Huckleberry Finn kalandjai

XIX. FEJEZET.

Elmult három-négy nap és éjjel; azt mondhatnám elúszott, oly símán, nyugodtan és kedvesen siklott odébb. Mostanság így csináltuk a dolgot. Iszonyú nagy folyó volt előttünk, egy-egy helyen volt másfélmérföldnyi széles; éjjel utaztunk, nappal kikötöttünk és elrejtőztünk; amint az éjtszaka java elmult, abbahagytuk a hajózást és kikötöttünk, rendszerint holtvízben, valamely homoksziget alatt; azután fiatal gyapotágat és fűzfavesszőt vagdostunk s betakartuk vele a tutajt. Oszt kiraktuk horgainkat. Utána beugráltunk a vízbe s úsztunk egyet, hogy felfrissüljünk és lehűtsük magunkat; aztán leültünk a homokos fenekű vízbe, ahol mintegy térdig ért a víz s néztük, mint virrad meg. Sehol semmi hang, tökéletes csöndesség – mintha az egész világ aludnék, csak a kecskebékák brekegtek bele néha. Az első dolog, amit megláttunk, amint végignéztünk a vízen, valami homályos vonalféle volt, – az erdő a túlsó parton, egyébnek nem lehetett nézni; aztán egy sápadt sáv az égen, aztán még több sápadás, amely tovaterjedt; aztán fölenyhült nagy messzeségben a folyó s nem volt többé fekete, hanem szürke; látni lehetett rajta fekete foltokat, amint tovasiklanak: kupechajók s efélék; és hosszú feketeségeket: tutajok; hallani lehet néha elnyújtott sikongást vagy zavart hangokat, mert olyan csendesség van s a hang oly messze elhallatszik; csakhamar látni lehet egy sávot a vízen s a sáv formáján megismered, hogy ott fatuskó van a víz erős sodrában, mely megtörik rajta és így formálja a sávot; aztán látni lehet a ködöt, hogy felgördül a vízről és a keleti ég kipirosodik és a folyó is és feltűnik messze a víz tulsó partján egy fakaliba az erdő szélén, nyilván fatelep, körülötte rendes farakások keresztbe és kassul egymáson, úgy, hogy akárhol keresztül lehetne kergetni rajta egy kutyát; aztán felszökken a kedves szellő és jön felülről és legyezgeti az embert oly édesen és hűvösen és olyan illatos, persze az erdőtől, meg a vadvirágtól; de nem mindig az, mert az emberek döglött halat – keszeget s affélét – szerte ott hagynak a parton, az pedig jócskán bűzlik; aztán hamarosan megvirrad teljesen, minden rámosolyog a napra, legkiváltképen a füttyös madár.

Azt gondoltuk, egy kis füstöt ilyenkor nem igen vesznek fel, hát leszedtünk néhány halat a horgokról és meleg reggelit főztünk. Majd aztán elnézzük a folyó elhagyottságát, lustálkodunk és lassan-lassan elalszunk. Ha aztán fölébredünk, körülnézünk, hogy mi történt azalatt, lehet, meglátunk egy-egy gőzhajót, amint köhög fölfelé a vízen, oly messze odaát a másik part fele, hogy az ember alig tudna róla egyebet mondani, minthogy kerekekre járó gőzös-e vagy csavaros; aztán megint egy óráig se látunk se hallunk semmit, csak az állhatatos elhagyatottságot. Aztán meg látni egy tutajt lefelé siklani és megesik, hogy épen tuskót hasogatnak rajta, mert majd mindig affélét csinálnak tutajon; látod a fejszét megvillanni és látod lecsapni, – de hallani nem hallasz semmit; és látni megint a fejszét amint felszökik és akkor, mikor a favágó embernek épen a feje fölött van, akkor hallod csak, hogy K’csak! Eddig tartott, amíg a hang át tudott jönni a vízen. Igy szoktuk eltölteni a napot, lustálkodva és hallgatva a csendességet. Egyszer igen sűrű köd volt, és a tutajon, meg effélén, ami arra ment, cintányérokat csapkodtak egymáshoz, hogy a gőzhajók hegyibök ne menjenek. Egy komp vagy tutaj oly közel ment el hozzánk, hogy tisztán hallottuk beszédüket, káromkodásukat és röhögésüket, de látni nem láttunk belőlük semmit. Az embert szinte megborzongatta, olyan volt, mintha szellemek szálltak volna a levegőben. Dzsim hitte is, azt mondja, hogy szellemek, de én azt mondtam:

– Nem, szellemektől nem telnék ki, hogy azt mondják: a ménkü üssön ebbe a ködbe.

Amint leszállt az éj, kiereszkedtünk a vízre; mikor a közepe fele voltunk, magára eresztettük, hadd ússzék, amerre a víz sodra viszi; aztán rágyújtottunk, a lábunkat a vízbe lógattuk és beszélgettünk mindenféléről, – mindig meztelenül jártunk éjjel-nappal, ha a szunyogoktól lehetett; Bökkék új ruhája, amit nekem varrattak, nagyon is jó volt arra, hogy kényelmes legyen, amellett egyáltalán nem sokat adtam a ruházkodásra.

Néha a mienk, magunké volt az egész széles folyó. Amoda túl volt a partság s a szigetek, a víz másik oldalán; egyszer-egyszer egy kis fény valamely kunyhó ablakában; néha a vízen is lehetett látni egy-két ilyen fényt, tutajon persze vagy kompon, s megesett, hogy valahonnan a tutajokról elérte az embert holmi hegedű- vagy énekszó. Roppant jó élet van a tutajon. Ott volt fölöttünk az égi boltozat teleszórva csillaggal, s mi szerettük nézegetni hanyatt fekve s arról beszélgetni, hogy vajjon valaki csinálta-e őket vagy hogy csak úgy lettek. Dzsim azt állította, hogy úgy csinálták, de én azt, hogy csak lettek; mert mondok rém sokáig eltartott volna, míg annyi sok elkészül. Dzsim azt mondta, hogy tojhatta a csillagokat a hold is; és ez mintha okos beszéd lett volna, azért nem is szóltam ellene semmit, mert a magam szemével láttam, hogy egy béka is egymaga tojott majd annyit, hát meglehet, úgy volt. Figyeltük a hullócsillagokat is, ahogyan lezuhantak. Dzsim azt mondta, ezek tán megzápultak, hát kidobják a fészekből.

Egyszer-kétszer láttunk gőzhajót is tovasiklani az éjben, aki egyszer-egyszer tenger szikrát okádott ki a kéményeiből; a szikra mint az eső hullott a folyóba és rémisztően szép volt nézni; aztán a hajó megkerülte a part egy sarkát, fénye kialudt, dohogása megszünt és átadta megint csöndességének a folyót; aztán lassan elértek a hullámai hozzánk – jóval az eltűnése után, – meglóbálták egy kicsit a tutajunkat és ezután az ember nem is tudja meddig, ismét nem lehetett hallani semmit, kivéve tán békát és effélét.

Éjfél után a parti lakók lefeküdtek és ekkor két vagy három órára a part merő feketeség lett, – semmi fény már a kunyhók ablakában. Ez a fény volt a mi óránk; amint az első feltűnt, ez nekünk a hajnalt jelentette s ekkor rögtön hely után néztünk, ahol elrejtőzhetnénk és kiköthetünk.

Egy reggel, pitymallat körül, csónakot találtam s keresztül eveztem egy szigetközi csatornán – lehetett kétszáz öl szélességű – a főpartra s vagy egy mérföldet mentem a víz egy mellékágán föl cipresszus-erdő alatt, azzal a szándékkal, ha epret vagy valamit szedhetnék. Épen amikor egy oly hely mellett mentem el, ahol valami marhacsapás keresztezte a folyó ez ágát, hát csak rohan ám két ember a tehéncsapáson oly sebesen, ahogy a lába bírja. Én gyorsan el akartam onnan evezni, de akkor már jól közel értek hozzám s rám kiabáltak és rimánkodtak, hogy mentsem meg az életüket. Azt mondták, nem vétettek semmit, azért üldözik őket, emberek és kutyák vannak a nyomukban. Mindjárt bele is ugrottak volna a csónakomba, de én azt mondom:

– Megálljanak. Nem hallok még se kutyát, se lovat; még ráérnek keresztülvágni itt a bozóton és elérhetik egy kissé föllebb a vizet. Ott belegázolnak s ide gázolnak hozzám s beülnek, ettől a kutyák elvesztik a szimatjukat.

Ezt meg is tették, és amint benn voltak a csónakban, én indultam a homokszigetünk felé s úgy öt-tíz perc mulva hallottuk messze fönn a kutyákat és az emberek kiabálását. Hallottuk, amint jöttek a csatorna felé, de látni nem láttuk; mintha megálltak s egy darabig ide-oda keresgéltek volna; s mikor mind tovább és tovább jutottunk, alig hallottuk őket már egyáltalán; ezalatt elhagytunk egy mérföld hosszúságnyi erdőt s beleértünk a főfolyóba s minden csendes volt s mi odaeveztünk a homokszigethez, elbujtunk a gyapoterdőbe és bátorságban voltunk.

Az egyik e fickók közül lehetett úgy hetvenes vagy tán több is, kopasz volt és szürke szakálla volt. Viharlátott ócska puha kalapja volt neki és zsíros, kék gyapotinge és csizmaszárába gyömöszölt rongyos, ócska kék szövetnadrágja és otthonkötött nadrágtartója, azaz csak egy fél. Ócska hosszúaljú kabát kék szövetből, vásott rézgombokkal volt a karjára vetve s mindegyiknek volt egy-egy nagy, pocakos tarisznyája szőnyegszövetből.

A másik fickó maga harminc éves, ruhája meg ép oly ordináré volt, mint a másiké. Reggeli után lehevertünk és beszélgettünk s az első dolog, ami kiderült, az volt, hogy ez a két legény nem ismerte egymást.

– Mitől keveredett maga bajba, kérdi a kopaszfejű a másik legénytől.

– Egy szert árultam, amely leszedi az ember fogáról a borkövet. És le is szedi, de lemegy vele a fog zománca is. De egy éjjel tovább maradtam ott mint kellett volna és épen abban a pillanatban akartam elillanni, amikor a város innenső részén magába ütődöm, mikor menekül; maga azt mondta, jönnek és könyörgött, segítsem a menekülésében. Én azt mondtam, magam is bajban vagyok, hát fussunk együtt. Ez az egész história, – mi a magáé?

– Én egy kis mértékletességi mozgalmat csináltam vagy egy hétig és becéje lettem a fehérnépnek, aprónak-nagynak egyaránt, mert hatalmasan befűtöttem iszák uraiméknak, annyit mondhatok, s beszedettem öt-hat dollárt egy-egy éjjel – fejenkint tíz centjével, gyermek és szerecsen ingyen – és az üzlet mindjobban ment napról-napra, amikor valamikép mult éjjel hire ment, hogy én titokban a saját korsómmal töltöm az időmet. Egy fekete költött fel ma reggel azzal, hogy a népek titokban szedelőzködnek kutyáikkal és lovaikkal és hamarosan rám jönnek, de adnak egy félórai egérutat, azután azonban ahol találnak, lehúznak; s ha megcsípnek, bekátrányoznak, tollban meghentergetnek és végighurcolnak a városon, annyi bizonyos. De nem vártam be a fölöstökömöt, nem voltam éhes.

– Bácsi, – aszondja a fiatalember – azt tartom, mi ketten egy szekér elé foghatnók magunkat; mit szól hozzá?

– Nem mondom, hogy nincs kedvem. Mi úgy a maga főfő-mestersége?

– Mesterségem szerint újságszedő; szabadalmazott medecinákban is utazom egy kicsit; színművész is, tudja, a tragédiában; ki-kiruccanok az asztaltáncoltatás, a frenológia hímes mezőire, úgy alkalomadtán; változatosság okáért tanítok éneklőföldrajzot; felolvasásokat is tartok néha – oh, csinálok én másfélét, többnyire akármit, ami a kezem ügyébe esik, az aztán nem is munka. Hát kend miben izél?

– Én a magam idejében jócskán doktoroskodtam. Legjobb fogásom rák, agylágyulás és eféle ellen, a betegre tenni kezemet; tudok alkalmasan jövendőt is mondani, ha akad valaki, aki ki tudja számomra a körülményeket. Prédikálni is szoktam, aztán gyűléseket rendezni puszta ég alatt, aztán térítő munkát csinálni.

Egy darabig mindnyájan hallgattunk, akkor a fiatalember egy nagyot sóhajtott, azt mondja: haj! haj!

– Mi erányában hajhajózik kend – mondja a kopasz.

– Ha meggondolom, hogy azért éltem, hogy ilyen életet éljek és ilyen kompániába sülyedjek alá. És elkezdte a szemszögletét törülgetni egy rongydarabbal.

– A fene a bőribe, nem elég jó kendnek ez a társaság? – mondja a kopasz szemtelenül és fennhéjázón.

– Hát elég jó nekem; olyan jó, amilyent érdemlek; mert ki hozott le idáig, holott olyan magasan voltam? Csak magam bizony. Nem okolom én önöket, uraim, távol tőlem. Nem okolok senkit. Rászolgáltam mindenre. Hadd végezze rajtam a hideg világ a legrosszabbat; egyet tudok: valahol van egy sír az én számomra is. A világ ám menjen azon az úton, ahol mindig járt és szedjen el tőlem mindent: szeretteimet, birtokomat, mindent, azt az egyet el nem veheti tőlem. Egy napon majd ott fogok feküdni lent és mindent elfelejtek és szegény megtört szívem ott nyugalmat talál. És tovább törülgette a szemit.

– Süsd meg a tört szívedet, – mondja a kopasz. Mit hánytorgatod nekünk a szegény tört szívedet? Mi nem vétettünk neked semmit.

– Tudom, önök nem. Nem is teszek önöknek szemrehányást, uraim. Én magam juttattam magamat ennyire. Igen, senki más, csak magam. Igazság, hogy megszenvedjek érte, való igazság. Hát nem is panaszlom fel.

– Ennyire juttattad magadat? Honnan juttattad magadat ennyire?

– Ah, hiszen úgy sem hinnétek el. A világ sohasem hisz az embernek. Hagyjuk annyiba, sebaj no! Születésem titka –

– Születésed titka? Azt akarod mondani –

– Uraim, – mondja a fiatalember igen ünnepiesen – fel fogom önök előtt tárni, mert érzem, hogy bízhatom önökben. Jog szerint én herceg vagyok.

Dzsimnek majd kiugrott a szeme, amikor ezt hallotta; de gondolom, az enyém is. Aztán azt mondja a kopasz: de csak nem mondja komolyan?

– De igen. Szépapám, Bridzsvuoter herceg legidősebb fia, a mult század vége felé ebbe az országba menekült, hogy a szabadság tiszta levegőjét szívja magába; itt meg is házasodott, meg is halt, egy fiút hagyván maga után. Az ő atyja is körülbelül ugyanakkor halt meg. A néhai herceg második fia magához ragadta a címet és a birtokokat, az igazi csecsemőhercegről nem vettek tudomást. Én vagyok e csecsemő egyeneságú leszármazottja, én vagyok a törvény szerint való Bridzsvuoter herceg; és íme, itt vagyok veszendőben, nagy rangomról letépve, emberek által űzve, a hideg világtól megvetve, rongyosan, elnyűtten, megtört szívvel és gézengúzok társaságára kárhoztatva egy tutajon.

Dzsim rém módon megsajnálta, de meg én is. Próbáltuk vigasztalni, de ő azt mondta, mi haszna, őt nem lehet megvigasztalni. Azt mondta, ha hajlandók lennénk elismerni őt, ez jobban esnék neki, mint akármi; mi hát rámondtuk, hogy szívesen, csak mondja meg, mit kell tennünk. Azt mondta, bókolnunk kell előtte, ha szólunk hozzá, és azt kell mondanunk, kegyelmességed vagy milord vagy lordságod, – de azt sem bánja, ha egyszerűen Bridzsvuoternak szólítjuk, mert aszondja, az inkább titulus, semmint név. És hogy evés idején egyikünk udvaroljon neki és tegyen meg minden apró dolgot, amit megkíván.

Ez ugyan könnyű dolog volt, hát megtettük. Az egész ebéd alatt Dzsim körülötte volt és udvarolt neki, és aszondja: Parancsulja miltusága, ebbül vagy abbul paransolja? És így tovább, és az ember láthatta, hogy rém tetszett neki.

De az öreg lassacskán roppant elcsöndesedett; se szólt, se beszélt, és látszott, hogy nem jól esik neki, ahogy ezt a herceget kényeztettük. Mintha valami nyomta volna a lelkét. Igy aztán ebéd után egyszer csak ezt mondja:

– Nézze csak, Bildzsvuoter, én rém sajnálom magát, de nem maga az egyetlen ember, akinek ilyenféle bánata van.

– Nem?

– Nem, nem az egyetlen. Maga nem az egyetlen ember, akit kifiruncvancigoltak nagy állapotából.

– Haj, haj!

– Nem, maga nem az egyetlen ember, akinek titka van a születése körül. És akármi legyek, az öreg elkezd pityeregni.

– Lassan, mit akar ön mondani?

– Bildzsvoater, bízhatom önben – mondja az öreg még mindig hüppögve.

– Akár a keserű halálba. És megfogta a bácsi kezét és megsímogatta és aszondja: Beszéljen, mi van a születése titkával?

– Bildzsovater, én vagyok a néhai dofén.

Elhiheti bárki, hogy nekem meg Dzsimnek ezúttal tátva maradt a szánk. A herceg azt mondja:

– Micsoda kend?

– Igen, úgy van, barátom, az ön tekintete ebben a szent szempillantásban a szegény eltűnt dofénen pihen: tizenhetedik Lalyoson, tizenhatodik Lalyos és Mária Antoinetta fián.

– Maga? Ebben a korban? Ugyan! Azt akarja mondani, hogy maga néhai Nagy Károly; akkor magának legkevesebb hat-hétszáz esztendősnek kell lenni.

– A bánat tette, Bildzsovater, a bánat; bánat hozta rám ezt az ősz hajat, bánat a korai kopaszságomat; igen uraim, önök – kék posztóban és nyomorban Franciaországnak bujdosó, száműzött, megtaposott, szenvedő, törvényszerinti királyát látják maguk előtt.

És úgy rítt és nyavalygott, hogy Dzsim meg én nem tudtuk, micsináljunk, annyira sajnáltuk, de örültünk is, meg büszkék is voltunk, hogy velünk volt. Hát nekiálltunk, mint ahogy az előbb a herceggel tettük és iparkodtunk őtet megvigasztalni. De ő azt mondta, semmi hasznát se veheti, rajta nem segít már csak a halál és ha mindennek vége lesz, ámbátor aszondja, sokszor jólesett neki, ha néha az emberek rangja szerint bántak vele, és térdre ereszkedtek előtte, ha szóltak hozzá és mindig felségednek szólították és udvaroltak előbb neki, mikor enni kellett s addig le nem ültek a jelenlétében, amíg ő nem intett nekik. Igy hát Dzsim meg én lefelségedeztük őtet, megtettük neki ezt is, azt is, amazt is, és állva maradtunk, amíg nem mondta, hogy üljünk le. Ez aztán borzasztón jól esett neki, szinte megvidámult és fölmelegedett tőle. De bezzeg a herceg elsavanyodott, nem jó szemmel nézte a dolgokat; mégis a király igen barátságosan bánt vele s azt mondta neki, hogy a herceg szépapjára, meg a többi Bildzsvoater hercegekre sok gondja volt az ő atyjának és annak köszönhetik emelkedésüket is, de a herceg jódarabig nem engedett konokságából, míg végre azt mondja a király:

– Megeshetik, hogy veszekedett sokáig kénytelenek leszünk együtt maradni ezen a tutajon, Bildzsvoater, hát mi haszna keseredik el? Én csak kényelmesebbé akarom tenni a helyzetünket. Nem az én hibám, hogy nem születtem hercegnek, nem a kendé, hogy nem született királynak, hát mi haszna emésszük magunkat? Vedd lehető jó hasznát annak, ami akad: ez az én jelszavam. Nem rossz dolog az, hogy idekerültünk: van elég mit enni, az élet könnyű, no, adja a kezét herceg és legyünk mindnyájan jó barátok.

A herceg megtette s Dzsim meg én nagyon megörültünk neki. Minden feszesség elmult tőle és nekünk roppant jól esett a dolog, mert bizony csak nyomorúság az, ha marakodás van a tutajon. Mert az kell a tutajon csak, hogy mindenki meg legyen elégedve és csöndes és barátságos legyen mindenki eránt.

Nemsokára rájöttem, hogy ezek a hencegők se nem királyok, se nem hercegek, hanem bizony nagyon is elesett csalók és svindlerek. De soha egy szót se szóltam róla és nem is mutattam; inkább magamba tartottam, ez a legjobb; így nem akad perpatvar és nem keveredik az ember bajba. Ha jól esik nekik, hogy királynak meg hercegnek szólítsuk, én ugyan nem bánom, hiszen ez tartja fönn a családi békét, és mihaszna mondtam volna meg Dzsimnek, hát neki se szóltam. Ha egyebet se tanultam a tatámtól, azt megtanultam, hogy úgy lehet legjobban békességben megélni az emberekkel, ha hagyja az ember mindét a maga útján.

XX. FEJEZET.

Sok mindenfélét kérdeztek tőlünk; szerették volna tudni, mért rejtjük el a tutajt, mért kötünk ki nappal, ahelyett, hogy tovább mennénk, hogy talán Dzsim szökésben lévő szerecsen. Mondom én:

– Hová gondolnak. Hát menne-e délnek, ha szökésben volna?

– Nem, azt mondják, csakugyan nem menne. De hát egyről-másról mégis csak be kellett számolnom, hát azt mondtam:

– A családom, mondok, Pejkmegyében lakott, Misszuriban, ahol én is születtem, de mind kihaltak, kivéve engem, tatát és Ejk testvéremet. Tata azt mondta, ő bizony fölszedi a sátorfáját és lemegy lakni Ben bátyánkhoz, akinek a folyó mellett van egy kis tanyája, negyvennégy mérföldnyire Orbaun alatt. De tata nagyon szegény volt és még adóssága is volt, így mikor fölkerekedett volna, nem maradt egyebe, mint tizenhat dollárja és ez a négerünk, Dzsim. Ez nem volt elég arra, hogy eljussunk vele tizennégyszáz mérföldnyire, akár hajón, akár más módon. Hát mikor jött a zöldár, tatára egy napon egy kicsit rámosolygott a szerencse: elfogta ezt a tutajdarabot, mire azt gondoltuk, ezen elmegyünk le Orleánszig. De tata szerencséje nem volt tartós, egy éjjel egy gőzös nekiment a tutaj elejének, mi mind kiestünk a vízbe s lebuktunk a kerekek alá; Dzsim és én föl is jöttünk megint rendesen; de tata részeg volt, Ejk pedig csak négyéves volt, ezek hát nem is jöttek fel soha többé. Egy-két napig aztán elég bajunk volt, mert mindig jöttek ki emberek csónakon s el akarták venni tőlem Dzsimet azzal, hogy azt hiszik, hogy szerecsen létére szökésben van. Most már nem utazunk nappal, éjjel nem zaklatnak bennünket.

Azt mondja a herceg:

– Hagyjatok magamra, hadd ókumláljak ki valamit, hogy nappal is utazhassunk, ha kedvünk tartja. Át fogom gondolni a dolgot, kitalálok valami plánumot, amivel rendbe hozzuk. Mára még úgy hagyjuk a dolgot, mivel hogy természetesen nem lehet kedvünk nappal elmenni a mellett a város mellett amottan, megárthatna az egészségünknek.

Estefelé elkezdett borulni és esősre állt az idő, a hangtalan villámlás köröskörül villogott mélyen lenn az égbolton s a lomb elkezdett zizegni; csúnya idő készül, azt már lehetett látni. A herceg és a király elkezdtek a putrinkban motoszkálni, hogy lássák, mit érnek az ágyaink. Az én ágyam, egy strózsák, jobb volt, mint a Dzsimé, amely törekkel volt megtöltve. A törekben mindig akad pelyvaszálka, ami belemegy az emberbe és fáj; s ha az ember meg-megfordul rajta, a száraz törek úgy zörög, mintha egy petrence száraz csaliton hemperegnél; álmából is fölkelti az embert. A herceg azt mondta, hogy az én ágyamat választja, de a király azt mondta, abból nem lesz semmi. Azt mondja:

– Azt kell gondolnom, rangbeli különbségünk szuggerálhatná önnek, hogy egy törekzsák nem illendő fekvőhely énnekem. Kegyelmességed majd csak elfekszik a töreken is.

Én meg Dzsim nagyon megrőkönyödtünk egy szempillantásra, hogy ebből baj lesz közöttük, azért nagyon megörültünk, mikor a herceg így szólt:

– Fátumom nekem, hogy mindég a sárba fektettessem hatalmaskodások vasalt sarkától. Balszerencse törte össze egykor fönkelt szellememet; meghajlok, alávetem magam. Ez a sorsom. Egymagamban vagyok a nagy világon, hadd szenvedjek én. Én el tudom viselni.

Elindultunk abban a percben, ahogy besötétedett. A király meghagyta, hogy csak jól künn a folyó közepén tartsuk magunkat és világosságot ne gyújtsunk, amíg jól el nem hagyjuk a várost. Lassan odaértünk, ahonnan egy csomó világot lehetett látni – ez volt tudniillik a város – és rendesen elosontunk alatta, mintegy félmérföldnyire künn a vízen. Mikor háromnegyed mérföldnyire túl voltunk rajta, felhúztuk jelzőlámpásunkat és úgy tíz óra körül elkezd esni, a szél fújni és dörgés és villámlás és minden. A király azt mondta, álljunk őrt addig, míg az idő jobbra fordul, erre aztán ő meg a herceg bekecmeregtek a putriba s behúzódtak az éjtszakára. Ez az én őrségem előtt volt, tizenkét óráig, de be nem mentem volna, ha lett volna is ágyam, mert nem lát az ember a hét minden napján, ha addig él is, olyan vihart, mint ez volt. Uram fia, hogy süvített el rajtunk a szél! És minden szempillantásban jött egy-egy villámlás, amely fölgyújtotta egy félmérföldnyi kerületben a sörényes hullámokat és lehetett látni a szigeteket, mintha az esőn keresztül, mintha porban úsznának, és a fákat, amint ide-oda csapkodtak a szélben, aztán jött egy-egy ss-csak – bumbumbaradonbumbumbum! s a mennydörgés dérdurral dübörögve ment tova, – aztán csend s aztán hrip – jön egy másik villám s egy új dörömbölés. A hullámzás egyszer-másszor majd lemosott a tutajról, de nem volt rajtam semmi ruha, hát nem bántam. Fatuskóktól se lett bajunk; a villám oly állandóan sistergett és gyújtogatott körülöttünk, hogy idejekorán megláttuk, ha volt és ide-oda igazíthattuk a tutajt s el tudtuk kerülni a vízbeli fatörzseket.

Enyim volt a középső őrség, de akkorra jócskán elálmosodtam, hát Dzsim azt mondta, ő tartja helyettem az első felét; ebben ő mindig áldott jó fiú volt, ez a Dzsim. Bemásztam a putriba, de a herceg meg a király úgy szétdobálták a lábukat, hogy nekem ugyan nem volt ott helyem, így hát kívül feküdtem le, nem bántam az esőt, mert meleg volt és a hullám se járt már olyan magasan. De két óra körül bizony megint megduzzadt és Dzsim már szólni is akart, de megváltoztatta szándékát, mert azt gondolta, még se olyan nagy a hullámzás, hogy bajt is csinálhatna, de ebben ugyan megcsalódott, mert csakhamar jön ám hirtelen óriás és lesöpört a tutajról. Dzsim majd megszakadt bele, úgy nevetett. Nincs a világon szerecsen, aki olyan könnyen tudott volna jókat nevetni.

Én átvettem az őrséget és Dzsim lefeküdt, nagy hortyogásra fogta a dolgot, s lassan a vihar teljesen elállt, és mikor megláttam az első világosságot a parton, felköltöttem és bekormányoztuk tutajunkat egy rejtek-kvártélyba megint egy napra.

A király reggeli után előkapart egy pakli piszkos kártyát s egy darabig a herceggel öt centbe máriásoztak. Aztán beleúntak és azt mondták, kifognak pécezni valami vállalatot. A herceg belebujt szőnyegszövettarisznyájába s kihalászott belőle egy csomó apró cédulát s felolvasta hangosan. Az egyik cédula azt mondta, hogy »a hírneves Armand de Montalban du Parisból felolvasás a frenológia tudományából«, ezen vagy azon a helyen, ekkor vagy akkor, tíz cent belépti díj mellett és »szolgál a kérdés ismertetésével, darabja huszonöt cent«. A herceg azt mondta, ez ő. Egy másik cédulán ő volt a világraszóló Sexpir-színész, az ifjabb Gerrik, a londoni Druri-Lén-Szinház tagja. Egyéb cédulákon egyéb mindenféle neve volt és elkövetett csodadolgokat, mint teszem azt, vizet vagy aranyat talált »varázsvesszővel«, ráolvasott megbabonázottakra és így tovább. Egyszerre azt mondja:

– De a kedvencem a Teszpisz taligájának a múzsája. Jártad valaha, felség, e tájakat?

– Nem jártam, mondja a király.

– De fogod, oh, bukott nagyság, fogod, mielőtt három nappal öregebb lennél, mondja a herceg. Az első jó városban, ahova érünk, kibérlünk egy termet s előadjuk a vívójelenetet III. Rikárdból és az erkélyjelenetet Romeo és Juliából. Hogy fest neked az eset?

– Már benne is vagyok, nyakig, Bildzsvoater, benne mindenben, ami fizet; de tudod, dunsztom sincs a színészmesterségről, nem is igen láttam belőle semmit életemben. Kisded valék, mikor királyi tatám színészeket tartott a palotában. Azt hiszed, rá tudsz kapatni?

– Gyerekjáték.

– Rendben van. Már a hideg lel valami új dologért. Gyerünk, vágjunk neki.

Erre a herceg mindent elmondott neki, hogy ki volt Romeo, ki volt Julia és hogy ő szokta játszani Romeót, így a király veheti Juliát.

– De ha Julia olyan fiatal fruska, herceg, akkor megesik, hogy az én hántott fejem és szürke szakállam egy kissé szokatlan lesz rajta.

– Ettül ugyan alhatik, gondol is ez a vidéki salabakter nép ilyenre. Amellett tetszik tudni, jelmezben lesz és attól függ minden a világon. Julia az erkélyen van, gyönyörködni a holdvilágban, mielőtt lefeküdnék és fölvette hálóköntösét és bodros éjjeli fejkötőjét. Ehun vannak a szerephez való jelmezek.

És kivett a tarisznyájából két-három függönyszövet ruhát, ami, azt mondta, középkori páncélruha III. Rikárd és a másik legény számára, és egy hosszú fehér gyapothálóinget és egy bidres-bodros hálófejkötőt hozzá. A király meg volt elégedve; így hát a herceg elővette a könyvet és felolvasta a szerepeket szárnyaló szavalással, egyben föl-alá parádézva és játszva, hogy megmutassa, mint kell csinálni; aztán odaadta a könyvet a királynak s azt mondta, tanulja meg a szerepét.

A kanyarulat alatt mintegy három mérföldnyire volt egy kis jelentéktelen város, és ebéd után azt mondja a herceg, kiókumulálta, miképen utazhatnánk nappal is anélkül, hogy Dzsimre nézve veszedelmes lehetne; ezért, azt mondja, kiszáll a városba, hogy ezt a dolgot nyélbe üsse. A király azt mondta, ő is kiszáll megnézni, nem lehetne-e valamit csinálni. A kávénk is elfogyott, hát Dzsim azt mondta, jó lesz, ha én is velük megyek a csónakban és hozok valamelyest.

Mikor odaértünk, még egy lélek se mozdult; az utcák üresek és teljesen kihaltak és némák voltak, mintha vasárnap lett volna. Egy beteg szerecsenre akadtunk, aki a hátsó udvarban a napon sütkérezett és azt mondta, minden teremtett lélek, hacsak nem volt még egészen gyerek vagy beteg vagy aggastyán, elment egy puszta ég alatt tartott vallásos gyűlésre, mintegy két mérföldnyire befelé az erdőben. A király megkérdezte, mely irányban, s azt mondta, ő is odamegy s kiszedi a zsírját ennek a vallásos gyűlésnek, és hítt, hogy én is menjek vele.

A herceg azt mondta, ő valami nyomdára szeretne akadni. Hát találtunk: egy parányi vállalat volt, egy ácsnak a boltja fölött – ács és nyomdász, mind a gyűlésre mentek és minden ajtó nyitva volt. Piszkos, rendetlen helyiség volt, tele tintafolttal, plakátokkal, melyekre lovak és szökésben levő négerek voltak pingálva; tele volt velük a fal. A herceg ledobta a kabátját és azt mondta, rendben van a dolog. Igy hát én meg a király indultunk a gyűlésre.

Odaértünk egy félóra alatt fenemód izzadva, mert rém meleg nap volt. Volt ott húszmérföldnyi kerületről – vagy ezer ember. Az erdő tele volt fogattal, kocsival, a lovak lekötve, abrakos váluból ettek és csapkodva bogároztak. Póznából sátrakat készítettek és gallyal befödték, ahol citromvizet és gyömbéres kőlt-tésztát árultak, és nagy garmadában volt görögdinnye és efféle.

A prédikációkat is olyan sátrak alatt tartották, csakhogy ezek nagyobbak voltak és temérdek ember beléjök fért. A padokat hosszában elfűrészelt szálfákból csinálták, a külső kerek oldalába lukat fúrtak s botokat hajtottak be lábaknak. Hátuk nem volt. A prédikálók dobogón állottak a sátor egyik végében. Az asszonyok fején ünneplő főkötő volt s némelyeknek félgyapot, másoknak tisztagyapot, egynéhánynak kalikó ruhájuk volt. A fiatalemberek némelyike meztélláb volt, és a gyerekek részben egyáltalán nem voltak felöltözve, csak ing volt rajtuk házivászonból. Az öreg asszonyok jobbára kötögettek, a fiatal nép pedig titokban udvarolgatott.

Az első sátorban, ahová értünk, a prédikátor előénekelt valami himnuszt. Elénekelt két sort és mindenki utána mondta, és nagyszerű volt a dolgot hallani, mert annyian voltak, és nagy lelkességgel csinálták. Aztán másik két sort énekelt elejbök és így tovább. A nép mindjobban nekibuzdult és mind hangosabb lett az éneke; mire a végin voltak, némelyek elkezdtek nyögni, mások kiabálni. Aztán a prédikátor belekezdett a prédikációjába és pedig nagyon komolyan fogott hozzá és hadonászva a dobogónak hol az egyik oldalára ment, hol a másikra, aztán megtámaszkodott elül a korlátnak és a keze-teste egyre járt és rém hatalmasan dobálta ki magából a szókat; és egyszer-egyszer magasan fölemelte a bibliáját és kitartá és mintegy meghordozta, erre is, arra is kiabálva: »Ez az érckígyó a pusztában! Tekintsetek rá és élni fogtok!« A nép meg ráordította: Dicsőség! Amen! És így folytatta ő – a nép meg nyögve, sírva és áment kiabálva – vele:

– Oh, gyertek ide a gyász padjaiba! Gyertek, akik feketék vagytok a bűntől! (Amen.) Gyertek nyavalyásak és sebbel borítottak! (Amen.) Gyertek bénák, sánták és világtalanok! (Amen.) Gyertek nyomorultak és szükségben lévők! (A-a-men.) Gyertek gyötrődők, fertőzöttek és szenvedők! Gyertek megtört lelketekkel, gyertek szívetek gyötrelmével! Jöjjetek rongyban, sárban és fertőben! A tisztító vizek íme szabadon folynak, az ég kapuja nyitva áll, – oh, lépjetek be és pihenjetek meg benne! (A-a-men, dicsőség, dicsőség, alleluja.)

És így tovább. Az ember már nem is tudta a nagy sírástól és kiabálástól, hogy mit beszél a szónokuk. A nép fölkerekedett és iszonyú erővel tolongott a gyász padja felé, a könny pedig végigfolyt az arcukon; s mikor a gyászosok mind egy garmadában voltak az első padokban, ott énekeltek, ordítoztak, földhöz verték magukat a szalmára, tisztára mintha megvadultak s megtébolyodtak volna.

Hát bizony az elsők között volt, láttam, a király; lehetett hallani, túltett ordításban valamennyin; aztán mindjárt nekiment a dobogónak és a prédikátor megkérte, szóljon a néphez. És ő szólt. Elmondta nekik, hogy ő tengeri rabló volt, harminc éven át kalózkodott az indiai óceánon és a bandája alaposan megritkult a mult tavasszal egy harcban s most azért jött haza, hogy friss embereket szedjen, és hál’istennek, hogy az éjjel kirabolták és partra dobták egy fitying nélkül egy gőzhajóról, és hogy csak ennek örül, ez a legáldottabb dolog, ami valaha rajta megesett, mert hogy most más ember lett belőle és először boldog egész életében; és amilyen koldus is, egyenesen indul vissza az indiai óceánra s arra fordítja élete hátralevő részét, hogy megpróbálja a kalózokat jó útra téríteni: mert ez neki jobban sikerülhet, mint akárkinek, mivelhogy ő ismeri az összes tengeri rablóbandát azon a tengeren; és bár nagy idejébe kerül, amíg pénz nélkül eljut odáig, elmegy ha törik, ha szakad, és valahányszor megtérít egy-egy kalózt, azt fogja mondani neki: ne nekem köszöngesd, ne énbennem bízzál, mindez annak a pókvilli gyűlésbeli kedves népnek a műve, akik természetes testvérei és jótevői az emberiségnek, és azé a drága prédikátoré ott, akinél hűségesebb barátja még nem volt tengeri rablónak.

És aztán sírva fakadt és vele sírt ott minden ember. »Csináljunk kollektát néki, kollektát csináljunk!« – kiáltotta valaki. Egy féltucat ember ugrott föl, hogy megcsinálja; de valaki közbekiált: »Járjon körül, aszondja, a kalapjával!« És aztán mindenki ezt mondta, a prédikátor is.

Hát ment is a király a kalapjával, bejárta a sokaságot, egyre törülgetve a szemeit és áldva a népet és magasztalva őket és hálálkodva, amért olyan jók a messze távol lévő tengeri rablók iránt; és minduntalan megesett, hogy a legcsinosabb kis lányok könnybe fürösztött orcával arra kérték, engedje meg nekik, hogy megcsókolják; és ő mindig megengedte és némelyikét megölelte, megcsókolta ötször-hatszor is; aztán meghívták, hogy maradjon náluk vagy egy hétig, és mindenki azt kívánta, hogy az ő házába menjen lakni; de ő azt mondta, minthogy a gyűlésezésnek ez volt az utolsó napja, már semmi haszna se lenne az ittmaradásának, amellett már nagyon mehetnékje volt az indiai tengerre, hogy munkához láthasson a kalózok körül.

Mikor visszakerültünk a tutajra s megolvasta a pénzit, kitűnt, hogy összekoledált hetvenhét dollárt és tizenöt centet. Hozzá elhozott egy hárompintes pálinkásbutykost is, amelyet egy kocsi alatt talált, mikor az erdőn keresztül hazafelé indult. Azt mondta a király, mindent összevéve, amit eddig ilyen térítő munkát végzett, ez a mai napja volt a legkiadósabb. Azt mondta, eddig nem volt érdemes beszélni, pogányok nem sokat adnak arra, hogy az ember kalózokat vallásos gyűlésekkel dolgozzon meg.

A herceg abban volt, hogy nagyon jól végezte a dolgát, amíg a király ki nem rukkolt a magáéval; ezután persze nem volt vele oly nagyra. Kiszedett és kinyomtatott abban a kis nyomdában két kis nyomtatványt – lópasszust – gazdálkodók számára és fölvett érte négy dollárt. És beszedett tíz dollár ára újsághirdetést, amiről azt mondta, kiadja négy dollárért, ha előre lefizetik. Hát le is fizették. Az újságja árát évi két dollárra mondta, de fölszedett három előfizetést, azt is, azt mondja, féldollárjával, ha előre lefizetik. Ölfával és vöröshagymával akartak neki szokás szerint fizetni, de ő azt mondta, hogy épen most vette az üzletet s oly olcsó árat szabott, amilyet csak lehetett, és épen most van szüksége készpénzre. Egy kis versecskét is kiszedett, amit maga csinált a saját fejéből – három strófa! – édes szomorkás holmi, a címe »Hideg világ csak zúzd meg e törött szívet« és kiszedve otthagyta, nyomtatásra készen az újságba és ezért nem számított semmit.

Aztán mutatott még két kis munkát, amit nyomtatott és nem kért érte semmit, mert ezt nekünk szánta. Ábrázolat volt egy szökésben levő szerecsen képe, botja a vállán, botján a motyója s alája írva »200 dollár jutalom«! Ami írás volt rajta, mind Dzsimről szólt és a megszóllalásig jól le volt írva az öreg. Az állt benne, hogy a Szent Jakab telepről szökött meg, negyven mérföldnyire Nyuorleansz alatt, a mult télen és alkalmasint északnak ment, és aki megfogja és helyreszállítja, fölveheti a jutalmat és a költségét.

– Már most, mondja a herceg, holnap reggeltől kezdve nappal is utazhatunk, ha akarunk. Ha akárki jön, megkötözzük kötéllel Dzsim kezét-lábát, berugjuk a putriba és megmutatjuk ezt a cédulát s azt mondjuk, hogy a folyó felső részén fogtuk el, de szegényebbek vagyunk, hogysem gőzhajón utazhatnánk, ezt a tutajt pedig hitelbe kaptuk egy jó emberünktől s most megyünk lefelé, hogy megkapjuk a jutalmat. Csuklóbilincs és lánc jobban festene Dzsimen, de nem férne össze azzal a mesénkkel, hogy olyan szegények vagyunk. Honnan telnék nekünk ilyen ékszerre! Kötél való ide, meg kell óvnunk – mint arra mifelénk mondják – az összhangot.

Mind elismertük, hogy a herceg helyre legény s most már baj nélkül utazhatunk nappal is. Azt gondoltuk, ez éjjel elég messzire eljutunk, hogy túl legyünk azon a határon, ahová elér az a rumli, amit a kis városkában okvetetlen csinálni fog a herceg működése a nyomdában. Azután ha akarunk, bátran mehetünk tovább.

Hát csendesen meglapultunk és nem indultunk csak úgy tíz óra felé. Akkor elsurrantunk – jól elkerülve a várostól – és nem húztuk fel a lámpásunkat, csak mikor már nem láttunk oda.

Mikor Dzsim reggel négy órakor szólított, hogy vegyem át az őrséget, azt mondja:

– Mit gondolsz Hokk, fogjuk találni zutazásunkon királyt meg tebbet is?

– Nem, mondok, nem gondolnám.

– No, hát az akkor jó, – mondja ő. Egyet-kettőt királt nem bánok; de ennyi zelig. Ezt az egyet is rimrészeg megvan, és a herceg se nem van sokkal jobban.

Kisült, hogy Dzsim megpróbálta rábírni, hogy franciául beszéljen neki, így hallhatná meg, hogy milyen is az; de a király azt mondta, oly régóta van már ebben az országban, hogy már elfelejtett franciául.

XXI. FEJEZET.

Már fölkelt a nap, de mi csak vígan mentünk tovább, nem kötöttünk ki. A király, meg a herceg ki-kijöttek, de jó rozsdásoknak látszottak; mikor azonban a vízbe ugrottak és úsztak egy jót, módosan felfrissültek. Reggeli után a király kiült a tutaj egyik sarkára, ledobta csizmáját, felgyűrte a nadrágját, belógatta a lábát a vízbe, hogy jó kényelmesen legyen és rágyújtott és elkezdte betéve tanulni Romeo és Juliáját. Mikor jól bevágta, ő s a herceg elkezdték együtt begyakorolni. A herceg kénytelen volt újra, meg újra a fejébe verni, hogy miként kell minden beszédet mondani; ozt megsóhajtoztatta s a kezét a szívére tetette vele s nemsokára azt mondta, elég formásan csinálja; csakhogy, aszondja, nem kell azt, hogy Romeó! olyan bőgve mondani, akár egy bika; hanem lágyan, nyögdécselve, epedőn, így: Rohohómeó! Ez az igazi; mert Julia egy édes, bájos gyereklány, tetszik tudni, s nem cikákol, mint egy páva.

Azután aztán előszedtek egy pár hosszú kardot, amit a herceg tölgyfalécből faragott s elkezdték gyakorolni a kardvívást, – a herceg magát III. Rikárdnak nevezte; és ahogy kiálltak és körülparádézták a tutajt, hát nézni is nagyszerű volt. De egyszerre a király félrelépett s leesett a tutajról és ezután pihentek egyet és a kalandjaikról beszélgettek, melyek máskor érték őket a part mentén.

Ebédután azt mondja a herceg:

– Tudod, Capet, ebből elsőrendű mutatványt csinálunk, s azt tartom, egy kicsit ki kell a dolgot bővítenünk. Kell valamicske, amivel valahogy megfeleljünk az újrázásra.

– Mi az az ujjrázás Bildzsvoater, hogyan kell az embernek az ujját rázni?

A herceg megmagyarázta neki, mi az újrázás, és azt mondta:

– Én azzal felelek az újrázásra, hogy ellejtem nekik a felföldi kalamajkát vagy elfujom a matrózdudát; maga pedig – hadd lám csak – hopp, megvan: elcsinálja Hamlet monológját.

– Hamletnek mijét?

– Tetszik tudni a monológját. Sexpir legünnepeltebb izéje; isteni, ah, isteni! Mindig megcsípi a házat. Nincsen meg a könyvemben, – csak egy kötetem van az egészből, de ki tudom pecézni emlékezetből. Csak egy percig fogok föl s alá járni s meglátom, vissza tudom-e idézni emlékezetem tárházából.

Hát elkezdett föl s alá járkálni gondolkozva, minduntalan ráncba rakva a homlokát; aztán felhúzta a szemöldökét; majd végigsimította a homlokát, meg-megtántorodott és úgyszólván nyögött bele, majd sóhajtott, majd úgy tett, mintha könnyet ejtene. Gyönyörű volt őtet nézni is. Lassan-lassan aztán meg is fogta a dolgot. Azt mondta, figyeljünk rá. Akkor nagyon előkelő állásba vágta magát, a féllábát előre tolva, karját messze kinyújtva, fejét hátra szegve, az égre tekintve; és aztán elkezd hadonászni, dühöngeni és a fogát csikorgatni, és ennekutána egész beszéde alatt üvöltött, körül feszengett, fel-felfujta a mellét és valósággal palacsintává lapított minden színjátszást, amit eddig láttam. A szövege – könnyen megtanultam, amíg a királyt betanította rá – ez:

Hát az öreg szerette ezt a beszédet s rém hamar meg is tanulta, ment is neki, mint a karikacsapás. Mintha csak erre született volna; s ha benne volt s föl volt izgatva, egészen kedves volt, ahogy handabandázott, mire abbahagyta.

Az első jó alkalommal, ami kínálkozott, a herceg nyomtatott néhány színlapot; s ezután két-három napon át, amíg úsztunk lefelé, a tutajon rém eleven élet folyt; nem volt ott egyéb, mint kardvívás és – aminek a herceg mondta – próbák az egész idő alatt. Egy reggel, mikor már jól lenn voltunk Arkanszó államban, meglátunk egy széles öbölben egy olyan kis fiókvárost; kikötöttünk úgy háromfertály mérföldnyire fölötte egy csatornaféle bejáratánál, amely úgy be volt cipresszus fákkal takarva, hogy alagúthoz volt hasonló, és mindannyian – Dzsimet kivéve – csónakba ültünk, hogy megtapasztaljuk, lenne-e ezen a helyen valami kilátása a mutatványainknak.

Roppant jókor jöttünk; cirkusz készült épen ezen a délutánon játszani, s a vidék már kezdett szállingózni mindenféle rozoga kocsin és lóháton. A cirkusznak estefelé lesz vége és ez nagyon kedvezett a mi dolgunknak. A herceg helyiséget bérelt s mi elindultunk kiragasztani színlapjainkat. A színlap ilyenformán szólt: