Huckleberry Finn kalandjai

Ezután ide-oda kuncsorogtunk a városban. A házak és a boltok majd mind rosszul szárított gerendából készült festetlen holmi voltak; s három-négy lábnyira álltak a földtől cövekeken, hogy el ne érje a víz, ha kiönt a folyó. A házak körül apró kertek voltak, de nem igen termesztettek bennük csak beléndeket, napraforgót és hamukupacokat, viselt csizmát és cipőt, üvegdarabokat, rongyot és konzerv-skatulyát. A kerítés különféle deszkából készült, mely más-más időben szegeződött fel; ki erre, ki arra dült s olyan kapuk voltak rajta, hogy csak egy sarokvason lógtak, de – bőrből valón. Némelyik kerítés be volt meszelve egyszer, valamikor, de a herceg azt mondta, lehetett Kolombusz idejében, ami bizony elég valószínű. Rendesen disznók voltak a kertben s valaki, aki iparkodott a disznókat kiűzni.

A bolt mind egy utcában volt végig. Valamennyinek elül födött pitvara volt, és a vidékiek a lovaikat a pitvar oszlopfáihoz szokták kötni. A pitvarban üres faládák voltak s henye nép üldögélt rajtok egész nap és bugylibicskájokkal farigcsálták a deszkáját; és bagóztak, szájat tátottak, ásítoztak s nyújtózkodtak, – egy fene ordináré had. Rendszerint sárga szalmakalapjuk volt, olyan terjedelmes mint egy-egy esernyő, de se kabátot, se mellényt nem viseltek; egymást Billnek, Bökknek, Hoeknek, Dzsónak és Endynek szólították, és lustán, vontatottan beszéltek és sűrűn éltek káromló kifejezésekkel. Annyi ilyen naplopó volt ott, hogy nekitámaszkodva a pitar minden oszlopfájára jutott egy-egy és a kezét mind a nadrágzsebében tartotta, kivéve ha kivette, hogy kölcsön adjon egy marék bagót vagy vakarózni. Amit az ember folyton hallhatott köztük, ez volt: Hoci egy falás bagót, Henk!

– Nöm löhet, nincs mán magamnak se, csak effalás. Adjon Bill.

Lehet Bill ád neki, lehet az is azt hazudja, hogy nincs neki. Némelyikének ezek közül a naplopók közül soha sincs egy veszekedett centje vagy egy marék bagója a magáéból. Mind csupa kölcsönt bagóznak. Azt mondják az egyik fickónak: »Adhatná kűcsön e’ kis bagót Dzsekk, ebben a minutában adtam oda, a ki vót Tompszonnak«. Ez pedig jóformán mindig hazugság; ezzel be nem csapnak csak idegen embert; de Dzsekk nem idegen ember, hát azt mondja:

– Te adtál volna neki bagót? Te? Adott ám az ángyod macskájának az öreganyja. Add vissza, Léf Bökkner, amit mán kücsön adtam neked, akkor adok akár egy mázsát és még csak hasznot se kérek rulla vissza.

– Hát adtam én neked vissza valamikó’?

– Adtál hát, vagy hat falás körű. Én adtam préselt lepényt, de te adtál vissza hamupogácsát.

A préselt lepény sötét lapos dohánycsomó; de ezek a fickók rendszerint összehajtogatott nyers dohánylevelet bagóznak. Ha kölcsön kérnek egy fogra valót, nem vágják kétfelé késsel, hanem a foguk közé veszik a lepényt és rágják a fogukkal és rángatják a kezükkel, amíg ketté válik, de akkor néha nagy búsan nézi a dolgot az, akié a dohány volt, s azt mondja gúnyosan: nesze, legyen tiéd a lepény s hoci nekem a bagót.

Az út és utca mind csupa sár volt, csupa merő sár, szurok fekete sár s némely helyen szinte egy lábnyi mély sár; két-három coll pedig mindenütt. A disznók szerte kóboroltak és röfögtek mindenfelé. Látni lehetett egy-egy maszatos emsét egy sereg malaccal az utcán végigténferegni s magát befészkelni az útba, ahol a járókelőknek meg kellett őket kerülni; az emse meg elnyújtózkodott, behúnyta a szemét, billegette a fülét, míg a malacait szoptatta, s oly boldognak látszott, mintha megfizették volna a dajkaságért. És csakhamar lehetett hallani, amint egy ácsorgó elrikkantja magát: »Lele! ide a! Csípd meg bodri!« És a disznó nekiiramodik iszonyúan ordítva, mindenik fülén lógatva egy-egy kutyát, míg egy pár tucat másik kutya rohanva jött; és aztán lehetett látni a naplopókat, mint ugrálnak fel és nézik a dolgot ameddig láthatják és nevetnek a jó tréfán és gyönyörködnek a zsivajban. Aztán megint visszaülnek, amíg valami kutyamarakodás nem kerül. Semmi a világon úgy fel nem tudta őket izgatni és mindenekfelett boldoggá tenni, mintha a kutyák összevesztek, – kivéve tán, ha bemaszatolhattak egy bitang kutyát kátránnyal és meggyújtották, vagy ha valami cinedényt köthettek a farkához s nézhették, mint kergetőzik tőle vesztibe.

A folyó mentén a házak kiálltak a partra és meg voltak rokkanva és dülve, mintha minden pillanatban bele akarnának zuhanni. Ezekből a házakból a népek kiköltözködtek. Egy-egy ház sarka alatt a partot kimosta a víz s ez a sarok a víz fölé lógott. Ezekben mindazonáltal laktak, de bizony veszedelmes dolog volt, mert hogy időnként egy darab part – egész házszélességben – hirtelen belezuhant a vízbe. Van rá eset, hogy egy fertály mérföld mélységű partrész megindul és szakadoz és végre mind beleszakad a folyóba egy nyáron át. Az ilyen városnak ezért mindig curukkolni kell mind hátrább és hátrább, mert a folyó örökké rágja-faragja.

Mentül közelebb volt a dél ezen a napon, annál sűrűbb lett az utcákon a kocsi, meg a ló és mindig több, meg több jött. A családok magukkal hozták az ebédjöket a falvakból és a kocsin költötték el. A snapsz jócskán fogyott, s én három verekedést láttam. Egyszerre hallom, hogy valaki elrikkantja magát:

– Ehun gyün, fiúk, a vén Boggsz a falujából a kis hónaponkénti itókájára: ehun gyün e!

Mind a naplopók nagyon föllendültek. Gondoltam, ezek a bolondját szokták járatni Boggszszal. Egyik aszondja:

– Szeretném tunni, há mén az öreg ezúttal bagózni. Ha mind bebagózta vóna azokat, akiket ebben a húsz esztendőben ’egfenyegetött vele, hírös legény vóna mán manapság!

Egy másik aszondja: Bár éngöm fenyegetne meg a vín csont, mer azér hogy akkó tunnám, ’eg nem halok ezör esztendeig se!

Boggsz vágtatva jön a lován és üvölt és rikácsol mint egy indiánus és ezt kiabálja:

– Kotródjatok láb alul, hé! Mer’ én a siralom útján járok és fölszökik a koporsó ára!

Részeg volt s dülöngött a nyergében; túl volt az ötvenen és igen vörös ábrázata volt. Mindenki rákiabált és megröhögte és szidta, ő meg visszaszidta őket s azt mondta, majd figyelemmel lesz irántuk és lefekteti mindeniket sorjába, de most nem ér rá, mert azért jött a városba, hogy megölje az öreg Serbörn ezredest, s a jelszava, hogy »előbb a hús, aztán a kanalas étel hegyibe.«

Meglátott engem s felém lovagolt s azt mondja:

– Gyerek, hát te honnan kerülsz ide? Elkészültél a halálodra?

Aztán továbblovagolt. Én megijedtem, de egy ember azt mondja:

– Nem köll fölvenni; mindég így ágál, ha részeg. De a legjámborabb vén bolond egész Arkanszóban, – soha nem bántott még senkit, se részegen, se józanan.

Boggsz odalovagolt a legnagyobb bolt elé, ami csak volt a városban s lehajtotta a fejét, hogy beláthatott az ámbitus függönye alatt és azt üvölti:

– Gyere ki Serbörn. Gyere ki, állj szembe az emberrel, akit becsaptál. Te vagy az a kutya, akit keresek és ezúttal meg is csíplek, meg én!

És így tovább, elmondva Serbörnt mindennek, amire csak rátalált a nyelve, és az egész utca tele néppel, mely fülelt és röhögött egyre. Egyszerre csak kilép egy büszketekintetű ember, mintegy ötvenöt éves, – és neki volt messze valamennyi fölött a legjobb ruhája – kilép a boltból és a sokaság visszahőköl két oldalt s utat ad neki. Azt mondja Boggsznak rém nyugodtan és lassan:

– Megúntam – aszondja – ezt a dolgot, de még eltűröm egy óráig. Amíg egyet üt, jegyezd meg, tovább nem. Ha ezután még egyszer kitátod rám a szádat, akkor nem tudsz olyan messze bujdosni, hogy én rád ne találjak.

Ezzel megfordul és bemegy. A tömeg rém kijózanodott; senki se mozdult és nevetést se lehetett többet hallani. Boggsz odébb lovagolt végig gazemberezve Serbörnt az utcán, ahogy csak a száján kifért és aztán visszajött megint és a bolt elé állt és újra kezdte. Néhány ember körülfogta s próbálta rávenni, hogy abbahagyja, de ő nem állt kötélnek; mondták neki, hogy tizenöt perc híjja az egy órának, hát menjen haza, menjen rögvest. De nem fogott rajta. Káromkodott tovább, ahogy csak tudott, kalapját lecsapta a sárba és keresztüllovagolt rajta és megmeg csak végiglovagolt őrjöngve az utcán, a szürke haja csak úgy libegett utána. Mindenki, aki valahogy hozzá tudott férni, iparkodott őt a lováról leszedni, akkor aztán lakat alá lehetett volna tenni, amíg ki nem józanodik; de hasztalan volt minden, csak vissza nyargalt megint az utcán újra káromolva Serbörnt.

– Hozzátok el a lányát! hamar, hozzátok el a lányát; arra szokott néha hallgatni. Ha valaki, ő fog vele bírni.

Valaki elindult futva. Én is lementem végig az utcán oldalt. Vagy öt perc mulva megint csak jő Boggsz, de nem lóháton. Keresztültámolygott az utcán, arra ahol én voltam, hajadonfőtt, egy-egy barátjával két oldalt, akik a karjánál fogva cipelték tova. Nyugodt volt és kedvetlennek látszott és nem vonakodott és húzódszkodott hátra, hanem maga is próbált sietni. Valaki azt kiáltja: Boggsz!

Arra nézek, hogy ki mondta, hát Serbörn ezredes volt. Csendesen állt az utcán és pisztolyt tartott föl a jobbkezében, nem célozva, hanem úgy tartotta, a csövével az ég felé. Abban a szempillantásban látok egy fiatal lányt, aki rohanva jött, vele két férfi. Boggsz és akik tartották, megfordultak, hogy lássák, ki szólította őt, s mikor meglátják a pisztolyt, a két ember kétfelé ugrik és a pisztoly csöve lassan és szilárdan ereszkedik le egy bizonyos irányig, mind a két cső kakasa felhúzva. Boggsz kitárja égfelé mind a két karját s aszondja: »Az istenért, ne lőjj«. Durr! szól az első lövés és Boggsz hátratántorodik s a levegőbe kapkod, – durr! a második és Boggsz hanyatt vágódik nehezen, mereven, kiterjesztett két karjával. Az a fiatal leány sikoltozva rohan és odadobja magát atyjára sírva és azt mondja: Megölte, oh, megölte! A nép körülvette őket és tolongott, taszigálódott, kinyújtva nyakát, ha látna valamit, és a körön belül lévők iparkodtak a tolongókat visszanyomni, kiabálva: »Hátra, hátra, hadd legyen levegője«.

Serbörn ezredes földhöz csapta a pisztolyát, sarkon fordult és elment.

Boggszot egy kis drogistaboltba vitték, a nép folyton tolongva körülötte, s az egész város nyomukban volt, és én elosontam mellettük és jó helyet találtam magamnak egy ablakban, ahol egészen közel voltam hozzá és jól beláttam. Lefektették a padlóra s egy nagy bibliát tettek a feje alá és egy másikat kinyitva a mellére borítottak, de előbb kigombolták az ingét és én láttam a helyet, ahol az egyik golyó belefúródott. Vagy egy tucatszor hosszan zihált és a biblia mindig felemelkedett a mellén, mikor a levegőt beszítta, és leszállt, mikor kibocsátotta, és azután csendesen feküdt: meg volt halva. Aztán eltuszkolták mellőle siránkozó, jajgató lányát és elvitték onnan. A lány lehetett tizenhat éves, igen édes és nyájasszemű lány, de rém sápadt volt és holtra volt ijedve.

Csakhamar együtt volt ott az egész város löködve, tolongva, fészkelődve, furakodva, hogy az ablakhoz jussanak s benézhessenek, de aki jó helyen volt, nem tágított s akik hátul voltak, egyre mondogatták: hé fickók, már eleget néztétek; nem igazság, nem szép dolog, hogy mégis ott álltok és senkit sem engedtek oda; más embernek is van hozzávaló joga, csakúgy mint nektek.

Hátul nagyon hangos lett a dolog, hát én kiosontam, mert mondok még baj lesz belőle. Az utcák tömve voltak és mindenki nagyon izgatott volt. Aki látta a lövést, egyre azt beszélte, hogy hogy is történt, és minden ilyen beszélő fickó körül egész csapat ember volt s kinyújtott nyakkal hallgatta beszédét. Egy hosszú, nyurga, hosszúhajú úr, a feje búbján fehér szőr köcsögkalappal, horgas fogantyús bottal kipécézte a helyet a földön, hogy hol állt Boggsz és hol állt Serbörn, és a nép tódult utána egyik helyről a másikra és leste, amit mutogatott, és biccentgettek a fejükkel, hogy mutassák, hogy megértették és le-leguggoltak csípőre tett kézzel, hogy nézzék, mint jelöli meg a helyet a botjával a földön: aztán odaállt egyenesen és mereven, ahol Serbörn állt, összeráncolta a homlokát s a szemére húzva kalapja karimáját és elkiáltja magát: Boggsz! és aztán leereszti lassan a botját a halálos színtig és azt mondja: Durr! és megtántorodik és ismét mondja: Durr! és hosszában hanyatt vágja magát. Azok, akik látták az esetet, azt mondták, nagyszerűen csinálja; azt mondták, szakasztott így történt minden. Aztán legalább egy tucat ember előszedte a butykosát és megkínálta belőle a fehérkalapost.

Hát egyszer aztán azt találta valaki mondani, hogy Serbörnt meg kéne lincselni. Egy perc mulva már mindenki azt mondta. Hát el is indultak üvöltve és letépve minden ruhaszárítókötelet, ami kezük ügyébe esett, hogy majd azzal fogják fölakasztani.

XXII. FEJEZET.

Rajokban tódultak föl az utcán Serbörn háza felé, indiánok módjára ordítva, üvöltve s őrjöngve; minden kénytelen volt előlük kitérni, különben legázolódik vagy palacsintává tapossák, hogy rémes volt nézni. Gyerekek rohantak a csőcselék élén visongva s próbáltak menekülni láb alul; és minden ablak az utcán tele volt asszonyi fejjel, néger gyerekek voltak a fákon és néger sihederek és némberek néztek át a kerítéseken, és ahogy a csőcselék közelükbe ért, uccu törtettek hátra, ahol nem érhette őket semmi. Az asszony- és lányféle csapatosan, szinte hótra ijedve sírt és miegyéb.

Oly sűrűn tódultak Serbörn kerítése elé, ahogy csak képesek voltak összeszorulni, az ember elképzelheti a lármájukat. Kicsi – mintegy húsz könyöknyi – udvara volt. Valaki azt kiáltja: Döntsük le a kerítést, döntsük le a kerítést! Jött aztán egy törés-recsegés-ropogás és a kerítés lenn volt, s a sokaság első fala kezd betódulni, mint a hullám.

Ebben a pillanatban lépett ki Serbörn a háza elején lévő kapuzat eresze alá, kezében duplacsövű fegyver s megáll teljesen nyugodtan, elszántan, egy szót se szólva. A zsivaj megáll és a hullám visszahúzódik.

Serbörn nem szólt egy szót se, csak állt ott és nézett le rájok. A csendesség rém kellemetlen és félelmetes volt. Serbörn meghordozta a szemeit lassan a tömegen s valahová nézett, próbáltak vele farkasszemet nézni, de nem ment; a földre szögezték szemüket és meghunyászkodva néztek. Csakhamar aztán Serbörn egyet nevetett, nem valami barátságosan, inkább olyanformán, amitől olyat érez az ember, mikor olyan kenyérbe harap, amelyben homok van.

Aztán azt mondja lassan és haragosan:

– Hogy ti lincselnétek meg valakit! aszondja. Ez aztán mulatságos dolog. Hogy azt hiszitek magatokról, van bennetek annyi virtus, hogy egy férfit meglincseljetek. Mert hogy elég vitézek vagytok arra, hogy egy szegény senkinélkül való elűzött asszonyt, aki idevetődik, bekátrányozzatok és tollban meghempergessetek: hát azt gondoljátok, arra is van sütni valótok, hogy kezeteket egy férfira emeljétek. Hej, egy férfi a ti fajtátok tízezreinek a kezében bátorságban van, – amíg nappal van és ha nem vagytok a háta mögött.

– Ismerlek, úgy-e? Ismertem minden porcikátokat. Délen születtem és nevekedtem, laktam északon; így ismerem az átlagembert mindenütt. Az átlagember gyáva. Északon átenged magán gázolni akárkit, akinek kedve tartja, aztán haza megy és alázatosságért imádkozik, hogy el tudhassa viselni. Délen egy ember egymagában megállított fényes nappal egy postakocsit tele emberrel és kirabolta az egész frekvenciát. Újságaitok annyit mondanak benneteket vitéz népnek, hogy már el is hiszitek, hogy vitézebbek vagytok más népeknél; pedig csak oly vitézek vagytok, mint mások és nem vagytok vitézebbek. Mért nem akasztják fel esküdtszékeitek a gyilkosokat? Mert attól félnek, hogy a gyilkos barátai beléjök lőnek – hátulról, sötétben és épenséggel ez az, amit tennének.

– Ezért mentenek föl mindenkit; és akkor fogja magát egy ember s éjnek idején, száz álarcos pulyával a háta mögött, nekiindul éjjel és meglincseli a zsiványt. Abba hibáztátok el a dolgotokat, hogy nem hoztatok magatokkal férfit; ez az egyik hiba; a másik az, hogy nem éjjel jöttetek és nem hoztátok el álorcátokat. Egy félembert hoztatok, amott a, Bökk Háknesszt – és ha ő nem lett volna, hogy elindítson benneteket, verekedés lett volna belőle.

– Ti ugyan nem jöttetek volna. Az átlagember nem szereti a bajt s a veszedelmet. De ha csak egy félférfi is – amilyen Bökk Háknessz – elkiáltja, hogy lincseljük meg, lincseljük meg! akkor nem mertek hátrálni; attól féltek, kitudódik rólatok, mik vagytok, hogy pulya nép vagytok, hát kitörtök egy ordításban és belekapaszkodtok annak a félférfinak a kabátja szárnyába és jöttök ide őrjöngve s fogadkozva, hogy micsoda nagy dolgot fogtok művelni. A legszánalmasabb micsoda a világon a csőcselék; a hadsereg se egyéb, csak csőcselék. Nem verekszik az a saját veleszületett bátorságából, hanem tömegvoltától és tisztjeitől kölcsönvett bátorságból. Hanem a csőcselék, ha férfi nincs az élin, az még a szánalomnál is szánalmasabb. Már most a ti dolgotok itt az, hogy húzzátok be a farkatokat, menjetek haza és bujjatok be a lyukatokba. Ha lesz itt lincselés, az a déliek módjára lesz, sötétben és ha jönni fognak, elhozzák álarcukat is és keresnek maguknak férfit is. Most pusztuljatok és vigyétek magatokkal félembertöket és amint ezt mondta, balkarjára csapta a fegyverét és felhúzta kakasát.

A tömeg hirtelen szétmállott, darabokra szakadozott és elkotródott minden irányba, és Bökk Háknessz nagyon megereszkedve, utánuk kullogott. Én ott tudtam volna maradni, ha akartam volna, de nem akartam.

Elmentem a cirkuszhoz és ott őgyelegtem a hátsó része körül, míg a rendőr odébb ment s akkor bebujtam a sátor alá. Megvolt húszdolláros aranyom és valamelyes más pénzem is, de mondok, jobb lesz azt megspórolni, mert meg se lehet mondani, mily hamar rászorulhat az ember, mikor így messze van hazulról és csupa idegen emberek közt. Az ember nem vigyázhat eleget. Nem mondom, hogy az ember ne költse a pénzét cirkuszra, ha máskép nem juthat hozzá, de semmi haszna sincs, ha szükség nélkül pazarolja rá.

Hát igazán óriási cirkusz volt. Nem lehetett annál ragyogóbbat látni, mint mikor mind belovagoltak, kettesével, egy úr meg egy hölgy, egymás mellett, az urak teljesen pőrén, kötött ingükben, se csizmájuk, se kengyelük, kezüket csípőjükön tartva, könnyedén és lengén – voltak vagy húszan – és minden hölgy gyönyörű arccal, ragyogóan szép, olyan teljességgel, mint egy banda igazándi királykisasszony, olyan ruhában, ami millió és millió dollárba kerülhetett és telisded tele hintve gyémánttal. Irtóztatóan finom látványosság volt, én soha hozzá fogható szépet nem láttam. Aztán egyik a másik után felugrott és állva lovagolt körül a körön és integetett oly édesen, hullámzón és bájosan; a férfi mind olyan szálas, könnyű és egyenes fejökkel bólogatva, majd a sátor tetejét érintették, és minden hölgy rózsasziromból készült ruhája oly édesen, selymesen libegett dereka körül, s maga hasonlított a legmesésebb napernyőhöz.

És mind sebesebben és gyorsabban száguldottak, mindenik táncolt, előbb a féllábát rúgta ki a levegőbe, aztán a másikat, a lovak mindjobban-jobban megdűltek, és lovászmesterük egyre kerülgette a középső oszlopot, durrogatott az ostorával, kiabálva, hogy »hej-hopp!« A bohóc pedig bolondozott a háta mögött; aztán azután mind eleresztették a kantárszárat és minden kisasszony a csipejéhez rakta a lábát és az urak keresztbe fonták a karjukat és hogy megdűltek a lovak és hogy nekifeküdtek! Igy aztán egyik a másik után leszökött a porondra és a legédesebb bókolást csinálta, amit valaha láttam, aztán kiugrándozott és minden ember összeverte a tenyerét és szinte meg volt vadulva.

Hát bizony mind a cirkuszbeliek a legcsodálatosabb dolgokat mívelték, és az egész idő alatt a bohóc úgy bolondozott, hogy majd belehalt az ember. A lovászmester nem szólhatott egy szót se, hogy rögvest a nyakán nem termett a legfigurásb dolgokkal, amit valaha ember mondott. És hogy miként jutott neki annyi mindenféle az eszébe és oly hertelen és olyan talpraesetten, az nem ment sehogy se a fejembe. Én egy esztendeig törhetném a fejemet, még se tudnám mind azt kitalálni. Egyszerre aztán egy részeg ember próbált bemenni a porondra. Azt mondta, lovagolni akar; azt mondta, tud ő lovagolni úgy, mint akárki más. Azok beszéltek neki és próbálták kituszkolni, de nem hallgatott rájok és az egész előadás megakadt. Akkor a közönség kezdett rá hallózni és bolondot csinálni belőle, amitől rém dühbe jött és hányta-vetette magát. Ez fölizgatta a népeket és egy csomó ember felugrált a padokról és kezdett tódulni a porondra, kiabálva: üssétek le, dobjátok ki! És egy-két asszony elkezdett sikoltozni. Ekkor a lovászmester egy kis beszédet mondott. Azt mondta, reméli, nem lesz semmi zavar, és ha ez az ember megígéri, hogy nem csinál több bajt, megengedi neki, hogy lovagoljon, ha azt hiszi, meg tud állani a lovon. Erre mindenki nevetett s azt mondta, rendben van, és az az ember nekiment. Abban a percben, hogy a lovon volt, a ló elkezdett rúgkapálni, ugrándozni és körülszáguldani két cirkuszbeli emberrel, akik a kantárjába kapaszkodtak s iparkodtak megfékezni a lovat, a részeg ember pedig a ló nyakán lógott és a sarka a ló minden ugrásánál a levegőbe szökött és mind a sok nép fölállt és ordítozott és nevetett, hogy a könnye is kicsordult bele. És végre a cirkuszbeliek minden igyekezete ellenére a ló kiszabadítja magát és halló neki, mint a veszedelem, körül a porondon azzal a bolonddal a nyakán s a féllába az egyik oldalon majd a földig ért, a másik pedig a másik oldalon volt, a közönség meg majd megveszett. Nekem nem volt nagyon mulatságos a dolog. Egész testem remegett, a veszedelmet látva. De csakhamar fölkecmergett s lába közé fogta a lovat, elkapta a kantárszárt ide-oda forogva, aztán egy szempillantás alatt felugrott, eldobva a kantárszárt és megállt, a ló pedig futott, mintha égett volna a ház. Ő meg ott állt s oly könnyen és kényelmesen szállongott körül, mintha soha részeg nem lett volna s aztán kezdte leszedni magáról a ruhát s elhajigálta. Oly sűrűn szórta magáról, hogy a levegő szinte tele volt vele és össze-vissza levetett tizenhét rend ruhát. Aztán ehen ott állt, karcsún és szépen, rém csecse ruhában, hogy olyat nem lehetett látni, és csapkodta vesszőjével a paripáját s végre leszökött róla, bókolt és kitáncolt az öltözőszobába és mindenki üvöltött a gyönyörűségtől és meglepetéstől.

Látta bezzeg a lovászmester, hogy milyen gyönyörűen becsapták, s gondolom, hogy ebben a percben nem volt még egy olyan nyavalyás lovászmester. Hát persze, az ő emberei közül való volt! A maga fejébül kezdett ebbe a tréfába és senkinek sem árulta el. Hát igaz, magam is elkámpicsorodtam, hogy így becsapódtam, de nem szerettem volna a lovászmester bőribe lenni, nem én száz dollárért sem. Nem tudom, lehet, hogy van ennél különb cirkusz is a világon; én ugyan még nem láttam egyet sem. De akárhogy is van, nekem teljességgel elég jó volt; és akárhol a világon, ha ott találom, én mindenképen a kuncsaftja leszek neki.

Ez éjjel megtartottuk mi is az előadásunkat, de bizony nem volt ott több közönség tán tizenkét embernél. Ezek is folyton nevettek, amitől a herceg szinte dühös lett; és mindenki elment, mielőtt az előadásnak vége lett volna, csak egy fiú maradt ott, de azért, mert elaludt volt. Azt mondta erre a herceg, hogy a tökfejű Arkanszóbeliek nem tudnak Sexpirhez fölemelkedni; nekik aljas bohózat kell, de talán még a bohózatnál is valami aljasabb. No majd megcsinálja, aszondja, a nekik valót is. Másnap reggel aztán beszerzett egy csomó pakkpapirost és fekete festéket, csinált néhány színlapot belőle s felragasztotta a városban. A színlapon ez volt:

Aztán a cédula alján ott volt a legvastagabb betűkből egy sor, így:

HÖLGYEK ÉS GYERMEKEK KIZÁRVA!

– Nesztek, aszondja, ha ez a sor be nem csődíti őket, mondjátok el, hogy nem ismerem Arkanszót.