Huckleberry Finn kalandjai

MÁSODIK KÖTET.
Hakkelberry Finn kalandjai.

I. FEJEZET.

A herceg és a király egész nap keményen dolgoztak a színpad felállításán, függönyön és egy sor gyertya elhelyezésén lábvilágításnak, és ez este a ház hamarosan megtelt zsúfolva. Mikor már többé senki se fért be, a herceg otthagyta a bejáró ajtót, hátra került a színpadra és kiállt a függöny elé; egy kis beszédet mondott, földícsérte a tragédiát s azt mondta, ennél izgatóbb nincsen is a világon. Igy hencegett a tragédiájával, és idősebb Kin Edmundjával, akinek a kezében volt a főszerep; és végül, mikor már fölcsigázta jól mindenkinek a várakozását, felhúzta a függönyt és a másik percben jön ki a király nagy kényesen négykézláb, anyaszült meztelen; de be volt festve egész teste karikákkal és stráfokkal, minden színben egy tündöklő szivárvány. És – de ki törődnék egyéb kiállításával, – szóval rémes volt, de borzasztóan nevetséges. A nép majd szétpukkadt nevettében, s mikor a király elkezdett fickándozni és eltűnt szökdelve a szín mögött, addig üvöltöttek, tapsoltak, zúgtak és röhögtek, amíg vissza nem jött és újra nem csinálta. Aztán még egyszer megújráztatták. Még egy tehenet is megnevettetett volna a vén bolondjának a fintorgatása.

Erre a herceg leeresztette a függönyt, bókol a közönségnek és azt mondja, a nagy tragédiát még csak két este adják elő, mert Londonba kötik sürgős szerződések őket, ahol már minden jegy elkelt a Drury-Lén színházban. Aztán újra bókol és azt mondta, ha sikerült mulatságos és tanulságos előadásával a tetszésüket megnyernie, nagyon le fogják kötelezni, ha barátaiknak feldícsérik és biztatják őket, hogy jöjjenek el.

Huszan is közbekiáltanak erre:

– Micsoda? Hát vége van? Ez az egész?

A herceg azt mondja, ez! Nohát, erre jó világ kezdődött. Mindenki ordít, felugrál és neki a színpadnak s a tragikus színészeknek. De egy nagy alattomos képű úr felszökik egy padra s ezt kiabálja:

– Megálljunk! Csak egy szóra, uraim! Mind megállanak s figyelnek. »Minket, aszondja, kifizettek, fenemód kifizettek. De mért nevessen ez az egész város mirajtunk? És egyebet se halljunk ennél az esetnél halálunk órájáig? Nem. A mi dolgunk az legyen, hogy innen szép rendben távozzunk, ezt a színdarabot agyondícsérjük és becsapjuk a város többi részét. Akkor aztán mind együtt leszünk egy vékában. Nem világos ez, mint a pinty? (»Az a! Igaza van a bírónak!«: ezt ordítja mindje.) Rendben van. Hát szót se arról, hogy becsapódtunk. Kiki menjen haza és be kell csődíteni minden teremtett lelket ebbe a tragédiába.«

Másnap egyebet se lehetett hallani a városban, mint hogy milyen nagyszerű volt az előadás. A ház zsúfolva volt megint, s mi ugyanazzal a pénzzel fizettük ki a tömeget. Mikor én meg a király, meg a herceg hazakerültünk a tutajra, bevacsoráztunk, és utóbb, úgy éjfél felé kifaraltatták velem meg Dzsimmel a tutajt, hogy eresszük le két mérföldnyire a folyó közepén a város alá s ott húzzuk ki és rejtsük el.

Harmadik este megint tömve volt a színház, de ezúttal nem új emberek voltak ott, hanem csupa olyan népek, akik az előző két estén is ott voltak. Én a herceggel a kapuban álltam s látom ám, hogy minden embernek meg van tömve a zsebe vagy valamije el van dugva a ruhája alá; s láttam is, hogy nem szagos víz biz az, akárhogy néztem. Záptojást, rothadt hagymát s efféle holmit orrontottam én; s ha megérzem, hogy valahol döglött macska van (pedig ugyancsak megérzem), hát akkor bejött legalább hatvannégy darab. Én is bementem egy pár percre, de nekem nagyon cifra volt, nem bírtam ki. Hát mikor már be nem fért volna senki, a herceg egy fiúnak a markába nyomott egy fertály dollárt, hogy aszondja, álljon helyette egy kissé az ajtónál; ő meg indult hátra a színpadra vivő ajtó irányában, én meg utána; de abban a minutában, hogy a sarkon befordultunk és sötétségben voltunk, azt mondja:

– Vesd el magad most, míg ki nem érsz a házak közül, azután pedig talpalj a tutaj felé, mintha a sátán volna a nyomodban.

Én szót fogadtam, ő meg utánam. Egyszerre értünk a tutajhoz és nem több, mint két másodperc mulva már siklottunk a folyón lefelé, sötétségben és csendességben, rézsút a folyó közepe felé, egy árva szót sem szólva. No, mondok, a szegény királynak lesz hadd-el-hadd a nézőközönséggel; de szó sincs róla; csakhamar kezd őkelme kikecmeregni a putriból és aszondja:

– No herceg, hogy sült el az ócska játék ezúttal?

Csak fönn se volt a városban egyáltalán, az istenadta.

Persze, lámpást nem akasztottunk ki, amíg vagy tíz mérföldnyire a város alatt nem voltunk. Ott aztán meggyújtottuk a lámpásunkat és vacsorához láttunk, és a király meg a herceg majd szétmállottak azon való nevettükben, hogy milyen jól elbántak ezzel a néppel. Azt mondja a herceg:

– A bambák, tökfilkók! Tudtam, hogy az első ház hallgatni fog s engedi a többieket becsapni; és tudtam, hogy a harmadik estét nekünk szánták ravaszul s azt gondolták, most rajtuk a sor. No hát, rajtuk is van a sor s adnék érte valamit, ha megtudhatnám, milyen hasznát vették. Csak annyit szeretnék tudni, hogy találják bele magukat a helyzetükbe. Ha van eszük, batyubált csinálnak belőle, ennivalót hoztak eleget.

Ezek a gézengúzok bevettek a három estén négyszázhatvanöt dollárt. Ilyen szekérszám soha életemben nem láttam pénzt besöpörni.

Utóbb, mikor a herceg és a király már aludtak és hortyogtak, azt mondja Dzsim:

– Hokk, – aszondja – nem megbámulsz te, hogy micsinálik ezek a királok?

– Nem, mondok, én nem.

– Mért nem, Hokk?

– Hát azért nem, mert azt tartom, a vérükbe van. Azt tartom, mind egy húron pendül, ahány van a világon.

– De Hokk, ezek a mienk királok, ezek igazi ordináré zsivánszkiak; azt mondok én, zigazi zsivánszkiak.

– Azt mondom én is; a királyok rendszerint zsiványok mind, ahogy én nézem a dolgot.

– Igazán?

– Majd egyszer olvassz róluk valamit, oszt meglátod. Nézd Nyolcadik Henriket; ehhez képest ez a mienk egy vasárnapi iskolai főfelügyelő. És nézd Második Károlyt és Tizennegyedik Lajost és Tizenötödik Lajost és Második Jakabot és Második Edvardot és Harmadik Rikárdot és még másik negyvenet; nem is számítva a szász hetesuralkodókat, akik a régi időben nekiszabadulva föltámasztották halottaiból Káint. Hej, csak a vén VIII. Henriket kellett volna látnod, mikor virágjában volt. Igazán virág volt. Mindennap másik feleséget vett el és másnap reggel lecsapatta a fejét. És olyan közömbösen csinálta, mintha csak tojást rendelne magának. »Hozzátok fel, aszondja, Goinn Nellit.« Hát felhozzák. Másnap reggel: »Üssétek le a fejét«. És hát leütik. »Hozzátok fel Sór Dzsént«, aszondja és Dzsén feljő. Másnap reggel: »Üssétek le a fejét« – és leütik. »Csöngessetek a szép Rozamundának.« A szép Rozamunda szót fogad a csengetésnek. Másnap reggel: »Csapjátok le a fejét«. Aztán mindenik asszonnyal mondatott magának minden éjjel egy-egy mesét és ezt addig folytatta, amíg föl nem vitte ezer és egy mesére, azt aztán mind beleiratta egy könyvbe és elnevezte az Itéletnapja Könyvének, ami jó cím volt és megfelelt az esetnek.

Te Dzsim nem ismered a királyokat, de én ugyan ismerem; ez a mi vén svihákunk még a legüdébbek közé tartozik, azok közül, akiket láttam a históriában. Hát nézd, Henriknek eszébe jut belekötni ebbe az országba. Hogyan fog hozzá? Megüzeni neki? Előadást rendez neki? Majd iszen! Hertelen kicsapja mind a terhét a hajóból a bosztoni kikötőben, kivág egy függetlenségi nyilatkozatot és azt mondja: gyertek, ha mertek. Ez az ő módja, nem ád az egérutat senkinek. Gyanút fog apja, a Vellington hercege iránt. Mit gondolsz, mit csinál? Magyarázatot kér tőle? Nem, belefojtja egy hordó borba, mint a macskakölyket. Teszem, ha valaki pénzt felejtett ott, ahol ő volt, mit csinált? Zsebre vágta. Tegyük fel, hogy kötelezte magát valamire kontraktussal és az ember kifizette, de nem telepedett oda, hogy lássa, megteszi-e: ugyan mit csinált? Épen az ellenkezőjét csinálta. Tegyük föl, hogy kinyitotta a száját, – hát aztán. Ha nagy hirtelenében be nem csukta megint, annyiszor, amennyiszer kieresztett rajta egy-egy hazugságot. Ilyen bogár volt az a Henrik, ilyen az. És ha ő lett volna itt mivelünk ezek helyett a mi királyaink helyett, még karakánabbul bánt volna el ezzel a várossal, mint ahogy a mieink elbántak. Nem mondom, hogy ezek is báránykák, mert ha a dolguk fenekét nézed, bizony nem azok, de ezek, akárhogy is csak bliktrik ahhoz a vén koshoz képest. Annyit mondhatok: király király, ebbe bele köll nyugodni. Összevissza fene ordináré nép az. De hát úgy vannak nevelve.

– De Hokk, ezeknek mieinknek rém büdös szaguk meg van nekik.

– Mindnek olyan van, Dzsim. Nem segíthetünk a szagukon, a történet erre nem tanít meg bennünket.

– No, a herceg, azt valahogyan csak elviselhetek.

– Igaz, a herceg másmilyen, de az se nagyon. Ez a mienk hercegnek olyan közepesen ordináré legény. Ha leissza magát, nincs olyan rövidlátó ember, aki meg tudná külömböztetni egy királytól.

– Mondhatok Hokk, én már dosztig vagyok, nem kéreg belilek tebbet. Ez nekem ipen elig.

– Úgy vagyok velök én is, Dzsim. De hát kezünkre adta őket a sors s nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy mik, és így kell velök bánnunk. Néha magam is azt kívánom, bár hallanánk olyan ország hírét, aki kifogyott a királyokból.

Mi haszna mondtam volna meg Dzsimnek, hogy ezek nem igazi királyok és hercegek? Semmi haszna se lett volna; hozzá szakasztott úgy is volt, ahogy mondtam: semmi külömbséget sem lehetett észrevenni köztük és az igazi királyok közt.

Lefeküdtem és Dzsim nem szólított, mikor rajtam lett volna a sor. Ezt ő sokszor megtette. Mikor épen úgy pitymallat táján fölébredtem, ott ült szegény, fejét a térdire lógasztva, sóhajtozott és morfondírozott. Nem háborgattam, úgy tettem; mintha nem venném észre. Tudtam, hogy min jár az esze. A feleségére, meg gyermekeire gondolt, akik messze távol vannak és búsult, mert haza vágyott, mivel hogy világéletében nem volt ennyit távol hazulról; én el is hiszem, hogy épen úgy a szívén feküdt a családja, mint akármelyik fehérembernek. Nem látszik a dolog természetesnek, de én már csak azt tartom, úgy van. Sokszor nyavalygott és búslakodott így éjtszakának idején, mikor azt hitte, hogy aluszom, és aszondja: »Szeginke Liszka, szegin picike Dsomuj! Nagyon nehez megvan; azt hiszek, soha se nem látok bennetek, soha, soha!« Egy rém jó szerecsenember volt ez a Dzsim.

Ezúttal valahogy szóbaálltam vele a feleségéről meg a kicsinyjeiről, és csakhamar aszondja:

– Azért most olyan rossz meg van nekem, mert hallottam valamit ott a parton, hogy aszondja zsupsz! már előbb, valami mintha zuhanta vóna, és erril eszembe jutja aztat az idő, mikur a kicsinke Liszkámmal oly cudarul bántam. Csak nígy esztendis megvut a kicsike, osztán megkapta veresskarlát karanyót, és vuta rém beteg szeginke; de jobban lette és egyszer ott álldigálta, és én aszondok neki:

– Tedd be zajtu, mondok.

De nem tette be, csak állta ott, szípen mosologta nekem. És én megint mondok, nagy lármasággal, mondok:

– Nem hallod, mondok, tedd be zajtu!

Ü csak megint ott álldigálja és rám mosologja magát. Engem elfutja mireg, mondok:

– Majd megtanítok teged szófogadásra, tudom!

És ezzel meglegyintek oldalvást fejecskét neki, a kitül elterülte magát. Én meg menek másik szobába és ott maradog tiz percentekig, és mikur gyüvök vissza, zajtu még mindik nyitva megvan és a kicsikét ippeg benne állta és nizi pallót és kesereg és vígig csurogja a könyje. Jaj, majd elvette zeszemet és megyek kicsikéhez és ippeg akkor – mert zajtu befelé nyilta, ippeg gyün a szél és zsupsz! becsapi zajtut kicsike háta megett és jaj nekem, kicsikém nem mozdulta magát. Majd kiszakadta lilekzetem, és ugy vutam, nem is tudok hogy vutam. Odabillegtem és kinyitok zajtut szipecskin lassacskán és bedugok fejemet oda kicsike mögött csendesen, halkan és aztán hertelen, ahogy csak torkomon kiférte kajátok, hogy bumm! Kicsike nem mozdulta! Jaj, Hokk, nagy sírást megcsináltam és ölembe veszek a kicsike és aszondok: oh, szegin kicsi árva juszágom te! Zisten mindenható bocsássa meg zereg Dzsimnek, mert ü maga soha se nem bocsajtja meg magának, a mig meg nem halja. Oh, szeginke, siket vota meg néma, Hokk, szeginke kuka vuta, és én így bántam szegin fejivel!

II. FEJEZET.

Másnap estefelé kikötöttünk egy füzessel benőtt homokszigeten a víz közepében, ahol a folyó mindkét partján egy-egy városka volt és a herceg meg a király elkezdtek terveket koholni, hogy mit vasalhatnának ki ezekből a városokból. Dzsim megszólította a herceget, hogy, aszondja, reméli, nem fog egy pár óránál tovább tartani, mert nagyon keserves és fáradságos volt neki, ha egész nap megkötözve a putriban kellett feküdnie. Mert persze, ha magára hagytuk, meg kellett őt kötözni, mivelhogy ha valaki ráakad, mikor magában van és nincsen megkötözve, tetszik tudni, akkor nem igen nézték volna szökevény négernek. A herceg is mondta, hogy nem kicsi sor egész nap összeguzsolva lenni, s hogy ő majd kifundál valamit, hogy segítsünk a dolgon.

Rém nagy esze volt ennek a hercegnek, és ki is sütötte a dolgot hamarosan. Felöltöztette Dzsimet Lear király gunyájába – egy hosszú szoknya vót firhangszövetből és paróka meg szakáll fehér lószőrből, és aztán fogta színpadi festékét és bemázolta Dzsim arcát, nyakát, fülét végiglen fakókékre, milyen az olyan ember, aki kilenc napig van hóttan a vízben. Isten akárhová tegye, ha nem volt a legrémísztőbb förtelem, amit életemben láttam. Aztán a herceg fölírt egy deszkadarabra egy intelmet, így:

Nyavalyás arabus, de ártalmatlan, ha nem dühösítik.

A deszkát aztán rászögezte egy lécre s a lécet odaállította négy-öt lábnyira a putritól. Dzsim meg volt elégedve. Azt mondta, jobb állapot, mint egypár éven át mindennap gúzsban feküdni és örökké reszketni, ha valami neszt hall az ember. A herceg biztatta, hogy csak tegyen-vegyen szabadon, és ha valaki okvetetlenkednék körülte, törjön ki a putriból, mórikálja magát és üvöltsön egyet-egyet fenevadak módjára, reméli, ettől tágulni fognak s magára hagyják. Ez bizony okosan volt kifundálva; de ha az ember a rendes embert veszi, az ugyan nem várja be az üvöltést. Hiszen nem is olyan volt, mint egy hulla, hanem még olyanabb.

Ezek a gézengúzok megint a nonpluszultrával szerettek volna szerencsét próbálni, mert annyi pénzt lehetett vele kivasalni, de nem tartották egészen bátorságosnak a dolgot, mert meglehet, azóta eljöhetett a híre idáig is. Nem tudtak tisztára semmi tervben sem megállapodni, így végre a herceg azt mondta, azt gondolja, hozzálát, megsanyargatja egy-két óráig az agyvelejét s meglátja, nem akad-e valamire az Arkanszó-oldali városbeliek számára. A király meg erősködött, hogy a másik városra veti magát minden plánum nélkül s tisztára a Gondviselésre bízza, hogy ráterelje a szerencse útjára, ezalatt úgy tartom, az ördögöt értette. Ahol legutóbb stációt tartottunk, mindnyájan vettünk boltbeli ruhát és most a király bele is öltözött a magáéba s nekem is azt mondta, vegyem föl a magamét. Persze, hogy fölvettem. A király gúnyája csupa fekete volt és igazán, hogy mutatós volt és szemrevaló. Soha azelőtt nem hittem, hogy a ruha így megváltoztassa az embert. Hiszen azelőtt a legordinárébb fickónak látszott, most pedig, ha meglibbentette új fejér köcsögjét és köszöntött és elfintorította az arcát mosolygósan, olyan nagyszerű, jó és kegyes színe volt, az ember azt hitte, ebben a minutában lépett ki a bibliai bárkából. Dzsim kitisztogatta a csónakot és én készen tartottam az evezőt. Lejebb a parton – vagy három mérföldnyire a város felett – egy nagy gőzös volt kikötve s ott volt már egy pár órája: terhet szedett fel. Azt mondja a király:

– Tekintve ruházatomat, azt tudnám, jobb lesz, ha Szanlujból vagy Cincinnatiból vagy valamely más nagyobb városból érkezem. Evezz oda Hakkelberry a gőzöshöz: hadd érkezzünk azon a városba.

Nekem se köllött kétszer mondani, hogy menjek egyszer gőzösön hajókázni. Part alá eveztem a város fölött egy mérföldnyire, aztán könnyen mentem a síma vízen a meredek part alatt. Csakhamar találkozunk egy formás, ártatlan képű falusi sühederrel, aki egy gerendán üldögélt és a verejtékét törülgette az arcáról, mert rém meleg idő volt; egy pár summás posztótarisznya volt vele.

– Állj neki a partnak, mondja a király, s én nekifordultam.

– Hova igyekszel fiatalember?

– Ahun a gőzösre, Orleanszba iparkodnám.

– Gyere a csónakba, mondja a király. Megállj egy pillanatra, az inasom majd segít azokkal a tarisznyákkal. Ugorj ki, Adolfusz és segíts a fiatal úrnak. Mindjárt észrevettem, hogy az Adolfusz én lennék.

Hát kiugrottam s aztán indultunk tovább mind a hárman. A fiatalember iszonyú hálás volt; fenemunka, aszondja, ilyen időben bagázsiát cepelni. Megkérdezte a királyt, hogy hova utazik, és a király azt mondta, hogy fölülről jött és a másik parti városban kötött ki ma reggel és most fölfelé igyekszik, meglátogatni egy régi barátját erre fölfelé egy majorban. Azt mondja a fiatalember:

– Mikor megláttam az urat, ez, mondok, bizonyosan Vilksz úr és nagyon akkurátus időben érkezik ide. De azután mondok, még se az lehet, mondok, mert mért evezne a vízen fölfele, ha az volna. Úgy-e, hogy nem az?

– Nem; a nevem Blodzsett, Blodzsett Alexandrusz, de úgy tetszik, azt kell mondanom, tisztelendő Alexandrusz Blodzsett, mert hogy az Úrnak egyik szegény szolgája vagyok. De akármi legyek, azért ha nem épen úgy sajnálom, hogy Vilksz úr nem érkezett meg jókor, ha tudniillik, amit nem remélek, ebből valami kára találna lenni.

– No, kára ugyan nem lesz belőle, eziránt rendben lesz a dolog, hanem elszalasztotta, hogy Péter testvére halálát láthassa; lehet, hogy ezt kutyába se veszi, az ember soha se tudhassa; de a testvére sokat adott volna érte, hogy láthassa, mielőtt meghal, nem is beszélt egyébről három hét óta, nem látták egymást suhanckoruk óta, Vilmos öccsét meg egyáltalán nem látta, ez tudniillik a süketnéma, mert Vilmos nem több, mint harminc-harmincöt éves ember. Csak Péter és György jöttek ide ki; György volt a testvérek közt a feleséges ember, de ő is, a felesége is meghaltak tavaly. Most már nincs több, csak Harri és Vilmos és ezek azok, akik nem érkeztek meg ide jókor.

– Üzent nekik valaki?

– Hogyne. Egy vagy két hónappal ezelőtt, amikor Péter ágynak esett, mert Péter azt mondta, hogy olyanformán érzi, aszondja, hogy ezúttal aligha lábolja meg a baját. Tetszik tudni, öregecske volt őkelme, és a György úr lányai nagyon fiatalok s nem neki való társaság voltak, kivéve Meri-Dzsent, a vereshajút; hát aztán bizony elhagyatottnak érezte magát Györgyék halála óta s nem sokba vette az életét. De rém kétségbe volt esve, úgy kívánta látni Harrit és Vilmost is, mert hogy olyan volt a természete, hogy nem tudott testámentumot csinálni. Harri számára hagyott hátra egy levelet s azt mondta, abban meg van írva, hogy hová rejtette a pénzét és hogyan kívánná a többi birtokának a felosztását, hogy György úr leányának is kijárjon a jussok, mert hogy az ő apjuk után semmi sem maradt. És csak arra tudták őt mindössze rábírni, hogy ezt a levelet megírja.

– Aztán mit gondolsz, mért nem jő Harri? Hol lakik?

– Hé, biz az Angolországban, Seffildben, – ott papol – soha életében erre nem járt. Nem igen ért rá, és amellett úgy fordul, tetszik tudni, a levelet se kapta meg.

– Baj, nagy baj, hogy nem élt addig, hogy láthatta volna testvéreit, szegény ember. Te Orleánszba mégy, azt mondod?

– Azt, de az csak az eleje. Jövő szerdán hajóra szállok s megyek Rio Janeiróba, ahol egy nagybátyám lakik.

– Jó kis út. De nagyon szép út, bár én is veled mehetnék. Mari a legidősebb leány? Hány éves a többi?

– Mari tizenkilenc, Zsuzsa tizenöt és Janka tizennégy körül van, ez az, aki közülök nagyon jótékony és nyúlszája van.

– Szegénykék, hogy így árván maradnak ebben a rideg világban.

– Bizony, rosszabbul is lehetnének. Az öreg Péternek voltak barátjai, azok nem engedik, hogy bántódásuk legyen. Ott van Hobszon, a baptista prédikátor, ott van tiszteletes Lot Hovei és Ben Bokker és Sakklford Abner és az ügyvéd Bell Lévi és Robinzon doktor és ezeknek a feleségük és özvegy Bártliné és – eh van ott egy egész sereg. – De ezek azok, akikkel Péter úr legbizalmasabban volt s akiket emlegetett a leveleiben, mikor haza írt; így Harri is tudni fogja, hol keresse a jó embereit, ha megtalál érkezni.

Nohát az öreg bácsi nem fogyott ki a kérdezősködésből, amíg a fiú győzte felelettel. Akármi legyek, ha nem kérdezősködött mindenről és mindenkiről ez istenadta városra nézvést és a Vilkszenék minden dolgáról és a Péter foglalkozásáról, aki cserző volt, meg a Györgyéről, aki ács volt és a Harriéról, aki nem-egyesült pap volt és így tovább. Aztán azt mondja:

– Mért köllött neked annyira sietned arra a gőzösre?

– Mert hogy orleanszbeli nagy hajó s attól féltem, nem köt ki itt. A mélyen járó hajó ki nem köt itt az istennek se. A cincinnatibeliek ki szoktak kötni, de ez Szanlujból való.

– Vilksz Péter jól bírta magát?

– Elég jól bizony. Vótak házai meg földjei és aszondják maradt utána valahol eldugva három-négyezer.

– Mikor mondtad, hogy meghalt?

– Nem mondtam sehogy, de hát a mult itszaka halt meg.

– Persze, a temetése holnap lesz.

– Hát bizony, nagyon szomorú dolog ez, de ez vár mindnyájunkra, előbb vagy utóbb. A fődolog, hogy el legyünk rá készülve, akkor rendben van a szénánk.

– Igaz, ez a legjobb. Édesanyám is erre tanított.

Mikor a hajóhoz értünk, körülbelül épen elkészült a rakodásával és csakhamar el is indult. A király egy szót se szólt arról, hogy a hajóra szálljunk, hát elvégre abbahagytam az evezést. Mikor a gőzös elment, a király föleveztetett velem még egy mérföldnyire egy elhagyott helyre, ott kiszállt és azt mondja:

– Most egyszeribe loholj vissza és hozd ide a herceget és az új szőnyegzsákokat. És ha tán átment volna a túlsó partra, eredj utána és hozd el. Mondd meg neki, ne nézzen semmit, csak jöjjön. Most, egy-kettő, indulj.

Láttam én, mi motoszkál az esziben, de persze nem szóltam. Mikor visszajöttem a herceggel, elrejtettük a csónakot s ők ketten leültek egy gerendára, és a király elmondott neki mindent, ahogy a fiatalember beszélte, mindent az utolsó szóig. És amíg beszélte, mindvégig úgy iparkodott beszélni, ahogy az angol emberek beszélnek, s amilyen huncut volt, hát elég jól is csinálta. Én ugyan nem tudom utánacsinálni, hát nem is erőltetem meg magamat, de ő igazán jól eltalálta. Végül aszondja:

– Miképen áll ön, Bildzsvoater, a süketnémaság erányában?

A herceg azt mondja, rá kell bízni. Játszott ő, aszondja, Teszpisz kordéján ilyen kuka szerepet. Igy hát csak gőzösre vártak.

Úgy uzsonnatájban jött is egy pár kisebbfajta, de azok nem jöttek elég messziről a vízen lefele; de végre jött egy nagy s arra rákiabáltak. A gőzös kiküldte csónakát s mi a födélzetre mentünk; a hajó Cincinnatiból jött, s mikor mi azt mondtuk nekik, hogy csak négy-öt mérföldnyire akarunk menni, rém dühbe gurultak, jól összeteremtettéztek s azt mondták, nem tesznek ki a partra. De a király nyugodt maradt. Azt mondja:

– Ha valaki úr és nem sajnál fejenként egy dollárt egy-egy mérföldnyi útért, hogy fölvegyék és csónakon megint kiszállítsák, akkor egy gőzhajó sem sajnálhatja az időt meg a fáradságot, amit ránk fordít, nemde?

Erre megszelídültek s azt mondták, rendbe van. Amikor a városhoz értünk, a csónakjuk kivitt bennünket. Vagy két tucat ember szedelőzködött össze a parton, mikor látták a csónakot, hogy kiköt, s mikor a király azt mondta:

– Meg tudja nekem az urak közül valaki mondani, hol lakik Vilksz Péter? – akkor azok összenéztek, intettek egymásnak, mintha azt mondanák: úgy-e, mit mondtam én! Aztán egyikök olyan szíves és barátságos formán azt mondja:

– Sajnálom uram, a legjobb akarattal is csak azt mondhatjuk meg magának, hogy hol lakott még tegnap este.

Abban a szempillantásban a vén imposztor összecsuklott s ráesett a beszélő emberre, vállára ejtette az állát és végigrítt a hátán le s aszondja:

– Jaj nekünk! Szegény testvérünk – oda! És mi csak nem is láthattuk! Jaj, de keserves dolog!

Aztán hátrafordult hüppögve és értelmetlenül mutogat és hadonász a hercegnek és isten akárhova tegyen, ha még a táskát is el nem ejtette és ríva nem fakadt. Én ennél a két imposztornál több hájjal megkent szerzetet nem láttam világéletemben.

Az emberek pedig körülvették őket, kedveskedtek nekik, minden jónak elmondták őket, még a táskáikat is fölvitték a dombon, nem bánták, hogy rájuk támaszkodtak és jajgattak s elmondtak a királynak mindent a testvére utolsó pillanatairól, a király pedig az egész elbeszélést utánok mondta a kezeivel a hercegnek, és mind a ketten úgy odavoltak a megboldogult cserzőért, mintha mind a tizenkét apostolt kellett volna elsiratniok. Hát legyek szerecsen ebben a nyomban, ha láttam ehhez foghatót. Elég volt arra, hogy az ember elszégyelje magát embervoltáért.

III. FEJEZET.

Az újság híre gyorsan befutotta a várost s látni lehetett a népet rohanvást jönni minden oldalról, némelyik futtában szedte magára a kabátját. Csakhamar egy tömeg közepében voltunk, s oly topogás volt, mint mikor katonaság masirozik. Minden ablak, ajtó teli, s minden pillanatban hallatszott valahonnan:

– Ezek azok?

És egyik-másik tovatrappolva a bandával, vissza-vissza felelt:

– Persze, hogy ezek.

Mikor a bizonyos ház elé értünk, az utca tömve volt és a három leány az ajtóban állott. Meri-Dzsén vöröshajú volt, de az nem ártott neki, rém gyönyörű volt és az arca meg a szeme csak úgy ragyogott azon való örömében, hogy megjött a nagybátyja. A király kitárta két karját és Meri-Dzsén beleomlott, és a nyúlszájú a herceg karjaiba. Helyben voltak már a semmiháziak. Jóformán mindenki sírt örömében, de legkivált az asszonyok, hogy végre ezeknek is megvirradt és viszontláthatták egymást.

A király titkon meglökte a herceget – én láttam a dolgot – aztán körülnézett és meglátta a koporsót, amely két székre volt állítva a sarokban. Igy ő meg a herceg félkézzel egymást vállon átkarolva, másik kezökkel szemüket takarva, lassan és gyászosan a koporsóhoz léptek; mindenki hátrahúzódott, hogy utat adjon nekik, minden hang és nesz elhallgatott egy pisszentésre, a férfiak levették a kalapjukat és lehajtották a fejöket, a légy repülését meg lehetett volna hallani. S mikor a koporsóhoz értek, ráhajoltak és belenéztek, aztán egy nyögés és olyan sírásba kezdtek, majd ahogy Orleanszban csinálták; aztán átölelték egymást, egymás vállára tették az állukat, aztán vagy három percig, de lehetett négy is, úgy folyt a könnyük, hogy én ilyet férfiembertől soha nem láttam. És kérem, mindenki ugyanazt csinálta, és úgy beázott az a hely, hogy ahhoz foghatót se láttam. Akkor azután az egyikük a koporsó egyik, a másikuk a másik oldalára ment, ott letérgyepültek és a homlokukat a koporsóra nyomták és úgy tettek, mintha magukban imádkoznának. Hát mikor ennyire voltak, ez úgy meghatotta a népet, hogy alig lehet ilyet látni, mindenki szinte megrogyott és nyiltan hangosan zokogott, a szegény leányok is persze és mind az asszonyok; egyik a másik után, egy szó nélkül oda lépett a lányokhoz, megcsókolta áhitatosan a homlokukat, fejükre tette a kezét, az égre fordította a szemét, – a könny csak úgy csurgott végig az arcukon – aztán kitört és tovább ment hüppögve, zokogva, hogy másiknak adja a helyét. Én még ilyen csömör dolgot nem láttam.

Csakhamar a király aztán lábra áll, kissé előre jő, nekifohászkodik és kivág egy beszédet, tele könnyel és handabandával, hogy micsoda keserves megpróbáltatás rá és szegény öccsére nézve, hogy el köllött veszteniök az elhúnytat s hogy nem láthatták élvén, egy ilyen borzasztó, szinte ezer mérföldes utazás után; de olyan megpróbáltatás, amelyet megédesít és szinte megszentel ez a drága szimpátia s ezek az áldott könnyek és köszöni is tiszta szívéből és az öccse szívéből is, a szájukból nem lehet, mert a szó gyenge és hideg – és miegyéb efféle handabanda, hogy az ember szinte rosszul lesz bele. Aztán kiböffent egy isten-nevében áment, és szinte elesetten olyan bőgésbe kezd, hogy majd megszakad.

És a szempillantásban, hogy elmondta az utolsó szót, valaki a tömegben rágyújt a Téged Isten dícsérünkre és mindenki hatalmasan belevág, hogy az ember szinte belemelegedett s úgy érezte, mintha templomban lett volna. A muzsika bizony csak jó dolog, s ez után a sok ricset után nem csoda, hogy úgy megfrissült tőle az ember, épen, szépen, tisztán és erősen.

Azután aztán a király megint csak nekiindítja a beszélőjét és azt mondja, mennyire örülnének ő és a húgai, ha néhányan a familia kitünő barátai közül ma este velük vacsorálnának és segítenének virrasztani az elhúnytat. És ha, aszondja, szegény testvére, aki most ehun fekszik hidegen, beszélni tudna, ő tudja (már mint a király), hogy kiket nevezne meg, mert kedvesek voltak neki e nevek, melyeket sokat emlegetett a leveleiben, nincsen hát más hátra, mint hogy ő nevezze meg őket, amint következik, úgymint: Hobszon tiszteletest, Hovy Lot esperest, Rokker Benn urat, Saklfód Abnert és Bell Lévit és Robinzon doktort és mindenkinek a feleségét, özv. Bártliné asszonyt.

Hobszon tiszteletes úr és Robinzon dr. ezek közül a város túlsó végin vadászaton voltak együtt; úgy értem tudniillik, hogy a doktor épen egy beteg embert hajózott be a másvilágra, a tiszteletes úr adta meg hozzá a kenetet. Bell Lévi ügyvéd pedig odavolt valami ügyében Lujvillbe. A többi azonban kéznél volt s jöttek is egyenként, kezeltek a királlyal és megköszönték a barátságát; aztán kezeltek a herceggel is, de ehhez nem szóltak, csak rámosolyogtak s hajtogatták a fejüket, mint egy lúdfalka, míg ő viszont csak mutogatott és gőgözött az egész idő alatt, mint egy csecsemő, aki még nem tud beszélni.

Igy feszített a király és iparkodott mindenkitől holmi apróságot kitudni és szimatolt a városban ember és állat körül, mindenkitől a neve szerint kérdezősködött s fölemlegetett minden apró dolgot, ami a városban vagy György familiájában vagy Péter körül megesett, s mindig azzal győzte, hogy a dolgot Péter írta meg neki, ami sült hazugság volt, mert minden istenadta dolgot abból a hígvelejű fiúból szedett ki, akit a hajóra szállítottunk.

Majd aztán Meri-Dzsén elővette a levelet, mely atyja után maradt s a király végigolvasta hangosan és rítt is hozzá. Ez a levél a lakóházat és háromezer aranydollárt a lányoknak adott és a cserzőtelepet (ami igen jó üzlet volt) egypár más házzal és valamely földdel együtt Harrinek és Vilmosnak adta és háromezer aranydollárt hozzá és megmondta azt is, hol van eldugva a pincében a hatezer készpénz. Hát a két imposztor azt mondta, lemegy és felhozza, hadd legyen minden tisztán és rendben s nekem azt mondták, én is menjek le s vigyek magammal gyertyát. A pinceajtót bezártuk magunk mögött, s mikor megtalálták a pénzeszacskót, kiöntötték a tartalmát a földre és bizony gyönyörűség volt nézni azt a sok sárga csikót. Uramfia, hogy égett a királynak a szeme! Vállon üti a herceget és aszondja:

– Hé, aki lelke van, Bildzsi, azt tartom, ez se kutya, hm? De nem ám! Ehhez képest a nonpluszultra is csak sifli! Nem?

A herceg ráütött, hogy úgy van. Belemarkoltak a mancsukkal a sárgákba és keresztüleregették az ujjaik közt, hogy csörömpölve hullottak a földre. Azt mondja a király:

– A beszédnek itt már semmi haszna. A mi sorunk, Bildzse, most az, hogy egy gazdag halottnak vagyunk a testvérei és külföldi hátramaradott örökösök képviselői. Igy jár, aki bízik a Gondviselésben. Ez a legbiztosabb út ezen a hosszú földi vándorláson. Én kipróbáltam valamennyit, nincs ennél biztosabb út.

Minden ember beérte volna a halom pénzzel s bizalommal zsebre rakta volna. Ezek nem, ezeknek meg köllött olvasni. Hát megolvasták és kisült, hogy száztizenöt dollárral kevesebb. Azt mondja a király:

– Ördög buj’k beléje, szeretném tudni, mi csinált azzal a száztizenöt dollárral?

Egy darabig ezen nyavalyogtak és mindenfelé keresték. Akkor azt mondja a herceg:

– Nyavalyás ember volt, hát alkalmasint tévedett. Azt tartom, ez a bibéje. Legjobb annyiba hagyni és hallgatni róla. Anélkül ugyan megleszünk.

– Meglenni, persze, hogy meglennénk. Ettől ugyan nem fáj a fejem. Én a számolásra gondolok. Fenemód akkurátusnak, őszintének és becsületesnek kell ebben lenni. Nekünk ezt a pénzt föl kell vinnünk a pincéből és meg kell olvasnunk mindenki előtt. Akkor nem lehetséges semmi gyanúság. Mert ha a halott azt mondja, hogy ez a pénz hatezer dollár, akkor, tudod, bajos nekünk…

– Megállj, – mondja a herceg – pótoljuk ki a döcömfitet – és szedi elő a zsebéből a csikait.

– Ez osztán az észbontó idea, herceg, honnan veszed te ezt a csöppentett ügyes fejedet! – mondja a király. – Akármi legyek, ha nem a vén Nonpluszultra húz ki bennünket megest a hínárból. És ő is szedte elő zsebéből a sárgákat.

Majd pangróttá lettek, de kicsinálták tisztára s végképen a hatezret.

– Nézd csak, aszondja a herceg, van még egy ötletem. Gyerünk föl a pincéből, ott olvassuk meg előttük a pénzt, aztán adjuk oda a lányoknak.

– Testvér, herceg, hadd öleljelek meg! Ez a legkáprázatosabb idea, amit ember látott. Bámulatosabb fejet ennél a tiednél én még nem ettem. Ez a legkolosszálisabb praktika, ezt már nem lehet félreérteni. Most már csak hadd gyanakodjanak, amennyit akarnak: ez ugyan kiveszi belőlük még a magját is.

Mikor fölmentünk a pincéből, mindnyájan összeültek az asztal körül, és a király megolvasta s fölrakta oszlopokba – háromszáz dollárjával egybe-egybe – húsz fáin kis oszlopocskában. Mindenki éhesen nézte és nyalogatta a száját. Aztán megent besöpörték a zacskóba, és látom ám, hogy fujja föl magát a király egy új beszédre. Azt mondja:

– Kedves barátaim, szegény testvérem, aki ott fekszik, nagylelkűen bánt el azokkal, akiket itthagyott a siralom völgyében. Nagylelkűen bánt el ezekkel a szegény kis báránykákkal, akiket szeretett és oltalmazott s akik most itt elmaradtak apjok és anyjok nélkül. Igen, és mi, akik ösmertük őtet, tudjuk, hogy még nagylelkűbben bánt volna velük, ha attól nem fél, hogy megrövidíti drága Vilmosát és engem. Nos, úgy-e, hogy így van? Énbennem legalább eziránt semmi kétség nem lakozik. De hát miféle testvérek lennének azok, akik ebben a dologban útját állanák ilyen gyászos időben? És miféle nagybácsik lennének azok, akik kifosztanák, igenis kifosztanák az ilyen édes báránykákat, akiken ő úgy csüngött, ilyen gyászos alkalommal? Ha én ismerem Vilmost és gondolom is, hogy jól ismerem őtet, akkor ő – de megálljunk csak, meg fogom kérdezni. Erre megfordul és össze-vissza mutogat a hercegnek, a herceg pedig egy darabig nézi őt bambán és hájfejűen, aztán hirtelen, mintha most értené csak a szándékát, a királyra veti magát, örömiben rém gögözve és vagy tizenötször egyvégbe össze-vissza öleli, mielőtt megcsendesednék. Erre azt mondja a király: Tudtam, aszondja, és azt hiszem, mindenki meggyőződött az ő érzelmeiről. Ime Meri, Zsuzsa, Dzsaner, vegyétek e pénzt, legyen mind a tiétek. Annak az ajándéka ez, aki amott fekszik hidegen, de tele örömmel.

Meri a királynak esett, Zsuzsa és a nyúlszájú a hercegnek, és lett megint olyan ölelkezés és csókolódzás, hogy keresni köll a mását. És mindenki odatódult. Könnyes szemmel és aki hozzá fért, kezet fogott az imposztorokkal és egyre mondogatták:

– Oh, nemes lelkek, milyen kedvesek, hogy is tehették ezt!

Ezután csakhamar az elhúnytra fordult a beszéd, hogy milyen jó ember volt, hogy milyen veszteség és így; nemsokára aztán egy keményképű ember furakodott be az utcáról s megállt, figyelt és nézett, de nem szólt egy szót se, de más is nem szólt őhozzá, mert a király épen beszélt megint és mind nem győzték hallgatni. Azt mondja a király – épen közepibe volt annak, amiről beszélni kezdett volt – mert ezek, aszondja, különösen jó barátjai voltak az elhúnytnak. Azért hivatalosak ma estére; de holnap mindenkinek el kell jönnie, mert ő mindenkit szeretett, mindenkit becsült, hát illik is, hogy nyilvánosan üljük meg halotti orgiáit.

És így folytatta és nyögött hozzá nagyokat, mert szeretett a maga beszédében gyönyörködni és minduntalan belekeverte a halotti orgiákat, míg végre is a herceg megsokallotta s fölírta egy kis papirosszeletre: ezt: obszekviákat, te vén bolond! s összehajtogatta a papirost és fogta magát s gögözve odanyújtotta a népek feje fölött a királynak. Ez elolvasta, zsebrevágta és aszondja:

– Szegény Vilmos, akárhogy nyomja is a bánat, a jó szíve mindig helyt áll. Arra kér, hívjak meg mindenkit a temetésre, azt mondja, lássak szívesen mindenkit. Nem kell búsulnia, épen ezen járt e percben az én eszem is.

És aztán tovább ágál, teljesen nyugodtan és meg-meg csak vissza-vissza botlik a halotti orgiáiba, épen mint az előbb. S mikor harmadszor is rámegy a nyelve, azt mondja:

– Orgiákat mondok, nem mintha ez volna a közönséges neve, mert hogy nem is az, a közönséges neve obszékviák, de orgiák, ez a helyes kifejezés. Az obszékviák szót már Angliában senki sem használja. Mink angolok ma úgy mondjuk, hogy orgiák. Orgiák a jobbik szó erre a fogalomra, mert ez fejezi ki szabatosan a szándékunkat. És ez a szó a görög orgóból származik, ami azt jelenti, hogy kívül, nyiltan, szabadon, és héber já-ból, ami azt jelenti plántálni, eltakarni, azaz elföldelni, eltemetni. Világos tehát, hogy a halotti orgiák annyi, mint nyilvános temetkezés torral.

Hát még ilyet sem ettem. Az a keményképű úr egyenesen a szeme közé nevetett. Mindenki persze megütközött rajta. Mindenki azt mondja: »Ugyan doktor!« és Sekklfód Abner azt mondja:

– Ugyan Robinzon, nem hallotta az újságot? Ez az úr Wilksz Harry.

A király buzgón mosolygott s kinyújtva a mancsát, aszondja:

– Szegény jó testvérem nemes barátja, a doktor, én –

– Vigye innen a kezét – mondja a doktor. Kend itt angol nyelvjárás szerint igyekszik beszélni, de ez a legsilányabb utánzás, amit valaha hallottam. Kend Wilksz Péter öccse? Imposztor kend, semmi más.

Hij, de hogy nekilendültek mind! Körülfogták a doktort és igyekeztek megnyugtatni és magyarázgatták neki s mondták, hogy Harry hétszer hétféleképen megmutatta, hogy valósággal Harry és hogy mindenkit ismer neve szerint, még a kutyákat is, és rimánkodtak neki, ne sértse Harry érzelmeit és a lányok érzelmeit és több effélét; de semmi haszna sem volt, ő csak tovább dühöngött és azt mondta, ha valaki azt mondja magáról, hogy angolországi ember és nem tudja jobban utánozni az angolországi beszédet, mint ez, nohát, akkor az egy imposztor és egy hazudozó fráter. A szegény lányok belekapaszkodtak a királyba és sírtak; egyszerre pedig a doktor felszökik és feléjök fordul. Azt mondja:

– Én az apátok jó embere voltam és jó emberetek vagyok nektek is; és óvlak benneteket, mint becsületes barátotok, aki meg akar védeni benneteket és el kíván hárítani rólatok minden bajt, és azt mondom: forduljatok el ettől a gazembertől és ne legyen semmi közötök vele, e tudatlan csavargóval, és buta görög és héber szavaival. Ez a legkörmönfontabb imposztor idejött egy csomó üres névvel és esettel, amit isten tudja hol szedett fel, és ti azt bizonyítéknak veszitek és itt a hóbortos barátaitok segítségével lóvá teszitek magatokat, pedig azoknak más volna a kötelességük. Wilksz Meri-Dzsén, te tudod, hogy jó barátod, még pedig önzetlen jó barátod vagyok. Hallgass rám, lökd ki ezt a nyomorult gazembert, kérlek, lökd ki. Megteszed?

Meri-Dzsén kihúzta magát – s uramfia be gyönyörű volt! – s azt mondja:

– Ez a válaszom! Ezzel fogja a pénzeszacskót és a király kezébe teszi és azt mondja: Itt a hatezer dollár, fektesse be az én számomra s testvéreim számára tetszése szerint és még csak elismervényt se kérünk róla.

És átkarolta a királyt az egyik oldalról, Zsuzsa és a nyúlszájú pedig a másikról. Mindenki tapsolt és dobogott a padlón, hogy csak úgy zúgott, míg a király emelt fővel gőgösen mosolygott. A doktor azt mondja:

– Rendben van. Én mosom kezeimet. De óva intelek mindnyájatokat, el fog jönni az idő, amikor kitör bennetek a nyavalya, ha erre a napra gondoltok. Ezzel elment.

– Rendben van doktorkám, – mondja a király, mintegy kifigurázva őt – alig várjuk, hogy úgy legyen s majd akkor elhivatjuk kendet. Erre mind elnevették magukat s azt mondták, hogy nagyszerűen visszavágott a király.

IV. FEJEZET.

Mikor aztán mindnyájan elmentek, a király azt kérdezte Meri-Dzséntől, hányadán van felesleges szobák dolgában s Meri azt mondta, van egy, amely jó lesz Vilmos bácsinak, ő a magáét átengedi Harri bácsinak, mert az valamivel tágasabb, ő maga a két testvére szobájába megy s ott hál a supetliben, és a padláson is van egy kis vacak priccsel. A király azt mondta, a padlásszoba jó lesz az ő komornyikának, – amin engemet értett.

Meri-Dzsén fel is kísért bennünket és mindenkinek megmutatta a szobáját, ami mind egyszerű volt, de csinos. Azt mondta, ruhát és holmi egyéb kabátot elvisz a szobájából, ha Harri bácsinak útjában van, de a király azt mondta, nincsen útjában. A szoknyái hosszatt a falra voltak aggatva s le voltak takarva kalikófirhanggal, amely leért egész a földig. Az egyik sarokban volt egy régi varkocs-hajfonat, egy másik sarokban egy gitártok és mindenféle apró holmi és dib-dáb szerte, amivel lányok szokták szobáikat felcicomázni. A király csak azt mondta, a szoba csak annál barátságosabb és kedvesebb, hát nem kell bántani semmit. A herceg szobája bizony szűkes volt, de egyébként elég jó, olyan volt az enyém is.

Ez éjjel nagy vacsora volt s azok az urak és asszonyságok mind ott voltak, én pedig a király és a herceg széke háta mögött álltam s nekik udvaroltam; a többieket a szerecsenek szolgálták ki. Meri-Dzsén az asztalfőn ült, mellette Zsuzsa, és egyre azt beszélte, hogy milyen rossz a kétszersült, milyen silány a kompót és milyen rágós és ordináré a csirkepecsenye – és több efféle mihasznaságot, ahogy asszonyok szokása, hogy kicsalják a dícséretet. De a nép tudta, hogy minden a legjava, és meg is mondta és hajtogatta: Hogy is tudják csak a piskótát ily nagyszerűen megpirítani? és: honnan is veszik az istenért ezt a mese savanyított holmit? és mindazt a szemfényvesztő tereferét, amit, tetszik tudni, minden vacsorán hall az ember.

És mikor mindennek vége volt, én meg a nyúlszájú megvacsoráztunk a konyhában a maradékon, a többiek segítettek a négereknek az asztalt fölszedni. A nyúlszájú tőlem Angolországot tudakolta, s az Isten akárhova tegyen, ha egyszer-másszor már úgy nem éreztem, hogy ropog alattam a jég. Azt mondja a nyúlszájú:

– Látta-e valaha a királyt? – aszondja.

– Kit? Negyedik Vilmost? Má hogyne láttam volna, mikor a mi templomunkba jár. Tudtam, hogy már évek óta nem élt, de nem mutattam. Igy, hogy azt mondtam, hogy a mi templomunkba jár, azt mondja a nyúlszájú:

– Mit, rendesen?

– Persze, hogy rendesen. A padja épen szembe van a mienkkel. Az Úr asztala másik oldalán.

– Én azt tudtam, hogy Londonban lakik.

– Hát hogyne! Hol laknék máshol?

– De úgy tudom, maguk meg Seffildben laknak.

Láttam, hogy most kátyúban vagyok. Úgy tettem, mintha csirkecsont akadt volna meg a torkomon, hogy időt nyerjek s kitaláljam, hogy hajtok tovább.

– Úgy értem, hogy rendesen eljár a mi templomunkba, amikor Seffildben van. Ez pedig nyáron szokott lenni, mikor oda jő tengeri fürdőre.

– Mit beszél maga! Seffild nincsen a tenger partján.

– Nincs, nincs, hát ki mondta, hogy ott van?

– Maga mondta.

– Én ugyan nem.

– Dehogy nem.

– Soha effélét én nem mondtam.

– De hát akkor mit mondott?

– Azt mondtam, hogy oda jár a tengervízre, azt én.

– De, hát hogy jár oda a tengervízre, ha nincsen ott a tenger?

– Nézzen ide, mondok, látott maga valaha kölni vizet?

– Hogyne láttam volna?

– Jó, de hát muszáj volt magának Kölnbe menni, hogy lássa a kölni vizet?

– Má hogy lett volna muszáj.

– Nohát, Negyedik Vilmosnak se muszáj a tengerre menni, hogy tengervizet lásson.

– Hát akkor hogy fürdik benne?

– Hozatja mint más ember a kölni vizet, hordóban. Ott a seffildi palotában vannak kályhák, mert hogy neki melegen kell a víz. Azt hiszi tán, hogy azt a rengeteg vizet a tengerben föl tudnák forralni? Olyan alkalmatosságot ugyan még nem tudtak föltalálni.

– Most már értem, de ezt kellett volna mindjárt mondani, nem került volna ennyi időbe.

Mikor ezt mondta, láttam már, hogy kijutottam a hínárból s jó kedvem lett megint. Most meg ezt kérdezte a nyúlszájú:

– Maga is eljár a templomba?

– El én, rendesen.

– És hol ül?

– Hol! A magunk padjában.

– Kinek a padjában?

– A mienkben. Harri bácsiéban.

– Az övében? Minek neki a pad?

– Hogy beleüljön. Mit gondol, mi egyébre kellene?

– Én azt hittem, ő a perdikálószékben áll.

Nesze neked! Elfelejtettem, hogy lelkész. Láttam, megint hínárban vagyok, hát másik csirkecsonthoz folyamodtam, hogy valami eszembe juthasson. Aztán azt mondtam:

– Az istenfáját, hát maga azt hiszi, hogy egy templomban csak egy lelkész van?

– Aztán mire való nekik több?

– Tyhű, hogy királynak papoljanak! Még ilyen kislányt se láttam, mint maga. Van azoknak tizenhét papjok is.

– Tizenhét, uram bocsá! Már én ilyen litániát végig nem hallgatnék, ha soha nem is látnám Isten országát. Belekerül egy hetökbe is, míg ledarálják.

– Fityfirity! Nem mind prédikál mindennap. Csak egy-egy egy napon.

– Hát akkor a többi meg mit csinál?

– Oh semmi különöset. Ott ténferegnek, tovább adják a tálat s miegymás. De rendesen nem csinálnak semmit.

– Akkor mi szükség van rájuk?

– Mi szükség? Vannak, a mutatósság kedviért. Hát maga semmihez se ért?

– Bizony semmi szükségem arra, hogy ilyen haszontalanságokhoz értsek, mint ez. Hogy bánnak Angliában a cseléddel? Jobban bánnak velük, mint mink bánunk a szerecseneinkkel?

– Nem a! A cseléd ott a senki és semmi. Rosszabbul bánnak velük, mint a kutyával.

– Nem adnak nekik szabadságot, mint ahogy mi adunk karácsonykor, újesztendő hetén, július negyedikén?

– Nézzen ide. Az ember azt hihetné, maga sohase járt Angliában. Jaj nyúl – izé – Johanna, nem lát ott a cseléd szabadságot új évtől új évig; nem jut az cirkuszba, színházba, szerecsenkiállításra, sem sehova.

– Se templomba.

– Templomba se.

– De maga mindig eljárt a templomba.

Megint falnak mentem. Megfelejtkeztem, hogy az öreg úr cselédje vagyok. De már a másik pillanatban csak úgy hadartam a magyarázatát, hogy a komornyik mennyire más, mint a közönséges cseléd, hogy annak muszáj templomba járni, akár tetszik neki, akár nem, és ott kell ülnie a familiával, mert erről törvény van. De nem egészen jól csináltam, mert mikor elvégeztem, láttam, hogy nem volt megelégedve. Azt mondja, hogy:

– Igy görbüljön meg, aszondja, hogy hazudott egy zsákkal?

– Igy görbüljek meg, – mondom én.

– Nincs hazugság nélkül?

– Nincs benne egy szál se, – mondom én.

– Tegye a kezét erre a könyvre s úgy mondja.

Láttam, hogy nem volt csak egy akadémiai nagy szótár, hát rátettem a kezemet s úgy mondtam. Erre aztán valamivel barátságosabb lett s aszondja:

– Jó, hát elhiszek egyet-mást belőle, s ha az Isten megsegít, elhiszem a többit is.

– Mit akarsz elhinni Dzsoé, – mondja Meri-Dzsén – aki ép belépett, Zsuzsától követve. Nincs rendén, nem is szép, hogy így beszélsz vele idegen ember létére, aki olyan messze esett a hazájától. Hogy esnék neked is, ha így bánnának veled?

– Te is mindig úgy vagy Mém, hogy örökké sietsz segíteni azokon, akiknek se bajuk. Én nem bántottam ütet. Hallgattam a tódításait s azt mondtam, hogy nem nyelem ám el valamennyit. Ennyi az egész, amit mondtam. Azt tartom, ezt a kicsit csak elbírja a lelkem, vagy nem?

– Keveset törődöm azzal, nagy volt-e, kicsiny-e; ő a mi házunkba van és idegen, nem illik így beszélned vele. Ha neki volnál, te is éreznéd a szégyenét; így neked se kellene akárkivel úgy beszélned, hogy szégyenkeznie kelljen.

– De Mém, ő azt mondta –

– Nekem ugyan mindegy, hogy mit mondott ő. A te dolgod, hogy barátságosan bánj vele és hogy ne mondj neki affélét, amitől eszébe jut, hogy nincs a hazájában és atyjafiai között.

Mondok erre én magamban, ezt a lányt engedjem én pénzéből kifosztani az által a vén hüllő által?

Zsuzsa is besérült s elhihetik, hogy az is végigcirógatta a nyúlszájút.

Mondok magamban, no ez még egy, akit engedek kifosztani a pénzibül.

Erre megint Meri-Dzsén kezdett új verset, és édesen és szeretettelteljesen kezdte, – mert ez volt a szokása – de mire abbahagyta, a szegény nyúlszájúból alig maradt meg valami, úgy ráripakodott.

– Hát, rendben van, – mondja a két lány – most aztán bocsánatot fogsz tőle kérni.

És kért a nyúlszájú. És olyan gyönyörűen csinálta. Olyan gyönyörűen, hogy gyönyörűség volt hallgatni. Szeretném még ezer tódítással telehazudni a fejét, hogy még egyszer bocsánatot kérhetne.

Mondok magamban: ez még egy, akit engedek kifosztani a pénziből. Mikor elvégezte a bocsánatkérést, mind a lelküket kitették, hogy otthon érezzem magam, mintha atyafiak közt lennék. Én pedig oly komiszul éreztem magamat, olyan elesetten és nyomorultan, hogy azt mondtam magamban, el vagyok szánva; és ha meggebbedek, meg kell a számukra mentenem azt a pénzt.

Most már siettem lefeküdni, mondok, itt az ideje. Mikor magamban voltam, nekiálltam meghányni-vetni a dolgot. Elmenjek, mondok, titokban ahhoz a doktorhoz és beáruljam neki a csalókat? Nem, ez nem lenne jó. Elárulhatná, hogy kitől tudja, akkor aztán a király, meg a herceg aligha be nem fűtene nekem. Szóljak titokban Meri-Dzsénnek? Ez se járja. Az arcáról leolvasnák a dolgot; a pénz a kezükben van, kiosonnának vele, aztán üthetnék bottal a nyomukat. Ha pedig segítségére menne Meri, én belekeveredném a slamasztikába, mielőtt végire járnának, azt hiszem. Nem, nem, itt csak egy helyes út van. El kell valahogy lopnom azt a pénzt; még pedig olyanformán kell ellopnom, hogy ne is gyaníthassák, hogy én loptam el. Itt belepottyantak a jó módba, aligha is mennek el innen addig, amíg jól ki nem fizették a familiát, meg az egész várost azzal, amire rászolgáltak: így van időm alkalomra várni. El fogom lopni s el fogom rejteni s utóbb, ha messze leszek innen lenn a folyó mentén, levelet írok és elmondom Meri-Dzsénnek, hogy hova rejtettem. De legjobb lesz, ha lehet még ez éjjel elemelni, mert lehet, hogy a keményképű doktor nem hagyja a dolgot annyiba ahogy mutatta, és könnyen kiriaszthatná őket innen.

Igy hát megyek, mondok, és kikutatom a szobákat. Az emeleten a tornác sötét volt, de rátaláltam a herceg szobájára s elkezdtem körültapogatni; de eszembe jutott, hogy a király aligha bízta másra a pénzt, így hát az ő szobájába mentem s elkezdtem azt körültapogatni. De láttam, semmire se megyek gyertya nélkül, de persze, azt meg nem mertem gyújtani. Igy hát azt gondoltam, a másik módra kell fanyalodnom: rájok kell lesnem. Ekkor csak hallom ám a lépésöket, hogy jönnek, s az ágy alá akartam bujni; próbáltam elérni, de nem ott volt, ahol gondoltam, hogy van; azonban kezembe akadt a firhang, amellyel Meri-Dzsén ruhái voltak letakarva, hirtelen bekaptam magam ez alá s bebujtam a ruha közé s meglapultam.

Bejönnek s bezárják az ajtót, s első dolga volt a hercegnek leguggolni s az ágy alá kukucsálni. No, mondok, jól jártam volna, ha megtalálom az ágyat, mikor keresem. Pedig mindenki tudja, hogy a legtermészetesebb dolog az ágy alá bujni, ha az ember efféle titkos járatban van. Aztán leültek, s a király azt mondja:

– No, mi az? – és fogja rövidre, mert jobb nekünk odalenn bőgni a gyászolókkal, semmint itt lenni s módot adni nekik, hogy rólunk beszélgessenek.

– A dolog, Capet-ivadék, ez: nem érzem magam jól; rossz ándungom van. Az a doktor egyre fúrja a fejemet. Szeretném tudni, mit tervezel. Nekem van egy eszmém s azt gondolom, épkézláb eszme.

– Mondja el, herceg.

– Az, hogy legjobb lesz innen kilopózni még hajnalban három óra előtt és szépen leúszni a folyón a – szerzeményünkkel. Kivált, tekintve azt, hogy olyan könnyen szereztük, hogy visszaadták, szinte a fejünkhöz vágták, mint ön mondaná, mikor pedig azt gondoltuk, hogy úgy kell tőlük visszalopnunk. Én amondó vagyok, hogy – köd előttem, köd utánam, vegyük illára a dolgot.

Ezen ugyan jócskán elszontyolodtam. Egy vagy két órával előbb nem fogott volna rajtam, de most majd rosszul lettem tőle. A király kifakadt és aszondja:

– Mit? Hogy el ne adjuk a többi holmit? Odébb álljunk, mint egy pár futóbolond és itthagyjunk nyolc–kilencezer dollár ára holmit, ami tisztára itt hever szerte s csak arra vár, hogy föllapátoljuk? És mind jó, könnyen kelendő jószág még hozzá!

A herceg dünnyögött, azt mondta, elég neki a pénzes zacskó, ő nem akar beljebb menni a dologba, ő nem kíván néhány szegény árvát mindenéből kifosztani.

– Micsoda bolond beszéd, mondja a király. Semmiből se fosztjuk ki őket, csak ebből a kis pénzből. A kárvallott az a népség lesz, amely megveszi a holmit, mert mihelyt nyilvánvaló lesz, hogy nem a magunkét adtuk el, – ami kitudódik, mihelyt elinaltunk – az adásvevés nem lesz érvényes és minden visszamegy régi állapotába. Ezek a te szegény árváid visszakapják a házukat, az pedig elég is nekik; fiatalok és egészségesek, könnyen megkeresik életüket. Ezek nem fognak sanyarogni. Gondolja meg, ezren és ezren vannak, akiknek nincs ennyi módjuk. Az isten áldja meg, ezeknek nem lesz okuk a panaszra.

Hát a király lukat beszélt a hasába, s így végre a herceg engedett s azt mondta, rendben van, de hogy mégis, aszondja, merő bolondság ittmaradni azzal a doktorral, aki a fejünk felett lóg. De a király azt mondja:

– Az isten akárhova tegye azt a doktort! Mit törődünk mi ő vele? A városnak nem minden bolondja a mi pártunkon van-e? És nem ezek vannak túlnyomó nagy többségben minden városban?

Ezzel készen voltak, mentek volna le földszintre. De a herceg azt mondja:

– Azt tartom, nem jó helyre tettük a pénzt.

Ettől megint földerültem. Már azt kezdtem hinni, hogy semmit se fogok hallani, ami útbaigazítana. Azt mondja a király: Miért?

– Mert Meri-Dzsén innen túl gyászt fog viselni és első lesz, hogy a néger, aki ezt a szobát takarítja, parancsot fog kapni, hogy ezt a sok rongyot rakja ládába s tegye félre láb alul. És azt gondolja tán, hogy ez a néger nép ráakadhat a pénzre anélkül, hogy kölcsön ne vegyen belőle valamennyit?

– Már most megint helyén van a feje, hercegem, mondja a király, és oda jő kaparászni a firhang alatt két-három lábnyira tőlem. Én a falhoz lapultam és rém csöndesen voltam, bár vacogott a fogam is, s mondok, ugyan mit szólna ez a két fickó, ha itt csípne, s én iparkodtam kitalálni, mit kéne tennem, ha csakugyan megcsípnének. De a király megtaláta a zacskót, mielőtt én többel elkészültem volna egy félgondolatnál, és nem gyanította, hogy én ott vagyok. Fogták a zacskót és egy hasadékon bedugták a szalmazsákba, mely a dunnák alatt volt, s begyömöszölték egy vagy két lábnyira a szalmába s azt mondták, most rendben van, mivelhogy a néger ember csak a dunnákat és vánkosokat veti meg és meg nem fordítja a szalmazsákot, csak tán kétszer egy esztendőben, így hát nem kellett attól félniök, hogy meglopják.

De én jobban tudtam, hogy hányadán lesznek. Kivettem, mielőtt félig lementek a lépcsőn. Fölcipeltem a padlásszobámba s elrejtettem ott addig is, míg jobb helyet találok neki a házban valahol, mert ha észreveszik, hogy nincs meg, tudom, hogy tűvé teszik érte a házat. Ezt ugyan biztosra vettem. Aztán a falnak fordultam, ruhástul, mindenestül, de nem tudtam elaludni, bár álmos voltam, annyira emésztett az, hogy véghez vihessem az ügyet. Később hallottam a királyt s a herceget feljönni, s én felszöktem a priccsemről s odahasaltam állammal a létrám végin s vártam, nem történik-e valami. De nem történt semmi.

Igy vártam, amíg az utolsó hangok is elmultak és az elsők még el nem kezdődtek s ekkor leosontam a létrán.

V. FEJEZET.

Odalopóztam az ajtajukhoz és hallgatóztam. Nagy hortyogást hallok, hát végigmentem lábujjhegyen és szerencsésen leértem a földszintre. Sehol ott egy hang nem hallatszott. Az ajtó egy hézagán bekukucskáltam s látom, hogy a halottvirrasztók jóízűen aludtak a székükön ülve. A szalonnak, ahol a halott volt, nyitva volt az ajtaja az ebédlőből és mindenik szobában egy-egy gyertya égett. Tovább megyek és a szalon külső ajtaja is nyitva volt, de ott benn nem volt senki, csak Péter úr maradványai, hát én beosontam mellette, de a főbejáró be volt csukva és a kulcs nem volt ott sehol. Ekkor hallom ám, hogy valaki jő le az emeletről, és épen hegyibém jött volna. Beugrom a szalonba, hirtelen körülnézek s látom, az egyetlen hely, ahova elrejthetném a zacskót, a koporsó volt. A fedele vagy lábnyira lejebb volt húzva, hogy épen a halott ember fejét lehetett látni, az arca le volt takarva nedves ruhával, aztán szemfedővel. Én odadugtam a zacskót a koporsó födele alá, épen valamivel beljebb, mint ahol a halott összekulcsolt keze volt, ami olyan hideg volt, hogy szinte megborzongtam tőle. Azután végigfutottam a szobán s az ajtó mögé álltam.

A lépcsőn Meri-Dzsén jött le. Odament a koporsóhoz csendesen és melléje térdelt és belenézett. Aztán elővette a zsebkendőjét és elkezdett sírni, de csak csendesen, hogy hallani se lehetett, és háttal volt felém fordulva. Én kisurrantam s ahogy az ebédlőn keresztülmentem, jó lesz, mondok, megbizonyosodni, nem vettek-e észre a virrasztók? Hát bekukucskáltam az ajtóhasadékon s láttam, hogy rendben van minden. Meg se mozdultak.

Bebujtam az ágyamba, s szüret, mondok magamban, hogy így elvégeztem azt a dolgot, amin annyit törtem a fejemet s amiért annyit kockáztattam. Mondok, ha ott maradhat, ahol van, rendben van a dolog, mert ha továbbmegyünk egy vagy kétszáz mérföldnyire a folyón lefelé, írhatok Meri-Dzsénnek s ő felásathatja a sírt s visszakapja a pénzit. De nem ez fog történni, hanem alkalmasint az, hogy meg fogják találni a pénzt, amikor majd leszegezik a koporsót. Akkor aztán a pénz megint a király kezébe kerül és akkor ugyan várhatnak, amíg megint alkalmat ad arra, hogy elemeljük. Természetesen, roppant szerettem volna lelopni s kivenni a pénzt onnan, ahol volt, de nem mertem megpróbálni. Minden pillanatban közelebb volt a hajnal és bizonyos, hogy a virrasztók csakhamar meg fognak mozdulni, engem megcsíphetnek, kezemben hatezer dollárral, amit senki se bízott rám. Már ilyen esetbe, mondok magamban, semmikép sem szeretnék belekeveredni.

Mikor reggel lementem a földszintre, a szalon be volt csukva és a virrasztók már nem voltak ott. Nem volt ott senki, csak a familia és özvegy Bartliné és a mi bandánk. Néztem az arcukat, hogy vajjon történt-e valami, de semmit se vettem észre.

Délfelé jött az ánterprízes ember a legényével s ezek a koporsót a szoba közepén állították fel két széken és összeszedtek minden széket a házban s még a szomszédoktól is hoztak kölcsönbe és sorba rakták körül, hogy végre tele lett a szalon, az ebédlő, még a tornác is. Észrevettem, hogy a koporsó födele azonmód maradt, ahogy volt, de amennyi nép volt ott, nem mertem odamenni, hogy alája nézzek.

Majd kezdtek szállingózni a népek, és a két svindler meg a lányok leültek az első sorban, a koporsóhoz fejtül, és vagy egy félóráig az emberek jöttek, megkerülték a koporsót egyenként és nézték egy-egy percig a halott ember arcát és némelyek sírva fakadtak, és minden olyan csöndesen és ünnepiesen ment, csak a lányok meg a két csaló tartotta zsebkendőjét a szeme elé, lehajtotta a fejét és hüppögött egy-egy kicsit. Más hangot nem is lehetett hallani, csak még a lábak csoszogását a padlón és orrfujást, – mert az emberek temetésen rendszerint többet fujják az orrukat, mint más helyen, kivéve templomban.

Mikor már zsúfolva volt a ház, az ánterprízes körül imbolygott síma, nesztelen járásával és feketekeztyűs kezével, megtéve az utolsó ecsetvonásokat, szép rendet csinálva az emberek közt, nem több zajjal, mint amennyit egy macska csinálna. Szólni nem szólt soha; ide-oda mozdította az embereket, beszorította azt, aki elkésve jött, utat nyitott s mindezt csak a kezével integetve, mutogatva. Aztán ő is elfoglalta a maga helyét a falhoz lapulva. Ez volt a legsímább, leghajlékonyabb, leglibegőbb, legalamuszibb ember, akit életemben láttam. Mosolyogni annyit se mosolygott, mint egy sonkacsont.

Kölcsönkértek volt egy göthös melódiumot, valami kézi orgonafélét, s mikor minden készen volt, egy fiatal asszony elejbe ült s elkezdett rajta dolgozni, és bizony rekedtes és hasfájós volt a hangja, de mindenki belevágott és énekelt hozzá, és Péter úr volt az egyetlen, az én hozzávetésem szerint, akinek most jó dolga volt. Aztán kiállt Hobszon tiszteletes úr kimérten és ünnepiesen és elkezdett papolni, és abban a pillanatban a pincéből a legrémesebb zenebona tört fel, amit ember valaha hallott. Csak egyetlen egy kutya csinálta, de rém zsinat volt, és nem is akart vége lenni. A szegény lelkész ott állt a koporsó mellett elképedve, az ember a saját gondolatát se hallotta a riadalomtól. A helyzet igen kínos volt, senki sem tudta, micsináljon. De csakhamar, íme, int a hórihorgas ánterprizes a tiszteletesnek, mintha azt akarná mondani: ne búsuljon, bízzék énbennem! Aztán leszállt onnan, ahol volt s végigsiklik a fal mellett, tologatva a vállát az emberek feje fölött. Igy libegett odébb, a ricsaj és riadalom pedig mind rémületesebb lett, végül mikor elimbolygott a szoba két oldala hosszat, eltűnik a pincében. Aztán mintegy két másodperc mulva egy nagy nyekkenést hallunk s a kutya befejezte dolgát egy vagy két rémes vonítással, amire halotti csend lesz és a pap folytatja gyászbeszédét, ott, ahol elhagyta. Egy vagy két perc mulva aztán csak gyün ám és tolódik be falhosszat az ánterprizes háta meg a két válla. És csak libben és lebben három fal hosszán végig, aztán fölegyenesedik, a kezével beárnyékolja a száját, kinyújtja a nyakát a hitszónok felé és valami rekedtes suttogással mondja: Patkányt fogott, aszondja. Erre megint összecsuklott és végigkúszva a fal mellett, a helyére vitorláz. Észre lehetett venni, mily jól esett a közönségnek ez az értesítés, mert mindenki nagyon kíváncsi volt rá. Az ilyen apró-cseprő dolog semmibe se kerül, és épen ez az a kicsiség, amin az emberek úgy kapnak, mert jól esik nekik. Nem is volt a városban még egy olyan népszerű ember, mint ez a temetkezési vállalkozó.

No, a halotti beszéd igen jó volt, csak hosszú, mint a szentiványi ének és rém unalmas. Aztán a placra állt a király s elcsinált valami imposztorságot s végre megvolt az eset és az ánterprízes elkezdett a koporsó felé tekergőzni a srófhajtójával. Én majd ónossá lettem ekkor és majd megszakadtam, úgy lestem őtet. De ő nem teketóriázott, neki és rácsúsztatta a koporsóra a födelét símán és enyhén és jó szorosan lesrófolta. Most voltam én csak jól! Nem tudtam, benne van-e a pénz vagy sem. Tegyük fel mondok, hogy valaki titokban elcsente a zacskót: hogy tudjam akkor, írjak-e Meri-Dzsénnek vagy sem? Tegyük fel, hogy kiásatja a koporsót és nem talál benne semmit: mit fog rólam gondolni? Az istenit mondok, vadászni fognak rám és becsuknak. Jobb lenne meglapulni és sötétségben maradni és egyáltalán nem írni meg a levelet. Fenemód összegabajodott a dolgom, bár bele se kezdtem volna, az ördög bujjék az egész üzletbe.