Hát eltemették s mind hazajöttünk, s én megint csak az arcokat lestem; nem tehettem róla, nem tudtam nyugton maradni. De semmit sem sütöttem ki, az arcok nem árultak el semmit se.
A király végiglátogatta estefelé a várost, mindenkinek kedveskedett és köllette magát mindenfelé; aztán beadta nekik, hogy a hívei oda túl Angliában már oda vannak érte, úgy várják haza, hát neki sietnie kell, hogy mihamarabb rendet csináljon a hagyatékban és indulhasson haza. Nagyon sajnálta, hogy ilyen sietős volt a dolga, de sajnálta itt is mindenki. Szerették volna, ha tovább maradhat, de azt mondták, belátják, hogy lehetetlen. Persze azt mondta, ő és Vilmos magukkal viszik haza a lányokat is, és ez is nagyon tetszett mindenkinek, mert hogy akkor a lányok biztosítva és saját atyafiságoknál lesznek; és a lányoknak is tetszett a dolog; úgy izgatta őket, hogy tisztára mintha elfelejtették volna, hogy egyáltalán bajban voltak, s azt mondták a királynak, hogy csak adjon el mindent oly gyorsan, ahogy csak lehet, ők készen lesznek az útra. Szegény teremtések úgy örültek s oly boldogok voltak, hogy fájt a szívem látni, hogy teszik őket lóvá és hazudják tele a fejöket, de nem tudtam módját, hogy vágjak bele s hogy fordítsak a szomorú nótán.
Hát nem kiragasztott a király hirdetőcédulákat, hogy árverésen adja el a házat, a szerecseneket és minden jószágot – két nappal a temetés után? De hogy akárki, ha akar, előre is vehet külön akármit.
Igy a temetés utáni napon kapta a lányok öröme az első léket, úgy délfelé. Egypár néger kupec járt arra s a király eladta nekik a szerecseneket megfelelő áron, három napon belüli fizetésre. És elmentek szegények, a két fiú a folyón fölfelé Memfiszbe, az anyjuk pedig lefelé Orleanszba. Azt hittem, a szegény lányoknak s a szerecseneknek meghasad fájdalmukban a szívök, úgy körül siratták egymást s úgy viselkedtek, az ember majd belebetegedett. A lányok azt mondták, hogy álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy a családot egymástól elszakítva lássák, vagy hogy eladják máshova, mint a városba. Nem tudom elfelejteni, hogy hogy csüngtek-lógtak sírva egymáson a szegény nyomorult lányok meg a szerecsenek; azt tartom, nem is tudtam volna elviselni, hanem kipukkantam és nekiestem volna ennek a mi bandánknak, ha nem tudtam volna, hogy a vásár nem érvényes és hogy a négerek egy vagy két hét mulva itthon lesznek megint.
A várost is kiforgatta az eset és jócskán jöttek nagy sebbel-lobbal s azt mondták, botrány, elválasztani gyerekeitől az anyát. Bántotta a dolog némikép a csalókat is, de a vén bolond király csak grasszált tovább, akármit tett vagy mondott a herceg, és mondhatom, a herceg nem nagyon jól érezte magát.
Másnap volt az árverés. Világos reggel a király és a herceg csak jönnek ám fel a padlásra és felkőtenek, s én láttam már a nézésükből, hogy baj van Köpecen. Azt mondja a király:
– Te, nem voltál a szobámban tegnap éjjel?
– Nem felség. Ennek szólítottam mindég, mikor a bandán kívül senki sem volt jelen.
– Jártál ott tegnap vagy a mult éjjel?
– Nem jártam, felség.
– Becsületed szentségére? No, semmi hazudozás!
– Becsületem szentségére, felség, igazat mondok. Nem voltam a szobájában azóta, hogy Meri-Dzsén kisasszony odavitte fenségedet és a herceget, hogy megmutassa.
A herceg azt mondta:
– Nem láttál más valakit odamenni?
– Nem fenség, azt hiszem, amennyire emlékezem, nem láttam.
– Hallgass és gondolkozzál.
Én studéroztam egy kicsit s megláttam a kibúvót s azt mondom:
– Igen, láttam többször a szerecseneket bemenni.
Mind a ketten meghökkentek, mintha ezt nem várták volna, aztán mintha mégis gondolták volna. Azt mondja a herceg:
– Mi az, mindnyáját?
– Nem, legalább is nem egyszerre. Azaz nem gondolnám, hogy láttam volna valamennyit egyszerre kijönni, csak épen egyszer.
– Hahó, mikor volt ez?
– A temetés napos napján. Reggel. Nem volt korán, mert én elaludtam aznap. Épen indultam a létrán le, amikor láttam.
– Jól van, mondd tovább: mit tettek, micsináltak?
– Nem tettek semmit, nem csináltak semmit, amennyit én láttam. Lábujjhegyen mentek tovább, ebből azt láttam, azért jártak ott benn, hogy felséged szobáját kitakarítsák vagy ilyesmiért, gondolván, hogy felséged már fölkelt, de mert látták, hogy még nem kelt föl, remélték, hogy baj nélkül kiosonhatnak, anélkül, hogy fölségedet fölkeltenék, ha már eddig föl nem keltették.
– Nagy Kristóf, ez aztán az eset! – mondja a király, s mind a kettő igen nyavalyás és bamba pofát vágott. Ott álltak töprenkedve s a tarkójukat kaparva, végül a herceg olyanféle nevetésre fakadt, mintha valamit fűrészelnének és azt mondja:
– Mindent fölülmúl, ahogy ezek a szerecsenyek a szerepöket eljátszották. Úgy tettek, mintha kétségbe volnának esve, hogy erről a vidékről el kell menniök. És én elhittem nekik és, ön is elhitte és mindenki elhitte. Senki se mondja nekem többé, hogy a szerecsenynek nincsen színpadi tehetsége. Ahogy ezek végigjátsszák a dolgukat, akárkit is lóvá tehetne. Azt tartom, egy vagyon rejlik bennök. Ha tőkém volna és színházam, nem tudnék ennél jobb befektetést, aztán, ehen itt van ni, mi eladjuk őket egy pipadohányért. Igen, és még jogunk sincs, hogy legalább elfüstölhetnők ezt a kis dohányt. Mondja csak, hol is van az a dohány, az a váltó?
– A bankban, ahova a többi is megy. Hol volna máshol?
– Hálistennek. Ez legalább megvan.
Én meg, némileg bátortalanul, azt mondom:
– Valami baj van talán?
A király hirtelen rámförmed:
– Az nem a te dolgod. Neked ne fájjon a fejed, csak a magad ügyében, ha van. Amíg itt vagy ebben a városban, ezt tartsd az eszedben, érted? Aztán a herceghez fordul: Le kell nyelnünk a békát, aszondja, és hallgatnunk kell. Se szó, se beszéd: ez a jelszavunk.
Amint indultak a létrán, a herceg megint röhögött és aszondja:
– Gyors forgalom és csekély haszon. Jó kis üzlet, mondhatom!
A király rámordul és aszondja:
– Én a legjobbat akartam, hogy gyorsan túladtam rajtok. Ha úgy fordult, hogy a haszon semmi, hogy nagy a hiány és kevés a tere: nem vagyok benne hibásabb, mint ön.
– Mégis ha én rám hallgatott volna, akkor a feketék még mindig itt volnának, mi meg már nem volnánk itt.
Erre a király hátrahajolt, amennyire bátorságos volt neki és megint nekem esett. Letett a sárga földig, hogy nem siettem neki szólni a négerek dolgáról; minden bolond kitalálta volna, aszondja, hogy valamiben törik a fejüket. Azután megint önmagát szidta egy darabig, azt mondta, az az oka mindennek, hogy ő nem maradt tovább az ágyban, ami neki természetes reggeli pihenője lett volna, de isten akárhová tegye, ha mégegyszer megesik ez rajta. Igy nyelvelve, végre elmentek, énnekem meg rém jó kedvem lett, hogy így mindent a szerecsenekre hárítottam, anélkül mégis, hogy kárt tettem volna bennük.
VI. FEJEZET.
Az idő múlt, hát lementem a létrámon, hogy a földszintre menjek, de amint a lányok szobája előtt elmenek, látom, az ajtó nyitva van és Meri-Dzsén ott ül ócska bőröndje előtt, amely nyitva volt, abba rakosgatott holmit, hogy készen legyen az Angolországba való utazásra. De most abbahagyta, az ölében egy összehajtogatott ruhával, és a tenyerébe temetve szemét, sirdogált. Borzasztón rosszul esett őt így látni, de akárkinek is rosszul esett volna. Bementem és azt mondom:
– Meri kisasszony, maga se tudja elviselni, ha embertársát bajban látja, én se tudom – már mint rendszerint. Mondja el a baját.
Hát elmondta. A szerecsenjeit siratta, – amit mindjárt gondoltam is. A gyönyörű kirándulás Angolországba, aszondja, szinte egészen el van rontva ránézve. Nem tudja, hogyan legyen ott boldog, ha meggondolja, hogy az atya és gyerekek soha-soha többé egymást nem fogják látni, és kifakadt keserűbben, mint valaha, ég felé emelte két kezét és aszondja:
– Oh, uram, én istenem, soha, de soha többé nem fogják egymást látni.
– De fogják, – még pedig két héten belül, én tudom azt! mondom én.
Ehune, kiszalasztottam, mielőtt meggondoltam volna, s mielőtt még mozdulhattam volna, nyakam köré fonta a két karját és azt mondja: mondjam még egyszer, aztán újra és újra megint.
Már láttam, hogy eljárt a szám: többet mondtam, mint kellett volna és szorítóban voltam. Kértem, engedje meg, hadd gondolkozzam egy minutáig; és ő ott ült, roppant türelmetlen, izgatott és gyönyörű volt, mintha boldog volna és megkönnyebbült volna, olyanformán, mint mikor valaki túl van a foghúzáson. Hát én elkezdtem töprenkedni. Mondok magamban: azt tartom, ha valaki szorultságában egyszerűen kikottyantja az igazat, az mindenféle bajnak kiteszi magát, bár nincsen erre nézve tapasztalásom és nem mondhatom egészen biztosan, de akárhogy is, nekem úgy tetszik így van; de itt olyan esetben vagyok, hogy akárhová tegyenek, hanem úgy nézem, hogy mégis csak jobban járok az igazsággal, mintha hazudozom. Össze kell szednem az eszemet és egyszer jól meg kell gondolnom, olyan különös és rendkívüli a dolog. Még soha ilyen esetben nem voltam. Jó, mondok magamban végül, kockáztassuk meg; nekivágok és megmondom ezúttal az igazat, ámbárhogy olyannak tetszik, mintha az ember puskaporos hordóra ülne, beledugná a kanócot csak azért, hogy lássa merre fog repülni. Aztán azt mondom:
– Meri kisasszony, van valami helye itt közel valahol a városon kívül, ahova elmehetne s ahol maradhatna három-négy napig?
– Van. Lószropéknál. Mért?
– Azzal ne törődjék egyelőre. Ha megmondom magának, honnan tudom, hogy a szerecsenyek viszont fogják egymást látni – két héten belül – itt ebben a házban és meg is bizonyítom, hogy honnan tudom: el fog menni Lószropékhoz s ottmarad négy napig?
– Négy napig! azt mondja. Egy évig is!
– Rendben van, mondom én; nincsen nekem magától egyébre szükségem, csak a szavára; nekem többet ér a maga szava, mintha más ember megcsókolja a Bibliát. Mosolygott és elpirult olyan édesen, én meg azt mondom: Ha megengedi, beteszem az ajtót és bereteszelem.
Aztán visszajöttem s újra leültem s azt mondom:
– Vigyázzon, nehogy lármát csapjon; üljön csak csendesen és tartsa magát férfiasan. Meg kell mondanom az igazat, magának pedig erősnek kell lennie, mert gonosz egy dolog ám ez és igen nehéz lesz elviselni, de nem lehet róla tenni. Ez a maga két nagybácsija egyáltalán nem nagybácsija magának, ez egy imposztor pár, rendes betörő. Kinn van, s ezzel túl vagyunk a legrosszabján, a többi kismiska.
Persze nagyon megrázta őt, de én ezzel túl voltam a sikér vízen és bátran mentem előre; az ő szeme mind jobban-jobban lángolt, amint elmondtam neki minden istentelenséget, hogy honnan indultunk, mikor azzal a fiatal bolonddal találkoztunk, aki a gőzösre iparkodott; világosan egész addig, mikor ő, a kisasszony a ház főbejárata előtt a király nyakába szökött s a gazember őt tizenhat-tizenhétszer is megcsókolta. Meri kisasszony erre felugrik, az arca csupa tűz, mintegy napnyugta és aszondja:
– A barom! Jer, ne vesztegess egy percet, egy másodpercet se, szurokba és tollba hempergetjük meg őket és úgy dobjuk a folyóba.
Azt mondom én:
– Minden bizonnyal. De úgy gondolja, hogy előbb, sem mint maga Lószropékhoz menne?
– Oh, aszondja, hol jár az eszem! aszondja és visszaül a helyére. Ne törődj azzal, amit mondtam, kérlek, ne törődj vele, no, úgy-e? És selyem kezét olyanformán tette az enyimre, hogy azt mondtam, inkább meghalnék.
– Nem tudtam, aszondja, hogy ennyire fölizgatódtam. Folytasd és én nem szólok többet egy szót se. Mondd meg, mit tegyek s én azt teszem, amit mondasz.
– Jól van, mondok. De csúnya banda ez a két imposztor s én kötve vagyok még egy darabig velök utazni, akár tetszik, akár nem, – hogy mért, azt inkább nem mondom el – és ha maga itt rájok terítené a vizes lepedőt, ez a város kiszabadítana engemet a körmük közül és én rendben is volnék akkor, de van itt még valaki, akiről maga nem tud semmit, az annál nagyobb bajba jutna. Hát nem kell nekünk megmentenünk, mi? Persze, hogy meg kell. Akkor pedig nem teríthetjük rájok a vizes lepedőt.
Amikor ezt mondtam, egy jó gondolat támadt a fejemben. Láttam ugyan, hogy lehetséges volna magamnak is, Dzsimnek is megszabadulnunk a két csalótól; őket dutyiba juttatni és magunknak tovább menni. De nem lenne tanácsos a tutajt nappal úsztatni úgy, hogy rajtam kívül senkise legyen rajta, aki megfelel, ha kérdezik; így hát jobb lesz, gondoltam a terv kivitelével várni, míg jó öreg este nem lesz. Azt mondom hát:
– Meri kisasszony, megmondom, mit kell tennünk, s magának se kell olyan sokáig odalenni Lószropéknál. Mennyire vannak azok ide?
– Valamivel kevesebbre négy mérföldnél, egyenesen künn a vidéken erre hátrafelé.
– Ez megfelel. Maga hát most menjen el oda és maradjon ott csendesen ma éjjeli kilenc-féltíz óráig, aztán kérje meg Lószropékat, hogy kísérjék haza, mondja nekik, hogy valamiért, ami eszébe jutott. Ha ideérkezik tizenegy órára, tegyen egy égő gyertyát ebbe az ablakba, és ha erre én nem jövök ide fel, várjon tizenegyig, és ha akkorra sem jövök fel, az azt jelenti, hogy elmentem útból és bátorságban vagyok. Akkor jöjjön ki, terjessze el a híreit és tetesse lakat alá a két svindlert.
– Jól van, aszondja, megteszem.
– És ha úgy találna fordulni, hogy nem tudok elmenekülni, hanem elfognak velük együtt, akkor magának helyt kell állani s meg kell mondania, hogy én elmondtam magának az egész históriát előre és úgy mellettem kell állania, ahogy csak lehet.
– Melletted fogok állani. Egy hajad szálát sem fogják meghajlítani, mondja ő, és láttam, mint tágult ki az orra cimpája és mint villant meg a szeme, mikor ezt mondta.
– Ha én elmegyek, nem leszek itt, mondom én, hogy megbizonyítsam e gézengúzokról, hogy magának nem nagybátyái, és meg nem bizonyíthatnám, ha itt is lennék. Megesküdhetném, hogy svindlerek és naplopók, ennyi az egész; de biz ez nem sokat érne. De vannak mások, akik jobban megtehetik, ami tőlem nem telik, még pedig olyan emberek, akikre nem lehet olyan könnyen gyanakodni, mint én reám. Meg is mondom, hol kell őket keresni. Adjon csak ceruzát és egy kis papirost. Tessék: Királyi non plus ultra, Brikkszvill. Tegye el és el ne veszítse. Ha a törvényszék le akarja leplezni ezt a két alakot, küldjenek el Brikkszvillbe s üzenjék meg, hogy elfogták a Királyi non plus ultra szereplőit és tanukat kérnek ellenök. Hej, itt lesz az egész város egy szempillantásra, Meri kisasszony. És forrni fog valamennyi, úgy jön.
Úgy néztem, hogy most már mindent rendbehoztunk, hát aszondom:
– Azt meg csak engedje, hogy hadd licitáljanak tovább és semmit se búsuljon. Senkise tartozik a vételárt megfizetni, csak az árverés utáni napon, mert hogy kellő kihirdetés nélkül oly gyorsan csinálták, és a két lator ugyan el nem megy innen, amíg a pénz a zsebében nincsen. Ahogy pedig most megcsináltuk dolgot, az eladás nem lesz érvényes és a latrok nem látnak pénzt. Igy volt a szerecsenekkel is – nem volt az eladás és a négerek hamarosan visszakerülnek. Ehhez a pénzhez se jutnak hozzá az imposztorok; nagy slamasztikában vannak azok, Meri kisasszony!
– Jó, mondja ő; most futok le reggelizni, aztán rögtön indulok egyenesen Lószropékhoz.
– Bizony, Meri kisasszony, ez sehogyse trafál, mondok. Menjen még reggeli előtt.
– Mért?
– Mit gondol, mért akarom, hogy egyáltalán elmenjen?
– Hát – nem is gondoltam erre s csak most jut eszembe, hogy nem tudom. Ugyan mért?
– Mivelhogy maga nem tartozik a vastagbőrű arcok közé. Sohase kívánnék magamnak a maga arcánál jobb könyvet. Az ember úgy olvas belőle, mint a nyomtatásból. Azt hiszi, tán maga oda tud menni és szemébe nézni ezeknek a nagybácsiknak, amikor csókos jóreggelt jönnek magának mondani, anélkül, hogy –
– Elég, elég, hagyd el! Rendben van, megyek még reggeli előtt s örömmel megyek. A testvéreimet itthagyjam velök?
– Ne törődjék azokkal. Nekik még helyt kell állani egy kis darabig. Ha mind elmennének, ezek a latrok még gyanút fognának. Nem akarom, hogy lássa akár őket, akár a húgait vagy akárkit is a városbeliek közül. Ha valamelyik szomszédja azt kérdezné magától, hogy vannak ma reggel a nagybátyái – a maga arca elárulna valamit. Nem, nem, Meri kisasszony, csak menjen el rögtön, én a többivel elvégzem a dolgot. Megmondom Zsuzsa kisasszonynak, hogy maga tisztelteti a bácsikat s hogy eltávozott egypár órára egy kis pihenőre, vagy hogy egy kis változásban legyen része vagy barátokat látogatni s hogy visszajön még az éjjel vagy korán reggel.
– Hogy elmentem barátainkat meglátogatni, ez helyes; de azt már nem, hogy tiszteltetem őket.
– Jó, hát nem tisztelteti. Csak ennyit mondtam, ez nem bánthatta. Kis dolog és semmi bajjal nem jár; és az apró dolgok egyengetik az ember útját többnyire itt a földön. A kisasszonynak jól esik és semmit se kóstál. Aztán azt mondtam: Van még valami, az a pénzeszacskó.
– Az az övék lett és bizony elkeserít meggondolnom, hogyan lett az övék.
– Nem, ebben csalódik. Nem lett az övék.
– Hát, kié lett?
– Bár tudnám, de nem tudom. Nálam volt, mert elloptam tőlük. Azért loptam el, hogy magának adjam. Tudom is, hogy hova rejtettem, de attól félek, már nincsen ott. Nagyon bánom a dolgot, Meri kisasszony, szánom-bánom, ahogy csak lehet; de megtettem mindent, amit csak lehetett, becsületemre mondom. Majdhogy el nem csíptek vele s el kellett dugnom az első kínálkozó helyre, de hát nem volt jó hely.
– Ugyan ne vádold magadat, nagyon rossz így magát vádolni, nem engedem; egyszerűen nem tehettél róla, de nem volt a te hibád. Hová rejtetted?
Nem akartam olyan helyzetbe hozni, hogy megint a bánata jusson eszébe, és mintha nem bírtam volna a számat arra bírni, hogy olyat mondjon, amitől látnia kellett volna a hullát a koporsóban, a gyomrán azzal a zacskóval. Igy hát egy-két szempillantásig nem szóltam, aztán azt mondtam:
– Inkább nem mondom meg hova rejtettem, Meri kisasszony, ha nem haragszik meg érte; de fölírom magának egy kis cédulára és útközben Lószropék felé elolvashatja, ha akarja. Gondolja, hogy ez jó lesz?
– Jó lesz.
Hát felírtam neki ezt: A koporsóba dugtam. Benne volt, mikor maga ott sirdogált késő éjjel. Én az ajtó mögött voltam és igen nagyon sajnáltam magát, Meri-Dzsén kisasszony.
A szemem egy kicsit megnedvesedett, ahogy eszembe jutott, hogy sirdogált ott egymagában azon éjtszakán, azok az ördögök meg ott feküdtek az ő hajlékában, pusztítva és fosztogatva őt. S mikor összehajtogattam s odaadtam neki, látom, az ő szeméből potyog a könny. És ő megrázta erősen a kezemet és azt mondja:
– Isten veled, – megyek és megteszem mind, amit mondtál. És ha soha többé nem talállak is látni, nem foglak soha sem elfelejteni, és igen-igen sokszor fogok rád gondolni és imádkozni is fogok érted. Ezzel elment.
Imádkozik értem. Mondok, ha ismerne, magához valóbb dolgot is tudhatna magának. De fogadni mernék, hogy megteszi mindazonáltal, már ő ilyenfajta volt. Képes lett volna Eskariótesért is imádkozni, ha megígérte, ő nem színá vissza, úgy nézem. Akárki mit mond, én azt tartom, több virtus van benne, mint akármelyik lányban a világon; sőt azt tartom, csupa virtus az egész lány. Ez hízelkedésnek látszik, de nem az. Ha pedig a szépséget vagy akár a jóságot is nézzük, hát valamennyi fölött áll. Én nem láttam azóta, hogy kimenni láttam az ajtón, nem, nem láttam azóta, de azt tartom, hogy gondoltam rá sok-sok milliószor is, meg arra, hogy imádkozni fog érettem. És ha valaha eszembe jutott volna, hogy használna nekem valamit, ha én is imádkoznám ő érette, hát isten akárhová tegyen, ha meg nem tettem volna.
Nos, Meri-Dzsén elment a hátsó ajtón, azt hiszem, mert senkisem látta elmenni. Mikor találkoztam Zsuzsával és a nyúlszájúval, azt mondom nekik:
– Minek is híjják azt a népet odafönn a folyó másik partján, ahova mind elszoktak maguk néha-néha járni?
Azt mondják:
– Van ott több is, de legtöbbet Proktorékhoz járunk.
– Az az, – mondok én – majd elfelejtettem a nevöket. Hát Meri-Dzsén kisasszony azt mondta, mondjam meg maguknak, hogy odament rémisztő sietséggel – valaki beteg ott.
– Kicsoda?
– Nem tudom, vagyis inkább elfelejtettem; azt gondolnám –
– Boldog isten, csak nem tán Hanner?
– Sajnálom, – mondok – de csak meg kell mondanom, hogy csakugyan a Hanner.
– Oh, égi fény, még a mult héten semmi baja sem volt. Nagyon rosszul van?
– Ki se lehet mondani. Egész éjjel ott virrasztottak mellette, azt mondja Meri kisasszony, s azt hiszik, nem sok órája van még hátra.
– Jaj, ha az ember meggondolja! Mi baja lehet?
Nem jutott hirtelen semmi okos dolog az eszembe, hát csak kivakkantom, hogy
– Mumpsza van.
– Mumpsza, az öreganyád. Nem ülnek az emberek együtt azzal, akinek ragadós mumpsza van.
– Ülnek, nem ülnek. De mérget vehet rá, hogy ülnek ezzel a mumpsszal. Ez más mumpsz. Ez egy újfajta mumpsz, azt mondta Meri kisasszony.
– Miféle újfajta?
– Mert hogy össze-vissza van keveredve más egyéb dolgokkal.
– Miféle egyéb dolgokkal?
– Hát kanyaróval, szamárköhögéssel, sárgasággal, szárazbetegséggel, nyavalyatöréssel és agylázzal, meg mit én tudom mi mindennel.
– Uram fia, s ezt mumpsznak híjják?
– Azt mondta Meri-Dzsén kisasszony.
– De hát, mi az istencsodájáért híjják mumpsznak?
– Mert mumpsz. Azzal kezdődik.
– Nincs ebben semmi értelem. Valaki kificamíthatja a lábaujját, aztán mérget vehet, aztán a kútba eshetik és kitörheti a nyakát, és szétütheti az agyvelejét, aztán jön egy ember és megkérdezi, mibe halt bele és egy tökfilkó kivágja, hogy a szegény kificamította a lábaujját. Volna ebben valami értelem? Nem. Igy nincsen a tiedben sem. Ragadós a baja?
– Hogy ragadós-e? Hogy lehet így beszélni! Hát ragadós-e sötétben a borona? Ha meg nem akadsz egy fogán, megakadsz a másikon, nem? Aztán elviheted magaddal azt az egy fogát anélkül, hogy magaddal vidd az egész boronát? Nos, a mumpsznak ez a fajtája, azt lehet mondani, egy neme a boronának. És ennek a boronának nem mozog ám a foga, ha megakadsz rajta, hát meg is vagy akadva emberül.
– Nohát, ez rettenetes – mondja a nyúlszájú. Megyek Harri bácsihoz és –
– Az igaz, – mondok – én is odamennék; persze, hogy odamennék. Még az időt se vesztegetném.
– Hát ugyan mért ne mennél?
– Nézzen csak egy percig a dolog szeme közé, akkor tán kinyílik a szeme. Nem köteles-e a maga bácsikája haza sietni Angliába oly sebten, ahogy csak lehet? Aztán azt hiszi, oly snasszok lennének, hogy elmennének s magukat itthagyva egyedül eresztenék erre a nagy útra? Maga tudja, hogy ők megvárnák magukat. Ennyiben rendben van a dolog. De a maga Harri bácsija pap úgy-e? Jól van. De hát egy papi ember hajlandó lesz becsapni egy gőzös kapitányát? Vagy be fog csapni egy hajós gazdát annyiban, hogy engedi őket hajójukra fölvenni Meri-Dzsén kisasszonyt? Maga tudja, hogy erre ő nem képes. Hát mit fog tenni? Azt fogja mondani: nagyon sajnálom, de az eklézsiám boldoguljon egyelőre ahogy tud; mert hugom ki volt téve egy borzasztó pluribusz-unum mumpsznak, így kutya kötelességem itt szépen megülni és várni három hónapot. Addig tart, amíg kitűnik, elkapta-e a ragályt. De ne törődjék vele kisasszony, ha azt hiszi, hogy legjobb megmondani Harri bácsinak, hát –
– Hát még? Hogy itt lebzseljünk, amikor jó dolgunk lehetne Angolországban, azalatt itt lessük, hogy Meri-Dzsén elkapja-e a ragályt vagy sem. Azt hiszi maga, gyerekekkel kártyázik?
– Jó, jó, talán jobb lesz azonban némely szomszédnak elmondani?
– Ki hallott már ilyet? Maga ugyan lefőzi az egész világot természetes butaság dolgában. Hát nem éri föl ésszel, hogy azoknak első dolga volna, hogy elmondják. Nincs itt mit tenni, mint senkinek sem szólni egyáltalán.
– Lehet, tán igaza van; igen, azt hiszem igaza van.
– Azt tartom, azt kell mondani Harri bácsinak, hogy elment egy kicsit járni, akkor nem fog miatta aggódni.
– Igen, Meri kisasszony is azt kívánta, hogy azt mondják. Azt mondta, mondd meg nekik, tiszteltetem és csókoltatom Harri bácsit és Vilmost, és mondd, hogy elmentem túl a folyón meglátogatni izé – izé – hogy is hívják azt a gazdag familiát, amelyet Péter nagybátyjok olyan nagyra tartott? Izé, azokat értem –
– Bizonyosan Epszorpszékat, nem?
– Persze; a nyüstjit ezeknek a neveknek, az embernek sohase jutnak eszébe, mikor köllenek. Igen, aszondja Meri kisasszony, mondd meg nekik, hogy átmentem a folyón, megkérni Epszorpszékat, hogy bizonyosan jöjjenek el a licitációra és vegyék meg ezt a házat, mert, aszondja, Péter bácsi azt óhajtotta, inkább ők vegyék meg, mintsem más; és ő odament s el se jön, aszondja, amíg rá nem bírja, hogy eljöjjenek; azután aztán, ha nem lesz nagyon fáradt, hazajön; ha pedig fáradt lesz, hazajön reggelre. Azt mondta, ne szóljak semmit se Proktorékról, csak Epszorpszékról – ami amellett teljesen igaz is lesz, mert oda is elnéz, hogy beszéljen velük a házvételről. Én tudom, mert maga mondta el nekem a dolgot.
Rendben van, mondták a lányok és obébb álltak, hogy fölkeressék bácsikáikat, átadják nekik az üdvözletet, meg a csókot és elmondják az üzenetet.
Már most minden rendben volt. A lányok nem fognak szólni, mert nagy volt a mehetnékjök Angolországba; a király, meg a herceg pedig jobb szerették, ha Meri-Dzsén odajár a licitáció érdekében, mintha itt van Robinzon doktor kezeügyében. Én nagyon meg voltam elégedve; úgy néztem, hogy pompásan csináltam a dolgot; azt tartom, Tom Szójjer se csinálta volna külömben. Természetesen, ő nagyobbszabású formát adott volna neki, de nekem ebben nincsen ügyességem, engemet nem arra neveltek.
A licitációt a köztéren tartották meg és eltartott végig egész délután, és a vén ember mindig kéznél volt és nézte buzgón a bevételt, fönn, az árverező mellett s hellyel-közzel be-beírt valamit egy írásba, vagy egy-egy szóval kedveskedett az embereknek; a herceg pedig ide-oda gögözött az ismerősöknek, hogy köllesse magát és százfelé is dolgozott.
De lassan-lassan mégis végire jártak és minden elkelt. Minden, kivéve egy csomó kicsi, ócska apróság a temetőből. De hozzáláttak, hogy ezen is túladjanak, – én olyan zsiráfot, mint a király, sohasem láttam: fölfalt volna az mindent. Míg azonban ezzel foglalkoztak, kikötött egy gőzhajó és egy pár perc mulva csak vonul ám föl egy sokadalom kiabálva, üvöltve, röhögve, kergetőzve és ezt ordították:
– Itt van az ellenatyafiság! Itt van nektek még egy pár örökös Wilksz Péter után. Csak ide a pénzzel, válogathattok, hogy kinek adjátok.
VII. FEJEZET.
Egy igen jóképű öreg urat hoztak és egy igen jóképű fiatalabbat, akinek jobb keze fel volt kötve. És uram bocsá! Hogy ordított, hogy vihogott a nép és hogy kapott a dolgon! Én azonban nem láttam benne tréfára valót s mondok, a királynak, meg a hercegnek nagy munkájába kerülne azt látni benne. Azt hittem, el fognak fehéredni. Dehogy! Eszük ágában sem volt. A herceg nem mutatta, hogy gyanítja, hogy baj van, hanem egyre gögözött ide-oda, boldogan és megelégedetten, mint egy bugyela korsó, amelyből író bugyborékol ki; ami a királyt illeti, az rém bánatosan nézett az újon érkezőkre, mintha csikarná a szíve mélységeit a gondolat, hogy ilyen csalók és gazemberek is vannak a világon. Csodálatosan csinálta az öreg. Egy csomó tekintélyes ember sereglett köréje, hogy lássa, hogy az ő részén vannak. Az az öreg úr, aki most érkezett, halálosan zavarodottnak látszott. Csakhamar felszólalt, s ott nyomban láttam, hogy angolországi szójárással beszél, nem úgy, mint a király, ámbár hogy tekintve, hogy csak utánzat, a király is elég jó volt. Nem tudom visszaadni az öreg bácsi szavait, sem utánozni nem tudom, de a tömeg felé fordult és körülbelül ezt mondta:
– Ez olyan meglepetés rámnézve, melyre nem voltam elkészülve; és beismerem nyiltan és őszintén, nem is vagyok abban a helyzetben, hogy szembeszálljak vele s megfeleljek rá. Mert baj ért bennünket, engem meg az öcsémet; ő eltörte a félkarját, a bagázsiánkat pedig partra tették egy várossal följebb a folyón mult éjjel tévedésből. Én Péter Vilksz Harri nevű testvére vagyok és ez Vilmos, a másik testvére, aki se nem hall, se nem beszél, sőt most mutogatni sem tud annyit, hogy megértsék, mert mostan csak félkézzel tud mutogatni. Azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat; és egy-két nap mulva, ha megjön a málhánk, meg is tudjuk bizonyítani. De addig inkább nem szólok egy szót se többet, hanem megyek a vendéglőbe, ott várok a továbbiakra.
Ezzel ő is, meg az új kuka el is indultak; a király meg micsináljon? Nevet és következőkép csörömpöl:
– Eltörte a karját! No persze, hogy is ne törte volna, még pedig épen jókor, a lelkem csalója, holott most mutogatni kéne vele, de nem tanulta meg, hogy hogyan csinálja. Aztán elveszett a bagázsiájok! Ajnye, be jó! És rendkívül elmés a – körülményekhez képest.
És újra nevetett és vele nevetett mindenki, három vagy négy embert, vagy mondjuk, egy féltucatot kivéve. Ezek közül egy volt a doktor; egy másik volt egy gyilkosszemű úri ember, régimódi, szőnyegszövetből kézsült pakktáskával, aki ép most érkezett a gőzösön és halkan beszélt a doktorral és nézte a királyt és egyszer-egyszer bólintva hozzá: ez Levi Bell volt, az ügyvéd, aki odavolt Lujvillba; még egy másik, egy szálas, kemény, nagytermészetű ember volt, aki csak most jött és figyelt mindenre, amit az öreg úri ember mondott s most a királyt figyelte. Mikor pedig a király elvégezte a mondókáját, fogja magát a nagytermészetű s aszondja:
– Nézze csak, – mondja – ha maga Harri Vilksz, ugyan mikor jött ebbe a városba?
– A temetés előtte való napon, barátocskám – mondja a király.
– De mely órájában a napnak?
– Estefelé, egy vagy két órával napnyugta előtt.
– Micsoda alkalmatosságon?
– A Szuzen Paull fedélzetén Cincinátiból.
– Akkor hát hogyan került aznap reggel az Itcés tájékára – csónakon?
– Nem voltam az Itcés tájékán reggel.
– Ez meg már hazugság.
Többen megragadták a nagytermészetűt s kérték, ne beszéljen ilyen hangon egy öreg emberrel, aki hozzá még lelkész is.
– Akasszák fel az ilyen lelkészt, hazug imposztor őkelme. Odafönn volt aznap reggel az Itcés-nél. Én ugy-e, hogy ott lakom? Nos, én is ott voltam, ő is ott volt. Csónakon jött, vele jött Trin Kollinsz és egy fiú.
A doktor kap a dolgon s azt mondja:
– Ráismerne Hejnisz uram a fiúra, ha meglátná?
– Nem tudom, de azt tartom, ráismernék. Hé, de hiszen ahun van ni, egészen biztosan ráismerek.
Ezzel rám mutatott. A doktor azt mondja:
– Szomszéduraimék, nem tudom, az újonérkezettek csalók-e vagy sem, de ha ezek itt nem imposztorok, akkor én egy tökfilkó vagyok, annyit mondhatok. Azt gondolom, a mi kötelességünk lesz gondoskodni arról, hogy ezek addig innen el ne menjenek, amíg ennek a dolognak a végire nem járunk. Gyerünk Hejnisz úr, jöjjenek mindnyájan a többiek is. Vigyük e fickókat a kocsmába s ott szembesítsük a másik párral s én reméllem, végig se kell mennünk a dolgon, hogy kitaláljunk valamit.
Pecsenye volt ez a népnek, bárha tán nem is a király barátainak; így hát mind indultunk oda. Ez napnyugta körül volt. A doktor engemet a kezemnél fogva vitt és elég barátságos volt, de a kezemet el nem eresztette volna.
Mindnyájan egy tágas szobába mentünk a vendéglőben s meggyújtottunk egy pár gyertyát és odahívtuk az új jövevénypárt is. Elsőbb a doktor szól s azt mondja:
– Nem akarnék nagyon gorombán bánni ezzel a két emberrel, de azt tartom, hogy csalók és lehet, hogy cinkostársaik is vannak, akikről mi nem tudunk semmit. Ha vannak nekik, nem fognak-e ezek a cinkosok a Vilksz Péter pénzeszacskójával odébb állni? Ez, úgy-e, minden valószínűség nélkül van? Ha ezek az emberek nem csalók, nem fognak vonakodni s elküldenek azért a pénzért s ránk bízzák, amíg igazukat meg nem bizonyítják. Nem jól mondom?
Mindenki elismerte, hogy úgy van. Igy, mondok, jó kis kutyaszorítóba vitte a bandánkat mindjárt az első szavával. De a király csak bánatosan nézett és azt mondja:
– Nemes urak, azt mondom én, bár itt volna az a pénz, mert semmi szándékom sincs bármit is útjába tenni egy becsületes, nyilt és alapos vizsgálatnak ebben a nyomorúságos ügyben; de haj, a pénz nincs meg; akár küldjenek el és nézessék meg, ha tetszik.
– Hát akkor hol van?
– Mikor a hugom odaadta, hogy tegyük el a számára, fogtam és az ágyambeli szalmazsák belsejébe rejtettem, mert nem akartam arra az egy pár napra, míg itt leszünk, bankba tenni, s mert azt hittem, az ágy biztos hely, s mivelhogy nem vagyunk hozzászokva szerecsenyekhez, hát azt gondoltuk, azok is becsületes nép, mint Angliában a cselédek. A négerek ellopták másnap reggel, amikor én lementem a földszintre; s mikor eladtam őket, még nem tudtam, hogy nincs meg a pénz, így tisztára elemelték. Az inasom bővebbet is mondhat róla önöknek, nemes uraim.
A doktor s még néhányan azt mondták rá, lárifári és én vettem észre, hogy senki se hitte el egészen ezt a dolgot. Egy ember azt kérdezte tőlem, láttam-e, hogy a feketék ellopták a pénzt? Én azt feleltem, nem láttam; én csak kilopózni láttam őket a szobából és tovainalni, és nem is gondoltam hozzá semmit, mert azt hittem, attól félnek, hogy felköltötték a gazdámat s iparkodtak láb alul elmenni, mielőtt ebből baj lenne. Ennél többet nem kérdeztek tőlem. De aztán a doktor megint rám ripakodik s aszondja:
– Te is angol ember vagy?
– Az vagyok, – mondom én – de ő és a többiek nevettek s azt mondták: Püff neki!
Aztán csak nekivitorláztak az általános invesztigációnak; s benne voltunk nyakig, ide-oda vizsgáltak, egyik órán ki, a másikon be, és soha senkinek csak eszébe se jutott a vacsora, mintha kisebb dolguk is nagyobb lett volna annál, és csak vizsgáltak és vizsgáltak nyakrafőre; ilyen gabajodás még nem volt a világon. Elmondatták a királlyal a históriáját, aztán elmondatták az öregúrral is a magáét; és egynémely hájfejűt kivéve, mindenki láthatta, hogy az öreg úr igazat beszél, a másik meg hazudik. Majd velem is elmondatták, amit tudtam. A király úgy féloldalt rámkancsalított a szeme sarkából s így eleget tudtam arra nézve, hogy hazabeszéljek. Elkezdtem hát mesélni Seffildről, hogy éltünk ott és mindenfélét az angolországi Vilkszekről és így tovább; de nem vittem sokra, mert a doktor csakhamar belenevetett; és Levi Bell, az ügyvéd, azt mondja:
– Ülj le fiam, aszondja; én nem erőltetném meg magamat, ha neked volnék. Azt tartom, nem vagy hozzászokva a hazudozáshoz, hát nem is áll jól a kezedhez: még némi gyakorlatra lesz szükséged. Fene rosszul csinálod.
Bántam is én most a bókot, de annak örültem, hogy eleresztettek.
Most a doktor kezdett beszélni; odafordult s azt mondja:
– Ha akkor a városban lett volna Levi Bell –
A király itt közbevágott, kinyújtotta a kezét s azt mondja:
– Hogyan, ez az úr az én szegény néhai testvérem jó barátja, akiről oly sokszor írt nekünk?
– Az ügyvéd s a király kezet fogtak s az ügyvéd mosolygott, tetszett neki a dolog; jó darabig beszélgettek és aztán félrevonultak és halkan beszélgettek; végre az ügyvéd fennszóval mondja:
– Ezzel rendben lesz. Én el fogom küldeni a rendelkezést együtt a testvérével, ebből aztán megtudják, hogy rendben van a dolog.
Fogtak hát téntát, tollat és papirost, a király leült, féloldalt hajtotta a fejét, rágta a nyelvét s valamit odakaparintott; aztán a herceg kezébe adták a tollat – és ekkor, de először, a herceg nagyon nyavalyás pofát vágott. De átvette a tollat és írt. Most az új öregúrhoz fordult az ügyvéd és azt mondja:
– Legyenek szívesek ön és öccse egy pár sort leírni és aláírni.
Az öregúr írt valamit, de senki sem tudta elolvasni. Az ügyvéd megrőkönyödve nézte, azt mondja:
– Ugyan meg vagyok akadva – s egy csomó régi levelet szedett elő a zsebéből s vizsgálgatta, aztán vizsgálta az öregúr kezeírását, meg-meg csak nézte, végül azt mondja: Ezeket a régi leveleket Vilksz Harri írta; ez meg itt ennek a két úrnak a kezeírása és ebből akárki látja, hogy a leveleket nem ezek írták (a király és a herceg rém bamba pofát vágtak, mondhatom, mikor észrevették, hogy az ügyvéd hogyan becsapta őket) és – folytatja az ügyvéd – itt van az öregúr kezeírása, ebből is könnyen megmondja bárki, hogy ő sem írta ezeket a leveleket. A valóság az, hogy az ő ákombákomjait egyáltalán nem lehet rendes írásnak mondani. Már most itt van néhány levele –
Az öreg úri ember megszólal:
– Kérem, engedje meg, hogy megmagyarázzam. Senki a kezem írását nem tudja elolvasni, csak itt az öcsém, ő a másolóm. Az az ő kezeírása ott a levelekben, nem az enyém.
– Helyes, – aszondja az ügyvéd – ennek van valami formája. Van itt Vilmostól is nehány levél; ha tehát iratna vele egy-két sort, akkor –
– Csakhogy a balkezével nem tud írni, – mondja az öregúr. Ha használhatná a jobbkezét, ön is mindjárt látná, hogy ő írta az én leveleimet is, meg a magáéit is. Nézze csak meg kérem, mind a két fajtát, mindenik egyazon kéz írása.
Az ügyvéd megnézi s azt mondja:
– Úgy tetszik, úgy van, s ha nem úgy van, akkor is nagyobb a kettő közt a hasonlatosság, mint milyennek az előbb láttam. Lám, lám, lám. Azt hittem, jó csapásán voltunk a kibontakozásnak: most megint fuccs. De akárhogy van, egy dolog bizonyos: ez a kettő egyik se Vilksz – és a király meg a herceg felé intett a fejével.
Hát mit gondolnak, hogy ez a vakondokszemű vén bolond beadta erre a derekát? Bizony nem adta be. Hogy ez a bizonyítás nem tiszta. Az ő Vilmos öccse, aszondja, a legmegátalkodottabb imposztor a világon és nem is próbált komolyan írni; látja, hogy azonmód tréfára fordult az esze, a Vilmosé, ahogy a tollat a papirosra nyomta. És így hadart és hadart a világba, hogy végül mintha már maga is elhitte volna, amit beszélt, – de csakhamar közbeszól az újonérkezett öregúr s azt mondja:
– Eszembe jutott valami. Van valaki itt, aki segítette kiteríteni a tetemet – a Vilksz Péter holttestét?
– Van, – aszondja egy hang. – Én, meg Ab Torner csináltuk. Itt vagyunk mind a ketten.
– Ezek az urak tán meg tudják mondani, mi volt a halott mellére tetoválva.
No már most nagyon össze köllött magát szedni a királynak, különben úgy köllött volna ott nyomban lezuhannia, mint egy nehéz partnak, amelyet a víz alámosott, olyan hirtelen kapta ezt a dolgot, – de tessék elhinni, olyan izé volt ez, alkalmas arra, hogy akárkit leüssön a lábáról, ha ily alaposan s készületlenül torkon ragadják – mert honnan tudhatta az öreg, hogy mi volt arra az emberre tetoválva? Egy kicsit elfehéredett, ezen nem tudott segíteni, és rém csendesség lett a szobában, mindenki előrehajlott és rászögezte a szemét. Mondok magamba: No, most beadja a kulcsot, nincs mit csináljon. Hát beadta? Dehogy adta! Szinte hihetetlen. Azt tartom, az volt a gondolatja, addig hercehurcálja a népet, amíg megúnják és elszálingóznak s ő meg a herceg kimenekülhet és odébbállhat. Akárhogy is volt, ő ott ült s csakhamar elkezdett mosolyogni és azt mondja:
– Hm! Ez ugyan fogas kérdés, nem? Igenis uram, meg tudom mondani, mi volt a mellére tetoválva. Egy kis vékonyka kék íjj, ennyi volt; ha valaki nagyon közelről nem nézte, hát meg se láthatta. Hát mit szól hozzá, mi?
Nohát, én életembe nem láttam ehhez a vén svindlerhez foghatót vakmerő szemtelenség dolgában.
Az öreg jövevény úri ember Ab Turnerhez és társához fordul s a szeme megvillan, mintha azt gondolná, hogy ezúttal megcsípte a királyt s aszondja:
– Nohát, itt van, hallották, hogy mit mondott. Láttak maguk valami efféle jelt Vilksz Péter mellén?
Mind a ketten megszólaltak s aszondják: Nem láttunk semmi ilyen jelet rajta.
– Jól van, aszondja az öregúr. Amit pedig maguk láttak a mellén, az oly kis P volt és B (ezek kezdőbetűk, amiket fiatalkorában elhagyott) és egy V, a három betű közt egy-egy gondolatjel, így: P–B–V– (és így föl is jegyezte az öregúr egy papirosra s aszondja:) Nézzék meg, nem ezt látták a mellén?
Mind a ketten újra megszólaltak s aszondták: Nem. Mi egyáltalán nem láttunk rajta semmi jelt.
No, már most senki se tudta lány-e vagy fiú. Elkezdtek üvölteni:
– Csaló az egész banda! Bubozzuk meg, dobjuk a vízbe, lófarkához kell kötözni. És mind egyszerre bömböltek, és rém zendülés volt a szobában.
De az ügyvéd felszökik az asztalra és úgy trombitálja ki onnan:
– Uraim, urraim! Csak egy szót, csak egyetlen egy szót, kérem! Csak egy mód van még: Gyerünk, ássuk ki a hullát és nézzük meg!
Ezen mindenki kapott.
Hurrá! Kiabálta valamennyi és azonnal indult is; de az ügyvéd és a doktor utánuk kiabáltak:
– Megálljunk, megálljunk! Ezt a négy embert s a fiút össze kell fogni és le kell őket is vinni.
– Meglesz, kiáltozák és ha meg nem találjuk a halotton a jeleket, meglincseljük az egész bandát.
Mondhatom, hogy ezúttal meg voltam rőkönyödve. De innen nem volt szabadulás. Megragadtak bennünket és nekiindultak egyenesen a temető felé, ami másfél mérföldnyire volt folyó mentén, és utánunk az egész város, mert hiszen lármát elég nagyot csaptunk, az idő meg még csak este kilencre járt.
Amikor elmentünk a házunk előtt, az jutott eszembe, bárcsak el ne küldöttem volna Meri-Dzsént a városból, mert ha most értesíthetném, kijöhetne és megmenthetne és leleplezhetné a csavargóinkat.
Hát csak tódultunk le a folyó menti úton, szökdelve mint valami vadmacskák, s hogy még félelmesebb legyen a dolog, az ég kezdett beborulni s a villám elkezdett cikkázni és a szél zörgette a fákat. Ez volt a legborzasztóbb s legveszedelmesebb baj, amibe életemben keveredtem; és egészen meg voltam bódulva; minden dolog másképen fordult, mint ahogy én kiókumláltam; ahelyett, ahogy most a pácban vagyok, akkor szóltam volna, mikor nekem tetszik, végignézhettem volna ezt az egész farsangot s a hátam mögött állana Meri-Dzsén, hogy kiszabadítson, ha a melegibe érünk; itt most semmi sem volt köztem és a hirtelen halál közt, csak épen az a pár tetovált betű, ha ugyan megtalálják. Mert ha nem –
Nem voltam képes rágondolni; és mégis valamikép nem tudtam egyébre se gondolni, csak erre. Az éjjel mind sötétebb lett. Nagyszerű idő arra, hogy az ember észrevétlen a faképnél hagyja a tömeget. De az a hórihorgas gyehennatermészetű ember – Hejnisz – úgy fogta a csuklómat – annyi, mintha valaki a Góliát kezéből akarna kisiklani. Szinte vonszolt magával, annyira izgatott volt. Ugyancsak kellett rohannom, hogy lépést tudjak vele tartani.
Amint odaértek, betódultak a temetőbe s úgy elborították, mintha árvíz lepte volna el. És mikor odaértek a sírhoz, ott vették észre, hogy százannyi ásójuk is van, mint amennyi köllött, ellenben senkinek se jutott eszébe, hogy lámpást hozzon. De azért csak nekiálltak az ásásnak a villám fénye mellett s elküldtek egy embert a legközelebbi házba, – vagy félmérföldnyire – hogy kérjen kölcsön lámpást.
Hát csak ástak, egyre ástak és minden; és kezdett koromsötét lenni, az eső megindult, a szél sihegett-suhogott, a villám mind tüzesebben csapkodott, a dörgés ropogott; de ez a nép ugyan oda se nézett neki, annyira tele volt a dolgával; és az egyik pillanatban mindent lehetett látni, minden arcot a nagy tömegben és sarat, amint lapátonként kiszórták a sírból, és a másik szempillantásban a sötétség mindent kitörült és nem lehetett látni semmit.
Végre kivették a koporsót és elkezdték lesrófolni a födelét, és akkor olyan tolongás és lökdösés, tülekedés támadt ott, hogy odafurakodhassanak és lássanak valamit, aminőhöz foghatót nem hamar lát az ember. És a sötétség hozzá, borzasztó volt. Hejnisz iszonyúan szorította a csuklómat s úgy rángatott és lökdösött, hogy azt tartom, tisztára el is felejtette, hogy a világon vagyok; olyan izgatott volt, hogy szinte zihált bele.
És hirtelen egy tökéletes fejér fénysáv villámlott ránk, és valaki elkiáltja magát:
– Az istenfáját, ott van a mellén a pénzeszacskó!
Hejnisz egyet ordít, – mint mindenki – elereszti a csuklómat, egy nagyot lódít magán, hogy utat szakasszon magának oda, ahol valamit láthatna, de ahogy én elszabadultam s nekivágtam a sötétségben az országútnak: nincs ember, aki azt megmondhatná.
Magamé volt az egész országút s én szinte repültem – enyim volt, leszámítva a becsületes sötétséget, egy-egy hirtelen villámfényt, az eső csapkodását, a szél lökéseit és a ménkű sistergését; és olyan igazán, minthogy az ember születik, nem igen álltam meg egy helyben.
Mikor elértem a városba, láttam, hogy a vihar mindenkit tető alá kergetett, hát nem is nagyon kerestem a mellékutcákat, hanem végignyargaltam a főutcán; s mikor közelértem a házunkhoz, céljára irányítottam a szememet. Semmi gyertya; a ház egy sötétség – amitű elbúsultam s csalódást éreztem, nem tudom, miért. De végre is, mikor már elvitorláztam volna, megvillan a fény Meri-Dzsén szobája ablakában. És a szívem úgy dagadozott, azt hittem, kipukkan. És abban a minutában a ház és minden a hátam mögött is volt már a sötétségben, soha világéletemben többé ne is kerüljön elejbém. Meri kisasszony volt a legderekabb lány, akit ismertem s legtöbb sütnivalója is neki volt.
Abban a percben, hogy elég messze voltam a város fölött, arra, hogy azt hittem, irányában lehetek a homokszigetnek, körülfürkésztem, hogy nem vehetnék-e kölcsön, mint a tata szokta mondani, valamiféle csónakot, és az első villámlásnál megláttam egyet, amely nem volt láncon. Ezt elcsíptem és elindítottam. Csónak volt s csak kötéllel volt kiakasztva. A homoksziget jó messze volt oda, künn körülbelül a folyó közepén, de én se vesztegettem az időt, s mikor odaértem a tutajunkhoz, úgy ki voltam állva, legjobb szerettem volna csak odafeküdni, kifújni, kizihálni magamat, ha lehetett volna. De nem lehetett. Ezzel a kiáltással szöktem a tutajra:
– Csülökre Dzsim, ódd el a tutajt. Dicsőség az Úrnak, megszabadultunk tőlük.
Dzsim kijött s úgy tele volt örömmel, hogy egyenest nekem jött kiterjesztett karokkal. De amint egy villám fényénél megláttam, majdhogy ki nem lódult a szívem a számon: hanyatt vágódtam bele a vízbe. Elfelejtettem volt, hogy a vén Leár király és a vízbefúlt arab volt egy személyben és ijedtemben azt se tudtam, mi van elül, mi van hátul. De Dzsim kihalászott és nekem esett és ölelgetett és áldott és minden, annyira megörült, hogy visszajöttem s hogy megszabadultunk a királytól meg a hercegtől. De én azt mondom:
– Hagyd el most. Maradjon reggelire, jó lesz reggelire. Most csak oldd el a tutajt, hadd ússzék.
Igy két másodperc ha beletellett s mi indultunk, úsztunk le a folyón, és úgy tetszett, hogy rém jó, hogy megint szabadok vagyunk, egymagunk a nagy vízen és senki a nyakunkon. Nem tehettem róla, muszáj egy kicsit körültáncolnom s egyet ugranom; de amint harmadikat ugrottam, hangot hallok, amelyet nagyon is ismertem, és visszatartom a lélekzetem és figyelek és várok, – és már bizonyos, amivel a legközelebbi csapás hangja felénk szállt a vízen – itt jönnek! Nekifekve az evezőlapátnak, csónakukkal lökdösve a vizet: a király meg a herceg.
Én elpilledve a tutaj deszkáira omlottam, már nincs mit tenni; elég volt, hogy megtudtam állani sírás nélkül.
VIII. FEJEZET.
Amint a tutajon voltak, a király hozzám lépett és nyakon ragadott s aszondja:
– Meg akartál szökni tőlünk, mi, te kölyök! Megúntál bennünket, mi?
Azt mondom én: Dehogy úntam, ne tessék bántani fölség.
– Akkor ki vele szaporán, mit akartál tenni, különben kirázom belőled, ami bévül van benned.
– Megmondom felség becsületesen ahogy történt, úgy mondom el. Az az ember, aki nem eresztett, különben igen jó volt hozzám és aszondja, hogy neki is volt egy akkora fia, mint én vagyok, de meghótt tavaly és sajnálja, aszondja, hogy én ilyen veszedelmes esetben vagyok; és mikor mindenki hóttra volt ámulódva azon, hogy megtalálták az aranyat és odatódult a koporsóhoz, elereszti a kezemet s a fülembe súgja: Illára most, aszondja, mert bizonyos, hogy fölakasztanak. Én hát futóra vettem a dolgot. Annak, hogy maradjak, semmi haszna se látszott, nem lendíthettem semmit, és hogy lógni nem akartam, hát elillantottam. Meg se álltam addig, amíg a csónakot meg nem találtam; s mikor ideértem, azt mondtam Dzsimnek, induljon nyomban, különben elfognak és felakasztanak, s azt mondtam, attól félek, a király meg a herceg aligha élnek már, és roppant búsultam rajta, búsult Dzsim is és rém megörültünk, mikor láttuk, hogy jöttök. Tessék csak megkérdezni Dzsimet.
Dzsim ráhagyta, hogy úgy van; de a király azt mondta neki, fogja be a száját, s aztán azt mondta: No, persze, hogy tökéletesen úgy van! És újra megrázott s azt mondta, legjobb lenne, ha a vízbe fojtana. De a herceg azt mondja:
– Hadd azt a gyereket te vén bolond. Hát te máskép cselekedtél volna? Hát neked volt-e őreája gondod, mikor magad elszabadultál? Nem emlékszem semmi effélére.
Igy a király békét hagyott nekem, de elkezdte áldani ezt a várost és minden lakóját. De a herceg azt mondja:
– Ha már valakit szidni akarsz, legjobb, ha szidod magadat. Senki se szolgált jobban rá magadnál. Kezdettül fogva nem csináltál semmit, amiben csak valami ész is lett volna, kivéve azt, hogy oly hidegen és arcátlanul vágtad ki azt a mesebeli kékijj-jegyet. Ez óriási volt, ez roppantul üde volt, mert ez mentett meg csak bennünket. Ha ez nem lett volna, hűvösre tettek volna bennünket, amig azoknak az angol embereknek meg nem jő a bagázsijok és akkor – mérget vehetsz rá, hogy jön a fekete leves. De ez a fogásod vitte őket a temetőbe, és az arany megtette nekünk a még nagyobb szolgálatot. Mert ha a sok izgatott bolond nem felejtkezett volna meg mindenrül, hogy tóduljon előre és láthasson vala mit, akkor aligha nyakravalóban nem hálunk az éjjel, olyan nyakravalóban, amelyet tovább köll az embernek viselnie, mintsem kedve tartja.
Egy szempillantásig hallgattak, aztán azt mondja a király, mintha nem is itt járna az esze:
– Püff! És mi azt gondoltuk, hogy a feketék lopták el.
Ettől én vonaglani kezdtem.
– Igen, aszondja a herceg kissé halkan, de elszántan és gúnyosan: Azt hittük.
Úgy egy fél perc mulva a király kikottyantja, hogy: Én legalább azt.
Erre ugyanúgy a herceg:
– Ellenkezőleg, én!
A király felfortyan és azt mondja:
– Nézz ide Bildzsvoater, mire célozol ezzel?
A herceg kurtán így:
– Ha már ennyire vagyunk, tán én kérdezhetném, hogy ön mire célzott.
– Nesze neked, mondja a király igen gúnyosan. De mit tudom én. Maga tán aludt s nem is tudta, micsinál.
A herceg felborzolja a tüskéit és aszondja:
– Torkig vagyok evvel az átkozott hülyeséggel. Azt hiszi, futó bolond vagyok? Nem sejti, hogy én tudom, ki rejtette a pénzt abba a koporsóba?
– De igen uram, én tudom, hogy ön tudja, mert ön maga rejtette oda.
– Hazudsz! És a herceg rávetette magát. A király kiabálásra fogja a dolgot:
– Vedd le a kezed, ne bántsd a torkom! Visszavonom.
A herceg azt mondja:
– Jól van, de előbb bevallod, hogy te dugtad oda a pénzt; azt gondoltad, a napokban meg fogsz szökni mellőlem, visszajössz, kiásod és megtartod magadnak mind.
– Megállj, herceg, egy szempillantásig, felelj nekem erre az egyetlen kérdésemre őszintén, becsületesen: ha nem te tetted oda, mondd meg, és én elhiszem és visszavonok mindent.
– Vén lókötő, én nem tettem oda, s te tudod, hogy nem én tettem. Ennyiben van.
– Jó, hát elhiszem. De felelj meg még csak erre az egyre – no, ne bolondozz; nem fordult meg az eszedben, hogy elkaparintsad és elrejtsed?
A herceg nem szólt egy kis darabig, aztán azt mondta:
– Mit bánom én, megfordult vagy nem fordult meg az eszemben, elég az, hogy nem tettem meg; de neked nemcsak megfordult az eszedben, de meg is tetted.
– Nem bánom, soha se haljak meg herceg, ha megtettem, s ezt komolyan mondom. Nem mondom, hogy nem akartam megtenni, mert bizony akartam; de te – mondok: valaki megelőzött.
– Hazudsz, te tetted és valld be, hogy te tetted, különben –
A király elkezd cikákolni, aztán kihörgi, hogy:
– Elég! Bevallom!
Nekem nagyon jól esett ezt hallanom; sokkal jobban éreztem magamat tőle, mint ahogy előbb voltam. Most a herceg eleresztette a királyt s azt mondja:
– Ha még egyszer tagadni mered, belefojtalak a vízbe. Épen hozzád illik itt ülni és hüppögni kis gyerek módjára, fene mód illik hozzád azután, ahogy cselekedtél. Sohase láttam ilyen vén struccmadarat, aki fölfalna mindent – és én úgy bíztam benned az egész idő alatt, mintha tulajdon édesapám lettél volna. Magad előtt kellene magadat szégyelned, hogy ott álltál és hallottad, hogyan varrták a szegény feketék nyakába és csak egy szót sem szólottál érettük. Érzem magam, milyen nevetséges alak vagyok, hogy elég jámbor voltam elhinni eztet a csevetet. Verjen meg a ragya, most látom csak, mért voltál olyan nagyon rajta, hogy kipótoljuk a decemfitet. Arra a pénzre is fájt a fogad, amit a non plus ultrán kerestem, neked mindegy: pénz, pénz, csak bezsebelhessed.
Gyáván, csendesen, szepegve mondja a király:
– Ej, herceg, te mondtad, hogy pótoljuk a decemfitet, nem én.
– Kuss! Ennél többet se akarok kendtől hallani – mondja a herceg. Most látja, mi haszna lett belőle. Azok mind a pénzüket visszakapták, hozzá egy-két sárgát leszámítva, a mienkét is. Lódulj lefeküdni és nekem ne döcömfitezzél többet ebben az életben.
A király hát be is húzódott a putriba s elővette vigasztalónak a butéliáját; és nemsokára rá a herceg is kibontotta a magáét; és vagy egy-két óra mulva szent volt megint közöttük a tolvajbarátság és mentül tovább ittak, annál nagyobb lett a barátságuk, és végre egymás karjában hortyogtak. Rém eláztak mind a ketten, de vettem észre, hogy annyira még sem ázott el a király, hogy elfelejtette volna, hogy nem tanácsos letagadni a pénzeszacskó elrejtésének a dolgát. Ettől persze én könnyebbültem meg nagyon s igen jól éreztem magamat. Természetesen, mikor elkezdtek hortyogni, mi jó hosszan eltereferéltünk s én elmondottam Dzsimnek az egész históriát.
IX. FEJEZET.
Nem mertünk már kikötni egy városban sem napokon keresztül, csak mentünk le a folyón. Már jól lent voltunk délen, szép meleg időben és irtóztató messze hazulról. Láttunk már fákat szakállas mohával, és csakugyan úgy lógott le a moha róluk, mint a vén ember szakálla. Először láttam így fán tenyésződve életemben és az erdőknek olyan ünnepi és komor színt adott a dolog. Most már az imposztoraink azt hitték, túl vannak minden veszedelmen s megint elkezdték megdolgozni a városokat.
Elsőbben is mértékletességi felolvasásokat próbáltak, de annyit se kerestek vele, hogy mind a ketten leihatták volna belőle magukat. Egy másik városban tánciskolát nyitottak; de annyit se tudtak a tánchoz, mint egy kenguru; így nem sokat ugrándozhattak, a nagyközönség csakhamar rajtok ütött s kiugratta őket a városból. Más alkalommal perdikációra fogták a dolgot, de nem sokáig perdikáltak bizony; az ájtatos hallgatóság csakhamar dühbe gurult, leteremtettézte őket, hogy futásban kellett az üdvösséget keresniök. Próbáltak aztán belmissziót, szellemidézést, csodadoktorságot, jövendőmondást és egy kicsit mindenfélét, de semmiben sem volt szerencséjök. Végre mintha már egészen össze volnának törve, ott fetrengtek az úszó tutajon, spekulálva, spekulálva egy szó nélkül, néha félnapokon át is és rém makutyin és kétségbeesve.
De aztán fordult a dolog, összedugták a fejöket a putriban és sugdostak bizalmasan néha két-három óráig is egyfolytában. Dzsim, meg én aggódni kezdtünk. Nem szerettük a dolgot. Azt tartottuk, minden eddiginél valami gonoszabb huncutságon törik a fejöket. Meghánytuk-vetettük a dolgot s végre is abban állapodtunk meg, hogy betörést terveznek valami házba vagy boltba, vagy pénzhamisításra vagy effélére adják magukat. Ezen bizony meg voltunk rémülve s meg is egyeztünk abban, hogy semmi közösséget az effélével nem vállalunk s hogy a legkisebb kínálkozó alkalommal szimplán lerázzuk őket magunkról, elillanunk s ott hagyjuk, ahol vannak. Hát egyszer korán reggel elrejtettük a tutajt jó biztos helyen, két mérföldnyire egy Pejkszvill nevű hitvány kis város alatt s a király partra szállt s azt mondta, mi egyelőre maradjunk mind a rejtekben, amíg ő bemegy körülszimatolni a városkába megtudni, szelét vették-e már itt is a fejedelmi nonpluszultrának. (Szimatolsz ám, – mondok – hogy hol lehetne betörni; de ha elvégezted a rablást s visszajössz ide, csodálkozni fogsz, hogy hová lehettünk én, Dzsim, meg a tutaj; de nem viszed többre a csodálkozásnál.) S azt mondta, ha délre vissza nem jő, abból megtudjuk, én meg a herceg, hogy a dolog jól megy s menjünk utána.
Hát ott maradtunk, ahol voltunk. A herceg nagyon savanyú kedvében volt. Egyre izgett-mozgott, szidott bennünket mindenért, semmit se tudtunk a kedvére tenni: mindenben hibát talált. Bizonyos, valami készül! Szinte jól esett, mikor dél lett s a király nem jött meg. Legalább változik a dolgunk valahogy, és lehet, hogy a tetejébe nyílik alkalom arra a változásra is, amelyet mi terveztünk Dzsimmel. Igy én meg a herceg elmentünk a városba és kezdtük fölhajkurászni a királyt, s nagysokára meg is találtuk egy alsóbbfajta csapszék hátsó benyílójában jó elázott állapotban és egy csomó naplopót körülötte, aki a maga mulatságára hancuzott vele, ő meg rém mód káromkodott és fenyegette őket, de olyan részeg volt, hogy járni se tudott és bántani se tudta őket. A herceg elkezdte őt vén bolondnak szidalmazni, a király meg visszanyelvelt, s mikor már jól egymáson voltak, én elillantam és ugyancsak szedtem a lábamat s végignyargaltam a folyó melletti országúton, mint egy őz, – mert mondok, itt az alkalom! Gondoltam magamban, az is sokára lesz, hogy a király, meg a herceg viszontlássanak bennünket. Szinte elállt a lélekzetem, mire odaértem, de tele voltam örömmel s elkezdek kiabálni:
– Oldd el a tutajt, Dzsim, helyben vagyunk már!
De semmi válasz és a putriból senki se jött ki. Dzsim elveszett. Kiáltok egyet, még egyet és meg-meg egyet, befutottam az erdőt erre is, arra is ordítva, üvöltve; de hasztalan: az öreg Dzsim nincsen sehol. Ekkor leültem s elkezdtem sírni, nem tehettem róla. De nem sokáig volt maradásom. Kimentem az országútra s próbáltam meggondolni, hogy mit volna legjobb tennem, s találkozom egy fiúval, aki arra ment s megkérdeztem, nem látott-e egy idegen szerecsent ilyen, meg ilyen ruhában. Azt mondja ő: Láttam.
– Merre láttál?
– Arra le, Szejlesz Felpszék telepén, ide kétmérfölddel alább. Szökésben volt és elfogták. Azt keresed?
– Van eszembe! Találkoztam vele egy-két órával ezelőtt az erdőben és azt mondta, ha kajabálok, hát kiveszi a bélemet, s azt mondta fekügyem le s maradjak ott, ahol vagyok, hát meg is tettem. Ott voltam azóta. Féltem kijönni.
– Nohát, most már nincs mért félned, mert elcsípték. Valahonnan délfelül szökött el.
– Jól járnak, akik elfogták.
– Azt tartom én is. Kétszáz dollár jutalom van rá kitűzve. Mintha csak az országútról szednék föl a pénzt.
– Az ám, és ha elég nagy lettem volna, enyim lehetett volna, mert én láttam meg először. Ki kaparintotta meg?
– Egy öreg bácsi volt, idegen ember és eladta a nyereségét negyven dollárért, mert muszáj neki tovább menni fölfelé és nem várhat. Mit szólsz ehhez! Én mondhatom, hogy vártam volna, ha hét esztendőbe telik is.
– Már én is, – mondom én. De lehet, nem is remélt az üzletből többet, ha ennyiért odaadta. Lehet, hogy valami hiba van a dolog körül.
– Nincs abba semmi hiba. Láttam az írást, amely mindent megmond róla egy betűig, úgy lefesti, akár egy képet, megmondja a telepet, ahonnan való, valahonnan szinte Nyúorleansz alul. Nincs öcskös abba a spekulációba semmi hiba, arra mérget vehetsz. Mondd csak, nem adnál egy falat bagót, mi?
Nem volt, hát nem adhattam s ő otthagyott. Én lementem a tutajra s beültem a putriba gondolkozni. De semmire se mentem vele. Majd megettem a kezemet, de nem tudtam kitalálni, hogyan gázoljak ki a bajból. Ennyi út után, és azok után, amiket tettünk ezekért a tolvajokért, itt van, mire jutottunk, minden a légbe röpült és romban hever, mert hogy volt a gézenguzoknak lelke, így becsapni a szegény Dzsimet, újra szolgaságra adni, idegenek kezére élete végéig rongyos negyven dollárért.
Egyszer azt gondoltam, ezerszer jobb lenne Dzsimre nézve, hogyha már szolgaság a sorsa, otthon legyen rabszolga, ahol a familiája van, s mondok, inkább írok Tom Szójjernek, hogy mondja meg Vatszon kisasszonynak, hol van a rabszolgája. De erről csakhamar lemondtam két okból: Vatszon kisasszony megharagudnék és megcsömörlenék Dzsim gonoszságán és hálátlanságán, hogy megszökött tőle és alkalmasint azonmód eladná megint az alsóvidékre; és ha el sem is adná, minden ember természet szerint útálattal van egy hálátlan szerecsen iránt és ezt éreztetnék Dzsimmel mindvégig és bizony kínos és komisz helyzete lenne szegénynek. Aztán, ha még meggondolja hozzá az ember az én dolgomat is! Híre menne mindenfelé, hogy a Hokk fiú kezére járt egy négernek a szökésben; és ha valaha még szembe kerülnék odavalósi emberrel, hát azt hiszem, képes volnék előtte lehasalni és megnyalni a csizmája talpát. Hát így van ez. Az ember képes valami aljas cselekedetre, de nem akarja magára venni a következményeit. Azt hiszi, hogy nincs benne becstelenség, amíg takargatni tudja. Ez volt szakasztott az én esetem. Mentül tovább töprenkedtem ezen, annál élesebben vágott belém a lelkiismeretem és annál vétkesebbnek, alávalóbbnak és ordinárébbnak éreztem magamat. És végül hertelen megvillant bennem, hogy itt tisztára a gondviselés keze vágott a szemem közé és éreztette velem, hogy istentelenségemet az egész időn át szemmel kísérte onnan felülről az égből, míg én ellopom tulajdon szerecsenjét egy szegény öreg nőnek, aki soha engemet egy szóval se bántott. Most, hogy megmutatódott, hogy van Valaki, akinek a szeme mindig rajtunk van és aki nem engedi meg, hogy az ilyen istentelenségeinket a kelleténél tovább űzzük-fűzzük: úgy megrémültem, hogy majd nyomban össze nem estem. Hát próbáltam valahogy a dolgot elmagyarázni magamra nézve, mondok, hogy már ilyen gonosznak neveltek, hát nem is érhet olyan nagy ítélet; de bévül valami azt mondta: Nem ott volt-e a vasárnapi iskola? Ha szorgalmasan járod, megtanítottak volna rá, hogy az olyan ember, aki úgy cselekszik, mint ahogy én cselekedtem a szerecsen dolgában, elég az örök kárhozat tüzében.
Ettől megborzadtam. Mondok, megpróbálok imádkozni; meglátom, nem sikerül-e jobb fiúvá lennem, mint amilyen eddig voltam. De nem találtam meg hozzá a szavakat. Mért nem találtam meg? Ezt hiába takargattam volna Ő előtte. De hiába még magam előtt is. Nagyon jól tudtam, mért nem találok szókat az imádsághoz. Azért nem, mert a szívemben nem volt az igazság; azért, mert nem voltam őszinte; azért, mert kétszínű játékot űztem. Úgy tettem, mintha el akarnék fordulni a bűntől, be lennt, bévül ragaszkodtam a legnagyobb bűnömhöz. Azon iparkodtam, hogy kényszerítsem a számat az igazmondásra, az őszinte beszédre, megírván a szerecsen tulajdonosának, hogy hol van a feketéje; de mélyen bennem tudtam, hogy ez hazugság és Ő tudja eztet. Imádkozva hazudni nem lehet, ezt kitanultam.