– Jól van, a fene törődik azzal, hogy hol jön ki, csak kijőjjön; s azt tartom, Dzsim se törődik vele. De egy baj mégis van. Dzsim már nagyon öreg arra, hogy késsel ássuk ki. Nem tart el addig.
– Hogyne tartana el. Csak nem gondolod, hogy harminchét esztendeig eltart, amíg keresztülássuk magunkat egy agyagfendementomon?
– Hát meddig tart el, Tom?
– Bizony nem reszkérozhatjuk azt, hogy addig tartson, amíg kellene, mert Szejlesz bácsi hamarosan hírt kaphat Nyúorleanszból. Megtudja, hogy Dzsim nem odavaló. Akkor első dolga lesz Dzsimet erről értesíteni, vagy valami efféle. Igy hát nem várhatunk olyan sokáig, ahogy kellene. Igazság szerint azt gondolom, el kéne tartani a dolognak egypár évig; de nem érünk rá. S mert a körülmények olyan bizonytalanok, én azt ajánlanám: hogy fogjunk hozzá és ássuk meg oly gyorsan, ahogy csak lehet; azután aztán olybá vesszük, úgy magunk között, mintha harminchét esztendeig tartott volna. Akkor aztán kilopjuk és az első lármára tovább sikkasztjuk valahová. Ez lesz, azt tartom, a legjobb.
– Ennek már van értelme, mondom én. Olybá venni a dolgot semmit sem kóstál; olybá venni nem jár bajjal, és ha csak az kell, nem bánom, vegyük olybá, hogy százötven évig tartott, amíg kiástuk. Még csak nagyon meg se erőltetne a dolog. Most hát ellépek és elcsenek egy pár asztali kést.
– Csenjél hármat, mondja ő. Egyből fűrészt csinálunk.
– Tom, ha nincs a regulamentum és a vallás ellen az ilyen módosítvány, – mondom én – akkor én tudok egy ócska fűrészpilingát, amoda van bedugva a viharmentő alá a füstölőház mögött.
Bosszúsan és szinte elbátortalanodva nézett rám és azt mondja:
– Nincs annak, Hokk, semmi haszna, ha az ember téged ki próbál tanítani. Fuss és lopj kést, de hamar.
Hát én megtettem.
XIV. FEJEZET.
Mikor már azt gondoltuk, hogy mindenki alszik, ez éjjel leereszkedtünk a villámfogón és bezárkóztunk a fészerbe, előszedtük a rókaszemgyökércsomót és munkához láttunk. Az útból mindent félreraktunk négy vagy öt láb hosszat a fenékgerenda közepetáján. Tom azt mondta, most épen Dzsim ágya mögött vagyunk s beásunk épen az ágy alá s ha oda érünk, senki a kalibában észre nem veheti, hogy ott lyuk van, mert Dzsim ágytakarója majd a földig ért s az embernek föl kellett volna emelni, hogy lássa mi van az ágy alatt. Igy hát csak ástunk-ástunk az asztali késekkel majd éjfélig; akkorra kutyafáradtak voltunk, a tenyerünk tele hólyaggal és bizony alig volt még a munkánknak láttatja. Azt mondom én végre:
– Ez nem harminchét évre szóló munka; ez, Tom Szójjer, harmincnyolc évre szóló munka.
Ő nem szólt semmit. De sóhajtott és csakhamar abbahagyta az ásást és én mindjárt láttam, hogy most az esze dolgozik. Aztán azt mondja:
– Hasztalan, a dolog nem megy. Menne, ha foglyok volnánk, mert akkor annyi esztendőnk volna hozzá, amennyi köll, nem volna a dolog sietős; nem kéne csak néhány percig ásni minden nap, azalatt, míg az őrváltás van, a kezünk se hólyagosodnék fel, és folytathatnók rendesen éveken át úgy, ahogy az ilyen dolog rendje van. De mi ugyan itt nem hévizálhatunk, hanem sietnünk kell; nincsen vesztegetni való időnk. Ha még egy éjtszakán át így csinálnók, egy hétig is kéne pauzálnunk rá, hogy tenyerünk begyógyuljon, előbb hozzá se tudnánk nyúlni semmi asztali késhez.
– Jó, de hát mit csináljunk, Tom?
– Azt is megmondom. Nem igazságos, nem erkölcsös, nem is szeretem, de nincsen csak ez az egy mód: kiássuk irtókapával és olybá vesszük, mintha asztali késsel csináltuk volna.
– Em már beszéd, mondom én; a te fejed, Tom Szójjer, mindegyre célirányosabb lesz, mondom. Erkölcsös, nem erkölcsös: kapa köll ide; ami meg engemet illet, fityinget sem adok az erkölcsére. Ha én egyszer nekiállok, hogy ellopok egy szerecsenyt vagy egy görögdinnyét, vagy egy ismétlőiskola-könyvet, nem sokat kényeskedem abban, hogy hogyan csinálom, csak meglegyen. Nekem a szerecsenyem köll; vagy a dinnyém köll, vagy az ismétlőiskola-könyvem köll; és ha egy irtókapa a legalkalmasabb holmi rá, hát kiásom a szerecsenyemet vagy a görögdinnyémet vagy a vasárnapiiskola-könyvemet irtókapával és fütyülök arra is, ami erről a tekintélyek véleménye talál lenni.
– Jójó, mondja ő, olyan esetben, mint ez a mienk, van mentsége a csákánynak, meg az olybávevésnek; ha nem volna, én helybe nem hagynám, sem ott nem állnék tétlenül nézve a szabályok megszegését, – mert ami igaz, az igaz, ami nem igaz, az nem igaz; és az ember nem vállalhatja azt, hogy helytelenül cselekedjék, ha nem tudatlan és tudja, mi a helyes. Neked megfelelhetne, hogy Dzsimet irtókapával ásd ki minden olybávevés nélkül, mert te nem tudsz jobbat; de hozzám nem illenék, mert én tudom mi a helyes. Hoci egy asztali kést.
Neki a kezében volt a magáé és én odaadtam neki az enyémet. Ő pedig földhöz csapja és azt mondja:
– Adszi egy asztali kést!
Nem tudtam sehogyse mit csináljak, de aztán gondoltam egyet. Elkezdek kotorászni az ócska szerszám között s veszek egy csákányt és odaadom neki, ő meg elvette és dologhoz látott és nem szólt egy szót se.
Mindig ilyen különös volt. Nyakig ült az elvekben.
Én is fogtam egy lapátot és vágtuk és lapátoltuk a földet, hogy csak úgy röpült köröskörül. Dolgoztunk vagy egy félóráig, ameddig tudniillik fönnmaradhattunk. Mikor én aztán fölmentem az emeletre, kinézek az ablakon, látom, mint veszkődik Tom a ménkűfogóval, hogy fölmásszon, de semmire se ment, a keze olyan sebes volt. Végül azt mondja:
– Hasztalan, nem lehet. Mit gondolsz, mit csináljak? Nem jut eszedbe semmi?
– Jut, – mondok – de azt tartom, nem elég szabványos. Gyere föl a garádicson és vedd olybá, hogy a ménkűfogón jöttél.
Ezt meg is tette.
Másnap Tom lopott egy cinkanalat és egy rézgyertyatartót, hogy valamelyes írótollakat csináljon Dzsim számára belőle és hat darab faggyúgyertyát; én pedig ott ődöngtem a négerház körül, alkalomra lesve, és elloptam három cintányért. Tom azt mondta, ennyi nem elég; de én azt mondtam, azokat a tányérokat, amiket Dzsim kidobál, úgyse látja meg senki, mert a kutyatej meg nadragulyadudvába hull a kaliba ablaknyílása alatt, – onnan meg mi elhordhatjuk s újra használhatjuk. Ez Tomnak is tetszett. Aztán azt mondja:
– Most azt kell kiókumlálnunk, hogyan csempésszük be a holmit Dzsimhez.
– Bevisszük, – mondom én – a lukon keresztül, ha készen lesz.
De ő haragosan rám nézett s affélét mondott, hogy még ilyen bolondgombát sem evett s elkezdett gondolkozni. Nemsokára azt mondta, kicirkalmazott vagy két-három módot, de nem szükség egyelőre választani belőle. Elsőbben is postát kell küldeni Dzsimnek.
Ez éjjel valamivel tíz óra után ereszkedtünk le a villámhárítón s magunkkal vittünk egy szál gyertyát s hallgatóztunk az ablaknyílás alatt és hallottuk Dzsim horkolását, hát belöktük a gyertyát, és Dzsim nem ébredt föl tőle. Aztán nekifohászkodtunk a kapának, ásónak és mintegy harmadfélóra alatt készen voltunk a likkal. Bemásztunk Dzsim ágya alá a kalibába, körültapogatóztunk a földön s megtaláltuk a gyertyát s meggyújtottuk s egy darabig ott álltunk Dzsim fölött s azt találtuk, hogy egészséges jó színben van és lassanként símán felköltöttük.
Úgy megörült, mikor meglátott, hogy szinte sírt; elmondott drágicámnak és mindenféle becéző névvel kedveskedett ami csak eszébe jutott; és azt mondta, kerítsünk valahonnan egy vasráspolyt, hogy reszeljük le vele a lábáról a láncot itt stantapé, és illanjunk el s ne vesztegessük az időt. De Tom kimagyarázta neki, hogy ez a regulamentumokba ütköznék s leült és mesélt neki a terveinkről, amelyeket minden pillanatban meg is lehet változtatni, ha valami baj kerekednék; és hogy semmit se féljen, mert hogy bizonyos, mi ki fogjuk szabadítani. Igy Dzsim azt mondta, rendben van, s aztán ott üldögéltünk s egy darabig beszélgettünk a régi időkről, aztán Tom egy csomó kérdést intézett Dzsimhez, s mikor Dzsim elmondta, hogy Szejlesz bácsi mindennap bejön hozzá s imádkozik vele és Szelli néni is bejár utánanézni, hogy van-e elég jó dolga s kap-e eleget enni s mind a ketten olyan kedvesek hogy no, azt mondja Tom:
– Most már tudom, hogyan csináljuk. Általuk fogunk egyet-mást beküldeni.
Én azt mondom: Ne csinálj semmi effélét; ennél mulyább ötletet még nem ettem. De bizony rám se hederített, csak ment előre. Ha egyszer megfogott egy plánumot, akkor mindig így tett.
Elmondta Dzsimnek, hogy kell majd becsempésznünk a kötélhágcsó-kását és egyéb nagyobb holmit Nat által, aki az a fekete, aki az ő ételhordója, és hogy ő legyen szemes, meg ne lepődjék és hogy meg ne lássa Nat, ha kiszedi a holmit; az apró holmit amit küldünk, azt a bácsi kabátja zsebébe dugdossuk, ő meg lopja ki onnan; egyetmást meg a néni köténye galandjához kötünk vagy a köténye zsebébe csúsztatunk, ha a szerencse kedvez; azt is elmondta neki Tom, hogy miféle holmi lesz ez és mire lesz való. Mindent elmondott neki. Azt is, hogy hogyan írjon naplót az ümögre a tulajdon vérivel. Dzsim ennek a nagyobb részit meg se értette, de azt vélte, mi fejéremberek vagyunk, nekünk köll tudni jobban, mint neki s ezzel beérte s azt mondta, megtesz mindent úgy, ahogy Tom mondja.
Dzsimnek volt egy csomó kéregpipája és dohánya; így hát fene jó dolgunk volt. Végül kikecmeregtünk a lukon át és hazamentünk s lefeküdtünk, de olyan volt a tenyerünk, mintha megnyúzták volna. Tom nagyszerűen föl volt buzdulva. Azt mondta, ez a legkülömb s hozzá legéletrevalóbb csínye világéletében; s aszondja, ha csak ki lehetne találni a módját, eltarthatna halálunk napjáig s még örökbe hagyhatnók a gyermekeinknek is, hogy ők ássák ki Dzsimet. Mert azt tartotta, Dzsim is mind jobban-jobban beleszeret a dologba, ahogy lassanként hozzászokik. Azt mondta, el lehetne húzni közel nyolcvan esztendeig, aminél külömb rekordot még sohase értek el. S aszondja, hogy világraszóló híre lenne tőle mindenkinek, akinek volt valami része benne.
Reggel kimentünk a farakáshoz és felaprítottuk a rézgyertyatartót megfelelő darabokká s Tom a zsebébe dugta a cinkanállal együtt. Erre aztán odamentünk a négerházhoz s míg én Nat figyelmét elvontam, Tom beledugott egy gyertyatartódarabját a Dzsim kosarában lévő rozsmáléba. Nattot el is kísértük, hogy lássuk, hogy sül el az eset. Hát fényesen elsült. Mikor Dzsim beleharapott, majd hogy minden foga ki nem marjult, már semmi a világon jobban el nem sülhetett volna. Eztet Tom mondta magában. Dzsim oda se hederített, úgyis csak vagy egy darab kavics lehetett vagy efféle, ami rendesen belesül kenyérbe, máléba. De ezentúl, az is igaz, sohase harapott bele semmibe, amíg két-három helyen meg nem szurkálta a villájával.
S amíg ott állunk a félhomályosságban, hát csak bukfencez ki egy pár kutya a Dzsim ágya alul; de csak tódult aztán ki egyre, amíg nem volt vagy tizenegy, hogy alig fértünk már el ottbenn s alig volt mit lélekzeni. A teremfáját, elfelejtettük odaerősíteni a félszerben a deszkát, amit odatámasztottunk. A Nat szerecsen csak annyit üvöltött, hogy boszorkányok és ki az udvarra az ebek közé és úgy megnyögött, mintha haldokló órája lett volna ez. Tom kirúgta az ajtót s kivetett egy szeletet Dzsim eledeléből, aminek a kutya mind nekiesett és abban a minutában ő is kijött, aztán megint vissza be és magára zárta az ajtót, és én már tudtam, hogy most már a másik ajtót is odaerősítette. Azután a szerecsenhez látott, símogatta, becézte s kérdezte tőle, látott-e még egyebet is. A szerecsen feltápászkodott, körüljáratta a szemét és azt mondja:
– Jaj, Szid gazda, ha bolondnak mondol is, azt tartom, láttam egy millió kutyát vagy zördögöt, vagy valamit, ha itt is meghalok ezen a helyen. Majd a nyavalyád kitört. Szid gazda, úgy érezte, úgy érezte, hogy no! Mind én rajtam vuta. Zördög bujk bele, csak egyszer kerülne kezembe egyik az a boszorkány, csak egyszer, csak épen egyetlen egyszer – zegyebet se nem kérek. De legjobb szeretném, ha békit hagynának nekem, ezt szeretném csak.
Azt mondja Tom:
– Nézd, megmondom mit gondolok. Mért kísértenek itt épen ennek a szökevény szerecsennek reggeliző idején? Hát azért, mert éhesek, ennyi az egész. Te pedig készíts nekik boszorkánykását, az legyen a te dolgod.
– Jaj, lelkemadta Szid gazda, hogy készítek én nekik boszorkánykását? Nem tudom én annak a módját. Soha hírét is se nem hallottam én.
– No, látom már magamnak kell azt is megcsinálnom.
– Megcsinálod, édes? Meg? Jaj, eszek a lábad nyomát, de még a lábadat is.
– Rendben van, meglesz, megcsinálom a te kedvedért, mert jó voltál hozzánk s megmutattad a szökött négert. De neked is nagyon kell ám vigyáznod. Ha látod, hogy jövünk, fordulj háttal; és akármit dugdosunk a kosárba, te meg ne lásd. Aztán oda se nézzél, mikor Dzsim kiszedi a holmit a kosárból, mert történhetik ám valami, ki tudja mi! És mindenekfelett ne sokat tapogasd a boszorkányholmit.
– Tapogasd? Szid gazda! Ne beszélj ilyet. Egy ujjamat se nem tennék rá, nem én százezerbillió dollárért sem én.
XV. FEJEZET.
Igy minden rendben volt. Hát fogtuk magunkat s elmentünk a szemetesdombra a hátsó udvaron, oda kerül minden ócska csizma, rongy, törött üveg, elhasznált holmi s mi egyéb kacat, s ott kapirgáltunk s találtunk egy ócska pléhmosdót s beszögeztük a lukakat rajta ahogy lehetett, hogy majd abban főzzük meg a kását; levittük loppal a pincébe, megtöltöttük liszttel, s indultunk reggelire s találtunk egy pár zsindelyszeget, ami Tom szerint alkalmas arra, hogy a rab bekarcolja vele a nevét meg a baját a börtön falára, és az egyiket belecsúsztattuk Szelli néni köténye zsebébe, mert a kötény egy székre volt akasztva, a másikat meg bedugtuk Szejlesz bácsi kalapja szalagja mellé, – a kalap a szekrényen volt – mert hallottuk, mikor a gyerekek azt mondták, hogy a papa, meg a mama ma reggel a szökött szerecsen kalibájába készülnek, és Tom a cinkanalat belecsúsztatta Szejlesz bácsi kabátja zsebébe, de hogy Szelli néni még nem volt ott, hát várakoznunk kellett egy kicsit.
Mikor pedig begyütt, hát tüzelt és piros volt és mérges és nem győzte bevárni az asztali imádságot, hanem csak osztotta ki a kávét a félkezével és barackot nyomott a gyűszűjével a legjobban kezeügyében levő gyerek fejére a másik kezével és aszondja:
– Tűvé tettem mindent, de soha nem láttam mását annak, hogy hova lehetett a másik inged.
No, erre egyszeribe leszállt a szívem, a tüdőm, a májam s egyebem közé és egy darab száraz kenyérhaj indult le a torkomba, ahol útközben egy köhentéssel találkozott és azon nyomba keresztül átul repült az asztalon, egyenesen neki az egyik fiú szemének, aki úgy kapkodott tőle, mint a horogra húzott kukac, és akkorát ordított, mint egy csatakiáltás, a Tom pedig kékült-zöldült a két orcája táján és fenemód festett az egész dolog úgy egy fertályminutáig, vagy talán tovább is. Én az egész eseten féláron túladtam volna, ha vevőm akad rája. De csakhamar rendbeszedtük magunkat. Nagyon hirtelen szakadt ránk a dolog, az ütött le a lábunkról. Azt mondja Szejlesz bácsi:
– Felettébb nagyon különös a dolog, sehogy se tudom megérteni. Egészen bizonyosan tudom, hogy levetettem, mert…
– Mert nem volt rajtad csak egy. De hát nézzétek ezt az embert! Én tudom, hogy levetetted, még pedig rendesebb okoknál fogva tudom, mint amilyen a te akadozó emlékezeted. Mert hogy tegnap még ott volt a ruhaszárítókötélen, láttam a két szememmel. De volt és nincs, ez az eleje meg a vége, te pedig, ha váltani akarsz, muszáj vörös flanelinget venned addig is, míg másikat tudok varrni. Ez lesz már a harmadik, amit két év óta varrok. Akár a falnak menjen az ember, ha tégedet inggel akar ellátni. Hogy micsinálsz velük, az már több, mint ami a fejembe fér. Az ember azt hinné, már megtanulhatnád gondját viselni az ingednek, amilyen kort értél.
– Tudom én azt, Szelli, meg is teszem, ami tőlem telik. De végre is nem lehet csak az én hibám, mert tudod, hogy színit se látom, sem semmi közöm hozzá, kivéve ha rajtam van. Azt meg még se gondolnám, hogy a testemről vesztettem volna el egyet.
– Dehogy a te hibád, ha nem vesztetted el. Tudom pedig, hogy nem rajtad múlt. De még nem is csak az inged van oda. Elveszett egy kalán is. És ez se minden. Tíz kanalam volt, most csak kilenc van. Lehet, a borjú ette meg az üngödet, de hogy a kanalamat nem a borjú vitte el, az mégis bizonyos.
– Ugyan még mi veszett el?
– Oda van hat szál gyertya, nohát. Lehet, megette a patkány, azt hiszem, úgy is van. Csodálom, hogy még el nem lepte az egész háztájat, mert hiszen te mindig készülsz betömni a lukait, de soha se tömöd be. S ha eszük volna a patkányoknak, hát a hajadba fészkelnének, Szejlesz, és te akkor se tudnád, hányadán vagy velök. De a kanalat még se írhatod a patkány rovására, ezt az egyet tudom.
– Jól van Szelli, enyim a hiba, megismerem. Hanyag voltam. De a holnapi nap el ne múljék rólunk anélkül, hogy be ne tömjem a likakat.
– Minek sietnél vele, ráérsz esztendőre is. Matilda-Andzselina-Araminta Filpsz!
Zsupsz, dolgozik a gyűszű s a gyerek kirántja körmét a cukorpikszisből anélkül, hogy a horgára akadt volna valami. Ebben a pillanatban lép a küszöbre egy négerasszony s aszondja:
– Nassága, elveszett egy lepödő.
– Lepedő! Vége a világnak!
– Még ma betömöm a likakat – mondja Szejlesz bácsi elborult arccal.
– Ugyan hagyd el. Csak nem hiszed, hogy a patkány vitte el a lepödőt? Hová lett, Lizi?
– Isten bucsá, se nincs fogalmam rula, nacsága. Tegnap vuta ruhásketelen, ma nincs van; se híre se hamva se nincs.
– Mondom, hogy közel van a világ vége. Soha világéletemben ehhez foghatót nem láttam. Egy ing, egy lepedő, egy kalán, hat gyertya.
– Nacsága, – jelenti egy fiatal sárga némber – nem találjuk egy rézgyertyatartót.
– Pusztulj innen te figura, mert hozzád vágom ezt a lábast.
Nohát, csupa méreg volt szegény. Én már néztem volna is, hogy merre tágasabb. Mondok, valahogy kilopózom s elmegyek az erdőbe, amíg az idő megenyhül. Ő csak tovább dühöngött, de csak úgy magában csinálta a zendülést, mindenki más rém jámbor és csöndes volt, végre azonban Szejlesz bácsi valami együgyű ábrázattal nem kihalászta zsebéből a kanalat. A néni megállt tátott szájjal és föltartotta a két kezét, ami meg engem illet, azt gondoltam, bár Jeruzsálemben vagy valahol lennék. De nem tartott sokáig. Azt mondja a néni:
– Ezt vártam épen! Igy hát mind ez idő alatt a zsebedben volt. Megesik, a többi holmi is ott van. Ugyan, hogyan került oda?
– Azt már csakugyan nem tudom, Szelli, – mondja a bácsi mintegy bocsánatkérőn – különben tudod, hogy megmondanám. Az apostolok cselekedeteinek XVII-ik szakaszából tanultam a prédikációmat reggeli előtt s alkalmasint észrevétlen akkor tettem a zsebembe, gondolván, hogy a bibliámat teszem bele, így kell lenni, mert a bibliám csakugyan nincsen benne, de megyek és megnézem, és ha a bibliám ott van, ahol olvastam belőle, tudni fogom, hogy csakugyan nem tettem zsebembe és ebből világos lesz, hogy letettem a bibliámat és fölvettem a kanalat és…
– Oh, seregek ura! Hagyj végre békét az embernek. Pusztuljatok, az egész pereputty. És ne kerüljetek elém, amíg a békességes jókedvem vissza nem tért.
Ezt ugyan meghallottam volna, ha csak magában mondja is, még ha ott se lettem volna és nyomban szót is fogadtam volna, még ha kiterítve fekszem is ott. Amikor keresztülmentünk a fogadószobán, az öreg fölvette a kalapját s a zsindelyszeg kiesett belőle a pallóra, de a bácsi azonmód fölvette, a kályha vállára tette és se szó, se beszéd, ment ki. Ahogy Tom ezt látja s eszébe jut a kalán, azt mondja:
– Na, nem érdemes az öregtül küldeni akármit, nem lehet benne megbízni. És még ezt mondta Tom: de nagyon a kezünkre járt azzal a kalánnal, anélkül, hogy tudta volna, hát járjunk mi is egy kicsit a kezére tudtán kívül: tömjük be a patkány likait.
Hát bizony lik volt ott jócskán lenn a pincében, beletelt egy óránk, mire elvégeztük, de jól, röndösen megmíveltük és takarosan. Egyszer csak hallunk valakit jönni a garádicson; eloltjuk a gyertyánkat s elbujunk. Hát csak jön ám az öreg, a félkezében gyertya, a másikban egy csomag, bamba nézéssel. Ide-oda smotylog, előbb egy likhoz mén, aztán a másikhoz, míg valamennyit végigjárja. Aztán megáll vagy öt percre tünődve és a faggyúolvadékot csípegetve a gyertyájáról. Végre lassan, mintegy álmot járva, indul a garádics felé s azt mondja:
– No, ha addig élek is, nem tudok rá visszaemlékezni, mikor tömtem be a patkánylikakat. Most már megmutathatom neki, hogy nincs mért szidjanak a patkányok eránt. De mindegy, hagyjuk a dolgot. Anélkül se lenne semmi haszna, azt tartom.
Igy ment fel motyogva a lépcsőn, aztán mi is elmentünk. Nagyszerű egy kedves öreg bácsi volt. De hogy az ma is és az is lesz mindég.
Tomot nagyon furdalta, hogy mi lesz most már a kalánnal, de azt mondja, hogy kalánnak muszáj lenni. Hát ezt meg kellett gondolni. Mikor aztán kiókumlálta, elmondta nekem is, hogy mint kell a dolgot csinálnunk. Azután odamentünk s ott lebzseltünk a kanalaskosár körül, amíg jönni nem láttuk Szelli nénit. Ekkor Tom elkezdi megolvasni a kanalakat, kirakosgatva valamennyit a kosár egyik oldalára, én meg egyet azon helyt a kabátom ujjába csusztatok és Tom aszondja:
– Nézze csak Szelli néni, itt most sincsen több, csak kilenc kalán.
A néni azt mondja:
– Lóduljatok játszani és ne bosszantsatok. Én jobban tudom, hány van, magam olvastam meg.
– Nohát, nénikém, én megolvastam kétszer is, de egyszer se hoztam ki többet kilencnél.
Látszott, hogy végire ért szegény néni a türelmének. De persze, odajött megolvasni a kanalait. Más ember is azt tette volna.
– Az ég irgalmára, nincsen csak kilenc, – mondja most. – Há az isten csodájába lesz ez a holmi? Hadd olvasom csak meg még egyszer.
Most pedig visszaloptam azt, ami nálam volt, s mikor elkészült a megolvasással azt mondja:
– Akasszák fel a nyavalyás kacatját, most már mögen tíz. És dühös is volt, bosszús is egyben. De Tom aszondja:
– Nem gondolnám, nénikém, hogy tíz lenne.
– Te töksi, nem láttad, hogy megolvastam?
– Láttam, de…
– Nohát, megolvasom még egyszer.
Én meg most újra elcsíptem egyet és így megint csak kilenc lett, mint az előbb. Nohát, majd szétment a néni, reszketett dühében az egész teste. De csak olvasta, meg megest olvasta, míg úgy bele nem bódult, hogy már a kosarat is kezdte egyszer-egyszer kalánnak olvasni. Igy háromszor megvolt a tíz, háromszor nem volt meg. Erre kapta a kosarat és úgy vágta a házhoz, hogy majd rosszul járt tőle a macska. Aztán azt mondja, kotródjunk, hagyjunk neki békét s ha még egyszer körülötte lábatlankodunk ebéd idejéig, hát megnyúz bennünket. Igy amíg ő biztatott, hogy zónázzunk odább, megmegint csak mienk lett a kalán s belecsusztattuk a köténye zsebébe, s a kanál is meg a zsindelyszeg is, mire dél lett, már Dzsim kezében volt. Nohát, ezt jól csináltuk. Tom azt mondja, megérte volna, ha még annyi baj lett volna is vele, mert aszondja, most már a néni, bár attól függene az élete, nem lesz többet képes kétszer egyformának olvasni a kanalakat, és ha jól olvasná is, akkor se hinné már el, hogy rendben van a dolog; meg-meg azt mondta, hogy azt tartja, ha a néni most három napon át végkép belegabajodik a kalánolvasásba, akkor soha többet kalánolvasásra nem adja a fejét s akárkit is, aki még egyszer kanalat akarna vele olvastatni, kész lesz megfenyegetni azzal, hogy megöli.
Hát aztán az éjjel visszaakasztottuk a lepedőt is a szárítókötélre és elloptunk egyet az almáriomából, s így folytattuk, hogy visszaloptuk, meg-megest elloptuk egy pár napon át, míg végre szegény feje már azt se tudta, hány a lepedője s azt mondta, bánja is ő, mit nyomorítsa meg vele, ami még volt a lölki épségéből, és ha attól függne az élete, akkor se olvasgatná többet, inkább meghalna.
Igy már aztán rendben voltunk az ingre nézt is, meg a lepedőre, meg a kalánra, meg a gyertyákra nézvést is a borjú meg patkányok meg az össze-visszaolvasás segítségével. Ami meg a gyertyatartót illeti, abból semmi se kerekedett, lassan-lassan elfelejtődött.
De már a lepény nagy munka volt. Ki nem fogytunk a bajból ezzel a lepénnyel. Megállapodtunk, hogy bemegyünk vele az erdőre s hogy ott sütjük ki. El is végeztük volna végre egészen jól, de nem egy napon belül, ráment három tele lavur liszt, mielőtt el tudtuk találni és szépen össze-vissza is égettük magunkat többfelé és a szemünket kimarta a füst. Mert hogy tetszik tudni, nekünk csak a kérge köllött, mi meg nem tudtuk jól fölhasználni, mindétig összeleffent. De végül erre is rájöttünk, t. i. arra, hogy egyszerűen bele kell a felfújtba sütni a létrát is. Igy hát nekifogtunk másnap éjjel Dzsimmel és összerepegettük a lepedőt apró szalagokká, ezeket összefontuk és még hajnal előtt meg volt a rendes kötelecskénk, hogy embert is föl lehetett volna vele akasztani. Oszt olybá vettük a dolgot, mintha kilenc hónapig tartott volna az elkészítése.
Másnap délelőtt elvittük az erdőbe, de nem akart beleférni a fölfújt lepénybe. Persze, egy egész lepedőből készült, hát volt ott negyven felfújtra való kötél is, ha szükségünk lett volna rá, sőt jutott volna még a levesbe is, a hurkába is vagy akármibe. Egy egész ebéd összes fogásait elláthattuk volna kötéllel.
De hát erre nem volt szükségünk. Nekünk csak a felfújt kására való kötél kellett, így a többit eldobtuk. Persze, a sok kását se sütöttük a mosdótálba, mert attól féltünk, hogy a forrasztása megolvad a tűzben. De Szejlesz bácsinak volt egy szép úri ágymelegítő rézserpenyője, amelyre nagyon sokat tartott, mert egyik őséé volt és hosszú fanyele volt, aki Hódító Vilmossal jött át Angliából a Gyöngyvirágon vagy valamely más régi hajón és el volt rejtve a padláson egy sereg ócska bögrével és holmival, ami értékes volt, de nem mintha értéke lett volna, mer az nem volt, de mind csupa ősiség volt, tetszik tudni, és mi titokban kicsempésztük és kivittük az erdőre, de az első felfújt kásák nem jól sültek el benne, mert még nem értettünk a dologhoz, de az utolsót aztán öröm volt nézni. Fogtuk és kikentük tésztával és beledugtuk a parázsba, beletettük a kötelet, tésztát raktunk rá, aztán befödtük egy tésztaréteggel és rácsaptuk a fedelét, a tetejére parazsat tettünk, magunk öt lábnyira álltunk föl hozzá, megfogtuk a kezes- és hüvös hosszú nyelét és tizenöt perc múlva olyan lepényt borítottunk ki belőle, hogy öröm volt nézni. De aki meg akarná enni, annak ugyan el kell magát látnia néhány fogpiszkáló csomóval, mert ha ettől a kötélhágcsótól alapos görcsöt nem kap, akkor én sem értek ahhoz, amiről beszélek és olyan hasfájást kap tőle, hogy megfekszi a legközelebbi alkalomig.
Nat nem nézett oda, mikor a boszorkánykását beletettük Dzsim ételeskosarába és a három vékony cinlemezt is oda tettük a kosár fenekére, az ennivaló alá. Igy minden röndösen Dzsim kezébe került s alighogy magára maradt, beleturkált a lepénybe s elrejtette a létrát a szalmazsákjába s holmi ákombákomot karcolt egy cinlemezre, melyet aztán az ablaknyíláson kidobott.
XVI. FEJEZET.
Veszekedett egy munka volt tollat csinálni, de még fűrészt is, Dzsim meg azt mondta, hogy a legveszekedettebb lesz a fölírást megcsinálni. Tudniillik azt, amit minden jóravaló fogolynak a falra kell firkálni. De hát, meg köllött lenni. Tom azt mondta, hogy muszáj. Nincs rá eset, hogy tisztességes államfogoly ne hagyott volna maga után efféle karmolást meg a címerét.
– Ott van Dzsén Gré asszony, azt mondja, ott van Dzsilford Dödli, ott van Nórszömberlen. No, Hokk, tegyük fel, hogy nem csekély bajjal jár: mit fogsz csinálni? Miképen fogsz hozzá? Dzsimnek muszáj magára venni a felírását meg a címerét. Mind megcsinálták, ahányan csak voltak.
Dzsim azt mondja:
– De hát nincs nekem, Tom gazda, mit magamra venni. Nincs egyebem, ez a viseltes ümög, aztán tudnivaló, erre köll irkálni a naplómat.
– Nem érted, Dzsim. A címer nem felvenni való.
– Jó, mondom én de mégis igaza van; ha azt mondja, hogy nincs neki, hát nincs neki.
– Ennyit én előre is tudtam, – mondja Tom – de fogadni mernék, hogy lesz neki mikorára innen kiszabadul. Mert innen annak rendje és módja szerint fog kiszabadulni és ettől nem esik rajta csorba.
Igy hát míg én meg Dzsim köszörültük a tollat egy-egy tégladarabon, Dzsim a magáét a rézből, én a magamét a kalánból, Tom hozzálátott, hogy kigondolja a címert. Egyszerre aztán azt mondja, hogy annyi jót talált, hogy nem is tudja, melyiket válassza; de volt egy, arról azt gondolta, hogy azt választja. Azt mondja:
– A pajzsba haránt csíkot avagy pólyát teszünk a jobb fenéken; vízszintes pólyába középen X alakú karmazsin szentandráskeresztet, fekvő kutyával rendes ábrázolatnak, a lába alatt a szolgaság jeléül láncot; a pajzs felső részébe csipkés zöld szelement és három befelé csipkézett pólyát azurkék mezőben, fogas cikk-cakkal, amelyre a csipkés pólya mintegy fölkapaszkodik; a sisak, egy megszökött néger, feketén, a válla fölött a motyója, baloldalt egy vízszintes pólyán kétfelül egy-egy angyal vörösben: az te meg én vagyunk. A jelmondat: Maggiore fretto, minore atto. Ezt egy könyvből vettem ki. Az értelme: Lassan járj, tovább érsz.
– Csáli, csáli, – mondom én – de mi a többinek az értelme?
– Arra ugyan most rá nem érünk, hogy ezzel vesződjünk, mondja ő. Bele kell mennünk, ha ki akarunk belőle találni.
– Jó, jó, mondok de valamit csak megmondhatnál. Mi a Jobb fenék?
– Jobb fenék, jobb fenék! Mi közöd neked ahhoz? Majd ha odáig lesz a munkában Dzsim, megmagyarázom neki.
– Lárifári, Tom, mondok; azt tunnám, megmondhatnád az embernek. Mi a haránt pólya?
– Tudom is én. De neki muszáj, hogy legyen. Van minden nemes embernek.
Hát így szokott, ha nem volt ínyére, hogy valamit megmagyarázzon az embernek, akkor nem is tette meg. Fejhetted őtet heteken át, csak annyiban maradt a dolog.
Megállapította magában az egész címer esetet, most már azon volt, hogy végire járjon az ügy e részének, ami abból állt, hogy kifundáljon valamely bús fölírást. Mert szerinte az is köllött Dzsimnek, mint ahogy volt minden fogolynak. Ki is ókumlált egy egész sereget s fölírta papirosra és onnan leolvasta, így:
1. Itt szakadt meg egy rab-szív.
2. A világtól s barátaitól elhagyva, itt végezte bús életét egy szegény nyavalyás fogoly.
3. Itt tört meg magában egy szív, itt lelte fel nyugalmát egy elnyűtt lélek, harminchét évi magányos fogság után.
4. Otthonát s barátait vesztve, harminchét évi keserű rabság után, itt pusztult el egy nemes idegen, XIV. Lajos természetes fia.
Tom szava reszketett s maga majd összeroskadt, amíg olvasta. Mikor elvégezte, nem volt képes magát elhatározni arra, melyiket firkantsa Dzsim a falra, olyan gyönyörű volt mindenik. Végül megengedte, hogy karcolja föl Dzsim valamennyit. Dzsim azt mondta, belekerül egy esztendejébe, míg ennyi temérdek holmit szöggel rákarcol a gerendára, hozzá nem is ért a betűvetéshez; de Tom azt mondta, majd ő odamintázza neki s Dzsimnek nem lesz egyéb dolga, minthogy a szöggel végigszántson a vonalakon. De csakhamar meg ezt mondta:
– Most jut eszembe, a gerenda nem járja. Nem szokott fából rótt fal lenni az olyan börtönben. A felírásokat sziklába kell vésnünk. Sziklát kell szereznünk.
Dzsim azt mondta, jobb a fa a sziklánál; azt mondta, gyilkos sok időbe kerülne, amíg bele tudja vésni a sziklába, talán soha el se készülne vele. De Tom azt mondta, majd én segíthetek neki. Aztán felénk kacsintott, hogy hányadán vagyunk már Dzsim meg én a tollal. Kutya infámis nehéz és hosszadalmas munka volt, aztán a sebes kezem se tudott tőle begyógyulni, és mintha nem is mentünk volna vele semmire, csak alig. Azt mondja Tom:
– Tudom már micsinálunk. Lesz sziklánk a címernek is, meg a bús felírásoknak is, és két legyet ütünk le egy csapásra ugyanazzal a sziklával. Tudok egy óriás, nagyszerű köszörűkövet odalenn a malomban, azt elemeljük, rávéssük a dolgot és kiköszörülhetjük rajta a tollakat is, meg a fűrészt is.
Nem volt valami könnyű gondolat, a köszörűkő se lehetett nagyon könnyű; de elhatároztuk, hogy megbirkózunk vele. Még nem volt éjfél, mikor elindultunk a malom felé; de Dzsimet otthagytuk, folytassa addig is a munkát. Elcsentük a köszörűkövet és elkezdtük gurítani hazafelé, de fránya nehéz egy munka volt. Egyszer-egyszer, akármit is csináltunk, nem segíthettünk rajta: fölborult és majdhogy össze nem lapított bennünket. Tom azt mondta, palacsintává lapít bennünket, mire haza érünk. De fele utunkra eljutottunk vele, ott azonban ki voltunk már állva, folyt rólunk a víz. Láttuk már, nincs más mód benne, mint elmenni Dzsimért. Hát Dzsim hamarost megemeli az ágyát, lecsúsztatja láncát az ágy lábáról, a nyaka köré csavarja s aztán kibujtunk a likon és mentünk oda, ahol a követ hagytuk. Dzsim, meg én nekifohászkodtunk s úgy görgettük tovább a köszörűkövet mint a semmit, Tom meg dirigált bennünket. Nincs a világon még egy fiú, aki úgy tudjon dirigálni. Mindenhez értett ez a Tom.
A lik, amit ástunk, jó tágas volt, de nem elég arra, hogy átférjen rajta a köszörűkő. De Dzsim fogja az irtókapát és hamarosan kitágította. Erre Tom kiformálja a dolgot a kövön a szöggel és munkába állítja Dzsimet: a szög volt a vésője és a deszkabódébeli kacatban talált vasdarab volt a kalapácsa; most már dolgozzék, azt mondja neki Tom, ameddig a gyertyájában tart, azután aztán lefekhetik, de előbb a köszörűkövet rejtse a szalmazsákja alá s háljon rajta. Aztán segítettünk neki a láncát visszahúzni az ágyalábára s magunk is készültünk lefeküdni menni. De Tomnak eszébe jutott valami s aszondja:
– Van neked itt benn, Dzsim, vagy egynéhány pókod?
– Nem, Tom gazda, hálistenke nincs van.
– Helyes, majd szerzünk.
– Zisten megáldja, minek! Nem kell. Nekem borsódzik tüle a hátad. Annyi, akar ha csörgőkígyód volna.
Tom gondolkozott vagy egy-két percig s aszondja:
– Ez jó gondolat. Azt tartom, meg is lehet csinálni. Meg köll csinálni. Világos, mint a pinty. Fene jó egy idea. Honnan tudnál szerezni?
– Mit szerezni, Tom gazda?
– Mit! Hát csörgőkígyót.
– Oh, zirgalmas isten, Tom gazda! Ha ide bejönne csürgekigyód, én azon mód kiugornál a falon keresztül, ki én, fejest.
– Megszoknád te azt hamarosan, Dzsim. Meg lehetne szelidíteni.
– Szelidítenyi!
– Igen, még pedig könnyen. Minden teremtett állat hálás érte, ha kedveskednek neki, meg becézik és eszébe se jut valakit bántani, aki becézi. Ezt megtalálod minden könyvben. Hát próbáld meg, csak ennyit kérek. Próbáld meg két-három napon át. Odaviheted hamarosan, hogy megszeret, veled hál és el nem hágy, csak egy percre sem; és eltűri, hogy a nyakad köré csavard és a szádba dugja a fejét.
– Ne mondjál ilyent, Tom gazda. Nem bírok el. Hogy szájamba dugi a fejit szeretetbül? Mi? No, addig várjon a beste, míg én erre kírem ütet. De még hogy velem hálja? Nem köll.
– Dzsim, legyen eszed. Illik, hogy egy fogolyembernek legyen valami néma becéje és ha még csörgőkígyóval eddig nem tettek próbát, nohát nagyobb lesz a dicsőséged, hogy te próbálod meg először, mintha akármi mást ókumlálsz ki, hogy megmentsd az életedet.
– Hé, Tom gazda, nem kell a dicsűsig. Ha kígyód bekapi Dzsim állakapcádat, hul van akkor dicsüsig. Nem köll nekem eztet.
– A fáját, hát nem próbálhatnád meg? Csak épenhogy megpróbáld. Ha nem megy, hát nem muszáj folytatni.
– De hát már meg van a bajod, ha a kígyó megcsípik, amíg próbálom. Tom gazda, én akármire készen megvagyok, ha nem uktalanság, de ha te meg Hokk ide behozzátok nekem kigyó megszelidítenyi, akkor én szekek, az bizemos.
– Jó, jó, hagyjuk el, hagyjuk el, ha már olyan konok a fejed. Hozhatunk be valami ártalmatlan siklót, te aztán nehány gombot varrhatsz a farkára s vegyük olybá, hogy csörgőkígyó. Azt hiszem, ez is megteszi.
– Azt már kiállok, Tom gazda, de akármi legyek, meg fogok mondani, ha nem tudok elviselni. Soha se nem tudtam eddig, mennyi sok baj meg van abban, ha valaki fogoly.
– Hát bizony az mindig úgy van, ha az ember megadja a módját. Van patkány itt a tanyán?
– Nincsen, én még nem láttam.
– No, majd szerzünk néhányat.
– Nem köll patkány, Tom gazda. Zistennek nincsen veszekedettebb állatja. Megturbálnyi szegíny embert, rámászkálnyi, csípnyi keze-lábát, mikor aludna szeginy ember. Nem, csak adjál siklut, ha már muszáj, de semmi patkányt, nem tudok vele micsinyányi.
– De Dzsim, köll; minden fogolynak vót még patkánya. Hát ne kapálózzál tőle annyit. Soha nincsen fogoly patkány nélkül. Nincsen rá példa, hogy lett volna. És kioktatják és becézik, és rákapatják mindenféle figurára és végre olyan barátságosak lesznek, akár a légy. Hanem muzsikálnod köll nekik. Tudsz valami muzsikát?
– Nem tudok én csak fűsűt papirosba, meg durumbot. De azt tartok, nem nagyon kapnak a durumbon.
– Dehogy nem. Bánják is azok, hogy miféle muzsika. A doromb nagyon jó lesz nekik. Minden állat szereti a muzsikát, a börtönben épenséggel él-hal érte. Legkivált a kesergő muzsikát szeretik. A dorombból meg ki se vasalsz egyebet. Az mindig izgatja őket s kibujnak, hogy lássák, mi bajod van. Rendben van. Este, mielőtt lefekszel, az ágyad szélire kell ülnöd, aztán korán reggel is és vered a dorombodat. Fújd nekik Elszakadt a végső lánc is-t, ettől jobban elszontyolodik minden patkány, mint akármitől. És ha fújtad egy-két percig, látni fogod, mint bujik elő minden patkány, kígyó és pók, körülvesz és elkezd veled együtt búsulni. Ott fognak körülötted sürögni és kutya jó dolguk lesz.
– Lesz, Tom gazda, elhiszek, lesz nekik; de micsoda jó dolga meglesz Dzsimnek? Akármi legyek, ha sejtek is. De hát megteszek, ha muszáj. Azt tartok, jobb lesz, ha jókedvedben lesznek állatocskák és ha nem lesz a hátam körül.
Tom megállt, hogy megfontolja, nincs-e még valami hátra; azután azt mondja:
– Hopp, valamit elfelejtettem. Mit gondolsz, meg tudnál-e itt nevelni valami virágot?
– Én nem tudok, Tom gazda, de talántán lehetik. De bizony itt szipecskin sitit megvan, aztán mi haszna van neked a virágnak, aztán bizony csak hitvánság vuna még nízni is.
– Mindegy, csak megpróbálod. Más foglyok is neveltek virágot.
– A cicfarkú füvet talán megélne itt, Tom gazda, de nem éri meg a veszüdsiget.
– Ne hidd. Majd szerzünk egy palántát s te elülteted amoda a sarokba és megneveled. De ne nevezd cicfarkú fűnek, hanem mondd Akhilleanak, ez jobban illik a fogoly helyzetéhez. Azután öntözgesd gondosan a könnyeiddel.
– Hé, van itt kútvized ölig, Tom gazda,
– Mért öntöznéd kútvízzel. Könnyeiddel kell öntöznöd. Mindig azzal öntözték régi időktől fogva.
– De bizuny, Tom gazda, én kétszer megnevelek kútvízzel a cicfarkút, amíg más a könyveddel csak meg is indítja.
– Az nem tartozik a dologra. Neked a könnyjeiddel kell megöntöznöd.
– Akkor el is száradja magát, el az, Tom gazda, mer’ én bizony ritkán sírok, akkor is soha se nem.
Igy Tom le volt torkolva. De egy kicsit tünődött rajta s aztán azt mondta Dzsimnek, hogy hát igyekezzék valahogyan segíteni magán vereshagymával. Megígérte neki, hogy elmegy a négerházhoz reggel és láttatlanba belepottyant egyet Dzsim kávésbögréjébe. Dzsim azt mondta erre, hogy akkor már inkább dohányt pottyantana bele. És annyi kifogása volt ez ellen is, meg a cicfarkú fű megnevelésének vesződsége és gondja ellen, meg hogy a patkányoknak doromboljon, becézze és kényeztesse a kígyókat, pókokat és egyéb férget, és hogy mindezek tetejébe ami még egyéb dolga volt a tollal, felírásokkal, naplóval és mi mindennel, ami több bajt és gondot és felelősséget rótt rá mint fogolyra, mint akármi más, amit eddig cselekedett; hogy végre is Tom elvesztette vele való türelmét s azt mondta, hogy soha fogoly olyan pazar szerencsés körülmények közt nem volt mint Dzsim s olyan hírnevet se szerezhetett magának s ő ezt sehogyse tudja méltányolni. Mindez el van rá vesztegetve hiába. Erre Dzsim elszontyolodott s azt mondta, ezentúl jobban fogja magát viselni, így aztán elléptünk mi is – lefeküdni.
XVII. FEJEZET.
Másnap reggel bementünk a városba és vettünk egy drótból font patkánycsapdát és levittük a pincébe, megnyitottuk a legérvényesebb patkánylikat és vagy egy óra alatt fogtunk vagy tizenötöt a legpufókabbjábul s elrejtettük jó helyen, Szelli néni ágya alá. Míg azonban mi odajártunk pókot fogni, addig Filpsz Tamás, Franklin Benjamin, Dzsefferson Alexander ráakadt a patkányokra, kinyitotta a csapda ajtaját, hogy vajjon kijönnek-e a csapdából. Hát kijöttek. És Szelli néni bevetődött s mikor mi hazajöttünk, hát ott állt visítva az ágy tetején, a patkányok meg megtették ami tőlük telt, hogy mulattassák. Aztán minket vett elő és kiporolt bennünket a mogyorófapálcával, nekünk meg vagy másik két óránkba került, míg összefogdostunk másik tizenötöt-tizenhatot, a fene essék a férgébe, s nem is a javából valók voltak, mert az első fogás volt a csorda eleje. Sohase látok többé olyan fáin patkánycsürhét, mint az első fogás volt.
Összeteremtettük azonban egy nagyszerű gyűjteményét válogatott pókoknak, bogaraknak, békáknak, hernyóknak és egyéb effélének. Szerettünk volna egy lódarázsfészket is, de nem lehetett: otthon volt benne az egész familia. Nem könnyen mondtunk le róla és ott lestük, amíg csak bírtuk. Gondoltuk, hogy kifárasztjuk őket vagy ők minket. Hát ők győzték több türelemmel. Szereztünk sósborszeszt és dörzsölgettük, ahol fájt s meglehetősen helyreálltunk, csak nem tudtunk már leülni illedékesen. Hát indultunk kígyót fogni s össze is szedtünk vagy egypár tucat kerti siklót és effélét s bedugtuk egy zsákba s eltettük a szobánkba, s ekkorra megjött az ebéd ideje és bizony mi érvényes szép napi munkát végeztünk, és tán megéheztünk? Eszünkágába se volt. Mikorra pedig visszakerültünk, hát nem volt ott egy veszekedett kígyó se: nem kötöttük be elég szorosan a zsákot s a bestiák kimásztak s megszöktek. De nem sokat törődtünk vele, mert hiszen még ott kellett valahol lenniök a ház körül. Gondoltuk, összefogdosunk még belőlük néhányat. De nem volt a kígyónak csak a fia is látható a ház körül jó darab ideig. Aztán potyogtak le egyenkint a gerendákról s egyéb helyekről és rendesen a tányérodon kötöttek ki, vagy a kupádba és majd mindig akkor, mikor legkevésbé kívántad volna. De hát szép csíkosak voltak és ha egymillió lett volna, az is ártalmatlan lett volna. De ezzel ugyan nem törődött Szelli néni; útálta a kígyót, akármilyen fajta volt is és nem köllött neki, akárhogyan vette is az ember s ahányszor egy-egy rácsapódott, mindegy volt akármi volt a kezében, eldobta és menekült. Soha ilyen asszonyt nem láttam. Úgy tudott sikoltozni, hogy Jerikó falai ledűlhettek volna tőle. Rá nem lehetett venni, hogy egyet megfogjon, hacsak csípővassal is. És ha a másik oldalára fordult s kígyót talált az ágyában, kiugrott és olyan üvöltést kezdett, mintha a háza égne. Annyira kivette az öreget is a vénájából, hogy végre arra fakadt szegény bácsi, hogy bár az Isten kígyót ne is teremtett volna. És mikor már egy hete elmult annak, hogy az utolsó kígyó is kívül volt a házon, Szelli néni akkor se bírt magával; még közel se volt hozzá, hogy bírjon magával. Ha úgy üldögélt és valamin elgondolkozott s az ember megcsiklandozta tollszárral a kupáját, majdhogy ki nem ugrott a harisnyájából. Igen furcsa dolog volt ez. De Tom azt mondta, majd minden asszony ilyen, Azt mondta, mért-mért nem, már az Isten csak ilyennek teremtette őket.
Valahányszor a néni szeme elé került egy-egy kígyónk, mindannyiszor egy-egy barackot kaptunk; s azt mondta, ez a barack semmi ahhoz képest, amit nekünk szánt, ha még egyszer kígyóval rakjuk meg a házat. Én nem bántam a barackokat, mert hiszen, nem volt valami érvényes barack, de nagyonis bántam a vesződséget, amíg másik kígyócsomót szedünk. Dehát, meglett az is és a többi is mind. De nem is látott még ember olyan vidám kunyhót, mint a Dzsimé volt, ha az egész sereglet kirajzott elejbe a muzsikaszóra. Dzsim nem szerette a pókokat, de a pókok sem szerették Dzsimet. Hát ezek alkalmatlankodtak és hatalmasan be is fűtöttek neki. Azt mondta, hogy a patkánytól, kígyótól, meg a köszörűkőtől alig-alig fér az ágyába. És ha elfért valahogy, nem lehetett aludni, olyan élénkség volt a szobában. És az élénkség folyton tartott, azt mondja, mert az állatok sohase aludtak egyszerre, hanem felváltották egymást. Igy, mikor a kígyók aludtak, talpon voltak a patkányok; s ha elbujtak a patkányok, előmásztak a kígyók, s így mindig némikép alatta volt az egyik banda, a másik meg járta, fölötte rajcsulozott, s ha ő más hely után nézett, a pókok közé keveredett, ha végigment a szobáján. Azt mondta, csak egyszer kiszabaduljon, soha többé nem vállal fogságot, még… még fizetségért sem.