ILKA.
Történet egy vidéki városból.
I.
A vonat megállott. Girálthy leugrott a perronra és körülnézett. A vonat túlsó végén egy magas szőke fiatalember vizsgálta a kocsikat. Girálthy rákiáltott:
– Pista!
A szőke fiatal ember megfordult és feléje sietett:
– Szervusz, mondta, én a vonat másik végén kerestelek.
Megölelték egymást.
– Örülök, hogy itt vagy, szólt Girálthy. Féltem, hogy nem kapod meg a táviratot, mert csak úgy címeztem: Gál István, Marosvár.
– Dehogy nem kaptam meg, mondta Gál. Nem olyan nagy város Marosvár.
– Annál jobb. Hát mi újság?
– Hát fiam, eddig van a számodra kilenc portré-rendelésem, kétszáz, háromszáz és négyszáz forintjával. Lesz még vagy öt. Nagy reklámot csaptam neked. Megirattam a lapokba, hogy te vagy a budapesti szép asszonyok festője. Öt hét alatt leőrlöd a dolgot és elviszel egy kétezer forintot.
– Jó. Köszönöm. Hát te mit csinálsz?
– Vezetem az ügyvédi boltot.
– Megy?
– Igen.
– Ez a legmulatságosabb dolog a világon, ez a te ügyvédséged. Egy huszonnégy éves tacskó! Az ügyvédek mind öreg és vad vérszopók.
– Én fiatal vérszopó vagyok.
– Mindegy. Téged nem gyűlöllek. Te kedves vagy.
Hordár hozta a Girálthy nagy kofferjét és felrakta egy fiakkerre.
– A Hungáriába, mondta Gál a kocsisnak.
Behajtattak a fogadóba, Girálthy átöltözködött.
– Mit csinálunk most? – kérdezte Gáltól.
– Vacsorázunk, azután átmegyünk a kávéházba. Megismertetlek a rendes társaságommal.
Lementek vacsorázni a hotel vendéglőjébe; azután átmentek a hotel kávéházába. Kilenc óra felé járt az idő. A kávéházban nem volt sok ember. Gál egy kerek asztal felé vezette Girálthyt, ahol néhány fiatal ember ült már. Bemutatta:
– Girálthy, a híres festő, az unokatestvérem.
Girálthy kezet fogott velük. Szívesen fogadták. Tegezték. Azután beszélgetni kezdtek vele. A beszélgetés azonban lassan ment. Nem volt miről beszélniök.
Tíz óra felé élénkség támadt a kávéházban. Nők jöttek be.
– Mi az, kérdé Girálthy, az asszonyok is járnak nálatok kávéházba?
– Csak színház után.
Girálthy nézegette az asszonyokat.
– Csinosak, mondta elégedetten.
Gál bólintott a fejével.
– Igen. Csinosak. – Iszol egy kis bort?
– Egy pohárral, mondta Girálthy.
Gál intett a pincérnek. Egy perc mulva pezsgős poharak álltak az asztalon és ott volt a földön a pezsgőhűtő. Azután Girálthy hozatott két üveg pezsgőt, azután a társaság egy másik tagja.
Tizenegy órakor kiürült a kávéház. Az asszonyok mind hazamentek, a billiárdasztalok játékosok nélkül állottak, a kártyaszobákban eloltották a lámpákat. A Girálthyék asztala ekkor hangos lett. Pezsgős poharakat vágtak a földhöz, cigányt hozattak.
Két óra után oszlott szét a társaság. Girálthy még sétált egyet Gállal.
– Kik ezek a fiúk voltaképen? – kérdezte Girálthy. Nem hallottam jól a neveiket.
– A huszár, a főhadnagy, az báró Kurt Ödön.
– Micsoda báró?
– Osztrák. Katonabáró. Az anyjától örökölt valamit. A fekete, cigányképű, az Vécsy Pál. Szolgabíró itt a központi szolgabíróságnál. Szegény. Kártyán szokta kinyerni azt a pénzt, ami még a fizetéséhez kell. Vannak, akik azzal gyanusítják, hogy néha megkorrigálja a szerencséjét. Jó fiú, de minden percben neki vadulhat. Akkor azután kitör belőle a paraszt; durva, rabiátus, se istent, se embert nem ismerő. Az a magas, barna fiú, aki a tükörbe vágta a poharat, az Rápolt Kálmán. Aljegyző a vármegyénél. A kanonok-nagybátyjától kap még valami pénzt. A csinos szőke fiú, aki hegedült, az Rácz János, a közjegyző fia. Az apja nagyon gazdag. A nagyhajú, aki verseket szavalt, az Zemplény Gyurka, az alispán fia. Félbolond. Volt már jogász, technikus, medikus. Most verseket ír. Az anyja megőrült. Ő is meg fog őrülni.
– És ez a te társaságod? – kérdezte Girálthy.
– Ez. Mit akarsz? Még ez itt a legelőkelőbb. Ha Rápoltékkal nem volnék távoli rokonságban, be se fogadtak volna.
– És mit csinálsz velük?
– Iszom.
– Mindennap?
– Majd mindennap.
– Hát élvezet ez?
– Mit akarsz? Kell, hogy valaki adja itt a dzsentrit a zsidók, kereskedők és szeszgyárosok között. Hát mi adjuk. Unalmas mesterség és széttörjük a fejünket, hogy valami változatosságot vigyünk beléje; de még mindíg a legjobb mesterség itt. Nagyon imponál az embereknek.
– Szegény fiú. És asszonydolgokban hogyan állasz?
– Nem valami kitünően. A fiúk nem tartják érdemesnek asszonyok után futkosni. Hát én se futkosom. Marad tehát a vásári holmi.
– Szegény fiú, mondta Girálthy még egyszer őszinte részvéttel.
II.
Gál másnap látogatóba vitte Girálthyt. Délben azután kimentek a korzóra.
– Nálunk, mondta Gál, a Wesselényi-utcát híjják korzónak, mert délben itt szokás sétálni.
Megálltak egy sarkon és Girálthy nézte az asszonyokat.
Egy finomfejű, barna asszony ment el előttük. Gömbölyű arca volt, kis gödrökkel, szelid és meleg tekintete és teli, friss, naiv szája. Gál köszönt neki.
– Te, mondta Girálthy, ki ez az asszony? Én ezt ismerem.
– Ez, fiam, Mertz Károlyné. Özvegyasszony. Gazdag. Egy öreg építésvállalkozó volt a férje.
– De a leánykori neve?
– Gondolom: Tóthy vagy Fóthy…
Girálthy csettintett a kezével.
– Hohó, hogy ez nem jutott eszembe. Fóthy Ilka. Hiszen földim. Aradi. Egy házban laktam vele. Sőt együtt játszottam vele, mikor ő nyolc éves volt, én meg tizenegy. Ez az asszony most huszonnyolc éves. Hány éve özvegy?
– Négy.
– Mit: és?
– Kihez fog férjhez menni? Ki a szeretője? Vagy kik a szeretői?
– Senki és senkik. Ez az asszony jár színházba, bálba, jár korcsolyázni, jár tenniszezni; jól mulat és jól él, de se férjhezmenni nem akar, se szeretője nincs.
– Bizonyos?
– Egészen bizonyos. Ha volna, már második napon tudná az egész város. Róla különösen. Mert őt különösen figyelik.
– Miért?
– Mert bosszantó dolog: látni ilyen nyugodtan, ilyen elégedetten, ilyen gazdagon és ilyen hozzáférhetetlenül egy asszonyt. Az asszonyok megpukkadnak, ha ránéznek. Ő különben se vigyáz nagyon a nyelvére és mindenkinek mondott már egy-két sottise-t. Nagyon is biztos a maga dolgában. Azonkívül: nem tartozik se a dzsentrihez, se a zsidókhoz, se a Fehér kereszt-klikkhez, se a Népkonyha-klikkhez. Hát gyűlölik és figyelik.
– Mondd: buta ez az asszony?
– Miért?
– Csak buta asszony maradhat négy évig özvegyen vagy szerető nélkül, ha ilyen teste van. És ha gazdag.
– Na, nem épen buta. Nem is okos. Szép és ápolja a szépségét.
Girálthy gondolkozott.
– Visszajön még erre? – kérdezte azután.
– Mutass be neki. Felújítom vele a gyerekkori barátságot.
– Szerencsét próbálsz?
– Majd meglátjuk.
III.
– Hát nem engedi meg? – kérdezte Girálthy.
– Nem.
– De miért az isten szerelmére?
– Mert mások is hallhatják. Akkor azután van itt egy idegen úr Budapestről, aki engem egyszerűen Ilkának szólít.
– A gyerekkori barátság révén.
– Azt mindenki mondhatja. És hiszi, aki akarja.
Girálthy ránézett. Mégis buta ez az asszony, gondolta magában. De nagyon szép, és jó volna feleségnek is, szeretőnek is. Odafordult az asszonyhoz.
– Nagyon büszke az erkölcsös hírére? – kérdezte tőle egy kicsit lenézően.
– Igen, – mondta határozottan az asszony.
– Na!… Hát engedje meg, hogy lefessem. A magam örömére. A magam gyönyörűségére.
Az asszony habozott.
– Festek magáról, mondta Girálthy, egy gyönyörű képet. Kiállítom Budapesten.
Az asszony elmosolyodott.
– Ezt nyugodtan teheti, mondta Girálthy. Hiszen tíz asszonyt festek itt; és nem árt egyikük hírének se.
Az asszony beleegyezett. Girálthy már délután felvitette hozzá a festőállványát és a festékes dobozát. Azután minden délután felment hozzá. Jó képet akart róla festeni, hízelegni akart neki a képpel, a munkát azonban szándékosan késleltette. Meg akarta szerezni az asszonyt. Ez a munka azonban nehezebben ment, mint a festés. Az asszony jókedvű volt, bizalmassá is lett, nevetett, egy-egy kézcsókot megengedett, de Girálthy semmi komoly eredményt el nem ért.
Egyszer festés közben letette az ecsetjét és odafordult az asszonyhoz:
– Mondja, nem akarna maga feleségül jönni hozzám?
– Isten ments! – szólt rémülten az asszony.
– Miért? Olyan ijesztő vagyok a maga számára?
– Nem maga ijesztő. A házasság.
– Sohasem fog férjhez menni?
– Sohasem.
– Nagyon rossz tapasztalatokat tett a házasságban?
Az asszony elpirult.
– Ne kérdezzen, mondta zavarodottan. Nem akarok férjhez menni.
Girálthy felkelt, odament az asszonyhoz és megfogta a kezét. Ekkor igazán izgatott volt.
– Ilka!… mondta neki könyörgő és forró hangon.
Az asszony felugrott és kiment a szobából. Girálthy káromkodott és hazafelé indult.
Másnap ismét megpróbálkozott az asszony megnyerésével.
– Itt hagyom, – fenyegette meg az asszony.
– Inkább nem szólok semmit.
– Borzasztó népség maguk férfiak, mondta azután panaszosan és kényesen az asszony. Itt van már megint ez a Zemplény Gyurka…
– Mit csinál Zemplény Gyurka?
– A mult télen – egy hónapig – minden nap éjjeli zenét adott nekem és egész nap itt járt az ablakom alatt. Most újra kezdi. És most verseket is ír hozzám. Ezek a buta helyi újságok közlik. És mindenki tudja, hogy rólam szólnak.
– Hisz ez dicsőség, mondta egy kicsit csúfolódva Girálthy.
– Szép dicsőség. Add nekem ifjú testedet: ha ezt ezer ember olvassa. És egy vers, amelynek ez a refrénje: ha nem leszel enyém, hát meghalok. Szép dicsőség.
– Minek kacérkodott vele?
– Én nem kacérkodtam vele. Beszéltem vele és táncoltam vele, mint mindenki mással.
IV.
– Öregem, mondta Girálthy, ennek rossz vége lesz.
– Mi a baj? – kérdezte Gál.
– Én komolyan szerelmes leszek ebbe az asszonyba.
– Ez épen a baj. Ő olyan hideg, mint egy sírkő. Tudni se akar semmiféle szerelemről. És nagyon szép. És nagyon kívánom.
– Hát mit mond?
– Azon, amit mond, nehéz eligazodni. Buta egy kicsit. Amilyen szép, olyan buta. De úgy képzelem: semmi öröme nem volt az első házasságon. A férje öreg volt.
– És?
– És: vannak asszonyok, akik egészen hidegek maradnak egy rossz házasságban. A férjük csak magával törődik. A szivüknek már kezdetben sem volt semmi köze az egész dologhoz. És hidegen marad a vérük is. Egyszer sem jöttek lázba. A házasélet egy rút ember számára való kínos és piszkos kiszolgáltatás volt nekik. Utálattal gondolnak rá. Ilyen lehet ez is. Az ilyen asszony érzés dolgában tudatlanabb, mint egy lány. Örül, hogy nem kénytelen engedelmeskedni senkinek. Nem is sejti, hogy van más szerelmi élet is, mint az, amit ő szerelmi életnek hisz.
– Akkor elég rosszul áll a dolgod.
– Nagyon rosszul.
Girálthy összeszorította az öklét.
– Csak egyszer tudnám lázba hozni, kiáltotta elkeseredetten. Csak egyszer tudnék hozzáférni. Csak egyszer! Majd megmutatnám!
Gál hallgatott. Girálthy idegesen tépegette a bajuszát.
– No szervusz, mondta azután.
– Hová mégy?
– Hát szervusz.
Girálthy felment az asszonyhoz. Esteledett már.
– Későn jön, szólt az asszony.
– Nem festeni jöttem.
– Hanem?
– Imádni magát.
– Hagyjon békét nekem, kiáltotta haragosan az asszony. Nincs nekem elég bajom Zemplényvel?
– Mi baj van már megint Zemplényvel?
– Az egészen meg van bolondulva. Egész éjjel nem hagyott aludni a bolond muzsikájával. Azután reggel be akart ide jönni. Félóránként vissza-visszajön ide az ablakom alá és itt áll egy negyed óráig. Délben úgy zokogott itt, hogy az emberek megálltak az utcán.
– Hol zokogott?
– Bejött a kapun ide a kis kertbe a vasrács és az ablak közé, nekidőlt az ablaknak és sírt. Egészen bolond. És azt hiszem egészen részeg. Azt hiszem tegnap óta iszik.
Girálthy próbált másról beszélni, az asszony azonban folyton visszatért a bolond Zemplényre.
Voltaképen hízeleg neki a dolog, gondolta Girálthy. Ennek az asszonynak nem lehet másképen udvarolni, csak úgy, hogy az ember óraszámra és naphosszat azt mondja neki, milyen szép, milyen szép, milyen szép. Csak hiúsága van. Buta. De, – csakugyan nagyon szép.
Nem tudtak beszélgetni. Girálthy rosszkedvű volt és el akart menni. Felkelt, kezet csókolt az asszonynak.
Az utca felől, a magas földszintes ablak alatt ekkor keserves zokogás hangzott fel. Az asszony összerezzent.
– Már megint itt van, mondta ijedten.
– Miért nem viteti el rendőrrel?
– Mit gondol, az alispán fia!…
Girálthy dühös lett.
– Hát akkor boldoguljon vele, ahogy tud.
Menni akart. Az ablak alatt azonban ekkor megszünt a zokogás és egy panaszos kiáltás hangzott fel:
– Ilka, Ilka!
Girálthy megállott.
– Mit akar ez a bolond? – kérdezte az asszonytól.
– Azt akarja, hogy odamenjek az ablakhoz.
– Hát ugyan menjen oda. Küldje haza.
– Nem megyek, mondta dacosan az asszony.
– Hát ne menjen. Kezét csókolom.
Az ablak alatt azonban még panaszosabban és még keservesebben bődült fel a könyörgés. Egy síró, elcsukló, részeg hang zokogott be a szobába:
– Ilka! Ilka!
Az asszony a kis ujját vette a szájába és idegesen harapdálta.
– Hát odamegyek, mondta azután. Hazaküldöm. De maradjon itt addig.
– Jó, válaszolta Girálthy.
Az asszony oda ment az ablakhoz. Kinyitotta az üvegtáblákat és kihajolt. Egy negyedméterrel alacsonyabban, a falnak támaszkodva, egy virágágy közepén ott állott a Zemplény-fiú. A kalapja a földön volt, a nagy haja borzasan és nedvesen lógott le a füleire és a homlokára. Az ablaknyitás zajára felemelte a fejét. Az arca ólomszínűen, ráncosan és torzultan rángatódzott. A szája két szélén habos nyál csurgott le; a felfelé emelt szeme nagy, zavaros és véres volt.
– Nézze Zemplény, mondta neki reszkető hangon az asszony, menjen szépen haza.
A fiú még jobban felemelte a fejét, a zavaros szeme egészen kitágult. Kinyitotta a száját.
– Ha nem leszel enyém, hát meghalok, mondta rekedten és fuldokolva.
Azután a zsebébe nyult és revolvert vett elő. Girálthy kiáltott egyet, ki akart ugrani az ablakon, de még félre sem lökhette az asszonyt, a fiú már a homlokához emelte a revolvert és elsütötte.
Girálthyt egy vörös lobbanás vakította el; azután egy dördülés. Azután egy csípő puskapor-felhőben vér sziporkázott a levegőbe fehér agyvelőfoszlányokkal együtt és a homályos alkonyatban rápermetezett az asszony fejére és az ő fejére, amint a rémülettől mozdulatlanul kihajoltak.
A fiú teste megdőlt, neki esett a falnak, onnan végigzuhant a földön a virágok között. Girálthy kábultan ugrott vissza. Megfogta az asszonyt.
Az asszony nem mozdult. Ájultan és mereven feküdt az ablakpárkányon. Girálthy megfogta, lecsúsztatta a földre, azután feltette egy dívánra és kisietett.
– Hozzon gyorsan orvost, mondta egy cselédnek.
V.
Az asszony egy karosszékben ült. Jött Girálthy.
– Ma lesz a napja, mondta, hogy velem szépen kikocsikázik.
– Nem, nem, szólt az asszony bágyadtan, nem merek emberek elé menni.
– Emberek elé menni nem is fog. Egy óra mulva ideáll a ház elébe egy zárt kocsi. Beülünk. Kikocsikázunk a városból és kinn a Fáczányos erdő tájékán leeresztetem a kocsi tetejét.
– Nem tudok…
– Tud és jönni fog.
– De mit szólnak az emberek?
– Az emberek semmit se szólnak. Már el is felejtik az egész dolgot. Három hét sok idő. És túlságosan sok arra, hogy maga még tovább is beteg legyen. Nem elég, hogy a felriadozásokból, sikoltozásokból kigyógyult. Egy hét alatt talpon is kell lennie. Érti?
– Igen, mondta mosolyogva az asszony. Maga olyan jó hozzám.
– Ha csakugyan jó vagyok, azt azzal kell meghálálnia, hogy siet a régi vidám és erős asszony lenni.
Az asszony mosolygott és egy óra mulva beült a kocsiba. Kinnt nagy lélekzettel szítta be az erdő esti levegőjét és egy öt perces sétát is tett. Mikor hazajöttek, piros volt az arca és mosolygott. Girálthy mindennap kétszer ment fel hozzá és órákat töltött nála. Mulattatta és megnevettette, udvarolt neki és szigorú volt hozzá, virágokat és könyveket vitt neki, és az asszony tíz nap mulva egészséges volt. Pár napra rá részt vett egy tennisz-partieban és az volt, aminek Girálthy kívánta, a régi vidám és erős, mindenkinek tetsző és magának legjobban tetsző asszony.
Girálthy felment hozzá egy este.
– Ilka, kérdezte tőle, Ilka, jól van?
– Igen.
– Egészen jól?
– Nagyon jól.
Girálthynak reszketett a hangja az izgalomtól.
– Ilka, mondta, akkor meg kell most mondanom magának, hogy szeretem.
Az asszony riadtan emelte fel a kezét:
– Ne!… Nem!… mondta dadogva.
– De igen. Ezt el kell mondanom és ezt meg kell hallgatnia. Hiszen látnia kellett.
A hangja mélyebb lett, hogy szinte hörgött az izgalomtól; az asszony felé nyujtotta a karját.
– Ilka, hát én imádom magát. Én megőrülök. Akarom magát. Maga kell nekem.
Az asszony ijedten húzódott össze a székén és nem szólt.
– Ilka, mondta Girálthy csendesebben, legyen a feleségem.
Az asszony rémülten egyenesedett ki.
– Nem! Nem! Azt nem! – kiáltotta élesen.
– Hát ha azt nem, hát akkor… akkor… Én nem bírom ki, Ilka. Miért nem akar? Miért vonakodik? Miért zárja be a fülét? Ilka, maga fiatal, élvezze az életét. Ilka, magának fogalma sincs róla, milyen gyönyörűségeket utasít el magától. Ne legyen süket. Akarjon szeretni. A maga fiatalságának szerelem kell. Ne fojtsa el magában ezt a hangot. Éreznie kell ebből valamit. Hallgasson az erős, izmos, szép fiatal testére.
Odacsúszott az asszonyhoz, megfogta a kezét és a testére suttogta rá a lázas könyörgését.
– Ilka! Könyörgök! Ilka!
Az asszony visszahúzta a kezét.
– Nem! – mondta – nem, nem!
Girálthy ekkor felállott. Verejtékes volt a homloka és reszketett az egész teste.
– Nem? – kérdezte keményen és élesen. Nem? Engem is elrúgsz? Te férfiölő asszony akarsz lenni?
Az asszony ijedten nézett rá és Girálthy dühödten, kegyetlenül és durván beszélt le hozzá:
– Teneked minden emberéletnél többet ér a te meddő tisztességed, a te gyilkos és becstelen becsületed? Teneked emberéletek kellenek?
Megállt egy másodpercig, azután minden kegyetlenséget egy mondatba gyűjtve lassan és rekedten mondta:
– Én is ideállok hát majd egy este az ablakod alá…
Az asszony ekkor felugrott. Fehér volt az arca. A rémült szeméből könnyek hullottak le. A Girálthy szájára tette a kezét és a keze hideg volt.
– Ne, dadogta reszkető ajakkal, ne, ezt ne mondja… Csak ezt ne… Inkább akármit…
Girálthy ránézett. Az asszony keze az ajkán volt. Megfogta és odaszorította. Az asszonynak az egész teste reszketett és zokogás töredezett fel az ajkán.
– Ne, mondta halkan, csak azt ne. Inkább akármit…
Girálthy ekkor átkarolta és magához szorította. Az asszony még védekezett. Gyenge kézzel le akarta magáról fejteni a Girálthy karjait. De Girálthy lihegve és fenyegetően mondta:
– Ilka!…
A szoba egészen besötétedett. És az asszony szepegő sírással, egy mély sóhajtással megadta magát.
VI.
– Ilka, mondta Girálthy, még egyszer megkérdezem: nem akarsz a feleségem lenni?
– Nem.
– Hát ebbe bele kell nyugodnom. És nem akarsz Budapesten se lakni?
– Nem. Itt jól érzem magamat.
– Hát ez is jó. De én gyakran lejövök és te gyakran feljösz. Igen?
– Igen.
– Akkor rendben van. És szeretsz?
– Igen.
– Már – úgy-e? – amennyire te szeretni tudsz.
– Igen.
– De valld be, hogy nem bántál meg semmit.
Az asszonynak lehúzódott a szája szöglete és pityergősen válaszolt:
– Ezt nem vallom be. Mert nem igaz. Mert megbántam. Mert azóta minden nap és minden órában megbánom. Mert tíz nap óta nincs nyugodt álmom. Sírok éjszakánként. Nem tudok imádkozni. Nem merek gyónni. Nem merek emberek közé menni. Nem merek senkinek a szeme közé nézni.
Girálthy nevetett.
– Majd elmúlik ez.
– Nem múlik el.
– Valld be legalább, hogy egészen hibás fogalmaid voltak és óriási tévedésekben leledzettél.
Az asszony elpirult és mosolygott.
– Hát bevallom, mondta és félrefordította a fejét.
Később megkérdezte a férfit:
– Mikor utazol?
– A féltizenkettős vonattal. Reggel Budapesten akarok lenni. Tíz óráig itt maradok.
Tiz órakor elbúcsúztak. Girálthy elment a hotelbe. A szobájában várta Gál. Girálthy leküldette a holmiját.
– Bemegyünk a kávéházba? – kérdezte Gál.
– Nem. Menjünk a vasúthoz.
– Még másfél óránk van.
– Menjünk ki gyalog. Szivarozva kiballagunk egy óra alatt.
Elindultak. Beszélgetést kezdtek, de nem tudták folytatni. Girálthy a szivarját nézegette; Gál a botját suhogtatta. Hallgatva mentek.
– Hát mikor jösz le megint? – kérdezte Gál.
– Pár hét mulva, mondta természetes hangon Girálthy.
– Úgy?… Örülök, hogy Marosvár annyira tetszik neked.
Girálthy ekkor elmosolyodott, karonfogta Gált és nagyon melegen mondta neki:
– Fiam, hát ne bolondozzunk tovább. Nincs ennek semmi értelme. Hiszen úgyis tudod, miért jövök én vissza három hét mulva. Az asszony kedvéért jövök. És úgyis tudod, hol voltam én, mikor nem tudtátok, hogy hol vagyok. Az asszonynál voltam.
Gál mosolyogva intett.
– Persze, hogy tudtam. Nekem nem hazudhattál. Tudtam és nagyon örültem neki. Hát rendben van a dolgotok?
– Igen.
– Elveszed?
– Nem.
– Miért?
– Nem akar. Szabad akar maradni.
– És miért védekezett olyan makacsul…?
– Úgy van, ahogy mondtam. Fogalma sem volt róla, hogy az asszonynak is vannak jogai és örömei a szerelemben.
– Mióta tart?
– Tíz napja!
Gál mosolyogva, jóindulattal kérdezősködött és Girálthy örömmel, boldogan és bőbeszédűen adott elő mindent.
– A te diszkréciódban, mondotta, úgy bízhatom, mint a magaméban. Most hát van itt egy szép, kedves, fiatal szeretőm, aki sohasem lesz terhemre, akit ellenben mindíg felkereshetek, amikor akarom. Aki semmit se kíván, ellenben mindent ad. Aki nem nagyon okos, de legalább nem is követelő. Ez csak irigylésre méltó.
– Igen, – mondta Gál csendesen.
Gondolkozott.
– És mondd csak, kérdezte később, hogyan boldogultál mégis?
Girálthy elbeszélte. Előbb az ápolást… A vallomást…
– … Mikor azután hiába könyörögtem neki, akkor dühbe jöttem. Felállottam és dühömben és keserűségemben azt kiáltottam: „hát neked emberélet kell?“ Erre ő felugrott…
Elbeszélte az egész történetet.
VII.
Gál három nap mulva találkozott az asszonnyal egy tavaszi mulatságon. Az asszonyon fehér csipkeruha volt, olyan, amelyik rászívódik a testre és minden izomvonal mozdulását megmutatja. Gál, aki amúgy is érdeklődve várta az asszonyt, megbámulta ezt a ruhát és egy negyedóráig nézte az asszonyt, amint járkált, leült és beszélgetett, és az izmos, ruganyos teste hullámzott, meghajlott és kiegyenesedett.
– Az istenfáját, mondta magában dühösen, én csak most látom, milyen szép ez az asszony.
Úgy érezte, hogy most már későn van ez az észrevevés. Az asszonyt a Girálthy jogos tulajdonának tartotta, és még azt a gondolatot is a baráti hűség elárulásának érezte, hogy ő az asszony elhódításával foglalkozzék. Rossz kedve támadt. Káromkodott. Később meggondolta a dolgot és az asszonyhoz csatlakozott.
– Attól az élvezettől, hogy táncoljak vele, gondolta, nem kell magamat megfosztanom.
Táncolt vele. Magához szorította az asszonyt, az asszony hozzáhajolt. Gál forró vérhullámokat érzett a testében lüktetni, és a tánc alatt és a tánc után lázasan és elkeseredetten udvarolt az asszonynak. Nevető arccal, de nagyon komolyan mondta:
– Nagyságos asszonyom, királynőt kellene itt választani és magát kellene megválasztani. Egy trónra kellene ültetni. Én odaülnék a trón lábához és imádnám magát. Lefeküdnék a porba és úgy néznék magára.
– Gál, mondta nevetve az asszony, milyen bolondokat beszél maga!
Gál is nevetett, de keserű nyugtalanságot érzett a szívében. Mikor késő éjjel hazament, nem tudott elaludni. Reggel rosszkedvűen kelt fel és elkeseredve állapította meg:
– Szépen vagyok. Szerelmes lettem belé…
Gyűlölte ezt a szerelmet, de nem tudott tőle szabadulni. Ha dolgozott, ha aludni akart, ha ivott és ha felébredt, mindíg az asszonyra kellett gondolnia: a fehér csipkeruhára, amelyben minden izomvonalnak a mozdulása meglátszott. Elkeseredetten, lázasan kívánta az asszonyt. Haragosan bizonyítgatta magának, hogy oktalanság is, gazság is, ha meg akarja szerezni, de nem tudott parancsolni magának. Keresnie kellett az asszonyt, utána kellett járnia, várnia kellett az utcán, udvarolnia kellett neki.
Egy párszor elment hozzá látogatóba. Az asszony szívesen fogadta. Gál sáppadt volt, zavarodott, megtört, alázatos, az asszony azonban szívesen vette ezt a hódolást is. Egy meleg júniusi délután Gál megint felment hozzá. Az asszony egészséges és jókedvű volt, szép, friss és fiatal. Gál szomorú volt, sáppadt, csendes, és amikor egy-egy szót szólt, érezte, hogy a torka lázasan száraz.
Nehezen beszélgettek.
– Holnap, mondta azután Gál, el fogok utazni.
– Hová? Meddig? Minek?
– Nem tudom hová. Addig, amíg magát elfelejtem. Azért, hogy magát elfelejtsem.
– Ne bolondozzon Gál, mondta mosolyogva az asszony.
Gál ekkor úgy érezte, hogy nem birja el tovább a tehetetlen vágyakozást és az öldöklő keserűséget. Lehajtotta a fejét, könnyek buggyantak ki a szeméből. Az arca elé emelte a kezét és sírt.
Az asszony megdöbbenve állott fel. Odament hozzá.
– Gál, mondta neki, az isten szerelmére, mit csinál?
Gál felnézett hozzá és kétségbeesett könyörgéssel fakadt ki:
– Legyen a feleségem.
– Mi jut eszébe Gál, hiszen öregebb vagyok magánál.
– De meghalok, úgy szeretem. Meghalok…
Meg akarta fogni az asszony kezét. Az asszony elhúzta, Gál felnézett rá és a szeme az asszony ijedt pillantásával találkozott. Ebben a percben eszébe jutott az, ami az asszony és Girálthy között történt. És nem is gondolkozva azon, mit csinál, csak a vágyakozásától hajtva, a szerelmes ösztönétől kergetve, amely becsületen és gyöngédségen is átgázolva csak kielégítést akart, félig öntudatlanul, kapkodva, vágytól lihegve, halkan mondta:
– Ideállok az ablaka alá és itt halok meg…
Az asszony sikoltott egyet. Fehér arccal lépett hátra, a kezét előre nyujtotta és dadogva kiáltotta:
– Nem Gál!… Nem!… Nem!… Kérem!… Csak ezt ne mondja!
Gál ránézett, és úgy érezte, hogy csak ezt kell mondania. Felugrott, megfogta az asszony kezét és már a diadalt érezve, lihegve és lázasan súgta neki:
– De igen. Ezt mondom. Meghalok, ha nem leszel az enyém. Akarod, hogy meghaljak?
Az asszony ájuló szemmel nézett rá. Megtántorodott és leült egy diványra.
– Akarod, hogy meghaljak, – kérdezte még egyszer Gál.
– Ne!… Nem!… – védekezett az asszony.
– Akkor meghalok! – mondta Gál és a hangja diadalmas volt már.
Az asszony előre nyujtotta a karját:
– Ne!… Nem!…
– Akkor meghalok! – mondta Gál lassan, tagoltan, keményen és győzelmesen.
Az asszony lehúnyó, fáradt szemmel nézett rá, a karjai leestek és nem védekezett többé.
VIII.
A vonat megállott. Girálthy leugrott a perronra. Gál várt rá. Kezet fogtak.
– Szervusz fiam, mondta Girálthy jókedvűen.
– Szervusz, válaszolt halkan Gál.
Kimentek az állomás elé. Gál sáppadt volt és remegett az ajka.
– Üljünk kocsiba, mondta Girálthy.
Gál egy kis sóhajtással, egy kicsit reszkető hangon válaszolt:
– Menjünk gyalog, ha nincs terhedre. Egy fontos közlendőm van a számodra.
Girálthy kiváncsian nézett rá. Gál lesütötte a szemét és idegesen szorongatta a botját. Elindultak. Gál halkan, remegő hangon és feszesen beszélni kezdett:
– Azt, amit közlök veled, másképen akartam közölni. Nem itt. És nem így. De a táviratod olyan váratlanul jelentette be a jöveteledet, hogy rá vagyok szorítva a közlésnek erre a módjára. Röviden azt kell veled közölnöm – és kérlek, akármilyen érzelmekkel is, de vedd nyugodtan tudomásul – azt a kérést kell veled közölnöm, hogy a közted és… Ilka között volt összeköttetést tekintsd felbontottnak.
Girálthy megállott. Nyitva maradt a szája és hebegni kezdett:
– Mi?… Mit beszélsz?… Ilka? Ilka? Mit tekintsek felbontottnak?
– A közted és… Ilka között volt összeköttetést.
– De miért? De hogyan? Miért nevezed Ilkának?
– Nagyon kérlek, ne kényszeríts mindkettőnknek kínos magyarázatokra, hanem vedd tudomásul nyugodtan a megmásíthatatlan valóságot.
Girálthy a földet rugdalta a lábával dühében:
– Miért megmásithatatlan valóság? Hát mi történt? Mi történt. Miért jösz ezzel a dologgal te? És mi jogon nevezed Ilkának?
Gál nyelt egyet, és idegesen és sietve mondta:
– A köztünk lévő viszony feljogosít rá.
Girálthynak megint nyitva maradt a szája. Gúnyosan és keservesen kacagni kezdett:
– Áh? Áh? Áh? Úgy? A köztetek levő viszony? Hát köztetek viszony van? Hát én elmentem és te sietve a helyembe fészkelted magad? Én kitettem a lábamat és te belopakodtál? Én elmondtam neked, milyen a lakás és te betörtél? Hat hete, hogy elmentem és te már egy viszony hírével fogadsz? Egy hetes ez a viszony? Vagy hat hetes? Még meleg volt talán a helyem, mikor tolvajmódra befészkelted magadat?
Gál összeszorította az öklét és igyekezett nyugodtan beszélni:
– Az érzelmeid jogosságát nem akarom vitatni. Ha lecsillapodsz, szolgálok talán némi magyarázattal. Addig csak annyit mondok, hogy a viszonyunk elég régi arra, hogy jogot adjon a következő kérésre: a mult iránt való gyöngédségből és a gentlemant kötelező tapintatosságból ne gyere be a városba, hanem utazz vissza Budapestre.
Girálthy tombolt dühében:
– Utazzam vissza? Sietve forduljak vissza? De mért? Ha néhány nap alatt a helyembe jöhettél, most én is a helyedbe jöhetek néhány nap alatt. Vagy minek jönnék a helyedbe? Megosztozhatunk. Az ilyen könnyű személyeket, az ilyen buta nőstényeket nem szokás kizárólagosan bírni. Az ilyen rongy azé, aki jön.
Gál felemelte a botját és harsogva kiáltotta:
– Azt az egyet pedig megtiltom neked, hogy azt az asszonyt becsméreld.
Girálthy dühösen csúfolódott:
– Megtiltod? Kis fiam, mit tiltasz te meg nekem? Tacskó! Az orrodat törülöm meg…
Gál ekkor leeresztette botját; a dühtől remegve állt egy percig, azután felemelte a kezét és pofonvágta Girálthyt. Girálthy, a csattanó, váratlan pofontól hátratántorodott. Gál megfordult és ott hagyta. Girálthy utána akart menni; azután meggondolta a dolgot, visszafordult a kocsiállomás felé és behajtatott a csendes, éjszakai városba.
IX.
Reggel felkereste Vécsy Pált és megkérte, hogy vegyen maga mellé valakit és provokálja Gált. Délután hat órakor a huszárkaszárnya lovaglóiskolájában háromszor egymásra lőttek. Azután átmentek a vívóterembe és karddal verekedtek. Az első összecsapásnál a Girálthy nehéz lovassági kardja lezuhant a Gál fejére. Hallani lehetett a zuhanását. A Gál arcát vér öntötte el. Megtántorodott, kiejtette a kardot a kezéből és – csendesen összeomolva – lefeküdt a padlóra.
Girálthy felöltözködött. Kijött hozzá Vécsy.
– A seb, mondta, nagyon súlyos. A kard megrepesztette a csontot. Agyrázkodást kapott. Kórházba kell vinni.
Girálthy keserűen nézett maga elé.
– Meghal? – kérdezte halkan, a foga közé szorítva a szót.
– Nem. Valószínűleg nem. Feküdnie kell egy-két hónapot.
Girálthy kifelé indult a kaszárnyából. Vécsy hozzácsatlakozott.
– Hát ne búsulj öreg, mondta neki. Nem tudom, mi volt köztetek. De akármi volt: ezt te is megkaphattad volna.
– Félek, hogy belehal.
– Hja pajtás, ez a dolog nem ment babra…
Girálthy hallgatott. Terhére volt Vécsy, de nem rázhatta le magáról.
– Durva, ostoba, cinikus fráter, gondolta. Miért nem mondhatom neki, hogy menjen a pokolba?
Hallgatott. Azután egyszerre feltámadt benne az a vágy, hogy felkeresse az asszonyt. Küzdött magával. Nagyon vágyódott utána. Úgy képzelte egy percig, hogy ha elmegy hozzá: visszahódítja. Egyszerűen, természetesen, a győző jogán visszaveszi. Azután undorítónak találta ezt a gondolatot. Undorítónak találta az osztozkodást. És Gálra gondolt és egyszerre ellágyult a szive. Feltámadt a dühbe és haragba fullasztott szeretete a fiú iránt, a hálája, a gyöngédsége, amelylyel régebben dédelgette, és vissza kellett tartania a könnyeit, hogy ne sirassa. Talán meg is ölte… Végig futott a hátán a hideg erre a gondolatra, és egyszerre ezt mondta magában:
– Az asszony az oka.
Gyűlölni kezdte az asszonyt.
– Becstelen, buta perszóna, mondta magában. Annak dobja oda magát, aki jön. Hát érdemes az ilyen rongy arra, hogy két derék férfi gyűlölje és gyilkolja egymást érte?
Forrott benne a méreg. Vécsyvel vacsorázott együtt; azután az egész társasággal együtt ivott. Dühösen, keserűen ivott, ádáz haraggal itta le magát. A társaság zajosan ünnepelte. Girálthyból ekkor kitört a harag.
– Komisz, szívtelen banda vagytok ti. Igy örültök, hogy a pajtástokat, a barátotokat lovagiasan legyilkoltam.
– Szamár vagy öreg, mondta neki Vécsy. Igyál!
Girálthy dühödten ivott. Tizenegy órakor egészen részeg volt. Ekkor jött a kocsi – amelyet megrendelt – hogy kivigye a vonathoz.
– Öregem mondta neki Vécsy, te egészen részeg vagy. Kikisérlek, beraklak a vonatba, mert még bajod esik.
Beült vele a kocsiba. Girálthy sírt:
– Megöltem a legjobb barátomat, a testvéremet. Megöltem Pistát. Megöltem Pityut!…
Odafordult Vécsyhez. Részegen dadogott:
– Tudod miért öltem meg. Egy ringyó miatt. Egy rongy miatt. Akarod? Te is megkaphatod. Menj hozzá és mondd neki, hogy megölöd magad, mint Zemplény Gyurka. „Főbe lövöm magamat Ilka az ablakod alatt!“… Mondd neki. Már megkaptad. Olyan buta. Csak ennyit mondjál és füttyents neki, – már a tied. Ezért a rongyért öltem meg a testvéremet, Pityut!…
– Részeg vagy te pajtás, mondta neki Vécsy.
X.
Vécsy tíz nap mulva elment a kórházba. Beeresztették Gálhoz.
– Szervusz fiú, köszönt neki, hát hogy vagy?
Gál ágyban feküdt nagy kötéssel a fején.
– Köszönöm, mondta, most már jobban.
Beszélgettek; azután Gál félénken, halkan megkérdezte:
– Te, tudják a városban, miért verekedtünk?
– Annyit mindenki tud, hogy Mertzné miatt. Girálthy is sokat volt vele, te is sokat voltál vele…
Gál nyugtalanul sóhajtozott, azután nagy elhatározással megszólalt:
– Pali, jóbarátom vagy te nekem?
– Igen.
– Rád bizhatom egy nagy ügyemet?
– Igen.
– Bízhatom a diszkréciódban?
– Igen.
– Talán ostobaság, amit csinálok. De nem bírom tovább. Menj el kérlek Mertznéhez. És mondd meg neki… Mondd meg neki, hogyha tíz nap óta nem érdeklődött is irántam, ha nem küldött egy üzenetet, egy levelet, egy jó szót, én mégis mindig rá gondolok. És üzenje meg veled, hogy nem haragszik rám.
– Megmondom neki.
– Mikor?
– Még ma.
Vécsy azután elment. Délután felkereste az asszonyt. Az asszony szép volt: friss, elegáns, jókedvű. Mikor Vécsy elmondta neki az üzenetet, elpirult és zavarba jött.
– Kérem, mondta zavarodottan, mondja meg Gálnak, hogy én… Hogy én nem haragszom rá.
– Mást ne mondjak neki?
– Mit mondhatna mást?
– Nem üzen neki semmit?
– Nincs mit üzennem… Nekem nagyon kínos ez a dolog. Én nem tehetek róla. Én ártatlanul keveredtem bele. És az emberek úgyis annyit beszélnek.
Vécsy dühbe jött a gyáva mentegetődzésre.
– Minek hazudik? – mondta haragosan. Az a szegény fiú félholtan fekszik a kórházban…
Az asszony ijedten húzódott vissza.
– De nekem, dadogta, semmi közöm sincs hozzá.
Vécsyt elöntötte a méreg. Odalépett hozzá és megfogta a karját.
– Minek hazudik? – kiáltott rá.
Az asszony ijedten állott fel, Vécsy fogta a karját és maga mellett érezte a kiegyenesedett testét.
– Minek hazudik? – kérdezte halkabban.
Az asszony félénken dadogott.
– Én nem… én igazán…
Vécsyt forró vágyakozás öntötte el ebben a percben. Még mindíg fogta az asszony karját. Közelebb húzta magához és száraz torokkal súgta a fülébe:
– Maga azt akarja, hogy mind öljük magunkat magáért.
Az asszony rémülten nézett rá. Vécsynek szikrázott a szeme és kitágultak az orrlyukai. Görcsös karral rántotta magához az asszonyt és rekedten recsegő hangon lehelte rá:
– Én is ideállok az ablak alá, mint Zemplény Gyurka…
Az asszony elsápadt, halálos rémülettel reszketett, beleesett a Vécsy durva karjaiba és nem tudott védekezni. –
Vécsy zavarodottan pödörte a bajuszát. Az asszony zokogva ült fel, és a kezébe hajtotta a fejét. Nem tudtak szólni, Vécsy végre kínos zavarban megszólalt:
– Milyen üzenetet vigyek Gálnak?
Az asszony elkeseredetten zokogott.
– Semmit, mondta, semmit.
– Valamit kell neki mondanom.
– Semmit!… Ilyen gazság!… Ilyen becstelenség!
Vécsy nem tudott kibontakozni a zavarodottságából. Végre megpróbálkozott valamivel. Odament az asszonyhoz és megsimogatta a karját. Azután meg akarta csókolni a nyakát.
– Nem! – sikoltotta az asszony. Nem! Takarodjék!
– De holnap eljövök, mondta Vécsy.
– Nem. Utálom magát. Undorodom magától.
Vécsy megpróbált könyörögni:
– Hadd jöjjek el!… Szeretem magát!
Az asszony erre felállott. Összeszorította az öklét és szembenézett Vécsyvel. Egy percig hallgatott, azután szabadon eresztette a dühét.
– Maga poltron. Gyáva gazember. Piszkos szemétfickó. Bitang kocsis. Az ilyen pimaszok számára a leköpés is nagy megtiszteltetés.
Zuhogott a férfire a haragos, elvakult, nem válogatós szidalma. Vécsy a szemébe nevetett.
– Most már beszélhetsz babám. Előbb szóltál volna.
Az asszony piros lett a haragtól, teleszítta a száját levegővel és háromszor egymásután a szemébe vágta:
– Hamis kártyás! Hamis kártyás! Hamis kártyás!
Vécsy elfehéredett. Ez a pletyka, amit most belecsaptak az arcába, elevenére talált. Most egészen átalakult azzá a paraszttá, amivé néha válni szokott. Az asszony még egyszer mondta, halkabban most már és kissé ijedten:
– Hamis kártyás.
Vécsy hozzálépett, megfogta a csuklóját, megcsavarta és a földre taszította.
– Hallgatsz? – kiáltott rá.
Az asszony ijedten hallgatott. Vécsy felemelte a lábát és a cipője orrát hozzáérintette az asszonyhoz.
– Na megállj! – mondta neki.
Végignézett rajta és hozzátette:
– Lotyó!
Azután elment.
XI.
Másnap felsétált a kórházba.
– Mertzné, mondta Gálnak, azt üzeni, hogy nem haragszik rád.
Gál rémülten nézett rá.
– Ezt üzeni? Egyebet nem?
– Nem.
– Semmit?
– Semmit.
Gál lehúnyta a szemét.
– Pajtás, mondta neki Vécsy, rossz asszony az.
Gál felnyitotta a szemét. Ránézett.
– Lehet, mondta. Lehet, hogy rossz asszony. Hát majd kigyógyulunk talán ebből is.
Vécsy azután elment. Délután találkozott a rendes társaságával. Akkor félrehívta Rápolt Kálmánt.
– Te Kálmán, mondta, vér van a te eredben vagy víz?
– Vér van abban öregem, még pedig jó kún vér.
– Hát Kálmán, kell-e szép asszony?
– Kell.
– De merni is kell ám azért valamit.
– Merek én.
– Szeretnéd-e Mertznét?
Rápolt összeszorította a két ajkát és füttyentett egyet.
– Hát szeretnéd?
– Igen.
– Csak tőled függ. Megkaphatod. Én is megkaptam.
– Te?… Te?… Te…?
– Igen.
Végighallgatta a Vécsy elbeszélését.
– Hát te kitől hallottad ezt? – kérdezte azután.
– Girálthytól, mikor részeg volt.
– És hát ha egy pofont kapok tőle?
– Hát legfeljebb kaptál egy asszonypofont.
– És hát ha botrány lesz belőle?
– Légy nyugodt. Az asszony jobban fél a botránytól, mint te.
– Hány óra?
– Hat.
– Rögtön megyek.
– Eredj. A Hungáriában várlak.
XII.
Nyolc óra elmult. Vécsy a Hungáriában ült a rendes társaságával és türelmetlenül dobolt az asztalon. Negyed kilenckor bejött Rápolt. Vécsy felugrott.
– No? Széna vagy szalma?
– Rápolt mosolygott és egy nagy lélegzetet vett:
– Széna.
Vécsy örömében a nyelvével csettintett.
– Pincér, kiáltotta, Pommeryt!
Azután odafordult Rápolthoz:
– Most ülj ide az asztalhoz és mondj el mindent.
Rápolt húzódozott:
– Te! Csak nem mondom el…
– Lovagias görcs esett beléd? Felrúglak! Hat órakor még nem voltál ilyen lovagias. Rögtön elmondasz mindent.
Azután csendesebben folytatta:
– Én úgyis mindent elmondok.
Rápolt erre leült az asztalhoz. Felhajtott két pohár pezsgőt; a társaság összébb húzódott; Rápolt elbeszélte a dolgot:
– … Mikor elváltam Vécsytől, odamentem a Mertz-házhoz. Ott megrőkönyödve vakargattam egy kicsit a fejemet… Azután meggondoltam a dolgot. Visszatérni szégyen volna; azután meg mi történhetik velem? Legfeljebb kidobat. Felmentem. Becsengettem. Az asszony egyedül volt otthon. Kedvesen fogadott, mintha látogatóba jöttem volna. Én is úgy tettem, mintha látogatóba jöttem volna. Beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk. A dolog már unalmas volt. Erre összeszedtem minden bátorságomat és ezt mondtam: „Én már régen meg akartam mondani magának, hogy imádom. Most megmondom. Őrültül szeretem.“ – Erre felállott: „De kérem“, – mondta sértődötten. – „Hallgasson meg“ mondtam erre. „Meg kell hallgatnia.“ – „Nem!“ mondta haragosan. „Azonnal távozzék.“ – Úgy? mondtam erre magamban. Te haragszol? No lássuk. – „Hallgasson meg“ mondtam… „Gondolja meg, nem lett volna-e jobb, ha Zemplény Gyurka a halála előtt egy nappal idejött volna: így mint én?“ – Erre elsáppadt és leült. – „Kérem“ mondta könyörgő hangon „ne bántson; hagyjon el engem; menjen szépen haza.“ Sírt. Olyan szépen könyörgött, hogy majdnem eljöttem. De közben hozzáért a kezemhez a kezével, azután hozzám súrlódott a szoknyája, és erre egyszerre eszem ágában sem volt menni. – „Ha most elküld“ mondtam „akkor a halálba küld“. Összetette a kezét és úgy könyörgött. „A halálba küld“ mondtam neki. Elsáppadt és el akart ájulni. De én nem engedtem. Átkaroltam. „A halálba küld“ mondtam neki még egyszer. Erre nem tudott védekezni.
A társaság izgatottan kérdezte:
– És? És?
Rápolt büszkén mosolygott és ennyit mondott:
– Én pedig nem vártam biztatást.
Az asztal körül ideges hallgatás volt egy másodpercig.
– Éljen! – kiáltotta ezután Vécsy.
A társaság lelkesen éljenzett. Ujjongtak. Koccintottak. Lelkesedtek. Tomboltak az örömtől.
– Hogyan búcsúztál el tőle? – kérdezte Vécsy.
Rápolt nevetett.
– Megköszöntem neki, hogy megmentette az életemet.
– És ő mit mondott?
– Szomorú volt.
– Majd felvidítjuk, mondta Vécsy. Éljen a jószívű, szép asszony!
A társaság lelkesen éljenzett. Boldogak voltak. Ficánkoltak. És sokat ittak. A társaság a részletek felől faggatta Rápoltot. Rápolt részeg volt már egy kicsit és büszkén válaszolta:
– Lovagias ember ilyen dolgokról nem beszél.
Erre kinevették, pofonokkal fenyegették, és Rápolt erre előadta a részleteket.
– Holnap, mondta később, megint felmegyek hozzá.
– Fenét mégy! – válaszolta Vécsy. Mindent magadnak akarsz? Másnak is jusson.
– Úgy van, kiáltották a többiek.
– Sorsot húzunk, mondta Vécsy, hogy ki menjen fel hozzá holnap.
A társaság lelkesedett ezért a tervért. Vécsy elővett egy forintot.
– Két ember van soron, mondta. Kurt és Rácz Jani. Kurté a fej. Rácz Janié az írás.
A társaság üvöltött a gyönyörűségtől. Vécsy megpergette a forintot és ott az asztalon Rácz Janit sorsolták ki másnapra.
XIII.
A szőke Rácz Jani gyáva volt egy kicsit. Félt. Ebéd után inni kezdett tehát és délután hat órára elég bátorságot ivott magának.
Felment az asszonyhoz. Becsengetett. Egy szobalány jött ki.
– A nagyságos asszony, mondta, senkit sem fogad.
– Beszélnem kell vele, kiáltotta erre Rácz Jani. Nagyon fontos ügy.
A szobalány erre bement és egy perc mulva visszajött.
– Tessék besétálni.
Rácz Jani bement a szobába. A járása egy kissé bizonytalan volt és a félhomályban nem vette észre mindjárt az asszonyt.
– Jó estét Rácz, mondta neki az asszony. Mit akar tőlem?
Rácz Jani feléje fordult. Az asszony egy szék mellett állott: halványan és komolyan. Rácz Jani odalépett hozzá és megölelte. Az asszony halkan sikoltott és ellökte magától.
Rácz Jani megtántorodott. De nem esett el. És erre energikus lett.
– Férfiúi becsületszavamra fogadom, mondta, hogy ha ellök magától, kimegyek ide az ablak alá, kiveszem a revolveremet és főbelövöm magamat.
Az asszonyból felbuggyant a zokogás. Egy szék mögé menekült és összekulcsolta a kezét.
– Rácz! Kérem, könyörgök, ne bántson!
Rácz Jani kérlelhetetlen volt. Odament az asszonyhoz:
– Férfiúi becsületszavamra fogadom, hogy főbelövöm magam.
Az asszony halkan és bágyadtan könyörgött még. De Rácz Jani nem engedett és így neki kellett engednie.
XIV.
Másnap délután Kurt báró csengedett be az asszony lakásába. Az ajtót azonban nem nyitották ki. A szobalány az ajtó nyílásán át szólt ki:
– A nagyságos asszony senkit sem fogad.
– Fontos ügy…
– A nagyságos asszony holnap elutazik és senkit se fogad.
Kurt tárgyalni akart még, de a szobalány otthagyta az ajtó előtt. Kurt megfordult és elment.
Dühös volt. A társaságnak elmondta a dolgot. Kinevették. Ez még dühösebbé tette. Káromkodott.
– A keserves rézangyalát annak az asszonynak. Most becsukatja az ajtaját. Mikor én jövök sorra. A lotyó! Csak épen én ne?
Később inni kezdett és erre még dühösebb lett. Úgy érezte, hogy jogai vannak az asszonyra, és hogy az asszony kijátszotta és megcsalta.
Ivott. Tizenegy óra tájban egyszerre felugrott és menni készült.
– Hová mégy? – kérdezték tőle.
– Várjatok rám, mondta, eszembe jutott valami.
Egy óra tájban visszajött. A sapkáját félre csapta, a kardját a kezében hozta. Csillogott a szeme. Gőgösen fütyörészett.
– Hol voltál? – kérdezték tőle kiváncsian.
Kurt leült, várt egy kicsit, azután nagyon nyugodtan és nagyon diadalmasan válaszolta:
– A szép asszonynál! A szeretőmnél!
– Mi? Hol? Kinél?
– Ilkánál.
A társaság elbámult.
– Hogyan? Hogy csináltad ezt?
Kurt boldogan élvezte a dicsőséget, azután csendesen és büszkén elbeszélte a dolgot.
– Nagyon egyszerű az ügy. Mikor innen elmentem, elmentem a Mertz-ház elé. A kapú be volt csukva. Megnéztem a rácskerítést. Nem volt valami magas. Átmászok én ezen, gondoltam magamban. Át is másztam, csak egy vas kiszakította a nadrágomat. Hát átmásztam. Melyik lehet most az asszony hálószobája? – gondoltam magamban. Kikombináltam, hogy az utolsó sarokablak. Odamentem. Szépen bekocogtattam az ablakon. Kocogtattam egyszer. Kocogtattam kétszer. Senki se válaszolt. Ráütöttem egyet az ablakra. Erre láttam, hogy odajön az ablakhoz az asszony. Kinyitotta a spalétát, de az ablakot nem nyitotta ki. Kérni kezdtem, hogy nyissa ki, de nem akarta. Erre hangosabban kértem. Erre megijedt, hogy emberek találnak jönni. Erre kinyitotta. Kért, hogy menjek el. Megigérte, hogy holnap mehetek hozzá. De én nem adok semmit az ilyen igéretekre. Elővettem a revolveremet, felhúztam a kakasát, nagyot pattant a rúgó, és azt mondtam neki, hogyha be nem ereszt, ott rögtön az ablaka alatt főbelövöm magamat, mint Zemplény Gyurka.
Kurt elhallgatott. A társaság sürgette:
– És? És?
– És erre beeresztett, mondta Kurt nyugodtan.