SÜKET MÉLYSÉGEK.
I.
Aszódi négy hete járkált már állás nélkül, és külföldre készült. Egy este, mikor hazament, levelet talált az asztalán. A levél rövid volt:
Kérem, szíveskedjék engem holnap déli tizenkét órakor hivatalomban felkeresni.
Krausz.
Aszódi dühbe jött:
– Ki ez a Krausz? Mi ez a királyi Krausz? Hogy mer ez engem déli tizenkét órára a hivatalába rendelni?
Elhajította a levelet.
– Ha akar valamit tőlem, mondta dühösen, jöjjön el hozzám.
Lefeküdt, olvasott, azután eloltotta a lámpát. De nem tudott aludni. A kurta levélen járt a feje, amelyet kapott; azután eszébe ötlött valami, meggyújtotta a lámpát, újra előkereste a levelet és figyelmesen elolvasta. Erre az összegyűrt boritékot kaparta ki az asztal alól, kisimította és ekkor felkiáltott. A boriték balszögletében két keresztbe tett kalapács rajza volt, alatta pedig körben, finom, vékony nyomással ez a két szó: Magyar Iparbank.
– Ohó, mondta Aszódi, hát ez a Krausz az Iparbank igazgatója? Hiszen ez nem is minden jogcím nélkül olyan királyi. De miért téteti csak a borítékra rá a két kalapácsot?
Ezen még bosszankodott egy kicsit, azután lefeküdt, eloltotta a lámpát és nyugodtan elaludt. Másnap délben, pontosan tizenkét órakor ott volt a bankban.
Krausz várta, leültette és szivarral kínálta meg.
– Kérem, szólt azután, elmondom, miért kértem ide. Ön tudja, hogy a képviselőház megszavazta a tisza-görgői csatornát.
– Igen.
– A főrendiházban biztos a dolog; most tehát az építésre kell gondolnunk. Azt az ajánlatot teszem önnek, vállalja el az építés vezetését.
Aszódinak nyitva maradt a szája a meglepetéstől.
– A vezetését? – kérdezte kételkedve.
– Igen. Húszezer forint fizetéssel és jutalékkal a megtakarítások után.
– De Robertson…
– Az öreg itt marad Budapesten. Kímélem az érzékenységét és igazgatói címet adatok neki. De a vezetést, az igazi vezetést önre akarom bízni.
– A konzorcium azt teszi, amit én akarok. És én önt akarom.
– De…
– Ugyan kérem, ne aggodalmaskodjék annyit. Akarja, vagy nem akarja?
– Igen. De…
– Hát nézze, a dolog így áll. Én tudom, hogy a pályázatnál az ön terve volt a legjobb. De Robertson, az öreg panamista, megszerezte a dolgot magának, és más panamistákkal együtt azt is megcsinálta, hogy a csatorna ne arra menjen, amerre ön tervezte és amerre a legjobb volna. Hát a dolog megvan, ahogy van. Csakhogy már ennyire jutottunk. De ha már így van a dolog, azt akarom, hogy legalább az építés menjen tisztességesen. Megkérdeztem Károlyi professzort, kit tart önmaga után az első szakembernek a vízépítésben. Azt mondta: „Aszódit, de nagyon megférhetetlen ember.“ Utána jártam a dolognak, és megtudtam, hogy ön csakugyan megférhetetlen ember volt eddig, mert szamarak és tolvajok voltak a parancsolói. Hát most senki se lesz a parancsolója. Teljes önállósággal vezethet mindent, Robertson meg se mukkanhat. Akarja?
– Igen.
– Gondoltam. Tessék a szerződés. Írja alá a másolatát.
Aszódi kábultan írta alá a szerződést. Krausz eltette a nagy papírívet. Aszódi összehajtotta a maga ívét, zsebre tette, nyugodtabb lett és elmosolyodott.
– Mit nevet? – kérdezte az igazgató.
– Azt, hogy én már ajánlkoztam Robertsonnál.
– Tudom. Osztályvezető mérnöknek. Megalázta magát. És kidobták.
– Igen.
– Hát annál rosszabb rájuk nézve. Rendben vagyunk?
– Igen.
– De nekem még van valami mondani valóm. Ön a napokban mindenesetre elutazik Tisza-Görgőre. Hiszen a dolgokkal tisztában van; de nem árt már most körülnézni. Hát nézzen körül. Az építés öt évre van tervezve. Robertson azt mondta: lehetetlen rövidebb idő alatt; nekünk pedig aranyat ér minden hét, amellyel hamarább készülnénk el. Hát nézzen körül. És ha ön azt hiszi, hogy hamarább is elkészülhetünk, táviratozzon nekem ennyit: igen. Akkor én küldök önnek egy pótszerződést, amelyben a konzorcium kötelezi magát, hogy minden hét megnyeréseért önnek kétszázötven forint külön honoráriumot fizet. Helyes?
– Igen!
– Mikor utazik?
– Ma éjjel.
– Helyes. Isten vele.
Kezet fogtak és Aszódi elment.
II.
Másnap Tisza-Görgőn volt. Kocsit fogadott, Bejárta az építendő csatorna útját, amely most még nagy búzatáblákon, homoki szőlőkön és dohányföldeken vezet keresztül, és harmadnap tért vissza a vendéglőbe, ahol megszállt. Innen táviratot küldött Krausznak, és másnap már kezében volt a pótszerződés.
Tisza-Görgőről ekkor el se mozdult egy évig. Két hónap mulva kezdődött a munka, és ő ekkor kora reggeltől késő estig írt, számolt, dolgozott, lovon járta be az épülő csatornavonalat, tanított, veszekedett és esténként holtrafáradva került ágyba. Egy év mulva áttette az irodáját egy kis faluba, azután ismét visszatért Görgőre. Boldog volt. Az a kábító öröm, amelyet akkor érzett, mikor a szegénységből, a sikertelenségből, a nyomorúságból valami hallatlan szerencsével, valósággal csodamódon egyszerre kiemelkedett, megmaradt a szívében.
– Most, mondta magában, megmutatom, mit tudok. És pénzt szerzek. És vagyont gyűjtök magamnak.
A fizetésének a negyedrészét sem tudta elkölteni, a megtakarítások révén is áradt a pénz hozzá, és biztosra vette, hogy legalább egy évvel hamarább megcsinálja a csatornát, mint ahogy tervezték.
– Ohó, mondogatta boldogan nevetve magában, gazdag ember leszek.
Boldog volt. Amint a nagy munka haladt előre, és a mérnökök és a munkások beletanultak a dologba, a harmadik év végén az ő munkája kevesbedett. Néha volt egy-egy szabad órája. Eleinte úgy élvezte ezeket a szabad órákat, mint egy iskolásfiú, azután átment néha – estefelé – Törökhöz, a konzorcium görgői ügyvédjéhez. Itt meghívták vacsorára, az akácos udvaron borozgattak az öreg ügyvéddel, és néha kártyáztak.
Egy este, mikor átment Törökékhez, az asztal mellől karcsú szőke lány állott fel. Aszódi kezet csókolt az öreg asszonynak, kezet fogott az ügyvéddel és bemutatkozott a lánynak.
– Hiszen mi ismerjük egymást, – mondta a lány nevetve.
Aszódi csodálkozott:
– Honnan?
– Mikor először jött hozzánk és várnia kellett, mert a papánál volt valaki, én vittem be magának konyakot és szivart.
– A lányom, – mondta boldogan az öreg Török. Intézetben volt egy évig.
Aszódi csodálkozott. A kis Török-lány vézna, zöld gyerek volt, mikor először látta. Azontúl észre se vette soha. Ez pedig egy finom, meleg, puha szépségű asszony. Aznap este tovább maradt ott, mint rendesen, és azontúl még gyakrabban járt át.
Érdekelte a leány. Kiváncsi volt rá. Soha életében lánnyal nem foglalkozott. Asszonnyal sem. Diákkorában nyomorgott, azután pedig keservesen dolgozott és verekedett a sikerért. Tizperces találkozásokból állott eddig a szerelmi élete, és soha egy indulat meg nem remegtette a vérét. Ez a lány pedig lány volt, fiatal volt, meleg üde, mosolygós és kivirágzó, nem eszes, de kedves, nem elragadó, de bájos.
Egy este megfogta a kezét.
– Ilonka, mondta neki, akarna a feleségem lenni?
– Igen, válaszolta a lány.
Megmondták Töröknek, megmondták az asszonynak. Mindaketten sírtak örömükben.
Aszódi, mikor éjjel hazament, mámoros volt a boldogságtól. Felemelte a fejét és a csendes, nyári éjszakában kitárta a karját.
– Oh, mondotta, milyen fejedelmien szerencsés vagyok. Milyen nagyon szép az élet. Milyen mámorítóan szép. Olyan boldog vagyok, olyan tökéletesen és megzavarhatatlanul boldog: erős, szerencsés, szerelmes, gazdag, fiatal. Nem volt ilyen emberi boldogság még a földön.
III.
Úgy határozták, hogy az esküvő egy év mulva lesz. Előbb legyen készen a nagy munka, jőjjön a siker, a dicsőség, a vagyon. Egy hétre rá legyen meg az esküvő.
Aszódinak ekkor már minden estéje szabad volt. Minden este átment Törökékhez, együtt vacsorázott velük, vacsora után pedig a menyasszonyával sétált. Lementek a Tisza-partra, elsétáltak a Püspök-kertbe, karonfogva járkáltak az óriási platánok alatt, összebújtak egy padon, és csókolóztak. Szerették egymást. Aszódi a vágynak soha nem érzett szenzációit érezte, a lány újjának az érintésétől is mámoros lett, és a puha, tiszta, üde leányszájnak a csókja részeggé tette. Érezte, hogyan érik a karjai között a lány asszonnyá; és amikor a karcsú, izmos fiatal teste remegett az ölelésétől, sajnálta azt az időt, amelyet még munkájával kell eltölteni. Részeg, lihegő, forró szerelmes esték voltak a nyári esték, és mindaketten kergetni szerették volna a napokat.
A nyár eltelt, a Püspök-kert útai levelekkel voltak tele, és esténkint didergett a lány és nem akart többé sétálni menni. Aszódinak ismét sok volt a dolga, sietni kellett a tél miatt.
Egy novemberi napon az íróasztala előtt ült. Az öreg Török jött be hozzá. Komoly volt az arca, majdnem hideg. Aszódi meglepetve kérdezte:
– Mit hozott át ilyenkor?
– Kérlek, mondta komolyan az öreg Török, most már mégis tartsuk meg az esküvőt.
Aszódi csodálkozott.
– Hiszen ha kívánjátok, mondta, nekem végre is semmi kifogásom ellene. Sőt örülök neki. De mi okozza ezt a változást? Hiszen magatok kívántátok, hogy várjunk, mert Ilonka fiatal.
– Nagyon jól tudod, hogy alapos okaink vannak arra, hogy az elhatározásunkat megváltoztassuk.
– Mi? – kérdezte Aszódi.
Az öreg Török elkeseredve fakadt ki:
– Meg kell mondanom, hogy csalódtam benned. Hiszen jó: a feleséged lesz… De ezt mégsem vártam tőled.
Aszódi felugrott.
– De mit beszélsz? – kiáltotta. – Mit akarsz ezzel mondani?
Az öreg Töröknek könnyek gyűltek a szemébe.
– Mi, mondta majdnem sírva, rád bíztuk a lányunkat. Nem őrizgettük. Bíztunk benned. Átadtuk neked. Egyedül hagytunk vele. És te így viszonoztad a bizalmunkat.
Aszódi elfehéredett. Odament az öreg emberhez és megmarkolta a karját.
– De hát mi történt? De hát mi történt?
Török majdnem zokogott.
– Az történt, mondta, az történt, hogy Ilonka ma reggel elájult. Elhivattuk a doktort. Megvizsgálta. És megállapította, hogy…
– Hogy? Hogy?
– Hiszen tudhatod… Hogy gyermeke lesz…
Aszódinak elsötétedett a szeme. Megszédült, és egy székbe kellett kapaszkodnia. Leült, szédülve simogatta a homlokát és ájultan zavaros lett a szeme. Az öreg Török megrémült.
– No, – mondotta, no hát ne vedd olyan nagyon a szívedre. Hát nem olyan nagy baj. Hát hiszen a feleséged lesz. No! Hát hiszen el lehettél rá készülve.
Aszódi ekkor felemelte a kezét, reszketve szorította ökölbe, és kétségbeesve, rekedten, hörögve tiltakozott.
– De nem, nem. Én nem. Hát én nem tudom. Én nem értem.
Az öreg Török rámeredt.
– Te nem?
Aszódi nem tudta mit mondjon. Az öreg Török megrázta. Kiáltott neki.
– Mit mondasz? Te nem? Hát beszélj, hát beszélj már.
Aszódi érezte, hogy lehetetlen hallgatnia.
– Én nem, mondta kétségbeesve. Esküszöm. Én nem.
Halványan bámultak egymásra. Egyik sem tudta, mit szóljon, és riadtan keresték egymás arcán a magyarázatot.
– Gyere át hozzánk, – szólt ezután Török.
Átmentek. Egy cseléddel találkoztak.
– Hol van a kisasszony? – kérdezte Török.
– A szobájában.
Bementek a szobájába. A leány ágyban feküdt és sikoltva emelte fel a kezét, mikor Aszódit meglátta.
– Ő, mondta, ne jőjjön be, ő ne jőjjön be.
– Maradj künn, mondta Török. Várj meg.
Aszódi várt. Lihegve járkált és az öklét harapta türelmetlenségében. Egy hosszú félóra telt el. Ekkor jött az öreg Török.
– Te, mondta Aszódinak, menj most el. És ne jöjj vissza többet.
– De mi történt? Hát mi történt?…
– Ne jöjj vissza.
– De könyörgök… Esedezem… Mi történt? Tudnom kell.
– Veled töltötte az estéket. Szeretett. Érzésben asszonnyá tetted. Hazajött. És van itt egy irnokom, egy rongy, egy semmi, akit nem is szeret, aki nem is érdekli, egy canaille, az felhasználta ezt. Ez történt.
Az öreg ember arcán vonaglott a fájdalom.
– Menj el, mondta Aszódinak, és ne jöjj vissza…
Aszódi ingadozott egy percig. A szemei nem láttak és nem hallottak semmiféle hangot. Vak lett és süket lett a fájdalomtól. Nagyon szerette a lányt, és ennek a hallatlan, ennek az irtózatosan váratlan katasztrófának a fájdalma minden idegét vaskörmökkel tépte. Hogy történhetett ez? Honnan zuhant rá ez a szerencsétlenség? Mi történt vele? Úgy érezte, hogy az elméjére száll egy borulás, és didergett, mert nem tudott sírni. Nehezen sóhajtott és megértette, hogy az élet rettenetes valami, hogy akkor nyílnak meg irtózatos örvényei, amikor gőgösen és boldogan haladunk előre, és amikor azt hisszük, hogy felfelé visz az út, akkor zuhanunk le kábultan és tehetetlenül süket és vak mélységekbe.
Körülnézett, megfordult és lassan indult hazafelé.