Hárman a szalónban
1.
Manikürt akkor még nem igen ismertek, de a mi kis főtisztelendőnk tömzsi parasztkezén a köröm oly rózsaszín volt s olyan gömbölyűre hegyezett, hogy nincs az a Rigaud-portrait, min külömb francia papkörmök előkelősködnének. Francia papot sem igen láttam addig s nem láthatott maga a kis főtisztelendő se, de mikor – reverendában sohsem járt – jószabású hosszú peruvien-kabátjában oly ügyesen ült bele a selyem-zsöllébe, hogy a kabát két szárnya természetes eséssel került alája, s mikor rövid lábacskái egyikét átvetvén a másikon, karcsú bokáján fekete pantallója alól selyemharisnya fénylett elő, s kicsiny – sajnos, rövid és széles – lábán csattos, kivágott lakkcipő: én gyerekfővel is megértettem, hogy a kis főtisztelendő az ő szerény, el nem bizakodott, de férfias vágyódásával a francia abbéság után érez honvágyat, a francia szalónok után, az egyszerű és bájos francia előkelőség után, aminőnek azt a könyvek írják le, a régi novellák, az elfelejtett regények, melyeknek hatása hosszú évek multán úgy benne rezeg a kis nemzetek irodalmában, mint ahogy a fény lassú járásánál fogva itt a földön még látjuk a távol csillagot, mikor valójában rég széjjelrobbant.
Az a világ is, amelyről most szólok, rég széjjelrobbant. Mindössze huszonöt éves emlékül él bennem, de kő kövön nem hiszem, hogy ma azon mód találtatnék benne, ahogy még én láttam. A kis felvidéki város, hol akkor az alsó gimnáziumot jártam, néhány év mulva földig leégett, s el sem tudom gondolni, milyen lehet most, újjá építve. Az emberek pedig… de hiszen éppen ő róluk akarok szólni; a kis főtisztelendőről, Suhay Dániel r. kath. áldozárról, az odavaló r. kath. állami főgimnáziumon a magyar s a latin nyelv tanáráról, továbbá Stein odavaló földbirtokosékról s bérlőékről, kiknek szalónján (így hítták fogadószobájukat), a szalón selyem-zsöllécskéin s rézzel berakott ébenfa-asztalkáin délelőttönkint végigtáncolt a téli napsugár; a kandalló tüzéről, mely besugározta s át is melegítette a főtisztelendő bokácskáit; a menyezet fehér stukkójáról, mely éppoly büszkesége volt a jómódú vidéki familiának, mint maga a kandalló; magamról, ki már nem emlékszem, mint kerültem hozzájuk s hogy’ szoktattak oda magukhoz s aki már nagy fiú voltam, tizenkét éves, de testre fejletlenebb, lélekre bátortalanabb, elkényeztetésre sóvárgóbb az ölbenülő kisgyereknél, – mindenek felett pedig Stein Irénről, kinek lábánál kuporogtam a kandalló előtt, ki maga volt a jóság s a bájosság, tizennyolc-tizenkilenc körül járó nagy kisasszony, rózsásra lehelt arcú, világosbarna szemű, gesztenyeszín hajú – és mellbeteg.
Nekem erről a betegségről tudomásom nem volt. Úgy gondolom, neki magának sem. A kényeztetés, a becézés, a langyos fürdő kéjével simogató jóindulat úgy benne volt a fogadó-szoba levegőjében, hogy mindhárman külön kiélveztük s nyujtózkodtunk benne, mint a macska, de egyikünknek sem volt oka, hogy külön magára vegye. Mint a bútorok, a zsöllék s a hasábfák: az Irén karcsú, halovány, feketeruhás édesanyja s szakállas, csíptetős, tagbaszakadt bátyja magától értetődően csak arra valók voltak, hogy csöndes mosollyal, vagy, a bátyja, harsány nevetéssel bekukkantsanak hozzánk a másik szobából; hogy beküldjék a sokszoknyájú, nehéz járású szép tót szolgálóval a fényes és omlós apró pogácsákat s a gyűszűnyi pohárka tokajit. Boldog álmosság, édes gondolattalanság zsibongott bennünk, olyan lábbadozás fajta állandó elandalodottság, hogy tél vagy betegség vagy felnőttség vagy halál vagy hogy innen el is kéne mennünk: egy percre sem jutott eszünkbe.
Azt hiszem, ezeken a félórákon kívül nem is éltem. Azt hiszem, a főtisztelendő úr sem. Azt hiszem, Irén sem. Sejtelmem sincs róla, mit csináltam délelőtt, délután az iskolában – pedig akkor, az alatt az egyetlen esztendő alatt, jó tanuló voltam. A bácsi s a néni, akiknél laktam s kikhez egy évre feladtak a felvidékre, hogy a vidéki jó levegőn erőbe kapjak; a fizika-tanárom, ki szelíd, bölcs és nemes volt, mint Kepler Az ember tragédiájában; padbeli szomszédom, egy ritkán fürdő kis tót fiú; a helybeli szerkesztő, aki költő volt s az Alföldről került ide Tótországba; az ezredes, ki napjában negyvenszer végigsétált a kaszárnya előtt, hogy a kapuőrség napjában negyvenszer fegyverbe ugorjon s elordítsa a kverauszt; az öreg doktor, ki a patikusnál külön számlát nyittatott a kis pesti fiú számára szalmiákra meg égetett cukorra; a főispán, aki délután négy órakor veresre izzadt ábrázattal jött ki barátjaival a nagyfogadó ebédlőjéből; az őszöreg tanfelügyelő, ki Úrnapján díszmagyarban állt az oltár előtt, a megyei urak között; a fekete szakállú, halovány képű művelt zsidó pap s egy gőgös, daliás, haragtól eres homlokú magyar úr, kiről a kis zsidó fiúk rettegve susogták, hogy antiszemita: a ferencrendi kolostor, ahová tornázni jártunk s ahol állandó volt a káposztaszag, csak egyszer vegyült még bele valami nehéz, fejfájdító bűz, mikor az egyik cellában kiterítve feküdt a szegény öreg fráter Anzelmus; a tavaszi mezők s a téli fagyok: az ódon luteránus kollégiom s a hervatag gesztenyés; a csobogó város-kútja s a gomolygó Szentháromság-szobor; a vajas bödönök, a málnás fazekak, a túrós bélesek s a kaszinóból kölcsönvett régi élclapok: mindez csak úgy van, idegenül, élettelenül, hozzám nem tartozóan beraktározva hálátlan emlékezetembe, mint egy-egy évszám vagy könyvcím, melyet valaha be kellett tanulnom s még mindig nem tudom elfelejteni. Ami azon időből vérembe ment át, ami tovább él, fejlődik s együtt vénül velem, mint teszem a filozófiáról vagy a fizikáról való tudásom: az csakis a Stein Irénék fogadószobája, csakis az ő bűvös délelőttjeik, csakis a táncoló napfény s a sugárzó kandalló; csakis a finom kis főtisztelendő suttogása, a magam odasimuló kuporgása s annak az édes leánynak, mindezek uralkodó királynéjának, drága, meleg, ibolyaillatú személye. Ezt az illatot ma is érzem; ezt az illatot magamba szíttam sötétkék szoknyájából, hófehér kezéről; ez az illat dobbantotta meg, érzékletes emlékezettel, a szívemet lefekvéskor, elalváskor, mikor a nagyszobából áthallatszott hozzám a kis benyílóba a bácsiék vidám vacsora után való kártyázása s az ajtó hasadékán éppen csak annyi lámpafény szűrődött be hozzám, hogy még lustább s még álmosabb legyek; hogy a félálomnak kormányozható képzeletével megint ott érezzem magamat a drága teremtés lábánál s mind ernyedőbb ajakmozdulattal mormogjam el esti imádságomat: Édes jó istenem, engedd, hogy holnap ne hívjanak fel számtanból, hogy a nyujtón meg tudjam csinálni a zászlót s hogy most úgy gondolhassak őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad!…
2.
A Margitszigetnek akkor még nem volt hídja, tennisz még seholsem járta s csónakos klub is csak egy volt. De a főtisztelendő úrnak azért el kellett mondanom, milyen az élet a Margitszigeten s általában hogy’ élünk Pesten; beszélnem kellett a Hanglikioszkról, mint ülnek ott (akkor még ott ültek) esténkint a mágnások s a politikusok; hogy vasárnap este mint vacsorázunk az Angol Királynőben s nyáron mint nyaralunk a Városligeti Fasorban, átmenvén vacsorára az egész ismeretség a Tyúkketrec-vendéglőbe, hol kitűnő a rántott csirke, csak a vele sült petrezselyem utálatos rajta. A főtisztelendő úr csak úgy mellesleg, odavetve kérdezősködött, mikor Steinékhoz menet találkoztunk a Fő-útcán, s ő kedves, barátságos, kistermetű létére is méltóságos szívességgel vett baljára. De én, mialatt tele voltam iránta szeretettel és tisztelettel s az iskolás gyereknek a tanár előtt való leküzdhetetlen szorongásával makogtam eleinte, majd, mikor belemelegedtem s önnön beszédemtől megrészegedtem, szavaltam el mondásaimat: ösztönszerűen megéreztem, hogy ez az odavetettség csak tettetés; hogy a kis főtisztelendő számára ezek a dolgok a legfontosabbak a világon; hogy bármint adja az atyai leereszkedőt, magához képpest mégis felsőbb lénynek tekint, mert fővárosi gyerek vagyok. Önkéntelen fölébe kerekedtem, s a tisztelt és szeretett embert egyfelől ugyan még tiszteltebbé, de másfelől egy kicsit megalázottá tette előttem az előkelőség, a nagyvárosiasság, a magasabbrendű élet után való forró vágyakozása, ebben való tehetetlen vergődése. A felsőbbségnek ez az érzése akkor sem hagyott el, mikor a kis szalónban Irén kezét éreztem hajamban, s térdére hajtván fejemet, a szőnyegről felnéztem s szemem egyszint volt a főtisztelendő úr félcipős kis lábával. Néha vakmerően belekotyogtam a szavába s valami gyerekes szójátékkal vagy elmésséggel zavartam meg finoman fűzött mondatait. Ilyenkor elhallgatott s szelíden mosolyogva nézett rám, én pedig mérhetetlenül megzavarodtam. Ám nyakam szirtjén ott éreztem az édes leány térdét, fejemen ott éreztem meleg újjait, amint megcibálta hajamat s leszólt hozzám: csitt, csacsi! Ez bizony feddés volt, szelíd korholás, sőt megalázás, de nem tudom, miért, a mellem mégis valami diadal dagadásától feszült, s a kis főtisztelendőnek reszketett a keze, mikor ő is megsimogatta sovány képecskémet, majd ugyancsak felnyúlt a hajamba s ott, éreztem, újjai közeledtére Irén hirtelen elkapta a kezét.
Annyit gyerekésszel is átértettem, hogy a vidéki zsidó úri házba bejárónak a főtisztelendő úr ugyanúgy kerülhetett, mint ahogy iskolabeli társaim közül különösen én irántam melegedett fel: megérezvén rajtam, mint a Germinal vén bányalova a lekerült új csikón, egy naposabb, levegősebb, földfelettibb világ levegőjét… Istenem – ha kutatom azt a második természetemet, ami szeretett minták utánzásából fejlik ki bennünk, úgy találom, hogy eszembe jutásaimnak ez a könyvszaga is tőle ered; ő volt az, ki a könyvek világából s árnyalakjaiból vette a mértéket s a hasonlatokat az eleven élet, az élő emberek megismeréséhez. Szeretett a Steinék szalónjában elüldögélni már azért is, mert e házban mindenki ismerte az ő kedves német költőit, kiket klasszika filologus és paraszti magyar vér létére fölébe helyezett minden római, minden magyar poétáknak. Én már akkor olvastam volt Heinét, az Uti képeket, a Le Grand Könyvét, a Romantikus Iskoláról szóló véres bethlehemi gyilkosságát. Sokat nem értettem belőle; inkább a nyelve muzsikáján részegedtem meg; egy-egy mondata a ritmusa révén ragadt meg emlékezetemben, s a kandalló pattogásának, a napfény táncolásának, a szép teremtés lábánál való macskálkodásom álmatag dorombolásának dallamára mormogtam olykor: die blaue Blume der Romantik… die blaue Blume der Romantik… A főtisztelendő úr ezen is mosolygott, ezután is megsimogatott. De néha, mikor ketten voltunk s úgy vártuk Irén kisasszonyt, míg felöltözködik vagy a fésülő asszonyt elküldi, olyan német költőkre figyelmeztetett, kiket alig ismertem; ifjan elhalt sorvadásosakra, kék romantikusokra vagy még régebbekre: Höltyre, Novalisra; két hamar elpusztult magyar költőre: Dayka Gáborra és Ányos Pálra – s egyszer, mikor hiába jöttünk, mert Irén kisasszony meghült, ágyba kellett feküdnie s nem jött be a szalónba, hazamenet megkérdezte: jól tudok-e franciául, a Ploetz nyelvtanából tanultam-e s emlékszem-e ennek olvasmányai közül egy Millevoye nevű költő versére; Levelek hullása vagy ilyesmi a címe; ősz van benne s az erdő utolsó leveleivel behinti a földet; a csalitnak nincs többé titka, a fülemile elhallgatott s triste et mourant à son aurore, hajnalkorában leverten s halódva egy ifju beteg búcsúzik az élettől… Triste et mourant à son aurore… ismételgette elgondolkozva a főtisztelendő úr, majd különös, bennem rossz érzést keltő mosolygással kérdezte: mondja, Palika, ki tudná-e fejezni franciául, de ugyanebben a mértékben azt, hogy: «szívtépő öntudatlansággal?» Megzavarodtam s hebegve búcsúztam a házunk előtt; egész délután a szótárral s a nyelvtannal bíbelődtem, de nem tudtam odagondolni; a főtisztelendő úrra gondoltam és szórakozott voltam.
3.
Az Irén kisasszony meghülése érthetetlenül makacs volt. Ha elmult is, csak visszatért megint s mind gyakrabban megtörtént, hogy a kisasszony helyett a néni fogadott bennünket, egyre halványabban, egyre fáradtabb mosollyal, míg Anti úrfi, az Irén bátyja, mind többször törülgette a csíptetőjét s mind kurtábbra rágta a bajuszát. Pedig – legalább az én szememmel nézve – a betegség nem viselte meg a mi szép tündérünket. Azt ugyan észrevettem, mikor megint kijött közénk s kitörő örömmel szaladt először felém s magához szorított s összecsókolt s csak aztán, balkezével még mindig magához vonva, nyujtotta jobbját a főtisztelendő urnak: azt észrevettem, hogy soványszik; észrevettem a kezén, mely szinte átlátszó kezdett lenni, észrevettem a kebelén, mely mind lágyabb volt hozzászoruló fülem és szemem számára, s azt is észrevettem, hogy egy idő óta nem visel fűzőt. De arca piros volt, sőt néha szinte túlságos piros, aztán meg vidám is volt s néha fuldokló köhögésbe nevette bele magát azon a bolondságon, hogy mihelyt nevet, elkezd köhögni. Nekem ez a köhögés tulajdonképp nem tetszett, mert testi utálat él bennem nagyon sok testi dolog, különösen minden betegség iránt. De ezzel a drága lénynyel másképp voltam, mint másokkal; ibolyaillatban élt számomra mindenestül s behunytam a szememet, mikor köhögése közben fejem a térdén összerázódott.
Nem voltam ostoba gyerek s nem voltam sem fejletlen értelmű, sem tudatlan lelkű. Volt vagy három hét abban a téli harmadban (akkor az iskolaév három részre oszlott), mikor, mondom, jó tanuló létemre egyre-másra kaptam a szekundákat, s a bácsi, kit az osztályfőnök értesített erről, haragosan küldte vissza a kaszinóba az élclapokat, hogy ne ezeket bujjam, hanem tanuljak, ördögadta, nézze meg az ember. Órákhosszat elfeküdtem a szobácskám keskeny diványán s úgy gondoltam ő rá, ahogy csak a felnőtteknek szabad. Bűntudattal, nem tagadom. De ellenállhatatlanul. Bűntudattal sütöttem le a szemem mindenki előtt, – ki mentül jobb volt hozzám, annál inkább; leginkább a főtisztelendő úr előtt, ki a hihetetlenségig, a többi fiut összeröffentő kivételességig volt elnéző irántam, mikor neki sem tudtam felelni s lehorgasztott fővel álltam helyemen, kinosan váltogatva a pad alatt a lábamat. Annál zaklatottabb érzéssel, mert elmondhatatlan szelidsége közepett néha érthetetlenül szigorúan nézett rám; egyszer, mikor föltekintettem, egy pillanatra azt a haragos és gyülölséges gúnyt láttam ajka körül, melylyel a komisz pénzemberekről, az ostoba katonatisztekről, a tenoristákról s a mágnásgyerekekről szokott beszélni. De különös: mentül nyomorultabban álltam ilyenkor előtte, annál vadabb diadallal kopogott belül a szívem; s annál inkább hirtelen eltünt előlem tábla, kathedra, iskola, főtisztelendő úr, s csak valami gömbölyűséget éreztem a nyakam szirtjén, valami melegséget a hajamban s ibolyaillatot a levegőben. Alig vártam az estét, hogy lefeküdjem s elaludjam, s álmomban ne én legyek felelős, csakis és egyedül maga a mindenható isten feleljen érte, mit merek én, kis fiú, összeálmodni. S ha aztán délelőtt, előadás után a főtisztelendő úrral a Fő-utcán összetalálkoztunk, szinte tiszteletlen szórakozottsággal feleltem kérdéseire; bennem volt még az éjszaka minden láza és káprázata; ennek a láznak veres rózsáit, ennek a káprázatnak táncoló napsugarait láttam az Irén kisasszony arcán és haján, mikor bejött hozzánk s én eléje szaladtam; álom és valóság vakmerően összeolvadt érzésemben, tudatomban, e szobában mindig rámboruló félálmomban; a karcsu ujjak, a gyenge keblek, a remegő térdek, mintha be lettek volna avatva abba, mintha a visszaemlékeztetés titkos jeleit adó cinkosok lettek volna abban, amit rajtam kívül senki halandó ember nem tudhatott.
4.
Én legalább, elhihetik, senkinek sem gyóntam meg. Tulajdonképp önmagamnak sem. Az álom s a félálom vizein usztam eltökélt akaratlansággal, öntudatlan is afféle ravaszsággal, mint ahogy a harcmezőn halottnak tetteti magát a sebesült, nehogy a martalócok észre vegyék, – olyanféle mozdulatlansággal, mint az édesen álmodó, ki vigyáz, hogy meg ne üsse a lábát s föl ne ébredjen bele. Kis kérkedéseim, éretlen közbekotyogásaim mind gyérebbek lettek; végre egészen elmaradtak, s délelőttről délelőttre szótlan, mozdulatlan kuporogtam urnőm lábánál, mesterem lába előtt. Az ő beszélgetésük is mind szakadozottabb lett. Erőltetett volt s gyakran megakadt, néha percekig tartó kinos hallgatással, melyet még kinosabbá tett a leány fuldokló köhögése. A pogácsákhoz hozzá sem nyultunk, a tokaji érintetlen csillogott a metszett pohárkákban. Napfény sem igen táncolt már be az ablakon; odakinn pelyhezett a hó s az északi szél olykor ugyancsak megrázta az ablak tábláit. Irén néha mellém kuporodott a szőnyegre s a kandalló tüzénél melengette jéghideg ujjait. A főtisztelendő pedig fölkelt a kis selyem-zsölléből s némán járt föl-alá a szobában. Olykor odaállt az ablakhoz s kinézett rajta a hideg világba. Csak akkor fordult vissza, mikor Irént elfogta a köhögés s egy pohár vizet kellett adnunk neki, hogy magához térjen. A főtisztelendő úr elmondhatatlan gyengédséggel segített felkelnie s leülnie, s ügyesen és szeliden tartotta a tálcát, míg szegény kortyonkint ivott. Reszketett a keze, mikor a poharat elvette a lánytól s még jobban reszketett, mikor megsimogatta a drága térdekre visszahanyatló fejemet. S megint csak azt éreztem, amit nem egyszer: hogy Irén hirtelen elkapta a kezét, mikor a főtisztelendő úr simogató keze véletlenül odaért ujjaihoz. Nekem feldobbant a szívem, a főtisztelendő úr egy percre elkomorodott s hazamenet borus szemöldökkel, összeszorított ajkakkal, kis félcipőjét bokáig nyomva a hóba, lépkedett mellettem.
5.
Irén kisasszony egyszer öt napig nem mutatkozott s édes anyja olyan volt, mint a fekete-fehér márványszobor, mikor megnyugtatott bennünket, hogy a baj nem komoly, csak az orvos tart rá, hogy Irén ebben a hideg, szeles időben fel ne keljen. Anti úrfi kikisért bennünket a kis ajtóig, úgy kérdezte, mit izenünk a hugának s közbe a szakállából is felkapott egy pamatot s rágta, ahogy csak tudta. A doktor bácsi napok óta felém sem nézett; nem törődött vele, van-e égett cukrom; az utcán nagy beszélgetésben láttam a bácsival s mikor hozzájuk értem, elhallgattak. Én az iskolában rosszabbul feleltem, mint valaha; magyarból a főtisztelendő úr föl sem hítt, olyan világos volt, hogy úgy sem tudok semmit. Este előre kértem a vacsorámat s már hétkor lefeküdtem, hogy imádkozzam és elaludjam. De az ötödik este alig tudtam már elaludni; minduntalan fölriadtam s remegve hallgattam a téli éjszaka zugó csendjét. Reggelre elállt a havazás, a piszkos szürke felhők elvonultak; a kék levegőben mintha jégtűket csillogtatott volna a kisütő téli nap. Előadás után alig hogy hazulról elindultam, már a házunk kapujában összetalálkoztam a főtisztelendő úrral. Alázatosan köszöntem s szótlan, gyors léptekkel siettünk a Steinék portája felé.
Irén már ott ült a kandalló előtt; pirosabban, karcsubban, mosolygóban és ibolyaszagúabban, mint valaha. Nem a rendes ruhája volt rajta, hanem valami puha, vastag, világoskék selyem otthonka, hattyúprémes kis papucs s fehér gyapjúkendő a vállán. Felállott, hogy elénk jöjjön; én kirántottam kezem a főtisztelendő úr kezéből s odavetettem magam az Irén kebelére.
Nem birtam magammal s ő megtántorodott ölelésemtől. Mögötte volt a karos szék, abba roskadt vissza s én velebuktam, fejjel az ölébe, karom a válláról, a kebelén át, lecsúszva a dereka köré. Fuldokolva mondtam valamit; nem tudom mit. Hallottam, hogy csitít, éreztem, hogy simogat s én hirtelen fölemelkedve, rádőltem ültében, s drága illatos fejét két kezembe szorítva, belekoccantottam fogamat a fogába, úgy szíttam, martam, csókoltam ajakát. Térdemnél éreztem a térdét, éreztem, hogy karja vállam köré fonódik, éreztem, hogy magához von, éreztem, hogy visszacsókol.
Ebben a percben valami toppant a hátam mögött. Ugyane szempillantásban durva szorítást éreztem a nyakamon; valaki galléromnál fogva rántott ki a forró selyemkarokból. A főtisztelendő úr volt; amily kicsiny, oly erős, oly felindult, oly vértől elfutott szemű. Kis, kemény parasztkezével rángatta a galléromat, majd megrázott mindenestül, úgy hörögte a képembe: «Megőrültél, kölyök? megőrültél?!» Ez is csak egy percig tartott, mert a perc végén már ott volt Irén, s kitépve engem a kis főtisztelendő markából, odavont maga mellé. Úgy lihegett és reszketett, hogy rám kellett támaszkodnia, ki magam is alig álltam a lábamon.
Dult arccal néztek farkasszemet. De csak rövid ideig. A főtisztelendő úr hamar erőt vett magán; arca elsimult, karja lehanyatlott s csöndes megadással szólt: «Bocsánat, Irén kisasszony, valami idegesség bánt napok óta, nem egészen tiszta a fejem». Irén is elbocsátott s mosolyogni próbált. De nem tudott. Dideregni kezdett s le kellett ülnie, majd, szájához kapva zsebkendőjét, balkezével a levegőbe kapott. Én rémülten ordítottam föl, a főtisztelendő úr odaugrott az ajtóhoz, úgy kiáltott be az ebédlőbe: «Nagyságos asszony! Anti úrfi!» Mire berohantak: a világoskék otthonka, a hattyú-prémes kis papucs, még a fehér gyapjúkendő is mind csurom vér volt.
6.
A főtisztelendő úr már délután beteget jelentett, még azon este elutazott s olyan mód helyeztette át magát egy alföldi gimnáziumba, hogy vissza sem tért butoraiért; úgy küldték mindenét utána. Irén mindössze nyolc napig volt beteg s egy szép, napos februári délelőtt temették. Én nem voltam ott temetésén; betegségét, halálát, mindent, ami az égszinkék otthonka biborra válta után történt, hetek multán tudtam csak meg, magam is attól a perctől fogva valami idegláz forma betegségben élet s halál közt lebegve. Mikor először magamhoz tértem: első világos pillantásom a bácsira s a nénire esett, meg a nagybajuszú öreg doktorra, ki szorongva ült ágyam mellett. Kérdezősködéseimre nem igen feleltek; azt mondták aludjam s ne törődjem semmivel, csak a főtisztelendő úrról mondták meg, hogy áthelyeztette magát s már írt is a bácsinak, hogy ha a kis Pali nyárára is vidékre kivánkoznék, küldjék le őhozzá; az odavaló gimnáziumnak szép könyvtára van, főképp teljes gyűjteménye német és francia remekírókból.