A tisztás
Az öreg úr elég jól bírta még a járást s vásott kampósbotjával ügyesen hajlította ki útból a tüskés cserjéket, a szúrós fenyőgallyakat. Még a tavalyi tobozok süppedtek be lábunk alatt, ahogy az avaron át, a sűrűn is átizzó napsütésben, izzadva és lihegve igyekeztünk hegynek föl – isten tudja, miért, mikor lenn a völgyben oly szép, oly illatos, oly langyos volt a délelőtt. Az ember úgy van a természettel, mint a lyányokkal: ahelyett, hogy megállítaná a pillanatot, melyben érintetlen s ismeretlen telik el lelke mosolyukkal: addig nem nyugszik, míg életükbe bele nem kerül s emléke róluk egy csomó kiábrándulás vagy lelkifurdalás.
Nem tudtam, tudta-e az öreg ur, hogy éppen ilyen okból ültem volt reggel óta a hegy tövében, egy padon, amerre a gyalogösvény egy bizonyos villa felé visz, melynek aranyozott rácsa mögül néhány nap óta egy piros napernyő s egy fehér szoknya villogott ki hébe-hóba az országútra. De való, hogy nem törődve szórakozottságommal s kelletlenségemmel, előbb odaült a nyakamra, majd meg, élve gyengeségemmel s azzal, hogy minden kimondott akarattal szemben kötelességet érzek, rávett, hogy fölmásszam vele a hegyre, melynek tetején valami korcsma vagy filegória van, gyönyörü kilátással, ami iránt én vak vagyok, friss sörrel, amit én nem iszom és női kiszolgálással, amitől undorodom. Vagy egy órája mászhattunk és vesződhettünk már s nekem az egészben egyetlen örömem a káröröm volt, hogy az öreg úr mekkorákat fúj, mint gombolja ki mellényét s mint törülgeti nagy fehér zsebkendőjével egyre szaporábban a homlokát. Közben valami dombhátra érhettünk, mert egy darabon vége volt a lejtőnek s ha a sűrűtől lehetett volna, úgy mehettünk volna tovább, mint az országúton. Én már nagyon untam a dolgot s türelmetlen gázoltam előre, nem törődve vele, hogy az ágak, amiket eltolok, mögöttem az öreg úrnak vágódhatnak képébe. Fáradt voltam és elkeseredett, mikor egyszerre ritkulni kezdett a fenyves s néhány lépés mulva szemem elé tágas rét bukkan melynek vastag füvezetét koszorúban fogta körül az erdő, szemközt vele ismét menedékesen indulva falnak, a hegy csúcsa felé.
Városi ember vagyok, nem értek füvekhez és virágokhoz s máig sem tudom megmondani, mi minden nőtt és illatozott ottan, térdig érő bújaságban, a nap tüzétől párologva. Nagy, szivárványszín legyek dongottak körül bennünket, lomha pillék lebbentek föl lábunk előtt s mi fáradtan dőltünk le, kalapunkat szemünkre húzva, hogy egy kicsit kifújjuk magunkat. Én hanyatt feküdtem, egyik lábamat átkalimpáltatva a másikon, – de alig hogy tenyeremet fejem alá csusztattam, hogy kalapom alól álmosan nézegessem a táncoló léggyűrűket, menten föl kellett ülnöm, mert karom elzsibbadt, fülembe pedig keményen befelé igyekezett egypár hangya; gémberedő újjaimmal alig tudtam őket kiszedni.
Az öreg úr, ki behunyt szemmel szuszogott fektében, dünnyögve szólt föl hozzám bajusza alól:
– Pali, tudja, hogy mi az, ahol most vagyunk?
– Mi az, hogy mi az? – kérdeztem én dühösen, mert a hangyák, az ő ismert értelmességükkel, úgy magyarázhatták beavatkozásomat, hogy én a kézelőm alatt kívánom őket a karomon fölmenetni – s szokott buzgalmukkal láttak neki vélt kötelességüknek.
– Azt mondom, hogy nézzen körül, vizsgáljon meg apróra mindent, fogja az egészet egybe s úgy mondja meg, hogy mi az, ahol most vagyunk?
A hangyákat szerencsésen elfogtam, mielőtt a legvégsőbbig megfeleltek volna tisztjüknek; messze lepeckeltem őket újjaimról a fűbe, olyan erős ívben, hogy bolyukba térve, aznapról nyilván Pompeit és Herkulánumot jegyezhettek föl évkönyveikbe. Azután leszóltam az öreghez:
– Lajos bácsi, ne pukkasszon. Mondja meg mindjárt, mire akar kérdésével kilyukadni; isten bizony, mindenhez inkább van ma kedvem, mint találós mesékhez.
Az öreg úr fölült, közel hajolt hozzám s mint az összeesküvők a jelszót, úgy súgta képembe, jelentősen és diadalmasan:
– Tisztás!
– Mi az, hogy tisztás? – kérdeztem én még szórakozottabban s még idegesebben.
– Ez; az, ahol most vagyunk, az: tisztás.
Körülnéztem s nagyon ostoba képet vághattam, mert az öreg úr hangosan fölnevetett. Csakugyan: tisztás volt, noha nem tudtam, hogy az öreg úr mit lát ebben fontosat vagy különöset. Környöskörül erdő, fölöttünk ég, velünk egyszínt sík mező; valóban: ilyesmi az, ilyesminek kell annak lennie, amit tisztásnak szokás nevezni.
Az öreg úr, mintha csak homlokom mögé látott volna, folytatta gondolatomat:
– Igen, barátom, ez az a híres tisztás, amiről maga a regényekben annyit olvasott, ami előfordul akárhányszor a maga novelláiban, mindjárt a legutóbbiban is, ott, ahol az őzet riadtan állatja a tisztáson a bokorban leselkedő vadász csöve előtt. És amit alkalmasint most lát életében először, s ha én meg nem mondom, talán eszébe sem jut, hogy ez az a bizonyos tisztás, amelyről annyit írt és olvasott…
Most már magamnak is el kellett mosolyodnom. Az öregnek, mint rendesen, most is igaza volt, – annyira igaza, hogy csakugyan: életemben először akkor láttam tisztást. S abban is igaza volt, hogy novelláimban, amiket, mint sok más ifjú ember, én is elkövettem s a révükön költőnek éreztem magam, akárhányszor előfordult a tisztás; hogy hőseim, vándorlás közben, gyakran tartottak pihenőt tisztásokon; hogy nem egy hősnőm, mint Bovary Emma, erdő tisztásán adta oda magát hol ennek, hol annak a Rodolphenak; s hogy valóban, éppen legutóbb őzet is nézettem riadtam a tisztás közepéről a bokorban leselkedő vadász csöve elé, holott őzet csak az állatkertből ismertem, a vadász csöve elől pedig, ha még úgy tokba van is bújtatva, ma is át szoktam ülni, ahová vadász-utas nem igen ül: a nem dohányzó szakaszba. Rossz néven a suskust nem lehetett tőlem venni; ha írtam is már akkor vagy két kötet novellát, mindössze huszonegy éves voltam s mondom: városi gyerek, s a természetet nem igen ismertem egyebünnen, mint a nyaralókból s a sétaterekről.
A tisztás különben annyira tisztás volt, hogy a nap pecsenyévé kezdett bennünket sütni. Fáradtak voltunk arra, hogy máris fölkerekedjünk; beljebb húzódtunk hát a sűrűbe s éppen elhelyezkedtünk s újra ledőltünk, mikor a tisztás túlsó felén, ott, hol az erdő menedékesen futott le széléig, a bokrok mintha megmozdultak volna, egy pillanatra hol valami veresség, hol valami fehérség villant föl sötétjükben, s mielőtt még jól szemügyre vehettük volna, hogy ki vagy mi az: egy fiatal lyány bukkant elé a sűrűből, kipirultan küzdve át magát az ágak közt.
Szép, karcsú, szőke, fiatal teremtés volt, körülbelül tizenhétéves. Egy ugrással termett lenn a fűben, hol csukott piros napernyőjével ügyesen csapta vissza fejébe megingó kis szalmakalapját. Fehér szoknyája, csikos vászoninge a déli világítástól egy síkban virított a térdig érő zöldben, ahogy, a piros ernyőt ellenzőnek emelve kalapja alá, kémlelve nézett körül, szemlátomást valakit keresve. Minket, a fák mögött, úgylátszik, nem vett észre; az öreg úr fekve maradt, én pedig halkan ültem föl s öklömre támaszkodva, csöndben hajoltam előre, hogy beigyam magamba gyönyörű mozdulatait. Dobogó szívvel ismertem meg: az a fiatal leány volt, kivel negyedik napja nézzük egymást a kertjük rácsa mögül s az odavivő úton, de olyan elvonultan élhettek, hogy mind e percig nem tudtam vele megismerkedni. Most pedig, ime, itt volt, tőlem két-három ugrásnyira, és, mintha csak megrendeltem volna, ágálása közben, ahogy a füvet szétverte maga előtt, elejtette napernyőjét.
Le sem hajolhatott érte: én már fölpattantam s két-három ugrással ott termettem nála. A neszre fölriadt s tágranyilt szemmel, fejét visszakapva, ijedten hátrált a váratlan jelenség elől. Majd mikor látta, hogy ernyőjéért hajolok le, ő is utánakapott s guggoltunkban a homlokom erősen odavágódott a vállához. Neki meg a keze ért az enyémhez, ahogy együtt nyultunk a piros selyem után; végre is én kaparintottam meg az ernyőt s fölemelkedve, valami bocsánatkérésformát motyogva nyújtottam át neki.
Ő is fölemelkedett közben, s még mindig zavarodottan, de már egy kis huncutsággal, szintén köszönetfélét rebegett.
Ez történt, semmi több. Mert mielőtt bármi egyéb vagy több történhetett volna, váratlanul odacövekelődött közénk, akiről már egészen megfeledkeztem, az öreg úr; engemet, ki meglepetésemben tiltakozni is elfelejtettem, egyszerűen maga mögé tolt; a leányt pedig, kivel tudtomon kívül ismerős lehetett, szonika letegezte és lemagduskázta; megmagyarázta neki, hogy csak menjen hamar haza, mert valami Anna néni már nyilván igen várja, nekünk ellenben okvetetlen föl kell mennünk a filegóriához. S ezzel, még mielőtt szólhattam vagy bemutatkozhattam volna, a leány már lefelé is tartott a gyalogösvényen, mely a mi följárónknál jóval hosszabban, de szép símára irtva kigyózott le, erdőn, mezőn át a nagyvendéglőig.
Utána akartam szaladni, de az öreg lefogott. A fehér szoknya, a piros ernyő utolsót villant a lejtős út kanyarulatánál; én tiszteletlenül és méregbe gurulva rántottam ki karomat az öreg úr kezéből, ki azonban hirtelen elkomorodott s parancsoló hangon, melynek annál inkább engedelmeskednem kellett, mennél szokatlanabb és érthetetlenebb volt, most már egyenesen megkövetelte, hogy felmenjek vele a filegóriához.
Mentem hát, – de én is komoran és nem leplezve haragomat. Magamban eltökéltem, hogy délután a kisleányt egyszerűen megszólítom a rácson át, az öreggel pedig most sétálok utoljára, akár hegynek föl, akár hegyről le. A sörhöz tüntetően hozzá sem nyultam, mikor végre fenn ültünk a filegóriában, a pincérleányra pedig úgy rámordultam, hogy ijedten kotródott tovább. A kilátás helyett meg órámat néztem; előbb a kis számlapon a perceket számoltam, majd a nagyon az ötperceket.
Az öreg úr végre nevemen szólított. Fölnéztem rá:
– Parancsol, Lajos bácsi?
– Parancsolok, – felelte. – Tegye el az óráját.
Eltettem.
– S most feleljen kérdéseimre.
– Tessék kérdezni.
Rosszakarattal néztem rá, az öreg meg szárazon kérdett, mint valami bírósági jegyző:
– Hány éves maga, Pali?
Elgörbítettem a számat:
– Lajos bácsi tudhatja: huszonegy.
– Volt már katona?
– Nem voltam; októberban akarok berukkolni.
– Van diplomája?
– Hogy az ördögbe volna? Nem is lehet még.
– Igaz. De vagyona csak van?
– Nincs nekem egy vasam se. Apámnak van valamicskéje, de az sem sok.
– Nem sok, én is úgy tudom. Nohát hallgasson rám, fiam. Az a kisleány legfeljebb négy esztendővel fiatalabb magánál. Apátlan, anyátlan, vagyontalan árva, ki kegyelemkenyéren él valami távoli atyafiságomnál, akik különben neki is rokonai s igen jóravaló népek, ők is, a gyerekeik is, és nem igen éreztetik a leánynyal, hogy nem sokkal több köztük nevelőnőnél vagy, mondjuk, társalkodónőnél. Ahogy ez a leány maga előtt megállt, ott a tisztáson, mikor bennünket meglátott: ha maga nem érezné, én megmondhatom: ez a leány ki van szolgáltatva magának; ki volt szolgáltatva első perctől fogva, mióta maga a kerítésüknél leskelődni kezdett; ki van szolgáltatva most is, mint – hogy’ is mondja maga a novellájában: mint az őz, mely a tisztáson riadtan áll meg a bokorban leselkedő vadász csöve előtt…
Az öreg úr hangja itt annyira gúnyos lett, hogy elpirultam s félbeszakítottam:
– A novelláimat ne bántsa, Lajos bácsi. A hasonlat kopott, azt elismerem, de én sohasem igértem senkinek, hogy a hasonlataim újak lesznek.
Az öreg úr bólintott a fejével:
– A novelláit nem bántom, fiam s hogy a hasonlat kopott, az nem volna baj. Igaz, hogy az ember nem gondol hallatára semmit; elmegy a füle mellett, mint a gyereksírás, mikor áthajtatunk a falun. De nem furcsa, hogy mi jó és tisztességes emberek, kiknek talán magunknak is vannak gyermekeink, nem is gondolunk rá, hogy micsoda fájdalmat, betegséget vagy szomorúságot érezhet az a gyermek, akitől a sírás ered? Mondja, fiam: átérzett-e már valamit abból, amit olvasott vagy megírt? Ne tiltakozzék és ne adja a megbántottat – teszem: gondol-e amellett valamit, mikor ír vagy olvas: éppen a tisztásról, éppen az őzről, éppen a vadászról, ki ott leselkedik a megriadt, az ártatlan, a senkinek sem vétett árva istenteremtésére? Gondolt-e, érzett-e valamit, mikor száz életrajzban olvasott ifjú Goethékről, kik kék kabátban és sárga nadrágban lovagolnak tova hajnalban a csöndes paplakokból, hol karcsú, szőke, magukkal tehetetlen Friderikák sírják ki a szemüket utánuk? Kisírják a szemüket – micsoda közhely ez is és általában: mennyi közhely, mennyi kopott szó – s mennyi könnypatak és vérfolyó mosta ezeket, mint a kavicsot, ilyen kopottá, ilyen simává, ilyen életlenné! Novellák és életrajzok, őzek és tisztások – milyen semmitmondók az olyannak, milyen semmit nem gondoltatók az olyannal, aki még nem élt át novellát, akinek még nincs története, aki még nem látott tisztást, aki még nem ölt őzet. De én, fiam, én, akit itt lát: én már öltem; rám már rám emelte szemét, könnyes, halódó, szemrehányó szemét akárhány megsebzett őz, kire férfias mulatságból állottam lesbe s mészárosnak éreztem magam, mikor előttem vonaglott! Én már átéltem, a magam s a mások eleven és érzékeny bőrén tapasztaltam ki nem két, hanem negyvenkét kötet lehetőséget, – s ahogy mint írót kitanítottam magát, fiam, arra, hogy ne írjon le olyan szót, melyre csak olvasmányaiból emlékszik s a maga eszével még nem gondolta végig: most mint embert figyelmeztetem, – nem mint annak a leánynak atyafia, aki tartozik gondját viselni, nem mint magának régi jó embere, ki magát gyerekkora óta tartja szemmel: mint öreg ember, figyelmeztetem magát, fiatal embert: százszor gondolja meg, mielőtt olyasmibe szédül, amit könyvekben unottan lapoz át, de amin az élet, a maga lelkiismerete s a mások sorsa nem ugrik át egyre-kettőre! Most pedig, ha úgy tetszik, mehetünk!
Ezzel fölszedelőzködött és fizetett; begombolta mellényét, zsebébe gyömöszölte zsebkendőjét s többet rám se nézve, felindultan tartott lefelé az úton.
Nem próbáltam megállítani, nem próbáltam megszólítani sem; nem igen tudtam volna mit mondani neki. Mint legtöbb ilyen szépen kimódolt s gyakori prédikációjában, a mostaniban is éreztem valami igazságot, – de egy és más fojtogatta az én torkomat is. Magam is fölkerekedtem, s mialatt ő botját a földhöz ütögetve, nagy kopogva ment előre, én, mint akinek orravére eleredt, némán, lehorgasztott fővel bandukoltam utána.
A déli forróság körülfogott bennünket s ahogy az árnyékos úton lejjebb-lejjebb jutottunk: mintha a gőzfürdő medencéjébe ereszkedtünk volna le. Igy mentünk lefelé vagy egy félórát, lassan, szótalan eleven istenteremtésével nem találkozva, legfeljebb ha egy-egy mókus futott fel jöttünkre a barna fatörzseken, ijedten nézve utánunk a tűgallyak közül. S barna lepkék is ereszkedtek olykor elénk – én mindinkább sarkára hágtam öreg barátomnak s éppen utólértem, mikor kiszélesedett az út, széjjelszaladt a fenyves, az árnyék is kettévonult – s izzó napsütésben ismét rétségre értünk, melyen térdig ért a fű, égig szállt az illat s környöskörül, lejtőben, hallgatag állták körül az erdő sudárfái. Nem kellett már, hogy az öreg úr figyelmeztessen rá: magamtól is észrevettem, hogy leértünk a tisztásra.
Megálltam, megnéztem órámat, – volt még egy óra ráérő időnk. Végigvetettem magam a fűben, majd, mikor a nap nagyon is rám tűzött, bevonultam az árnyékba. Fiatal szívem csordultig eltelt keserűséggel, s mikor öreg barátom visszafordult s leereszkedett mellém s megint magamon éreztem okos, jóságos, apai tekintetét, mely oly érdektelen szeretettel virrasztott évek óta ifjú pályafutásom vergődései felett: szememet elfutotta a köny s mellemet megrázta a zokogás, mialatt öreg kezét visszaszorongattam.
Egyszerre csak: mintha a tisztás tulsó felén, a sűrűben megmozdult volna valami. A bokrok hullámzani kezdtek, – hol valami veresség, hol valami fehérség villant föl sötétjükben, – s mielőtt még jól szemügyre vehettem volna, ki vagy mi az: Magduska, az én szép, szőke, karcsú őzikém bukkant elé a sűrűből, kipirultan küzdve át magát az ágak között.
Egy kicsit gyűrött volt, egy kicsit kócos, s ernyőjét összeszorított ölébe fogva, két kezével ügyesen tűzte meg hátul a kontyát. Majd lehajolva, az ernyővel lesimogatta szoknyáját s a piros selyemből kihalászva zsebkendőjét, pihegve nyomogatta arcához s homlokához. Közben visszafordult a sűrű felé, mely újra meghullámzott s mintha valaki jött volna benne. Úgy is volt; az ágak ketté váltak; egy karcsú barna férfi ugrott ki közülök, s magához szorítva a leányt, nevetve csókolgatta szemét, száját, fülét és halántékát.
Csinos, napsütötte, nyulánk ember volt, mondom; kék zeke volt rajta és sárgás-fehér tennisznadrág, melyen itt-ott egy-egy száraz fenyőtű barnált odatapadva. Különben a fürdőorvos volt, nős, két gyermek apja, s híres kegyeltje az asszonynépnek. A leány ijedten nézett körül, de mikor senkit sem látott, ő is visszanevetett rá s visszacsókolta. Lajos bácsi föl akart ugrani, kiabálni akart, de én vaserővel nyomtam vissza ültébe s rátapasztottam tenyerem a szájára.
A leány kibontakozott a férfi öleléséből s újra rendbeszedte magát. Közben elkomolyodva szólott a doktorhoz:
– Higyje meg, ez nem jó hely. Mondom: úgy kellett tennem, mintha lemennék, s leskelődnöm kellett, míg végre tovább mentek.
A doktor megnyugtatta, hogy majd találnak jobb helyet, azután ő is begombolta kabátját, rántott egyet magán, s kalapját legényesen félszemére húzta. Igy mentek el együtt, s nemsokára együtt buktak szemünk elől: a lábuk, a derekuk, végre a kalapjuk is, az ösvény sötétjébe.
Eleresztettem az öreg urat, – ő tanácstalan meredt maga elé. Előráncigálta zsebkendőjét s törülgette homlokát, majd a zsebkendőjét visszagyűrve zsebébe, elkezdte vakargatni orrát, egyenletesen, feszült figyelemmel. Én előszedtem a kis pipámat, megtömtem, meggyujtottam s parazsát lenyomkodva, bodros füstöt eregettem a tikkasztó levegőbe. Szivárványszín legyek dongtak bennünket körül; lomha lepkék lebegtek a pamatos virágokon; az égen fehéren ízzott egypár apró felhő, s a lég gyűrűi gömbölyögve szálltak föl a magasba. Jól szemügyre vettem mindent: környöskörül erdő, fölöttem ég, velem egyszint sík mező – ez az a tisztás, amiről az ember annyit olvas a regényekben.