Éjféli mise
A dada is elkéredzkedett éjféli misére s nem igen lehetett el nem ereszteni. A baba már nagy legény, hatodfél hónapos; két-három óra hosszat nappal is elmarad, az éjszakát meg, noha alighanem fogzik, rendesen hajnalig átaluszsza. Csakugyan, tíz óratájt belakott, s úgy elaludt, mint a tej. Isten vele, dada, imádkozzon a Szűz Anyához, hogy járjon közbe az ő Szent Fiánál a maga kis Ilonkájáért is. De a mi kis fiunkról meg ne feledkezzék, félkettőre itthon legyen.
A lámpa csapját lecsattantottam, a hálószobára sötétség borult. Csönd is; a villamosnak is karácsonya van ma; társzekerek robogása sem ingatja meg a roppant bérkaszárnyát. Harmadmagammal vagyok itthon; ha a babát nem veszem egész emberszámba: csak harmadfélmagammal. Jobbkézt, balkézt halk pihegés hat a fülembe; két gyenge, bizakodó teremtésé, kik közt én vagyok az erős. Az erős, a hatalmas; a bizonyosság és az oltalom. S ez az erő s ez a bizonyosság megint álmatlan forog fekvőhelyén, mint annyi hosszú éjszakán. S mint mindig, ha a sötétség s a magánosság ráborul, most is mellen ragadja saját magát: vajjon igazán vagyok-e, igazán én vagyok-e én? vajjon nem káprázat-e az egész valóság?
… Ki tudja megmondani, hogy nagyvárosban a harangszó mikor üti meg fülét? Pusztán, Dunán, az órámon kémlelhetem, hogy menten meghallom, azon konduló percében. Velencében is, a csönd birodalmában, nem kell, mint a virágárus lyánynak, tolakodnia, hogy észrevegyem. Itthon azonban, a neszek városában napok telnek bele, hogy egyszerre eszembe jut: négy napja nem hallottam harangozni. Megesik, hogy, mint a gyerek az árvizet, csak akkor veszem észre, mikor kis teknőmben már ott ringok a hátán. Néha, déli munka közben, a nagyharang mély G-szava az ablak felől hirtelen zudul rám, mint az aranyfürdő; ha hátravetem magam a székben s szemem lehunyom: világosan látom megolvadt ércszínét, még forróságát is érzem arcomon s kezem fején. Most is, éjfél körül, egyszerre elteli a hálószobát, mint a pásztortüzön melegedett holdsugár. Ezüstösen, de langyosan – azt hiszem, éppen elszundítottam volna.
Erről immár szó sem lehet. Bandi legyen a nevem, ha nem a kis legény neszez. Az, az… most már bizonyos, hogy ébren van. Gügyög egyet-egyet, majd öblöget, mint mosogatáskor a borosüveg. Végre határozottan elkezd trombitálni, akár a fia elefánt Nem sír, mert egyelőre nem tudhatja, lesz-e szükség erre a legvégsőbb tromfra. Azonban mindenesetre jelenti, hogy ő: van, és semmiképpen sem elhanyagolható személyiség.
A sötétben is önkéntelen elmosolyodom. Lehet, hogy a világ csak káprázat, lehet, hogy még lehetség sincs a dolgokban – de hogy ez a kis betyár van és megvan: az bizonyos, mint a kétszerkettő. Elismerem, hogy ez barbár és tudománytalan bizonyiték, mint volt az ó-kori bölcsé, ki az ő egyik társa abbeli állítását, hogy: mozgás pedig nincsen, azzal cáfolta meg, hogy föl-alá kezdett sétálni a szobájában. Bizonyos, hogy mind e kategoriák csak hivságok; nem a világ külömbségei, csak a mi véges eszünké. Valóigaz, hogy még a férfi s a nő közt való külömbség itt csak jelentéktelen árnyalat a természetben, s igaza volt az egyszeri orvosnak, ki mikor fiút jósolt s az elbusult apa néma szemrehányásul kislyányt kalimpáltatott előtte, vidáman dörgölte a kezét: látja, nem is tévedtem olyan túlságosan!… Mindazonáltal: ebben az éjféli percben nagyon jó volna, ha ez a kategoria némiképpen akaratomtól is függene. Ha, például, ezt a kis gazembert most megszoptathatnám, öt perc múlva elaludna, s nem trombitálná föl a világegyetemet.
De ne legyünk igazságtalanok. Ez a kis lélek voltaképp szintén nem akar egyebet, mint az ő kis kétségei eloszlatását. A sötétség az ő számára is tele van bizonytalansággal, támasztéktalan kapkodással s zuhanásos örvényekkel, s szívét elfogja a tudatosság átka: a félelem. Mikor fölcsattantom a lámpást: az ágyacskája ércsorompója mögül hirtelen a fényes körte felé fordul, s hogy föltápászkodom s benyulok a mellénykéjéhez: a szíve még vadul lüktet, az orrocskáján még legördül egy könycsepp, de a szája tátva s a szeme tágra nyitva mered a megnyugtató világosság felé. Halkan megfogom kis selyemhernyó újjait és suttogva szólítom. Rámnéz és nevet. Hangtalan, fogatlan, bután és ennivalóan. Megismert és szeret.
Hogy úgy mondjam: lábujjhegyen nézek vissza az édes anyjára. Szegényke, nem szeretném, ha fölébredne; mióta ez a kis legény megvan: úgyis oly nehezen találja meg az álmát. Most is a szája csücsöritésén látom, hogy az ő kis emberéről álmodik. Kékes fekete haja, mint a futtatott aczél, egypár tömött fürttel mintha belefogódzanék a homloka vajszín márványába. Okosak a szobrászok, kik most megint mindenféle márványból, ércből s kristályból rakják össze a szobraikat. Lefőzik vele a természetet. A kis fiú külömben nem anyjára ütött; tisztára az én tömpeorru szőke kozák-fajtám.
Fölkapom a nagy kabátom, a legénykét óvatosan kiemelem a rács mögül, s vigyázva szököm át vele az ebédlőbe. A hálószoba lámpáját leborítottam, az ebédlőét felcsavarom. A kályha még meleg, a kis fiú a megszokás gépiességével húzódik meg a félkaromban. Egymáshoz tanultak: ő is, a balkarom is. Térdig meztelen lábacskáival, az ő furcsa pelenkanadrágjában, mint egy kis fehér bosnyákember, úgy ül bele a könyököm hajlásába, fejecskéjét meg a hónom körül nyugtatja. A kabátom felső gombjai egyenként jó ismerősei; eljátszogat velük, beléjük fogódzik, a szivarzseb meg éppen két kézre való kapaszkodó létra. Hogy a bal hónalját is megfogom, teljes biztonsággal néz körül a rengeteg szobában. A dada, ha látná, bizony féltékeny volna rá. A Jézuska sem ülhetett külömben karon, mint ez a kis pogány az ő hitetlen apja karjában.
Pedig a harangszó elült, a mise már megkezdődhetett. Ahogy ezt az elérzékenyítően meleg kis állatot itt tartom a karomban, s a feje szőke pihéje langyosan illatoz az orromba, hosszú lépésekkel elgondolkozva járok föl-alá a szobában. Hogy miket gondolok, az a kettőnk titka: a jó istené meg az enyém. Természetesen: az én jó istenemé, ki éppúgy kialakul minden egyes ember körül, mint a sorsa, az élete, a pályafutása, hű lenyomatául az ő egyéniségének. Az élet egyforma, épp úgy, mint a hogy a világ egy és egyforma; mint a kalapos halcsontpálcás mértékvevőjében: a világegyetem erői egyforma erővel s nyomással hatolnak mindnyájunk felé, s az életünk kalapellipszise csak azért külömbözik, mert a koponyánk formája sem egyforma. A gödrökbe behatol a sors, a dombokon megakad, a fogyatkozásokon úrrá válik, a keménységekhez hozzásimul. Az isten tartson meg, te kis ember, s ne legyen okod megbánni, hogy olyannak születtél, amilyen vagy.
Azonban: a kis ember fészkelődik. Elkapja a hüvelykujjamat, s hatalmas erővel elkezdi szopni. Teringettét, ezt a szívást ismerem; az életem legrettenetesebb negyvennyolc órájára emlékeztet, mikor az első dajkájának hirtelen elapadt a teje, s a kis teremtés ordítozva fonnyadozott, a szemem láttára, tehetetlen karjaim között. Akkor is így elkapta az újjamat, az orromat, még a hajamat is. Nincs benne kétség: a kis gyerek éhes. Fölnézek az órára: teremtő isten, nincs több egyfertály egynél. Egy óra okvetlen betelik, míg a dada itthon lesz. Csak hallgattam volna a doktorra, ki egyre biztat, hogy etessük már; a gyerek erős, megkívánja. A dajkája hallani sem akar erről; védelmezi, mint a nőstény tigris. Féltékeny az ételre, mely az ő tejét fölöslelegessé teheti – ezt az áldott, édes, becsületes, önfeláldozó tejet, melyen a mi kis emberünk rózsaszinre hízott, míg az ő kis Ilonkáját majd elpusztította a hasmenés meg a kanyaró, a nagy-kátai parasztasszonynál. Jó, hogy végre rászánta magát, s a kis lányt haza adta Somogyba, ahova most fáradhatatlan küldi az égszín-kék meg a rózsaszín köntöskéket, s ahonnan hétről-hétre kapja a biztató levelező-kártyákat: édes anyám, ha látna, bizony meg nem ismerne; két fogacskám van már, reggelire megeszem egy tojást, s nagyanyámnak egy perc nyugsága sincs tőlem… A lelkiismeretem nem adja száz forintért, hogy így fordult; nem szégyenlem: a könnyem kicsordult, mikor a kis Ilonkát lefogyva, egész testében kipálottan, halálnak szánva láttam. A feleségem is szinte bűnösnek érezte magát; nem egyszer meglestem, mikor azt hitte, maga van, amint a tükör előtt elkeseredve gombolkozott ki-be, kétségbeesve, hogy mért nem tudja ő az ő kis báránykáját szoptatni. De hát nem tudja, mit tegyen: a jó isten, aki mindent tud, bizonyára ezt is tudja és számba veszi… Mindez azonban mellékes, a fő az, a főbaj, hogy a kis ember éhes – sőt, most jut eszembe, ma korán vacsoráltunk, hogy korán elmosogathassanak – akármi legyek, ha az édes apja is nem éhes.
Hát hiszen ezen, már mint az édes apján, könnyű segíteni. A pohárszéken, borító alatt, ott még egy fél nyúlgerinc, továbbá, üveg alatt, birkasajt, ezenfelül málé, befőtt gyümölcs, kovászos uborka, fehér kalács és fekete kenyér: mind csupa kedves hazai küldemény. Tej ellenben, úgy emlékszem, nincs az egész házban; mind felfőzték a dadának tejbekásának. Ez az ő legkedvesebb étele; gazember, aki sajnálja tőle. Teát főzzek? Félek, a gyerek be nem veszi; van esze hozzá, hogy az a híg csicsóka-lé, ami őnéki szabad, viszont ne ízleljen néki. Vízzel próbálkozzam? Megpróbálom; megborzog tőle s kiköpi. Az isten éltesse, apja fajtája; ahány ízig ismerem magunkat, senki fajtám nem állhatta a vizet. De a kis ember mind határozotabban kapkod a pohár után; kapkod a kanál, villa, tányér, minden után, amiről az éhség sugallta hirtelen okossággal egyszerre megsejti, hogy valamimód összefügg a jólakással. Ej no, a gyerek már erős; a doktor is megengedte; félkézzel lefejtek egy jó falatot a nyúlgerincről, szájamba kapom s a villát letéve, két ujjammal letépek néhány rostot az olvatag gyenge húsból s inkább bekenem, mint beteszem a szájába.
A kis ember megint összerezzen. A hús savanyú, sós, kásás: mind csupa idegen íz és tapasztalat. Egy ideig vár, kémlel – majd hirtelen elhatározással beszíjja a két ajkát s mohó örömmel majszolja róla az ételt. Hátha tévedek? Mégegyszer megpróbálom. Most már nem is haboz: menten majszolni kezd, komoly, elfoglalt arckifejezéssel, szakasztott, mintha szopna. Mikor harmadszorra én habozom, adjak-e még neki, ő maga nyúl le a tálba s gyámoltalan ujjacskáit izgatottan gémbergeti a síkos húson.
Teremtőm, a kis fiam húst evett; ebben a percben lenyelt egy pici gombolyag izmot és ideget, mely néhány napja még élt, érezett s félt, félt, félt mint ő a setétben. S hogy’ fölcsillan belé a szeme Hogy’ kap a többi után! Hogy’ nyalogatja utána szinte kérődzve, a száját, egyszerre maga elé meredve s a karját kilökdösve, mintha zsákmányt keresne! A kis szopós állatból gyilkos állat lett, ebben a szempillantásban, a saját édes szüléje tanítja rá, szoktatja, beleneveli; a húst valósággal belerágja a szájába, a testök melegsége egybepárállik, állati éhségük egy lüktetésbe szakad s együtt nyúlnak mohón, szimatolva, fogcsattogtatva az áldozat után… Fogcsattogtatva: ezen megint el kell mosolyodnom; szegénykémnek még egy fogacskája sincs.
De lesz, mint nékem – s a porhászék mellé odalökdösve a karosszéket, leülök vele s figyelem az arcát. Gügyög és ehetnék, és úgy hasonlít hozzám, mintha magamat nézném kisebbítő üvegen. Homályos révedezések kelnek bennem, régi, életem előtt való életekről, melyekre ez a gyenge kis arc emlékeztet vissza. Voltaképp nem is az én arcom ez, hanem anyai nagyapámé; egy gömbölyű kis szőke emberé, kit én nagyon szerettem, kit én mindig hatvan évesnek látok, kinek egy-egy vonása megdöbbentően villan föl olykor énbennem s kinek ez a pici teremtés kisértetiesen tökéletes mása. Őneki s a fiainak, az én elhalt szegény, szerencsétlen nagybátyáimnak. Volt köztük jó ember, gyenge ember, okos ember, bolond ember, kevésbé szerencsétlen és teljesen hajótörött ember – s én szívdobogva kémlelem: melyikhez hasonlít jobban, melyiknek sorsa van gyenge vonásaira írva. Sorra megkóstoltatom vele, a milligrammig leaprózott mennyiségben, a nyulat, a kalácsot, a mi áldott barna kenyerünket, a szőlleink gyümölcsét, még bizony, erősen megvizezve, kanál hegyéről szájába csöppentve, a szilvapálinkát is. Mind izlik neki, mindre tartja a jussát, mindben egynek érzi magát: állatul is, aki éhes, emberül is, aki válogat: apjával, ükeivel, bátyáival, kik mind ezen a kenyéren nevekedtek, ezt a gyümölcsöt szedték, ezt a pálinkát itták, ebből a kalácsból törtek hozzá – ha nem ebből, hát ilyen fajtából, lenn, a rónaságon, a futóhomok országában, a Duna mellett épúgy, mint a Don kürül. Egy percre feltűnik előttem a szőllő, milyen lehet most odalenn a világ. A homokot átitta a nedvesség, a fagyos tőkékre ráborul a köd, s ennek a szegény nyúlnak vérei meg testvérei lélekszakadva futkosnak az éjszaka borzalmasságában. A jószág belül van a karámon: alszik? kérődzik? a gulyás maga se tudja. De boldog: a gulyás is, a jószág is, hogy itt a tél, mikor takarmányon élhetnek, mert jaj, az a rettenetes nyár, mikor a szegény marha járóföldnyire nem talál egyebet, mint a fárasztóan süppedékes könyörületlen homokban az életüket görcsösen kidacoló magános nyárfák sovány hajtását. Érdemes így élni? A gulyás nem ér rá kérdeni, mert gyereke sír odaát a majorban s annak kell élnie. A gyerek, mire elgondolkoznék az életen, maga is a gyerekének él már. A tehén is a borjának él, a borjú is megborjaz egyszer s a talánok, a miértek, a minekek s a tudja istenek e széthányódó kövecseit egy állandó egészbe szorítja: fölül a szürke ég, alul a sárga homok. Mire én, ember, megcsalatkozom az életben: van már valakim, ki miatt el nem vethetem magamtól; ki, mikor öntudatlan tovább vállalja az én sorsom keresztjét, az ő kedvéért való élés édességével feledteti velem, mily nehéz ez a kereszt. Igy száll a képünk mása, az érzésünk, a származásunk s a mibenvalóságunk ükapáról unokára, bátyáról öcsre, s minden új nemzedék, felváltván az előttevalót, meg is váltja azt bünhödéseitől.
Fölriadok. Az utcáról mormogó hangok verődnek fel, csoszogás, beszélgetés. A kis fiú elaludt ölemben, lágyan simulva mellemre. Egy óra elmult, alighanem a miséről mennek hazafelé. A legmeghatóbb istentől jönnek, a gyermektől, az örök megváltótól.