Ignotus verseiből

Napraforgók

Napraforgó

Én napraforgó mozdulatlan állok,
Leszegett fővel, kertem közepén,
De ti, napok, fénylőek, égetőek:
Forduljatok felém!

Forróságok voltak felnevelőm,
Vérré vált csók, mi ereimben ég –
Lehet sok, ami részemül jutott,
De nem elég.

Mióta élek, megujult az ég
S az új egen ti vagytok új napok:
Megcsalatott vagyok s kisemmizett,
Ha tőletek is csókot nem kapok!

Ha tőletek is csókot nem kapok,
Ha meg nem újulhatok veletek –
Belehalok, ha engem nem szeretnek,
És nem élek, ha én nem szeretek!

Nádas

Előtted mék. Mögöttünk zúg a nád,
Bottal verem a szúnyogfelhőt széllyel –
Tudd meg, leány: szeretőm volt anyád
Sok téli délután, sok nyári éjjel.

Fojtó a lég. A völgy fülledt verem,
Tikkadtan vet az égre szürke pántot.
Mi lesz veled, lyány, és mi lesz velem?
Megcsapja nyakamat forró ziháltod.

Forgószél fog be. Tenyerem tüzel.
Villám vakit s harsan dörej nyomába;
Itt csaphatott le valahol közel –
Gyere mellém. Ugyis minden hiába.

Kocsizó

Ne gondolj mással, csak engem szeress,
Nevess ki mást, de engemet szeress,
Hogy én szeretlek-é, azt ne keresd,
Itt van urad s parancsolód: szeresd!
Szeress, szeress,
Csakis engem szeress.

Az utcán várj meg, jöjj elém s szeress,
Kocsimba kéredzkedj föl és szeress,
Gyereksziveddel, kis madáreszeddel –
Egérfogaddal, kis macskakezeddel
Szeress, szeress,
Csakis engem szeress.

Álmodban velem álmodj és szeress,
Keltedben velem ébredj és szeress,
Éltemben nekem élj csak és szeress,
Holtomban halj utánam és szeress –
Szeress, szeress,
Csakis engem szeress.

Óda Vénuszhoz

Lábadhoz raktam koronám s palástom,
Lábadhoz hajtám fejedelmi főmet
S keskeny lábadnál örök áldozatként
Lobog a szívem.

Nézz kegyessen rám ragyogó lakodból,
Adj hivednek részt a nagy üdvösségből,
S olykor egy kis kínt bele, füszerszámul,
Isteni Vénusz!

Nézlek

1.

Nézlek – csak az isten tudja,
Hogy mi láng ez a szememben:
Te nem érzed, te nem érted,
Még csak észre sem veszed.

Kezet adsz – csak isten tudja,
Hogy mi láz ez a kezemben:
A te karcsu ujjaidnak
Nincs hozzá elég eszük.

2.

Megyek is. Te föltekintesz
S mosolyogsz – s ahogy bucsúztatsz:
Rács a pillád és mögötte
Tekinteted idegen,

Mint a vídám nyaralókert,
Hol benézek és kinéznek
S látom: elegek maguknak
S nem szorultak énreám.

Hattyú

1.

Kicsi szalag, mely hajába volt
S aranyával kékje egybefolyt
S illatát megőrizte nekem:
Mondd meg asszonyodnak: szeretem.

Nem szelíden, nem is okosan,
Dühhel inkább s erőszakosan –
Tiltja erkölcs, ellenzi eszem,
De azért én mégis megteszem.

2.

Mint a hattyu, szépen és bután
Csendben uszkál dolgai után,
S róka én a parton itt lesem,
Meglapulva, bujva, éhesen.

Milyen furcsa, hogy ez nagy dolog,
Hogy az éltem e körül forog –
Cenk a lélek, oktalan a vér –
Én mit érek s az élet mit ér?!

Corso

Tavasz van, dél van és vasárnap,
S én boldogan bolygok veled –
Barátságos vagy, mint a napfény,
S mosolygó, mint a kikelet.

S mig vértelen szegény szivembe
Belát mindenki, csak te nem:
Fázékonyan és mosolyogva
Összébb fogom a köpenyem.

Szóltam-e?

Szóltam-e egy szót szerelemről,
Némán is vallott-é ez arc?
Jöhetsz, mehetsz – én meg se látlak:
Hát mit akarsz?

Benne vagy minden porcikámban,
Az álmom mind belőled él,
Mégse félek, hogy eszem elhagy –
Hát te se félj.

Nekem baj az, ami bajom van,
Engem ront csak meg, ami bánt –
Mi lesz velem? magam se bánom,
Hát te se bánd.

A gyáva álom

Makacsul űlök kapud előtt, álom,
Kinyiltát görcsös türelemmel várom,
S bár lüktet a fő s csikorog a fog:
Csak azért is aludni akarok.

Csak azért is, ha tán hiába is,
Ha, mint az ember, gyáva álma is,
S az élet úgy megtöri és veri,
Hogy üdvét megálmodni sem meri.

Isten veled

Ha csak ez kell: isten veled, babám,
Ki mást csak néz is, engem nem szeret;
Emlékem úgyis fél-emlék csupán –
Isten veled.

Vannak dolgok, amiknek ize vész,
S vannak, miket a sziv sosem feled –
Teszem: két pici láb, két fura kéz –
Isten veled.

Olykor a nap egy percre fölragyog,
Aztán megint köd űl a bérc felett –
Légy oly vidám, amily bus én vagyok –
Isten veled!

Kivertek

Hol másnak az égen aranykapu tárul,
Mifelénk ott izzó sárga pokol tátong,
S mig mások erébe tüzet lop az új nap:
Megborzog a hátunk.

Kergetőznek mások – mi csak úgy lopódzunk,
Külön tálon élünk, külön párnán hálunk,
Hallgatunk, hallgatunk – s ami másnak játék,
Minekünk halálunk.

Afrodíté

Ó Afrodíté: nem vagyok én király,
Szerencse többé nem ural engemet
S a sok remény, pajzselhajitva,
Cserbehagyott, futamodva gyáván.

A boldogságom hangtalanul nevet,
Bubánatom meg könnytelenűl zokog,
Gyülölségemnek gyilka nincsen
S lángtalan izzik a vágy szivemben.

Ne harcot adj már, csak menedéket adj –
Fehér kezednek ujjait illeti
Csókokkal ajkam, s térdeidre
Csüggeteg omlik ez a szegény fő.

Erdőben

Nincs: vége és többé soha –
Mint sziklakőre a moha:
Szivedre, bár kövitsd és hűtsék,
Halkan kiűl a gyönyörűség.

Megyünk s mögöttünk elmarad
A biztos és a nem szabad –
Sirj és nevess és jer velem
Ó hajléktalan szerelem!

Hajnali álom

1.

Borulj fölibém, hajnali álom,
Amit keresek, mind megtalálom,

Amit kivánok: virág felém nyit,
Amit gondolok: mind úgy történik.

Leány, ha tudnád, mikor elnézlek:
Mily urad vagyok, hogy’ megigézlek,

Gyerekszived mily hajnali álom:
Szemeden által is megtalálom.

2.

Ne nézz rám hittel,
Mert megfuladok,
Nem a megváltód:
A rosszad vagyok,

Vesztedre jöttem
Te drága, te jó:
Szép vagy, szelid vagy,
Letörni való.

3.

Hallgass, szamár vagy, lelkiismeret:
Látod: szeret, és boldog, hogy szeret,

Boldog, hogy szenved, boldog, hogy remeg,
Hogy énbennem regényét lelte meg.

Vagyok neki az esemény, az érték,
A tartalom, a nyugtatvány, a mérték,

S leszek, ha bántom, ha csalom, ha elmék:
A vad csalódás, a kegyetlen emlék.

Minden, mitől fél, minden, mit keres,
Minden, miért születni érdemes.

Várnod egy jelre…

Várnod egy jelre, várnod egy szóra,
Egyszer egy héten egy lopott óra
S ehhez vesszőfutásban érned:
Ezt adhatom, szegénykém, néked.

Félned magadért s félned érttem,
Meg se téve már tettenérten
Véletlen lenned más helyébe:
Ezt kapod egy szivért cserébe.

Türnöd, titkolnod, osztozkodnod,
Módját se várva mindent adnod
S amire vágytál, azt nem találnod:
Igy csal meg, teljesülve, álmod.

Lenned egynek egy hosszu sorba,
Lenned emléknek, összefolyva
Száz más emlékkel – ha bevégzed:
Ez, ami tart feléd, a végzet.

Elébed állok kézzel-mellel,
Hogy megvédjelek magam ellen,
S a vége az, hogy idehúzlak,
A vége az, hogy összezúzlak.

A kezemen itt érzem ajkad,
Az ajkamat ott érzem rajtad,
Rossz óra volt, amelybe lettél,
Amikor énnekem születtél.

Emlék

Ezt a nagyvárost
Bebolyogtuk ketten,
Kéz-kézbe fogva
Magunkfeledten,
Te ugy remegtél,
Én meg nevettem –
Már el se hiszem,
Hogy az én lehettem.

Fátyol

Féltésemnek fátyolával
Édes arcod hadd fedem be,
Hogy ne vessen bájad üszköt
Férfiszivbe, férfiszembe.

Ellenségem a fehér gyöngy,
Árulóm a sima bársony –
Zsákruhába öltöztetlek,
Nehogy más is szépnek lásson.

Légy rabom, te márványtermet,
Légy napom, te drága két szem –
Ez a büszke váll csak engem
Babonázzon és igézzen!

Vágtató tűz bennem a vér,
Fölcsapó láng a lehellet –
Mint a sárkány, bús haraggal
Állok őrt a házad mellett.

Akarom

Azt akarom, hogy rám szorulj,
Azt akarom, hogy sirj utánam,
Azt akarom ne menj tovább,
Azt akarom maradj meg nálam.

Azt akarom halkan nevess,
Azt akarom szavad elálljon,
Azt akarom szemmel keress,
Azt akarom a szived fájjon.

Azt akarom add meg magad
Kegyelemre vagy pusztulásra –
Azt akarom: engem szeress,
Azt akarom ne gondolj másra.

Tedd meg

Szemrehányóan két nagy szem néz rám,
Erőtlen bágyad két keskeny kéz rám,
Szava se tilt már, csak könnye ered meg,
Ha kérem: tedd meg, ha szeretsz, hát tedd meg!

A csillagokban nekem vagy írva,
Ha kerülnélek: te hínál sírva –
Nekem csak szólhatsz, de nem a szivednek,
Az kéri: tedd meg, ha szeretsz, hát tedd meg!

Galamb

Szádon először szalad ki a szó:
Félig marasztó, félig búcsuzó.

És homlokodra kiül a betű:
Félig anyás, félig fenyegető.

Látom: a kezed simogatna még,
Látom: a képed tétovázva ég,

Látok szemedben gyilkokat kigyúlni –
A galamb se tud hangtalan kimúlni.

Szeretem látni

Szeretem látni hajad finomán
A Keletet, ahonnan jöttél s jöttem,
Az ősi, úri, mély elborulást,
Amiből lettél és amiből lettem.

Szeretem ujjad karcsuságait,
Szeretem a szemöldöd aggodalmát,
Szeretem, ha szólsz, küzködő szavad,
Szeretem ajkad fájdalmas nyugalmát,

Szeretem földalatti énemet
S buvó tüzét, mit mozdulatlan szítasz –
A kinlódás uj kéjét szeretem
Amire, avatatlant, megtanítasz.

Tengerparti alkonyat

1.

Már ül az est a vizeken,
Már lila búcsútüzeken
Tör át az ormok szürke bőre –
S én szemem tapasztom a kőre,
Majd összefogom könyörgőre
Minden feszűlő sugarát:
Ugy keresem mégegyszer a napot,
Szokásból, de szorongva.
Part-e vagy füst, amit lábam tapod?
Harang vagy álom, mi fülem bekongja?
S ki bennem szól hozzám: hóhér-e vagy barát?
Az árnyékokat nézem, nagyok-e,
A napot keresem, hogy ragyog-e
S így ködön által szeretem –
A kétségen is: vagyok-e,
Igy tetszik által életem.

2.

Igy páraközön által,
Igy félhalottra váltan,
Önmagát igy megszakitva
Kedvesem a kéj –
Igy ájultan temetve
Forró márványerekbe,
Tengerekbe letaszitva
Lávaárnyi mély!

Ó lüktető halálok,
Ó gyenge barna vállak,
Amikül a távol ormok
Idetetszenek!

A messzeség elolvad
S egy könybe összefolynak
Dobbanó föld, légi homlok,
Álmodott szemek.

3.

Belenézem az égbe képedet,
Két krátertűznek ég le két szemed,
Örvénylánggal veri föl az eget.

Hova lett hűs, közömbös mosolyod?
Nehéz keservem, ami lelobog,
Én vagyok a te, akit feldobok.

Májusi fagy

1.

Nem tudom, szólt a lyány, nem tudhatom,
Mi az, ami sarkad alá terel,
De mindenemet teneked adom.

S az ember visszanézi és felel:
Életem adnám boldogságodért,
Nem tudom, mégis mért taposlak el.

Nézd, szólt a lyány, ajkam csókosra ért,
Vállam keskeny, de elfér rajt fejed
S bőröm kigyúl, ahol a kezed ért.

S az ember int: A hely be nem heged
Fogam nyomán, s nyakadra rá lesz irva
„Bélyeges. Már valakije lehet.“

2.

Tavasz volt. Hűs. A favirágok szirma
Didergve hullt, s utánuk a fehér
Viráglevélkék, mint a hó a sirra.

Gyilkos, gyilkos találkozás: a tél
S a rosszkor jött tavasz. A szerelem,
Mely csak gyászt ad s meleget nem igér.

S virágmulasztó. És gyümölcstelen.