WeRead Powered by ReaderPub
Ignotus verseiből cover

Ignotus verseiből

Chapter 35: Évnapra
By Ignotus
Open in WeRead

Explore more books like this:

Poetry

About This Book

Rövid lírai versek sorozata, amely személyes hangon járja körül a szerelem számos arcát: a vágyat, féltést, csalódást és birtoklási kényszert. Több költemény anya–gyermek kapcsolatból fakadó aggodalmat és gyászt jelenít meg, mások erotikus megszólalásokban és szenvedélyes megszállottságban bontakoznak; vallásos és természeti képek — napfény, nád, erdő, napraforgó — ismétlődő motívumokként szerepelnek. A forma változatos, odák, elégiák és rövidebb hangulatdarabok váltakoznak, a hangvétel gyakran melankolikus és introspektív. A kötet érzéki és borongós pillanatokat fon össze, töredékes impressziókból álló érzelmi kaleidoszkópot alkotva.

Asisakuga

Asisakuga

vagyis

Sirám az én istenem szive megnyugtatására

Ó-babiloni töredelmes zsoltár a Rawlinson-féle nyugat-ázsiai felirásos gyüjteményből

Bár az én istenem szivének fergetege nyugságra jutna…
 Mi az én istenem előtt utálattá lőn, olyasmit ehettem tudtomon kivül,
 Mi az én istennőm előtt fertelem, olyasmire léphettem tudtomon kivül.
 Ó uram, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim.
 Én istenem, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim;
 Én istennőm, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim.
 Isten, kit ismerek s nem ismerek, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim,
 Istennő, kit ismerek s nem ismerek, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim.
 A bünt, melybe estem, nem ismerem,
 A vétket, mit elkövettem, nem ismerem.
 Az utálatot, miből ehettem, nem ismerem.
 A förtelmet, melyre léphettem, nem ismerem.
 Az úr az ő szivének haragjában sötéten nézett reám.
Segítséget kerestem, de senki sem fogott kézen,
 Sírtam, de senki nem állt mellém.
 Kiáltásokban török ki, de senki nem hall meg.
 Lebir a fájdalom, csordultig vagyok vele, föl sem tekinthetek.
 Az én irgalmas istenemhez fordulok, hangosan esdeklek,
 Az én istennőm lábait csókolom s kézzel illetem.
 Az istenhez, kit ismerek s nem ismerek, hangosan esdeklek
 Az istennőhöz, kit ismerek s nem ismerek, hangosan esdeklek.
Az emberek megátalkodottak, semmit nem tudnak.
 Az emberek, ha vannak is, mit tudhatnak?
 Tegyenek rosszat, cselekedjenek jót, nem tudnak semmit.
 Ó uram a te szolgádat ne buktasd el,
 Az ingovány vizébe lököttet ragadd kézen!
 A bünt, mibe estem, forditsd jóra,
 A vétket, mit elkövettem, fujja el a szél!
 Az én sok rosszaságaimat húzd le rólam, mint váltóruhámat!
 Istenem, ha büneim hétszer hetek is, oldd meg bűneimet!
 Isten, kit ismerek s nem ismerek, ha bűneim hétszer hetek is, oldd meg bűneimet!
 Istennő, kit ismerek s nem ismerek, ha bűneim hétszer hetek is, oldd meg bűneimet!

Neki

Ne nézze senki, hogy s mit szenvedek,
 Nem kirakatnak vagyok én beteg –
 Megverhet a sors, de le sose ver,
 Pofonvághatnám, aki szánni mer!
De te, káröröm a felhők fölött,
 Ki árva férged mind kiböjtölöd
 S tőrt vetni szabsz meg sorsot s útakat:
 Te nézz le, láss meg és szégyeld magad!

Tavaszi bor

Gyenge rügyek, halványzöld levelek,
 Sorsomba negyvenedszer visszatérők,
 Uj tavaszok, elvonuló telek,
 Lemondva múlók, követelve kérők,
 Kékségek, miknek hűse is meleg,
 És meghalások, szürkeségbe térők –
 Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
 Mit tudom én, ki az, aki vagyok!
Részeg vagyok, mondjátok. Az lehet,
 Gondolom is a bort, ami megejtett,
 Torkomba érzek gyűlni könyeket,
 Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett,
 Őrületet, mely az agyban rekedt,
 Csókot, amely csattani elfelejtett –
 És életet, életet, életet,
 Amelyet aki élt, nem élhetett.
Ó szép tavasz, ó gyönyörü világ,
 Ó paradicsom annak, aki birja,
 Asszonymosoly és almafavirág,
 Vizek esése, illanatok irja,
 Ó vágy, mi fülleszt, ó kín, ami rág,
 Lételek ágya, rothadások sirja –
 Éjfeli csöndek, hajnali zenék:
 Feleljetek nekem: vagyok-e még?
Vagyok-e még és voltam-e vajon,
 S nem csak a magam álma-é, hogy voltam,
 S nem itt viaszlik-e önágyanom
 A halott, kinek fölibe hajoltam,
 Én vagyok-e, ki ballag utamon
 S nem porlok-e rég valamerre holtan,
 Pályám – én vagyok-é, aki futom?
 Nem tudom – ha megöltök, se tudom.
S jaj, megvesznek a tavaszi fagyok
 Megujra, mig tavaszvirágra várok.
 S koporsófödel, ami fönn ragyog
 És lenn az utca temetői árok;
 Kezdettől fogva én nem én vagyok,
 Kezdettől fogva én csak hazajárok –
 S tavasz s virág s napfény és szerelem:
 Élj és ragyogj és ne törődj velem!

Killed at Ladysmith

Egy képes ujság szélére

(A búr-angol háború idején az angol képes ujságok számról-számra szakadatlan hozták elesett tisztjeik arcképeit, ezzel az állandó aláirással: Killed at Ladysmith… at Magersfontain stb.)

Mennyi ifju szép halott,
 Mennyi ifju hős halott,
 Fiatal halott!
 Tíz meg húsz meg száz egy sorba,
 Szíven lőve, eltiporva
 Mennyi fekszik ott –
 Szép halott, hős halott,
 Fiatal halott!
Mennyi ifju szép halott,
 Mennyi ifju hős halott,
 Fiatal halott!
 Számlálatlan, egysorjában
 Déli égnek harmatában
 Temetetlen rothad ott
 Tengeren tul a halott –
 Csupa hős és szép halott,
 Fiatal halott!
Csupa ifju szép halott,
 Csupa ifju hős halott,
 Fiatal halott –
 Van igazság, nincs igazság,
 Elhallgassák, felkutassák,
 Átkozzák vagy megsirassák.
 Mindegy minden ott,
 Attól ugyan fel nem támad
 Az a sok halott,
 Az a sok, szép, fiatal,
 Fiatal halott!

Évnapra

Mondják: sirod virágtól tarka –
 Én még nem voltam ott,
 Drága fejed ha lelkembe villan,
 Eloszlatom legott,
 Drága kezed ha kezemet éri,
 Fölébresztem magam –
 Engem nem lát magával sírni
 Akinek halottja van.
Nem hinnéd, mily szép még mindig az élet,
 A nap egyre hogy’ ragyog,
 S én előre köszönök okos uraknak,
 Mert én is okos vagyok –
 Okos a kanja, nevet a nősténye
 S a föld tovább forog,
 Föl sem tünik, hogy te nem élsz
 S hogy én nem gyilkolok!

Ein Meister bin ich worden.

Gottfried Keller

Remekbe szövök én már
 Gondot meg bánatot,
 A gyász nehéz palástján
 Elszövök éjt-napot;
Cepelem elfuladva
 A poros utakon
 És töviskoszorucska
 Vérzi a homlokom.
Fennáll a nap az égen,
 Meglátja, kinevet:
 De furcsa is a törpén
 Királyi viselet!
S én leteszek pirulva
 Palástot, koronát,
 S ballagok örömetlen
 És gyász nekül tovább…

Les sanglots longs…

Verlaine

Az ősz elnyujtott hegedűdanája
 Jaját egyhangon a szivemben vájja.
Fakón s fuladtan, mikor üt az óra,
 Gondolok, sirván, sok hajdanvalóra,
S megyek a szélben, mint ahogy aláhull
 Ide-oda a falevel a fárul.

Sun of the sleepless…

Byron

Álmatlan napja, csillag, szomorú
 Messzirül izzó, könnyes sugarú,
 Az éjt csak néző s oszlatni kevés:
 Olyan vagy, mint a szép emlékezés.
A mult is így, a voltak fénye itt
 Tehetetlen csak csillog s nem hevit –
 Mécsét gondok virrasztva nézitek:
 Ragyog, de távol, tiszta, de hideg.

My soul is dark…

Byron

Lelkem sötét – ajzd fel megint
 Hárfád – ugy elkel most nekem,
 Mit lágy ujjad fülembe hint:
 Hadd olvadok az éneken –
 Ha van remény, nem idegen
 E szivtől: dagaszszad felé,
 Ha ejthet még könyűt e szem:
 Váltsd ki, ne égjen el belé.
De rázz meg és velőmbe hass
 És hagyd a vídám hangokat:
 Azt mondom, fiu, megrikass,
 Vagy e nehéz sziv megszakad –
 Dajkálta ezt a gond sokat
 S fájt virrasztó nagy éjeken –
 Most vagy egyszerre megszakad
 Vagy megenyhül az éneken!