Változatok szemjátékra
Hangversenyen.
Az Enrico Bossi 131-ik opusához
Változatok szemjátékra
Tema con variazioni
d’un poeta ignoto,
dedicata
con massima ammirazione
al illustrissimo maestro
Enrico Bossi.
Allegretto
Hány éves vagy? Mit ismersz
már? Hogy’ élsz?
Kit csalsz meg, mikor észreveszel engem?
És mit tennél meg abból, ami most,
Bár csak pajzán és gondolattalan
Kacérkodás közt, mégis öntudatlan
Mint erre bizgatód, halkan kigyújtja
Kormos szemed, borostyán homlokod?
Honnan tudod, hogy érzem pillantásod?
S hogy’ tudhatod, hogy csak játszol velem
Mikor igy játszol – hogy ura maradhatsz
E játékodnak, amivel csak úgy
Próbálgatod rajtam leányhatalmad,
Mint próbálja nevetve kardja élét
Feldobott papírlapon az arab?
Mit tudhatsz rólam puszta hallomásból,
S puszta látásból mit mondok neked?
Mit tudhatod, hogy vagyok-e való
Labdajátékra – nem vagyok-e más,
Külömb, rosszabb vagy veszedelmesebb,
Mint kiket eddig ismersz? Hogy’ tudod,
Hogy nincs, s hogy’ nem gondolsz rá, hogy lehet
Hatalmam nékem is? Hogy lehetek
Ángolna, ki villámmal üti meg
Váratlan, hirtelen a kecses ujjat,
Mit szórakozva mártottak felé?
Villámmal, lyány, villámmal, mely megrántva
Vékony kart, gyenge vállat, felszaladhat
Vaj ki tudja: talán a szivbe is?!
Hogy’ tudhatod, hogy nem fizetsz-e még
Csókkal meg könynyel, űzve s zaklatottan,
Reszketve szerelemtől s félelemtől
Nap nap után, melyet kivárni kín
De veszteséggé fájdul, mire elmúlt:
E pár perces nyugodt incselkedésért?
Hogy’ tudhatod, hogy nem szövődik-e
Sorsod e helyt, s nem azzal játszol-e
Zúgó zenénél, fény káprázatában,
Ötszáz szorongó, nekiöltözött
Mögötted s körülötted figyelő
Ember közül most épp azzal az egygyel,
Kinek neve a te számodra: végzet?
Nem tudhatod, semmit se tudsz, mert lyány vagy
S a lyány semmit se tud, mert mástól tudja
Amit tud, amit kitud és kikérdez.
Kit csalsz meg, mikor észreveszel engem?
És mit tennél meg abból, ami most,
Bár csak pajzán és gondolattalan
Kacérkodás közt, mégis öntudatlan
Mint erre bizgatód, halkan kigyújtja
Kormos szemed, borostyán homlokod?
Honnan tudod, hogy érzem pillantásod?
S hogy’ tudhatod, hogy csak játszol velem
Mikor igy játszol – hogy ura maradhatsz
E játékodnak, amivel csak úgy
Próbálgatod rajtam leányhatalmad,
Mint próbálja nevetve kardja élét
Feldobott papírlapon az arab?
Mit tudhatsz rólam puszta hallomásból,
S puszta látásból mit mondok neked?
Mit tudhatod, hogy vagyok-e való
Labdajátékra – nem vagyok-e más,
Külömb, rosszabb vagy veszedelmesebb,
Mint kiket eddig ismersz? Hogy’ tudod,
Hogy nincs, s hogy’ nem gondolsz rá, hogy lehet
Hatalmam nékem is? Hogy lehetek
Ángolna, ki villámmal üti meg
Váratlan, hirtelen a kecses ujjat,
Mit szórakozva mártottak felé?
Villámmal, lyány, villámmal, mely megrántva
Vékony kart, gyenge vállat, felszaladhat
Vaj ki tudja: talán a szivbe is?!
Hogy’ tudhatod, hogy nem fizetsz-e még
Csókkal meg könynyel, űzve s zaklatottan,
Reszketve szerelemtől s félelemtől
Nap nap után, melyet kivárni kín
De veszteséggé fájdul, mire elmúlt:
E pár perces nyugodt incselkedésért?
Hogy’ tudhatod, hogy nem szövődik-e
Sorsod e helyt, s nem azzal játszol-e
Zúgó zenénél, fény káprázatában,
Ötszáz szorongó, nekiöltözött
Mögötted s körülötted figyelő
Ember közül most épp azzal az egygyel,
Kinek neve a te számodra: végzet?
Nem tudhatod, semmit se tudsz, mert lyány vagy
S a lyány semmit se tud, mert mástól tudja
Amit tud, amit kitud és kikérdez.
Un poco meno allegretto
Nem bánom, ha haragszol.
Haragudj.
Szeretem, ha elforditod fejed,
Szeretem a fitymáló remegést,
Mely ajkadat bigygyeszti és finom
Cimpáidat tágítva, összevonja
Házfedelessé két szemöldököd.
Szép ház az, melyre borul e fedél,
Tündértanyára vall sötétes fénynyel
A csillogó két ablak, mely elé
Lassan ereszkedik le, néma gőggel
Elzárkozó szemhéjad függönye.
Csak haragudj és csak nézz el fölöttem –
Ha te gőgös vagy, én konok vagyok,
Makacs, kitartó s utca embere,
Ki órák hosszat eljár föl-alá
Csukott kapuk előtt, ravasz közönynyel,
Mit megugatni nincs oka s joga
És mersze sincs a házőrző kutyának.
Csak haragudj, s mutasd, hogy nem vagyok
Számodra senki – ez igaz lehet,
S mégsem igaz, mert íme: mutatod,
S ahogy akarsz tőlem megszabadulni,
Ugy meglepődnél, úgy megbántana,
Ugy éreznél ürességet szivedben
S szaladna ki a föld lábad alól,
Ha sikerülne, s ha az én szemem
Mást várna, mást keresne száz között
S meglelve, attól fényesedne ki.
Jobb a szemembe nézned, mint szemem
Kerülnöd – úgy talán tekinteted
Leverne lábamról, lehajtanám
Zúgó fejem, s alázat fogna el
Az egyenes hő napsütés iránt,
Mely szépségét egyszerre kiteríti,
Hogy amelyik szem állja ragyogását,
Az birja is. De ez a tüntető
El-nézés, ez a megleckéztető
Elbúvás a közönynek eltökélt
S előparancsolt felhői mögé:
Ez már engedmény, ez alázkodás,
Tanácstalanság és vesztett csata.
Már tőlem függesz, mert csak rajtam áll
Hogy leckéd nevetségben ne maradjon –
Csak elfordítsam fejem én is, és
Húzzam elő órám, ásitsak egyet
S nézzem merőn az előttem feszengő
Asszonyságnak liliomtejezett
Lapockáját, számolva pontosan
Minden pihét rajt s minden pörsenést:
Kinek számára léssz akkor királylyány,
Találhatatlan és elérhetetlen?!
Szeretem, ha elforditod fejed,
Szeretem a fitymáló remegést,
Mely ajkadat bigygyeszti és finom
Cimpáidat tágítva, összevonja
Házfedelessé két szemöldököd.
Szép ház az, melyre borul e fedél,
Tündértanyára vall sötétes fénynyel
A csillogó két ablak, mely elé
Lassan ereszkedik le, néma gőggel
Elzárkozó szemhéjad függönye.
Csak haragudj és csak nézz el fölöttem –
Ha te gőgös vagy, én konok vagyok,
Makacs, kitartó s utca embere,
Ki órák hosszat eljár föl-alá
Csukott kapuk előtt, ravasz közönynyel,
Mit megugatni nincs oka s joga
És mersze sincs a házőrző kutyának.
Csak haragudj, s mutasd, hogy nem vagyok
Számodra senki – ez igaz lehet,
S mégsem igaz, mert íme: mutatod,
S ahogy akarsz tőlem megszabadulni,
Ugy meglepődnél, úgy megbántana,
Ugy éreznél ürességet szivedben
S szaladna ki a föld lábad alól,
Ha sikerülne, s ha az én szemem
Mást várna, mást keresne száz között
S meglelve, attól fényesedne ki.
Jobb a szemembe nézned, mint szemem
Kerülnöd – úgy talán tekinteted
Leverne lábamról, lehajtanám
Zúgó fejem, s alázat fogna el
Az egyenes hő napsütés iránt,
Mely szépségét egyszerre kiteríti,
Hogy amelyik szem állja ragyogását,
Az birja is. De ez a tüntető
El-nézés, ez a megleckéztető
Elbúvás a közönynek eltökélt
S előparancsolt felhői mögé:
Ez már engedmény, ez alázkodás,
Tanácstalanság és vesztett csata.
Már tőlem függesz, mert csak rajtam áll
Hogy leckéd nevetségben ne maradjon –
Csak elfordítsam fejem én is, és
Húzzam elő órám, ásitsak egyet
S nézzem merőn az előttem feszengő
Asszonyságnak liliomtejezett
Lapockáját, számolva pontosan
Minden pihét rajt s minden pörsenést:
Kinek számára léssz akkor királylyány,
Találhatatlan és elérhetetlen?!
Scherzo
De nem, ettől ne tarts.
Inkább: jelentem,
Alázattal jelentem itt, hogy bennem
Fenséged, félek, törököt fogott.
Eszem ágában sincs, hogy elereszszem,
S ha kidobott a szeme ablakán,
Visszatérek ugyanez ablakon –
Testben, irásban, más jelentkezésben
Ahogy lehet, ahogy nem tehetem
Hogy ne tegyem, ahogy nem teheted,
Hogy észrevenned végre is ne kelljen.
Leszek bolondos és alázatos,
Csak nézz ide. Leszek hivalkodó,
Csak nézz ide. Leszek tolakodó,
Leszek hetvenkedő s kötekedő
S a kopasz úrnak, ki előttem ül
Szeretettel simítom koponyáját,
Csak nézz ide. Itt szemben ül velem
Egy pártában felejtett hajadon,
Ki szerelmes szemet magán nem érzett
Ezernyolcszázkilencvenhárom óta –
Kikezdek vele és bolond tüzet
Csalok fel elfeledt ábrázatára
S csábítom félszeg magakelletésre,
Csak nézz ide. A rézkürtös előtt
Addig csücsörgetem timsósra számat,
Mig nyeldeklőjén nem akad a nyál,
Amint fuldokló orral visszaszíja,
Csak nézz ide. A legszebb pizzicátót
Megbontom durva székrecsegtetéssel,
Hogy elkékülve pisszegnek felém
A révületből felvert zeneértők,
Csak nézz ide. Versenyt verem a taktust
A karmesterrel, a kis témakönyvet
Vad böngészéssel levelezgetem,
S tovább adom a hatodik határba
Belém nem férő elragadtatásom,
Csak nézz ide. Mint a veszett bika
Szügyembe vágom elbusult fejem,
S mint Hamlet szerepében a ripacs,
Négy ujjal boronálom üstököm,
Csak nézz ide, nézz ide, nézz ide.
Nem baj, ha kinevetsz, csak nézz ide,
S ha boszankodva is, de nézz ide.
Gondold, hogy lenn mulatsz a délvidéken
S farsangot ülsz és a virágcsatában
Csörgősapkásan járja a bolondját
Előtted az, aki akkor nevet,
Mikor sirhatnék. Igen, igen, így,
Fordulj felém megint és nézz reám
És mosolyogj s én elcsöndesedem.
Alázattal jelentem itt, hogy bennem
Fenséged, félek, törököt fogott.
Eszem ágában sincs, hogy elereszszem,
S ha kidobott a szeme ablakán,
Visszatérek ugyanez ablakon –
Testben, irásban, más jelentkezésben
Ahogy lehet, ahogy nem tehetem
Hogy ne tegyem, ahogy nem teheted,
Hogy észrevenned végre is ne kelljen.
Leszek bolondos és alázatos,
Csak nézz ide. Leszek hivalkodó,
Csak nézz ide. Leszek tolakodó,
Leszek hetvenkedő s kötekedő
S a kopasz úrnak, ki előttem ül
Szeretettel simítom koponyáját,
Csak nézz ide. Itt szemben ül velem
Egy pártában felejtett hajadon,
Ki szerelmes szemet magán nem érzett
Ezernyolcszázkilencvenhárom óta –
Kikezdek vele és bolond tüzet
Csalok fel elfeledt ábrázatára
S csábítom félszeg magakelletésre,
Csak nézz ide. A rézkürtös előtt
Addig csücsörgetem timsósra számat,
Mig nyeldeklőjén nem akad a nyál,
Amint fuldokló orral visszaszíja,
Csak nézz ide. A legszebb pizzicátót
Megbontom durva székrecsegtetéssel,
Hogy elkékülve pisszegnek felém
A révületből felvert zeneértők,
Csak nézz ide. Versenyt verem a taktust
A karmesterrel, a kis témakönyvet
Vad böngészéssel levelezgetem,
S tovább adom a hatodik határba
Belém nem férő elragadtatásom,
Csak nézz ide. Mint a veszett bika
Szügyembe vágom elbusult fejem,
S mint Hamlet szerepében a ripacs,
Négy ujjal boronálom üstököm,
Csak nézz ide, nézz ide, nézz ide.
Nem baj, ha kinevetsz, csak nézz ide,
S ha boszankodva is, de nézz ide.
Gondold, hogy lenn mulatsz a délvidéken
S farsangot ülsz és a virágcsatában
Csörgősapkásan járja a bolondját
Előtted az, aki akkor nevet,
Mikor sirhatnék. Igen, igen, így,
Fordulj felém megint és nézz reám
És mosolyogj s én elcsöndesedem.
Quasi lento, elegiaco,
assai
espressivo e con dolore.
S elcsöndesedve nézlek,
nézlek, nézlek.
Távol világok lelke van felirva
Vonásaidra, elsuhant időké
És elhanyatlott nemzetségeké.
Ivadékot váltott fel ivadék
Elmondhatatlan messzeségig vissza
S beláthatatlan népességü sorban,
Mire te ilyen fínommá lehettél,
Ilyen nem is e világból valóan
Kiváltott széppé. S minden nemzedéknek
Szerelemben történt fogantatása
És fájdalommal történt születése,
És a szerelem és a fájdalom,
Mint két egymás mellett folyó folyam,
Tigris meg Eufrát, termékenyíti
A siralom e völgyét, s megteremti
Mindazt, mi élet és mindazt, mi szépség,
Mindazt, aminek el kell múlnia
Belepve az időknek fövenyétől,
Mely a legdúsabb vizet is beiszsza.
De te megvagy, te idemenekedtél
Mosolygó, vágyó és páválkodó
Anyáidnak virágos lánca rendjén,
Melynek végén te vagy az uj virág
S az uj világ, mely felszítta a régit
Mind, s századok és régvolt emberek
Lehe, sohajja és története
Idegkristálylyá rakodott erében,
Mely villamosan sugározza szét
Maga körül – magáról nem is tudja
S érzéketlen – a fájdalmas szerelmet.
Ládd, énnekem meg éppen örököm
A szenvedő gyönyör. Az én apáim
Mind szenvedtek, mikor megértőn néztek
És mosolyogtak hozzá. Mind szerettek
S mindig szerettek és sokat szerettek,
Lármátlan, halk, némán követelő,
Ellenkezésen elcsodálkozó,
Szelidségében önző s léha tán
És játékos, de véresen komolynak
Érzett és megszenvedett szerelemmel.
Mert senki oly mélyen szenvedni nem tud,
Mint aki nem tud akarni s aki
Könnyen, hamar, szinte sietve mond le,
Kárörvendő kegyetlenül magához:
Az egyetlenhez, akivel kegyetlen
S kárörvendő tud lenni, s akitől
Meg tud tagadni valamit. Te szép
Teremtés – ó mily széditő hamar
Lemondok rólad! Nem is kell mutatnod
Hogy akarod vagy nem bánod – talán
Tenéked kellene harcolnod érttem,
Ha nem akarnád, hogy indulatom,
Mint önkínzó fakir, halált tetessen,
Moccanat nélkül tűrve, hogy temessék,
S nem bánva, hogy majd aztán odalenn
Az ébredés milyen lesz, és milyen lesz
A tehetetlen fuldoklás, az önnön
Husának görcsös megtépése, mind
A legutolsó mozdulatlanságig.
Mit tudod te, hogy mi a szerelem,
És mit tudod, mit tesz lemondani?
Távol világok lelke van felirva
Vonásaidra, elsuhant időké
És elhanyatlott nemzetségeké.
Ivadékot váltott fel ivadék
Elmondhatatlan messzeségig vissza
S beláthatatlan népességü sorban,
Mire te ilyen fínommá lehettél,
Ilyen nem is e világból valóan
Kiváltott széppé. S minden nemzedéknek
Szerelemben történt fogantatása
És fájdalommal történt születése,
És a szerelem és a fájdalom,
Mint két egymás mellett folyó folyam,
Tigris meg Eufrát, termékenyíti
A siralom e völgyét, s megteremti
Mindazt, mi élet és mindazt, mi szépség,
Mindazt, aminek el kell múlnia
Belepve az időknek fövenyétől,
Mely a legdúsabb vizet is beiszsza.
De te megvagy, te idemenekedtél
Mosolygó, vágyó és páválkodó
Anyáidnak virágos lánca rendjén,
Melynek végén te vagy az uj virág
S az uj világ, mely felszítta a régit
Mind, s századok és régvolt emberek
Lehe, sohajja és története
Idegkristálylyá rakodott erében,
Mely villamosan sugározza szét
Maga körül – magáról nem is tudja
S érzéketlen – a fájdalmas szerelmet.
Ládd, énnekem meg éppen örököm
A szenvedő gyönyör. Az én apáim
Mind szenvedtek, mikor megértőn néztek
És mosolyogtak hozzá. Mind szerettek
S mindig szerettek és sokat szerettek,
Lármátlan, halk, némán követelő,
Ellenkezésen elcsodálkozó,
Szelidségében önző s léha tán
És játékos, de véresen komolynak
Érzett és megszenvedett szerelemmel.
Mert senki oly mélyen szenvedni nem tud,
Mint aki nem tud akarni s aki
Könnyen, hamar, szinte sietve mond le,
Kárörvendő kegyetlenül magához:
Az egyetlenhez, akivel kegyetlen
S kárörvendő tud lenni, s akitől
Meg tud tagadni valamit. Te szép
Teremtés – ó mily széditő hamar
Lemondok rólad! Nem is kell mutatnod
Hogy akarod vagy nem bánod – talán
Tenéked kellene harcolnod érttem,
Ha nem akarnád, hogy indulatom,
Mint önkínzó fakir, halált tetessen,
Moccanat nélkül tűrve, hogy temessék,
S nem bánva, hogy majd aztán odalenn
Az ébredés milyen lesz, és milyen lesz
A tehetetlen fuldoklás, az önnön
Husának görcsös megtépése, mind
A legutolsó mozdulatlanságig.
Mit tudod te, hogy mi a szerelem,
És mit tudod, mit tesz lemondani?
Idillio
Langhetto amoroso
… Vagy tán igen? S hogy én mit
tudhatom
Hogy te mit tudsz, mit nem tudsz, – én, aki
Tulajdonképp nem is ismerlek, aki
Még hangodat sem hallottam, aki
Nem is tudom, tudod-e, ki vagyok?
Idegen vagy előttem, szép leányzó
Most hirtelen – szinte soha nem látott,
Szinte biztatnom kell a két szemem:
Ismerjen rád, keresse, hogy mióta
Ismeri e szép főt, s hogy ez mikor
Bukkant föl először a sík vizen,
Mivé az emlék s jelentés nekül
Való élmények futnak össze. Lássuk,
Keressük. Be is húnyom szememet,
Hogy jobban lásson, – s mialatt fejem
Visszahanyatlik, és kisímuló
Homlokom a félálom hűvösében
Érzi magán tovább tekinteted
S melegszik benne, mint a tavaszi
Ifju fényben a kitelelt mező:
Látok mezőket, sétatereket,
Partot, hegyet, fellegvárat, hajót,
Tavaszi fényt a vízen, tavaszi
Köntöst az asszonynépen, és a tarka
Sokaságban egy nagyszemű leánykát,
Vékonylábút, kurtaszoknyásat – téged!
Igen, szivem dobban: te vagy e gyermek,
Ki emlékemben mindeddig külön
S elhanyagoltan élt a látomástól,
Mely most igézetével elborít.
Szemem kinyílik, és szemben találva
Szemed csillagját, halkan összeméri
A sugárképet s a szemsugarat,
Mignem a két jelenség egybeolvad,
S hozzájuk ébred, lelkem temetője
Legaljáról, harmadik adalékul
Emléke egy bolondos, gyerekes,
De szép és kedves, szép és mélabús
Gyerekszerelemnek. Ki fiu voltam
S egy kis leányt szerettem – ennyi az
Egész. Egy szóval sem mondtam neki
Hogy szeretem. Szerettem és kerültem,
S mi szenvedése van földnek meg égnek
Átszenvedtem miatta, mialatt
Ő tudatlan mosolygott, nem gyanitva
Mily poklokat gyujtott önkéntelen.
Ez a ma már kedves pokol világol
Felém a multból – s mivel gyermeki
Szerelmet súgároz, s mert gyermeki
Képed mosolyg felém: tekinteted
Egy ki nem élt gyerekkor, egy be nem telt
Boldogság minden vágyával telíti
Ezt a minden hájjal megkent szivet.
Most látom csak, hogy százszor láttalak
S észre sem vettelek – de amióta
Te észrevettél, én mind gyermekibb
Alázattal hanyatlom semmivé
Tekinteted alatt, áhítatosan
Dagad feléd a lelkem szomjusága,
S nézd: elpirúlok s lesütöm fejem
Előtted, aki, ha megszámitom,
Lyányom lehetnél…
Hogy te mit tudsz, mit nem tudsz, – én, aki
Tulajdonképp nem is ismerlek, aki
Még hangodat sem hallottam, aki
Nem is tudom, tudod-e, ki vagyok?
Idegen vagy előttem, szép leányzó
Most hirtelen – szinte soha nem látott,
Szinte biztatnom kell a két szemem:
Ismerjen rád, keresse, hogy mióta
Ismeri e szép főt, s hogy ez mikor
Bukkant föl először a sík vizen,
Mivé az emlék s jelentés nekül
Való élmények futnak össze. Lássuk,
Keressük. Be is húnyom szememet,
Hogy jobban lásson, – s mialatt fejem
Visszahanyatlik, és kisímuló
Homlokom a félálom hűvösében
Érzi magán tovább tekinteted
S melegszik benne, mint a tavaszi
Ifju fényben a kitelelt mező:
Látok mezőket, sétatereket,
Partot, hegyet, fellegvárat, hajót,
Tavaszi fényt a vízen, tavaszi
Köntöst az asszonynépen, és a tarka
Sokaságban egy nagyszemű leánykát,
Vékonylábút, kurtaszoknyásat – téged!
Igen, szivem dobban: te vagy e gyermek,
Ki emlékemben mindeddig külön
S elhanyagoltan élt a látomástól,
Mely most igézetével elborít.
Szemem kinyílik, és szemben találva
Szemed csillagját, halkan összeméri
A sugárképet s a szemsugarat,
Mignem a két jelenség egybeolvad,
S hozzájuk ébred, lelkem temetője
Legaljáról, harmadik adalékul
Emléke egy bolondos, gyerekes,
De szép és kedves, szép és mélabús
Gyerekszerelemnek. Ki fiu voltam
S egy kis leányt szerettem – ennyi az
Egész. Egy szóval sem mondtam neki
Hogy szeretem. Szerettem és kerültem,
S mi szenvedése van földnek meg égnek
Átszenvedtem miatta, mialatt
Ő tudatlan mosolygott, nem gyanitva
Mily poklokat gyujtott önkéntelen.
Ez a ma már kedves pokol világol
Felém a multból – s mivel gyermeki
Szerelmet súgároz, s mert gyermeki
Képed mosolyg felém: tekinteted
Egy ki nem élt gyerekkor, egy be nem telt
Boldogság minden vágyával telíti
Ezt a minden hájjal megkent szivet.
Most látom csak, hogy százszor láttalak
S észre sem vettelek – de amióta
Te észrevettél, én mind gyermekibb
Alázattal hanyatlom semmivé
Tekinteted alatt, áhítatosan
Dagad feléd a lelkem szomjusága,
S nézd: elpirúlok s lesütöm fejem
Előtted, aki, ha megszámitom,
Lyányom lehetnél…
Zingaresca
Allegro focoso
… Lehetnél, de nem
vagy,
Hála istennek, nem – sőt idegen vagy,
Névtelen vagy – és alázatom is
Nevetlen s illanó s nem apai,
S ahogy a zene lángnyelvbe csap át
S terjed, szalad s sikoltva csattogat
És én odaadnám életem, ha most
Keskeny fejed két tenyerembe fogva
Mellemre vonhatnám és képemet
Füröszthetném hajadban s illatát
Tüdőszakadtig szíhatnám magamba:
Nem, leányt így sohasem néz apa
S apára sem néz így soha leány,
Hacsak nem ülnek szája szegletében
S loppal ki nem néznek pilláinak
Rácsa mögül Lótnak leányai!
A zene felharsan s én szememet
Merőn szemedbe szegezem s a mélyét
Kutatom, bent, a csillaga mögött,
Belébocsátva tekintetemet,
Mint ahogy rézsút a mélység fölé
Nyuló lajtorja tetején vigyázva
Szigonyos szemmel néz a tonhalász
A feketén s merően mozdulatlan
Vizekbe, hogy kilesse titkukat.
Kilesem én is és hálóm felé
Csalom a szűzi rejtezés, a késztett
Távolba nézés s összeszoritott
Lyányajk mögé zárt minden titkokat.
A zene táncba surran s magad is
Megringasz ültödben és felriadva
Kigyódzol álltól térdig, futamos
Igéretben, melyről vésett írást ad
Kis kebeled kirajzolt vonala…
Ó drága írás! S drága csillogás,
Ahogy hiába fognád le tovább
Állad kapcsával zavart mosolyod
És ez kitör nedves szemedből és
Szétveti szádnak pirosát s közéből
Porcellánsorban kihasad fogad!
Ó drága, forró, koccanó fehérség,
Előttem száz emlékből ismerős,
Földrengésekből válltól vállig és
Homloktól homlokig! Ó karcsu száron
Megingó és hajlongó halovány
Asszonypalánták: némák, de hivók,
S igézetet gyűrűdzve szétsugárzók,
Mint a gályáknak villám-kamarája,
Mely láthatatlan küldi szét az éjbe
S találomra a néma híradást,
Hogy valahol a tengeren hajó jár:
Érezze s lüktető bukdácsolását
Arrafelé vegye!… S én veszem is,
S fejek felett s kontyok s vállak felett
S elválasztó száz idegen felett:
Selyemdúló és csipkeszaggató
Szememet által és hozzád vetem,
Kimérni térdedet, hogy’ illenék
Köréje két karom s kimérni, hogy
Öledbe a fejem hogy’ illenék,
Kezed mellé, mely keztyűsen megűl ott,
Remegve, mint fészkében a madár…
Kimérni – mérni mind a messzeséget
Ember meg ember közt, idő s idő közt,
Hogy egy rántásra lebirhatja-e
Az akarat, mely joga önmagának,
S a szédület, mely tudja, hogy neki
Csak egy üdvösség adatott: a kész,
Az engedelmes megsemmisülés,
Annak karján s melle fölött, aki
Urának született, mert férfinak!
Látod: én állom a szemed! De te
Lesütöd a tied – s ez jól van igy!
Hála istennek, nem – sőt idegen vagy,
Névtelen vagy – és alázatom is
Nevetlen s illanó s nem apai,
S ahogy a zene lángnyelvbe csap át
S terjed, szalad s sikoltva csattogat
És én odaadnám életem, ha most
Keskeny fejed két tenyerembe fogva
Mellemre vonhatnám és képemet
Füröszthetném hajadban s illatát
Tüdőszakadtig szíhatnám magamba:
Nem, leányt így sohasem néz apa
S apára sem néz így soha leány,
Hacsak nem ülnek szája szegletében
S loppal ki nem néznek pilláinak
Rácsa mögül Lótnak leányai!
A zene felharsan s én szememet
Merőn szemedbe szegezem s a mélyét
Kutatom, bent, a csillaga mögött,
Belébocsátva tekintetemet,
Mint ahogy rézsút a mélység fölé
Nyuló lajtorja tetején vigyázva
Szigonyos szemmel néz a tonhalász
A feketén s merően mozdulatlan
Vizekbe, hogy kilesse titkukat.
Kilesem én is és hálóm felé
Csalom a szűzi rejtezés, a késztett
Távolba nézés s összeszoritott
Lyányajk mögé zárt minden titkokat.
A zene táncba surran s magad is
Megringasz ültödben és felriadva
Kigyódzol álltól térdig, futamos
Igéretben, melyről vésett írást ad
Kis kebeled kirajzolt vonala…
Ó drága írás! S drága csillogás,
Ahogy hiába fognád le tovább
Állad kapcsával zavart mosolyod
És ez kitör nedves szemedből és
Szétveti szádnak pirosát s közéből
Porcellánsorban kihasad fogad!
Ó drága, forró, koccanó fehérség,
Előttem száz emlékből ismerős,
Földrengésekből válltól vállig és
Homloktól homlokig! Ó karcsu száron
Megingó és hajlongó halovány
Asszonypalánták: némák, de hivók,
S igézetet gyűrűdzve szétsugárzók,
Mint a gályáknak villám-kamarája,
Mely láthatatlan küldi szét az éjbe
S találomra a néma híradást,
Hogy valahol a tengeren hajó jár:
Érezze s lüktető bukdácsolását
Arrafelé vegye!… S én veszem is,
S fejek felett s kontyok s vállak felett
S elválasztó száz idegen felett:
Selyemdúló és csipkeszaggató
Szememet által és hozzád vetem,
Kimérni térdedet, hogy’ illenék
Köréje két karom s kimérni, hogy
Öledbe a fejem hogy’ illenék,
Kezed mellé, mely keztyűsen megűl ott,
Remegve, mint fészkében a madár…
Kimérni – mérni mind a messzeséget
Ember meg ember közt, idő s idő közt,
Hogy egy rántásra lebirhatja-e
Az akarat, mely joga önmagának,
S a szédület, mely tudja, hogy neki
Csak egy üdvösség adatott: a kész,
Az engedelmes megsemmisülés,
Annak karján s melle fölött, aki
Urának született, mert férfinak!
Látod: én állom a szemed! De te
Lesütöd a tied – s ez jól van igy!
Recitativo.
… Volt már találkozásom
éjsötét
Leányszemekkel. Kis vadóc leány volt,
Félig gyerek, de már egészen asszony,
Ahogy testének pompája kifejlett
Szövetruhácskájából, a vasúton,
Hol ő, meg én, meg apja együtt néztük
A földek és tornyok váltakozását
Velencébe menet. Délről jöhettek
S a fél kalmár, fél paraszt nagykezű
Apát sehogyse tudtam szóba fogni.
Gyanakvó volt s féltette a leányt,
Kit én felfaltam szemmel, de aki
Reám nem nézett volna egy világért,
S mellettem űlve, (iskolás leány!)
Buzgón beírt jegyzőkönyvébe minden
Gyárat meg állomást meg úri kastélyt,
Mely mellett elmentünk és amit apja
Mind sorra néven nevezett neki.
Ám egyszer, mikor a jó férfiú
Az ablakon valamivel tovább
Talált kinézni, hogy megállapítsa
Lesz-e idén bor: a leány hamar
Friss levelet csapott fel jegyzetében
És erre nagy betükkel írta fel:
Albergo Cavalletto. Semmi többet
És most se nézve rám. De nékem a
Szívem feldobbant, és: isten megáldja
Kedves kezed és drága híradásod –
Gondoltam, és beérve, odaszálltam
Az ódon fogadóba s odaszálltak
Valóban ők is. S másnap, mialatt
Az öreg elment üzlete után,
Én már bejártam s öszejártam az
Okos, bámész és megzavart leánynyal
A templomokat, a képtárakat,
A szemöldöknyi hidakat, a kis
Tenyérnyi tereket, beszélve néki
Félig olaszul, félig franciául,
Küzködve s mégis patakzatosan:
Világokról, amikről nem tudott,
Szépségekről, amiket még nem ismert,
Érzésekről, amikkel még talán
Kis életében nem találkozott.
Talán – gondoltam. Ám harmadnapon,
Ebéd után, míg az öreg aludt
S a lyány besurrant hozzám, megbeszélni
Mikor szökünk le újra útjainkra:
Az ajtóban megállt, majd hozzám lépett
S: üljön le, szólt, s ne vessen meg, ha kérdek
Az úrtól valamit. Mit – angyalom?
Hát azt, hogy vajjon tetszem-é magának?
Tetszel, kislyányom, hogyne tetszenél;
Szép vagy s okos vagy s nékem jól esik
Megsímogatnom kócos fejedet
S kemény kezecskédet kezembe fognom.
Hát hogyha jól esik, folytatta, akkor
Mondanék egyet. Nézze, jó uram:
Az életben, ki tudja, leszek-e
Mégegyszer úgy és olyan férfival,
Ahogy magával s amilyen maga,
Amily beszédű és gondolatú
És kézfogású és tekintetű –
Tegyen a kedvesévé! Jéghideg volt
Keze, ahogy megfogtam s lázban égett
Szeme, ahogy felnéztem rá. S mi lesz,
És mit mond majd apád? kérdeztem én.
Apám? Tán megver, de nem üt agyon.
S mi lesz magaddal? Énvelem, uram?
A kétgyerekes özvegy asztalosnak,
Aki rámvár, majd igy is jó leszek!
Szólt s rám nézett és leomlott ölembe
És átkarolt és forró ajakát
Rátapasztotta gyanakvó szememre –
S én e csókban megláttam igazát
S igazamat és minden szerelemnek
Mindeneket lebíró igazát.
Ha álom is: mégis csak ez az egy van,
Ami valóság és amihez képest
Minden egyéb még álmabb s szomorú
Lidércnyomás…
Leányszemekkel. Kis vadóc leány volt,
Félig gyerek, de már egészen asszony,
Ahogy testének pompája kifejlett
Szövetruhácskájából, a vasúton,
Hol ő, meg én, meg apja együtt néztük
A földek és tornyok váltakozását
Velencébe menet. Délről jöhettek
S a fél kalmár, fél paraszt nagykezű
Apát sehogyse tudtam szóba fogni.
Gyanakvó volt s féltette a leányt,
Kit én felfaltam szemmel, de aki
Reám nem nézett volna egy világért,
S mellettem űlve, (iskolás leány!)
Buzgón beírt jegyzőkönyvébe minden
Gyárat meg állomást meg úri kastélyt,
Mely mellett elmentünk és amit apja
Mind sorra néven nevezett neki.
Ám egyszer, mikor a jó férfiú
Az ablakon valamivel tovább
Talált kinézni, hogy megállapítsa
Lesz-e idén bor: a leány hamar
Friss levelet csapott fel jegyzetében
És erre nagy betükkel írta fel:
Albergo Cavalletto. Semmi többet
És most se nézve rám. De nékem a
Szívem feldobbant, és: isten megáldja
Kedves kezed és drága híradásod –
Gondoltam, és beérve, odaszálltam
Az ódon fogadóba s odaszálltak
Valóban ők is. S másnap, mialatt
Az öreg elment üzlete után,
Én már bejártam s öszejártam az
Okos, bámész és megzavart leánynyal
A templomokat, a képtárakat,
A szemöldöknyi hidakat, a kis
Tenyérnyi tereket, beszélve néki
Félig olaszul, félig franciául,
Küzködve s mégis patakzatosan:
Világokról, amikről nem tudott,
Szépségekről, amiket még nem ismert,
Érzésekről, amikkel még talán
Kis életében nem találkozott.
Talán – gondoltam. Ám harmadnapon,
Ebéd után, míg az öreg aludt
S a lyány besurrant hozzám, megbeszélni
Mikor szökünk le újra útjainkra:
Az ajtóban megállt, majd hozzám lépett
S: üljön le, szólt, s ne vessen meg, ha kérdek
Az úrtól valamit. Mit – angyalom?
Hát azt, hogy vajjon tetszem-é magának?
Tetszel, kislyányom, hogyne tetszenél;
Szép vagy s okos vagy s nékem jól esik
Megsímogatnom kócos fejedet
S kemény kezecskédet kezembe fognom.
Hát hogyha jól esik, folytatta, akkor
Mondanék egyet. Nézze, jó uram:
Az életben, ki tudja, leszek-e
Mégegyszer úgy és olyan férfival,
Ahogy magával s amilyen maga,
Amily beszédű és gondolatú
És kézfogású és tekintetű –
Tegyen a kedvesévé! Jéghideg volt
Keze, ahogy megfogtam s lázban égett
Szeme, ahogy felnéztem rá. S mi lesz,
És mit mond majd apád? kérdeztem én.
Apám? Tán megver, de nem üt agyon.
S mi lesz magaddal? Énvelem, uram?
A kétgyerekes özvegy asztalosnak,
Aki rámvár, majd igy is jó leszek!
Szólt s rám nézett és leomlott ölembe
És átkarolt és forró ajakát
Rátapasztotta gyanakvó szememre –
S én e csókban megláttam igazát
S igazamat és minden szerelemnek
Mindeneket lebíró igazát.
Ha álom is: mégis csak ez az egy van,
Ami valóság és amihez képest
Minden egyéb még álmabb s szomorú
Lidércnyomás…
Finale.
Még visszazeng
fülembe
A hangja – vagy más cseng? Vagy a zene
Szakadt meg hirtelen?… Mire fölnézek,
Hogy visszagondoló hűségszegésből
Szemem bűnbánva térjen vissza hozzád:
Már eltüntél s helyetted s helyeden
Székfelborítás, szedelőzködés
Majd rohanás és vad nyomakodás
Ajtó felé. Én is bundámba búvok
És a könyöklőn áthajolva nézem
Hogy’ hömpölyög kétoldalt le a lépcsőn
A sokaság, mint völgynek lökdösődik
A kecskenyáj. S kutatva, lefelé,
Számítom, hol lehetsz – és mire végre
Felém virít ruhád s fölfeketéllik
Fejed: lobbal utánad rohanok,
Átcsuszva élben, törtetve könyökkel,
Míg tusakodva melléd nem szorultam,
Éppen mikor az inas rádsegíti
Köpenyeged. – Hát íme, itt vagyok.
Melletted, lyány. Melletted vagyok itt,
Egy sziszre szádtól, szorításnyira
Kezedtől és egy pillantásnyira
Szemedtől. Vajjon ér-e engem e
Pillantás? Ér. Sőt tán melegen ér,
Tán mosolyogva, ahogy megkövűlt
Merevséggel csak érzem arcomon,
De szemem oda nem néz. S kezem is
Tán érez valamit! egy suhanó
Keztyűi horzsolást, egy pillanatra,
Mely, mire fölnézek, már elosont,
Gyorsabban nálad is, aki pedig
Sietve lépkedsz, vissza sem tekintve,
A kocsihoz és eltűnsz mélyiben.
Amíg indultok: mégegyszer benézek
Hozzátok, hozzád, az üveg mögé,
Amelyre már virágot vet lehed.
Ki vagy? ki voltál? Nem szövődik-e
Sorsom e helyt? S nem játszottam-e
Zugó zenénél, fény káprázatában,
Kétszáz szorongó s nekiöltözött
Asszony meg lyány közt épp azzal az egygyel,
Kinek neve az én számomra: végzet?
Nem tudhatom, mert csak férfi vagyok,
Vesztétől mindig félő, ám e vesztét
Még idejében fel nem ismerő!
A kocsi indul és én magam is
Utána indulok, némán tünődve:
Nem te vagy-e az utolsó a sorban,
Mely nékem szánatott, – vagy nem vagy-e
Első a sorban: azoknak sorában,
Akikhez nékem nem lesz már közöm,
Akiknek én már semmit sem jelentek,
S akiknek csókja, vágya, bágyadása
Már énnekem nem jut majd részemül?
Ahogy megállok és utána nézek
Kocsidnak: vajjon nem jelkép-e ez,
S nem mutat-é előre magamat,
Amint ki nem kötő gályák után
Kinézem a szemem, egyedül állva
A vénség szikkadt krétaszigetén,
Melyből az élet csapkodó vize
Naponkint egy-egy darabot lemállaszt,
Mignem beomlik az egész, s fölötte
Elcsap a só, a nedvesség, a hűs,
A duzzadó szent örökkévalóság?…
Kocsid már régen tovatünt, és én
Olyasmit érzek, hogy ég a szemem,
Fáradságtól, vagy tudj’ isten mitől:
Sótól, vagy hűvösségtől, vagy talán
Nedvességtől… Isten veled, leány,
S talán, ki tudja: isten veletek!
A hangja – vagy más cseng? Vagy a zene
Szakadt meg hirtelen?… Mire fölnézek,
Hogy visszagondoló hűségszegésből
Szemem bűnbánva térjen vissza hozzád:
Már eltüntél s helyetted s helyeden
Székfelborítás, szedelőzködés
Majd rohanás és vad nyomakodás
Ajtó felé. Én is bundámba búvok
És a könyöklőn áthajolva nézem
Hogy’ hömpölyög kétoldalt le a lépcsőn
A sokaság, mint völgynek lökdösődik
A kecskenyáj. S kutatva, lefelé,
Számítom, hol lehetsz – és mire végre
Felém virít ruhád s fölfeketéllik
Fejed: lobbal utánad rohanok,
Átcsuszva élben, törtetve könyökkel,
Míg tusakodva melléd nem szorultam,
Éppen mikor az inas rádsegíti
Köpenyeged. – Hát íme, itt vagyok.
Melletted, lyány. Melletted vagyok itt,
Egy sziszre szádtól, szorításnyira
Kezedtől és egy pillantásnyira
Szemedtől. Vajjon ér-e engem e
Pillantás? Ér. Sőt tán melegen ér,
Tán mosolyogva, ahogy megkövűlt
Merevséggel csak érzem arcomon,
De szemem oda nem néz. S kezem is
Tán érez valamit! egy suhanó
Keztyűi horzsolást, egy pillanatra,
Mely, mire fölnézek, már elosont,
Gyorsabban nálad is, aki pedig
Sietve lépkedsz, vissza sem tekintve,
A kocsihoz és eltűnsz mélyiben.
Amíg indultok: mégegyszer benézek
Hozzátok, hozzád, az üveg mögé,
Amelyre már virágot vet lehed.
Ki vagy? ki voltál? Nem szövődik-e
Sorsom e helyt? S nem játszottam-e
Zugó zenénél, fény káprázatában,
Kétszáz szorongó s nekiöltözött
Asszony meg lyány közt épp azzal az egygyel,
Kinek neve az én számomra: végzet?
Nem tudhatom, mert csak férfi vagyok,
Vesztétől mindig félő, ám e vesztét
Még idejében fel nem ismerő!
A kocsi indul és én magam is
Utána indulok, némán tünődve:
Nem te vagy-e az utolsó a sorban,
Mely nékem szánatott, – vagy nem vagy-e
Első a sorban: azoknak sorában,
Akikhez nékem nem lesz már közöm,
Akiknek én már semmit sem jelentek,
S akiknek csókja, vágya, bágyadása
Már énnekem nem jut majd részemül?
Ahogy megállok és utána nézek
Kocsidnak: vajjon nem jelkép-e ez,
S nem mutat-é előre magamat,
Amint ki nem kötő gályák után
Kinézem a szemem, egyedül állva
A vénség szikkadt krétaszigetén,
Melyből az élet csapkodó vize
Naponkint egy-egy darabot lemállaszt,
Mignem beomlik az egész, s fölötte
Elcsap a só, a nedvesség, a hűs,
A duzzadó szent örökkévalóság?…
Kocsid már régen tovatünt, és én
Olyasmit érzek, hogy ég a szemem,
Fáradságtól, vagy tudj’ isten mitől:
Sótól, vagy hűvösségtől, vagy talán
Nedvességtől… Isten veled, leány,
S talán, ki tudja: isten veletek!