AZ ASSZONYTALAN PÁNDYAK.
I.
A Pándyak összegyülekeztek, búsultak, vadultak már dél óta együtt. Olyan kompánia volt ez, mely kacsalábon forgó, furcsa mesekastélyba inkább illett volna. A szatmári banda húzta s akik mulattak: apa, fiúk és unokák.
Mind Pándyak, férfiak, vér a vérből, szinte egy ember. Leghangosabb közöttük az öreg, a nagyapa, a majdnem hetven éves. Minden víg nótához tud valami szöveget s ez tetszik az unokáknak.
Az unokák öten vannak, tizennyolc-húsz éves, erős fiúk. Az öreg Pándy, a négy fia s az öt unokája, tízen vannak.
Asszony, semmiféle asszony nincs a korhelyek közelében. A Pándy-ház tulsó felében, egy kertre néző szobában halkan beszélget két nő. Az öreg Pándyné s az egyetlen leányunoka: Pándy Mártha. Mártha ágyban fekszik, betegen érkezett s a nagyanyja az ágyánál ül.
A családi összesereglés az öreg Pándy gondolata volt. Rosszat álmodott s ráírt a fiaira, hogy jöjjenek azonnal az unokákkal együtt. Asszonyfélét az egy Márthán kívül nem is hozhattak magukkal a fiuk. Egy agglegény volt közülük, három pedig özvegy ember.
A Mártha apja háromszor is házasodott s mind a három asszonyt eltemette. Az első feleség, mielőtt tüdővészben meghalt volna, szülte Márthát. A második asszony fiút ajándékozott a Mártha apjának. De ez is hamarosan kiköltözött az árnyékvilágból. A harmadik feleség már úgy halt meg, hogy rá se ért az anyaságra.
A másik két özvegy Pándy már nem kísérletezett ennyit. Egyszer nősültek s mert két-két fiúnál nem is akartak többet, ők hamar vigasztalódtak, amikor feleségeik megboldogultak.
Az öreg Pándynéhoz s Márthához csak összefolyva, tompán szállt be a tivornya-lárma. Éjfél felé járt az óra, ősz volt, szüret ideje.
II.
Pándyné: Nagy leány vagy, okos és szomorú leány, hasonlítasz is hozzám, neked igenis el merek mondani mindent.
Mártha: Igen, nagyanyó, én hallgatlak is, de borzasztókat beszélsz.
Pándyné: Én újra mondom, én tudom: asszonyhóhérolók voltak mindnyájan. Olyan emberek, akik akkor is asszonyt irtottak, a mikor jók akartak lenni. Hogy mondjam neked: ezek öntudatlan veszedelmei az asszonynak. Aki közéjük jött, feleségnek jött, az mind mártir volt. Mártir volt az anyád s talán a legrégibb ősanyád is az volt. Még a meg nem született leánygyermekek is féltek tőlük. A saját születendő gyermekeik is érezték a veszedelmet. A Pándy-házakban ritka esemény volt, hogy leánygyermek született. S a Pándy-leányok meghaltak rendszerint, mielőtt férjhez mehettek volna.
Mártha: Nagyanyó, adj valami innivalót, hideget, ég az egész testem és ne beszélj ilyen borzasztókat. Engem szeret az apám, az én apám jó ember, szeret.
Pándyné: Igen, a te apád jó s elhurcol egy hosszú útra, amikor a láztól járni se tudsz. A te apád jó, mert tizennyolc éves korodig zárdában tartott. Minden évben kihozott két hétre, vett tömérdek ajándékot, kedveskedett, amíg meg nem unt. Hiszen nem is mindig úgy rossz emberek ők, hogy rosszak. Akkor a legrosszabbak ők, amikor ők maguk is ellágyulnak a saját jóságuktól. Ha az asszonyaikra gondolnak, az már magában egy végzet-felhő. Mondom neked, ők tudat és akarat nélkül veszedelmei családjuk minden asszonyának. Az én fiaim már öt éves korukban éreztetni tudták velem, hogy ők különbek, mint én, mert én asszony vagyok. De nem ez a túlzó férfiasságuk, nem az erejük, a szilajságuk, a vadságuk a legnagyobb bűnök. Az énjük borzasztó nagy, a férfias elteltségük s a lágyságnak az a kétségbeejtő hiánya, mely pusztítja s végre egészen kipusztítja a családból az asszonyt.
Mártha: De, de, nagyanyó, hiszen te hetvenöt éves vagy és élsz és erős vagy.
Pándyné: Én hetvenöt éves vagyok, erős vagyok s talán épen azért maradtam meg, hogy lássam a dolgok teljesülését. Én szenvedtem a legtöbbet minden valaha volt Pándynék között, mert nem haltam meg fiatalon, mint a többi. Talán azért nem tudtam meghalni, mert én az én emberemet minden rosszaságával egyetemben szerettem. Lehet, hogy ő is szeretett, de a Pándyak módjára. Szeretett, mert négy fiának voltam az anyja s mert nagyon csöndes voltam. Úgy dáridózhatott, úgy járhatott kalandok után, mintha a temetőben lennék. És néha megsajnált, egy kicsit észrevett, egy kicsit szeretett. Akkor se beszélt hozzám komolyan, kegyes volt, jó volt s hónapokig azután megint csak az voltam, mint az áloé-bokrok ott künn a virágházban. És csak későn, későn láttam, hogy voltaképen az összes Pándy-feleségek között nekem jutott a legalacsonyabb sors. Ekkor az apádnál és a többi fiamnál akartam kárpótlást szerezni. Hidegek, fölényesek, gőgösek s ha kellett nagyon jók voltak. Asszonyhóhérolók, én mondom neked, gonoszabbak a gonoszoknál. És kipusztul mellőlük, közülök az asszony.
III.
Hajnal felé nagyon ellágyult az agglegény Pándy. Valami szomoruat játszott a cigány s az öreg fiu odacsapott az asztalra.
– Nem ér, nem ér semmit sem az élet asszony nélkül.
Valahogyan ez a kifakadás meg találta fogni a sziveket. Egy kicsit valamennyien mámorosak voltak még az ifjak is.
Az öreg Pándy kimondta, ami a szivekben kísértett:
– Dél óta nem is láttuk az asszonyt, a nagyanyót és Márthát.
Már ekkor valamennyien nyugodtabbak is lettek. Eszükbe jutott a nagymama és a leányunoka és ez elég. De az agglegény Pándyban most már a virtus dolgozott.
– Adjunk éjjeli muzsikát édes anyának és Márthának.
Vitték a bandát, dúdoltak és megállottak a két nő ajtaja előtt. Épen akkor köhögött egy nagyon hosszut, kinosat Mártha. Egy kis vért köpött, elcsöndesedett s feküdt mozdulatlanul. Mikor a cigány játszani kezdett, föltárult az ajtó. Ott állott az öreg Pándyné, elfojtott zokogással, de valami kegyetlen fény ott ült az arcán. Végignézett a mámoros, fölhevült Pándyakon, intett a cigánynak:
– Várjatok egy kicsit a muzsikával, vagy két hónapig. Az egyetlen Pándy-lány akkorára már itt hagyott benneteket. Az egyetlen Pándyné sem fog sokkal tovább itt maradni. Azután majd mulathattok nyugodtan, magatok lesztek.
Olyan volt az öreg asszony, mint egy megelevenült, rettenetes halálhír. A hangja olyan volt, mint valami messziről küldött bosszúüzenet. A tíz Pándy értelmetlenül, megdöbbenve, zavartan nézte egymást. Bent a szobában, az ajtón beáramló levegőtől, csukló, síró, köhögő roham fogta el Pándy Márthát. Pándyné becsapta az ajtót s a Pándy-család két asszonya, az öreg és a leány, sírva karolták át egymást. Az agglegény Pándy kissé szégyenkezve vezette vissza a társaságot. Az öreg Pándy dühösen ezt hajtogatta:
– Én tudtam, hogy el fog romlani a mulatság, ha asszonynépség kerül bele.
HÉLA, MELÁNIA, JUTKA.
Könnyű nőcskének és víg, silány férfiunak három leánya voltak ők, a Kődomby-leányok. Pirosak, kacagósak, karcsuak, bolondos őzike-leányok, kész, aranyos nők pólyabontás óta.
Könnyű mamájuk szomoru végéről sokat beszéltek egy kicsit mindenütt a világon. Mert világjáró népség voltak a Kődomby-leányok mamája és papája. Ostendében jelentkezett a talján hegedüs, akivel a szöktető uton a tengerbe fult a mama s a papa a montecarlói temetőben fekszik, holott nem is vesztett sokat azelőtt két nappal, mikor ide ásták.
Kicsikék voltak akkor ők, a leányok. Héla, Melánia és Jutka. Egy öreg, zsörtölődő, gondatlan, vad, rokon bácsi gyámkodott mellettük nagy, roskatag, sok szobájú falusi kurián.
Sokat hancuroztak és szaladt az idő, ujultak s szökdöstek az angol és francia kisasszonyok. A bácsi volt csak állandó a kisasszonyok körül s Pál úrfi, nem messze rokona a néhai papának, a víg és silány férfiunak. Olyan korú, mint Héla, a legnagyobb leány.
Pál úrfi szinte együtt nőtt, de sohase kacagott együtt a leányokkal. Komoly és tudós férfiú volt már kis diákkorában. Lóra sohasem ült. A leányok lovagoltak. Ha jött az őszi esőzés s néha istenkísértésként nem lehetett kocsin áthajtatni a szomszédos faluba, hol éltek a leányok, inkább otthon maradt Pál úrfi. Ilyenkor a leányokra gondolt. És mert ő is apátlan és anyátlan volt, a falusi ősz üldöző, ölő, mély szomorúságával kószált tornyos, nagy házában szobáról-szobára. Vagy zongorázott, vagy verseket olvasott, vagy ujra és mindig felszította magában a nagy gyűlöletet, mely úgy hozzákötötte már őt Hélához, Melániához és Jutkához.
Hitte, érezte, hogy a leányok az anyjuk leányai. Az anyjuké, aki a halálba kergette az apjukat. A fátum leányainak vallotta a leányokat Pál úrfi. Gyűlölte s gúnyolta őket, mert a leányok csak kacagni tudtak, holott Pál úr ismerte Tassot, méltányolta Bacont, szavalta Shakespere legismeretlenebb verseit, széljegyzeteket írt Schopenhauerhez s hiveket gyüjtött Ibsennek. És daliás, szép fiú is volt.
Huszonkét éves volt Pál és egyszer megijedt álmatlan álmától. Olyan rettenetes bizonyossággal érezte, hogy Héla nélkül nem tud élni, hogy e borzasztó gyöngeségének elkövetkezett belátó pillanatában majd megőrült. Csomagoltatott, búcsú nélkül elutazott, csavargott két évig a távol idegenben, hazajött és nőül vette Hélát, aki már végigfürdőzte, bálozta és flörtölte a világot.
Kacagtak a leányok a lakodalmán is. Jutka talán a legcsengőbben, ki pedig tizenöt tavaszt látott még csak e kacagnivaló életben. Kacagott az öreg rokon bácsi, kacagott a gouvernante, kacagott a napsugár, mert tavasz volt, csupán Pál úr volt mélázóan, szerelmesen komoly és szomorú.
Pál úrnak a nászúton nem akart eszébe jutni a leányok anyja, a tenger mélyéig sülyedt könnyű nőcske. Jártak Montecarlóban s Héla nem mondta, hogy keressék meg egy víg, silány férfiunak a sírját. Schopenhauer is megnyugtatóan nyilatkozott a Pál úr lelkében. „Ha van gondolatod, írd le, mert elfeleded; ha van szeretőd, vedd nőül, mert elszökik.“ Félesztendő mulva, pár hónappal a nászút után, Héla asszony ott énekelt, sőt táncolt egy bécsi orfeumban, Pál úr pedig tépte a haját árva, néma falusi házában és verte-verte a mellét.
Egészen egy évig és egy év mulva két lovas amazon állított be Pál úrhoz, Melánia és Jutka. Kacagtak, szidták Hélát. Sohse fogják ismerni. A huncut Jutka még sírt is. És Pál úr, aki sohasem szeretett lovagolni, lovat szereltetett s együtt kóborogtak most már hárman lovakon, aranyos, harmatos nyári melegeken.
„Az új vágy kínosabb, mint a teljesítetlen“. Újra Schopenhauert szavalta Pál úr. Ez akkornap volt, mikor Melánia először nem kacagott egy teljes, egész napon. Szent, lágy érzések keltek a Pál úr szivében. Ime, a sors, a kiengesztelő. Héla pusztasággá tette az ő szivét s a sors elküldte benépesítő tündérnek Héla hugát. Himnuszát szerette volna eldalolni e nap alkonyatán az igazságos életnek Pál úr. Melánia, Melánia lett volna a refrénje a mámoros himnusznak. A jövő napokban csókolóztak. És csak Jutka kacagott a nászünnep során. Bús emlékek, szent örvendezések hullámai között hánykódtak mindnyájuk lelkei.
– Én az életed szépségét s a multak kiengesztelését akarom hozni, Pálom.
Így mondta Melánia az esküvő után s az öreg, furcsa rokon bácsi is megremegett goromba lelkében, az édes megrendüléstől. Nem keltek nászútra sem ők, Melánia és Pál. Új és szép tájak pompáját tudták adni egymásnak. Hónapok multán mutatták meg magukat városban, emberek között. Nyomukban sóhajtozó, szárnyas irigység repdesett. És Melánia nem volt kacagó immár. Megkomolyodó lelke egészen új lángolással imádta az ő különös Pálját. Szerette volna pótolni a Héla elveszített csókjait is Pálnak, összebarátkozott a Pál poétáival és bölcseivel. És így tartott ez addig, míg egy napon Melánia visszakapta a kacagását. Egészen a régi kacagás volt. Csak egy kevés asszonyos sikongás volt új benne. Nem bántotta ez Pál urat. Most már ő is kezdett kacagni tudni. Hogy aztán egy napon kikocsizásából nem tért meg Melánia s levél is csak két hét mulva érkezett, annyira kacagott már Pál úr, hogy a cselédei is féltek tőle. Kacagott, kacagott. Brixenben próbálták sokáig elvenni tőle a kacagást és mert csúnya, gyönge állat az ember, meggyógyult Pál úr.
A bölcsek balga hívőjéből, úgy érezte ekkor, igazi bölcs lett. Nem félt a találkozásoktól. Átjárt oda, hol éltek együtt leányokként Héla, Melánia és Jutka. Megtanult iróniával mosolyogni. Mikor a vad, rokon bácsi, aki sírba készülő aggastyán lett, eldadogta neki, hogy Jutka miket mível s vadabb Hélánál is, mosolygott a bölcsek türelmével. Néha kérdezősködött. Héla Párisban él vidáman. Az elvált Melánia boldog asszony ismét. Elvette a szöktető lovag. Imádják egymást. A bácsi hiába tiltja meg, Jutka leveleket vált mind a két nénjével. Még Hélával is, szörnyűködött a bácsi. És nem szörnyűködött Pál. Ilyen érett harminc éves bölcset nem látott a világ. Jutkát oktatgatta:
– Kicsi Jutka, férj után kell nézni. Addig játszik, míg elmulik egészen a fiatalság. Jól válassza meg a férjét s aztán próbálja, akarja nagyon szeretni.
Szinte métereket szökelt ilyenkor bolondos őzike-kedvében Jutka:
– Ugyan ne mondja! Bizza rám.
Egy huszár, szép huszár került ekkoriban Jutka lépjére. Maga-imádó, feláldoztatásra szánt figura. Még tán el sem jegyezte Jutkát, tavasz volt s Pál urat olyan érzések kezdték zaklatni, mint régen. Őrült éjszakák, fáradt, bús nappalok következtek, teltek. Egyszer a parkban meglepte Jutkát Pál úr. A huszárt nem várták e napra.
Egy hosszú óráig, tavaszfényben, virágzó fák alatt beszélt, beszélt Jutkához Pál úr:
– Magáért kellett eddig szenvednem. Azért, hogy magához érkezzem kálváriámon. Szeretem, szeretem. Legyen az én feleségem.
Jutka úgy kacagott, hogy a tavaszi, virágos fákról hullani kezdett a virág:
– Maga bolond! Nem, nem, nem! Mit gondol? Menjen.
Pál akkor éjszakán agyonlőtte magát.
A „KÉT ELEFÁNT“.
A „Két Elefánt“ című korcsmát egy május hónapban, mely Mária havának is hívatik, új emberek foglalták el. Valamely faluból kerültek fel, sokan voltak, népes család, látszólag jó erkölcsüek, a Bordás-familia. Az öreg Bordás, a család feje, úri és szomorú ember, kifizette a korcsma árát. Azután leült a paraszt-ivó egyik sarkába s mintha sohase akart volna fölállani. Hol jobb-, hol balkezével támasztotta meg ősz, hosszú szakállas, nehéz fejét. Nézett, de talán semmitse látott s a vendégek mindennapija annyiba vette már az öreget, mint egy tört lábú lócát. Ott ült reggel már, amint a korcsmát kinyították s ott ült, amikor az utolsó részeg vendéget rendőrrel emeltették ki. Talán a falut siratta, amelyet el kellett hagynia. Talán az életet, mely nem akar tágítani mellőle.
Bizonyos, hogy a „Két Elefánt“-ot becsukhatták volna akár két hét mulva az öreg Bordástól. Úgy beszélték az utcában, hogy jegyző volt egykor, körjegyző az öreg, valahol falun. És azért szeret hallgatni, mert annak idején, mikor lármásan védte a maga igazát, nagyon igazságtalanul némították el. Szerencse, hogy voltak, akik helyette tudtak, szerettek élénken futkosni és beszélni. A Bordás-familián éppenséggel nem látszott és érzett falusias gyávaság. Az asszony, Bordásné, öregen is túltett a legelevenebb és legvárosibb fiatalon. A három Bordás-fiú, nagy legények már, nem néztek más foglalkozás után. Ott maradtak a korcsmában, vidámak voltak, szorgosak, mámorosan boldogak a korcsmalevegőtől. Volt két leány is, szintén nagy leányok, de szépek és kivánatosak a javából, Nina és Lenke. Az öreg Bordásé nem volt itt jóformán senki, semmi, se feleség, se gyermek, se korcsma. Azaz az övé maradt a család keresztje, aki a legkisebb gyermek volt, Áronnak hívták s néma volt.
Az öreg Bordás csak Áronnal szeretett beszélni. Áron, a süketnéma Kolozsváron volt két évig iskolában. Onnan okos jelek tudományával tért vissza, melyeket az apja is megtanult. Gyakran el-elvakkantotta is magát Áron, aki tizennégy éves elmúlt s szép homlokával, pompás szemeivel okos fiunak látszott. Ilyenkor az öreg Bordás szomoruan, sőt sokszor haragosan intette a fiát jelekkel: „Miért próbálsz hangokkal beszélni, fiacskám, ami nem érdemes? Nézd, vannak itt a „Két Elefánt“-ban elegen, akik beszélnek.“ Áron ilyenkor a kezeivel is elnémult, öreg és szomoru lett, mint az édes apja. A szomszédos ivóból, hová úrfélék jártak, olykor becsengett a Nina és Lenke pajkos kacagása. Az öreg Bordás hallotta, de csak a szemei lettek borúsabbak s mégis Áron is tudta, hogy mi fáj az öregnek.
De mintha megállapodtak volna hangtalanul az öreg Bordás és Áron, hogy tűrni fognak, nézés és látás nélkül bámulni és hallgatni, ők úgyis a család megvetettjei voltak, akik nem tudtak hasznot csinálni, akiket ki kellett tartani. Az öreg Bordás csak a fejét simogatta meg Áronnak, jeleket se adott neki s Áron mindent értett. Még a könny is egyszerre jött mindig a szemükbe, holott milyen fiatalok voltak még az Áron szemei s milyen öregek az öreg Bordáséi. Áronnak lassan-lassan meg kellett értenie az ő önkéntesen néma apjának a szívéből a legnagyobb titkot is. Azt, hogy az öreg Bordás valami fenyegető, nagy piszoktól fél, valami városi piszoktól. A nagyobb fiuk, a leányok s az anyjuk sürögtek, lármáztak, olykor titkolóztak. A Két Elefánt nekik, szegényeknek, Áronnak és az apjának olyan volt, mint egy idegen, bolond vásár, ahol csak őket fogják megcsalni. Egyszer az öreg Bordás gyenge percében, vén, bús ellágyulásában valósággal is beavatta titkos aggodalmába a fiut:
– Ha megtudok valami becstelenséget, mindnyájan meg fogunk halni, te is, Áron.
*
A Két Elefánt meghódította lassanként majdnem a félvárost, mert vidám hely volt. Az öreg Bordásné mindenütt ott volt, mindenféle vendégnek kedvében járt. Mintha csak arra született volna, hogy városi emberek háziasszonya, derítője legyen. A fiuk, a Bordás-legények vidám, korhely, jó cimborák voltak. Ha kártyázni kellett, kártyáztak is, történeteket, kacagtató anekdotákat tudtak. A leányok pláne divatba jöttek az ő friss, falusi étvágyukkal és szépségükkel. Nem volt olyanféle vendég, ha könnyelmű vagy pláne már részeg volt, hogy meg ne lelte volna mulatságát a „Két Elefánt“-ban.
A ház alatt, a pincében, egyre gyűlt, gazdagodott a jókedv raktára. Bordásné előrelátóan jóféle italokba fektette a korcsma növekedő hasznát. S lenn, a pincében ültek egymással szemben hangtalanul a hordók, akár csak Áron és az édes apja.
Áron azonban egy napon, amikor nagyon a szívébe sírtak az édes apja könnyes szemei, nagy dologra szánta magát. Egy álló hétig útjában volt mindenkinek, lesett, figyelt, nézett, tanulmányozott. S egy hét mulva Áron öregebb lett, mint az apja, csak éppen ősz, hosszú szakálla nem volt. S egy hét mulva, amint tele volt a paraszt-ivó is egészen, Áron beszélni kezdett az apjához. Senki sem figyelt rájuk, mert sok volt a vendég s mert különben sem szoktak rájuk figyelni. Az öreg Bordás ezúttal mind a két kezével támasztotta föl a fejét s még így is lógott egy kicsit az ő nehéz, szomoru, falusi feje. Az öreg Bordás figyelte a fiát, aki indulatos jelekkel újságolta, magyarázta az ő tapasztalatait:
– Édes anyám szokta a pénzt elvenni a vendégektől s megcsalja a részeg vendégeket.
Az öreg Bordás összeszorította a két öklét, de figyelte tovább, mit Áron jelez:
– A bátyáim dalolnak, berugatják a vendégeket, azután kártyán elnyerik a pénzüket, ha még van vagy maradt.
Az öreg Bordás dühében felordított, de lefogta magát s Áron folytatta:
– Nina fölment az emeleti szobába egy úrral pezsgőt inni. Lenke tegnapelőtt este elment kocsizni egy másik úrral s csak hajnalban jött haza.
Ekkor nagy dolog történt, az öreg Bordás fölemelkedett s kiáltott. Éjfél után volt s akkor már csak két kocsis iszogatott a paraszt-ivóban. A másik ivószobában úri társaság mulatozott bátran, a leányok együtt daloltak a mulatókkal. Az öreg Bordás újra kiáltott s ekkor már mindenki odajött köréjük:
– A vendégek azonnal fizessenek és távozzanak.
Olyan hangon kiáltotta szavait az öreg Bordás, hogy mindenki távozott. Mikor a család együtt s egyedül maradt, az öreg Bordás még nagyobbat kiáltott:
– Piszkosak, nyomorultak, takarodjatok a közelemből, ki innen.
Az asszony, a legények, a két leány megpróbálták a dolgot tréfának venni. Az öreg Bordás, a néma Bordás most már olyat kiáltott, mint egy ordító, lecsapó villám.
– Ki innen az én házamból, piszkosak, aljasak, gyalázatosak.
Bordásné adta a példát, kendőt borított a nyakába s kacagva kiment. A legények s a két leány zavarodottan, de csinált nevetéssel utána. Amikor elmentek, Bordás jelt adott Áronnak:
– Hozz föl egy kancsót a legöregebb borból s minden hordót ki kell engedni.
Áron megértette s nagyon fontosan, komolyan, lámpással ment le a pincébe. Baltát talált s leverte minden hordó bordáját s alig tudott szabadulni az ital-árból a kancsójával.
Ott fönn azután bezárkóztak jól Áron és az édes apja. Az öreg Bordás nyelte a bort s reszkető hangon, félig siránkozva dalolt régi, bús nótákat. Áron csak azt látta és sejtette, hogy az apja dalol, hadonászott a kezeivel s olykor vakkantott, mint a házőrző eb, ha veszedelem jön.
ANITTA, A JÓSNŐ.
Afrikából jött, ezt őmaga is sokszor emlegette, Tuniszban élt egy olasz herceggel, de ez a szép és gazdag herceg megbolondult s ő megszökött tőle. Marseillebe jutott, de azt már zavartan, nem szívesen árulta el, hogy miért kellett három évig utaznia Tuniszból a Mariusok városáig. Lépten-nyomon, szárazon és vizen, elfogyott a pénze, avagy mindig belebotlott egy olasz hercegbe, akit megbolondított. Párisban már névjegyei voltak, formás nevet szedett magára s cifra-ócska ruhákat, kicsi szinésznők, nagy kokottok levetett rongyait.
Nem tudom, honnan jött, micsoda fajta, Cejlon, India vagy Egyiptom kóbor asszonya volt-e, mert átöntötte a testét egy fehér ember vére. Valami angol vagy német, francia vagy ki tudja micsoda nációbeli csavargó szerethette az anyját vagy a nagyanyját. Egy katonatiszt, egy matróz, egy tudós kutató, egy unatkozva utazó nagyúr, talán egy fegyenc, egy senki, ki tudja. De eldöntötte, elátkozta a sorsát ez a keresztezett ivadolás, ez a se maláj, se hindu, se fehér, se fekete minéműség.
Párisban Anitta de Futtoniknak nevezte magát, mikor föleszmélt s ruhát és elszántságot szerezvén, felöltözött.
Nem volt szép, de nem lehetett őt meg nem kivánni, ha csak már kétszer látta az ember. Pedig fiatal se nagyon volt, de ezt se állíthatom, mert talán húsz esztendőnél kettővel se élt többet. De negyven esztendős is lehetett s mikor nagyon is fiatalnak látszott, e szerencsés napokon, ez a fiatalság gyanús volt. Vörösek lettek barna szemei, nyugtalanok, megnövekedettek, szép szája bájosanvadul elgörbült s fehér fogait mutatni volt kénytelen. Ilyenkor rossz, heves, őrült, eseményes álmaira emlékeztette az embert, azokra az álmokra, melyek aggot vagy bolondot csinálnak belőlünk utóvégre.
Én azonnal fölismertem benne egyik friss álmomat, ő volt az a vörös szemű fehér macska, aki ráugrott egy éjjel az arcomra. Jajgattam, már majdnem fölébredtem s ime, e fehér macska elkezdett barnulni, nőni, változni és kedvesedni. Az arcomon már csak egy puha, édes, fáradt meleg asszonyarc volt s ez az arc két ajkának sínjén lecsúszott a szívemre. Egy csodálatos, meleg, exotikus asszony formálódott a vad, vörös szemű, fehér macskából s ez az asszony olyan áldottan, megadóan csókolt, hogy én elsírtam magam. Fölébredtem, de ez az álmom, ime, igaz volt, mert eljött a vörös szemű, fehér macska, aki átváltozott Anitta de Futtonikká.
Azt kérdezte, mikor összehozott vele első ízben egy váratlan, nehéz, rossz sejtelmű óra, mit csináljon ő itt Párisban?
– Maga szép, drága, mélyebb, mint a mesék tengerszeme, de mégse akarjon itt az asszonyságából élni. Komisz, ostoba, értelmetlen ma a világ és itt, Nyugaton, különösen ilyen nagyon értelmetlen. A maga szépsége olyan nagy szépség, olyan egyetlen, rendkívüli, hogy alig látjuk itt meg egynehányan. Vannak szépségek s ezek az igaziak, amelyekhez érteni kell s ez az értelem csak kevés olasz hercegnek adatott.
Kacagott, de dühös is volt, barna arca megfehéredett s dacos öregség integetett le róla ellenem s minden akadály ellen.
– Hát mit csináljak, mikor nagyon-nagyon szeretem az életet s mikor végre Párisba juthattam, – nyögte hangosan, egy kicsit oktalanul fenyegetően.
– Lássuk csak, – szóltam tétovázva s kerestem szemeimmel az ő szemeit, – mondja, mit tud maga valami pénzreválthatót, ravaszat.
Most már igazán kacagott, de ebbe a kacagásba hamar elfáradt, megvizesedett a szeme s olyan lett Anitta, mint egy furcsa, beteg gyermek.
– Tudom, hogy minden férfiu, aki engem szeretni akar vagy szerethet, megőrül, igazán, – ne, ne kacagjon, – megbolondul. Az anyámat Djemma el Futtoniknak hívták, félig berber volt, olyan szegény, bevándorolt asszony. A nagyanyámat is ismertem még, aki pláne boszorkány lehetett, így is hívták mindenütt. Ők is, mindaketten elvették az eszét, akire nagyon ránéztek, akiket szerettek vagy akik szerették őket.
– Anitta, akkor maga jósolni fog, ha maga ilyen boszorkányivadék, jósolni fog itt Párisban. Anitta, maga úgyis egy kicsit a végzet, a bosszúállás, a sors mi fölöttünk, európai emberek fölött, akik magukat, a maguk életét, vérét megzavarjuk. Jósoljon Anitta, amit csak maga jósolni tud, mi mind megérdemeljük, jósoljon nekünk iszonyúakat, halálosakat. Az asszonyoknak jósolja meg, hogy kétfejű gyermekük lesz a szeretőjüktől s a férfiaknak, hogy bélpoklosság vár reájuk. Csak rosszat, rettentőt jósoljon mindenkinek, majd meg fogja látni, hogy Párisban ez kell, egymást gázolva jönnek az emberek magához. Maga pedig ne aggódjék, Anitta, mi ezt megérdemeljük magától, maguktól, mert miért ment el közülünk egy fehér ember a maga anyjához vagy nagyanyjához.
Páris is kicsi város, itt se lehet, sehol a világon, elrejtőzni, különösen, ha gyönge az ember s ha nem tud leszokni az olvasásról. Nem akartam újból találkozni Anittával, de ehhez az kellett volna, hogy nyelje el őt a Szajna, Afrika, a pokol, az emlegetetlenség. De Anittáról írni kezdtek a lapok, itt-ott a fotográfiáját is látnom volt muszáj, óh, Anitta alighanem megfogadta a szavamat s divatba jött.
Miket nem kellett olvasnom Anittáról, a barna Pythiáról, aki egyiptomi hercegnő s aki senkit se mer szeretni, mert az ő szerelme megátkozott szerelem. Jól megtanulta a leckét, – mosolyogtam fázósan magamban, – íme, a legcsalogatóbb varázst is használja már: a veszedelmet. Okvetlenül tízen-százan rohannak hozzá, roskadnak a lábai elé s kérik a szerelmét kiváncsian, elszántan, hogy vajjon elvesznek-e tőle? Micsoda zseniális fehér kalandor lehetett e barna lány véletlen apja vagy nagyapja, hogy ez ilyen tanulékony.
Egy délután kocsizni láttam Anittát, pompás kocsiban, fekete csipkékből volt a ruhája s fehér macskák hímezve reája. Az arca pedig, a szemei, az ideges aránytalanságában csodálatosan szép termete, mindene, más volt. Nagyon komolynak s átszellemültnek, testében-lelkében megnyúltnak látszott, a szemei azonban úgy húzódtak össze, mint két ugrásra kész hiúz.
Hisz a hivatásában, elhitte a csalást, – véltem – s valóban úgy nézett a ragyogó Párisra, mint aki minden jövendőt tud. Krisztus mehetett így át a ragyogó Jeruzsálemen, de Krisztus igazán ember volt s nem két fehér ló röpítette a hintóját, de szamárháton ült.
A bakon, a kocsis mellett, piros díszruhás, kontyos, fiatal, erős, csinos cejloni legény gőgölt. No, lám, most már hercegekre sincs szüksége, – mormogtam, – s úgy csapott le rám valami hirtelen nyugtalanság, mint rekkenő nyárra a viharszag.
Hiába esküszöm itt meg magamnak ezerszer, mindenre, – gondoltam remegve, – haszontalan, úgyis föl fogom keresni, ma vagy holnap. Vagy holnapután, nem tudom, meddig leszek gyönge, erős, okos, bolond, de föl fogom keresni. Ő csak egy kis medium volt, én leheltem bele a lelket, az akaratot, a célt, az én teremtésem ő, jogom van hozzá.
Másnap azt olvastam a lapokban, hogy a rendőrséggel volt baja Anittának, ki akarnák utasítani Párisból, de nagyon befolyásos, titkos kezek karolják. Az lenne a bűne, hogy két ifjut a halálba kergetett a jóslásaival, egy mondaine-nak ő adta a tanácsot, szökjék meg a szeretőjével, egy barátnője diák-fiával. Bajokat csinált, sorsfordulásokat, őrjöngőket szelid folyamú életekből, apáthiákat nagy akaratokból.
Anittához nem volt könnyű bejutni, ezen se csodálkoztam s azon se, hogy nehezen emlékezett reám, idegen és hideg volt.
– Igen, igen, rémlik már, – mondta, – maga volt, aki úgy nézett reám, olyanokat mondott, hogy sírtam. Miért is akarta akkor maga, hogy én sírjak s mit akar most, amikor nem vártan idejött?
Elborított a sárgaságos dűh, de beszélni nem tudtam, csak ostobán dadogtam és néztem, milyen nagyok és vörösek az Anitta szemei.
– Jósoltatni szeretnék magamnak, jósoljon nekem, magáról legendákat írnak most s nekem pedig nincs se múltam, se jelenem. Jósoljon nekem, csak annyit mondok, mielőtt jósolna, hogy nem tudok elfeledni egy különös némbert, aki egyszer, álmomban, fehér macska volt s mire a szivemig ért, barna asszony volt, mint maga.
Megfogta a két kezemet, egyszerre ellágyultan s nagyon szomoruan nézett visszabarnult, megkicsinyedett szemeivel az én szemeimbe:
– Maga az első ember, akinek itt Párisban jósolhatnék, tudom, hogy tudom a maga sorsát. Édes fiam, menjen el innen, keveset gondoljon én reám s ne törje a fejét, hogy vajjon mit tudtam volna magának jósolni.
Már nem volt a szalonban s engem ketten segítettek ki az utcára, a cejloni legény s egy kacér, nagyon fehér, pajkos, párisi szobaleány. Egy automobil majdnem keresztülszaladt rajtam, de nem ijedtem meg: nem lehet. Én most a gyorsvonat elébe vethetem magam, háboruba mehetek, nekem minden szabad most már, nekem jóslás nélkül megjósolta a jövőmet Anitta, én már tudom, hogy szeretem Anittát s ebbe a szerelembe bele kell bolondulni.
Figyeltem az eszemet, figyelem ma is, egyre kevésbé tudom, mit álmodok és mit élek, látok-e, vagy emlékezem? Az éjjel egy asszony csókolta a szivemet, barna, meleg asszony s az asszonyból fehér macska lett, aki az arcomra ugrott. Sikoltottam s az arcomon meleg vér folydogált, bal szememmel nem láttam, a körmöm véres volt, magam karmoltam be a szemembe.
Ma délben kerestem Anittát s azt mondták, elköltözött Párisból, nem tudják hová. Otthon levél várt: „Isten vele, nem tiltom meg, hogy ne keressen, keresni fog úgyis és nem lát többé.“ A doktoromhoz mentem, sajnálja, hogy nem vagyok gazdag ember, egy utazás Afrikába vagy Indiába még talán megmenthetne. Ezt a gazembert Anitta biztatta reám bizonyosan, mindegy, várjuk a jóslást, mely nem jósoltatott. Anittát pedig nem keresem, eljön ő magától, egy álmomban s akkor meg fogom fojtani.
GYELLEY FARKAS BUTYKOSA.
A pusztuló Gyelley-kastély híres parkjából káposztás kertet formált az idő. S nyári délutánokon e napverte, sütött, sivár kert közepében ujságokat olvasott Gyelley Farkas. Öreg karszéke mellett nyitott szájjal illatozott egy régi, szomoru, zöld pálinkás butykos. A káposztás kert felső szegletében néha zaj támadt, különös, ijedelmes lárma. Gyelley Farkas nyugodtan csókolta meg a butykost: nincs semmi baj. Nem ágyú-szó, nem mennydörgés az: a cserepek görögnek az omló Gyelley-kastély tetőjéről. Már nem új ez a dolog, néha a fal is megroskad, szomoru és bús ez a mai világ.
Bár az ágyú-szó és mennydörgés nem voltak ismeretlen muzsikák Gyelley Farkas füleinek. Ő volt ám az, ugyanez a Gyelley, az utolsó Gyelley, ő volt a híres nemzetőr-kapitány. Bizony ez a nagyon vén és nagyon furcsa ember akasztatta föl a giresi oláh papot. S ugyanő alkudozott negyvenkilencben kéz alatt, barátságosan Siska oláh tribunnal. Ilyen volt ő virágos életerejében, különös, kiszámíthatatlan Gyelley-vér. Furcsa, háborgó, szép lelkű magyar úr, meglepő teremtménye egy meglepő korszaknak. Kinálgatta, kellette magát minden nap a halálnak, amikor tetszett neki az élet. Voltaire-imádónak hirdette magát s mégis rajongó gyermekként csörgette a kardját Zsibóig. S íme, elmult régen Zsibó, fegyverletétel, alázás, remény, busongás. De ő kilencven éves, él és pálinkát iszik a káposztás kertben.
*
A hirlapok, amelyeket Gyelley Farkas olvas, tizenöt esztendősek. Tizenöt esztendős indulatok okoznak nagy gerjedelmeket Gyelley Farkas szivében. Ő ezt nem sejti, mert ő már szegény groteszk, ősz szakállú csecsemő tizenöt, sőt húsz esztendő óta. Az idő, mely robog, szalad, tréfás játékot játszott el Gyelley Farkassal. Incselkedett, lökdösődött vele s végül kirántott alóla mindent Az öt tanyát, a sok udvarházat, a hasznos garatú, híres Gyelley-malmokat. Kirántott alóla mindent, pénzt, becsülést, gőgöt, még az emlékezést is.
A parkot pedig egy tót szakácsné csinálta káposztás kertté. Jött, került ez a nő, talán a sors küldte egyenesen. Valamikor csinos fehér személy volt s ő végezte el, amit a sors parancsolt. Ő adta el a tanyákat, a Gyelley-malmokat, az udvarházakat, gúlyákat. S már nem bánná, ha a halál megszabadítaná a vén csecsemőtől. De a halál bizonyosan emlékszik, hányszor ingerelte őt valamikor a nemzetőr-kapitány. Nem akar jönni azért se Gyelley Farkasért, pedig már ételt is keveset ad neki a tót szakácsné. S nem járat neki új hirlapokat, de az öreg méhesből szedi föl a sárgult régieket. Gyelley Farkas pedig a butykos mellett derül, komorul vagy izgul tizenöt esztendős hirlapok szerint.
*
Gyelley Farkas azt hiszi, hogy Mózes zsidó küldi neki naponként azt a liter rosz illatú gabonaszeszt. Pedig Mózes zsidó már húsz esztendeje meghalt, talán a fia is. De hadd higyje Gyelley Farkas, hogy ő úr s tartozik ezzel a pálinkával Mózes. A kegyelem-pálinkát egy rokona fizeti Gyelley Farkasnak a szomszéd faluból. S ugyane rokona gondoskodik egy-egy kortynyi borról is vasárnapokra. Hadd igyék s hadd feledhessen Gyelley Farkas, ha netalán olykor kisértené elszárnyalt emlékezése. A káposztákat pedig lássa ősi terebélyes tölgyeknek, ha tudja. A paszuly-karókat fonja árnyas lugassá a fantáziája, ha van. Lássa a zsémbes, megvénült tót szakácsnét a régi, kedvesen pisze, piros, szőke szűznek. Képzelje el, ha tudja, hogy fiai vannak. Fiai, akik tovább csinálják ennek a falunak, ennek a környéknek a történelmét, álmodja a maga régi negyvennyolcas és negyvenkilences álmait. Szidja, káromolja az új történeteket, amelyeket tizenöt esztendős lapokból olvas. S ne sejtse meg egy pillanatra sem, hogy ő egyszerre csak útjába kerük az életnek. Hogy az élet egy kicsit tréfálkozott vele s azután kijátszva ott hagyta, a káposztás kertben, ahol negyvennyolcban olyan nagyszerűen zúgtak a parki fák. Ahol gyüléseket tartottak s ahol állott a giresi oláh pap akasztófája.
*
A kiváncsi falusiak pedig, ha arra jártak, gonosz kiváncsisággal pislogtak be a rosz sövényű Gyelley-kertbe. Ha sütött a nap s enyhe volt az idő, ott ült mindig Gyelley Farkas. Föl-fölkapta a butykost s megint olvasta a régi lapokat. A sárga, a régi lapok az ő eltemetett, régi, kinevetett történeteikkel zizegtek, kacagtak az öreg úr reszkető kezében. Vásott gyerekek ostoba, kegyetlen szavakat kiabáltak be a káposztás kertbe. Gyelley Farkas ült, felejtett és olvasott nyugodtan. Szép kék szemei voltak. Kilencven éves szemek, amelyek a segítő üveget nem ismerték. Kék, szép, fiataloknak maradt szemek, amelyekről senki se gondolná, hogy kilencven éve bámulnak ebbe a furcsa, bolond, mindig újuló s mindig vén világba.
Meddig fogják még ezek a szép szemek tölgyeknek nézni a káposztákat? Meddig olvassák friss hirekként a tizenötéves hireket? Alkonyatkor jön egy züllött, vén oláh cseléddel a tót szakácsné. Jött rendesen, dühösen és szitkozódva. Fölemelték ketten Gyelley Farkast, akinek a lábai bizony bénák voltak már. Vitték és belökték a roskadozó kastély egy csöndes, dohos szobájába. S a tót szakácsné elmondta az ő napi imáját. Hogy szabadítsa meg már az Isten ettől a vén nyomoréktól, ettől az átoktól, a káposztás kert kilencven éves lakójától, aki pompásakat aludt. Álmában legény volt, négyes fogaton járkált leánynézőbe s törte-verte az orosz ellenséget, mint a pozdorját. Az áldott, a kiürített butykos küldte e szép álmokat a káposztás kert lakójának.
*
És most a vége következik a Gyelley Farkas történetének. Mert meghalt a kegyes rokon s egy napon nem érkezett meg a pálinka. Gyelley Farkas nyugtalanul forgatta a sárga, ó hirlapokat. Duruzsolva, motyogva, sőt haragosan mutogatott a butykosra. S valahogy, valahogy elkezdett emlékezni. Megrémülve nézte, szép június volt ekkor, a sivárságot. A káposztákat, a paszuly-karókat s amott a lyukas tetőjű, félig omlott házat. Hát a tölgyek, az orgona-bokrok, a virágos ágyak? Harmadnap a tanyák, a malmok, a gulyák jutottak az eszébe. Negyedik napon undorodva sóhajtott, amikor a tót szakácsné a vén oláh cseléddel betámogatta a házba. Egyszerre fölfoszlott előtte az egész mult s ez éjszakán aludni sem tudott. Sírt, sírt s e könnyek elhozták hozzá a halált, akit eddig a pálinka szaga riasztott el. Szép, ifjan maradt kék szemei nagyon elborultak Gyelley Farkasnak, amikor visszaemlékezett az életre s amikor a tizenötéves lapokról is megtudta, hogy tizenöt évesek. És óh be szomoruan halt meg a káposztás kert lakója.
AZ ÉRZÉKENY RUBEK.
Messziről, a tábor-város túlsó, dombos negyedéből magyar bakák dühös, panaszos nótája jött hozzájuk egyre. Ők, ketten, különülve, gyermekes vitát folytattak minden ok, kedv és meggyőződés nélkül. Vasárnap volt, vasárnap délutánja, heves, nyárelői, szép nap, de mi hasznát vegye ennek két erős legény egy háborús Boszniában? És mit használ akárkinek is az, ha Papp mérnök és Rubek főhadnagy urak ilyenkor és itt, az élet-titok megmagyarázásán buzgólkodnak.
– Hát, igen, – mondta ásítva Rubek, – az bizonyos, hogy a legelső, legsúlyosabb és legvalóságosabb valami az élet. Az életet nem is volna szabad bántani, de az életen fölül halál is van, az élethez pedig asszony kell és pénz – sóhajtotta.
– Talán a vasutamat kellene megnézni, – sóhajtotta unottan a szőke és pocakosodó mérnök, ki századszor mustrálta keresztül a rögtönzött kantint.
Már akkor az ő táboruk tájékáról elszállott a vérszag, de távolabbról még naponként rossz hírek érkeztek. Nagy volt a nyugtalanság, kegyetlen-bús a katonák hangulata s szörnyűségesen lenyomó a parancsoló tábori rend.
Papp, a békés lelkű mérnök már nem volt katona, de ott marasztalták a katonák között, hogy segítsen síneket rakni. Ez majdnem olyan fontos dolog volt, mint az ölés: hadd lássa ez a vad népség a civilizáció áldott csodáját, a vasutat.
Általában azonban mégis csak az volt itt a legbúsabb dolog, hogy szó sem eshetett asszonyról és szerelemről. Azaz csak szó eshetett s ha már a szó vágyakoztatóan, nagyon fájt, következett a filozófia:
– Veled megyek én is, – mondta Pappnak Rubek, a barátja, a már kétségbeesésig nyugtalan főhadnagy úr.
Rövid és még csak hogy épülni indult vasút volt a Papp vasútja s egy hűvös, meredekes erdőbe kapaszkodott bele.
Ez a séta gyógyítónak igérkezett egy ilyen istentelen, forró délutánon két bús legény számára. Földiek voltak egyébként, régi pajtások, már gyermekkorukban szerettek vitatkozni, habár nem sokat tartottak egymásról. Talán megbolondulnak, ha itt Boszniában össze nem hozta volna őket a sors, hogy folytassák az életfeledtető, régi, csacsi vitákat.
– Azt nem tudom, – dadogta Rubek, mikor az erdőnek neki vágtak – hová tették ezek a gazemberek a nőket? Vagy ha már olykor asszonyokra bukkanunk, miért kell azokat fejvesztés terhe alatt úgy tisztelni, mint az öreg, örökség-igérő nagynéniket.
– Akkor nem tudnátok úgy ölni, ha az asszonynép szabad préda volna, – nevetett a szelid Papp. – Hidd el, hogy a nagy generálisok a legnagyobb ember-búvárok s ők tudják csak igazán jól, hogy mit csinálnak. A szerelem nélkülözése dühíti jó gyilkossá az egészséges férfi-embert és most erre van szükség.
– És arra volna legnagyobb szükség, hogy ilyen cinikus emberek ne rontsák az Isten levegőjét, mint te.
Nem nagyon haragudott ugyan a daliás Rubek, de nem szerette és nem értette a pajtása ilyes elveit. Ő, Rubek, utálta azokat a mosdatlan szájakat, melyek bepiszkolták az élet legbecéznivalóbb értékeit. Itt van – gondolta sokszor e napokban – egy szelid arcú, kövéredő civil ember, egy mérnök. Dicsekszik, hogy ő a kultúra, a nemesedés, a jobbulás embere s azt hiszi, hogy csupa piszok az élet.
Rubek, a főhadnagy majdnem költő volt s kedvelte a földi dolgok szépítgetéseit és sokat adott arra, hogy ő előkelő lélek. Ő a háborúban se gyönyörködött, féltette is tőle kedvelt és jól ápolt bőrét, de ez mégis szent dolog volt. A vitézség, a halállal való veszedelmes kötekedés, a nagy célok, melyeket fönt és legföntebb bizonyosan még jobban ismernek. Rubek utálta azokat, akik a szép dolgokat elcsúnyítják s mindent a gyomorral, a pénzzel és durva szerelmi vággyal magyaráznak.
– No, no, – dörmögött a mérnök, de már megint unta a beszélgetést s nézegette szigorúan a vasútja töltését. Azért mégis csak a generálisoknak van igazuk, akik nem akarják, hogy ilyen időben ti asszony-vadászattal foglalkozzatok. Most ölni kell, hogy hamar vége legyen az ügynek, mert a háború drága s éppen azért van háború, hogy nyereség legyen belőle.
A főhadnagy most már nem is válaszolt, e percben megesküdött volna, ha nem ismerné a Papp családját, hogy ez a mérnök zsidó. Persze nem szerette a zsidókat Rubek főhadnagy úr s határozottan az egész hadsereg nevében érezte a sértést. Ilyet mondani, hogy a háború nyereségért folyik, pénzért, pfuj, és ez a Papp is voltaképpen katona még.
Melegük volt, valósággal bukdácsoltak a töltésen, mert néhol kiirtották egy-egy tisztásra az erdőt s itt mintha összeszorult volna minden meleg. Egyszerre dörrenés, Rubek főhadnagy ordítva ugrott vagy hármat, megrázkódott, tapogatta magát, nem történt baja. Papp halványan, majdnem fehéren megállott, nem remegett, előkereste hatalmas revolverét. Ujra dörrenés, golyó-sivítás, mint az előbb, de fél perc múlva már Papp mérnök úr lőtt s alig nyolc lépésre tőlük valaki fölordított. Öreg muzulmán volt, legalább hatvanöt éves, előkelő ruhájú és halott. Papp mérnök úrnak jó szeme volt, biztos keze s a vén, szegény, bolond orgyilkos egyre-kettőre jutott el a hetedik Paradicsomba.
– Forduljunk vissza – mondotta elnyomott izgatottsággal, de csöndes hangon Papp a mérnök. Egy vasárnapra éppen elég volt a mulatság, hazamegyek és dolgozni fogok.
Rubek főhadnagy most kezdett rettenetes riadalmából szabadulni s egész testét elfoglalta a dűh.
– Hát te meggyilkoltál egy szegény, fanatikus, öreg embert s haza akarsz menni rajzolni?
– Természetesen, a rajzolás és a számvetés a legjobb idegcsillapító módszer s én nem vagyok csodatevő, hogy az öreg urat föltámasszam.
– De, te, te hóhér, hát miért ölted meg azt az embert? – jajgatta Rubek.
– Mert ha időt engedek neki, akkor ő öl meg vagy engem, vagy téged. Te nagyon szereted az életet, mely neked nagyon szép, engem hazavár Boszniából az édesanyám és mi fiatalok vagyunk.
Haragudott most már Papp, gyors lépésekkel visszaindult a tábor felé a töltésen. Nem akart beszélgetni, hátra se nézett, mára jóllakott a főhadnagy úr társaságával is. Dolgozott egy keveset, a kantinba nem ment, nem akart ma Rubekkel találkozni s korán lefeküdt. Nagyon kedves, hűs, altató éjszaka jött, de alig aludt valamit, fölébresztették.
Rubek főhadnagy úr jött, világosságot csinált a mérnök faviskójában, sápadt volt, ingadozott, mintha részeg volna.
– Mit akarsz? – kérdezte ásítva, megzavartan, bágyadt dűhvel az álmos, pocakosodó, szőke mérnök.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled, nagyon gyalázatos ember vagyok, de az angyalok is elromlanának ezen a tájékon. Sok pénz van nálam és a pénznek legalább is a fele téged illet, ha akarsz osztozkodni.
– De hát honnan vetted azt a sok pénzt, ami olyan sok lehet, hogy berugtál tőle?
– Én, én – súgta akadozva Rubek – én visszamentem az öreg halotthoz.
– Hát visszamentél, ez a te dolgod, ha sok pénzt leltél nála, ez a te szerencséd, jogod volt hozzá. Ez a háború, ilyen ilyenkor a törvény, őrizd meg a pénzt, az a tied s tudod, hogy én tudok hallgatni.
Rubek főhadnagy nem mert a mérnök szemébe nézni s már látszott, hogy indulóban van.
– Te, te, én ezt a pénzt mind odaadnám az első valamirevaló asszonynak. A fizetésemet is odaadnám neki, félévi fizetésemet ráadásul.
– Persze, persze, – ásított a szőke mérnök – de én nagyon álmos vagyok s pusztulj innen a pokolba.
Valahol bús nótát dalolt a tábor-városban néhány magyar baka, kívánkozót, szerelmeset. Tilos volt ugyan ilyenkor már énekelni, de mindenki helyett énekeltek s bizonyosan nem is történt érte semmi bajuk.
A TILALA-TÓ TITKA.
Az én kis falumban a kantusos gyermekek is úgy ismerik a Tilala-tavat, mint akár a Pókotát. A Pókotában azonban kendert szokott áztatni öt falu népe s a Tilala-tóban álmokat áztatnak. A Tilala-tó félig kitalálás, félig lehetetlen valóság, de mindenképpen szép, bolond, nagy tó. Úgy keletkezett, hogy egy gazdag, falusi embernek suta, rossz beszédű fia született egyszer. Mikor ebből a fiuból iskolás gyermek lett, megkérdezte tőle szeretettel a tanító:
– No, Ákos, azt beszélik rólad, hogy te nem is tudsz jól beszélni. Mondj valamit, valami okosat, értelmeset, hadd örüljünk én, az apád, az anyád és a kis társaid.
Ákos fölfujta az ő kis buta arcát, könnyesre dagasztotta a nagy, hideg szemeit s ezt mondta:
– Tilala, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó, tó.
Mindenki röhögött az iskolában a tanítón kívül s azóta a Tilala olyan igazi szó, akár a Pókota.
Igy keletkezett a Tilala-tó, amelyről mi, gyermekek, mikor beszéltünk, tréfásan beszéltünk.
Labdázáskor, tavasz idején, a Falurétjén, például, mondta az egyik fiu, talán Urváry Bence:
– Tilala, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó, tó.
Nagy röhögés támadt erre, mert hiszen a gyermek a leggonoszabb állatok közül való állat. Bence után jöttek azonban erősebb fantáziájú s érett, belsejükben szomoru, sokat halló és tudó paraszt fiuk. Ezek már másképpen beszéltek s egyenesen Urváry Bence felé fordultak a kis, pimasz, maszatos arcaikkal:
– Miért csufolod te Bodor Ákost, mondd, miért csufolod te Bodor Ákost, Urváry Bence?
Ezek a kiméletes fiuk voltak, de nem mindegyik fiu volt kiméletes és olyik túlment a határon:
– No, mondd meg, Urváry Bence, ebbe a Tilala-tóba fogják dobni a Terka gyermekét is?
Igazi gyermeki gonoszság volt e kérdés, mert az egész falu beszélte, hogy Urváry Terkát szégyen érte. Borzasztó szenzáció volt ám ez a mi kis falunkban, ahol régi, nemesi udvarházak embermaradékai nyomorognak, de gőgösen. Ezek az elgázolt, elsenyvedt, elmezítlábosodott, elhullott emberek az ő lealázottságukban mindent szigorúabban néznek. Ők, ezek, az ő nyomorúságukban kevélykedve táplálják magukat régi, úri, nemes elődeik emlékezeteivel. Mindenre ráviszi már őket a nyomorúság, cselédsorsra, leányaik eladására, de megtartják az úri formát. Az úri formát, amelyhez nekik már csak emlékeik által és révén van, ha ugyan van, egy kis közük. Az úri formát, mely ellen titokban szabad, lehet véteni, de az egész világ előtt: szörnyűség.
Urváry Bence sírva ment haza egy vasárnap délutánján a Falurétjéről s utána kiabálták fiuk és leányok:
– Tilala, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó, tó.
– Urváry Bence, meg fogod-e mutatni Terkának, merre van a Tilala-tó?
– Urváry Bence, hallod, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó?
– Azt üzenjük Terkának, hogy ne menjen a Pókotára, mert a Pókota nyilt hely. Menjen ő az Ákos tavára, a Tilala-tóra, mondd meg neki, Bence, odamenjen.
*
A Tilala-tóról ezután, mi gyermekek, csak úgy beszéltünk, mint egy csúfos, kiálmodott kényszerűségről. A Pókota az más, ott nyáron s ősz felé kendert áztatnak, később pedig, mi, puskás úrfélék, odajárunk vadruca-lesre. De mi lesz Terkával, Urváry Terkával, az Urváry Bence nénjével? Ez bennünket, nyugtalan, rossz, gonosz gyermekeket különösen nyugtalanított és gonoszított.
Hiszen nem beszéltek előttünk szüleink s az öregek nyiltan, de mi többet tudtunk, mint ők. Mi tudtuk, hogy Terka nagy bajban van, azt is tudtuk, hogy Terkát az ifju tanító csábította el. Mindehhez a sok tudáshoz, belátáshoz csak egy kis megértés kellett volna, de hiszen mi gyermekek és gonoszak voltunk.
Egyszer csak csendőrök jöttek váratlanul a faluba, akik névtelen levelekben följelentéseket kaptak. A csendőrök szigorú legényekként ki- és meghallgatták mindazokat, akik Terkáról, Urváry Terkáról, tudtak valamit.
Erre egy új jelszó adódott ki s erről mi, gyermekek, is szomoruan tudomást vettünk. Az új jelszó az volt, hogy Terka magyar leány, egy oláhos faluban, tehát Terkát kimélni kell. Ezenfölül kimélni kell a tanítót, a falut, a magyarságot, a fajtánk becsületét és a többit.
Legkevesebb szó esett eközben a Tilala-tóról, a Bodor Ákos hülye, kitalált taváról. A Tilala-tóról, mely alapjában a legnagyobb szerepet játszotta itt, hogy szinészi nyelven szóljunk. Vitték, vitték a kendert áztatni a Pókotába, de az egész falu a Tilala-tóra gondolt. A csendőrök mindenkit kihallgattak, amint az nekik kutya- és magyar-kötelességük volt. De roppant nehezen mentek bele olyan kérdésekbe, mint például – a Tilala-tó. A csendőrök nem akarták elismerni, hogy más tó is legyen és nagyobb legyen, mint – a Pókota. Még minket is, gyermekeket, vallattak és erősen vallattak a Terka miatt jött csendőrök:
– Hallottak valami olyast, mintha Urváry Terka jól lett volna a tanítóval?
Mi gyermekek, akik mindent tudtunk, de meg voltunk bántva a csendőrök kérdéseivel, ünnepiesen válaszoltunk:
– Mi semmit se tudunk, semmit se fogunk tudni és – vége.
Sértett bennünket a csendőrök nagy hivatalossága, bátorsága és talán mindennél jobban a Tilala-tó megcsúfolása.
*
Eljött az ideje a Tilala-tónak, Terkának és mindennek, ami nagy dolog. A csendőrök után birósági, szolid úri emberek jöttek, akik a Terka gyermekét keresték. Ekkor már mi gyermekek is félelembe estünk s különösen féltettük a tanítót, aki közben előttünk gyönyörű óriássá fejlődött.
Csendőrség, bíróság dolgozott ezután az ügyön, az Ákos, a Tilala-tó, a Terka és mindannyiunk ügyén. A nagy, komor valóságtól mi, gyermekek is elszédültünk, megszelidültünk. Egyszerre csak valamennyien azt kezdtük hirdetni, hogy a Pókota mellett van egy más tó is: a Tilala-tó.
Nagy lecke volt ez s a tanító úr nem tanított bennünket erre s ilyenre, hogy kétféle tó van, az egyik a Pókota, ahova kendert visznek áztatni s a másik, az Ákos tava, a Tilala-tó. A Tilala-tó, amelybe kendert nem áztatnak, de ahova mindenki kerül, ki a Pókotába nem kerülhet.
Az lett belőle, hogy Urváry Terka belehalt a szégyenbe s eltemették, mint falukban szokás, fehér leányként. Csak a Tilala-tó maradt meg, mert a Pókota már két év óta kiszáradt. Akinek elölnivaló szégyene van, jőjjön ide, a Tilala-tóba. Urváry Terka belehalt, de az élet külömb, mint Urváry Terka, avagy én, te, ő. Az élet egy nagy Tilala-tó és daloljunk: tilala, tilala, tilala.
GENCS SÁNDOR LEÁNYA.
Jött ki a kórházból nagy, daloló kedvvel Gencs Sándor s áldotta gondolatban ezt a bölcs, nagy, hatalmas életet. Íme, talán már holnap valamelyik kávéházban fog ülni s berregő telefon hívja a diadalhírhez. Biztos volt, hogy másféle hír nem is érkezhetik, csak az, hogy Judithnak, a feleségének lánya született.
Alapjában nem igen tudta volna önmagának megmagyarázni, miért gyönyörű e várakozó reménység. Két apró fia már van, azokat is ilyen nagyszerű érzésekkel kívánta és várta. És ma unja őket s nem esküdnék meg, holott hitetlen, cinikus ember, hogy a leendő leánygyermekhez hűségesebb lesz-e ragaszkodásban.
Morálja az a különös budapesti morál volt, melyet nomád természetű embernél még undorítóbbá tesz Párisnak egy-két ferde megnézése. Gencs Sándor muzsikus volt, Párisban járt-kelt, hallgatózott néhányszor és keveset, ugrifülesen, valami nagyon súlytalan zseniálitással.
Hamar akart feleséget, mert látta, hogy a feleség különösen fontos szerszáma egy léhán kantározott életnek. Csöndesen, de gyorsan kapta meg feleségül az ő nagyszemű, könnyen síró, jó formájú asszonyát. Valószinű, hogy ez az energiátlan Judith, ez az egyébként kívánatos, lágy némber nem is érdemelt jobb sorsot. Mindenesetre a Judith nagy, síró szemei akár reggeltől estig fürödhettek a könyben: Gencs Sándor mellett volt ok a sírásra.
Csak Gencs Sándor nem értette meg soha, hogy mi lelte Judithot, mi fájhat neki. Először is örülhet, hogy férjet kapott, mert nem volt egy fillérnyi hozománya sem. Azután két fia van, most már lánya is lesz, nem éhezik, cselédet tartanak mellette. Ha akar, ha van ideje, barátnőket fogadhat, barátnőket látogathat Judith.
Többet nem igért Gencs Sándor s még ha talán módjában volna, se adna többet. Azt talán nem hihette Judith, hogy valami őrült, örök, nagy szerelem vétette el őt Gencscsel. Azt se hihette, hogy Gencs úgy fog élni, hogy Judith mindig lássa s kedve szerint le-lefoglalja.
Gencs Sándor éppenséggel nem akart olyan feleséget, aki őt kedve szerint való életében háborgassa. Igen, legyen egy asszony, akiért az ember éves lakásocskát tartson, pihenő helyet. Legyen ebéd, kellő fehérnemű, kikefélt ruhák s olykor, ha neki kedve szottyan, egy-egy órára kitünteti az asszonyt, hogy úgy beszél vele, mintha szeretett asszony volna.
Egyébként is Gencs Sándor fegyelmezetlensége, barbár cigánysága egyetlen dologban gyöngédséggé tudott válni. Szerette a gyermekeket, holott alig-alig tudta sokáig a maga közelében tűrni őket. Szerette büszkén elgondolni, hogy ő atya s meg is kívánta, hogy a gyermekek naponként rövid ideig udvaroljanak az ő atyai mindenhatóságának. Örült nekik két-három percet s akkor már vinni kellett előle őket. Már akkor a zongoránál ült, melyhez különben s a muzsikához is, majdnem ilyenféle szeretet kapcsolta.
Gencs úgy szerette a muzsikát is, mint a feleségét s mint az apaság tisztjét: szeszélyesen, olykor hevesen, de hamar megunóan. Azt jósolták valamikor, hogy a nagy alkotások embere lesz s lett belőle egy zseniáliskodó, türelmetlen félművész.
Mióta Judithot elvette, egy-egy kényelmesebb szerelmi kalandtól éppen úgy nem riadt vissza, mint régen. Ezt ő álmában sem álmodta csalásnak vagy hűtlenségnek, de mindez nem is volt veszedelmes. Őt sohse tudta és tudhatta egy asszony, egy érzés, egy művészi cél, semmi sem, se eszétől, se léhaságától megfosztani.
Még talán ezúttal érezte életének legnyugtalanabb, legboldogabb érzését: leánygyermeket várt. A doktorok kikacagták, amikor a kórházba vitt Judithot naponként meglátogatta s türelmetlenkedett. Haragudott az asszonyra, akinek szegénynek kórházban kellett megszülnie a másik két gyermekét is, hogy miért is tartja őt ilyen sokáig bizonytalanságban. Gencs Sándor semmit se tudott sokáig elbírni, se a bizonyosságot, se a bizonytalanságot.
De azért daloló kedvvel jött ki a kórházból, ahol Judith feküdt s várta könyes, szép, bágyadt arccal, hogy az urának kedve szerint essék túl a legnagyságosabb fájdalmon.
*
Sokáig, majdnem hajnalig lopta az időt a kávéházban Gencs s dél felé ébredt. A másik szobában sírt a két kis fiú s ő hallgatta a paraszt cselédlány szóbeli buzgóságát, hogy lecsöndesítse őket.
Ingerült volt, mint minden ébredő, ideges ember s az is bántotta, hogy így elaludt. Judithnak azt igérte, hogy már délelőtt tíz órakor künn lesz nála a kórházban. De üzenet se jött, semmiféle hír s Gencs Sándor megint nagyon haragudott Judithra. Judith miatt nem aggódott, de boszantotta, hogy egy feleség ilyen pontatlan. Ha ő nem érkezett meg tíz órakor, akkor az asszonynak kötelessége lett volna őt tudatni. Végre is nagy dologról van szó, ő lányt akar, lány-csecsemőt, új örömet.
Felöltözött s amikor a két fiut kegyesen észrevette és megcsókolta, elindult. A lépcsőn távírattal iparkodik föl egy komoly, öreg postai ember: neki szól a távírat. Azonnal, gyorsan menjen, a felesége akarja látni, beszélni akar vele.
Most már igazán haragos lett: ő nem ilyen távíratot várt, nem ilyen híradást akart.
– A feleségem? – kérdezte az ismerős orvost, amikor vágtatva és haragosan megérkezett.
– Legyen erős, legyen férfiu, aki kibírja a csapásokat, – szavalta kenetesen a doktor.
Berohant s ott feküdt fehéren, mozdulatlanul, halottan az asszony, Judith.
Ez az asszony, aki sohase mosolygott, iszonyú fájdalmak után mosolyra símult arccal halt meg. Nagyon szép volt s ebben a halál-mosolyban mondta el mindazt, amit nem mondhatott el soha, mert nem volt kinek elmondania. Gencs Sándor megriadt, ordított, de hirtelen elnémította Judithnak ez a sohse látott nagy szépsége.
– Mi történt, mikor, jaj… és a gyermek, az én leányom? – hörögve szakadtak föl melléből a szavak.
– A gyermek él, a gyermeket megmentettük, – vígasztalta Gencs Sándort a doktor.
– A leányomat, az én leányomat, – kiáltotta Gencs s majdnem ujjongó volt ez a kiáltás.
– A fiát, gyönyörű, nagy fiu, – mondta az orvos és a Judith mosolya a halott arcon mintha még mosolyosabbá vált volna.
Ekkor leroskadt Gencs, karon fogták s kivitték a nagy, fehér szobából, ahol Judith mosolygott. Sokára künn a kertben tért magához Gencs; a Judith mosolygó arcát látta. Átkozódott: ez az asszony boldogan halt meg, köny nélkül, talán a lelkiismerete meg se rebbent, hogy őt, Gencset így megcsalta. Az a nagyszemű, szép, síró, csöndes asszony egy rossz, álnok teremtés volt. Ezt érezte Gencs, ez az asszony hazudott, az asszony kikacagta őt s így halt meg. Örült, hogy nem teljesítette az ura vágyát s nem adott leánynak életet, inkább ő maga is meghalt.
S amit soha szerelem, művészet, az egész bölcs, nagy, hatalmas élet nem tudott megcselekedni minden valóságával, most megcselekedte valaki, aki sohase volt és sohase lesz. Egy meg nem született leánycsecsemő árnyékába öltözött az állandóság és a bánat. Gencs Sándor lehajtotta a fejét s keservesen, görcsösen siratta az életét és a kis leányát.