The Project Gutenberg eBook, Igy is történhetik, by Endre Ady

ADY ENDRE

IGY IS TÖRTÉNHETIK

NOVELLÁK

A NYUGAT KIADÁSA

BUDAPEST 1910

A cimlapot Falus Elek rajzolta.

„Jókai“ könyvnyomdai műintézet Budapest, Thököly-ut 28.

ELŐSZÓ.

Kisded históriák véletlen találkahelye ez a könyv, melyet most már kezdek nagyon az enyémnek s féltenivalóan Ady-könyvnek tartani. Csaknem háromszáz ujság-novellácskám csomójából huzogattam ki és össze, találomra és mutatóba. Néha nemcsak durva muszájból vagy szükséges pénzért történt ugyanis meg, hogy a verseim elégedetlenkedtek, kikivánkoztak a líra fegyházából s távoli mezőket akartak látni a mások szemein át vagy legalább is ebben a hitben. Azután egy kis hetvenkedés is bántott: megmutatni, hogy ilyeneket is tudok, ha akarok. Így együtt azonban csak azt látom, hogy szerencsésen kapkodtam össze a sokból egy könyvrevalót. És csak azt érzem, hogy ezuttal más formájú versekkel állok azok elé, akik olvasnak, szeretnek, utálnak vagy megszoktak. Ekkor s így vált fontossá, enyémmé és szerelmesemmé e könyv, melybe annyi Ady-dal temetődött el. Hiszek abban, hogy az igazi zene, az igazi dal onnan száll, ahol már a Halál a birtokos úr. Akik a versíró Adyt becsülik, hallják ki e könyvből a Halál dominiumáról hazabandukoló aratók énekét. Szóval szeretettel nézzék az ilyen Ady-verseket is kissé ködszerű történés-kosztümeikben. Hiszen alapjában semmi sem történik a világon, csak amit érzünk, de – így is történhetik.

Budapest, 1910. október hava.

ADY ENDRE

AZ ÖREG BORKONYI.

Az utcák az ember születése előtt kezdődnek, de nem éri végüket az ember a halállal, amit az öreg Borkonyi sem tudhatott jobban, mint mások. Az öreg Borkonyi régi, nehéz, magyar, falusi csizmáival megkésett egy kicsit: becammogott, bevénült egy új, bolond világ sáros utcáiba. Az öreg úr, akit Nagyúrnak becézett a környék, úgy képzelte, hogy ő még mindig a régi utcákat tapossa s nagyon csodálkozott. Valójában neki volt igaza, ha csodálkozott, mert az Élet nevezetű városban – vagy faluban? – igazán mintha megbabonázottak volnának az utcák. Elindul csöndesen vagy gyorsan, nyugodtan vagy izgalommal az ember s észre se veszi, hogy az utcák átlopták egy másfajta világba. Az utcák kezdődnek ugyanis kezdet nélkül, cserélgetik, váltogatják járókelőiket, új és új világokon nyújtóznak által. S az ember, aki megy, jár, él, néz, csak az utcák sötét, messze, örök torkait látja és csak néha eszmél fel riadtan, hogy íme már nem az ő világában van. Ha fiai, gyermekei vannak az embernek, miként az öreg Borkonyinak voltak, keserűen, de mégis beletörődik ebbe a nagy megcsalatásba. S ha falusi ember, magyar csizmás, régi módi Nagyúr, akkor sűrűen káromkodik is hozzá, amig csak a szemét be nem lepi a koldus-köny, a köny.

Az öreg Borkonyi két fia úgy elhagyta az apját, mintha ez az úr lett volna a legidegenebb ember, akivel találkozniok kellett. Az öreg Borkonyi nem volt sok húrra hangolt lélek, tehát küldte, elég nyugodtan, a tömérdek pénzt a két fiunak hónap elsején és sokszor-sokszor hónap-közben is, ha kellett. Fázott, félt, szitkozódott, egyáltalában érteni, egy csöppet megfogni, sőt sejteni se tudta, mire kell manapság ennyi pénz jólnevelt, úri legényeknek. Ő is élt városban, mert vőlegénységének szép idejét Kolozsvárott töltötte, de neki nem kellett annyi pénz, holott a vőlegény-sor is sokra kötelezte. És külömben is, miért nem házasodnak a fiuk, mikor már harminc évesek elmúltak mindaketten és ő, az öreg, valamikor huszonnégy esztendős korában feleséget hozott. Még jó, hogy meghalt az anyjuk, mert annak talán még jobban tudna fájni a fájdalom s a szeme is hamar záporozott szegénynek. Sírt rögtön, ha nem tudott valamit megérteni s hogyan tudná most érteni a két elidegenült fiát?

A fiuk pedig csak néha-ritkán, látható unalommal kukkantottak le Borkonyra s örültek, ha minél hamarább visszaszaladhattak.

– Legalább ott, fent, Pesten együtt laktok, együtt éltek ugy-e? – kérdezte a szegény Nagyúr minden látogatásnál a fiait.

– Mit gondol, apám, – mondta Ákos, az idősebbik fiu, – nem falu az a Pest s Jenőnek is másképen illik élnie, nekem is.

Jenő, a fiatalabbik Borkonyi, képviselő volt, neki nyilván másképen kellett élnie, mint a bátyjának: ő hotelben lakott. Ákos pedig több volt, mint Jenő úr, csak úr, becézett, kedves, előkelő, szeretnivaló úr, akinek külön, úri lakás dukált. Az öreg Borkonyi állott a fiaival s e furcsa csodákkal szemben gyámoltalanul, csalóka utcák közepén, még káromkodni is későn jutott eszébe. Csak látná őket közelebbről, az életüket, de Pesten ő hiába látogatta meg őket, mert ott semmit se látott. Beszállásolták egy pompás fogadóba, ebédre, vacsorára vitték, szinházba, fölszármazott, rokon, úri családokhoz s az öreg Borkonyinak már a harmadik napon szédült a feje. Ő is örült, mint a fiai, ha Borkonyról elutazhattak, örült, hogy a feje nem szédül s hogy megint a falujában lesz, ahol mégis csak tudott tájékozódni. Itthon elrejtőzött a Nagyúr, tíz szobája volt hozzá, vagy kocsiba ült és dühös siránkozással hordatta meg magát a birtokon. Itt, csak itt, egy tagban, szép, áldott, régi, jó hatezer hold föld, minden talpalatnyi belőle hű, mint az édes apa.

*

Az öreg Borkonyi hirtelenül ravaszságra adta akaratlanul vén fejét, amikor már túlságosan, gyermekesen sokat búsult. Levelet írt a fiainak, hogy ő a végét érzi s jön az utolsó nyár, az ő utolsó nyara, adjanak neki ebből a nyárból legalább egy hónapot a fiuk. Jőjjenek haza, de úgy, mintha igazán hazajönnének, Svájc vagy Ostende helyett, hívjanak vendégeket. Borkony csodaszép, az erdők hűsek, a Szamos fölér egy álmos tengerrel, a kert pompás, az öreg kastély kiöltözködött.

A fiuk keserves tanácskozások után elhatározták, hogy haza muszáj jönniök, haza fognak jönni s évődtek egymással.

– Borkonyra aligha hozhatod el a valóban pompás kis Józsa Etát, – csúfolódott Ákos az öcscsel, a képviselővel.

– Igenis elvihetem, – válaszolta kacagva Borkonyi, – olyan úriasszony édesanyja van Etának, akivel akárhova el lehet menni, tudod.

S a fiuk megírták, hogy örömmel jönnek, bár ők már eligérték ezt a nyári hónapot, de tudnak a dolgon valahogy segíteni. Jenő bejelentette a vendégeit, özvegy Józsa Zsoltnét és a leányát, Józsa Etát s Ákos is a magáét, Kály Miklóst és a feleségét.

Tartoztak is félig-meddig ezzel ennek a négy embernek, akik egy kicsit már valósággal a Borkonyi-család tagjainak érezték magukat. De nyugtalan volt mind a két fiatal Borkonyi, még azután is nyugtalan, amikor az öreg úr, a szegény Nagyúr levele megérkezett. Nagy tisztelettel üdvözölte levelében jóeleve az öreg Borkonyi a fia vendégeit, jőjjenek Borkonyba, mintha hazajönnének.

Próbált régi, magyar, falusi ember szokása szerint a familia-nevekről eligazodni az öreg Borkonyi: milyen Józsák, micsoda Kályk? No, majd megválik s az öreg, bús ember egészen meglegényesedett a nagy, buzgó vendégvárásban s vele együtt egész Borkony megfiatalodott.

„Ezt a Jenőt még csak értem, – töprengett s elég vídáman töprengett az öreg úr, – az az Eta okvetlenül pompás leányzó lehet.“ „De ezek a Kályék hogyan jönnek Ákoshoz,“ – s nem adta volna sokért, ha egy leány jönne Borkonyra az Ákos vendégeivel is. S az öreg úr vidáman topogott régi, magyar, falusi csizmáiban, mintha ismerős utcán járna. S akkor is nagyon örült, amikor a két ócska hintót, melyet eléjük küldött, meglátta messziről közeledni. El nem vette az öreg úr édes kedvét, nyájasságát, hogy a fiukat satnyábbaknak, öregedőbbeknek látta, mint a multkor. Ő piros volt s hacsak nem búsult, ragyogó szemű, a haja fehér-fekete, szakálla, bajusza is. Mi éri ezeket a gyerekeket ott fent, Pesten, hogy ezek majdnem gyermekkorban megsárgulnak s elhullatják a hajukat? A fiuk kissé zavarodottan, de nagyon figyelmesen segítettek a vendégeiknek s vezették őket az apjuk elé. Kály úr nagyon elegáns, komoly, sőt komor szakállas úr volt s a felesége egy alig húsz esztendős barna tündér. Özvegy Józsa Zsoltné méltósággal, mely izgató kacérságot leplezett rosszul leplezve, szállott ki a hintóból. Józsa Eta pedig aranyos szőkeségével, rózsás arcával, nevetésével úgy ugrott az öreg Borkonyi elé, mint egy váratlan, fiatal öröm.

Óh, ez szép nap volt, éjszakába lopózó, fölséges, szép, falusi nap, tele izgatottsággal és örömmel.

Talán az volt a szerencse, hogy a sok izgalom, esemény elálmosította a szegény Nagyurat. Még a Józsa Eta kicsi, csengő hangja, mert Eta énekelt is vacsora után, megkönnyesítette a szemét. Azután karonfogta a tiszttartót, aki majdnem olyan öreg ember volt mint ő s aki velük vacsorázott.

Míg szobájába ért, megjött álmosan is a hangja az öreg úrnak s majdnem nótázva mondotta, egyenesen a tiszttartó fülébe:

– Micsoda leány ez az Eta, de látszik az anyjáról is, mert az se lehetett utolsó leány a maga idejében. Az asszony, az a Kályné, az talán még különb, de kár, hogy asszony, a teremtésit.

A tiszttartó, az öreg Dénes, alig tudta elnémítani s szobájába vezetni a Nagyurat, a szegény öreg Borkonyit. S a Nagyúr azzal aludt el, már ébren álmodni kezdte, hogy neki két csodaszép menye van s öt-hat unokája, édes, pici, apró jószágok.

*

Három nap múlva – s a napok olyanok, mint a csukott függönyű szobák – az öreg Borkonyi kint, a földeken sétált nyögve, roskadozva Dénessel, a tiszttartóval. Az öreg Dénes próbálta támogatni, vígasztalni, de a szegény Nagyúrral nem lehetett beszélni.

– Ne beszéljen, hiába beszél, Dénes, vén szamár maga is, épen olyan, mint én voltam. Én figyeltem két napig – Dénes, fiam, itt csúnya dolog történt. Az a Kály mindig arra igyekezett, hogy a felesége és Ákos nyugodtan lehessenek. Az a kis szőke tündér, az az Eta, az, Istenbocsáss, még talán szinésznő is lehetett.

Az öreg Dénes iparkodott, huzogatta a vállait, beszélt, dünnyögött, de a Nagyúrral nem lehetett birni:

– Ne szamárkodjék, Dénes, én látok mindent, ezekből én sohse kapok menyeket.

És ezt olyan rettenetes fájdalommal mondta az öreg úr, hogy a fiai hahotáztak volna, ha hallják.

– Holnap megebédelünk s a fiuk és a vendégek ki fognak kocsizni. Engem vigyen ezalatt egy parasztszekér lopva ki a szőlőbe, a szüretelő házba. Ha majd ők hazaérkeznek, mondja nekik, hogy elutaztam vagy meghaltam, amit akar. De abban a házban, ahova én a fiaim anyját hoztam, az én fiaim nem mulathatnak olyan nőkkel, akik nem lesznek a feleségeik.

És megint olyan fájdalmasan mondta ezt az öreg Borkonyi, mintha már az is fájna neki, hogy ez a két nő se az ő fiainak a felesége.

Így történt, még délután elutaztak a fiuk és vendégeik s egyéb baj nem történt. Afelől szinte nagyon is biztos volt az öreg úr, hogy az ő kopaszodó fiai nem követnek el már szamárságokat. Nem haragudott azonban senkire és semmire, csak az utcákra, amelyek őt olyan helyre vezették, ahol sem a házakat, sem a szokásokat nem ismeri.

MIHÁLYI ROZÁLIA CSÓKJA.

(Ez egy sírkőn olvasható: = Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat évet, béke poraira. „Kivánkozom elköltözni és lenni a Krisztussal, mert az mindennél jobb.“ = Mihályi Rozália – legyen neki könnyű a föld – kicsi, szinházi némber volt, míg élt. Vörösre festette a haját, mint utólag értesülök s az ajka magától volt piros. Kacagott, de nem szívesen, hanem mert a szinügyi bizottság tagjai csak a kacagó kóristánét szerették. Lutheránus papnak volt a kitagadott leánya s a Halál csak azért volt rettenetes neki, hogy a Nebántsvirágot nem játszhatta el. Öt esztendőn keresztül igérték neki igazgatók, rendezők, szinügyi bizottsági tagok és hírlapírók. A Nebántsvirág több csókjába került, mint a szerelem, a pénz, a toilette-gond együtt, mégis úgy halt meg, szegény, hogy ez a nagy vágya árván maradt és telesírta a halottas, kórházi szobát. A Halál egyéb körülményei nem bántották Mihályi Rozáliát, hiszen könnyelmű nő volt. Aradon, Kassán, nem árulom el, hol fekszik s mennyi idő óta. Sohse láttam Mihályi Rozáliát, de hatalmasabb nő nála nem egyeledett az életembe. S amit elmondandó vagyok, mély, kicsi történet, egy fölkavart, fatális tengerszem. Igazi hősnője e történetnek Mihályi Rozália, aki már a Krisztussal van, mert az mindennél jobb.)

*

Már nyolcszor kértem Kun Marcellát, csókoljon meg s hazudja azt, hogy drága vagyok neki. Hiszen hasznát vehetné, mert ő fiatal fél-primadonna s én írom a kritikákat. Fekete leány volt s nem babonás, de okos, Kun Marcella s valószinűleg nem undorodott tőlem. Legfeljebb is neki nem lett volna nagy öröm az én ölelésem s látta előre a bajt. Én akkor a legszebb siheder voltam belülről s nem csináltam titkot belőle, hogy bolond vagyok szerelem közben. Bolonduljon meg és örvendően jajgasson, akit én magamnak választok és dicsekedjék el vele. Ettől joggal félt Kun Marcella, aki porcellán-arcát fehérnek őrizte meg eleddig minden szerelmek közben és ellen. Volt eset, hogy elbeszéltem neki, miket álmodok róla s hogy őt tartom minden létezés legkivánatosabb vánkosának, a pihenőnek, a pihentetőnek, az érdemes helynek, ahol pihenni kell s ahol szivesen pihen el örökre az ember.

Félt tőlem Kun Marcella, szabad járásom volt a hotelbe, ahol lakott, mert félt tőlem. Beengedett a lakásába olyankor is, amikor vad, fekete, kemény haját regulázta mindenféle fésükkel. Lassan-lassan már jogot szereztem arra, hogy arcomhoz fogjam föl ezt a kis testével csufolkodó sötét, erős hajat. Ha azonban megkábított a Kun Marcella nyakának, vállának s egész kis testének közelsége, kikaptam:

– Volna magának öröme, ha lelkem-testem leteperné s én úgy néznék a szemébe, mint egy zsiványnak? Kell magának ilyen briganti-eredmény, ilyen szerelmetlen szerelem, mondja?

Megreszkettem és sírtam ilyenkor s főképpen amiatt sírtam, hogy ilyen gyönge, szamár vagyok. Ilyen nővel nem így kell bánni, de én ő benne nem ilyen nőt akartam, mást, jobbat, maga-megadót, belémbolondultat. A szemei, a fekete Kun Marcella szemei kékek voltak, hideg, lelketlen, rossz kék szemek. Ezek még sohase akadhattak föl, ezek még sohase fordulhattak ki szerelemtől.

Megálljatok csak, ti rossz, kék szemek, úgy kell nektek, hogy én a tüzelésetekre pályázom. Fogadkoztam, hogy tovább immár nem komédiázunk, mert én nem vagyok egy hím Kun Marcella. Én nem azért tanultam meg a szerelmet, hogy tudjam, micsoda, hanem azért, hogy fogyasszam, hamvasszam vele magam, ahogyan illik. Kun Marcellának pedig megmondtam egy napon:

– Marci – így becéztem – holnap délután maga nem fogadhat vendéget. Csak én mehetek el magához, csak én mehetek be magához holnap délután.

Nagy készülés, programmos bátorság csak jó, barbár egészségű embernek ajánlhatók. Nekem átkozott, veszett éjszakát szerzett a nagy bátorságom s a nagy készülésem. Bizony elbágyadt legény voltam másnap s délután kopogtattam Kun Marcellánál becsületből. A leány sírhatott, meglágyultak, nedvesek voltak a rossz, kék szemei s olyan kékek, hogy majdnem barnák. Mikor benyítottam, megriadt, el is gyöngült, ülve maradt és abban a pillanatban – éreztem – utált is. Szerettem volna ölbekapni a kis fehér-fekete, ostoba csöpp teremtést s lóbálni gyöngéden, mint egy csecsemőt. Dalolni neki síró hangon, hogy elaludjék, hogy én is aludjak, mert az éjszakám rossz volt. Valami ilyen dajkadalt szerettem volna énekelni: „Marci, kicsi Marci, ne csókolózzunk; kinek teszünk jót, ha mi csókolózunk?“ „Marci, kicsi Marci, leteszlek a pamlagra, összedörzsöljük mint két buksi gyermek az arcainkat s a könnyeinket,“ „Marci, kicsi Marci, én csak sírni szeretnék veled máma, de úgy nagyon, bömbölni.“

Azonban az ember nagyon szomoru állat, akinek akkor is muszáj néha szeretni, amikor nincs kedve hozzá. Odaültem Kun Marcella mellé s nagy, csinált szerelmi dűhvel megmartam az ajkát. Neki erre csak az jutott eszébe, hogy megharapott ajkat egészen tiszta vászonzsebkendővel tanácsos nyomogatni. Fölállott fáradtan, szomoruan s amikor kikereste a zsebkendőt, visszajött, de úgy, mintha a vére hullna s Golgothára jönne. Kibontottam a haját, türte, de közben olyan hangon, ahogy a rózsafüzéres, áhítatos, vén asszonyok imádkoznak, beszélt:

– Ismerem magukat, tudom, hogy hiába beszélnék, sírnék, ellenkeznék, jól van. Nekem ez nem kell, nem mulattat, fáj, de maguk ilyenek. Én még mindig meglakoltam, valahányszor férfivel volt dolgom. Különösen eggyel, akit utáltam, de muszáj volt, aki a testemet is megölte.

Hallottam és nem hallottam, amit beszélt, már a papucsait csókoltam. Az ember nagyon szomoru állat, aki akkor is tud szeretni, amikor még előbb nem kivánta, azután a szemeit kellett keresnem, az arcát néznem s azt hittem, hogy megháborodtam. A Kun Marcella szemei nem voltak kékek, de szinte feketék, a haja vörös, az ajkai piros-pirosak. Az egész leány más volt, mint ő maga, mintha megbabonáztak volna bennünket két percre.

*

(Ma már tudom, hogy akkor Mihályi Rozália jött oda s ő csinálta ezt a babonát. Ráismerek teljesen azoknak a lefestéséből, akikkel azóta találkoztam és beszéltem. Akik ismerték, sőt nagyon-nagyon ismerték Mihályi Rozáliát, az én életem e legnagyobb, leghatalmasabb nőjét.)

*

Nem laktam én jól Kun Marcellával, de nem kellett a csókjának még az emléke. Minőségileg holott igen jó csók volt az, ma is vallom és merem vallani. De egyúttal ríkató, szomoru is volt s a magamfajta ember a csókot azért hajszolja, hogy a szomoruságból szabaduljon. De elmentem hozzá akkor, amikor a mi csókunk a véremben olyan lett, mint egy kehely, melynek későn jut eszébe, hogy kicsorduljon. Csupa rózsákat nyílott a vérem, haragos, tüzes, bő, szerelmi rózsákat. Kun Marcella lehajtotta a fejét, megcsókolt s ezt mondta:

– Most már úgyis mindegy, te akartad, én megmondtam neked.

*

(Rettenetes, most is látom, megint olyan volt Kun Marcella, mint amilyennek Mihályi Rozáliát leírták. Megint szerettük egymást, de én nem őt szerettem most, hanem egy kimérát. Egy vörös hajú s buggyanó-vérajkú, fekete szemű másikat, ott volt ő is, Kun Marcella, de Mihályi Rozália volt a főbb, legfőbb személy. És mintha valaki még ott lett volna, akit mindhárman utáltunk.)

*

Megkérdeztem Kun Marcellát, ki az, akiről olyankor beszélt, amikor okos szót nem ért a tettes.

– Én akkor Győrött voltam, ő újságíró volt – mondta – s az igazgató barátja volt. Azt mondta, hogy muszáj, különben elcsapat s az egész országban nincs számomra hely azután.

Megmondta az ipse nevét is Kun Marcella s én nagyon boldog voltam, amint az hihető. Egy nulla, egy senki, ennek csak érdemes volt vérembe venni valamelyik szép szerelme emlékezetét. Próbálkoztak az ötleteim, hogy ne vegyem nagyon a szivemre a dolgot, mert érdekes, furcsa. De az egészségem, most már Jóbegészség, viszont neheztelt, viharzott s halálosan haragudott. Hát kinek a csókja jött közénk ártalmasan, csúnyán, közém és Kun Marcella közé? Itt valakit keresnem kell, itt valakit még meg kell találnom, itt nagy titkok vannak. Én fogom magam s csókolok nagy küzdelmek után s a vége az, hogy valaki, aki előttem járt, megmérgezi a csókomat. Kun Marcella nem túlságosan jajgatott velem, sőt mintha elégtételt kapott volna. S ráadásul ezt a nőt e percben úgy kivántam, hogy hiába hozták volna elébem az Afrodité legelszántabb szűzeit. Gondoltam s kivántam is: itt legjobb lesz gyalázatosan komiszkodni.

– No, kedves szűz teremtés, talán azt is tudod, hogy hol lakik most a hozzád méltó férfiu?

Nem döbbent meg, nem fakadt furiás haragra, megmondta a címet.

*

Elmegyek hozzá, ahhoz a gazemberhez, – gondoltam. Végre is az ember minek nézzen utána, ha nem néz utána a csókjainak? Hadd tudjam, ki küldte őt Kun Marcellához, hogy Kun Marcella közölje velem, hogy ő már veszélyes csókokat is váltott.

Hiszen hírből már ismertem, újságíró volt, magyar, pesti, tudatlan komisz, és zsidó. Hetvenkedett s csak jó arculcsapások árán juhászodott meg.

– Ismerte Kun Marcellát s kitől jött hozzá maga, pimasz, senki, gazember?

Alázatosan vallott, verte a mellét s mindjárt meg is nevezte nekem Mihályi Rózsikát.

– Mihályi Rózsika, – kérdeztem én – vöröshajú, pirosajkú, feketeszemű?

– Igen, igen, igen, egyszer Aradon, hiszen ön is férfiu, ne haragudjon.

– Tehát Mihályi Rozália, kóristáné, úgy-e, isten önnel, nyomorult ember.

No, hiszen én ezt a nőt ismerem, ezt én már sokszor láttam, amikor mást öleltem. Mihályi Rozália, itt nagy számonkérés lesz, ha mi találkozunk.

Lent jártam abban a városban, ahol Mihályi Rózsikának élnie kellett volna. A csók végre is fontos dolog, a legfontosabb s ha az ember már rosszul csókolt, legalább tudja meg, hogy kikkel és kiktől jött ilyen nagy, bús, egyébként életigazságos rokonságba.

Hazudnék, ha eltitkolnám, hogy Kun Marcellát életem e fájdalmas, perzekutor míveletében szerettem legjobban. S nem tartozik a történethez az se, hogy Kun Marcella rossz, kék szemeiből éppen ezidőben lettek a legszebb és legnőszarvasibb szemek valakinek, egy másnak a számára. Nekem más dolgom volt, nekem Mihályi Rózsit, azaz Rozáliát kellett megtalálnom. Mert az ember szomoru állat s nem mindig azt kapja a csókban, mint keres. Talán ez az emberi csóknak nagy fokozója – filozofáltam útközben, – de mégis rosszul van ez így.

*

(S csodálatosan, még a vasúton is ezidőben különösen kitüntettem a vöröshajú nőket, a rikító ajkúakat s a feketeszeműeket.)

*

Nem árulom el, hogy Aradra érkeztem-e vagy Kassára, de megérkeztem. Mihályi Rozália után tudakozódtam s kezdtem tetszeni magamnak a csók-vipera e különös kergetésében.

– Meghalt, most március van, tehát meghalt február elején – mondta az öreg szinházi pénztáros. Kacsintott is egy hamisat s hozzátette, hogy a karban sokkal csinosabb nők is vannak.

Olyan lettem, mint egy gyermek, aki nem kapja meg a vásárfiát.

– De nekem ő kell, vörös haj kell, Mihályi Rozália kell.

A pénztáros elhívatta a szinházi portást, aki megmondta, milyen sorban, temetői sorban fekszik Rozália. S hogy a lelkemet kibékítse, még ezeket is a fülembe súgta:

– Jó leány volt, szép is, de szerencsétlen, nagyon csúnya betegségben halt meg szegény.

(Nem lehet tovább keresni azt, aki nekem egy rossz csókkal üzent. Mihályi Rozáliával nem beszélhetek, Mihályi Rozáliát nem vallathatom ki. Csak egyet tehetek. Mihályi Rozáliából megcsinálom az élet és csók múzsáját. Eléggé nem ismertem s eléggé belerondított az életembe. Különben is ki tudja meddig kellene kereskednem, amíg megtalálnám azt, aki a szerelemről szomoru üzenetet küldött Kun Marcella által s az én férfiui állatiasságom jutalmául? Nagyon szép koszorút vittem ki másnap, ragyogó délelőttön a temetőbe Mihályi Rozália sírjára. S akkor olvastam: = Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat évet, béke poraira. „Kivánkozom elköltözni és lenni a Krisztussal, mert az mindennél jobb.“ = Oh, jaj, bizony jobb, de mit csináljanak azok, akik el nem költözhetnek. Tovább élik, amig tehetik azt, amibe Mihályi Rozália belehalt. Vörös haj, piros-piros ajkak, fekete szemek. Addig is, amíg meghalok, ezeket látom, ezeket kell látnom. S csókolok, pedig már tudom, hogy az emberi csók egyszerű üzenetváltás s az ember néha nagyon szomoru üzeneteket kap.)

A BIMBURA HALÁLA.

Marie Deblanc kisasszony vendégei voltunk, egy szép, okos és nem fiatal leányé, aki egy piciny, süket, nagyon öreg tantejával élt két esztendő óta Párisban. Marie Deblanc nénije ártatlan, senkicske teremtés volt, ártatlanabb a szentelt víznél, mellyel naponként két templomban is meglocsolta magát. Sokat imádkozott és sokat sírt a kis, bigott, szegény, gyöngeelméjű, agg, jóságos perszóna, akinek az volt a föladata, hogy Marie kisasszonyra vigyázzon. Ez így illik, ez így szokás Párisban és az egész világon, társaságbeli, finom, polgári kisasszonynak nem szabad őrizet nélkül, egyedül élnie. Az nem számít, hogy például Marie kisasszony tizenkét évig élt özvegy édes apja mellett Afrikában s Martinik szigetén, a délkeleti Ázsia francia gyarmatain s még két vagy három ilyen furcsa zúgában a világnak. Akkor nem kellett őrizet és őriző: az apjának, azóta érdemes, neves tábornoknak, más dolga volt ezeken a bizarr kolóniákon, mint a leányát őrizni és nevelni. Marie kisasszony volt ellenben az, aki az apját s az apjának minden tisztjét anyailag, okosan, aggodalmas szeretettel megfigyelte, vezette, óvta. Amazon lett belőle s most, harminc éves korában, érett szépségben, de leányosan, kissé józanon és búsan megérte, hogy egy vén néni szárnyai alá helyezték.

Már nem sokáig tartott ez az állapot, hiszen éppen azért teáztunk ezuttal Marie Deblanc kisasszonynál, valamennyien bizalmas, meleg szívű barátai, négyen, két férfi és két nő. Louise néni, a Marie őriző nénije már csomagolt is: Marie kisasszonyt öt nap választotta el az esküvője napjától. Fáradtan és lelkesedés nélkül beszélt a közeledő, nagy eseményről, az esküvőről, az új életről Marie kisasszony. Több, mint tíz év óta ismerte és kedvelte a vőlegényét, aki az apja segédtisztje, titkárja volt s végigvándorolta, végigcsinálta velük a Deblanc-család egész gyarmati odisszeáját. Úgy látszik, hogy exotikus tájakon hamarabb lobog el az európai ember: a vőlegény, Henry úr is, hivatalnok két év óta a gyarmatügyi minisztériumban, elég fásultan nézett már az életbe. Derék, jó, gyönge legény volt különben, hűséges, mint egy megszokott kutya s ez alkalommal elutazott két napra házasságuk ügyében-bajában. Louise néni a harmadik szobában tett-vett, pakkolt két nőcseléd segítségével, közben sóhajtozott, szemeit törülgette, szentek neveit idézte s vetette a kereszteket. Alkonyodott, de a lámpáról mindnyájan megfeledkeztünk s olyan szomorúság fűzte egybe mindünknek a lelkét, mintha halotti virrasztón ülnénk. Nem is igyekeztünk udvariasan hazudozni s beszélni csak azért, hogy beszéljünk, de Marie kisasszony hirtelen kiválasztott engem s fejbeütött egy keserű-tréfás kérdéssel:

– Mondja, maguknál, Magyarországon, vagy hol, erősebben, végzetesebben, emberibben szeretik egymást az emberek, mint Franciaországban és Navarrában?

– Kedves Marie kisasszony, sajnos, nem, s hogy a précieuse-ök szép nyelvén beszéljek, a szerelem szent vallását nálunk is megölték a különféle ritusok. Nem vagyunk talán olyan raffináltak, mint itt a Szajna mellett a szerelmesek, de éppen olyan szegények vagyunk, mint ezek itt.

Marie kisasszony vörösbarna haját, drága, dús haját nyomkodta, simította mind a két kezével s rekedtes hangon szinte sírta:

– Engem nagyon szeretett egyszer valaki, egész életével, rettenetesen, halálosan, ahogy a lázbeteg középkori szűzek álmában szerettek a gavallérok.

Egy asszony-vendég, mert az asszonyok képesek a legszomorubb, legválságosabb lelki hajótöréshez is, sokszor akaratlanul, csúfoló síp-hangot adni, megszólalt:

– Henry, ugy-e, Henry az, hiszen ő igazán többet szolgált magáért, Marie kisasszony, mint Jákob szolgált Lábánnak két leányáért?

Megkeményedett rögtön a Marie kisasszony hangja, de föl se nézett, mintha ott se lettünk volna:

– Az én Henrym valóban szeret engem, de istenem, bele kellett fáradnunk s belefáradtunk ebbe a hosszú, titkos mátkaságba. Ha önök azt hinnék, hogy talán az a baj, mert sok szabadsággal mutattuk, mutogattuk egymásnak, hogy szeretjük egymást, talán csalódnak, talán igazuk van. Valószínűbb, hogy mi már nem vagyunk igazán erősek, méltók valami olyan egész szerelemre, amilyennel engem Bimbura szeretett. Mert Bimbura szeretett engem csupán és én most is látom Bimbura halott arcát: rajta a féltékeny düh és a szerelem.

Most már a két nő-vendég is megértette, hogy hallgatni kell, mert mintha a menyegzői dalát dalolta volna most nekünk Marie kisasszony:

– Ez a Bimbura a mi egyik néger szolgánk volt, húszéves, ördögien fekete legény, aki a legfehérebb tejet árulta a kis gyarmati metropoliszban. Teheneket tartottam, ez volt az én saját külön gazdaságom, hozományt akartam gyűjteni belőle s Bimbura hordta szét két öszvérrel a tejet reggelenként. Volt egy kis európai kolónia a kolónián, tisztek, hivatalnokok, kereskedők, iparosok s mások. – Ezek voltak az én vevőim s ezek házai felé hajszolta reggelenként dalolva az öszvéreit Bimbura. Már régen mulattam a fiun, aki úgy nézett engem mindig, hogy fekete bőre alatt is meglátszott a nyargaló bíbor-vér. S azután beszélték, hogy ez a fiu egész délutánon bolyong vagy hever a fák alatt s egyik néger, öreg cselédasszonyom pláne azt állította, hogy nótákat csinál. Költő volt, az istenadta, ma már tudom s olyan valaki, olyan teljes ember, aki nem tanulta még meg, hogyan kell elbujnunk az érzéseink elől. Jött a hír, hogy a legény furcsán viselkedik s olyan nótákat dalol, amikor a kannákkal terhelt öszvéreket hajtja végig a dombos, bolondos, girbe-görbe utcákon, hogy mindenki megriad, vagy kacag. „Az én gazdámnak, a nagy francia úrnak, a hős katonának a leánya mosolyogva szokott beszélgetni Bimburával. Bimbura odaadná az életét, ha a szép, fehér, francia kisasszony egyszer átölelné karjaival, amelyek csupaszok, mikor a tejet a kannákba kiönti, ha átölelné egyszer a Bimbura nyakát“. Ilyeneket énekelt Bimbura s én ma is sajnálom, hogy ezeket az énekeket az ő torokból görgő, vad nyelvén énekelte s hogy én még így se hallottam.

– Hát Henry úr nem vette észre a Bimbura ádáz, veszedelmes, nagy szerelmét? – kérdezte valamelyikünk.

Marie kisasszony most már nyugodtabban simogatta haját, homlokát, csak az arca tüzelt s a szemei voltak nedvesek.

– Igen, észrevette, akkor észrevette, ma talán már nem venné észre, de ez akkor történt még, mikor a szerelmesünk még a gondolatainkra is féltékeny. Hiszen tudják, elmondtam már egyszer, nekünk titkolnunk kellett Henryvel az apám előtt, hogy már-már szinte egymáséi vagyunk. De akkor még olyan új volt a mi szerelmünk, úgy hiányoztunk egymásnak mindig s olyan kényszerítők, pompásak voltak ott akkor azok a tropikus, vad, illatos éjszakák. Henry elbúcsúzott este az apámtól, tőlem s én kábultan vonultam vissza két kis szobámban. Erős cölöpökre épített különös ház volt a katonai kormányzó háza s két hatalmas kőfal vette körül. Az én szegény Henrym megvárta, míg az apám hálószobájában kihuny a fény s akkor keresztüljött a két falon. Ma sem értem, hogyan, magas, két öles falak voltak s azt hiszem, ma Henry se tudna átkerülni rajtuk. Akkor még nem csak ezt tudta, de egy kötéllel föl tudott kapaszkodni az ablakomig s el tudta tölteni az éjszakát velem egy kézcsókjutalomért. Reggel korán jelentkeznie kellett, az apám szigorú katona volt s nem volt szabad látszani bágyadtságnak se Deblanc generális szegény, szerelmes segédtisztjén. Egy éjszakán Henry arról beszélt, hogy Bimburát el kell küldeni a háztól, mert egészen megháborodott. Arról is beszélt, hogy ezen a vidéken gyakori eset, hogy ezek a néger állatok szerelem miatt megháborodnak. Bimbura, mintha csak mindent megérzett, megsejtett volna, reggel úgy nézett reám, mint egy szügyön szúrt csataló. Így nézhetett a következő éjszakán a nappalos holdfényben haldokolva Henryre, mert Henry a következő éjszakán leszúrta Bimburát. A szerelmes, tébolyodott néger észrevette, hogy Henry, a falakon átmászva, éjszakánként engem meglátogat. A többit csak Henrytól hallottam, a néger rálesett s ha Henry nem elég ügyes, leszúrja. Így Henry szúrta le Bimburát s az egész drámából csak egy pokolian bús, szerelmes, fájdalmas, dühös ordítást hallottam.

– És aztán mi történt, nem derült ki az éjszakai történet s hogy Henry hogyan került a falak mögé?

– Nem derült ki semmi, ott lenn a kolóniákon egy megölt néger nem számít annyit, mint ha az ember emlékeiben jön vissza. Most már Henrynek nem kell kőfalakat s cölöpös magasságokat legyőznie, hogy megcsókolhassa a kezemet.

Búcsúztunk s még egyszer kivántunk minden boldogságot édes barátnőnknek, Marie Deblanc kisasszonynak, aki váratlan, zokogó daccal önmagának még befejezte a történetet:

– S vajjon nem jobb lett volna, ha Henry is ott marad halottan akkor éjszakán, amikor még majdnem úgy tudott szeretni engem, mint Bimbura?

FEKETE SÁNDOR LEVELEI.

Lármáztak a szomszédos bolondok s Fekete Sándor úr egy hosszú levél szerkesztésével gyötörte kinosan magát. Hatszor tépte el már, amit írt, újra kezdte mindig s nagyon haragudott a zavaró bolondokra. Pedig sietni kellene, mindjárt jön Nagy Ádám, a doktor, azután látogató-nap lévén, jön az asszony. Fekete Sándor gyáros és királyi tanácsos úr felesége, az a veszett asszony. Fekete úr az asszonynak írt levelet, hosszú levelet naponkint, mindig. Hiszen két év óta, hogy e házban él, hetenkint kétszer-háromszor is eljön hozzá az asszony. De Fekete úr nem tudott beszélni vele, csupán hitvány, hideg vagy kicsi dolgokról: a forró mondanivalók a torkán akadtak. S ez mindig így volt, mióta az asszonyt megismerte, sőt mióta feleségül vette. Soha semmi nagy dolgot nem tudott szóval megmondani neki, mert hitét vesztette, ha az asszonyra nézett. Három évig éltek már együtt s mikor Fekete urat ebbe a házba hozták, az is a leveleken kezdődött. Komoly professzorok kijelentették, hogy nem lehet az épelméjű, aki a feleségének a szomszéd szobából küldözget állandóan leveleket. Voltak azután súlyosabb okok is, de ez volt mégis a legfurcsább: Fekete úr félt az asszonnyal beszélni. Szerette azt a vidám, gonosz, szép boszorkányt s ez a szerelem tele volt mélységes, nagy, nyilatkozó kedvvel. Az asszony minden mozdulatáról, vállrángatásáról, lépéséről vagy öleléséről ezer nyugtalan szép gondolata volt Fekete úrnak. Igazán nem királyi tanácsoshoz s kereskedőhöz illett ez a különös trubadur-kedély. Mégis így volt s ma is így van, amikor már két év óta él ebben a bolond házban.

Két elegáns, világos szobája van Fekete Sándor úrnak, a világos kertre s a távoli fenyves dombra nézők. Sok a kényelme, sok a szabadsága, de tudja, hogy innen nem szabad elmenni s ő is bolondként lakik itt a bolondok között. Se rendkivüli, se közönséges dühei nincsenek, csak a fiát emlegeti sokat, a hároméves fiát. Nagyon szereti ezt a kölyköt, de látni nem akarja, mert gyakran gyanakszik, hogy a fiu nem az ő fia. És a felesége miatt sír, panaszkodik az orvosoknak s a feleségének irogatja naphosszat a leveleket.

Jön a doktor, Nagy Ádám doktor ezúttal vidám, szép magas férfiú, talán bölcs is. Az életet nem becsüli sokra, a halálra nem sokat ad, de amit az élettől kapni lehet, elveszi. Szenvedélye voltaképpen pedig csak egy van: a bolondok, rajong a bolondokért. Egy-egy érdekes bolondért szivesen áldoz félnapokat is és Fekete úr állandó kedvence.

Muzsikus ember a doktor, Chopint dudolja, amikor Fekete úrhoz benyit s azután nyilvánvaló akarattal nagyon derüs arcot vág.

– Jó napot, kedves tanácsos úr, hát miért nem sétál, mikor olyan szép az idő és a kert?

– Levelet írok, kedves doktor s ezek a bolondok úgy lármáznak, hogy nem tudom megírni. Pedig szeretném megírni ezt a levelet, mielőtt idejönne, mert akkor, én nem tudom, megint sok írnivalóm lesz.

– Ejnye, ejnye, kedves tanácsos úr, hát még mindig nem hitte el nekem, hogy asszonyoknak haszontalan betüket vetni. Írhatja azoknak Buddha könyvét, a két testamentumot, Hamletet vagy Faustot. Egy igazi írás van az asszonyok számára: a Kórán, ez igazi írás, mert megveti az asszonyokat. Ezeknek a teremtéseknek a szemükbe kell nézni, azt mondani nekik, amit ők kivánnak, kicsókolni belőlük, ami jó s otthagyni őket, mint kiránduláson az üres üvegeket.

Fekete úr, aki igazán fekete volt, már őszülő, szép, értelmes arcú, lázas szemű ember, elszomorodott a doktor szavaira.

Általában Nagy Ádám doktor neki sok szomoruságot okozott, de őt szerette legjobban az orvosok közül mégis. Talán éppen ezért, talán azért, mert leggyakrabban Nagy Ádám látogatta meg. És Nagy Ádám sok érdekes dolgot beszélt, olyanokat, amik alapjában benne aludtak Fekete úrban s föl lehetett használni ezeket a levelekben.

– Oh, oh, – sóhajtott Fekete úr, – maga doktor, ma megint úgy beszélget velem, mintha valóságos bolond volnék.

– De kedves tanácsos úr, – kacagott a doktor, – ön meg még mindig úgy beszél, mintha nem volna oly finom, okos elméjű ember, mint amilyen. Hiszen még az sem volna kárhozatos bűn, ha én netalán bolondnak tartanám önt néha, tanácsos úr. Higyje el nekem, hogy a világon nincs unalmasabb lény, mint az úgynevezett épelméjű ember. Már akkor érdekesebbnek tartom a vizet, mely forrni tud és művészien fagyni. És az ásványok, amelyeknek olyan kristályos az értelmük, mennyivel tökéletesebbek. A virágok szebbek, a fák becsületesebbek, az állatok hűségesebbek a természethez, jobbak. Még szerencse, hogy az emberfajtában vannak gyermekek és bolondok, mert ezekért meg lehet bocsátani a többieknek. A többieknek, akik között azután leghitványabb az asszony, de ez se nagy baj. Ez már így van s mivel az asszony mégis csak kedves és alkalmas valamire, hát béküljünk meg a teremtés állapotával. Csak az a fontos, hogy ne mutassuk meg magunkat az asszonynak, úgy se ért meg minket s ezért még jobban megdühödik. Főképpen ne bontsuk ki magunkat levélben, írásban az asszony előtt, ez pláne őrült veszedelem.

Fekete úr most már nem szomorúan, de megriadtan tekintett Nagy Ádám doktorra.

– Hát – kezdte majdnem sírva, – a doktor úr nem adja át neki ezután a leveleimet? Én nem akarom postára küldeni, hogy a professzor előbb elolvassa és én nem merem magam átadni. És én meghalok, – nyögte – ha nem írhatom meg annak az asszonynak, hogy miket kell gondolnom róla.

– Szó sincs róla, kedves tanácsos, én olyan hűséges levélkézbesítő leszek, mint két év óta mindig. Az mellékes, hogy mi az én véleményem, minden vélemény igazságtalanság. De a nagyságos asszonynak ezután is mindennap elküldöm a tanácsos úr leveleit, pontosan, biztosan.

És most benyit az asszony, kacérság, nyár, kivánatosság, frisseség és jókedv. A doktor udvariasan köszön s udvariasan búcsúzik, nem akarja a házastársak örömét háborítani, de az ajtó előtt ápolók állnak s az asszony csak nagynehezen engedi meg, hogy a férj megcsókolja a homlokát s kétszer a szélesre fésült dús fekete haját. Azután vigasztaló szókat mond, sietve beszél a kisfiuról, a rokonokról, a gyárról és már megy.

Két óránál tovább marad fönn a doktor lakásán Fekete Sándorné s mikor távozik, a doktor, Nagy Ádám átad egy levelet:

– Ime, a legújabb levél, elolvastam és istenemre mondom, nem tudnék ilyen szép levelet írni. Hallom, hogy válni akar az urától, rosszul tenné, nagyon bölcs, nagyon gyöngéd, nagyon jó ember.

A CIRLE SZEMEI.

Mintha Turgenyev álmodta volna valamikor életre s most el akart volna sápadni, mint egy álom. Egy fehérnek és szomorunak kigondolt orosz történet, egy borzas és vértelen orosz vers. Szonjának hívták, de Tatjánának is hívhatták volna, mert olyan orosz volt, amilyen csak zsidó leány tud lenni. Jött az anyjával, a nagybátyjával, öt apró testvérével, azt mondta, hogy Odessza környékéről. Azt mondta: látta, amikor az apját megölték, péntek este történt, imádkoztak s lángra gyúlt fölöttük a ház.

Bizonyosan így volt, mert miért hazudta volna ezeket Szonja s honnan vették volna szemei a döbbenetet? A Szonja szemeiben nagy döbbenet volt, vörös kakas, gyilkosok leselkedése, ölés és menekülés. A nagybátyja, egy hórihorgas, vad, csúnya zsidó, nem Szonjának szólította, hanem Cirlének. Azt mondják, ez régi zsidó név, szép is, Cirle, Cirle, mintha hárfáról pengene le. Párisba kerültek szóval és Szonja itt házakba jutott be, ahol is ócska ruhákat javítgatott. Csak oroszul beszélt s a szláv zsidók ama szörnyű nyelvén, melynél csak a maltai mór-latin beszéd borzasztóbb.

De hamar tanult franciául Szonja, mert ő Tacitust olvasta s ismerte a görög aorisztoszokat. Szonja gimnáziumot végzett s abban a városkában, ahonnan idemenekült, már mindenki doktor-kisasszonynak címezte. Talán orvos is lett volna már azóta, de egyszer a kormányzó kiadta a parancsot. Zsidó leányok csak akkor mehetnek el hazulról, nagy városokba, ha ott vidám leányok akarnak lenni. Szonja várt, aztán jött az a péntek este, ők szöktek, de Szonja még emlékszik az apjára. Részeg parasztok bekiáltottak az ablakon, Szonja apja kiment s azután csak egy-két jajszót hallottak. A zsupfedeles ház pattogva égett, ők kiszaladtak s látta a nagy világosságnál az apját. Feküdt az udvaron, az udvar közepén, a feje kettészelve s a szemei épen maradtak.

Szonja, Cirle, Párisban is látta mindig az apja szemeit, haragos, fájdalmas, megmeredt szemeit. És Szonja kenyeret keresett az anyjának, aki vak volt, a testvéreinek s még pénzecskéket is rakott félre. És tanult franciául buzgón és számítgatta, mikor lesz annyi pénze már, hogy doktor-kisasszony lehessen. És Szonja már elmult huszonnégy éves, testének szögletességei édes hajlású vonalakká lettek. Megtanulta ápolni magát, fehérségét, örökölt, rejtőző és kiütött finomságát. Megtanult öltözni, szoknyát fogni, izgatóan járni-lépni Szonja, – még mosolyogni is. Csak a szemeibe nem jött semmi, ami kicserélje annak a péntek estének ottmaradt fotográfiáját. Nem is igen lehetett ezekbe a szemekbe belenézni, mert Szonja óvta, őrizte őket. Csak az ócska ruhák javításánál, cérnabefűzésnél, a tű kisérésénél lehetett olykor lopva megsejteni, hogy ezek a befotografált szemek nagyok, barnák, mélyek, különösek, nyugtalanok és mégis hidegek.

S végül Szonja összegyűjtött annyi pénzt, hogy beírassa magát az egyetemen s kedve szerint tanuljon. Egy orosz diákkal ismerkedett meg, egy olyan orosszal, akinek a pózai emlékeztettek a múlt század első felének regényes lengyeleire. Szép fiu volt, szomorkodott, forró, teli szájjal szidta a zsarnokságot. Egyébként havonként nagy zsebpénzt kapott az apjától, aki kerületi biztos és földesúr volt otthon Oroszországban. Ő is orvosnövendék volt, de orosz, határtalan álmú, zsarnoki kedvű, tetszelgő, barbár erejű. És a Szonja szemei elkezdtek változni, égszínűsödni, fényesedni, új fájdalmaktól ragyogni. Az orosz legény szép legény volt s a hangja, oh a hangja, ami a begubózott nőkből mindig kicsalja a lepkét, oh hogy a hangja milyen megejtő volt.

Szonja, Cirle, már-már nem mert gondolkozni se arról, hogy ő kicsoda s mi történhet vele. Néha-néha éjszakánként kétségbeesve püfölte homlokát, bubját, száját, mely bizony vágyott csókolni, emlékezett hazulról ifjú, orosz, nemes, protekciós hivatalnokokra. Emlékezett falusi földbirtokosokra, akik futószekereken, fekete krimi lovakkal be-bejöttek a városkába. Éppen olyanok voltak, mint az ő orosza, csak nem szavaltak forradalomról s nem mentek Párisba orvostudományt tanulni.

De hát akkor mit akar tőle, Szonjától, nem, nem, Cirlétől ez a legény? Otthon a háznál nagy bajok voltak, mióta Szonja doktor-kisasszony lett s nem ócska ruhákat igazít. Egyik kis öccse keresett valami pénzt s a Szonja anyja mosott vak szemekkel, de nagyon buzgón és lelkiismeretesen. A Szonja egyik tíz éves huga nézte a tekenőben a ruhákat s ő mondta meg, hogy kell-e vagy se tovább mosni. A Szonja nagybátyja, a nagy, csúnya, vad zsidó eljött olykor, de őt nagyon kiművelte Páris. Már csak tanácsokat adott, pénzbeli segítséget soha és szidta Szonját, mert orvos akar lenni.

Az első boncolásnál történt. Szonja rettegve készült erre a nagy-nagy alkalomra. A morgue-ból hoztak egy szőke vöröses férfiut, akit a Szajnából fogtak ki. Jégen tartották sokáig, nyomoztak a dolgában, mert a feje ketté volt hasítva. Semmi se derült ki s a halottat elhozták, hogy tanuljanak rajta a fiatalok, a jövendő orvosai. És szőke, nagy férfiú volt a halott, szemita külsejű, száraz ember. Ott feküdt az asztalon, egy tanár magyarázott, egy tanársegéd két szolgával sürgött-forgott. Szonja és még vagy harmincan, fiatalok, közöttük három-négy nő, állottak. Szonja egyszerre visszakapta a régi szemeit, a régi döbbenettel. Jaj, egészen az ő édesapja, a szemei is megmaradtak a kettévágott fejben. És ezek a szemek haragosak és őt nézik. Szonját és az oroszt, akivel Szonja álmodni szokott.

A professzor legelőször is az oroszt szólította, aki késsel közelített a hullához. E percben Szonját hirtelen átfutotta valami atavisztikus, különös dűh. Látta, hogyan, milyen hidegen közeledik késével az átszelt fejű hullához az orosz. Feje teletódult vérrel, nekirohant az orosznak, akit pedig úgy szeretett:

– Gyilkos fajta, te gyilkos, hát hányszor akartok megölni egy embert?

A diákok, szolgák alig tudták lefogni Szonját, aki most kissé megvénülten ismét ócska ruhákat javít némely házaknál.

SZABÓ MÁRTON ASSZONYAI.

A „Vade“ svéd vitorlás hajóra, a kemény északi matrózok közé, furcsa nevű és lelkű matróz került egy tavaszon. Szabó Mártonnak hívták, mintha kinai volna s a lelke olyan fehér volt, mint egy Skóciában nemesített fehér szamár. Súlyos ráadásul az arca, keze is fehér, finom volt s hamar megtudták, hogy ő csak tanulni jön. Egy évig fog csupán kóborolni a kóbor vitorláson s azután megy vissza Kinába Szabó Márton. Avagy Magyarországba, ha igaz, amit Szabó Mártonnak nem akartak elhinni a svéd matrózok, hogy ilyen ország is van. Pedig senkik sem ismerik úgy a világot, a tengert s a hajók lobogóit, mint a svéd vitorlások matrózai.

Hát elindult a „Vade“ s rajta Szabó Márton, ki a Dunántúlról hozott nótákat csak az első hetek alkonyatain fütyörészte. Azután feledni kellett a nótákat s káromkodni kellett mindenkinek, Szabó Mártonnak is. Szép szemű, nagy, barna siheder volt, alig húsz éves s talán önmaga se tudta, miért jött tengerre. Úgy mesélte, amikor volt rá idő s volt kinek mesélni, hogy kölyökkora óta imádja a veszedelmet. És egy nagybátyja, aki félig horvát s a tengeren él, míndig biztatta, ösztönözte, úszította.

Azt persze nem árulta el Szabó Márton s nem is lett volna kinek, hogy ő másképpen szeretné a tengerjárást. A gorombább matrózok, amikor már így-úgy svédül is értett Szabó Márton, mondtak is neki sok csúf igazságot:

– Eltévesztetted a hajót, cimbora, neked Calais és Newyork között kellene egy gyorsgőzösön utazni luxus-jegygyel.

– Persze, persze, ott, ahol finom kisasszonyoknak kell szépeket mondani s a diner után táncolni.

– Olyan fehér vagy, mint egy kisasszony, kár volt neked férfiak közé jönnöd.

– Csak tudnók, merre van az a Magyarország, egy jó széllel arra mennénk. Majd ott kidobnánk téged a partra; tudom, hogy te örülnél ennek legjobban.

Mikor azután már vagy három hónapig kóborgott a „Vade“, Szabó Mártonnak már becsülete volt. Árbocra kúszott, fedélzetet mosott, tisztogatott, csónakozott, virrasztott, mint senki más. Az arca megbarnult, a keze eldurvult, a hangja is pálinkásan megreszelősödött. Mindenki elhitte már róla, hogy nemcsak amolyan úri tengerész. S talán ő maga is hitte már ezt, amig csak be nem verte a szél őket egy kis délamerikai kikötőbe. Ez már jósokára történt, a gonosz tengeri szelek s hirtelen közbeeső szélcsöndek évszakában.

Kis, bolondos, különös város élte életét a kikötő közelében s a „Vade“ itt nyögött leláncolva hónapokig. Az öregebb, kipróbált matrózok bekalandozták egyszer-kétszer a vidéket. Szidták a sorsot, a partot, azután kézimunkával, közönséges szárazföldi kézimunkával alázták meg magukat. A kapitány fákat is vásárolt, ezeket faragni kellett annak, aki tudta s annak is, aki nem tudta.

Szabó Márton azonban, mihelyst földet érzett a lába alatt, hirtelenül dunántúli diák lett ismét. A tenger idomíthatta, fékezhette, ám itt, ahol a napsütés is ösztökélte s a parton állandóan nőket látott, felszabadult. Ha csak tehette, be-beszökött a városba, amely neki egyébként sem jelentett mást, mint Pécs, Kaposvár vagy Pápa. Egy helyet, ahol nem a kapitány parancsol s magától is mozoghat az ember s nemcsak a hajó által. A várost, ahol vendéglők vannak, zene szól, itt-ott az asszonyok és leányok húznak el az utcákon, mint a friss tavaszi vadlúdak.

*

Már-már a jó szelek üzengettek szellőküldönceikkel a „Vade“-nak s veszteglő hajósainak. A kis délamerikai város úgy megszokta már a „Vade“-t, mintha az övé lett volna mindig. Talán éppen az útrakelés hete előtt egy héttel tekintett föl szűk, dombos utcán egy vörös emeletes ház ablakába Szabó Márton. Fejét már ekkor alaposan megzavarta ez az idegen élet, idegen ájer és Nap. Talált ő már nőket, de ezek mind afféle kikötői nők voltak, akikben nem telhetett igaz öröme. Hitte és bolondul várta, hogy itt van egy asszony, aki csak azért van itt, hogy Szabó Márton matróz és úrfi eljöjjön hozzá. S a vörös ház emeleti ablakából lekacagott rá egy bátor, tüzelő, fiatal, barna asszonyarc. Mögötte egy másik nő arca, nyilván egy bizalmas cselédlányé. Az utca, a szűk, árva, néma és süket utca egyenesen a vakmerő, vállalkozó szerelem számára teremtve. Szabó Mártonban egyszerre s együtt ébredtek nyugtalanság, szerelem és álom. Elsétált sokszor a ház előtt s olykor arra se fordította az arcát.

Ez a városka a hajósok városa volt, ahonnan a férjek s férjeknek és szeretőknek való legények hosszú időkre szoktak elmenni. Szabó Márton már-már azt határozta el magában, hogy beoson a szűk kapun s felvág az emeletre.

Nem volt rá szükség: a sennora lejött sétálni a cselédleánnyal s elment vagy kétszer már Szabó Márton mellett. Mintha madarak lettek volna s a levegőben kerülgetik, akarják egymást. A cselédleány okosan eltünt, amikor végre Szabó Márton megemelte alázatosan a kalapját s megállott. Tiz percig beszéltek, Szabó Márton, mint egy rossz poéta s az asszony, mint egy nagyon jó, de szükségesen kacér asszony. Egy bizonyos, hogy Szabó Márton utolsó szava az asszonyhoz egy kérdés volt:

– De miért ne szerethetne maga engem, amikor én valószínüleg csak azért szálltam tengerre, hogy magához érkezzek el.

– Holnap, majd holnap válaszolok – nevette el búgva a választ az asszony s már el is tünt.

Szabó Márton későn érkezett a hajóra, amelynek a vitorláit már a jó szelek feszítették. Hajnalban indult a „Vade“ s büntetésből Szabó Márton kapta a legnehezebb szolgálatot. Emlékezésre se volt ideje s olykor – nagyszerűen repült ki a hajó – úgy vélte, hogy ő csak álmodott, egy kivánatos, egy szép álmot. Délután pokolian fájt a feje, összes csontjai külön táncoltak, alkonyatkor ájultan elterült a fedélzeten.

A kapítány hallatlanul dühös lett, amikor Szabó Mártonhoz invitálták. Ő volt orvos helyett orvos is a vitorláson, de mindig félt, ha gyógyítani kellett.

– Átkozott kölyök, sohse veszek fel többet ilyen fajtából egyet se a hajómra. Tudhattam volna, hogy itt minden úrfi előbb-utóbb megkapja a nyavalyát.

Ezek után pedig porokat keresett elő a kabinjában s belegyömöszöltette Szabó Mártonba.

Áldott szép napok, röpítő, szép napok jöttek s a „Vade“ gyorsabban szállt, mint egy gőzös. Talán máskülönben, rossz időben, veszni, halni hagyja a hajó népe Szabó Mártont. Igaz, a szép időben lassan-lassan olyan nagy gyöngédség támadt mindenkiben, amilyen csak istentelen, durva tengerészekben tud támadni. Mindenki magának akarta megszerezni az érdemet, hogy a kölyköt az ő ápolása mentette meg. A kapítány is egyre több időt töltött naponként a Szabó Márton fekvőhelye mellett. Hallgatta és mosolygott is hozzá vén tengeri bölcsek bölcsességével, amikor a fiu tört franciával, lázban el-eljajgatta:

– De miért ne szerethetne maga engem, miért nem válaszol?

– Még jó, hogy ennek a csacsinak erőt ad valami asszony emléke, különben megölné a láz – mondta ilyenkor s tett hozzá valami kedves káromkodást a kapítány.

A „Vade“ pedig, mint akit váratlanul, szinte túlságosan visszafogadott kegyeibe a tenger, úgy repült. Hetek teltek hetek után s Szabó Márton már mintha ébredezni kezdett volna a lázas nyavalyából. A kapitány örült s néha-néha mondogatta vidáman-durván:

– Úgyis be kellene kacsintanunk az Adriába, oda megyünk, ha lehet s a kölyköt is visszaadjuk az anyjának.

Szabó Márton föl is kelt végre, keveset beszélt, mintha nagyon hosszut aludt s nagyon különöset álmodott volna.

Az Adriára értek s pár nap mulva beszorította őket egy kis jobbparti kikötőbe egy éjszakai viharocska. Reggel még nem mertek elindulni, ott érte a „Vade“-t a délután is. Délután sétára áhítozott Szabó Márton, hiszen már fönn jár-kel hetek óta. S bámulta lázas fejjel, ahogy két matróz kisérte, azt a kis várost, amely a kikötő folytatása volt. Milyen ismerős, de nem tudott még jól se gondolkozni, se emlékezni. Istenem, a világ olyan egyforma, olyan kis város voltaképen. Itt is hajósok éltek, itt is voltak barna, ábrándozó, szomorúan kacér aszszonyok.

Egy vörös ház előtt megállott hirtelen Szabó Márton: két nő az ablakban.

– Hagyjatok itt, csak tíz percre – kérte a matrózokat.

Nem tudott semmit, hiszen a betegségét se hitte el. Összefolytak most rögtön a fejében idők, helyek, vízek. Pár perc mulva a vörös ház emeletéről lejött sétálni a két nő.

Szabó Márton habozott, reszketett s végre is elébe ment a bátor, tüzelő, fiatal, barna asszony elé, akinek a cselédje ismét eltünt. Kérő, rimánkodó, fájdalmas volt a hangja s az asszony majdnem sírva fakadt. A legény szép is volt nagyon, így halványan, könyörögve, érdekesen:

– De miért ne szerethetne maga engem, miért nem válaszol?

Az asszony megriadt, azt hitte, hogy álmodik s azután megremegett s félénken mondta:

– De, de, igen, miért mondja, hogy én nem szeretem?

Másnap a „Vade“ indult, miután hiába kerestette s nem lelte meg Szabó Mártont.

*

Szabó Márton két hét mulva érkezett haza, amikor már a „Vade“-nak hűlt helye se volt az Adrián. Nagyon szédült, nagyon szomoruakat gondolt az életről, a nőkről s önmagáról. Emlékezett a „Vade“-ra, a tengerre, szenvedésekre, kikötőkre. De arra nem emlékezett, hogy két nő markolt a szívébe, hogy ő két nőt kérdezett meg s hogy a választ nem az adta meg, akit kérdezett. Talán meghalt, talán él ma is, gondolni is reszketve gondol ez esetben a tengerre. A tengerre és az asszonyra, akik sohasem egyek s mindig ugyanazok. Ha él Szabó Márton, a délamerikai láz biztosan ködös, beteg, akaratlan álmodozóvá tette. De arra az asszonyra nem tud gondolni, aki helyett ő neki az Adria partján egy másik asszony válaszolt, ami, istenem, olyan mindegy is.