A lábbadozó.
1.
Egyszer reggel, nemsokára, hogy a barlangba visszatért, Zarathustra, mintha őrjöngene, úgy ugrék föl nyoszolyájáról, borzasztóan elordítá magát és úgy hadonásza, mikéntha még valaki volna a nyoszolyán, a ki nem akarna onnan fölkelni. És Zarathustra hangja azonképen hangzék, hogy állatai megrémülve jöttek oda és minden barlangból és szurdékból, a melyek Zarathustra barlangjával szomszédosak valának, minden állat elsuhana, – röpdösve-repesve, csúszva-mászva, ugrálva, minek milyen lába vagy szárnya vala. Zarathustra pedig szóla ím-ígyen:
Nosza, kelj föl, legrejtettebb gondolatom, mélységemből! Én kakasod és reggeli szürkületed vagyok, álomszuszék: föl, föl! Hangom majd fölkukorékol téged!
Nyisd meg füledet: hallgass! Mert hallani akarlak téged! Föl, föl! Van itt elég mennydörgés, hogy sírok is megtanuljanak hallgatni!
És törüld ki szemedből az álmot és minden bárgyúságot, vakságot! Hallj engem szemeddel is: hangom meggyógyítja még a vakonszülötteket is.
És ha már ébren vagy, akarom, hogy örökké ébren maradj. Nem az én természetem, hogy nagyanyám-nagyanyját serkentgessem, hogy azt parancsoljam nékik: aludjanak tovább!
Mozdúlsz, nyujtózkodol, hörögsz? föl! föl! Ne hörögj, beszélned kell nékem! Zarathustra szólít, az istentelen!
Én, Zarathustra, az élet szószólója, a szenvedés szószólója, a kör szószólója – téged szólítlak, legrejtettebb gondolatom!
Üdvöz legyek! Jősz, – hallak! Mélységem beszél, utolsó mélységem ragadtam napvilágra!
Üdvöz legyek! Jövel! Addsza kezedet – – ha! engedd! Haha! – – Utálat, utálat, utálat – – – óh jaj nékem!
* * *
2.
Azonban alig hogy ki mondta e szavakat, halottként bukott a földre és sokáig élettelenűl feküvék. Midőn pedig ujra magához tért, sápadt vala és reszketett és fekve maradt és soká nem akart enni, inni. Hét napig vala ilyen; állatai azonban nem hagyák el se éjjel, se nappal, hanemha a sas kirepűlt, hogy táplálékot hozzon. És a mit hozott és összerabolt, odatevé Zarathustra nyoszolyájára: úgy, hogy Zarathustra végezetre sárga és piros bogyók, szőllők, almácskák, szagos füvek és pinia-tobozok között fekűvék. Lábánál pedig két bárány terült el, miket a sas nagy nehezen rabolt a pásztoroktól.
„Óh Zarathustra“ – mondák – „imhol már hét napja fekszel így, nehéz pillákkal: avagy nem akarsz-e végre megint lábadra állani?
Lépj ki barlangodból: a világ mint virágos kert vár reád. A szellő nehéz illatokkal játszadozik, mik feléd tartanak; és minden patak utánad szeretne futni. Mindenek utánad vágyakoznak, mivel te hét napig egyedül maradtál, – lépj ki barlangodból! Mindenek orvosaid akarnak lenni!
Talán uj megismerés látogatott meg, savanyú és nehéz? Élesztős tésztaként feküvél, lelked megkelt és minden szélén túldagadt“. –
– Óh, állataim, – felelé Zarathustra – csak fecsegjetek im-ígyen tovább és hadd halljatok! Fölüdít, hogy csevegtek: a hol csevegnek, a világ nekem már virágoskert.
Mily kedves, hogy vannak szavak és hangok: avagy a szavak és hangok nem szivárvány és délibáb-hidak-e olyan dolgok között, mik örökre szét vannak választva?
Minden lélekhez más világ tartozik; minden léleknek minden más lélek másvilág.
S a leghasonlóbbak között hazudik legjobban a látszat; mivelhogy a legkisebb szakadékot a legnehezebb áthidalni.
Számomra – hogyan volna egy kivülem-való? Nincs kivűl-való! De ezt elfelejtjük minden hangnál; mily kedves, hogy feledünk!
Avagy nem azért ajándékoztatának a dolgoknak nevek és hangok, hogy az ember gyönyörködjék a dolgokban? Szép bolondság a beszéd: vele eltáncol az ember mindenek fölött.
Mily kedves minden beszéd és a hangok minden hazugsága! Hangokkal tarka szivárványon táncol szeretetünk. –
– „Oh Zarathustra“ – felelék az állatok viszontag, – „azoknak, kik a magunk-módjára gondolkoznak, mindenek maguktól táncolnak, jönnek, mennek, kezet adnak, nevetgélnek, el-elfutnak – és visszajőnek.
Minden megy, minden visszajő; örökké forog a lét kereke. Minden meghal, minden ujra fölvirágzik; örökké pereg a lét éve.
Minden eltörik, minden ujra összeillesztetik: örökké ugyanaz a háza épül föl a létnek. Minden elválik, minden ujra üdvözli egymást; örökké hű marad magához a lét gyürűje.
Minden szempillanatban kezdődik a lét; minden „itt“ körül az „ott“ golyója forog. A közép mindenütt van. Körbe megy az örökkévalóság örvénye.“ –
– Óh ti csélcsapok és kerepelők! – válaszolá Zarathustra és ujra mosolygott, – mi jól tudjátok, minek kellett hét nap alatt betelnie: – és mint mászék torkomba az a szörnyeteg és mint fojtogatott! De én leharaptam a fejét és elköptem magamtól.
És ti – ti már sípláda-dalt faragtatok belőle? Én pedig imhol fáradtan fekszem ettől a harapástól és elköpéstől, betegen a magam megváltásától.
És ti még végig nézitek mindezeket? Óh állataim, hát ti is kegyetlenek vagytok? Nézői akartatok lenni nagy fájdalmamnak, miként az emberek cselekszik? Mert az ember a legkegyetlenebb állat.
Szomorújátékok, bikaviadalok és keresztrefeszítések tevék eddig boldogabbá a földön; és midőn kitalálá magának a poklot, íme, ez lőn földi menyországává.
Ha a nagy ember ordít –: röptében ott van a kicsi és nyelve kéjtől kilóg a szájából. Ő azonban „részvétének“ hívja.
A kis ember, különösen a költő – mi buzgón vádolja az életet szavakkal! Ám hallgassátok, de ne legyetek süketek az élvezet iránt sem, ami minden vádban rejlik!
Az élet ilyen vádolóit az élet egy szemhunyorítással lebírja. „Szeretsz engem? – mondja az orcátlan – „várj még egy keveset, még nincs számodra érkezésem“.
Az ember a legkegyetlenebb állat maga iránt és ha csak ezt hallod, hogy valami „bünös“-nek és „kereszthordó“-nak és „vezeklő“-nek hívja magát, ne légy süket a kéj iránt, a mely ebben a panaszban és vádban rejlik!
És én magam, – talán én is vádolni akarom ezzel az embert? Óh, állataim, csak azt az egyet tanultam meg eleddig, hogy az embernek a legrosszabb is kell a maga javára, –
– hogy minden legrosszabb teszi legjobb erejét és a legmagasabbat alkotónak legkeményebb kövét: és hogy kell, hogy az ember jobbá és gonoszabbá váljék: –
Nem azért szögeztetém erre a kínzófára, hogy megtudjam, hogy az ember gonosz, – hanem kiálték, miként ember még nem kiálta:
„Óh, miért hogy legnagyobb gonoszsága is oly kicsiny! Óh, hogy legnagyobb jósága oly kicsiny!“
Az embertől rám jött nagy csömör – az fojtogatott és mászott torkomba: és a mi jövendőt a jövendőmondó mondott: „Minden egyre megy, semmi sem érdemli a fáradságot, a tudás fojtogat.“
Nagy szürkület sántikált előttem, halálrafáradt, halálvágytól mámoros szomorúság, a mely ásító szájjal beszélt. „Örökkön-örökké visszatér az ember, akibe belefáradtál, a kis ember“ – így ásíta szomorúságom és vonszolá lábát és nem tudott elaludni.
Barlanggá változék szememben az ember, földje melle besülyedt, minden élő emberi csonttá, porrá és korhadt múlttá lőn nékem.
Sóhajtozásom ott ült minden emberi síron és nem bírt többé fölkelni, sóhajtozásom és kérdezősködésem ott kuruttyolt, fojtogatott, rágdosott és panaszkodott éjjel-nappal: – „óh, az ember örökkön-örökké visszatér! A kis ember örökkön-örökké visszatér!“ –
Mez nélkül látám egykoron mindkettőjüket, a legnagyobb és a legkisebb embert: túlságosan hasonlítának egymáshoz, – nagyon is emberi vala nékem még a legnagyobb is!
Túlontúl kicsiny a legnagyobb is! – Ez vala embercsömöröm! És még a legkisebbnek is örökös visszatérése! Ez vala minden léttől való csömöröm!
Óh, utálat! utálat! utálat – –
Im-ígyen szóla Zarathustra és sóhajtozék, megborzonga; mivelhogy betegségére gondolt. Ekkor azonban állatai nem hagyák tovább beszélni.
„Ne folytasd, te lábbadozó!“ ezt felelék néki állatai, – „hanem menj ki, a hol a világ virágos kertként várakozik reád.
Menj ki a rózsák és méhek és galambrajok közé! Különösen pedig az énekes madarakhoz: hogy eltanuld tőlük az éneket.
Mert ének való a lábbadozónak; az egészséges hadd beszéljen. És ha az egészséges is kivánja a dalt, még is más dalokat kíván, mint a lábbadozó.“
– „Óh ti csélcsapok és kereplők, hallgassatok!“ – felelé Zarathustra és mosolygott állatain. – Mi jól tudjátok, mi vigasztalást találék ki magamnak hét napon!
Hogy ujra énekelnem kell, – ezt a vigasztalást találám ki magamnak és ezt a lábbadozást: avagy talán ebből is tüstént sípláda-dalt akartok faragni?
– „Ne folytasd“ – ismétlék állatai – „még jobb, ha lantot készítsz magadnak, te lábbadozó, új lantot!
– mert, íme, Zarathustra! Uj dalaid uj lantra szorúlnak!
Énekelj, áradj túl, óh Zarathustra, gyógyítsd lelkedet uj dalokkal: hogy elviseld nagy sorsodat, a mi még nem volt embernek sorsa!
Hogy néked, mint elsőnek kell ezt az igét hirdetned – miképen lehetne, hogy ez a nagy sors ne válnék legnagyobb veszedelmeddé és betegségeddé!
Lám, tudjuk, mit tanítsz: hogy mindenek örökkön-örökké visszatérnek és mi is ő velük és hogy már számtalanszor léteztünk és mindenek mi vélünk.
Hírdeted, hogy a létesűlésnek egy nagy éve van, szőrnyeteg nagy év: ennek, homokórához hasonlatosan, ujra fordulnia kell, hogy ujra le-kifusson: –
– úgy hogy mindezek az évek hasonlatosak önmagukhoz, a legnagyobbak, valamiképen a legkisebbek, – úgy hogy, magunk is minden nagy évben hasonlatosak vagyunk önmagunkhoz a legnagyobban, valamiképen a legkisebben.
És ha most meg akarnál halni, óh Zarathustra, azt is tudjuk, mit mondanál magadnak – de állataid kérve-kérnek, ne halj még meg!
Azt mondanád és reszketés nélkül sőt boldogan fölsóhajtva: mert nagy kő, nagy hőség vétetnék el tőled, te tűrők tűrője!
„Ime meghalok és eltűnöm“ – mondanád – „és egy pillanat alatt semmivé leszek. A lélek ép oly halandó, a milyen a test.
Ámde az okok csomója visszatér, a melybe be vagyok bogozva, – az majd ujra megteremt engem! Én is az örökös visszatérés okai közé tartozom!
Ujra visszatérek, ezzel a nappal, ezzel a földdel, ezzel a sassal, a legnagyobban és legkisebben egyaránt
– örökkön-örökké visszatérek erre a, szakasztott erre az életre, a mely ugyanaz a legnagyobban és legkisebben egyaránt, hogy ujra mindenek örök visszatérését hirdessem –
– hogy ujra hirdessem az igét a nagy földi és emberi Délről, hogy ujra hirdessem az embernek az emberfölötti embert.
Kimondám az igét, összetör az igém: így akarja örök sorsom –, mint hirmondó megyek tönkre!
Ime, ütött az óra, hogy a lemenő önmagát áldja meg. Im-ígyen – végződik Zarathustra lemenetele.“
A mint az állatok ezeket az igéket kimondották vala, elhallgatának és várák, hogy Zarathustra mondana nékik valamit: de Zarathustra nem hallá, hogy hallgatának. Sőt nyugodtan fekűvék, behunyt szemmel, hasonlóan az alvóhoz, jóllehet nem aluvék; mivelhogy éppen lelkével tanácskozott. A kigyó pedig és a sas, a midőn ilyen hallgatagnak láták, tisztelék a nagy csöndet, a mely őt körülvevé és szép vigyázva eltávozának.
* * *
A nagy vágyról.
Óh, lelkem, megtanítálak, hogy a „ma“-t „egykor“-nak és „hajdan“-nak ejtsed és körtáncot ropj minden „itt“, „ott“ fölött.
Óh, lelkem! megváltálak minden zugolytól, lesöprék rólad port, pókhálót és félhomályt.
Óh, lelkem, lemosám rólad a kicsinyes szemérmet és a zug-erényt és rábeszélélek, hogy meztelenül állj a nap szeme elé.
Viharral, a mi „szellem“-nek neveztetik, fúvék hullámzó tengeredre; minden felhőt elfúvék s megfojtám magát a fojtogatót, kinek neve a „bűn.“
Óh, lelkem, jogot adtam néked, hogy „nem“-et mondj, mint a vihar és „igen“-t, valamiképen a nyílt ég „igen“-t mond: világossághoz hasonlatosan csöndesen állsz és jársz „nem“-et mondó viharok közepette.
Óh, lelkem, visszaadtam szabadságodat a teremtett és még nem teremtett dolgokban: és ki ösméri úgy, miként te, a jövendőnek gyönyörüségét?
Óh, lelkem, megtanítálak a megvetésre, a mi nem úgy jő, mint a féregrágás, megtanítálak a nagy, a szerető megvetésre: ez legjobban szeret ott, a hol legmélyebben megvet.
Óh, lelkem, megtanítálak úgy rábeszélni, hogy szavaddal átcsábítod magadhoz az okokat: valamiképen a nap, a mely még a tengert is fölcsábítja szavával a maga magasságára.
Óh, lelkem, elvevék tőled minden szófogadást, térdhajtást és „ur“-azást; azt a neved adám néked magadnak: „sors fordítója“, magad is „sors.“
Óh, lelkem, új neveket adék néked és a „kerületek kerületé“-nek, az „idők köldökzsinórá-“ nak és „azúrharang“-nak.
Óh, lelkem, földedet itatám minden bölcseséggel, minden uj borral és a bölcseség minden, emberemlékezetnél régibb erős boraival.
Óh, lelkem, minden napot reád önték és minden éjszakát és minden hallgatást és minden vágyat; – s fölnövél, mint a szőllőtő.
Óh, lelkem! roskadásig telve s gazdagon állsz most itt, dagadó tölgyü szőllőtő, tömött barna aranyszemekkel:
– tömötten és nyomatva boldogságodtól, bőséged miatt várakozva és várakozásod miatt szemérmesen.
Óh, lelkem, nincs lélek, amely szeretőbb és átfogóbb és tartamasabb volna náladnál. Lehetne-e máshol jövő és múlt egymáshoz oly közel, mint a mily közel te benned vagyon?
Óh, lelkem, od’adék néked mindent és kezem reád ürítém: – és ime! Ime mosolyogva mondod nékem és búbánattal telve: „Kettőnk közül ki adós a köszönettel? – nem tartozik-e köszönni az ajándékozó, hogy az elfogadó elfogadta ajándékát? Vajjon az ajándékozás nem szükség-e? Vajjon az elfogadás nem – könyörület-e? –
– Óh, lelkem, értem búbánatod mosolygását: a te túlságos gazdaságod maga is vágyakozván tárja ki kezét!
Bőséged pezsgő tengereken pillant végig és keres és vár; a túlságos bőség vágyakozása beszél mosolygó szemed-egéből!
És valóban, lelkem! Van-e ki látta mosolygásodat és nem olvad könnyekre? Még az angyalok is könnyekre olvadnak mosolygásod túljóságán.
Jóságod és túljóságod nem akar panaszkodni, nem akar sírni és, lelkem, mosolygásod mégis könnyekre vágyódik és zokogásra reszkető ajkad.
„Avagy nem minden sírás panasz-e? És minden panasz vád?“ Im-ígyen beszélsz magadhoz és ezért, lelkem, inkább akarsz mosolyogni, semhogy fájdalmadat kiöntenéd.
– könnyek zuhogó árjába öntenéd minden fájdalmad, mit bőséged okoz és a szőllőtő sürgetése vincellér után és vincellér kése után!
De ha nem akarod kisírni bíboros búbánatodat, úgy énekelned kell, óh, lelkem! Ime, magam is mosolygok, ilyeneket jósolván néked:
– énekelni, zugó énekkel, valamig minden tenger elnémul, hogy vágyadat hallgassa, –
– valamig csöndes, vágyódó tengereken lebeg a csolnak, az aranyos csoda, a melynek aranyát körültáncolja minden jó-rossz csodadolog: –
– valamint sok nagy és kis állat és minden, minek könnyű, csodalába van, a mi ibolyaszinü ösvényeken tud futni, –
– elfutni az aranyos csodához, az önkénytes csolnakhoz és urához: ez pedig a vincellér, a ki gyémántos késsel várakozik, – a te nagy oldód, lelkem, a névtelen – kinek még csak jövendő énekek fognak nevet találni! És valóban, lehelletedben már jövendő énekek illatoznak, – már izzol és álmodol, már szomjasan iszol a vigasztalás minden mély csengő kútjából, búbánatod már jövendő énekek boldogságában pihen!
Óh, lelkem, íme megadék néked mindent, megadám az utolsót és minden kezem kiűrítém reád: – hogy azt mondám néked: énekelj – íme ez vala utolsóm!
Hogy azt mondám néked: énekelj, mondd, mondd csak: melyikünk adós most – a köszönettel? De még jobb, ha énekelsz, énekelj nékem, lelkem! És hadd, hogy én köszönjek!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Másik táncdal.
1.
„Szemedbe pillanték a minap, óh élet: aranyat láték csillogni éjszakai szemedben, – szivem megálla ennek gyönyörétől: – aranyos csolnakot láték csillogni éjszakai vizeken, sülyedő, merülő, ujra intő, aranyos himbáló csolnakot!
Lábamra, a tánc bolondjára, vetél egy pillantást, nevető, kérdő, olvasztó, himbáló pillantást:
Csörgőd csak kétszer csörgetéd meg kis kezeddel, – s íme lábam már himbálódzék a tánc dühétől.
Sarkam ágaskodék, lábam ujjai hallgatának, hogy megértsenek: hisz a táncos füle ott vagyon – a lába ujjaiban.
Hozzád ugrám: te visszahőkölél ugrásom elől; és futó, menekülő hajad kigyója felém kigyózék!
Elugrám tőled és kigyóidtól: s íme itt állál már, félfordulattal, vágygyal telt szemmel.
Görbe pillantásokkal – görbe utakra tanítsz; görbe utakon lábam – ármányt tanúl!
félek, ha közelemben vagy, szeretlek távolból; futásod csábít, kérésed megdöbbent: – szenvedek, de mit nem szenvednék éretted szívesen!
A kinek hidegsége gyújt, gyűlölete elcsábít, futása köt, csúfolkodása – megindít:
– ki ne gyülölne téged, te nagy kötő, behálozó, kisértő, kereső, találó! Ki ne szeretne téged, te ártatlan, türelmetlen, szeles, gyermekes bűnös!
Hová vonszolsz most engem, te féktelen, rakoncátlan? És íme megint futsz előlem, te édes vadóc és hálátlan!
Utánad táncolok, követlek gyenge nyomon is. Hol vagy? Addsza kezed! Vagy csak egy ujjadat!
Imhol barlang és csalit: eltévedünk! – Várj csak! Állj! Nem látsz-e baglyokat és denevéreket surrogni?
Te bagoly! Te denevér! El akarsz bolondítani? Hol vagyunk? Kutyáktól tanulád ezt a vonítást és kaffogást.
Kedvesen vicsorítod rám fehér fogad, gonosz szemed fürtös sörény közűl szökik rám!
Árkon-bokron át táncolunk: én vagyok a vadász – kutyám vagy zergém akarsz-e lenni?
Most mellém! Gyorsan, te ugró! Most föl! És át! – óh jaj! Én vágódom el, ugorván!
Óh, láss fekve, te magas kedv és láss kegyelmet kérni! Szívesen mennék véled kellemesebb ösvényeken!
– a szerelem ösvényein csöndes, színes bokrok között! Vagy ott a tó mentén: aranyhalak uszkálnak, és táncolnak benne!
Elfáradtál? Odaát juhok és esthajnal hasadása: nem szép-e aludni, ha a juhászok furulyáznak. Annyira elfáradtál? Elviszlek, csak bocsásd le karodat! Szomjuhozol, – volna valamim, de szád nem akarja inni!
– Óh ez az átkozott fürge, hajlékony kigyó és búvó boszorkány! Hová levél? De orcámon kezedtől két pettyet és foltokat érzek!
Valóban belefáradtam, hogy mindig megjuhodott juhászod legyek! Te boszorkány, eleddig énekeltem néked, most te fogsz – ordítani!
Ostorom ütemére fogsz táncolni és ordítani! Csak nem feledtem el az ostort? – Nem!“ –
* * *
2.
Ekkor az élet im-ígyen válaszola nékem és közben befogá kicsinyke fülét:
„Óh Zarathustra! Ne pattogj ostoroddal oly rettenetesen! Hisz tudod: a lárma megöli a gondolatokat, – és éppen oly gyöngéd gondolataim támadtak!
Mindketten igazi mihasznák vagyunk. Túl a jón és gonoszon találók szigetünket és zöld mezőnket – mi ketten egyedül! Ezért hát már jóknak kell lennünk egymáshoz!
És ha nem is szeretjük egymást szívből, – kell-e, hogy haragudjunk egymásra, ha nem is szeretjük egymást szívből?
És hogy jó vagyok hozzád és gyakorta kelleténél jobb is, tudod jól: és pedig azért, mert bölcseségedre féltékeny vagyok. Óh, bölcseség, ez a vén bolond!
Ha bölcseséged egyszer elfutna tőled, óh, akkor szeretetem is gyorsan elszöknék.“
Az élet erre gondolatokba mélyedve pillantott maga mögé és maga köré és halkan mondá: „Óh, Zarathustra, nem vagy hozzám elég hű!
Nem szeretsz engem annyira, a hogy mondod; tudom, arra gondolsz, hogy csakhamar elhagyj engemet.
Van egy régi, súlyos, súlyos kongó harang: fölkong-fölbong éjjente egészen barlangodig: – ha hallod, hogy ez a harang éjfélt üt, akkoron egy és tizenkettő között arra gondolsz –
– arra gondolsz, óh Zarathustra, jól tudom: hogy csakhamar elhagyj engemet!“
„Igen“ – felelém habozva – „de azt is tudod –“ És valamit sugék fűlébe, boglyas, sárga, bohó hajtincsei közé.
„Te tudod ezt, óh Zarathustra? Ezt senki sem tudja – –“
És egymásra nézénk és a zöld rétre nézénk, a melyen éppen hideg alkonyat futott végig és sírdogálánk egymással. – Akkoron pedig kedvesebb vala nékem az élet, mint minden bölcseségem valaha.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Egy!
Ember! Figyelj a szóra!
Kettő!
Mit mond az éjji óra?
Három!
Mélységes álmom
Négy!
Öt!
Létünk mi mély!
Hat!
Nap nem gondolta volna.
Hét!
Fájdalma mélyre nyúl –
Nyolc!
Mélyebbre az örömvágy:
Kilenc!
Bú mondja: „Múlj!“
Tíz!
A kéj örökkön élni vágy –
Tizenegy!
Örökké élni vágy!
Tizenkettő!
* * *
A hét pecsét.
(Vagy: az Igen és Ámen dala.)
1.
„Ha jós vagyok, s telve azzal az igazmondó szellemmel, a mely magas hegyek nyergén két tenger közt vándorol:
Mult és jövő közt vándorol mint nehéz felhő, – tikkasztó völgyeknek ellensége s mindennek, a mi fáradt s nem tud se élni, se halni:
villámra s megváltó fénysugárra készen, sötét méhében villámokkal terhesen, a melyek Igen-t mondanak, Igen-t nevetnek, igazmondó jós-villámsugarakra készen:
– s boldog az im-ígyen terhes! S valóban soká kell annak nehéz viharfelhőként hegyek fölött csüngenie, a ki egykor a jövendő fényét akarja meggyujtani!
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nászgyűrüje után – s a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!
* * *
2.
Ha haragom valaha sirokat bonta, határköveket elmozgata, s ódon táblákat összetörve meredek mélységekbe guríta:
Ha gúnyom valaha elporhadt szavakat szétfúva és seprője levék a keresztes pókoknak s tisztító szele ódon, dohos sirboltoknak:
Ha valaha ujjongva ülék régi istenek sirhalmain, világot-áldóan, világot szeretőn a vén világ-rágalmazók emlékoszlopai mellett:
– mert még a templomokat s az istenek sirjait is szeretem, ha az ég tiszta szemével bepillant összetört tetőikön; örömest ülök, fűhöz, pipacshoz hasonlatosan templomok romjain –
Óh, hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!
* * *
3.
Ha valaha lehellete jőve hozzám a teremtő lehelletnek s annak az égi szükségnek, a mely még véletleneket csillagtáncra kényszerit:
Ha valaha kacagék a teremtő villámkacajával, a melyet a tett hosszu dörgése dübörögve, de engedelmesen követ:
Ha valaha a föld isteni asztala mellett istenekkel kockázék, hogy a föld renge, és megszakada és tűzfolyamokat fúva,
– mert isteni asztal a föld s remeg a teremtő uj szavaktól és isteni kockavetésektől:
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nász-gyűrüje után, a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság!
Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!
* * *
4.
Ha valaha hosszan ivék abból a habzó fűszeres vegyítőkorsóból, a melyben minden dolog jól el vagyon vegyítve:
Ha kezem valaha hozzáönté a legtávolabbit a legközelebbihez és a tüzet a szellemhez és örömöt a fájdalomhoz és legrosszabbat a legjóságosabbhoz:
Ha magam is szeme vagyok annak a megváltó sónak, a mely elvégzi, hogy a vegyítő-korsóban mindenek jól vegyűljenek: –
– mert vagyon oly só, a mi a jót a rosszal összeköti, s még a legrosszabb is érdemes a füszerezésre s az utolsó túlhabzásra;
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után s a gyűrük nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, hacsak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!
* * *
5.
Ha kedvelem a tengert, s mindent, a mi tengerszerü, s legjobban azt, ha haragosan ellenem mond:
Ha bennem vagyon a kereső kedv, a mely a fölfedezetlen felé hajtja a vitorlákat, ha kedvemben benne vagyon a tengerjáró kedv:
Ha ujongásom valaha így kiálta föl: „a part eltünék, íme lehulla rólam az utolsó bílincs –
– a végtelen hullámzik körülöttem, messze – távolra ragyog tőlem a tér és idő, rajta! fel! öreg szív!“
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!
* * *
6.
Ha erényem a táncos erénye, s én gyakran ugráltam mindkét lábammal aranysmaragd ujongással:
Ha kajánságom nevető kajánság, rózsabokrok és liliomok közt lakozó:
– a nevetésben tudniillik együtt vagyon minden gonosz, de megszentelve s fölmentve a maga boldogsága által;
S ha az az alfám és omegám, hogy minden nehéz könnyüvé, minden test táncossá, minden szellem madárrá váljék; pedig valóban ez az én alfám és omegám!
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után s a gyűrük nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem leltem meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!
* * *
7.
Ha valaha csendes egeket feszíték magam fölé s a magam szárnyaival röpködém a magam egeibe:
Ha játszva úszám mély fénytávolokba s szabadságom megtelék madár-bölcseséggel: –
– s a madár-bölcseség így szól: „Lám, nincs se fönt, se lent! Vesd magad ide s tova, ki, vissza, te könnyű! Énekelj! ne beszélj többé!“
– nem készült-e minden szó csak a nehezeknek? Nem hazudik-e minden szó a könnyü fülének! Énekelj! ne beszélj többé!“
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg az aszonyt, a kitől gyermeket szerettem volna, hacsak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!
* * *