Im-ígyen szóla Zarathustra.
Negyedik és utolsó rész.

A méz-áldozat.

És megint hónapok, évek suhanának el Zarathustra lelke fölött és ő nem vevé ezt észbe; haja azonban megfehéredék. Egy nap barlangja előtt kövön ülvén és hallgatagon pillantván ki maga elé – ott pedig a tengerre pillant ki az ember és el-tova tekervényes mélységektől –, állatai mélázva kerülgeték őt és végre eléje állának.

„Óh Zarathustra“ – mondák – „talán boldogságodat kémleli pillantásod?“ – „Mit nékem a boldogság!“ – felelé –, „már régóta nem törekszem boldogságra; mívemre törekszem.“ – „Óh Zarathustra,“ kezdék ujra az állatok, – „ezt olyaténkép mondod, mint a ki jóllakott a jóval. Avagy nem nyugszol-e a boldogság égszinkék tengerében?“ – „Óh, ti csélcsapok,“ – felelé Zarathustra mosolyogva – „mi jól választátok meg a hasonlatot! De azt is tudjátok, hogy boldogságom sulyos és nem folyékony hullám: nyom engem s nem akar tőlem távozni és hozzám ragad, mint a megolvadt szurok.“

Ekkor az állatok ujra mélázva kerülgeték és ujra eléje állának. „Óh Zarathustra“ – mondák – hát ezért sárgulsz és barnulsz, egyre jobban, jóllehet hajad fehérül és fakúl? Lám, szurokba akadtál!“ – „Mit mondtok, állataim,“ – viszonzá Zarathustra nevetve, – „valóban káromlás volt, hogy szurokról beszélék. Sorsomra jut minden érő gyümölcs. Méz az a mi ereim vérét sűríti és lelkem is csillapítja.“ – „Ez lehet, Zarathustra,“ – felelék az állatok és hozzá szorulának – „de nem akarsz ma magas hegyre mászni? A levegő tiszta és ma többet látni a világból, mint valaha.“ – „Igen, állataim“ – válaszolá ő – „tanácsotok kitünő és szívem szerint való: ma magas hegyre kivánok mászni! De gondoskodjatok, hogy ott méz várjon reám, sárga, fehér, jó, jéghideg aranyos lépesméz. Mert tudjátok meg, hogy ott fönn méz-áldozatot akarok bemutatni.“

Mikor pedig Zarathustra fölért vala a magaslatra, hazaküldé vezérlő állatait és immár egyedűl találá magát: – ekkor szíve mélyéből kacagott, körültekintett és im-ígyen szólott:

Hogy áldozatról beszélék és méz-áldozatról, csel vala csupán beszédemben és valóban, hasznos bolondság! Itt fenn már szabadabban beszélhetek, mint remete-barlangok és remete-háziállatok előtt.

Mit, áldozni! Tékozlom, a mi nékem adatik, én ezer kézzel tékozló: hogyan nevezhetném én ezt – áldozatnak!

És mikor mézre vágyódám, csak csalogató-étekre, édes mézgára vágyódám, a mire morgó medvéknek és furcsa morgó, gonosz madaraknak ís elfolyik a nyáluk:

– a legjobb csalogató-étekre, mi vadásznak, halásznak kell. Mert ha a világ vadaskert és minden vad vadász mulatsága, még inkább és szivesebben látom mélységes dús tengernek,

– tengernek telve tarka halakkal és rákokkal, mik után istenek is vágyódnának, hogy halászhatnák hálóikkal: úgy dúskál a világ a nagy és kis csodákban.

Különösen az ember-világ, az ember-tenger: – erre vetem hát ki aranyos horgom és mondom: nyílj meg, emberi mélység!

Nyílj meg és vesd elém halaid és villogó rákjaid! Legjobb horgommal fogdosom ma a legkülönösebb ember-halakat!

– s magát boldogságomat vetem ki minden messzeségbe, napkelet és dél és napnyugat között, nem ráncigál-e és rángatózik-e sok ember-hal boldogságomon.

Valamig, beléharapva hegyes, rejtett horgomba, föl kell nékik jönniök az én magasságomba, ezeknek a tarka fenék-halaknak, föl a leggonoszabb ember-halászhoz.

Mert ez vagyok elejétől fogva, vonó, vonzó, fölhuzó, fölnevelő, nőttető, tenyésztő, fegyelmező, a ki nem hiába mondtam valaha: „Légy azzá, a ki vagy!“

Jöjjenek hát föl hozzám az emberek: mivelhogy még várom a jelt, hogy órája üssön lemenetelemnek; addig nem szállok alá az emberek között, a mi a sorsom.

Erre várok itt, csalárdúl és csúfondárosan magas hegyen, nem-türelmetlenkedve, senem türelmesen, hanem mint valaki, a ki a türelmet elfelejté – mivelhogy nem „tűr“ már többé.

Mert végzetem időt hágy nékem: talán bizony elfelejtett engem? Avagy árnyékban nagy kő mögött ül és legyeket fogdos?

Valóban, hálás vagyok örök sorsomnak, hogy nem űz és nem hajt és időt hágy nékem bohóságokra és csinyekre: im-ígyen hogy ma is hal-fogni hágék erre a magas hegyre.

Vajjon fogott-e már egyszer valaki magas hegyen halat? És ha bolondság is, a mire itt fönn készülök és a mit itt űzök, mégis jobb, mintha odalenn ünnepélyesen várnék és belezöldülnék, belesárgulnék a várakozásba –

– a várakozástól merevülten, dühösen fújva, szent, hegyi bömbölő-viharként türelmetlenkedve, aki lebömböl a völgyekbe: „Hallgassatok meg, különben megostorozlak az isten ostorával!“

Nem mintha haragudnám az ekkép dühöngőkre: hisz legalább kacaghatok rajtuk!

Tudom, hogy szükségkép türelmetlenkednek ezek a lármás nagy dobok, a kik vagy ma jutnak szóhoz, vagy sohasem!

De én és végzetem – mi nem beszélünk a „má“-hoz, mi nem beszélünk a „sohá“-hoz sem: nekünk van szólani türelmünk és időnk és sok időnk. Mivelhogy egykoron még is meg kell jönnie és nem szabad távoznia…

Minek kell egykoron eljönnie és nem szabad eltávoznia? A nagy „hazar“-unknak, nagy messzeséges emberországunknak, az évezredes Zarathustra-országnak.

Mily messze vagyon az ilyen messzeség? Mit törődöm véle! De azért époly szilárd földnek tartom –, két lábon biztosan állok ezen a földön, – örök földön, kemény, ős kövületen, ezen a legmagasabb, legkeményebb őshegységen, melyhez mint vihar-választóhoz jő minden szél kérdvén: hol? honnan? hová?

Kacagj, kacagj, derüs üdvözítő gonoszságom! Magas hegyről vesd le villogó, csúfondáros hahotádat! Kerítsd horgomra villogásoddal a legszebb ember-halakat!

És ami minden tengerben az enyém, az én tulajdonom minden dolgokon – azt halászd ki nékem, azt hozd föl hozzám: arra várok én, a leggonoszabb halász.

Ki, ki veled horgom! Be, le veled boldogságom csalogató étke!

Csorgasd legédesebb harmatodat, szívem méze! Horgom, akaszkodj bele minden fekete búbánat hasába!

Ki, ki veled szemem! Óh mennyi tenger körülöttem, milyen pirkadó emberi jövendő! És fölöttem – minő rózsaujjú csönd! Milyen felhőtlen némaság!

* * *

A vészkiáltás.

Másnap Zarathustra ujra barlangja előtt ült a kövön, míg állatjai szertekószáltak a világban, hogy uj eleséget hozzanak, – és uj mézet is: mert Zarathustra mézének utolsó csöppjén is túladott és eltékozolta vala azt. Midőn pedig im-ígyen üldögéle, bottal kezében és utánarajzolá a földön alakjának árnyékát, mélázva –, és nem magán és árnyékán mélázva – egyszerre megijedvén összerezzene: mivelhogy árnyéka tőszomszédságában még egy másik árnyékot pillantott meg. És midőn sebtiben körülnézett és fölállott, íme, a jövendőmondó állott mellette, ugyanaz, a kit egykoron asztalánál etetett, itatott, a nagy fáradság hirdetője, a ki tanítá: „Minden egyre megy, semmi sem éri meg a fáradságot, a világnak nincs értelme, a tudás fojtogat.“ De orcája időközben elváltozék, és mikoron Zarathustra szemébe nézett, szíve megint megrettent: annyi balhír és hamuszürke villám cikázott végig ezen az ábrázaton.

A jós, a ki észbe vette, mi ment végbe Zarathustra lelkében, végig törlé orcáját, mikéntha el akarta volna törűlni; s ugyanígy cselekedék Zarathustra. És miután im-ígyen mindketten összeszedték és megerősítették magukat, kezet fogának annak jeléül, hogy ujra ismerni kivánják egymást.

„Légy üdvöz“ – mondá Zarathustra – „te a nagy fáradság jövendőmondója, ne lettél légyen hiába asztalom vendége egykoron. Egyél, igyál ma is nálam és bocsásd meg, hogy vidám öreg ember ül veled egy asztalnál!“ – „Vidám öreg ember? – mondá viszontag a jós fejét rázva – de bárki légy, vagy akarsz lenni, Zarathustra, nem lész az már többé ide fönn, – csónakod nemsokára nem ül majd szárazon!“ – „Hát szárazon ülök?“ – – kérdé Zarathustra nevetve. – „Hegyed körül a habok dagadnak, dagadnak“ – válaszolá a jós – „nagy szükség és szomoruság hullámai: nem sokára sajkád is fölemelik és elvisznek téged.“ – Zarathustra csodálkozva hallgatott. „Nem hallasz még semmit?“ – folytatá a jövendőmondó – „nem zúg, nem forr-e még föl feléd az ár a mélységből?“ – Zarathustra ujólag hallgatott és hallgatózott: ekkor hosszú, hosszú kiáltást halla, a mit a mélységek egymásnak vetének és továbbadának, mivelhogy egyik sem akará megtartani: oly borzadályosan hangozék.

„Te gonosz híradó“ – mondá végre Zarathustra –, „ez vészkiáltás és oly ember kiáltása, a ki biztosan fekete tengerből jő. De mit törődöm én az ember veszedelmével! Utolsó bűnöm, a mely megőrizteték nékem, tudod-e, hogy hívják azt?“

– „Részvét!“ – felelé a jós túláradó szívvel és mindkét kezét fölemelé – „óh Zarathustra, azért jövök, hogy utolsó bűnödre csábítsalak!“

S alig hogy e szavakat mondá, ismét hallatszék a kiáltás és még hosszabban és még kinosabban, mint annak előtte, és már sokkal közelebbről. „Hallod? Hallod-e, Zarathustra?“ – kérdezé a jós, – „hozzád szól-e kiáltás, téged szólít: jővel, jővel, jővel, itt az ideje, itt a végső ideje!“

Zarathustra erre hallgatott, zavarodottan és megrendűlve; végül habozva kérdezé: „És vajjon ki az, a ki engem ott szólít?“

„De hisz te tudod“ – válaszolá hevesen a jós – „miért tetteted magad? A fensőbbrendű ember az, a ki utánad kiált!“

„A fensőbbrendű ember?“ – kiáltá Zarathustra borzadással eltelve – „mit akar az? Mit akar az? A fensőbbrendű ember! Mit akar az itt?“ – és bőrét elönté a verejték.

A jós azonban nem vetett ügyet Zarathustra szorongására, hanem csak hallgatózék, hallgatózék a mélység felé.

Midőn azonban soká semmi sem hallatszék föl onnan, visszanézett és látá, hogy Zarathustra áll és remeg.

„Óh Zarathustra,“ – kezdé bús hangon – „valóban nem úgy állsz itt, mint a kit kergévé tesz boldogsága: táncolnod kell majd, hogy el ne dőlj!

De ha táncolnál is előttem és jobbra-balra ugrándoznál szokásod szerint: ne mondhassa nekem senki: „Lám, imhol táncol az utolsó vidám ember!“

Hiába jönne valaki erre a magaslatra; a ki azt itt keresné: barlangokat találna és barlang-zugokat, bujkálók buvóhelyeit, de nem találna boldogságos tárnákat, kincses kamarákat, uj boldogság aranyos ereit.

Boldogság – hogy találhatna az ember boldogságot ilyen eltemetkezett remetéknél! S vajjon az utolsó boldogságot a boldogságos szigeteken kell-e keresnem és távol elfeledett tengerek között?

De minden egyre megy, semmi sem éri meg a fáradságot, s boldogságos szigetek sincsenek már sehol!“

Im-ígyen sóhajtozék a jós; utolsó sóhaja után azonban Zarathustra megint fölvidula és visszanyeré biztosságát, miként az, a ki mély szorosból jön föl a napvilágra. „Nem! Nem! Háromszor nem!“ – kiáltá fennhangon és végigsimítá szakállát – „ezt jobban tudom én! Vannak még boldogságos szigetek! Hallgass erről, te sopánkodó, szomorú flótás!

Szünj meg erről cseperegni, te délelőtti esőfelhő! Avagy nem ázám-e már át szomorúságodtól, mint az eb, kit vízzel végig öntének?

Ime megrázkódom és elfutok előled, hogy megint megszáradjak: ne csodálkozz ezen! Avagy udvariatlannak tartasz? De hisz ez itt az én udvarom!

És fennsőbbrendű embered? Nosza, mindjárt kiszállok, hogy abban az erdőben megkeressem: onnan jött vala kiáltása. Talán vadállat szorongatja.

Az én területemen vagyon: itt ne történjék bántódása! S bizony, van elég vadállat nálam.“

Igy szólván, Zarathustra útnak indula. Ekkor a jövendőmondó: „Óh Zarathustra, nagy kópé vagy!

Tudom már: meg akarsz tőlem szabadúlni! Még inkább futsz az erdőbe és űzöl vad állatot!

De mihaszna? Este megint vendéged leszek; tulajdon barlangodban ülök majd itt, tűrelmesen, tuskómódra és várlak téged!“

„Legyen!“ – viszonzá Zarathustra távozóban – „és a mi az enyém barlangomban, az a tiéd is, vendégem!

Ha pedig találsz még mézet, csak nyald föl bátran, te morgó medve, és édesítsd meg véle lelkedet! Mert este mindketten vigan leszünk,

– vigan és vigadván, hogy ennek a napnak vége! És te magad, mint táncosmedvém fogsz nótámra táncolni.

Nem hiszed? Rázod a fejed? Ám jó! Vén medve! De én – én is igazmondó jós vagyok.“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

Beszélgetés a királyokkal.

1.

Zarathustra még alig vala egy órát úton hegyeiben és erdőiben, a mikor egyszerre különös fölvonulást pillanta meg. Éppen azon az uton, a melyen le akart szállani két király jőve vele szembe, koronával és biboros övekkel ékesítve és tarkán-barkán mint valami flamingó madarak; s teherhordó szamarat hajtának maguk előtt: „Mit akarnak ezek a királyok országomban?“ mondá Zarathustra csodálkozva szívéhez és hirtelen elrejtőzék egy bokor mögé. Midőn pedig a királyok egészen közelébe érének, félig hangosan, mikéntha magában beszélne, mormogá: „Furcsa! Furcsa! Hogy illik ez egybe! Két királyt látok – és csak egy szamarat!“

Ekkor mind a két király megállott, mosolygott oda pillantván, a honnan a hang jött vala és azután egymás szemébe nézett. „Ilyesmit gondolnak alattvalóink is,“ – mondá a jobb felől levő király, – „de nem mondják ki.“

A király pedig, a ki balfelől vala, vállát vonván válaszolá: „Bizonyosan kecskepásztor. Vagy remete, a ki túlsoká élt sziklák és fák alatt. Mert a semilyen társaság is megrontja a jó erkölcsöket.“

„A jó erkölcsöket“ – felelé ádáz rossz kedvvel a másik király – „hát mi elől menekülünk mi, ha nem a „jó erkölcsök“ elől? A mi „jó társaság“-unk elől!

Bizony, bizony, jobb remeték és kecskepásztorok közt élni, mint aranyfüstbe göngyölt, hamis, kendőzött csőcselékünkkel, – jóllehet a „jó társaság“-nak hívja magát,

– jóllehet „nemesség“-nek hívja magát. De ott minden hamis és rohadt, elsőben is a vér, hála vén rossz betegségeknek és a még rosszabb gyógyító-művészeknek.

Legjobbnak tartom, legjobban szeretem ma még az egészséges parasztot, a ki goromba, ravasz, nyakas, kitartó: ő ma a legelőkelőbb faj.

A paraszt ma az ember java; és a paraszt-fajtának kellene uralkodnia! De ma a csőcselék birodalmát éljük, – engem ugyan nem csalnak meg többet. S csőcselék annyi mint zagyvalék.

Csőcselék-zagyvalék: benne minden összevissza vagyon zavarva, szent és gaz, nemes úr és zsidó és valahány barma Noé bárkájának.

Jó erkölcsök! Nálunk minden hazug és rohadt. Már senki sem tud tisztelni: éppen ez elől futunk. Mézes száju tolakodó ebek ők, pálmaleveleket aranyoznak.

Az az utálat fojtogat, hogy mi királyok magunk is hamisakká levénk, teleaggatva öregapáink ócska elsárgúlt cicomás maskarájával, mutatványos érmekké levénk a legostobábbak és legcsalafurdibbak s mindazok számára, a kik ma a hatalommal kereskednek.

Mi nem vagyunk az elsők – és mégis kell, hogy az elsőket jelentsük: jól laktunk végre ezzel a csalással és megcsömörlöttünk tőle.

A csőcselék utjából térénk ki, kitérénk mindezeknek a teliszájuaknak és firkász-kullancsoknak, a kalmár-szagnak, nagyravágyás fickándozásainak, a bűzös lehelletnek –: fuj, mily utálatos a csőcselék közt élni,

fuj, mily utálatos a csőcselék közt elsőt jelenteni! Óh, undok! undok! undok! Királyok, mik vagyunk mi még!“

„Régi betegséged jön rád“ – mondá erre a balfelől levő király – „az utálat jön rád, szegény testvérem. De tudod-e, valaki hallgat minket!“

Tüstént fölegyenesedék erre buvóhelyéről Zarathustra, a ki erre a beszélgetésre szemet-szát tátott, odalépett a királyokhoz és ily szavakra fakada:

„A ki titeket hallgat, a ki titeket szívesen hallgat, királyok, Zarathustrának hivatik.

Én vagyok Zarathustra, a ki egykoron mondá: „királyok, mik vagyunk mi még!“

Ez pedig az én birodalmam és urodalmam: vajjon mi keresni valótok lehet az én birodalmamban? De talán megtalálátok útközben, a mit én keresek: tudniillik a fensőbbrendű embert.

A királyok ennek hallatára mellökre verének és egy szájjal mondák: „Megismerteténk!“

E szó szablyájával széllyelvágod szívünk legvastagabb sötétségeit. Fölfedezéd szükségünket, mert, íme, azért vagyunk úton, hogy megtalálnók a fensőbbrendű embert,

az embert, a ki magasabb rendű, mint mi, jóllehet mi királyok vagyunk. Néki visszük ezt a szamarat. Mivelhogy a fensőbbrendű embernek egyszersmind a legfelsőbb úrnak is kell lennie.

Nincs keservesebb balsors az emberi sorsban, mintha a föld hatalmasai egyuttal nem a legelső emberek is. Mert ilyenkor minden hamissá, ferdévé és szörnyeteggé lészen.

És kivált, ha ők az utolsók és inkább barmok, mint emberek: akkor följebb, egyre följebb száll a csőcselék ára és végezetűl így szól a csőcselék-erény: „Ime, csak én vagyok erény!“

„Mit hallék ebben a pillanatban?“ – mondá Zarathustra viszontag – „Mily bölcs beszéd egy királytól! El vagyok ragadtatva és valóban, már csikland a vágy, hogy rímet faragjak reá; –

– és ha olyan rím is, a mi nem való minden fülnek.

Már rég letettem arról, hogy kiméljem a hosszú füleket. Nosza, rajta!

(Itt pedig megesék, hogy a szamár is szóhoz juta: s érthetően és gonoszúl monda reá igent „i-á“).

2.

És a királyok gyönyörködének Zarathustra rigmusában és a jobb oldali király így szóla: „Óh Zarathustra, mily okosan cselekedtünk, a mikor kivonultunk, hogy téged látnánk!

Mert ellenségeid képedet az ő tükrükben mutaták nékünk! s onnan rém-képen, sátáni vigyorgással néztél reánk: úgy, hogy félénk tőled.

De mihaszna! Igéid egyre fülünkbe és szivünkbe hatolának. Ekkor végre így szóltunk: ki bánja, milyen az ábrázatja!

Hallanunk kell őt, a ki hirdeti: „szeressétek a békét de csak mint uj háború eszközét és jobban szeressétek a rövid békét, mint a hosszút!“

Senki sem mondott még ilyen harcias szavakat: „Mi jó? Bátornak lenni jó dolog. A jó háború az, a mi mindeneket szentesít.“

Óh Zarathustra, apáink vére pezsdűlt meg testünkben e szavakra: mikéntha kikelet szól vala öreg boros hordókhoz.

Ha a kardok vöröspettyes kigyókhoz hasonlatosan fonódtak egybe, akkor apáink szépnek találták az életet: minden béke napja lagymatag és bágyasztó volt nékik, és a hosszú béke szégyent keltett bennök.

Hogy sopánkodának apáink, ha villámfényű kardokat kiszáradva látának a falon! S mint ezek, ők is szomjúhozák a háborút. Mert a kard vért akar inni és villog a vágytól.“ – –

– Midőn a kírályok ilyeténképen hévvel fecsegének-locsogának apáik boldogságáról, Zarathustrának nagy kedve kerekedék, hogy kigúnyolja hevüket: mert szemlátomást nagyon békés királyokkal állott szemben, vén és finom ábrázatú királyokkal. De erőt vett magán. „Rajta“ – mondá – „ott megy az út Zarathustra barlangjához; s ennek a napnak legyen hosszú az estéje! De most hamarosan vészkiáltás szólít el tőletek.

Tisztesség a barlangomnak, ha királyok ülnek és várnak benne: de, persze, soká kell majd várnatok!

De, ez nem baj! Az ember manapság hol tanul meg jobban várni, mind az udvarnál? Mi a királyok minden erénye, a mi még megmaradt – nemdenem így hivatik: várni – tudni?“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A pióca.

És Zarathustra gondolatokba mélyedve ment tovább és mélyebbre, erdőkön át, ingoványok mellett; de – a mint az már mindenkivel megesik, a ki nehéz dolgokon gondolkozik – közben váratlanúl egy emberre lépett. És íme, egyszerre egy jajkiáltás és két káromkodás és húsz ronda szó fröcscsent arcába: úgyhogy ijedtében botot emelt és még végig is vert azon, a kit megtaposott. De rögtön észretért és szíve nevetett balgaságán, a mit éppen elkövetett.

„Bocsáss meg“ – mondá a megtaposotthoz, a ki közben zordonan fölült vala – „bocsáss meg és hallj mindenekelőtt egy hasonlatot.

Mint a vándor, a ki távoli dolgokról ábrándozik, váratlanúl, magános úton alvó kutyába botlik, napon heverő kutyába:

– mint pattan föl erre mindkettő, mint támad egymásnak, halálos ellenség módjára ez a két halálra rémült: azonképen jártunk mi is.

És mégis! És mégis – mily kevés hijja volt, hogy kedveskedtek volna egymásnak ez a kutya és ez a magános vándor! Hisz mind a ketten – magánosak!“

– „Bárki légy“ – mondá még mindig zordonan a megtaposott – „te hasonlatoddal is bántasz, nemcsak lábaddal!

„Tán kutya vagyok?“ – Ezzel fölkelvén kihúzá meztelen karját a mocsárból. Előbb ugyanis hason fekve lapúlt a földön, elrejtőzve és fölismerhetetlenül, mint a ki mocsári vadra les.

„Ugyan mit mívelsz!“ – kiálta Zarathustra ijedten, mert látá, hogy a meztelen karon sok vér csorgott végig – „mi baj ért? Talán vad állat mart meg, szerencsétlen?“

A vérző ember nevetett, de még mindig haragosan. „Mi közöd hozzá!“ – mondá és tovább akart menni. „Én itt itthon vagyok és a magam területén. Kérdezzen, a ki akar, de fajankónak aligha felelek.“

„Csalódol“ – mondá Zarathustra résztvevően és megfogá őt – „csalódol: itt nem vagy otthon, hanem az én birodalmamban és itt senkinek se essék bántódása.

Nevezhetsz annak, a minek akarsz, – én az vagyok, a kinek lennem kell. Zarathustrának hívom magam.

Nosza! Ott megy az út Zarathustra barlangjához, nincs az messze –, nem akarod-e nálam sebeid gyógyítani?

Pórúl jártál, boldogtalan, ebben az életben: először megmart az élet, azután – megtaposott az ember!“

Mikoron azonban a megtaposott Zarathustra nevét hallá, elváltozék. „Mi történik vélem!“ – kiáltá – „kivel törődöm még világéletemben, hanemha egyetlen emberrel: Zarathustrával és azzal az egyetlen állattal, a mely vérből él, a vérszopó piócával?

A pióca kedvéért fekűvém itt a mocsár szélén, halászmódra és kinyujtott karom már tízszer harapta a pióca és íme, még szebb pióca kap vérem után, maga Zarathustra!

Óh boldogság! Óh csoda! Áldott légyen a nap, a mely ebbe a mocsárba csalogatott! Áldott a legjobb, legelevenebb köpűlyöző, a ki ma él, áldott légyen a lelkiösmeret nagy piócája: Zarathustra!“

Im-ígyen szólott a megtaposott; és Zarathustra megörült beszédének és finom, tisztességes módjának. „Ki vagy?“ – kérdezé és kezét nyujtá neki – „Közöttünk sok a fölvilágosítani, földeríteni való: ámde, úgy látom, már tiszta, világos nap derűl.“

„Én vagyok a leglelkiismeretesebb lélek“ – válaszolá a kérdezett – „és alig akad, a ki lélek dolgaiban szigorúbb, keményebb volna mint én, kivévén azt, a kitől én tanulám el, magát Zarathustrát.

Jobb, ha az ember semmit sem tud, mintha sokat tud, de csak félig-meddig! Jobb, ha az ember bolond, de a maga feje szerint, mint bölcs, de a más esze szerint! Én – a föld mélyére szállok:

– akár nagy, akár kicsiny, ki bánja! Akár mocsár, akár ég a neve? Egy tenyérnyi föld elég nékem: csak ha igazán föld és talaj!

– egy tenyérnyi föld: azon már lehet állani. Ha az ember a megismerést igazán lelkiösmeretesen veszi: ott nincs semmi nagy és nincs semmi kicsiny.“

„Akkor talán a pióca megismerője vagy?“ – kérdezé Zarathustra – „és kutatod a piócát fenékig, te lelkiismeretes?“

„Óh, Zarathustra“ – felelé a megtaposott – „az óriás dolog volna; hogy fognék ilyenbe!

A minek azonban mestere és ismerője vagyok, az a pióca agyaveleje: – az az én világom!

És az is világ! De bocsáss meg, hogy erre büszke vagyok, mert itt nem akad párom. Azért mondám, hogy itt „itthon vagyok“.

Milyen régóta kutatom már ezt az egyet, a pióca agyavelejét, hogy a csuszamlós igazság ne csúszék ki kezemből! Itt az én birodalmam van!

– ezért veték el minden mást magamtól, ezért lévék közömbös minden más iránt; és tudásom tőszomszédságában tanyászik sötét tudatlanságom.

A lélek-ösmeretem kivánja tőlem, hogy ezt az egyet ismerjem, és semmi egyebet ne ismerjek; utálok minden felemás-lelket, minden ködös, imbolygó, rajongó lelket.

Valahol becsületességem megszűnik, vak vagyok és az is akarok lenni. Valahol azonban tudni akarok, ott becsületes is akarok lenni, tudniillik kemény, szigorú, kegyetlen, kérlelhetetlen.

Hogy te mondád egyszer, óh Zarathustra: „Lélek az élet, a mely maga vág az életbe“ – ez vezetett és vonzott engem tanításodhoz. És valóban, envéremmel öregbítém tudásomat!“

– „Ahogy a szemlátomás is tanítja“ – veté közbe Zarathustra: mert még mindig csorgott a vér a Lelkiismeretes meztelen karjából. Mivelhogy tiz pióca szopdosá azt.

„Óh, furcsa fickó, mennyire tanít engem ez a szemlátomás, azaz te magad! És talán nem is volna szabad mindent szigorú füledbe öntenem!

Jó hát! Váljunk el! De szeretnék veled ujra találkozni. Ott megy az út barlangomhoz: ma éjjelre légy ott kedves vendégem:

szeretném testeden is jóvá tenni azt, hogy Zarathustra megtaposodott: ezen tünődöm. Most azonban egy vészkiáltás hamarosan elszólít tőled.“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A varázsló.

1.

Midőn pedig Zarathustra sziklák közé került, nem messze, ugyanazon az úton egy embert pillantott meg, aki úgy őrült módjára hadonászott és végre hasra esett.

„Megállj“ – szóla Zarathustra szívéhez – „annak kell a fensőbbrendü embernek lennie; tőle jött ez a jajkiáltás – hadd lám, lehet-e rajta segíteni.“ Midőn pedig odafutott, ahol az ember a földön feküdt, reszkető öreg embert pillanta meg, merev nézésüt: és bárhogyan erőlködék Zarathustra, hogy fölemelje és lábra állítsa, hiába volt az erőlködése. S úgy látszik, a szerencsétlen észre sem vevé, hogy valaki mellette van, sőt inkább egyre, meghatóan, kérlelően hadonászva tekintgetett maga köré, mint a ki mindenkitől elhagyatott, magára hagyatott. Végezetre mégis, sok reszketés, rángatózás és gubbaszkodás után ily panaszra jajdúla:

* * *

2.

– Ekkor azonban Zarathustra nem tudta magát tovább tartóztatni, fölemelte botját és teljes erejéből ütni kezdé a jajgatót. „Hallgass el! – kiálta rá bőszült kacagással:

– „hallgass el, komédiás! Te pénzhamisító! Te hazug májú, hamis zúzájú! Jól átlátlak már!

Majd megmelengetem lábadat, gonosz bűbájos, jól tudok hozzá, mint kell az ílyen szerzetnek – befűteni!“

– „Hagyd abba“, – mondá az öreg ember és fölugrott – „ne üss többet, Zarathustra! Csak játékot űzök ezzel!

Ez mesterségemhez tartozik; próbára akartalak tenni, a midőn ezt a próbát mutatám néked! És, csakugyan, jól átláttál a szitán!

De te, – te is nagy próbát adtál magadról: kemény vagy, bölcs Zarathustra! Keményen dorongolsz „igazságaiddal“, furkósbotod kikényszeríti belőlem – ezt az igazságot.

– „Ne hizelegj“ – felelé Zarathustra, még mindig izgatottan és sötét nézéssel, – „te tetőtől-talpig komédiás! Hamis vagy: mit beszélsz te – igazságról!

Te pávák pávája, hiuság tengere, mit játszol előttem, gonosz bűbájos, kit higygyek magam előtt, midőn ilyen alakban jajgatál?“

„A szellem vezeklőjét“ – felelé az öreg ember, azt – játszám: magad találád ki egykoron ezt a szót –

– a költőt és varázslót, a ki végre maga ellen fordítja szellemét: az átvedlettet, a kit rossz lelkiismerete megfagyaszt.

És valld meg Zarathustra: ugy-e soká tartott, míg átláttál mesterkedésemen és hazugságomon! Te hittél vala szükségemben, a midőn két kézre fogád fejemet:

– hallálak jajgatni „nagyon is kevéssé szerették, nagyon is kevéssé szerették őt!“ Hogy ennyire sikerült vala megcsalnom téged, ezen ujongott benső gonoszságom“.

„Lehet, hogy csalafintábbakat is megcsalál“ – mondá Zarathustra keményen. – „Én nem vagyok résen a csalafurdiak ellen; kell, hogy vigyázatlan legyek: így akarja a sorsom.

Neked viszont – kell csalnod: úgy ismerlek! Neked mindig két-három, négy- és öt értelműnek kell lenned! S a mit most megvallál, azt sem tartom távolról sem elég igaznak, sem elég hamisnak!

Te gonosz pénzhamisitó, miképen cselekedhetnél mást! Még betegséged is kendőznéd, ha orvosodnak mez nélkül mutatkoznál.

Épúgy kendőzéd előttem hazugságodat, mondván: „csak játékot űzék ezzel!“ Mert valami komoly valóság is volt ebben, benned van valami a szellem vezeklőjéből!

Jól átlátok rajtad: varázsolója lettél mindeneknek, de magad ellenében már nem maradt hazugságod és cseleiden megtört a bűbáj!

Utálatot aratál, egyetlen igazságodúl. Egy íz sincs rajtad már valódi, hanemha a szád: vagyis az utálat, a mely szádon tapad.“ –

– „De ki vagy te!“ – kiáltá ekkor az öreg varázsló dacosan, – „kinek szabad velem im-ígyen beszélnie, velem, a legnagyobbal az élők között?“ – és zöld villám lövellt szeméből Zarathustra felé. De mindjárt elváltozék és búsan mondá:

„Óh Zarathustra! Megunám, utálom praktikáimat, én nem vagyok elég nagy, minek alakoskodom! De te jól tudod, – én keresém a nagyot.

Nagy embert akarék ábrázolni és sokakkal elhitetém: ámde ez a hazugság meghaladta erőmet. Összetör engem.

Óh Zarathustra, rajtam minden hazugság; de hogy összetörök – ez az összetörésem igaz!“ –

„Becsületedre válik“ – mondá Zarathustra, komoran félrepillantva – „becsületedre válik, hogy nagyságra törekedél, de ez el is árul téged. Nem vagy nagy.

Gonosz, vén varázsló, az rajtad a legjobb és legbecsületesebb, a mit tisztelek benned, hogy megunád magad és kimondád: „nem vagyok nagy!“

Ezt becsűlöm benned, a szellem vezeklőjében: és ha csak egyetlen röpke szempillantásra is – igaz valál.

De mondd, mit keresel itt az én erdőmben és szikláim között? És ha az én utamat állád, milyen próbát kivánál tőlem? –

– mit kisértél meg bennem? –

Im-ígyen szóla Zarathustra és szemei szikráztak. Az öreg varázsló hallgatott egy ideig, ezután mondá: „Kísértélek? Én csak – keresek.

Óh Zarathustra, keresek egy igaz, derék, egyszerű, egyértelmű embert, a minden becsűletesség emberét, a bölcseség edényét, a megismerés szentjét, keresek egy nagy embert!

Hát nem tudod? Óh Zarathustra? Zarathustrát keresem“.

– És erre hosszú hallgatás támadt közöttük; Zarathustra pedig mélyen összegubbaszkodott azonképen, hogy szemét is behunyá. Utóbb azonban ujra eszmélve beszélgető társára, megragadá a varázsló kezét és így szóla, illemmel teljesen és ármányosan:

„Rajta! Ott fönn vezet az út Zarathustra barlangjához. Benne szabad keresned, a kit szeretnél megtalálni.

És kérj tanácsot sasomtól és kigyómtól: hadd segítsenek néked keresni. Mert barlangom nagy.

Én magam persze – én még nem láték nagy embert. A mi nagy, azt fölfedezni még a legfinomabbak szeme is durva manapság. A csőcselék birodalmát éljük.

Már nem egyet találék, a ki terpeszkedett és fuvalkodott és a nép kiáltá: „Ime, nagy ember!“ De mit használ minden fujtató! Végezetre is kiillan belőle a szél.

Végezetre szétpukkad a béka, a mely nagyon fölfútta magát: a szél kiillan belőle. Puffadt hasút hasba szúrni derék mulatság! Halljátok azt, fiúk!

A „ma“ a csőcseléké: avagy ki tudja még, mi a nagy, mi a kicsi! Ki keresett – és talált itt nagyságot. Csak a bolond: bolondnak bolond a szerencséje.

Nagy embert keresel, fura bolond? Ki tanított vala erre? Ma volna ennek az ideje? Óh gonosz kereső-kisértő, miért – kisértesz engem? –

Im-ígyen szóla Zarathustra megvigasztalódott szívvel és nevetve folytatá útját.

* * *

Szolgálaton kivűl.

Nemsokára azután, hogy Zarathustra megszabadúlt vala a bűbájostól, ismét meglátott valakit útján: sovány, álmos arcú, fekete, hórihorgas embert: ez nagyon megbosszantá. „Óh jaj, – mondá szivének, – álarcos keserűség gubbaszt ott, – úgy látom – csuhásokhoz hasonló, mit keresnek ezek az én birodalmomban?

Hogyan! Alig menekülék attól a varázslótól: s íme ismét más szemfényvesztő akad az utamba, –

– valami kézföltevéssel hókusz-pókuszozó, valami isten kegyelméből való, sötét, csodatevő, kenetes világócsárló, a kit hadd vinne el az ördög!

De az ördög soha sincs helyén, a hol helyén való volna: mindig későn jő ez az átkozott törpe és lőcslábú!“ –

Im-ígyen káromkodék Zarathustra indulatos szívvel és azon törte a fejét, hogy félrefordított tekintettel elsuhan a fekete ember mellett: de, lám másként történt a dolog. Mert ugyanabban a percben már észrevette őt az ülő: és, mint a kit váratlan szerencse ér, felugrott és Zarathustrának indult.

„Bárki vagy is, vándor“ – mondá – „segíts egy eltévedten, egy keresőn, egy aggastyánon, a kit könnyen érhet baleset!

Ez a világ itt vad idegen nékem; vadállatok ordítását is hallám; és az a ki megoltalmazhatott volna, már nem él.

Keresém az utolsó jámbor embert, a szentet és remetét; csak ő nem hallott még itt, erdejében arról, a mit ma már az egész világ tud.“

„Mit tud ma már az egész világ?“ – kérdezé Zarathustra. – „Talán azt, hogy az öreg isten már nem él, kiben egykor az egész világ hitt vala?“

„Te mondod“ – felelé búsan az aggastyán. –

„És én szolgálám ezt az öreg istent utolsó órájáig.

Most azonban már „szolgálaton kivűl“ vagyok, gazda nélkűl és mégsem szabad, s egy órára sem vidulok föl többé, hanemha emlékezem.

Azért vonulék föl ezekbe a hegyekbe, hogy végre megint ünnepet űljek, a minő egy öreg pápát és egyházatyát megillet – mert tudd meg, én vagyok az utolsó pápa! – hogy a kegyes emlékek és istenitiszteletek ünnepét űljem.

Immár azonban ő is meghalt, a legjámborabb ember, az az erdei szent, a ki istenét szüntelenűl énekelve-dörmölészve dicséré.

Nem találám őt magát, bár kunyhóját megtalálám – de rábukkanék két farkasra, a melyek halálán vonítának – mivelhogy minden állat szereté őt. Ekkor elfuték.

Hát hiába jövék ezekbe az erdőkbe és hegyekbe?

Ekkor elhatározá a szívem, hogy más valakit keressek, a legjámborabbat azok közűl, a kik nem hisznek istent – hogy Zarathustrát keressem!“

Im-ígyen szóla az agg és élesen ránézett arra, a ki előtte állott. Zarathustra pedig megragadá az öreg pápa kezét és soká szemlélé csodálattal.

„Lám, tisztelendő“, – mondá aztán – „milyen szép, hosszú kéz! Olyannak a keze, a ki mindig áldást osztott. Ime azonban azt tartja, a kít keressz, engem, Zarathustrát.

Én vagyok, az istentelen Zarathustra, a ki mondja: „Hol van az, a ki istentelenebb nálam, hadd élvezzem tanítását!“

Im-ígyen szóla Zarathustra és tekintetével keresztűl fúrá az öreg pápa gondolatait és hátsógondolatait. Végezetre emez így kezdett beszélni:

„A ki legjobban szerette és bírta őt, íme az veszté el legjobban:

– íme, kettőnk közűl bizonyosan én vagyok az istentelenebb? de vajjon ki örvendhetne ennek!“

– „Végsőkig szolgáltál néki – kérdezé Zarathustra mély hallgatás után, – te tudod, mi módon halt meg? Igaz-e, a mit mondanak, hogy a részvét fojtá meg, – hogy látá, mint függ az ember a kereszten és nem viselé el, hogy az emberhez való szeretete pokla és utoljára halála lőn?“ –

Az öreg pápa nem felelt, hanem vad, és fájdalmas komor arccal félrenézett.

„Hadd el!“ – mondá Zarathustra hosszas gondolkozás után, még mindig egyenesen szemébe nézvén az öreg embernek.

„Hadd el, neki vége! És bár becsületedre válik, hogy jót mondasz erről a halottról, époly jól tudod, mint én, ki volt ő és hogy különösek voltak az ő útjai“.

„Három szem közt mondva“ – viszonzá a pápa felderűlve (mert félszemére vak vala), – a mi az istent illeti, fölvilágosodottabb vagyok mint maga Zarathustra és – szabad is annak lennem.

Szeretetem évek hosszú során szolgálá őt, akaratom mindenben követé az ő akaratát. A jó szolga pedig tud mindent és még sokat, a mit ura még önmaga előtt is rejteget.

Bujkáló isten vala, titokzatossággal teljes. Bizony, bizony még fiához is csak titkos utakon jutott. Hitvallása küszöbén a házasságtörés áll.

A ki őt a szeretet istenének magasztalja, nem gondolkozik elég fennkölten magáról a szeretetről. Nem akart-e ez az isten biró is lenni? Ámde a szerető szeretete túl van jutalmon és megtorláson.

Midőn ifjú volt, ez a napkeleti isten, akkor még kemény volt és bosszúálló és poklot épített kedvencei gyönyörűségére.

Végezetre elvénhedett és megpuhult és porhanyó és résztvevő szivű lőn, hasonlatosabb egy nagyapához, mint egy apához, de leghasonlatosabb egy roskatag öreg nagyanyához.

Ott üle – bánkódván lába gyengeségén – a suton, fonnyadtan, életunottan, kimerűlt akarattal, s egy szép napon megfojtá őt túlságos szánalma.“

„Te vén pápa“ – veté közbe Zarathustra – „s ezt tulajdon szemeddel láttad volna? Lehet, hogy így történt: így és máskép. Ha az istenek meghalnak, mindig sokfajta halállal halnak.

De mindegy! Akár így, akár úgy, – neki vége! Nem tetszett se fülemnek, se szememnek, egyéb rosszat nem szeretnék róla mondani.

Szeretek mindent, ami nyílt szemű és becsűletes beszédű. De ő – hisz te tudod, öreg pap, – volt benne valami a fajtádból, a papfajtából – sokértelmű vala.

És nem is vala érthető. Mennyire dühöngött reánk, ez a dűhtől fúvó, hogy rosszúl értjük őt! De miért nem beszélt tisztábban?

És ha fülünkben volt a hiba, miért adott nékünk füleket, a melyek rosszúl hallák őt? S ha iszap vala fülünkben, vajjon ki tette belé?

Sokat elfuserált ez a kontár fazekas! Hogy azonban fazekain és teremtményein áll bosszút, azért hogy nem sikerűltek, – ezzel a jó ízlés ellen vétett.

A kegyességben is van jó ízlés: s ez utoljára így szólt: „el az ilyen istennel! Inkább ne legyen isten, inkább legyünk a sorsunknak magunk a kovácsai, inkább legyünk bolondok, inkább legyünk magunk az isten!“

„Mit hallok!“ – mondá az öreg pápa fülét hegyezve – „óh Zarathustra, jámborabb vagy, mint hiszed, ezzel a hitetlenségeddel! Valami bensődben lakozó térített istentelenségedre.

Avagy nem maga jámborságod az, a mi nem engedi többé, hogy istent higyj! És nagyon is nagy becsületességed egyszer még túlvezet jón és gonoszon!

Ime, mi várakozik még reád? Van szemed, kezed, szád; öröktől fogva áldásra teremtvék. Nemcsak kézzel áld az ember.

Közeledben, jóllehet a legistentelenebbnek mondod magad, hosszú áldás titkos tömjén-illatát szimatolom: édesbús érzés száll meg tőle.

Hadd legyek vendéged, Zarathustra, egyetlen éjszakára! Most sehol a földön nem érezném magam jobban, mint nálad!“

„Ámen! Úgy legyen!“ – mondá Zarathustra elbámulva, – „oda föl vezet az út Zarathustra barlangjához.

Valóban nagyon szeretnélek magam oda kisérni, tisztelendő atyám, mivelhogy szeretek minden jámbor embert. De most vészkiáltás szólít el tőled hamarosan.

Területemen ne essék bántódása senkinek; barlangom jó rév. És legjobban szeretnék minden szomorú embert ujra szilárd földre s szilárd lábra állítani.

De ki venné le a te búbánatodat válladról? Erre én nagyon is gyönge vagyok: Valóban soká kellene várnunk, míg valaki megint felköltené istenedet.

Mivelhogy ez az öreg isten már nem él: az halott, mint annak a rendje!“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A legrútabb ember.

És Zarathustrát sietős lába megint tovább vivé hegyen-erdőn és szeme keresett és egyre keresett, de sehol sem látta azt, a kit szeretett volna látni, a nagy veszedelemben forgót és vészkiáltót. S egész utján ujongott a szíve és hálával telt el. „Mily jókat ajándékozott nékem ez a nap“ – úgymond – kárpótlásúl azért, hogy oly balúl kezdődék! Milyen furcsa beszélgető-társaim akadtak!

Szavaikon még soká rágódom majd, mint jó magokon; fogaim hadd morzsolják és őröljék, valamig tejként folynak lelkembe!“

Midőn azonban az út ismét szikla köré kanyarodott, egyszerre megváltozott a vidék és Zarathustra a halál birodalmába lépett. Itt fekete és vörös szirtek meredeztek: se fű, se fa, se madárhang. Ezt a völgyet minden állat kerülé, még a ragadozók is; csak egy fajta undok, vastag, zöld kigyó jött ide, ha elvénhedett, meghalni. Ennek okáért a pásztorok ezt a völgyet „kigyó-halál“-nak hívák.

Zarathustra pedig sötét emlékekbe merült, mert úgy érzé, hogy már egyszer volt ebben a völgyben. És sok minden nehezedék lelkére: úgy, hogy lassan ballagott és egyre lassabban, míg végezetre megállott. S ekkor, fölpillantva, meglátott valamit, a mi az úton ült, emberformájút, de alig embert, valami kimondhatatlant. És egyszerre elfogta Zarathustrát a nagy szégyen, hogy ilyesmit lát: elpirulva egészen ezüstös hajáig, elfordítá tekintetét és ezt a gonosz helyet már elhagyni készült. Ekkor azonban hangos lőn a holt pusztaság: a földből valami fölbugygyant bugyborékolva, hörögve, mint a hogy éjjente a víz bedugult csöveken át bugyborékol és hörög; és végtére emberi hang és emberi beszéd lőn belőle, s ez így hangozék:

„Zarathustra! Zarathustra! Találd ki talányom! Szólj, szólj! Milyen bosszú vétetik a tanún?

Visszacsallak, itt tükörsima a jég! Vigyázz, vigyázz, hogy büszkeséged itt ne törje lábát!

Bölcsnek állítod magad, büszke Zarathustra! Hát találd ki a talányt, kemény diótörő – a talányt, a ki vagyok! Szólj hát: ki vagyok én!“

– Midőn azonban Zarathustra e szavakat hallotta vala, – mit gondoltok, mi ment végbe lelkében? Szánalom szállá meg, s egyszerre lebukék, valamiképen a tölgyfa lebukik, a mely soká állott vala ellen a sok fejszésnek, lebukik tompa zuhanással, nagy hirtelen, megijesztvén még azokat is, a kik ledönteni akarták. De íme megint felugrék és ábrázata kemény lőn.

„Megísmerlek“ – mondá érces hangon – „te az isten gyilkosa vagy! Hagyj utamra mennem.

Nem viseléd el, a ki téged látott, – a ki át meg át látott rajtad, te undokok undoka! Bosszút állottál ezen a tanun!

Im-ígyen szóla Zarathustra és elindult; ám a kimondhatatlan megragadá köntöse csücskét és elkezde ujból bugyborékolni és szavakat keresni: „Maradj!“ mondá végre –

– maradj! Ne menj el mellettem! Eltaláltam, milyen fejsze döntött le: Légy üdvöz, hogy ujra állasz!

Jól tudom, eltaláltad, mi nyomja annak a lelkét, a ki őt megölé, az isten gyilkosának lelkét. Maradj! Ülj mellém, nem kérem híába.

Kihez törekedhettem, ha nem hozzád? Maradj, ülj le! De ne nézz reám! Becsüld meg im-ígyen – rútságomat!

Üldöznek: íme, te vagy utolsó menedékem. Nem gyülöletükkel, nem „fogdmeg“-eikkel; – óh, az ilyen nyomon-követést kígúnyolnám, büszke és vidám lennék!

Avagy nem diadalmaskodott – eleddig mindig az, a kit nyomomon üldöztek? És a ki jól követ nyomon, az könnyen megtanúl követni: – hisz már a dolognak nyomában van! De részvétük az –

részvétük az, a mi elől menekülök és hozzád menekülök. Óh Zarathustra, védj meg te, utolsó menedékem, te egyetlen, a ki kitaláltál engem:

– kitaláltad, mi nyomja a lelkét, annak, a ki őt megölte. Maradj! És ha már menni akarsz, türelmetlen: ne menj azon az úton, a melyen én jövék. Az az út rossz.

Haragszol reám, hogy már nagyon is soká töröm a szót? Hogy tanácsot adok néked? De tudd meg, én adom, én a legrútabb ember, a kinek lába is a legnagyobb, legnehezebb. Minden utat agyontaposok, pocsékká taposok.

Hogy azonban te elhaladtál mellettem, s némán, hogy elpirultál – jól látám –: arról rád ismerék, Zarathustra.

Bárki más alamizsnáját dobja vala nékem, részvétét szemmel, szóval. De erre nem vagyok eléggé kedves, ezt kitaláltad –

– erre tulságosan gazdag vagyok, gazdag nagy borzasztó, rút és kimondhatatlan dolgokban! Szégyenkezésed, Zarathustra, megtisztelt engem!

Csak ügygyel-bajjal kerűlék ki a szánakozók tolongásából – hogy megtaláljam az egyetlent, a ki ma hirdeti „szánakozni tolakodás“, – hogy megtaláljalak téged, óh Zarathustra!

– akár isteni, akár emberi részvét: a részvét a szemérmet sérti. És segíteni nem akarni, úgy lehet, előkelőbb dolog, mint az az erény, a mi segítségre siet.

Ma azonban minden legkisebb ember is erénynek hivja a részvétet: – ezek nem tisztelik a nagy szerencsétlenséget, a nagy rútságot, a nagy nem-sikerűlést.

Míndezeket semmibe sem véve tekintek tova, miként a kutya tovatekint a nyüzsgő juhnyáj háta fölött. Apró, jó gyapjas, jó akaratú szürke emberkék ők.

Miképen a kócsag megvetve néz el, tova, sekély tavak fölött, hátravetett fejjel: azonképen nézek én el, tova kis hullámok, kis hajlamok, kis akaratok és lelkek fölött.

Nagyon is soká adának igazat nékik, ezeknek a kis embereknek: így végre a hatalmat is megadák nékik s ők most azt tanítják: „csak az a jó, a mit kis emberek hagynak jóvá“.

És „igazság“ ma az, a mit a prédikátor is mondott a ki maga is közülök eredt vala, az a különös szent és a kis emberek szószólója, a ki magáról ezt a bizonyságot tette: „én – vagyok az igazság“.

Ez a szerénytelen ember már régóta duzzasztja a kis embereket, – ő, a ki nem csekély tévedést tanított, tanítván: „én vagyok az igazság“.

S kapott-e a szerénytelen valaha udvariasabb feleletet? – Te pedig, Zarathustra, elmenél mellette és mondád: „Nem! Nem! Háromszor nem!“

Óva-intél tévedésétől, óva-intél s mint első, a szánalomtól – nem mindenkit, nem senkit, hanem téged és a magadfajtáját.

Szégyelled a nagyon szenvedő szégyenét; és valóban, ha így szólsz: „a szánalomtól nagy felhő borúl reánk, vigyázzatok, emberek!“ – ha azt tanítod „minden teremtő kemény, minden nagy szeretet fölülemelkedik szánalmán“: óh, Zarathustra, mennyire betanulád a vihar-jeleket!

De te magad – magad is intsed-óvjad tulajdon szánalmadtól is! Mert sokan készűlnek feléd; sok szenvedő, kétkedő, kétségbeeső, fuldokló, fázó-didergő.

Magam elől is óva intelek. Kitaláltad legjobb, legrosszabb talányomat, enmagamat és azt, hogy mit tevék. Ismerem a fejszét, a mely megejt téged.

De ő neki – meg kellett vala halnia: mindent látó szemével látá az emberlélek mélységeit és fenekét, minden rejtett gyalázatot és rútságot.

Szánalma nem ismert szégyent: belebujt legrondább zugolyaimba is. Ennek a fölötte-kiváncsinak, fölötte-tolakodónak, fölötte-szánakozónak meg kellett halnia.

Mindig engem látott: az ilyen tanún bosszút akarék állani – vagy inkább magam sem élek.

Az istennek, aki mindent látott, még az embert is, ennek az istennek meg kellett halnia! Az ember nem viseli el, hogy ilyen tanu éljen.“

Im-ígyen szóla a legrútabb ember. De Zarathustra fölállt és útnak indúlt: mivelhogy velőkig vacogott.

„Te kimondhatatlan“ – úgymond – „óva-intél utadtól. Hálából dicsérem néked az enyémet. Lásd, ott fönn fekszik Zarathustra barlangja.

Barlangom nagy és mély, és sokzugolyú; az is, a ki nagyon szeret bujkálni, elbujhat ott. És tőszomszédságában száz búvólyuk és üreg van csúszó-mászó, repeső, ugró állatok számára.

Te kiközösített, te, a ki magadat kiközösítetted, nem akarsz emberek és emberi szánalom közt lakni? Nosza hát, tégy úgy, mint én! Igy tőlem is tanulsz; csak a tettes tanúl.

És mindenek előtt beszélj állataimmal! A legbüszkébb állat és a legbölcsebb állat – ők bizonyára mindkettőnk igazi tanácsadói lehetnek!“

Im-ígyen szóla Zarathustra és utjára ment, még jobban elmerűlve és lassabban ballagva, mint annak előtte: mivelhogy sokon tanakodék és nem talált egykönnyen feleletet.

„Mily szegény az ember!“ – gondolá szívében – „mily rút, mily hörgő, mennyire eltelve titkos szégyennel!

Azt hallom, hogy az ember szereti önmagát: óh, mily nagynak kell ennek a maga-szeretetnek lennie! Mennyi megvetés az ellenese!

Ez is szereté magát, a hogyan megveté magát – nagy szeretőnek és nagy megvetőnek tartom.

Nem találék még senkit, a ki magát mélyebben megvetette volna: ez is magasság. Óh, jaj, avagy talán ez vala a fensőbbrendű ember, a kinek kiáltását hallám?

Szeretem a nagy megvetőket. Az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni.“ – –

* * *