Az önkénytes koldús.
Midőn Zarathustra elhagyta volt a legrútabb embert, didergett és elhagyatva érezé magát: mivelhogy sok hidegség és magánosság ment át a lelkén, úgyhogy tagjai is áthülének tőle. Miközben azonban tovább ment és ismét tovább, föl, le, majd zöld legelők mellett el, majd vad, köves ösvényeken át, a hol valaha bizonyosan nyugtalan patak feküdt vala ágyába: ekkor hirtelen megint melegebb lőn és megnyílék a szíve:
„Mi történék vélem?“ – Kérdé enmagától, valami meleg és eleven üdít föl, minek közelemben kell lennie.
Már kevésbbé vagyok magános; tudattalan bajtársak és testvérek keringenek körülöttem; meleg lehelletük megindítja a lelkem.“
Mikoron pedig szeme szertekémlelt és vigasztalást keresett a magánosságban: íme, tehenek állának egymás mellett egy magaslaton; ezek közelsége és szaga melegítette föl szivét. S úgy látszék, ezek a tehenek buzgón hallgatják valaki beszédét és nem ügyelnek arra, a ki közeledik. Midőn pedig Zarathustra egészen közelükbe ért, világosan hallá, hogy emberszó beszélt a tehenek köréből; és ők valahányan szemlátomást a beszélő felé fordíták fejüket.
Ekkor Zarathustra nekik rohant és széllyelkergeté az állatokat, félvén, hogy itt valakinek baja esett, a kin tehenek részvéte aligha segíthet. De ebben csalatkozott; mert, íme, agg ember ült a földön és rábeszélni látszék a teheneket, hogy ne féljenek tőle; békés ember és hegyi prédikátor vala, a kinek szeméből maga a jóság prédikált. „Mit keressz itt?“ – kérdezé Zarathustra megütközve.
„Hogy mit keresek itt?“ – felelé az – „Ugyanazt, a mit te keresel, te békebontó! Tudniillik a földi boldogságot.
S e részt ezektől a tehenektől szeretnék tanulni. Mert, tudd meg, már fél délelőtt beszélek nékik és éppen most akartak felelni. De miért zavarod őket?
És ha nem fordulunk meg és nem leszünk olyanok, mint a tehenek, nem jutunk a mennyeknek országába. Mert egyet kellene tőlük tanulnunk: a kérődzést.
És bizony, bizony, ha az ember az egész világot elnyerné és nem tanulná meg az egyet: a kérődzést: mi haszna! Nem szabadúlna meg búbánatától –
– nagy búbánatától: ezt pedig ma úgy hivják, hogy undor; kinek szíve, szeme, szája, ne volna ma undorral telve? Te néked is! Te néked is! De nézd csak ezeket a teheneket!“
Im-ígyen szóla a hegyi prédikátor és azután Zarathustra felé fordítá tekintetét – mert az eddig szeretettel csüngött a teheneken –: ekkor azonban elváltozék. „Ki az, a kivel beszélek?“ – kiáltá megriadva és felugrék a földről.
Ez az utálat nélkül való ember, ez maga Zarathustra, a nagy utálat legyőzője, ez a szeme, ez a szája, ez a szíve magának Zarathustrának.“
És im-ígyen szólván könnye-árja közben megcsókolá annak a kezét, a kihez beszélt és egészen úgy viselkedék, mint a kinek váratlanul értékes ajándék és klenódium esett ölébe. A tehenek pedig mindennek tanui valának és bámulának. „Ne beszélj rólam, te csodálatos! Te kedves!“ – mondá Zarathustra és szabadkozott gyöngédsége elől, – „beszélj előbb magadról! Vajjon nem te vagy-e az önkénytes koldus, a ki egykoron nagy gazdagságot vetett el magától. –
– a ki gazdagságát és a gazdagokat szégyellé és a legszegényebbekhez menekült, hogy nékik ajándékozza bőséges szivét? De ők nem fogadák el.“
„De nem fogadának el engem“ – mondá az önkénytes koldus – „hisz te tudod. Igy hát végtére a barmokhoz és ezekhez a tehenekhez jövék.“
„Ekkor megtanulád“ – szakítá félbe beszédét Zarathustra – „mennyire nehezebb igazat adni, mint igazat venni és hogy jól ajándékozni művészet és a jóság végső, legfinomabb remekelése.“
„Különösen manapság“ – felelé az önkénytes koldus: „manapság, a midőn minden alacsony föllázadt és neki vadúlt és a maga módjára úrhatnám lőn: tudniillik csőcselék-módra.
Mert itt az ideje, hisz te tudod, a nagy, gonosz, hosszú, lassú csőcselék- és rabszolga-lázadásnak: nőttön-nő az!
S íme az alacsonyrendüeket föllázít minden jótevés és kis ajándok; és a dúsgazdagok legyenek résen!
A ki ma hasas üveg módjára túlszűk nyakból csöpög: – az ilyen üvegnek ma szeretík nyakát törni.
Kéjvágyó mohóság; epés írígység, megkeseredett bosszúvágy, csőcselék-dölyf: ez mind orcámba frecscsent. Ma már nem igaz, hogy boldogok a szegények. A mennyeknek országa pedig a teheneknél vagyon.“
„És miért nincs a gazdagoknál?“ – tapogatózott Zarathustra, miközben elkergeté a teheneket, amelyek bizalmasan rászuszogtak a béke barátjára.
„Mit kísértesz engem?“ – válaszolá ez. – „Hisz magad jobban tudod, mint én. Mi hajtott engem a legszegényebbekhez, Zarathustra? Nemdenem a leggazdagabbjaink iránt való utálat?
– az utálat a gazdagság fegyencei iránt, a kik hasznukat minden szemétből fölszedegetik, hideg szemmel, sóvár agygyal, – az utálat ez iránt a csőcselék iránt, a melynek bűze égbekiált, – ez iránt az aranyfüstbe göngyölt, meghamisított csőcselék iránt, a kinek apái enyves újjuak vagy dögre szálló keselyük vagy rongyszedők valának, ezek az asszonyi állatok módjára engedékenyek, kéjvágyók, feledékenyek: mert egyikök sem esett messze a rimától. –
– Csőcselék fenn, csőcselék lenn! Mi ma még ez: „szegény“, „gazdag!“ Letevék erről a különbségről – és ekkor el-tovafutottam, egyre messzebb, valamig ezekhez a tehenekhez értem.“
Im-ígyen szóla a béke-barátja és maga is szuszogott és ízzadt e szavaknál: úgy, hogy a tehenek ujra bámulának. Zarathustra azonban folyton mosolyogva nézett arcára, a midőn ilyen keményen beszélt és közben némán rázá a fejét.
„Erőszakot tész magadon, te hegyi prédikátor, ha ilyen kemény beszédekkel élsz. Az ilyen keménységre nem termett rá sem szád, sem szemed.
Sőt, úgy látom, gyomrod sem: az föllázad az ilyen harag, gyűlölet túláradása ellen. Gyomrod szelidebb dolgokra vágyódik: nem vagy mészáros.
Sőt inkább növény- és gyökérevőnek tartalak. Talán magot őrölsz. De bizonyos, hogy nem vagy a hús gyönyöreinek barátja és szereted a mézet.“
„Jól eltaláltad mivoltom“ – felelé az önkénytes koldus könnyült szívvel. – „Szeretem a mézet, magot is őrölök, mert azt kerestem, a mi kellemesen izlik és tisztítja a lehelletet:
– s a minek hosszú idő kell, napi és szájmunka szelid semmittevőknek és naplopóknak.
Persze a legtöbbre vitték ezek a tehenek: kitalálták maguknak a kérődzést és a napon heverést. S minden nehéz gondolattól is tartózkodnak, amelyek a szívet fölfújják.“
– „Nosza!“ mondá Zarathustra – „látnod kellene az én állataimat is, sasomat és kigyómat, – nincsen párjuk manapság a föld kerekségén.
Ime, ott vezet az út barlangomhoz: légy ma éjjel vendégem. S találsz nálam uj mézet is, jéghideg aranyos, lépes mézet: azt egyed!
De most szaporán végy búcsút teheneidtől, te furcsa! Mert ők legmelegebb barátaid és tanítóid!“
„– Kivéve egyet, a kit még jobban szeretek“ – felelé az önkénytes koldus. „Te magad jó vagy és még tehénnél is jobb, óh Zarathustra!“
„El, el veled! Te hizelgők hizelgője!“ – kiáltá Zarathustra dühösen – „mit rontasz meg ilyen mézes-mázos dicsérettel?
El, el tőlem!“ kiáltá még egyszer és a kedveskedő koldús felé suhintott botjával: ez pedig szaporán elillant.
* * *
Az árnyék.
Alig illant el az önkénytes koldús és maradt magára Zarathustra, uj hangot hallott háta mögött, a mely így kiáltott: „Állj meg Zarathustra! Várj hát! Hisz én vagyok, Zarathustra, az árnyékod!“ De Zarathustra nem várt, mert hirtelen bosszúság szállotta meg, hogy annyian tolúltak és tolakodtak hozzá hegyeiben. „Hová lőn magánosságom?“ – monda.
Valóban sokallom; ez a hegység nyüzsög, az én országom már nem erről a világról való, uj hegyek kellenek nékem. Árnyékom szólít? Mit bánom árnyékomat! Hadd fusson utánam! én – elfutok előle.“
Im-ígyen szóla Zarathustra szivéhez és elfutott. De az, a ki háta mögött vala, követé; úgy hogy nem sokára három futó kergette egymást: elől az önkénytes koldus, utána Zarathustra, és harmadikúl, leghátúl árnyéka. Nem soká futottak így, a mikor Zarathustra ráeszmélt botorságára és egyet rázkódván, lerázott magáról minden bosszúságot, csömört.
„Hogyan!“ – mondá – „nem történének-e a legnevetségesebb dolgok mindenkoron nálunk, öreg remetéknél és szenteknél?
Valóban, botorságom nagyra nőtt a hegyekben! Ime hat vén bolond-lábat hallok egymás után zörögni!
De szabad-e Zarathustrának egy árnyéktól félnie? Azután azt hiszem, a lába hosszabb is, mint az enyém.“
Im-ígyen szóla Zarathustra, szívből nevetve, megállott, hirtelen megfordult – és lám, ezzel majd földhöz vágta utódját és árnyékát: annyira sarkában vala már az és annyira elgyöngült.
Midőn ugyanis tekintete megvizsgálta, megijedt tőle, mint valami hirtelen kisértettől: oly vékony, feketéllő, üres és kiélt volt utódja színe.
„Ki vagy te?“ – kérdezé Zarathustra hevesen, – „mit űzöl imitten? És miért hívod magad árnyékomnak? Nem tetszel nékem.“
„Bocsáss meg“ – felelé az árnyék – „hogy én vagyok; és ha nem tetszem néked, lásd Zarathustra, ezért dicsérlek téged és dicsérem jó gusztusodat.
Vándor vagyok, a ki már sokat jártam sarkodban; mindig úton lévő, de céltalan, hontalan: azonképen, hogy kevés híjja, örök, bolygó zsidó vagyok, kivévén, hogy nem vagyok örök és nem vagyok zsidó.
Hogyan? Mindenha úton kell lennem? Minden széltől forgattatott, állhatatlan, tovaűzött legyek? Óh föld, nagyon is kerek lől nékem!
Minden felületen űlék már, fáradt porhoz hasonlatosan alvám tükrökön és ablaktáblákon: minden csak vesz tőlem, semmi sem ad nékem, elfogyok – majdnem árnyékhoz hasonlítok.
De te utánad röpültem és húztam legtovább, óh Zarathustra, és ha elrejtőzém előled, mégis legjobb árnyékod valék: s valahol csak ülél, ott ülék én is.
Veled vándoroltam a legtávolibb, leghidegebb földrészeken is, kisértethez hasonlatosan, a ki jó szántából téli havas tetőkön futkos. Veled törekedtem minden tilosra, veszélyesre, legtávolíbbra: és ha van mi rajtam erény, az: hogy nem ijedék meg semmiféle tilalomtól.
Veled vesztém hitem a szavakban és tevék le az értékekről és nagy nevekről, Ha az ördög vedlik, nem hull-e róla neve is? Mert az is bőr. Talán az ördög maga is – bőr.
„Semmi sem igaz; Minden szabad!“ – így állítám magam előtt. A leghidegebb vízekbe ugrám fejjel, szívvel. Óh, meztelenűl hányszor pirulék ezért rákmódra!
Óh, hová lőn mínden jóságom és minden szemérmem és minden hitem a jókban! Óh, hová lőn az a hazug ártatlanság, a mely egykor megvolt bennem, a jók és nemes hazugságaik ártatlansága!
Bizony, bizony, nagyon is gyakorta valék egészen sarkában az igazságnak: ekkor fejemre hágott. Sokszor azt hivém, hazudom, s íme, éppen csak ekkor bukkantam – igazságra.
Nagyon is sok világosodott föl előttem: s most már nincs közöm hozzá. Nem él már semmi, a mit szeretnék: – hogy szeretném még magamat?
„Élni kedvemre, vagy nem élni“ – úgy akarom, így akarja a legszentebb is. De, óh jaj! van-e még nékem – kedvem?
Van-e még nékem – célom? Révem, a mely felé fut az én vitorlám?
Jó széllel? Óh, csak aki azt tudja, hová hajózik, az tudja azt is, melyik szél jó néki, melyik az ő szele.
Mi vár még reám? Fáradt és vakmerő szív; állhatatlan akarat; repeső szárnyak; szegett hátgerinc.
Ez a keresés az én otthonom után: óh Zarathustra, tudd meg, ez a keresés volt az én kísértésem, ez fölfal engem.
„Hol van – az én otthonom?“ Ezt tudakoltam, keresem és keresem; ezt nem találám. Óh, örök „mindenütt,“ óh örök „sehol“ – óh örök, „hiába való.“
Im-ígyen szóla az árnyék és Zarathustra ábrázata megnyúlt szavaira. „Árnyékom vagy!“ – mondá végre szomorúan.
Veszedelmed nem csekély, te szabad szellem és vándor! Rossz napod volt: vigyázz, hogy ne légyen még rosszabb estéd!
Az ilyen tefajtád állhatatlannak utoljára a börtön is boldogság. Láttad-e valaha, mint alszanak bebörtönzött gonosztévők? Nyugodtan alszanak, élvezik uj biztonságukat.
Vigyázz, hogy végtére ne ejtsen foglyúl valami szűk falú hit, valami kemény, szigorú hóbort! Mert téged csábít és kisért már minden, a mi szűk és szoros. Elvesztéd a célod: óh jaj, miként hevered ki ezt a veszteségedet? Ezzel – az utat is elvesztéd!
Te szegény kóborló, rajongó, te fáradt pillangó! Akarsz-e ma estére nyugalmat és otthont? Menj hát föl barlangomba.
Ott vezet az út barlangomhoz. És most megint gyorsan elfutok tőled. Már-már árnyék borúl reám.
Egyedűl akarok futni, hogy ujra minden világos légyen köröttem. Hozzá még soká fürge lábon kell lennem. Mert este nálam táncolnak!“
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Délben.
– És Zarathustra futott, egyre futott. Nem talált már senkit, hanem folyton csak magát találá meg és élvezé és szürcsölé magánosságát és órákhosszat jó dolgokra gondola. Dél tájban, hogy a nap épen feje fölött állott, Zarathustra vén, görbe, görcsös fa mellett haladt el, a mely egy szőllőtőke gazdag szerelmétől ölelve önmaga előtt is elrejtőzék: róla sürű sárga fürtök csüngének és kinálkozának a vándornak.
Ekkor kedve támadt, hogy kicsit oltsa a szomjuságát és szakasszon egy fürtöt, midőn azonban már már utána nyúlt, más valamire még nagyobb kedve támadt: hogy tudniillik a fa alá feküdjék, midőn most a nap épen delelőn áll és aludjék egyet.
Ezt meg is cselekedé Zarathustra; és mihelyt a földön feküdt, a tarka-barka, csöndes és otthonos pázsiton, már el is feledte vala kis szomjuságát és elaluvék. Mert mínt Zarathustra igéje mondja: Egy szükségesebb, mint a másik. Csakhogy szeme nyitva maradt: – mert nem telék be a fa és a szőllőtő szerelmének látásával és dicséretivel. Elszunnyadozva im-ígyen szóla Zarathustra a szivéhez:
„Hallga! Hallga! Nem teljesedék-e be éppen most a világ? Mi történik vélem?
Miként lenge szellő, láthatatlanúl könnyedén, pehelykönnyűen táncol a tenger tükrén: úgy táncol az álom én rajtam.
Nem hunyat velem szemet, lelkem ébren hagyja. Valóban könnyű, pehelykönnyű.
Rábeszél engem, nem tudom, miként? – bensőm hizelgő kézzel érintgeti, kényszerít engem. Igen, kényszerit engem, hogy lelkem kinyújtózzék: – óh, hogy nyúlik és fárad, az én csudálatos lelkem! A hetedik nap estéje épen délben jöve rá? Talán már nagyon is soká időzött boldogan jó és érett dolgok között?
Kinyujtózik hosszan, hosszan – még hosszabban!
Csöndesen fekszik, az én csudálatos lelkem. Már nagyon is sok jót ízlelt, ez az aranyos szomorúság nyomja, félrehúzza az ajkát.
– Mint a hajó, a mely legcsöndesebb öblébe futott: – íme a szárazföldhöz támaszkodik, belefáradva a hosszú utakba és a bizonytalan tengerekbe. Vajjon nem hűbb-e a tenger?
A midőn egy ilyen hajó a szárazföldhöz támaszkodik, hozzá símúl: – elég, ha a szárazföld egy pókja hozzáfonja fonalát. Nem kell erősebb kötél.
Miképen az ilyen fáradt hajó a legcsöndesebb öbölben: íme azonképen nyugszom én is a földhöz közel, hűen, benne bízva, várva, a leghalkabb fonalakkal hozzákötve.
Óh boldogság! Óh boldogság! Bizonyosan énekelni szeretnél lelkem? A fűben fekszel. De ez most a titkos, ünnepélyes óra, a mikor nem fújja pásztor a sípját.
Vigyázz! Forró dél alszik a mezőkön. Ne énekelj! Csönd! A világ beteljesedett!
Ne énekelj, fűvi szárnyas lelkem! S ne is susogj; Lám – csönd! az öreg dél alszik, mozgatja a száját: nemdenem éppen egy csöpp boldogságot iszik. –
– az aranyos boldogság, aranyos bor egy vén, barna csöppjét? Elsuhan fölötte, boldogsága mosolyog, csak – egy isten nevet. Csönd! –
– „A boldogságra, – mily kevés elég boldogságra!“ Így szólék egykoron és bölcsnek alítám magam. De káromlás volt: ezt tanulám meg most. Bölcs bolondok beszéde jobb.
Éppen a legkevesebb, a leghalkabb, legkönnyebb, gyík neszelése, lehellet, suhanás, szempillantás – a kevés: a legnagyobb boldogság java. Csönd!
– Mi történék vélem: Hallga! Talán elröpült az idő? Nem esem-e? Nem esém-e – hallga! – az örökkévalóság kútjába?
– Mi történik vélem? Csönd! Óh jaj, szívembe szúr? Szivembe! Óh szakadj meg, szakadj meg szív, az ilyen boldogság után, az ilyen szúrás után!
– Hogyan? Nem teljesedék-e be éppen most a világ? Nem lőn-e kerek és betelt karika? Óh, hová röpűl az aranyos kerek karika? Utána futok! Huss!
Csönd – –“ (és ekkor kinyújtózott Zarathustra és érezé, hogy alszik.)
„Föl!“ – így szóla magához – „föl, te álomszúszék! Nosza lábra, vén láb! Itt az ideje, nagyon is itt az ideje; még jó darab út vár reád.
Most kialudád magad; ugyan meddig? fél örökkévalóságig! Nosza föl, öreg szívem! Ugyan meddig szabad az ilyen álom után – virrasztanod?“
(Ekkor azonban mindjárt megint elaludt és lelke ellenkezett véle és védekezvén megint eldőlt.) – Hagyj hát! Csönd! Nem lőn-e a világ éppen most tökéletes? Óh, aranyos kerek labda!“ –
„Kelj föl“ – mondá Zarathustra – „te kis tolvaj, te kis naplopó! Hogyan? Még mindíg nyujtózkodol, ásítsz, sóhajtsz, mély kútba zuhansz?
Hát ki vagy! Óh lelkem!“ (Ekkor megijedt, mert a nap egy sugara az égről arcára esett.)
„Óh ég, fölöttem“ – mondá sóhajtva és fölült – „engem nézel? Csudálatos lelkem hallgatod?
Mikor iszod azt a csöpp harmatot, a mi minden földiekre lehullott, – mikor iszod ezt a csudálatos lelket –
– mikor, örökkévalóság kútja, te verőfényes, borzadályos, déli mélység! mikor iszod vissza lelkem magadba?“
Im-ígyen szóla Zarathustra és fölkelt heverő helyéről a fa mellől, mikéntha idegen mámorból ocsúdnék: és íme, a nap még mindig éppen feje fölött állott. Ebből valaki joggal azt következtethetné, hogy Zarathustra akkoron nem soká aludt vala.
* * *
Az üdvözlés.
Zarathustra csak késő délután, hosszas, hiábavaló keresgélés-kószálás után tért haza barlangjába. Midőn pedig bejáratánál állott, alig húsz lépésre attól, megesék, a mit most a legkevésbbé várt volna: ujból meghallá a nagy vészkiáltást. És, csuda! az egyszer tulajdon barlangjából jőve. De hosszú, sokszerű, különös kiáltás vala és Zarathustra világosan megkülönbözteté, hogy sok hangból tevődik össze: bárha távolból egy szájból való kiáltásnak hangzék.
Ekkor Zarathustra barlangjába rohant és íme, milyen színjáték várakozék reá ez után a hangjáték után! Mert ott űlének egymás mellett valahányan, a kík mellett nap közben elment: a jobb oldali király és a baloldali király, a vén bűbájos, a pápa, az önkénytes koldus, az árnyék, a lelkiösmeretes, a szomorú jövendőmondó és a szamár; s a legrútabb ember koronát tett vala fejére és két bíborővvel övezte magát, – mert minden rút módjára szereté magát álarcba burkolni és pingyózni. S a neki búsúlt társaság közepette borzas tollal, nyugtalanúl állott Zarathustra sasa, mert sok mindenre kellet válaszolnia, mire büszkeségének nem vala szava; s a bölcs kígyó nyakán csüngött.
Mindezt Zarathustra álmélkodva nézte; azután mindegyik vendégét nyájas kiváncsisággal fürkészé, leolvasá lelküket és ujból csodálkozék. Ezenközben az összegyültek fölálltak vala és áhítattal várák Zarathustra beszédét. Zarathustra pedig szóla im-ígyen:
„Kishitüek! Csudálatosak! Hát a ti vészkiáltástokat hallám? Most már azt is tudom, hol kell azt keresni, a kit ma hasztalan keresék: a fennsőbbrendü embert –:
– tulajdon barlangomban ül ő, a fennsőbbrendü ember! De mit csudálkozom! Vajjon nem csaltam-e magam ide, mézáldozattal és boldogságom cselvető, csalogató szavával?
De, úgy látom rosszúl illetek egy társaságba, egymás szivét ádázzá teszitek, ti vészkiáltók, ha így együtt ültök. Még csak ezután kell eljőnie egynek,
– egynek, a ki ujra megnevettet, egy jó, vidám Paprika Jancsi, táncos, szél- és ördögmotola, valami vén bolond: – mit mondtok hozzá?
Bocsássatok meg, kétségbeesők, hogy ilyen hitvány szókat ejtek, mik valóban méltatlanok az ilyen vendégekhez. De ti nem találjátok ki, mi teszi pajzánná szívemet; –
– ti magatok teszitek azzá és a ti látványtok, – bocsássatok meg! Mert mindenki bátorságra gerjed, a ki kétségbeesőt néz.
Hogy egy kétségbeesőt bátorságra intsen, erre mindenki elég erősnek alítja magát.
– Nékem is megadátok ezt az erőt – jó adomány, magas vendégeim! Derék vendégajándék! Nossza, ne haragudjatok, hogy a magaméból is megkinállak.
Imhol az én birodalmam és az én uradalmam! de a mí az enyim ez este, az éjjel legyen a tiétek. Állataim legyenek szolgálatotokra: barlangom legyen pihenő helyetek!
Otthonomban ne essék kétségbe senki, területemen megvédek mindenkit a vad állatok elől. És az első, a mivel megkinállak: biztonság!
S a második: kis ujjam. És ha már bírjátok azt, vegyétek egész kezem, s nossza, ráadásúl még a szívem is! Legyetek üdvöz, üdvöz, vendégbarátaim!“
Im-ígyen szóla Zarathustra és szeretettel incselkedve nevetett. Ez után az üdvözlet után a vendégek viszontag meghajlának és tisztelettel telve hallgatának; felele pedig nevökben a jobb oldali király:
„Arról, a hogyan nékünk kezet, üdvözletet nyujtál, óh Zarathustra, rád ismerénk, hogy Zarathustra vagy. Megalázkodál előttünk; kis híjja, hogy tiszteletünket nem sértéd –:
– és ki tudná magát olyan büszkén megalázni, mint te megalázod magadat? Ez minket is fölemel, gyönyörüség szemünknek, szivünknek.
És csak, hogy ezt lássuk, szívesen hágnánk ennél magasabb hegyre is. Mint a látásban gyönyörködők jővénk, látni akarók, ami homályos szemet földerít.
És íme, minden vészkiáltásunk elmúlott. Szemünk, szivűnk íme megnyílott és el vagyon ragadtatva. Kevés híja és merészségünk vakmerő lészen.
Óh Zarathustra, nem nő a földön örvendetesebb valami a nagy, erős akaratnál: az a föld legszebb növénye. Egész vidék fölüdül az ilyen fától.
A piniához hasonlítom azt, a ki hozzád hasonlatosan nő föl: hosszan, némán, keményen, egyedül, java-hajlékony fából, pompásan –
– végezetre azonban erős, zöld ágait kinyújtva az ő uralma után, kemény kérdéseket kérdezve széltől, vihartól s valami a magasságban otthonos, – keményebben felelve, mint parancsoló, győzedelmes: óh, ki ne hágna, ilyen növényt nézendő, magas hegyre?
Fád, óh Zarathustra, üdíti a komort, pályavesztettet is, látásod az állhatatlant is biztossá teszi és meggyógyítja szívét.
És valóban hegyedre, fádra ma sok szem tekint; nagy vágyódás kélt vala szárnyra és sokan tanulák kérdezni: „Ki az a Zarathustra?“
És a kinek valaha dalod és mézed fülébe csöpögtetéd: mindazok az elbúvottak, maguknak-lakók, kétlakiak egyszerre így szólának szívükhöz:
„Hát él még Zarathustra?
Hisz már nem érdemes élni, minden egyre megy, minden hiábavaló: vagy – mi nekünk Zarathustrával kell élnünk!“
„Miért nem jön ő, a ki oly soká hirdeté magát?“ – im-ígyen kérdeznek sokan – „avagy elnyelé őt a magánosság? Vagy talán mi jőjjünk hozzá?“
S most megesik, hogy a magánosság maga is megkorhad és összetörik, valamiképen a koporsó összetörik és nem tudja már halottait tartani. Szerteszélylyel föltámadottakat lát a szem.
Ime, a hullámok emelkednek hegyed körül, óh Zarathustra. És bármily magas is a magasságod, sokaknak kell hozzád föl menniök; sajkád ne üljön már soká szárazon.
És hogy mí, kishitűek, most barlangodba jövénk és már nem vagyunk kishitűek: ez csak intő- és előjele annak, hogy jobbak is úton vannak már feléd jövendők –
– mert már ő maga is úton van feléd, isten utolsó maradványa az emberek között: a nagy sóvárgás, a nagy utálat, a nagy csömör emberei, – mindazok, a kik nem akarnak élni, hanemha ismét remélni nem tanulnak – avagy tőled nem tanulják meg, óh Zarathustra, a nagy reménységet!“
Im-ígyen szóla a jobboldali király és megragadá Zarathustra kezét, hogy megcsókolja; ámde Zarathustra elhárítá magától ezt a tiszteletet és megijedve visszahőköle némán és mintegy messze távolba menekülve. Kis vártatva azonban ismét vendégeinél vala, rájok nézett derűs, vizsga szemmel és mondá:
„Vendégeim, fensőbbrendü emberek, magyarúl és magyarán akarok veletek beszélni. Nem reátok várék én e hegyekben.
Lehet, hogy valahányan magasabbrendüek vagytok: de nékem – nem vagytok sem elég magasak, sem elég erősek.
Nékem: vagyis a kérlelhetetlennek, a mi bennem hallgat, de nem fog mindig hallgatni. És ha hozzám tartoztok is, nem úgy, miként jobb karom.
Mert a ki maga is beteg és gyönge lábon áll, mint ti, az mindenekelőtt – akár tudja, akár nem – kiméletet akar.
Én azonban nem kimélem karom, lábam, én nem kimélem harcosaimat: hát hogyan volnátok az én harcomra valók?
Hisz veletek minden diadalomat elrontanám: És sokan közületek eldőlnének harsonáim puszta hangos szavára.
S elég szépek sem vagytok nékem, sem jó születésüek. Tiszta, síma tükröket kiván a tanítás; a ti fölszineteken tulajdon képem is eltorzúl.
Vállatokat sok teher, sok emlék nyomja; redőitekben nem egy manó kuksol. S van rejtett csőcselék is bennetek.
És bárha magas növésűek és magasabb fajtából valók vagytok is: sok a görbe és ferde rajtatok. S nincs olyan kovács a világon, a ki titeket nékem kedvemre és egyenesre ütne.
Csak hidak vagytok: ám hadd keljenek át rajtatok magasabb fajtájuak! Lépcsőfokok vagytok: ne haragudjatok hát arra, a ki rajtatok el, az ő magasságába hág!
Magvatokból egykoron talán kikél szerelmes fiam és tökéletes örökösöm is: de ez távol vagyon. S titeket nem illet jószágom és nevem jussa.
Nem reátok várok itt a hegyekben, nem veletek szállok le utoljára. Előjelekül jövétek hozzám, hogy már magasabbak is úton vannak felém –
– nem a nagy vágyódás, a nagy utálat, a nagy csömör emberei s nem az, a mit isten maradványának hívátok, – nem! Nem! Háromszor is nem!
Másokra várok itt e hegyekben és nem akarok nélkülök odébb mozdúlni,
– magasabbakra, erősebbekre, diadalmasabbakra, jobb kedvüekre, olyanokra, a kik testben-lélekben egyenes szögűek, termetűek: kacagó oroszlánoknak kell jönniök!
Óh, vendégbarátaim, ti csodálatosak, – még nem hallátok semmit gyermekeimről? És hogy úton vannak felém?
Beszéljetek hát nékem kerteimről, boldogságos szigeteimről, uj szép fajtámról, – hogy nem beszéltek erről?
Azt a vendégajándékot kérem szeretetektől, hogy gyermekeimről beszéljetek nékem. Ezért vagyok bús, ezért levék szegény: mit nem adék oda, – mit nem adnék oda, hogy egyet bírnék: bírnám, ezeket a gyermekeimet, ezt az ültetvényt, akaratomnak és legmagasabb reményemnek ezeket az életfáit!“
Im-ígyen szóla Zarathustra és hirtelen elfúlt a szava: mert meglepé a vágyódása és ő becsuká szemét, száját, szive indulatja elől. És vendégei is valamennyien hallgatának és némán, megdöbbenve állongának: s csak az öreg jövendőmondó adott jeleket kezével és taglejtésével.
* * *
A vacsora.
Ekkor ugyanis a jövendőmondó félbeszakítá Zarathustra és vendégei üdvözlését: előre tolakodék, mint a kinek nincs veszteni való ideje, megragadá Zarathustra kezét és kiáltá: „De Zarathustra!
Egy dolog szükségesebb, mint a másik, ezt mondod magad is: nossza, nékem is egy szükségesebb most, mint minden más.
Egy szó a kellő időben: nem híttál-e engemet lakomára? És itt sokan vannak, a kik hosszú utat tettek vala. Csak nem akarsz beszéddel jól lakatni?
És, úgy tartom, már is sokat emlegettétek a megfagyást, vizbefúlást, megfúlást és egyéb testi bajt: de senki sem emlegette még az én bajomat. Tudniillik az éhenhalást.“
(Im-ígyen szóla a jövendőmondó; mikor azonban Zarathustra állatai ezeket a szavakat meghallák, ijedtükben elfutának. Mert láták, hogy bármennyit is hordoztak haza napközben, nem lesz elegendő, hogy csak ezt az egy jövendőmondót is megtömje.)
„Hozzászámítva a szomjanhalást is“ – folytatta a jövendőmondó. – „És bárha vizet hallok csobogni, mint a bölcseség beszédét, azaz bőven és szüntelenűl; én nekem – bor kell!
Nem mindenki született vízívó, mint Zarathustra. S víz nem jó fáradtaknak, fonnyadtaknak: minket bor illet – csak ez ád hirtelen gyógyulást és szapora egészséget.“
Most, hogy a jós bort kivánt, megesék, hogy a baloldali kírály, a hallgatag, is szóhoz juta. „Borról“ – mondá – „mi gondoskodánk, én, testvéremmel a jobb oldali királylyal: nekünk van elég borunk, – egy egész szamárra való. Igy hát csak kenyerünk hiányzik.“
„Kenyerünk?“ válaszolá nevetve Zarathustra. „Hisz a remetéknek éppen kenyerük nincsen. Ámde az ember nemcsak kenyérből él, hanem jó bárányok husából is és nékem van két darabom:
– Ezeket hadd öljék le hamar és fűszeresen, iratosan készítsék el: úgy szeretem. S a gyökereknek és gyümölcsöknek sem vagyunk hijjával, van itt olyan, a mi jó még nyalánkoknak, falánkoknak is, s van diónk és más föltörni való rejtélyünk is.
Im-ígyen hát rövidesen jó lakomát csapunk. De a ki velünk akar enni, annak magának is neki kell látnia; a királyoknak is. Mert Zarathustránál a király is lehet szakács.“
Ez a javaslat mindnyájuk szíve szerint vala s csak az önkénytes koldus szabódott a hús, bor és fűszer ellen.
„Lám, lám, milyen dobzódó ez a Zarathustra“ – mondá tréfálva – „hát azért vonulunk barlangokba és magas hegységbe, hogy ilyen lakomát csapjunk?
Most már értem, a mit egykoron nékünk tanított vala: „Áldott légyen a kis szegénység!“ És hogy miért akarja a koldusok szerzetét megszüntetni.“
„Légy békével“ – válaszolá néki Zarathustra – „a mint én békével vagyok. Maradj csak szokásodnál, te derék, morzsold magvaidat, idd vized, dícsérd a magad konyháját: csak ha vidámmá tészen!
Csak az enyéimnek vagyok törvény, nem vagyok törvény mindenki számára. De a ki hozzám tartozik, attól megkivántatik, hogy erős-csontú legyen, s könnyü lábu is,
harcra, ünnepségre kész legyen, nem pedig gubbaszkodó, ábrándozó; kell, hogy kész legyen a legnehezebbre is, – mintha ünnep volna, – s ép, egészséges.
A legjobb az enyéimé és az enyém; és ha nem adják ide, elvesszük: – a legjobb táplálékot, a legtisztább eget, a legerősebb gondolatokat, a legszebb asszonyt!“ –
Im-ígyen szóla Zarathustra. S a jobb oldali király felelé viszontag: „Furcsa! Hallottatok már valaha ilyen dolgokat egy bölcs szájából?
És valóban, az a legfurcsább a bölcsön, ha ezenfelül még okos is és nem szamár.“
Im-ígyen szóla a jobb oldali király és elcsudálkozék. A szamár pedig beszédére gonoszan iáz-ott. S ez vala kezdete annak a hosszú lakomának, a mit a krónikák „vacsorának“ hívnak. S ez alatt semmi egyébről sem vala szó, mint a fensőbbrendü emberről.
* * *
A fennsőbbrendü emberről.
1.
Midőn első ízben jövék az emberek közé, elkövetém a remete-balgaságát, a nagy balgaságot: a piacra állék.
És midőn mindenkihez szólék, nem szólék senkihez. Estenden pedig kötéltáncosok és holttestek valának társaim; és magam is majdnem holttest valék.
A másik regellel azonban uj igazság jőve hozzám; ekkor tanulám a beszédet: „Mi közöm a piachoz, piaci csőcselékhez, csőcselék lármájához és hosszú füleihez!“
Fensőbbrendű emberek, tanuljátok meg ezt tőlem: a piacon senki sem hisz magasabb emberfajtában! És ha ott beszélni akartok, ám legyen! De a csőcselék hunyorgat: „mi mindnyájan egyenlők vagyunk!“
„Ti fensőbbrendű emberek“ – így hunyorgat a csőcselék – „nincsenek fennsőbbrendű emberek, mi mindnyájan egyenlők vagyunk. Ember ember; isten előtt – mindnyájan egyenlők vagyunk!“
Isten előtt! – Ime azonban ez az isten halott. S a csőcselék előtt nem akarunk egyenlők lenni. Fensőbbrendü emberek, távozzatok a piacról!
* * *
2.
Isten előtt! – Ime azonban ez az isten halott! Fensőbbrendű emberek, ez az isten vala legnagyobb veszedelmetek.
Mióta sírban nyugszik, csak azóta támadtatok föl ujra. Csak most jő a Nagy Dél, csak most lesz a fennsőbbrendű ember – úr!
Megértétek ezt a szót, én véreim? Megriadtatok, szívetek szédül? Itt háborog előttetek a szakadék? Itt halljátok a pokol ebének ugatását?
Nosza! Rajta! Fennsőbbrendű emberek! Csak most vajudott az emberiség jövőjének hegye. Isten halott: íme azt akarjuk mi, – hogy az emberfölötti ember éljen.
* * *
3.
A legjobban szorgoskodók azt kérdezik ma: „hogy marad fön az ember?“ Zarathustra azonban egyetlenül, elsőül ezt kérdezi: „hogyan lehet az embernek föléje kerülni!
Az emberfölötti embert hordozom szívemen, az az én elsőm és egyetlenem, – és nem az ember: nem a felebarát, nem a legszegényebb, nem a legszenvedőbb, nem a legjobb.
Óh, én véreim, ha mit szeretni tudok az emberen, az, hogy ő átmenet és lemenet. És rajtatok is sok van, a mi szeretetre és reményre indít.
Hogy megvetni tudtatok, ti fensőbbrendű emberek, az reményre indít engem. Mert a nagy megvetők a nagy tisztelők.
Hogy kétségbe estetek, az nagyon tiszteletreméltó. Mert nem tanulátok meg, miképen kell magatokat megadnotok; nem tanulátok meg az eszélyesség apró fogásait.
A mi asszonyfajta, a mi szolgarendből származik és különösen a csőcselék-zagyvalék: íme az akar uralkodni minden emberi sorson – óh undok! undok, undok!
Az kérdezi, egyre kérdezi és nem fárad belé: „miképen tartja meg magát az ember a legjobban, legtovább, legkellemesebben?“ S ezzel – válnak ők a ma uraivá.
A ma ez urait győzzétek le, én véreim, – ezek a kis emberek: ők az emberfölötti ember legnagyobb veszedelme!
Győzzétek le, fensőbbrendű emberek, kis erényeiket, kis bölcseségeiket, a homokszem-kiméletet, a hangyabolyt, a nyomorú kedvtelést, a „legtöbb ember boldogságát“ –!
És inkább essetek kétségbe, semhogy megadjátok magatokat! És bizony, bizony, én szeretlek benneteket azért, hogy ma nem tudtok élni, fennsőbbrendű emberek! Mivelhogy így éltek ti – a legjobban!
* * *
4.
Vagyon bennetek bátorság, én véreim? Erős a szivetek? Nem tanúk előtti bátorság, hanem a remete és a sas bátorsága, a mit már isten sem lát?
Hideg lelkeket, öszvéreket, vakokat, részegeket nem tartok bátraknak. Bátor szívű az, a ki ismer félelmet, de kényszeríti a félelmet; a ki lát mélységes szakadékot, de büszkén.
A ki a szakadékot látja, de sas-szemmel, a ki sas-karommal megragadja a mélységet: annak vagyon bátorsága.
* * *
5.
„Az ember gonosz“ – mondá vigaszomra minden bölcs. Óh, ha csak ez még manapság is igaz volna! Mivelhogy a gonoszság az ember java ereje. „Az embernek jobbnak is kell lennie, de gonoszabbnak is“ – ezt tanítom én. A leggonoszabb szükséges az emberfölötti ember legnagyobb javára.
Lehet, hogy az jó volt a kis emberek ama prédikátorának, hogy szenvedve hordozá az emberi bűn terhét. Én azonban mint nagy vígasztalásomban gyönyörködöm a nagy bűnben.
Ez azonban nem hosszú füleket illet. S nem mindegyik szó való minden szájba. Ezek fínom, távoli dolgok: ne nyúlkáljanak utánok juhkörmök!
* * *
6.
Azt vélitek, fennsőbbrendű emberek, azért vagyok itt, hogy jóvá tegyem, a mit ti rosszúl tettetek?
Avagy, hogy ezentúl kényelmesebb heverő helyet vessek néktek, szenvedőknek? Avagy, hogy néktek, állhatatlanok, eltévedtek, rossz helyre mászottak, új, könnyebb ösvényt mutassak?
Nem! Nem! Háromszor is nem! Hadd menjenek tönkre egyre többen, egyre jobbak a fajtátokból. – mert sorsotoknak mind rosszabbnak és keményebbnek kell lenníe. Csak úgy –
– csak úgy nő az ember abba a magasságba, a hol villám éri és töri össze: mikor elég magas a villámnak!
Kevésre, hosszúra, távolira irányzom gondolatom és vágyódásom: mi közöm lehetne apró, sok, rövid nyomoruságotokhoz!
Ugy tartom, még nem szenvedtek eleget! Mivelhogy magatok miatt szenvedtek, s nem szenvedtetek még az ember miatt. Hazudtok, ha mást mondotok! Egyiktek sem szenved a miatt, a mi miatt én szenvedék.
* * *
7.
Nem érem be azzal, hogy a villám már nem árt. Nem elhárítani akarom én: meg kell tanulnia, hogy érettem – dolgozzék.
Bölcseségem már régóta gyűlik, mint a felhő; csöndesedik, sötétedik. Igy cselekszik minden bölcseség, mi egykoron villámot lészen szülendő.
Nem akarok ezeknek a mai embereknek világosság lenni, nem akarok tőlük világosságnak hivatni. Őket – vakítani akarom: bölcseségem villáma! szúrd ki a szemöket!
* * *
8.
Ne akarjatok erőtökön felül: gonosz hamisság vagyon olyanokban, a kik erejükön fölülvalót akarnak.
Kívált, ha nagy dolgokat akarnak! Mert bizalmatlanságot keltenek a nagy dolgok iránt, ezek a finom pénzhamisitók és alakoskodók; –
– valamig végre magukkal szemben is hamisak, kancsalok, szú cifrára mázolt zsákmányai, nagy szavak, cégérerények, ragyogó hamis dolgok leplében.
Jól vigyázzatok ilyenkor, fennsőbbrendü emberek! Mert ma mi sem értékesebb és ritkább nékem, mint a becsületesség.
Vajjon nem a csőcselék birodalma-e ez a „ma“? S a csőcselék nem tudja, mi nagy, mi kicsiny, mi egyenes, mi becsületes: az ártatlanúl ferde, az mindig hazudik.
* * *
9.
Legyetek ma bizalmatlansággal eltelve, fensőbbrendű emberek, ti bátor szivüek! Ti nyílt szívüek. És tartsátok titokban okaitokat! Mert ez a „ma“ a csőcselék birodalma.
A mit a csőcselék valaha okok nélkül megtanúlt hinni, vajjon ki dönthetné meg azt néki okokkal?
És a piacon hadonászással győz meg az ember. De az érvek bizalmatlanná teszik a csőcseléket.
És ha egyszer győzött az igazság, kérdezzétek gyanuval eltelve: „minő erős tévedés harcolt érette?
A tudósoktól is óvakodjatok! Gyűlölnek titeket: mivelhogy ők meddők! Szemök hideg és kiszáradt, nekik minden madár megkoppasztott.
Az ilyenek hivalkodnak, hogy nem hazudnak: de a hazudni-képtelenség még távolról sem jelenti az igazság szeretetét. Óvakodjatok!
Láztól való mentesség még távolról sem megismerés! Kihült lelkeknek nem hiszek. A ki nem tud hazudni, nem tudja, mi az igazság.
* * *
10.
Ha magasra törtök, járjatok a magatok lábán! Ne vitessétek magatokat föl, ne üljetek idegen vállakra és fejekre!
Lóra szálltál? Rajta barátom! De béna lábad is rajt ül a lovon!
Ha célhoz érél, ha leszállasz a lóról: te magasabb rendű, éppen a te magasságodon fogsz megbotlani!
* * *
11.
Teremtők, fensőbbrendű emberek! Csak a magunk gyermekéért vagyunk viselősek.
Ne hagyjátok, hogy megcsaljanak beszédeikkel! Ki a ti felebarátotok? És ha felebarátotokért cselekedtek is – még sem érette teremtetek!
Tegyetek le már egyszer erről az „ért“-ről, ti teremtők: éppen erényetek akarja, hogy ne tegyetek semmit, valamiért, valami végett, valami miatt. E hamis szócskák ellen dugjátok be a fületeket.
Csak a kis emberek erénye „a felebarátért“, az ő mondásuk „ma nékem, holnap néked“ és „egyik kéz mossa a másikat“: – se jussuk, se erejük a ti önzéstekre!
A ti önzéstekben, óh teremtők, a viselős vigyázata és előrelátása vagyon. Mit még nem látott emberfia, a méh gyümölcsét: azt védi, óvja és táplálja minden erénytek! A ti mívetek, a ti akaratotok: ez a ti „felebarátotok“; ne adjatok hitelt hamis értékek hirdetőinek.
* * *
12.
Teremtők, fensőbbrendű emberek! A ki szülni akar, beteg az; a ki pedig szült, tisztátalan az.
Kérdezzétek meg az asszonyokat: nem szülnek kedvtelésből. A fájdalom kotkodácsoltatja a tyúkokat és költőket.
Teremtők! Bennetek sok a tisztátalan. Ez onnét vagyon, hogy anyáknak kellett lennetek!
Uj gyermek! Óh mennyi uj szenny is jöve vele a világra! Vonuljatok félre! S ha ki szült, mossa tisztára lelkét!
* * *
13.
Ne legyetek erényesek erőtökön fölül! S mit se kivánjatok magatoktól a valószinűségen felűl!
Járjatok a nyomon, a melyen már apáitok erénye is járt vala! Miképen akartok magasra hágni, ha nem hág veletek apáitok akarata is?
S a ki első akar lenni, vigyázzon, hogy ne légyen utolsó is! És miben apáitok bűnösök valának, ne akarjátok, hogy abban titeket szenteknek tartsanak!
Ha kinek apái asszonyokkal, erős borokkal, vaddisznókkal töltötte a kedvét: mi volna, ha az ilyen szűzességet kivánna?
Botorság volna! S bizony, bizony nagyra veszem az ilyentől, ha egy, két, vagy három asszony férje.
És ha megannyi kolostort alapítana és kapuira irná: „a szentek útja“ – mégis azt mondanám: minek az! hisz ez csak uj botorság!
Önmaga számára alapított fegyházat, menházat: váljék egészségére! De nem hiszek neki.
A magánosságban megnő, a mit kiki magával visz belé, megnő a belső állat is. Ilyeténkép sok embernek nem tanácsos a magánosság.
Volt-e valaha piszkosabb valami a földön, mint a pusztaság remetéi? Körülöttük nemcsak az ördög garázdálkodott – hanem a disznó is.
* * *
14.
Sokszor láttam, fensőbbrendű emberek, hogy vadúl, megszégyenűlten, ügyetlenűl, tigrismódra, a melynek nem sikerült az ugrása, sompolyogtok félre. Egy dobástok nem sikerült.
De baj is ez, kockavetők! Még nem tanultatok játszani és gúnyolódni, a hogy játszani és gúnyolódni kell! Avagy nem ülünk-e mindig egy nagy játékasztalnál, a hol csufolózás is járja?
És ha valami nagy dolgotok célt vétett, célt vétettetek-e ezzel ti is? És ha magatok célt vétettetek – célt vétett-e ezzel – az ember is? És ha az ember célt vétett: ám legyen! rajta!
* * *
15.
Mennél magasabb fajtájú valami, annál ritkábban sikerűl. Ti fennsőbbrendű emberek, nem vagytok-e valahányan „nem sikerűltek“?
Ne bánkódjatok, baj is ez! Mennyi maradt még lehetséges! Tanuljatok meg magatokon nevetni, a hogy nevetni kell!
S csoda-e, hogy balúl sikerültetek s csak félig sikerültetek, ti félig-meddig összetörtek! Avagy nem tolong és törődik bennetek – az ember jövője?
Mindaz, a mi az emberben legtávolibb, legmélyebb, a mi legmagasabb reménységének csillaga, az ő roppant ereje: nem habzik-e mindaz egymásra a fazékban?
Csuda-e hát, ha olyik fazék szétreped? Tanuljatok meg magatokon nevetni, ahogy nevetni kell! Fennsőbbrendű emberek, óh, mennyi lehetséges még!
És valóban, mennyi sikerűlt már! Mily dús ez a föld apró, jó, tökéletes dolgokban, jól sikerűlt dolgokban!
Vegyétek magatokat körűl jó, tökéletes dolgokkal, fennsőbbrendű emberek! Ezek aranyos érettsége meggyógyítja a szívet. A tökéletes megtanít remélni.
* * *
16.
Mi volt eleddig itt e földön a legnagyobb bűn? Nemdenem annak a szava, a ki mondá: „Jaj azoknak, a kik imhol nevetnek!“
Hát ő maga nem talált okot a nevetésre a földön? Úgy rosszul keresett; még a gyermek is talál itt arra okot.
Ám ő – nem szeretett eléggé: más különben szeret vala minket is, minket, nevetőket! De ő gyülölt és csúfolt minket, s sírás-rívást és fogak csikorgatását igéré nékünk.
Avagy mindjárt káromkodni kell-e, ha nem szeretünk? Úgy tartom, ez rossz gusztusra vall. S ő ezt cselekedte ő, a Föltétlen. A csőcselékből való volt.
De ő nem szeretett eleget: máskülönben nem haragszik vala annyira, hogy nem szeretik őt. A nagy szeretet nem akar szeretet: – az többet akar.
Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Szegény, beteg szeretet az, csőcselék-fajzat: sandán nézi ezt az életet, tekintetével veri ezt a földet.
Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Lábuk ólmos, szivük fülledt: – nem tudnak táncolni: Hogyan lehetne az ilyeneknek a föld könnyű!
* * *
17.
Minden jó dolog tekeregve közelíti meg célját. Macskamódra domborítja a hátát, magában dorombol közeli boldogságát sejtő érzetében, – minden jó dolog nevet.
A lépés árulja el, vajjon valaki már a maga utján lépked-e már, lássátok, úgy jártam én! Mi pedig céljához közel ér, az táncol.
És, bizony, bizony, nem váltam szoborrá, nem állok még merevülten, némán, megkövülve, mint az oszlop: én szeretem a gyors futást.
És ha a földön van ingovány és mély búbánat is: a kinek könnyü a lába, az még az iszap fölött is elfut és eltáncol akár simára söprött jégen.
Föl a szivekkel! Véreim! Föl! Följebb! És ne feledjétek lábatokat sem! Emeljétek a lábatokat is, jó táncosok és még jobb ha – fejetekre álltok!
* * *
18.
A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: magam tevém fejemre, magam nyilvánítám szentnek nevetésemet. Ma még senki mást nem találék erre elég erősnek.
Zarathustra a táncos, Zarathustra a könnyű, a ki szárnyaival int, a röpülésre kész, minden madárnak intő, röpülésre hajlandó és könnyű, a boldogan könnyelmű:
Zarathustra az igazmondó, Zarathustra az igaz nevető, a nem-türelmetlen, a nem-okvetetlen, valaki, a ki szereti az ugrást és félreugrást: magam tevém föl fejemre ezt a koronát!“
* * *
19.
Föl a szívetekkel, véreim! Föl, följebb! És ne feledjétek lábatokat sem! Emeljétek lábatokat is, jó táncosok, és még jobb, ha – fejetekre álltok!
Van, a ki boldogságában is medve, olyik eredettől fogva esetlen lábú. Furcsa módon erőlködik, miképen az elefánt, a mely tótágast állni igyekszik.
De még jobb, ha boldogságtól vagytok mámorosok, semmint a boldogtalanságtól: jobb esetlenül táncolni, mint bénán járni. Tanuljatok hát tőlem bölcseséget: még a legrosszabb dolognak is két jó oldala van:
– a legrosszabb dolognak is jó táncos lába van; tanuljátok meg hát, emberebb emberek, a jó lábra állást!
Tegyetek hát le a sopánkodásról és minden csőcselék-búsongásról! Óh, mennyire szomorúnak látom ma még a csőcselék bohócait is! Ámde ez a „ma“ a csőcseléké.
* * *
20.
Legyetek hasonlatosak a hegyi barlangból kirohanó szélhez: az a maga fütytyére akar táncolni, a tengerek megremegnek és ugrándoznak léptei nyomán.
Üdvöz légyen az a jó, féktelen szellem, ami szamárnak szárnyat ád, nőstény-oroszlánt megfej, s a mi minden „má“-ra és minden csőcselékre „viharos szélként jő“, – a mely ellensége a bogáncs- és bogaras fejűeknek és minden fonnyadt levélnek és dudvának: üdvöz légyen ez a vad, jó, szabad viharszellem, amely ingoványokon és búbánatokon úgy táncol, mintha rét volnának!
A mely gyülöl csikasz kutya-csőcseléket és minden nyomorék komor szerzetet: űdvöz légyen minden szabad szellemnek ez a szelleme, a kacagó vihar, amely minden feketén látónak, minden poklosnak port fú a szemébe!
Emberebb emberek, az a legnagyobb hibátok: egyiktek sem tanult úgy táncolni, ahogy táncolni kell – eltáncolni magatok fölött! Baj is az, hogy nem sikerültetek!
Mennyi lehetséges még! Tanuljatok hát magatok fölött eltáncolni! Föl a szívetekkel, jó táncosok, föl, följebb! És ne feledjétek a jóizű nevetést sem!
A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: néktek vetem ezt a koronát, én véreim. Szentnek nyilvánitám a nevetést; fensőbb emberek, tanuljatok meg hát – nevetni!
* * *
A búskomorság dala.
1.
Mikoron Zarathustra ezeket mondá, a barlang bejáratánál állt, azonban alig fejezé be szavait, máris elillant vendégei elől és kis időre a szabadba futott.
„Óh tiszta illatok körülöttem – kiálta – „óh üdvözítő csönd körülöttem! De hol vannak állataim! Jertek, sasom és kigyóm!
Mondjátok, állataim: vajjon ezek az emberebb emberek talán valamennyien – nem jó illatúak? Óh, tiszta állatok körűlöttem! Csak most tudom és érzem, mennyire szeretlek titeket, állataim.“
– És Zarathustra még egyszer ismétlé: „szeretlek titeket, állataim!“ S a sas és a kigyó hozzá simulának, midőn ezeket mondá és fölpillantának reá. Ilyeténkép csöndesen valának hármasban és együtt szimatolák és szürcsölék a jó levegőt. Mivelhogy a levegő ide künn jobb vala, mint a fennsőbbrendü emberek közelében.
* * *
2.
Alig hagyta el azonban Zarathustra barlangját, fölkelt a vén bűbájos és ravaszul körülnézvén így szóla:
„Kiment!
És fensőbbrendű emberek – hogy ezzel a dicsérő és hízelgő névvel csiklandozzalak titeket, miképen ő – már is megszáll gonosz szemfényvesztő és bűbájos szellemem, az én búskomor ördögöm,
– a ki Zarathustrának esküdt ellensége: bocsássátok meg néki! Ime varázsolni akar szemetek láttára, ép most van az ő órája; hiába harcolok ezzel a gonosz szellemmel.
De titeket mindnyájatokat, – bármily névvel tisztelitek meg magatokat, akár „szabad szellemek“-nek, akár „igazak“-nak, akár a „szellem vezeklőinek“, akár a „fölszabadultak“-nak, akár a „nagy vágyokozók“-nak hívjátok is magatokat – titeket mind, a kik a nagy utálatban szenvedtek, miképen én szenvedek, a kiknek régi istene meghalt és még nem fekszik számotokra bölcsőben, pólyában új isten – titeket mindnyájatokat kedvel az én gonosz szellemem és bűbájos manóm.
Ismerlek titeket, fensőbbrendü emberek s ismerem őt, akit akaratom ellenére szeretek, ezt a Zarathustrát: őt sokszor hasonlatosnak látom egy szép szent-álarchoz – hasonlatosnak egy uj, furcsa maskarához, a melynek szinében gonosz szellemem, a búskomor ördög tetszeleg: Zarathustrát, – úgy érzem gyakorta – gonosz szellemem kedvéért szeretem.
De már is megszáll engem az és kényszerít a búskomorságnak ez a szelleme, ez az esti szürkület ördöge: és, valóban, fennsőbb emberek – kedve kerekedik
– nyissátok tágra szemeteket – kedve kerekedik, hogy mez nélkül jőjjön. Hímként? nőstényként? még nem tudom: de jő, kényszerít, óh jaj! figyeljetek!
A nap elhangzik, minden dologra rászáll az est, rászáll a legjobb dolgokra is; halljátok, lássátok ím, fennsőbbrendű emberek, micsoda ördög, hím-e? nőstény-e? az esti szürkűlet komorságának ez a szelleme!“
Im-ígyen szóla az öreg bűbájos, ravaszul körülnézett és azután hárfájához nyúlt.
* * *