Im-ígyen szóla Zarathustra

* * *

A tudományról.

Im-ígyen dalolt a varázsló; és valahányan együtt valának, madarak módjára észrevétlenül ravasz és búskomor kéjének hálójába kerültek. Csak a „lelkiismeretes szellemű“ nem fogódott be: röptében elkapta a varázsló hárfáját és így kiáltott: „Levegőt! Ereszszetek be jó levegőt! Ereszszétek be Zarathustrát. Fűlledté teszed, megmérgezed ezt a barlangot, gonosz vén varázsló!

Te hamis, ravasz, ismeretlen vágyakra és vadságokra csábitasz. És jaj, a magad-fajta igazságról beszél és nagyképűsködik!

Jaj minden szabad szellemnek, aki nincs résen az ilyen varázsló ellen! Oda szabadságuknak: igéddel visszigézed őket a fogságba –

– te vén, buskomor ördög, panaszodból csalogató síp hangzik, olyan vagy, mint a kik a szűzesség dicséretivel titkon kéjre hivogatnak!“

Im-ígyen szóla a lelkiismeretes; a vén bűbájos pedig körülnézvén, élvezé győzedelmét és ezért lenyelé a bosszúságot, amelyre a lelkiismeretes gerjesztette. „Hallgass el!“ mondá szerényen, „jó dalnak jó visszhang kell; jó dal után soká kell hallgatni.

Lásd, a fennsőbbrendű emberek mind ezt teszik:

De te – ugy-e – keveset értettél dalomból? Benned kevés bűbájos szellem lakozik“.

„Te, dicsérsz“ – felelé a lelkiismeretes viszontag – „amidőn elválasztasz magadtól. Ám jó! De, mit látok, ti többiek? Még valahányan kéjsóvár szemekkel űltök itt:

Ti szabad lelkek, hová lőn szabadságtok? Majdnem azt hinném, azokhoz vagytok hasonlatosak, akik soká nézének csintalan, táncoló, meztelen leányokat: lelketek is táncol:

Bennetek, fennsőbbrendü emberek, kell, hogy több legyen abból, a mit a varázsoló az ő gonosz, igéző szellemének neve:

– mi bizonyosan különbözünk egymástól.

És valóban, eleget beszélénk és gondolkozánk egymással, – mielőtt Zarathustra hazatért barlangjába – hogy tudjam: mi csakugyan különbözünk egymástól.

Ti is, én is mást és mást keresünk itt fönn. Mert én több biztonságot keresek, ezért jövék Zarathustrához. Mert ő még a legerősebb torony és akarat –

– ma, midőn minden inog, midőn minden föld reng. De ha a ti tekinteteket nézem, majdnem azt hinném, hogy ti több bizonytalanságot kerestek,

– több borzadást, több veszedelmet, több földrengést. Majdnem azt hinném, – bocsássátok meg tévhitemet – fensőbbrendű emberek, hogy ti – hogy ti a legrosszabb, legveszélyesebb életre vágytok, a mitől én a legjobban félek, a vadállatok életére, erdőkre, barlangokra, meredek hegyekre és útvesztő szorosokra.

S nem azok a kalauzok tetszenek néktek legjobban, akik a veszélyből el-kivezetnek titeket, hanem azok, akik minden útról levezetnek, a félrevezetők. Ámde, bárha csakugyan vagyon ilyetén vágyakozás bennetek, mégis lehetetlennek állítom.

Mert félelem az ember eredendő és gyökeres érzelme; félelem a magyarázatja mindennek: eredendő bűnnek és eredendő erénynek. A félelemből nőtt ki az én erényem is, minek neve: tudomány.

A vad állattól való félelmet tenyésztették legtovább az emberben, beleértve azt az állatot is, mit a maga bensejében rejt és fél: Zarathustra a „belső marhának“ hívja.

Az ilyen hosszas félelem, végre átfinomúlva, lelkivé2), szellemivé válva – ma, úgy vélem, tudománynak hivatik“. –

Im-ígyen szóla a lelkiismeretes; Zarathustra pedig, aki éppen visszatért barlangjába és hallotta és eltalálta az utolsó beszédet, egy marék rózsát vetett a lelkiismeretesnek és nevetett „igazságain“. „Hogyan!“ – kiáltá – „mit hallék éppen? Valóban azt hiszem, bolond vagy, vagy pedig én magam vagyok az: és „igazságod“-dal menten és röptiben tótágast állatok.

Mert a félelem – a mi kivételünk. Ellenben a bátorság és kaland és a bizonytalan a még-meg-nem-merészelt gyönyöre, bátorság, ebből áll szerintem az ember egész ősi története.

A legvadabb, legbátrabb állatoktól leste és rabolta el minden virtusokat: csak ezzel lőn azután – ember.

Ez a bátorság, végre átfinomúlva lelkivé, szellemivé válva, ez a sasszárnyú, kigyó-bölcseségü emberi bátorság: úgy vélem ennek a neve ma –

„Zarathustra!“ kiálták mindnyájan, a kik együtt ülének, szinte egy szájból és nagy hahotával. De tőlük valami, nehéz felhőhöz hasonlatos szálla föl. A bűbájos is kacagott és bölcsen mondá: „Nosza! Eltávozott gonosz lelkem!

És nem intélek-e titeket magam is tőle, mondván, hogy csaló ő, hazug és szemfényvesztő szellem?

Különösen, ha mez nélkül mutatkozik. De mit tehetek én az ő alattomos cselekedeteiért! Avagy én teremtettem-e őt és a világot?

Nosza! Béküljünk meg és vigadjunk megint! És bárha Zarathustrának horgas a tekintete – nézzétek csak – haragszik reám –;

– mielőtt az éjszaka beköszöntene, megint megszeret és magasztal engem, mert nem tud soká élni, anélkül, hogy ilyen botorságokat ne cselekednék.

Ő – szereti ellenségeit: ezt a művészetet ő érti legjobban mindazok között, akiket valaha láttam. De bosszút vesz érette – barátaim!“

Im-ígyen szóla az öreg bűvös-bájos, és a fennsőbbrendü emberek helyeslék beszédét: úgyhogy Zarathustra körüljárkálván, hamissággal és szeretettel rázá meg barátai kezét, – valamiképen az, akinek mindenkinél vagyon valami jóvátenni és kérlelni valója.

Midőn pedig eközben barlangja ajtajához ért, íme, megint megkivánta a jó levegőt oda künn, vágyakozék állatai után – és kiakart osonni.

A sivatag leányainál.

1.

„Ne menj el!“ – mondá ekkor a vándor, a ki Zarathustra árnyékának hívá magát, – „maradj nálunk – különben megint reánk jöhet a régi nyomasztó szomorkodás.

Már az a vén bűbájos ugy is elénk tálalta legrosszabb étkét és íme, a jó, jámbor pápa is könyezik és megint egészen a búskomorság tengerén hajóz.

Igaz, hogy ezek a szemközt lévő királyok talán még jó arcot vágnak: ők ezt legjobban értik mindnyájunk között! De ha nem volnának tanuik, fogadom, ő náluk is ujra kezdődnék a gonosz játék –

– a vándorfelhők, a nyirkos búskomorság, a beborult egek, a lopott napsugarak, a vonító őszi szelek gonosz játéka,

– vonításunk és vészkiáltásunk gonosz játéka: maradj nálunk Zarathustra! Itt sok a rejtett nyomorúság, mi meg akar szólalni, sok az esti homály, sok a felhő, sok a dohos levegő!

Erős férfi-koszttal és erősítő igékkel táplálsz minket! ne engedd, hogy ebédvégi csemegéül ismét lágy, asszonyos szellemek vegyenek rajtunk erőt!

Csak te tészed a levegőt körülötted erőssé, üdévé! Találtam-e valaha olyan jó levegőt, mint nálad, barlangodban?

Sok fajta országot láték, sok fajta levegő illatát tanulám vizsgálni és becsülni: ámde nálad találja szimatom legnagyobb gyönyörüségét!

– Ha csak nem – ha csak nem – bocsáss meg nékem egy régi emléket! Bocsáss meg nékem egy régi ebédvégi éneket, mit egykor a sivatag leányai között költék:

nálunk szintoly jó, derűs, napkeleti levegő vala; s ott legtávolabb valék a felhős, nyirkos, búskomor öreg Európától!

Akkoron kedvelém az ilyen napkeleti leányokat és egyéb kék menyországot, amely fölött nem boronganak felhők és gondolatok,

Nem is hiszitek, milyen kedvesen, ha nem táncolának, elmélyedve, de gondolatok nélkül, mint apró titkok, mint szalaggal ékesített talányok, mint csemegediók –

valóban tarkán és idegenül, de felhők nélkül: talányok, melyek engedik, hogy kitalálják őket; az ilyen leányok kedvére gondolék ki akkor egy ebédvégi – zsoltárt.“

Im-ígyen szóla a vándor és árnyék: és mielőtt még valaki felelt volna, máris megragadta az öreg bűbájos hárfáját, keresztbe tevé lábát és nyugodtan, bölcsen maga köré tekintett; – orrcimpáival pedig lassan és kérdezve szívá be a levegőt, mint aki uj országokban uj, idegen levegőt ízlel.

Azután ordításhoz hasonlatosan kezde énekelni:

* * *

* * *

A fölébredés.

1.

A vándor és árnyék dala után a barlang egyszerre lármával és hahotával telt be és mivel az összegyült vendégek mindnyájan egyszerre beszélének s ezen fölbátorodva a szamár sem maradt nyugton, Zarathustrát gyönge undor és csúfondáros kedv szállá meg vendégei ellen: jóllehet megint örvende ujonti vidámságukon. Mivelhogy azt gyógyulásuk jelének vevé. Igy hát ki osont a szabadba és mondá állatainak:

„Ime, hová lőn szükségük?“ – és már maga is kifúvá kis bosszuságát – „nálam, úgy alítom, letettek a vészkiáltásról!

– bár, sajna, a kiáltozásról még nem“. Zarathustra befogta fülét, mert éppen akkor a szamár iá-zása furán vegyült az emberebb emberek ujongó lármájába.

„Vigadnak!“ – kezdé ujra – „és ki tudja, talán a gazda számlájára! és jóllehet tőlem tanultak nevetni, még sem az én nevetésem, amit eltanultak.

De baj is ez! Ők öreg emberek: a maguk módjára gyógyulnak meg, a maguk módjára nevetnek; fülem már tűrt rosszabbat is és még sem bőszült föl.

Ez a nap győzelem: már enged, már menekül ő, a nehézség szelleme, öreg ősi ellenségem! Mily jól fog ez a nap végződni, amely oly rosszul és nehezen kezdődött vala! És akarja, hogy végződjék. Ime már közeleg az est: a tengeren át üget a jó lovas! Hogy himbálódzik a boldog, hazatérvén, biboros nyergében!

A menny derülten nézi; a világ mélyen fekszik: óh ti csodálatosak, valahányan hozzám jövétek, bizony érdemes nálam élni!“

Im-ígyen szóla Zarathustra. És ujra kihallszék a barlangból a fensőbbrendü emberek kiabálása és hahotája: akkor ujra megszólala:

„Beléharapnak, csalogató étkem használ, tőlük is enged már a nehézség szelleme. Már megtanulják, hogy magukon is nevessenek: csak jól hallom?

Férfias kosztom használ, az én zamatos, erősítő igém: és valóban, nem tápláltam őket fölfuvó főzelékkel! Hanem harcos-koszttal, hódító-koszttal: uj vágyakat ébreszték bennök.

Uj remények lakoznak karjukban, lábukban: szivük kinyujtózik. Uj szókat találnak bennök: lelkük nemsokára pajkos kedvet lehell.

Persze, az ilyen koszt, úgy lehet, nem gyermekeknek való, sem sóvárgó öreg és fiatal asszonyi állatoknak. Ezek belsejét más szerrel beszélhetni rá; nem vagyok az ő orvosuk és tanítójuk.

Az utálat távozik ezekből a fensőbbrendű emberekből: nosza! ez az én győzedelmem. Birodalmamban bátorságosan lesznek, minden esztelen szemérem elfut, s ők kiöntik magukat.

Kiöntik szivüket, jó óráik visszatérnek, ünnepet ülnek és kérődznek, – hálásakká válnak.

Ezt veszem a legjobb jelnek: hálásakká válnak. Nemsokára ünnepségeket találnak ki és emlékszobrokat emelnek öreg barátaiknak.

Lábbadoznak! Im-ígyen szóla Zarathustra vidám szivéhez és kitekinte; állatai pedig hozzá tolongának és tisztelék boldogságát és némaságát.

* * *

2.

Egyszerre azonban megijedt Zarathustra füle: mert a barlangban, amelyet eleddig lárma és hahota töltött el, ízíben halálos csönd állott be; – orra pedig jó illatú füstgomolyt és tömjént, mintha égő pínia-toboztól eredőt szagolt.

„Mi történik? Mit mívelnek? kérdezé önmagától s a bejárathoz sompolygott, hogy vendégeit észrevétlenül nézhesse. De csudák csudája! mit kelle ekkor tulajdon szemével látnia!

„Mindnyájan megint jámborok levének, imádkoznak, megkergültek!“ – mondá és szerfölött elcsudálkozék. És, csakugyan, mindezek a fensőbbrendü emberek: a két király, a kiszolgált pápa, a gonosz bűbájos, az önkéntes koldus, a vándor és árnyék, az öreg jövendőmondó, a lelkiismeretes szellemű és a legrútabb ember: mindnyájan gyermekek és öreg anyókák módjára térdelének és imádák a szamarat. És a legrútabb ember éppen elkezde bugyborékolni és fújni, mikéntha valami mondhatatlan készült volna ki belőle; midőn azonban csakugyan eljutott a szóig, íme, jámbor, különös litánia vala az imádott és körűlfüstölt szamár magasztalására. Ez a lítánia pedig szóla im-ígyen:

Ámen: És adassék dicsőség, tisztesség, hála, erősség istenünknek, örökkön-örökké.

– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.4)

Hordozza a terhünk, szolga képébe öltözék, tűrő-szívű és sohasem mond nem-et; és aki istenét szereti, az megvesszőzi őt.

– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.

Nem beszél, hanemha igen-t mond a világra, melyet teremte: im-ígyen dicséri világát. Az ő ravaszsága, hogy nem beszél: így ritkán ellenkeznek vele.

– S a szamár i-á-val igen-t ordita rá.

Szerényen megy át a világon. Szürke az ő szíve, a melybe erényét burkolja. Ha esze van, elrejti; s mindenki azt hiszi, hogy hosszú fülű.

– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.

Mily rejtett bölcseség az tőle, hogy hosszú fület hord és csak igen-t mond és sohasem mond nem-et? Avagy nem teremté-e a világot a maga képére, azaz oly ostobának, amint csak lehet?

– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.

Egyenes és görbe utakon jársz, kevés ügyet vetsz rá, mit tartunk mi emberek egyenesnek, görbének. Túl a jón és túl a gonoszon van a te birodalmad. Az az ártatlanságod, hogy nem tudod, mi az ártatlanság.

– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.

Ime senkit sem taszítsz el magadtól, se koldust, se királyt. Magadhoz engeded a kisdedeket és ha gonosz fickók csalogatnak, együgyűen mondasz rá i-á-val igent.

– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.

Szereted a nőstény-szamarakat és a friss fügéket, nem vagy finnyás.

Egy bogáncs is megcsiklandozza szivedet, ha éppen éhes vagy. Ebben isteni bölcseség vagyon.

– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.

* * *

A szamár-ünnep.

1.

Azonban a litánia e helyénél Zarathustra nem tűrtőztetheté többé magát s maga is i-á-t ordítván megbolondúlt vendégei közé ugrék. „De hát mit műveltek ti itt, ember fiai? – kiáltá, miközben fölráncigálá az imádkozókat a földről. „Jaj volna néktek, ha más valaki látna titeket, s nem Zarathustra:

Mindenki így itélné, hogy új hitetekkel a legnagyobb istenkáromlók vagytok, vagy a vén anyókák legesleghóbortosabbjai!

És te is, öreg pápa, hogy illik ez hozzád, hogy ilyeténkép szamarat imádsz istennek?“

„Óh, Zarathustra“ – felelé a pápa viszontag, „bocsáss meg nékem, de isten dolgában fölvilágosodottabb vagyok náladnál. És ez jól van így.

Jobb, ha im-ígyen imádják az istent, mint sehogyan! Gondolkozz ezen a mondáson, nagytekintetű barátom: mihamar kitalálod, hogy ebben a mondásban bölcseség vagyon.

Az, a ki mondá: „Isten szellem“ – az lépett és ugrott eddig legnagyobbat a földön a hitetlenség felé: az ilyen igét azután többé már alig lehet jóvá tenni a földön!

Öreg szívem ugrándozik, hogy van még a földön valami imádni való. Bocsásd meg ezt, Zarathustra, egy öreg, jámbor pápa-szívnek!“ –

– „És te, – mondá Zarathustra a vándornak és árnyéknak – „szabad szellemnek mondod és állítod magad? És ilyen bálványimádást és papi szolgálatot mívelsz?

Valóban, még rosszabbakat mívelsz itt, mint rossz, barna leányaidnál, te rossz új hívő!“

„Elég rossz“ – viszonzá a vándor és árnyék – igazad vagyon: de mit tehetek én róla! Az öreg isten ujra él, Zarathustra; beszélhetsz amit akarsz.

A legrútabb ember az oka: az támasztotta föl újra. És ha azt mondja, hogy egyszer megölte őt: a halál az istenekre értve mindég csak elhamarkodott itélet, előitélet.“

– „És te“ – mondá Zarathustra – „te gonosz öreg bűbájos, mit tevél te! Ebben a szabad korban ki hinne benned, ha te magad ilyen isteni szamárságokban hiszel?

Ostobaságot cselekedél; miképen cselekedhetél te, bölcs, ekkora ostobaságot!“

„Óh Zarathustra“ – válaszolá a bölcs varázsló, – „igazad van, ostobaság vala, – eléggé rám is nehezedett.“

– „No, és te!“ szóla Zarathustra a lelkiismeretes szelleműhöz – „fontold csak meg és tedd ujjad az orrodra! Hát ebben semmi sem sérti a lelkiismereted? Vajjon lelked nem tulságosan tiszta-e imádkozó társaidnak prézsmitálására és gőzölgésére.“

„Van valami“ – felelé a lelkiismeretes és ujját orrára tevé, – „van valami ezen a színjátékon, a mi lelkiismeretemnek még jót is teszen.

Lehet, az, hogy nem szabad istenben hinnem: de bizonyos, hogy az isten ilyenképen még legérdemesebb a hitelre.

A legjámborabbak bizonykodnak: az ísten örökkévaló, akinek olyan sok az ideje, az nem siet. Olyan lassan, olyan kábán, ahogyan csak lehet: ezzel az ilyen csakugyan nagyon messze érhet.

És akinek nagyon is sok az esze, az könnyen bolondul belé még az ostobaságba és őrültségbe is. Gondolkozz csak magadon, Zarathustra!

Te magad – bizony, bizony, belőled is könnyen válhatnék szamár a bölcseség fölöslegéből.

Avagy a tökéletes bölcs nem jár-e szívesen a leggörbébb utakon? Szemed látja ezt nyilvánvalónak, Zarathustra – a te szemed!“

– „És végtére te magad“ – mondá Zarathustra a legrútabb ember felé fordulva, aki még mindig a földön hevert, karját a szamár felé emelve (mert boritalt nyújta néki) – „szólj, mondhatatlan, mit cselekedtél te!

Úgy tetszik nékem, elváltozol színedben, szemed ég, magasztosság köpönyege fedi rút voltodat: mit cselekedél?

Csakugyan igaz-e, amit amazok mondanak, hogy te ismét föltámasztottad? És mi végre? Nem volt-e ő alaposan agyonütve és eltávolítva?

S úgy tetszik nékem, hogy te magad is ébren vagy: mit cselekedél? Mit téritél te visszájára? Mit térítéd meg te önmagadat? Mondd, te mondhatatlan?

„Óh Zarathustra“ – felelé a rútak rúta“, – nagy kópé vagy!

Hogy él-e az és ujra éledt-e, avagy szörnyet halt-e – kettőnk közül ki tudja azt jobban? Én kérdezlek.

De egyet tudok – éppen te tőled tanulám egykoron, Zarathustra: aki igazán alaposan akar agyonütni, az nevet.

„Nem haraggal, hanem nevetéssel ütünk agyon“ – igy szóltál egykoron. Óh, Zarathustra, te titokzatos, te harag nélkül megsemmisítő, te veszedelmes szent – nagy kópé vagy!“

* * *

2.

S ekkor történt, hogy Zarathustra, elámúlva, csupa kópé-feleleteiken, visszaugrék barlangja ajtajához és vendégeinek gyülekezete felé fordulva, erős hangon kiáltá:

„Óh, ti bohócok, valahányan vagytok, csepűrágók! Mit alakoskodtok és mit búvtok előlem:

Hogy ugrándozék mindegyiktek szíve az örömtől és gonoszságtól, hogy végre megint olyanok levétek, mint a gyermekek, az az jámborak –

– hogy végre azt tevétek, a mit a gyermekek tesznek, vagyis imádkoztatok, kézösszetéve és „jó isten“-t mondtatok!

De most hagyjátok nékem ezt a gyermekszobát, tulajdon barlangomat, ahol ma minden gyermekség otthonos. Hűtsétek le itt künn gyermeki heves pajkosságtokat és lármázó szíveteket!

Persze! ha nem lésztek, mint a kisdedek, nem juttok abba a menyországba. (És Zarathustra fölfelé mutatott.) De mi nem is akarunk a mennyeknek országába jutni: férfiak lettünk – így hát a földet akarjuk.“

* * *

3.

És még egyszer rákezdé Zarathustra a beszédet. „Óh, uj barátaim“, – úgymond – „ti csudálatosak, ti fennsőbbrendü emberek, most mennyire kedvemre vagytok, –

– mióta megint fölvidultatok! Valóban mindannyian fölnyíltatok: úgy hiszem, magatokfajta virágnak új ünnepek kellenek,

– egy kis, bátor esztelenség, valamelyes isteni tisztelet és szamár-ünnepség, valami vén, vidor Zarathustra-fajta, bolond fergeteg, amely lelketeket derűsre fújja.

Ne feledjétek ezt az éjszakát, sem ezt a szamárünnepet, fennsőbbrendü emberek! Ezt nálam találtátok kí, ezt jó jelnek veszem, – ilyesmit csak lábbadozók találnak ki!

És ha megismétlitek ezt a szamárünnepet, tegyétek kedvetekre, tegyétek az én kedvemre is! És az én emlékezetemre!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A mámoros dal.

1.

Ezenközben egyik a másik után kilépett vala a szabadba és a hűvös, andalgó éjszakába; Zarathustra pedig kézenfogta a rútak rútját, hogy megmutassa néki éjszakai világát, a nagy kerek holdat és a barlangja mellett lévő ezüstös vízeséseket. Végre egymás mellett állának, csupa vén ember ugyan, de vigasztalódott, bátor szivű, azon csodálkozván, hogy ilyen jól érzik magukat a földön; s az éjszaka titokzatossága egyre jobban közeledék szívükhöz. És Zarathustra ujból elgondolá: „óh, mennyire tetszenek nékem ezek az emberebb emberek!“ – De nem mondá ki, mert tisztelé boldogságukat és néma ajkukat.

S ekkor esék meg az, ami azon a csudálatos hosszú napon a legcsudálatosabb vala: a rútak rútja elkezdett még egyszer és utóljára bugyborékolni és fújni, s mikor szóhoz jutott, kerek és tiszta kérdés ugrék ki szájából, jó, mély, világos kérdés, a mely megindítá mindazok szivét, akik hallgaták:

„Barátim! valahányan vagytok, hogyan vélekedtek? Ezért az egyetlen napért – én első ízben vagyok megelégedve, hogy egész életemet éltem.

És nem elégszem meg, hogy ennyiről tegyek tanubizonyságot. Érdemes a földön élni: egyetlen nap, egyetlen ünnep Zarathustrával, megtanított engem, hogy a földet szeressem.

„Hát ez – ez volt az?“ – ezt mondom majd a halálnak – „nosza akkor! Még egyszer!“

Barátim, mint vélekedtek? Nem akarjátok-e ti is a halálnak mondani: „Hát ez volt – az élet? Zarathustra kedvéért, nosza! Még egyszer!“

Im-ígyen szóla a rútak rútja; s akkoron közeljárt az idő az éjfélhez. És mit gondoltok, mi történék akkor? Mihelyest a fensőbbrendű emberek meghallák kérdését, iziben tudatára jutának átváltozásuknak és gyógyulásuknak és, hogy kinek köszönhetik azt: Zarathustra felé iramodának hálálkodva, őt tisztelve, neki kedveskedve, kezét csókolva, már kinek-kinek természete szerint: úgy, hogy olyik nevetett, olyik sírt. Az öreg jövendőmondó pedig gyönyörűségében táncra perdült; és ha csakugyan mámoros is volt az édes bortól, mint némelyek mesélik, még mámorosabb volt az élet édességétől és letett minden fáradtságot. Sőt vannak olyanok, akik azt beszélik, hogy akkoron a szamár is táncolt: mert nem hiába adott vala innia a rútak rútja. Lehet, hogy úgy volt, lehet, hogy máskép volt; és ha nem is igaz, hogy az este a szamár táncolt, akkoron még nagyobb és különb csudadolgok esének, mint a szamártánc volna. Szóval, a mint Zarathustra szokta mondani: „baj is az!“

* * *

2.

Midőn pedig ez történék a rútak rútjával, Zarathustra úgy állott ott, mintha ittas volna: szeme fénye megtörék, nyelve dadoga, lába meginga. S ugyan ki találná ki, közben minő gondolatok futának át Zarathustra lelkén? De szelleme szemlátomást távozék és előrefuta és messze-távol vala, amint írva vagyon s mintegy magas nyergen két tenger között,

– „múlt és jövendő között nehéz felhőként vándorolván“. Azonban, miközben az emberebb emberek karjukban tartották, lassan-lassan magához tért és elhárítá magától a tisztelők és szorgoskodók seregét, de nem szóla semmit. De egyszerre hirtelen fejét fordítá, mert hallani látszott valamit: akkor szájára tevé ujját és mondá: „Jertek!“

És tüstént mély csönd lőn; s a mélységből lassú harangszó hallék föl. Zarathustra hallgatá, szintúgy az emberebb emberek; azután másodízben is rátevé ujját a szájára és megint mondá: „Jertek! Jertek! Éjfélre jár az idő!“ – és hangja elváltozék. De még mindig nem mozdula helyéről: ekkor még mélyebb lőn a csönd és minden fülele, a szamár is és Zarathustra díszállatai: a sas és kigyó is, szintúgy Zarathustra barlangja és a nagy, hideg hold és maga az éjszaka is. Zarathustra pedig harmadízben is rátevé kezét a szájára és mondá:

Jertek! Jertek! Jertek! Menjünk!

Ütött az órája! Barangoljunk az éjszakába!

* * *

3.

Fensőbbrendű emberek, éjfélre jár az idő: fületekbe súgok valamit, amint az a vén harang fülembe zúgja, –

– oly titokzatosan, oly borzalmasan, oly bensően, amint hozzám szól, az az éjféli harang, amely már többet élt át, mint egy ember:

– amely már apáitok szív-verését, sors-verését is számolá – óh! óh! Hogy sóhajtozik! Hogy kacag álmában! Az öreg, mélységesen mély éjszaka!

Hallga! Hallga! Hallik itt sok, a minek nappal nem szabad hangoznia; de most, hűs levegőn, amikor szíveitek minden lármája is elült –

– most beszél, most hallik, most belopózik éjszakai, virrasztva-virradó lelkekbe: óh! óh! Hogy sóhajtozik! Hogy kacag álmában!

– nem hallod-e, mily titokzatosan, borzadalmasan, bensően szól te hozzád, az öreg, mélységesen mély éjszaka?

Ember! Figyelj a szóra!

* * *

4.

Jaj nékem! Hová lőn az ídő? Avagy nem esém-e mély kútba? A világ alszik –

Óh! Óh! Az eb ugat, a hold süt. Inkább meghalok, meghalok, semhogy megmondjam, mit gondol épp most éjszakai szívem.

Ime, meghalék. Vége! – Pók, mit szősz körülöttem? Vérem kellene? Óh! Óh! A harmat húll, az óra üt –

– az óra, midőn fázom, didergek; kérdi egyre kérdi, kérdi: „kinek elég erős hozzá a szíve?

– ki légyen a föld ura? ki mondja: így rohanjatok, nagy és kis folyamok!“

– az óra közelg: óh ember, fennsőbbrendű ember, hallga! Ez a szózat finom füleknek való, a te fülednek –

Mit mond az éjji óra?

* * *

5.

Elragad. Lelkem táncol. Napi munka! Napi munka! ki légyen a föld ura?

A hold hűvös, a szél néma. Óh! Óh! Elég magasra röpültetek már? Táncoltatok: de a láb még nem szárny.

Jó táncosok, ime minden kedv elmúlt: a bor seprővé lőn, minden pohár elkorhadott, a sírok dadognak.

Nem repülétek elég magasra s íme a sírok dadognak: „Váltsátok meg hát a halottakat! Miért oly hosszú az éjszaka? Nem részegít-e minket a hold?“

Fensőbbrendű emberek, váltsátok meg hát a sirokat, ébresszétek föl a holtakat! Óh, miért áskál még a féreg? Közelg, közelg az óra –

– a harang bong, a szú még perceg, a szú még áskál, a szú-szúja. Óh! Óh!

Létünk mi mély!

* * *

6.

Édes lant! Édes lant! Szeretem hangodat, ittas varangy-hangodat! – mily régtől, mily messziről jön hozzám hangod, messziről, a szeretet tavairól! Öreg harang, édes lant! Minden fájdalom szívembe döfött: apai fájdalom, nagyapai fájdalom, ősi fájdalom; szavad megérett, –

– megérett, mint az aranyos ősz és délután, mint az én remete-szívem – íme megszólalsz: a világ maga is megérett, a szőlő barnúl, –

– íme meg akar halni, csupa boldogságtól meghalni. Magasabb emberek, nem érzitek? Titkos illat száll föl,

– édes illata az örökkévalóságnak, rózsás barna, aranyos bor-illata a régi boldogságnak,

– a mámoros éjszakai, halálos boldogságnak, a mely dalolja:

Létünk mi mély! Nap nem gondolta volna!

* * *

7.

Hagyj békében! Hagyj békében! Túlságosan tiszta vagyok számodra. Ne érints! Avagy nem éppen most teljesedék-e be e világom?

Bőröm nagyon is tiszta kezednek. Hagyj békében, ostoba, kába, nyomasztó nap! Avagy nem derültebb-e az éjszaka?

A legtisztábbak legyenek a föld urai, a kiket legkevésbbé ismertek meg, a legerősebbek, az éjféli lelkek, mik derültebbek és mélyebbek, mint bármely nappal.

Nappal, utánam tapogatózol? Boldogságom után? Dús vagyok néked és magános, kincsesbánya, aranykamara?

Világ, engem akarsz! Világi vagyok néked? Lelki5) vagyok néked? Isteni vagyok néked? De nappal és világ, ti nagyon is otrombák vagytok, –

– legyen kezetek okosabb, nyúljatok mélyebb boldogság után, mélyebb boldogtalanság után, nyúljatok valamely isten után, de ne nyúljatok utánam:

– boldogtalanságom, boldogságom mély, te csudanappal, de mégsem vagyok isten, nem vagyok isteni pokol, melynek fájdalma mélyre nyúl.

* * *

8.

Isten jajja mély, te csuda-világ! Nyúlj isten jajja után, ne én utánnam! Mi vagyok én! Mámoros édes lant

– éjféli lant, harang-varangy, akit senki sem ért, de akinek beszélnie kell süketek előtt, emberebb emberek! Mert ti sem értetek!

Vége! Vége! Óh ifjuság! Óh dél! Óh délután! Ime eljöve az est és az éjjel és az éjfél – az eb vonít, a szél:

– avagy nem eb-e a szél? Nyöszörög, csattog, vonít. Óh! Óh! Hogy sóhajtozik, hogy nevet, hogy hörög és köhög az éjfél!

Mily józanul beszél éppen ez a a mámoros költő! Talán ittasságán is túl ivott? Nagyon is éhes lőn? Kérődzik?

– kérődzik jajján, álmában, a vén, mély éjfél, és még inkább örömén! Mert bárha létünk fájdalma mélyre nyúl, a jövő is mély:

Mélyebbre az öröm vágy!

9.

Szöllőtőke! Mit magasztalsz engem? Hisz megvágtalak! Kegyetlen vagyok, vészes –: mit akarsz, hogy ittas kegyetlenségemet magasztalod?

„Ami beteljesedett, minden érett meg akar halni!“ – így beszélsz. Áldott legyen, legyen áldott a vincellér kése! De minden éretlen élni akar: óh jaj!

A jaj úgymond: „Múlj el! El veled, te jaj!“ De minden, ami szenved, élni akar, hogy megérjen, s vidám és vágyódó legyen,

– vágyódó távolabbi magasabb, derültebb dolgokra. „Örökösöket akarok, – mondja minden szenvedő, – gyermekeket akarok, nem magamat.“ –

De az örömnek nem kellenek örökösök, nem gyermekek, – az öröm önmagát akarja, örökkévalóságot akar, visszatérést akar, azt akarja, hogy minden örökké egyforma legyen.

A bú így szól: „Szakadj meg, vérezz, szív! Láb, lépj el! Szárny, röpülj! Rajta! Föl! Fájdalom!“ Nosza hát! Rajta! Óh, öreg szívem: Bú mondja:“ Mulj.“

* * *

10.

Fensőbbrendű emberek, mint vélekedtek? Jövendőmondó vagyok? Álmodozó vagyok? Mámoros vagyok? Álomfejtő vagyok? Éjféli harang vagyok?

Egy csöpp harmat? Az örökkévalóság köde és illata? Nem halljátok? Nem érzitek? Világom épp most teljesedék be; az éjfél is dél, –

a fájdalom is gyönyör, az átok is áldás, az éjjel is nap, – távozzatok vagy tanuljátok meg: a bölcs is bolond.

Mondátok-e valaha „igen“-t egy örömre? Óh, barátim, úgy „igen“-t mondátok minden jajra is. Minden dolog össze van láncolva, egybe van bogozva, egymásba szerelmesen –

– akarátok-e valaha az egyszert kétszer, mondátok-e valaha: „tetszel nekem, boldogság! Kergetlek! Pillanat!“ – így mindent visszakivánátok!

– Mindent ujból, mindent örökre, mindent összeláncolva, egybebogozva, egymásba szerelmesen, óh, így szeretétek a világot, –

– ti örökkévalók, szeressétek hát örökkön-örökké: és a jajhoz is így szóljatok: „múlj el, de térj vissza!“ Mert: –

A kéj örökkön élni vágy.

* * *

11.

Minden öröm mindenek örökkévalóságát akarja, mézet akar, bor-söprűt akar, ittas éjfélt akar, sírokat akar, síri könnyek vigaszát akarja, aranyos alkonyati bíbort akar –

– mit nem akar az öröm! Hisz szomjasabb, kivánóbb, éhesebb, borzasztóbb, titkosabb, mint minden jaj, önmagát akarja, önmagába harap, a gyűrű akarata küzd benne, –

– szerelmet akar, gyülöletet akar, dúsgazdag, ajándékoz, hány-vet, koldúl, hogy valaki elfogadja adományát, hálálkodik az elfogadónak, szeretné, ha gyülölnék, –

– olyan gazdag az öröm, hogy jajra szomjuhozik, pokolra, gyülöletre, gyalázatra, a nyomorékra, a világra, mert ez a világ! Hisz ösméritek!

Fensőbbrendű emberek, utánatok vágyódik az öröm, a féktelen, a boldog – a ti jajotokra, ti nem-sikerültek! Nem-sikerültre vágyódik minden örök gyönyör.

Mert minden gyönyör önmagát akarja, azért akar szívfájdalmat! Óh boldogság, óh fájdalom! Szakadj meg, szív! Fensőbbrendű emberek, tanuljátok meg, hogy a kéj mindenek örökkévalóságát akarja.

Örökké élni vágy!

12.

Megtanultátok-e hát dalom? Kitaláltátok, mit akar? Nosza! Rajta! Fensőbbrendű emberek, énekeljétek hát nékem körénekemet!

Énekeljétek magatok a dalt, minek neve „még egyszer“, minek értelme „örökkön-örökké!“ – énekeljétek, fensőbbrendű emberek, Zarathustra körénekét!