Im-ígyen szóla Zarathustra

A jel.

Ez éjszakára virradó reggelen Zarathustra fölugrék nyoszolyájáról, körülövezé ágyékát és kilépe barlangjából, ragyogó erőben, mint a reggeli nap, amely sötét hegyekből lép elő.

„Te nagy csillagzat“ – mondá, mint egykoron mondotta vala – „te mély szeme a boldogságnak, mi volna minden boldogságod, ha nem volnának azok, akiknek világítsz!

És ha ők kamaráikban maradnának, mig te már ébren vagy és jősz, ajándékozol, s kiosztasz: mint haragudna ezért büszke szemérmed!

Nosza! ők alszanak, ezek a fensőbbrendű emberek, míg én már ébren vagyok: nem ezek az én igazi bajtársaim! Nem ő reájuk várok én imhol hegyeimen.

Művemre törekszem, naponta: de ők nem értik, mik az én reggelem jelei; az én léptem – nem ébresztő szó nékik.

Még alszanak barlangomban, álmuk még mámoros dalomat szürcsöli.

De a fül, amely az én szavam fogadná, – a szófogadó fül hiányzik tagjaik közül.

– Ezeket mondá Zarathustra szivének, mikoron a nap fölkelt: ekkor kérdőleg a magasba pillantott, mivelhogy sasa éles vijjogását hallotta feje fölött. „Rajta“ – kiáltá föl, – „így tetszik nékem, ez illet meg engem. Állataim ébren vannak, mert én is ébren vagyok.

Sasom éhes és velem együtt tiszteli a napot. Saskörmökkel nyúl az uj világosság után. Ti vagytok az én igazi állataim; szeretlek titeket.

De igazi embereim még hiányzanak! –

Im-ígyen szóla Zarathustra: s ekkor történt, hogy hirtelen mintha számtalan madár rajongta, röpködte volna körül – s a sok szárny berregése és a tolongás feje körül oly nagy vala, hogy behunyá szemét. És valóban felhőként zúdúlt reá, nyilzáporfelhőként, amely uj ellenség fejére ömlik. Ime azonban, ez itt a szeretet felhője vala, mely uj barát fejére ömlék.

„Mi történik vélem?“ Kérdezé Zarathustra elámult szivében és lassan leereszkedék a nagy kőre, amely barlangja kijárata mellett feküvék. Ámde, miközben kezével maga körűl, feje fölé és lefelé hadonászott és a gyöngéd madarakat elhárítá magától, még különösebb dolog esék meg véle: ugyanis eközben sűrű, meleg sörénybe nyúlt, s akkor bőgés hallék előtte – szelíd, hosszas oroszlánbőgés.

„Jön a jel“ – szóla Zarathustra és szíve elváltozék. És valóban, midőn világos lőn előtte, íme, sárga, hatalmas állat feküvék lábánál és térdéhez simula fejével és nem szüne meg kedveskedni és úgy tőn, mint az eb, amelyik régi gazdájára talál. S a galambok szeretete sem vala lanyhább és valahányszor egy-egy galamb az oroszlán orra fölött átsuhant, az megrázá a fejét, csudálkozék és kacaga rá.

Zarathustrának mindezekre csak egyetlen szava volt: „Gyermekeim vannak körülöttem, az én gyermekeim“ – azután végképen elnémula. Szíve pedig fölordíta, szeméből könnyek csöpögének és kezére hullának. És már nem ügyele semmire és mozdulatlanúl üle, és már nem hessegeté állatait. Ekkor a galambok ide s tova röpködének és vállára ülének és csókolgaták fehér haját és nem ernyedének gyöngédségükben és ujongásukban.

Az erős oroszlán pedig folyvást a könnycseppeket nyaldosta, amelyek Zarathustra kezére esének, közben félénken bőgve és mormogva. Im-ígyen cselekedének ezek az állatok.

Mindezek soká tartának, vagy rövid ideig: mert, igazat szólva, az ilyeneknek itt a földön nincs időmértékük. – Közben pedig a fennsőbbrendű emberek is fölserkenének Zarathustra barlangjában és szép sorba sorakozának, hogy Zarathustra elé mennének és üdvözölnék őt reggeli üdvözlettel: mivelhogy fölébredvén megláták, hogy nincs már köröttük. Midőn azonban a barlang ajtajához értek és lépteik zaja megelőzte őket, az oroszlán nagyon fülelt, egyszerre elfordult Zarathustrától és vadul ordítva rohana a barlangnak; s a fennsőbbrendü emberek, ordításának hallatára, egy szájból elordíták magukat, vissza futának és íziben eltűnének.

Zarathustra maga, elkábulva és idegenül, fölemelkedék, körültekinte és ámulva álla, szivét kérdezgeté, eszméle és egyedül vala. „Mit is hallék“ – mondá végre lassan – „mi is történt velem e percben?“

És máris föleszmélt és egy pillantással észbe veve mindeneket, mik tegnap és ma közt történtek vala. „Hisz itt a kő“ – mondá, szakállát megsimogatván – „ezen ültem tegnap reggel; és itt lépett hozzám a jövendőmondő és amott hallottam először a kiáltást, mit az imént hallék, a nagy vészkiáltást.

Óh, fensőbbrendű emberek, hisz a ti veszedelmetekről jövendölt nékem tegnap az az öreg jövendőmondó –

– a ti szükségtekre akart engem elcsábítani és kísérteni: óh Zarathustra, mondá, azért jövök, hogy utolsó bűnödre csábítsalak.

Utolsó bűnömre? – kiáltá Zarathustra és indulatosan kacagott tulajdon szaván: mi tartatik még fönn számomra utolsó bűnömül?“

– És Zarathustra még egyszer elmélyede magába és megint ráüle a nagy kőre és tünődék. Egyszerre fölugrék: –

„Részvét! A fennsőbbrendű ember iránt való részvét!“ – kiáltá és orcája érccé változék. No hát! Annak – ütött az órája!

Szenvedésem és részvétem – ki bánja? Avagy boldogságra törekszem? Művemre törekszem!

Rajta! Az oroszlán eljöve, gyermekeim közel vannak. Zarathustra megérett, imhol az órám: –

Ez az én reggelem, az én napom hasad: fől hát, föl, te nagy Dél!“

Im-ígyen szóla Zarathustra és odahagyá barlangját, izzó erőben, miként a reggeli nap, amely sötét hegyekből tűnik elő.

– Vége. –