A hegyi fáról.
Zarathustra észrevette volt, hogy egy ifju kerülgeti őt. És mikoron egy este egyedül mendegélt a várost körülzáró hegyek között, a melynek neve „a tarka tehén“: íme, menetközben találkozott ezzel az ifjúval, a mint egy fához támaszkodva ült és fáradt tekintettel nézett a völgybe. Zarathustra megfogá a fát, a mely alatt az ifjú ült és szóla im-igyen:
„Ha ezt a fát kezemmel meg akarnám rázni, nem bírnám.
Ámde a szél, a melyet nem látunk, kínozza és hajlítja, a merre csak akarja. Legjobban hajlíttatunk és kínoztatunk láthatatlan kezektől.“
Ekkor megdöbbenve fölkelt az ifjú és mondá: „Ime hallom Zarathustrát és ép most gondoltam reá.“ Zarathustra pedig felelé: „Miért, hogy ezért megijedsz? – Ám az emberrel úgyanúgy áll a dolog, miképen a fával.
Mennél jobban törekszik magasba, fénybe, annál erősebben törekszik gyökere a földbe, lefelé, a sötétbe, mélybe, – le a gonoszba.“
„Igen, a gonoszba!“ – kiáltá az ifjú. – „Hogyan lehetséges az, hogy felfedezted lelkemet?“
Zarathustra mosolygva mondá: „Egynémely lelket sohasem fognak fölfedezni, hanemha előbb föltalálják,“
„Igen, a gonoszba!“ – kiáltá ismét az ifjú. – „Valót beszélsz, Zarathustra. Magam sem bizakodom magamban, mióta a magasba törekszem és más senki sem bizakodik én bennem – vajjon miként van ez?
Tulságosan gyorsan váltok képet: mám ellene mond tegnapomnak. Gyakorta átugrom a fokokat, ha fölfelé megyek, – ezt egyetlen fok sem bocsátja meg nékem.
Ha fent vagyok, mindig egyedül találom magam. Senki sem szól hozzám, a magánosság jege borzongat. Mit is akarok a magasban?
Mennyire szégyellem fölhágásom és botorkálásom! Mint gúnyolom heves lelkendezésemet! Mint gyűlölöm! a röpülőt! Mily fáradt vagyok a magasban!“
Ezzel elnémula az ifjú. Zarathustra pedig nézegeté a fát, amelynél állának és szóla im-ígyen:
„Imhol ez a fa magában áll a hegyen; magasra nőtt ember, állat feje fölé.
És ha beszélni akarna, nem volna, a ki megértené: oly magasra nőtt vala.
Ime vár és vár, – vajjon mire is vár? Túlon-túl közel lakozik a fellegek székhelyéhez: nemdenem az első villámra vár?“
Zarathustra szavaira az ifjú heves taglejtéssel kiálta föl: „Igen, Zarathustra, valót beszélsz. Leszállásom sovárogtam, a mikor föl, a magasba törekedtem, s te vagy a villám, akire vártam! Ime, mi vagyok én, mióta te megjelentél nékünk? A reád való irígykedés az, a mi engem szerte zilált!“ Igy szólt az ifjú és keservesen sírt. Zarathustra azonban átkarolá őt és magával vivé.
Miután pedig egy ideig együtt menének, Zarathustra megszólala:
„Szívem szakasztja meg. Szavadnál jobban jelenti nékem szemed minden veszedelmedet. Még nem vagy szabad, te még keresed a szabadságot. Álmatlan-lázassá tőn téged keresésed és beteg virrasztóvá.
A szabad magasságba törekszel te, csillagokat szomjuhoz a te lelked. Ámde gonosz ösztöneid is szomjuhozzák a szabadságot.
Hogy ereszd szabadon, veszett ebeid azt akarják; gyönyörtől ugatnak pincéikben, ha szellemed minden bilincsét széttörni igyekszik.
Még fogolynak látlak, aki a szabadságot forgatja eszében: óh, okossá válik az ilyennek lelke, de alattomossá és gonosszá is.
Még a szellem szabadosának is meg kell tisztúlnia. Sok börtön és dohosság maradt még benne; tisztúlnia kell még szemének. Igen, én ösmérem veszedelmedet. De szerelmemre és reménységemre kérlek: ne vesd el szerelmedet és reménységedet!
Még nemesnek érzed magad, s még nemesnek éreznek a többiek is, a kik nehéz szívvel vannak irántad és horgas szemet vetnek utánad. Tudd meg, hogy a nemes mindenkinek útjában áll.
A jóknak is útjokban áll a nemes: és még ha jónak hívják is, ezzel csak távoztatni akarják.
Ujat akar teremteni a nemes és uj erényt. Régit akar a jó és azt, hogy a régi fentarttassék.
Ámde nem az a nemes veszedelme, hogy jóvá válik, hanem hogy orcátlanná és gúnyolódóvá, megsemmisítővé.
Óh, én ösmerék nemeseket; elveszíték minden magas reménységüket.
Akkoron azután orcátlanul élék rövid élvezeteiket és céljukat alig veték egy napon túl.
„A szellem is kéj“ – mondák. Akkoron szellemük szárnyaszegett lőn: ime földön csúszik és rágástól rondán.
Egykoron azt hivék, hogy hősök lesznek: most pedig kéjhajhászók. Bánat és borzalom nekik a hős.
De szerelmemre és reménységemre kérlek: ne vesd ki lelkedből a hőst!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A halál prédikátorairól.
Vannak a halálnak is prédikátorai: s a föld tele van olyanokkal, a kiknek az élettől-elfordulást kell prédikálni.
Tele van a föld a fölöslegesekkel, elromlott az élet a túlontúl-sokaktól. Bárcsak az „örökélet“-tel el-kicsalnák őket ebből az életből!
„Sárgák“-nak hivatnak a halál prédikátorai vagy „feketék“-nek. De én még más szinekben is mutatom őket.
Imhol: a félelmetesek, a ragadozó állatot hordozzák magukban s nincs egyéb választásuk, hanemha élvezet vagy a maguk marcangolása. És még élvezetük is a maguk marcangolása.
Még emberekké sem lettek, ezek a félelmetesek: hadd prédikálják az élettől-elfordulást s pusztuljanak maguk is!
Imhol: a sorvadó lelküek; alig születtek s máris a fáradság és lemondás tanait sóvárogják.
Szivesen meghalnának s szeretnék, ha mi ezt az akaratukat helybenhagynók!
Vigyázzunk, nehogy fölébresszük ezeket a holtakat és megsértsük ezeket az eleven koporsókat!
Találkozik velük beteg vagy aggastyán, vagy holttest: rögtön azt mondják „nyilvánvaló lőn az élet hivsága.“ Pedig csak az ő hivságuk lőn nyilvánvaló és szemöké, a mely a létnek ezt az egyetlen látványát látja.
Vaskos buskomorságba burkolózva és sóvárogva az az apró történeteket, a mik halált hoznak: így várakoznak fogukat összefogva.
Avagy: nyalánkságok után nyúlnak s közben gúnyolják gyerekségüket: csüngenek szalmaszál-éltükön és gúnyolódnak, hogy szalmaszálon csüngenek.
Ez a bölcseségük: „bolond, a ki élve marad, de még oly bolondok vagyunk! És éppen ez a legnagyobb bolondságunk az életben!“
„Az élet csupa kín“ – mondják mások és nem hazudnak: úgy hát tegyetek róla, hogy ti megszünjetek! Tegyetek róla, hogy az élet megszünjék, a mely csupa kín!
És tanítsa virtustok ezt: „öld meg magad! Lopd el magad!
„A kéj bűn“ – mondja az egyik, a ki a halált prédikálja – „menjünk hát félre és ne nemzzünk gyermeket!“
„Szülni fáradságos“ – mondja a másik – „minek még szülni? Hisz csak boldogtalanokat szülünk!“ – Ők ís a halál prédikátorai.
„Részvétre van szükség“ – mondja a harmadik. „Vegyétek a mim van! Vegyetek, engem, a mi vagyok! Annál gyöngédebben köt magához az élet!“
Ha pedig részvétük való volna, megkeserítenék felebarátjuk életét. Gonoszság: ez volna igazi jóságuk.
Ámde ők szabadulni akarnak az élettől: mit bánják ők, hogy másokat még szorosabbra láncolnak bilincseikkel és ajándékaikkal!
És ti is, kiknek az élet verejtékes dolog és vad hajsza: nemdenem nagyon életuntak vagytok? Nemdenem nagyon megértetek a halál prédikációjára?
Ti mindnyájan, a kik szeretitek a verejtékes dolgot és a gyorsat, ujat, idegent, rosszul fértek meg magatokkal, szorgalmatok megfutamodás és vágya a magatok-felejtésének.
Ha erősebben hísztek vala az életben, kevésbbé vetitek magatokat zsákmányul a pillanatnak. De várni nincs elég tartalmatok – még lustálkodni sem!
Mindenütt hangzik a halál prédikátorainak szózata és a föld tele van olyanokkal, a kiknek halált kell prédikálni.
Vagy „az örök életet“: ez nekem egyre megy, hacsak hamar elpusztulnak!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A háboruról s a harcosokról.
Nem kell nékünk, hogy legjobb ellenségeink kiméljenek, sem pedig azok, a kiket szívből szeretünk. Hadd mondjam meg hát néktek az igazat!
Harcos testvéreim! Szívből szeretlek benneteket, hozzátok hasonló voltam és vagyok. És én vagyok legjobb ellenségetek is. Hadd mondjam meg hát néktek az igazat!
Tudom, hogy gyűlöletet és irigységet tápláltok sziveitekben. Nem vagytok elég nagyok, hogy gyűlöletet és írigységet ne ismernétek. Legyetek hát elég nagyok, hogy ne szégyenkezzetek miattok!
És ha nem tudtok a megismerés szentjei lenni, legyetek legalább a harcosai. Mert ezek az ilyen szentségnek bajtársai és előőrsei.
Sok katonát látok: bár látnék sok harcost! „Egyenruha“-nak hívják viseletüket: vajha ne lenne „egyenruha“, a mit alatta rejtenek!
Szemetek mindig ellenséget keressen – a ti ellenségteket. És egynémelyitek első pillantásra gyűlöletet kelt.
A ti ellenségteket keressétek, a ti hadatokat viseljétek és a ti eszméitekért! És ha eszmétek elbukik, úgy becsületességtek még ezen is üljön diadalt.
Szeressétek a békét de csak azért, hogy uj háborúk eszköze. És a rövid békét jobban, mint a hosszantartót.
Nem munkára serkentelek, hanem harcra. Nem békére serkentelek, hanem győzelemre. Munkátok legyen harc, békétek legyen győzelem! Csak akkor ülhettek csöndben és békén, ha íjjatok és nyilatok van: különben fecsegtek és nyelvet mértek. Békességtek legyen győzelem!
Azt mondjátok: az igaz ügy szentesíti még a háborút is. Én pedig azt mondom néktek: az igaz háború szentesít minden ügyet.
A háború és a bátorság több nagy dolgot szültenek, mint a felebaráti szeretet. Nem szánalmatok, hanem vitézségtek menté meg eleddig a hajótörötteket.
Mi jó? kérditek. Vitéznek lenni jó dolog. Hadd beszéljenek a kis leányok: „jó dolog az, a mi szép is, megható is“.
Szívteleneknek hivattok: de szívetek igaz és én szeretem szívességtek szemérmét. Ti szégyenlítek áradástokat és mások szégyenlik apadásukat.
Rútak vagytok? Nosza, én véreim! Vegyétek magatokra a fenségeset, a rút köpönyegét!
És ha lelketek fölemelkedik, magas kedvre derül, fenségtekben gonoszság vagyon. Ismerlek titeket.
A gonoszságban találkozik a magas kedvü és a gyönge. Ámde félreértik egymást. Ismerlek titeket.
Csak olyan ellenségtek legyen, a kit gyülölni kell, s ne olyan, a ki megvetendő. Büszkéknek kell lennetek a ti ellenségtekre: akkor ellenségtek sikerei a ti sikereitek is.
Lázadás – ez a rabszolga előkelősége.
A tí előkelőségtek legyen engedelmesség! Még parancsotok is engedelmesség legyen!
A jó harcos fülének kedvesebb a „neked kell“, mint az „én akarom“. És ha valamit szeretnétek, azt előbb parancsoltassátok magatoknak.
Az élet szeretete legyen legmagasabb reményetek szeretete: és legmagasabb reményetek legyen az élet legmagasabb gondolata!
S legmagasabb gondolatát hadd parancsoljam én néktek – és ez így szól: az ember valami, aminek fölébe kell kerülni!
Éljétek hát élteteket, az engedelmesség és háború életét! Mit ér a hosszú élet!
Melyik harcos akarja, hogy kiméljék!
Én nem kiméllek, – szívből szeretlek, én harcos testvéreim!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Az uj bálványról.
Valahol vannak még népek és nyájak, de nem nálunk, én véreim: itt államok vannak.
Állam? Mi az? Nosza, nyissátok ki fületeket, mert most a népek haláláról szólok.
„Állam“, ez a neve a szörnyetegnek, amely leghidegebb minden szörnyeteg között. Hidegen hazudik is; és ez a hazugság csúszik-mászik ki szájából: „Én, az Állam, vagyok a Nép“.
Hazugság ez! Teremtők valának, a kik a népeket teremték és föléjök szegzének hitet és szeretetet: im-ígyen szolgálák az életet.
De megsemmisítők ők, a kik cselt vetnek sokaknak és államnak nevezik: pallóst és száz éhes vágyat szegeznek föléjök.
Ahol van még nép, nem érti az államot és gyülőli mint álnok tekintetet s bünt az erkölcs és jog ellen.
Ezt a jelt adom néktek: minden népnek megvan a maga nyelve jót, gonoszat szólni: ezt nem érti a szomszéd. Erkölcsre, jogra tulajdon beszédet talált ki.
Ámde az állam a jó és gonosz minden nyelvén hazudik; s valamit beszél, hazudik – s valamije van, lopta azt.
Hamis rajta minden; lopott fogakkal harap, ő, a harapós. Hamisak még belei is.
Jó és gonosz nyelv zavara: ezt a jelt adom néktek mint az állam jelét. Valóban, halni-akarást jelent ez a jel! Valóban, a halál prédikátorainak int!
Szerfölött sokan születnek: a fölöslegesek számára találták ki az államot!
Lám, hogyan csalogatja magához a fölöslegeseket. Hogyan nyeli, rágdossa őket és kérődzik rajtok!
„Nincs a földön nagyobb nálamnál: az Isten rendező ujja vagyok én“, így bőg a fenevad. És nemcsak hosszúfülüek és rövid szemüek borúlnak előtte térdre! Óh, nagy lelkek ti, bennetek is dörmögi sötét hazugságait! Óh kifürkészi a dús szíveket, a melyek örömest tékozolják magukat!
Igen, titeket is kifürkész, a régi isten legyőzőit! Elfáradtatok a harcban, s fáradságtok íme az uj bálványt szolgálja!
Hősöket és érdemdúsakat szeretne maga körül az uj bálvány! Szivesen sütkérezik jó lelkiismeretek verőfényében, – ő, a hideg szörnyeteg!
Mindeneket meg akar néktek adni, ha ti imádandjátok, ő, az uj bálvány, im-ígyen vásárolja meg magának a ti erényetek fényét és büszke szemetek tekintetét.
Horogra akarja keríteni veletek a fölöslegeseket! Igen, pokoli praktika találtatott itt ki, a halál paripája, isteni tisztelet cicomájában csörögve!
Valóban, tömeges halál találtatott itt ki, a mely magát életként dicsőiti: valóban szívszerinti szolgálat ez a halál minden prédikátorának!
Államnak hívom, a hol mindenek méregivók, jók és gonoszok: államnak, a hol mindenek elveszejtik magukat, jók és gonoszok: államnak, a hol mindenek lassú öngyilkossága „az élet“-nek hivatik.
Lám, ezek a fölöslegesek! Ellopkodják a föltalálók míveit és a bölcsek kincsét: miveltségnek hívják lopásukat – és minden nyavalyává és gonoszszá változik kezükben!
Lám, ezek a fölöslegesek! Mindig nyavalyásak, kihányják epéjüket és ujságnak nevezik. Elnyeldesik egymást s még megemészteni sem tudják egymást.
Lám, ezek a fölöslegesek! Gazdagságot szereznek és egyre jobban szegényednek véle. Hatalmat akarnak és először a hatalom feszítő vasát: sok pénzt – ezek a nem-tehetősek!
Lám, mint másznak, ezek a gyors majmok! Átmásznak egymáson és im-ígyen vonszolják egymást iszapba és mélységbe.
Mindnyájan a trónhoz iparkodnak: ez a bogaruk – mintha a boldogság trónon ülne! Gyakorta iszap ül a trónon – és gyakorta a trón is iszapon.
Őrülteknek látom valahányát és mászó majmoknak és túlhevülteknek. Ronda szagát érzem bálványuknak, a hideg fenevadnak: ronda szagukat érzem valamennyiüknek, ezeknek a bálványimádóknak.
Én véreim! avagy meg akartok-e fúlni szájuk és éhes vágyaik gőzében? Még jobb, ha szétzúzzátok az ablakokat és a szabadba ugortok!
Ugyan térjetek ki a bűzösségnek! Távozzatok a fölöslegesek bálványimádásától!
Ugyan térjetek ki a bűzösségnek! Távozzatok ezeknek az emberáldozatoknak gőzéből!
Még most is szabad a föld nagy lelkeknek. Magoknak-lakók és párosan lakók számára még sok üres hely van, a melyek körül csöndes tengerek illata lengedez.
Még most is szabad a nagy lelkeknek a szabad élet.
Valóban, a ki kevéssel bír, annál kevésbbé bíratik: dicsértessék a szűkös szegénység!
Csak, a hol az állam megszűnik, csak ott kezdődik az ember, a ki nem fölösleges: ott kezdődik a szükséges ember dala, ez az egyetlen, pótolhatatlan dallam.
Ott, a hol az állam megszünik, – nosza tekintsetek oda, én véreim! Nem látjátok, nem látjátok a szivárványt és az emberfölötti emberhez vezető hidakat?
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A piac legyeiről.
Menekülj barátom, magánosságodba! Látom, hogy elbódultál a nagy emberek zsibongásától és hogy össze-vissza szurkáltak a hitvány legyek fullánkjai.
Hozzád méltón tud hallgatni veled erdő és szikla. Légy ujra olyan, mint a fa, amelyet szeretsz, a terebélyes: némán és hallgatva-figyelve borúl a tengerre.
A hol a magánosság megszűnik, ott kezdődik a piac; és a hol a piac kezdődik, ott elkezdődik a nagy színjátszók zsibongása és a mérges legyek zümmögése is.
A világon a legjobb dolgok sem érnek még semmit, ha nincs valaki, a ki először játékszínre hozza: nagy embereknek hívja a nép ezeket a játékmestereket.
Csak kevéssé érti meg a nép a nagyot: azaz a teremtőt. De sok az érzéke minden játékmester és a nagy dolgok komédiásai iránt.
Az uj értékek feltalálói körül forog a világ; – forgása szemmel nem látható. Ámde a komédiások körül forog a nép és a hírnév: ez a „világ folyása.“
Szellemes a komédiás, de szellemében kevés a lelkiismeret. Mindig csak abban hisz, a mivel a legerősebb hitet ébreszti – a maga iránti hitet.
Holnap megint ujat hisz és holnapután megint ujabbat. Érző inai gyorsan járnak, mint a népé és változékony a szimatja.
Fellökni, – ez néki annyi, mint: bebizonyítani. Elbolondítani, – ez néki annyi, mint: meggyőzni. És a vért minden ok közt a legjobbnak tartja.
Az olyan igazságot, a mi csak finom fülekbe csúszik, hazugságnak, buboréknak hívja. Valóban, csak olyan istenekben hisz, a kik nagy zajt csapnak a világon! Tele van a piac ünnepélyes csepűrágókkal – és a nép hivalkodik nagy embereivel! Őket tekinti a pillanat urainak.
Ámde a pillanat nyomja őket: így hát ők is nyomnak téged. S tőled is igent vagy nemet akarnak hallani. Oh jaj! te a mellette és ellene szóló okok közé akarod helyezni székedet?
Ezekre a föltétlenekre és tolongókra ne légy féltékeny. Te, az igazság barátja! Az igazság még sohasem ment karonfogva föltétlennel.
Ezeknek a hirtelenkedőknek miatta térj vissza bátorságos magánosságodba: csak a piacon támadnak reád igen?-nel vagy nem?-mel.
Lassan tapasztal minden mély kút: soká kell várnia, még megtudja, mi esék mélységébe.
Távol a piactól és dicsőségtől teljesedik minden nagy dolog: örök idők óta távol a piactól és dicsőségtől laknak az uj értékek föltalálói.
Menekülj barátom, magánosságodba: látom, hogy fene-legyek szurkálták össze-vissza. Menekülj oda, a hol érdes, erős szellő fújdogál.
Menekülj, barátom, magánosságodba! Nagyon is közel éltél a kis emberekhez és a hitványokhoz. Menekülj láthatatlan bosszújok elől! Színbosszúval telvék ellened. Ne emeld többé karodat ellenök! Se szerük, se számuk s nem a te osztályrészed, hogy légycsapójuk legyél.
Se szerük, se számuk ezeknek a kis embereknek és hitványaknak, pedig esőcsepp és giz-gaz már sok kevély nagy házat döntött romba.
Te nem vagy kő és máris kivájt a sok csepp. Valamikor még széttörve és szétrepedve látlak a sok csepptől.
Látom, hogy elkínoztak a fene-legyek, véresre sebeztek száz helyen; és büszkeséged még csak nem is haragszik.
Vért kivánnak tőled angyali ártatlansággal, vért sóvárognak vértelen lelkeik, ezért hát szurdosnak angyali ártatlansággal.
De te, mélységes, túlontúl mélyen szenvedsz még apró sebektől is; s mielőtt meggyógyítnád magad, íme másik mérges féreg mászik át kezeden. Túlontúl büszkének tudlak, semhogy ezeket a falánkokat megölnéd. Óvakodj azonban, nehogy végzeteddé váljék minden ádáz igaztalanságaikat viselned!
Dicséreteikkel is körülzsonganak: tolakodás a dicséretük. Ezzel csak bőröd és véred közelébe akarnak férkőzni.
Hizelegnek néked, mint valami istennek vagy sátánnak; pityeregnek előtted mint valami isten vagy sátán előtt. Ne törődj velök! Hizelgők ők és pityergők s nem egyebek.
Sokszor kedves színben alakoskodnak előtted. De ez vala mindig a gyávák okossága. Bizony, bizony, okosak a gyávák!
Sokan agganak rajtad szűk lelkükkel, – aggasztó vagy te nékik mindenha. Valamin sokat agganak, az mind aggasztóvá válik szemükben.
Minden erényedért fenyítenek téged. Csak egy dolgot bocsátanak meg néked tiszta szivből: botlásaidat.
Mivelhogy szelid vagy és igaz lelkü, így szólsz: „nem az ő bűnök, hogy életük olyan alacsony.“ Ámde az ő szűk lelkük im-ígyen gondolkozik: „bűn minden magasabbrendű élet“.
És légy bár szelid hozzájuk, mégis úgy érzik, mintha megvetnéd őket; és jótéteményeidet rejtett kártéteményekkel fizetik vissza. Szótalan büszkeséged soha sincs innyükre; ujonganak, ha egyszer elég szerény vagy a hiuságra.
A mit valakin megösmérünk, meg is gyúlasztjuk rajta. Ennek okáért óvakodj a kis emberektől!
Előtted kicsinyeknek érzik magukat és alacsonyságuk parázsa láthatatlan bosszúra ízzik bennök.
Avagy nem veszed-e észre, hányszor némulának el, ha hozzájuk léptél és miként távozék erejük, hasonlatosan a kialvó tűz füstjéhez? Igen, barátom, a rossz lelkiismeretet jelented felebarátaidnak; mivelhogy hozzád méltatlanok. Ennek okáért gyűlölnek téged és szeretnék véredet szívni. Felebarátaid örökkön fene-legyek leendenek; valami nagy te rajtad, kell, növelje mérgüket és a légyhez való hasonlatosságukat.
Menekülj, barátom, magánosságodba és oda, a hol érdes, erős szellő fuvall. Nem a te osztályrészed, hogy légycsapójuk legyél.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A szeplőtelen tisztaságról.
Szeretem az erdőt. A városokban rosszúl él az ember: ott túlságosan sok a párzó kedvü.
Nemdenem jobb-e gyilkos kezére kerülni, mint párzó kedvü asszonyi-állatéra.
S nézzétek ezeket a férfiakat: – szemük elárulja – nem tudnak jobbat e földön, mint asszonyi állatnál feküdni.
Iszap van lelkük mélyén és jaj, ha iszapjukban még szellem is lakozik!
Ha legalább állatokúl tökéletesek lennétek!
Ámde az állatoknak ártatlanság a tulajdonsága.
Talán azt javallom néktek, öljétek meg érzékeiteket? Én az érzékek ártatlanságát javallom néktek.
Szeplőtelen tisztaságot javallok-e néktek? A tisztaság némelyeknél erény, azonban sokaknál majdnem bűn.
Ezek ugyan megtartóztatják magukat: de a testi kivánság szuka-kutyája sandán tekintget minden tettükből.
Egészen erényük magaslatáig, egészen belé hideg lelkükbe követi őket ennek az állatnak békétlensége.
S mily kedvesen koldul a testi kivánság szukája egy kis lélekért, ha egy kis húst megtagadnak tőle!
Kedvelitek a szomorújátékokat és mindazt, a mi a szivet megszakasztja? Ám gyanakvó szemem a szukát keresi.
Szerfölött kegyetlen a szemetek és kéjre vágyva keres szenvedőket. Hátha csak kéjetek alakoskodik az együtt-szenvedés mezében.
Ezt a hasonlatot is mondom néktek: sokan, a kik ördögüket akarták kiüzni, ezenközben maguk is disznók lettek.
Ha kinek a maga-megtartóztatása nehezére esik, annak nem ajánlatos az: nehogy a pokolba vezessen, azaz a lélek iszapjára és párzó kedvére. Avagy szennyes dolgokról beszélek? Ezt nem tartom a legrosszabbnak.
A megismerő nem akkor húzódozik a víztől, ha az igazság szennyes, hanem ha sekély.
Bizony, bizony, vannak, kik fenékig tiszták: szelidebb lelküek, szívesebben s gyakrabban nevetnek, mint ti.
Ők a szeplőtelen tisztaságon is nevetnek és kérdezik: „Mi a szeplőtelen tisztaság!?“
Nemdenem balgaság a szeplőtelen tisztaság? Ámde ez a balgaság maga jött hozzánk, nem mi jöttünk ő hozzá.
Mi szívünk hajlékát ajánlók föl ennek a vendégnek: íme nálunk lakik, – maradjon, valamíg jól esik néki!“
Im-ígyen szóla Zarathusra.
* * *
A barátról.
„Kelleténél egygyel mindig több van körülöttem“ – im-ígyen gondolkozik a remete. „Mindig csak egyszer egy, ez elvégre kettőt tészen!“
„Én“ és „engem“ mindig túlon-túl szapora beszédüek; miként lehetne kitartani, ha nem volna barátunk.
Mindig harmadmagával van a remete, ha egy barátja vagyon; ez a harmadik a parafa, a mely meggátolja, hogy a két másik beszélgetése ne sülyedjen a mélybe.
Óh, módfölött sok mélység fenyeget minden remetét. Ezért vágyódik olyan nagyon barátra és magasságra.
Másokba vetett hitünk elárulja, mi részt hiszünk magunkban. Barát után vágyódásunk a mi árulónk.
Gyakorta meg csak az írigységet akarjuk átugorni a szeretettel. És gyakorta támadunk és ellenséget szerezünk, elrejtendők, hogy megtámadhatók vagyunk.
„Légy legalább ellenségem“ – így szól az igazi tisztelet, a mely nem mer barátságot kérni.
Barátot akarsz? Akkor háborút is akarj viselni érette: s hogy háborút viselhess, tudnod kell ellenségnek is lenned.
Barátodban még tisztelned kell az ellenséget is. Avagy egészen hozzáléphetsz-e barátodhoz, a nélkül, hogy átlépnéd?
Barátod legyen legjobb ellenséged. Legközelebb légy hozzá szíveddel, ha ellene tusakodol.
Nem akarsz barátod előtt leplet viselni? Megtiszteled azzal, hogy úgy adod magad néki, a milyen vagy? De hisz ezért pokolba kiván téged!
A ki nem leplezkedik, megbotránkoztat: lám, nagy okotok van a meztelenségtől félnetek! Persze, ha istenek volnátok, akkor szégyelnétek köntöstöket!
Nincs cicomád barátodhoz elég méltó: mert kell, hogy neki nyílvessző légy, az emberfölötti ember felé sóvárgó.
Nézted-e már valaha barátodat, ha aludt, megtudandó, minő az ábrázata? Mert mi más különben barátod ábrázata? A magad ábrázata, érdes és tökéletlen tükörtől visszaadva.
Láttad-e már valaha barátodat aludni? Avagy nem ijedtél-e meg, hogy barátodnak ilyen az ábrázatja? Óh, barátom, az ember olyas valami, aminek fölébe kell kerülni!
A kitalálás és a hallgatás mestere legyen a barát: nem kell mindent látni akarnod. Álmod árulja el, mit teszen barátod ébren.
Részvéted kitalálás legyen: a végre, hogy megtudd, vajjon barátodnak kell-e részvét? Lehet, hogy a száraz szemet és az örökkévalóság tekintetét szereti rajtad.
Barátoddal való részvéted rejtőzzék kemény héjba, törj ki rajta egy fogat. Igy lesz vele-szenvedésed finom és édes.
Tiszta levegő, magánosság, kenyér, orvosság vagy-e barátodnak? Némely ember a maga béklyóit sem tudja magáról leváltani és mégis barátja megváltója lészen.
Rabszolga vagy? Úgy nem lehetsz barát. Zsarnok vagy? Úgy nem lehetnek barátaid. Túlontúl soká rejtőzék rabszolga és zsarnok az asszonyi állatban. Ennek okáért az asszonyi állat még képtelen a barátságra: csak szerelmet ismer.
Az asszonyi állat szerelmében igazságtalanság és vakság lakozik minden iránt, valamit nem szeret. És még tudó szerelmében is van mindig megrohanás, villám és sötét éjjel a fényesség mellett.
Az asszonyi állatok még képtelenek a barátságra: macskák még mindig és azok is maradnak. Avagy legjobb esetben tehenek.
Az asszonyi állat még képtelen a barátságra. Ámde mondjátok meg nékem, ti férfiak, ki képes ti közületek a barátságra. Óh, mily szegények vagytok, ti férfiak, és mily fukar lelküek! Amennyit ti barátotoknak adtok, azt én szivesen adom ellenségemnek s nem szegényedem ezzel.
Pajtásság van a világon: bár volna barátság!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Az ezeregy célról.
Sok országot látott vala Zarathustra és sok népet: im-ígyen sok sok nép „jó“-ját és „gonosz“-át fedezte föl. S nem talált vala Zarathusra nagyobb hatalmat a földön, mint a jót és gonoszt.
Nem élhetne nép, a mely nem értékelne, ha pedig fönn akar maradni, nem szabad úgy értékelnie, ahogy a szomszéd.
Sok, a mit ez a nép jónak hivott, más nép szemében gúny és gyalázat vala: így tapasztaltam. Sokat találtam itt gonosz nevezettel bélyegezve, ott meg bíbor díszszel cicomázva.
Sohasem értette meg a szomszéd a szomszédot: lelke mindig csodálkozott szomszédja őrültségén és gonoszságán.
A javak táblája függ minden nép fölött. Ime, az a győzelmek táblája, íme, az a hatalom akaratának szózata.
Dicséretes a népnek az, a mit nehéznek tart; a mi elengedhetetlen és nehéz, azt jónak nevezi, s a mi végső szükségből szabadít, a ritka, a legnehezebb, – azt szentnek magasztalja.
A minek uralmát, győzelmét, ragyogását köszöni, szomszédjának borzalmára és írigységére: az neki magas, első, a mérték-érték, minden dolog értelme.
Valóban, én véreim, ha egyszer megösmeréd egy nép szükségeit és egét és szomszédját: úgy eltalálod maga-lebirása törvényét és hogy miért hág ezen a lajtorján reménységei felé.
„Légy mindig első s magaskodj ki mindig a többiek fölött: féltő-írigy lelked ne szeressen mást, mint a barátot“ – ez az ige megreszketteté a görög ember lelkét: s ezzel követé nagysága ösvényét.
„Mondj igazat s bánj derekasan íjjal-nyíllal“ ezt tartotta kedvesnek is, nehéznek is az a név, a melytől nevem ered, – az a név, a mely nekem kedves is, nehéz is.
„Tisztelt apádat és anyádat, s testestől-lelkestől légy kedvökre“: a legyőzésnek ezt a tábláját függeszté egy másik nép maga fölé és hatalmassá és örökké lőn vele.
„Légy hű a hűség kedvéért, vess becsületet és vért gonosz és veszedelmes dolgok kockájára is“: magát így tanítva győzé le magát ismét egy másik nép, s igy legyőzve lőn méhe áldott és nagy reménységekkel terhes.
Bizony, bizony, az emberek önmaguk adták maguknak minden „jó“-jukat és „gonosz“-ukat. Bizony, bizony, nem kapták azt, nem találták, nem esett az közéjük felülről, mint mennyei szózat.
Csak az ember tőn értékeket a dolgokba, hogy magát fentarthassa, – csak ő teremte értelmet a dolgoknak, emberi értelmet! Ennek okáért hívja magát „ember“-nek, vagyis: az értékelőnek.
Értékelni annyi, mint teremteni: halljátok, ti teremtők! Értékelni: ez minden értékelt dolog értéke és klenódiuma.
Csak az értékelés adja meg az értéket: és értékelés nélkül a lét diója üres héj volna. Halljátok, ti teremtők!
Az értékek változása – ez a teremtők változása. Mindig megsemmisít, a kinek sorsa, hogy teremtő legyen.
Először népek valának a teremtők s csak később egyének; valóban az egyén maga is a legifjabb teremtmény.
A népek egykoron a „jó“ tábláját függeszték maguk fölé. Uralkodni akaró szeretet és engedelmeskedni akaró szeretet teremtének maguknak ílyen táblákat.
Régebbi a csorda szeretete, mint az „én“ szeretete: s valamíg a jó lelkiösméret a csordánál vagyon, csak a rossz lelkiösméret mondja: „én“.
Valóban, a ravasz „én“, a szeretetlen, a mely a maga hasznát keresi sokak hasznában: ez nem szüli a csordát, hanem megöli.
Szerető lelkek valának mindig és teremtők, a kik a jót, gonoszat teremték. A szeretet tüze izzik minden virtusuk nevében és a harag tüze.
Sok országot látott vala Zarathusra és sok népet: nem talált vala Zarathustra nagyobb hatalmat a földön, mint a szerető lelkek míveit: „jó“ és „gonosz“ a nevük.
Valóban, szörnyeteg a hatalma ennek a dicséretnek és korholásnak. Mondjátok, én véreim, ki fékezi meg őt nékem? Mondjátok, én véreim, ki vet pányvát a fenevadnak ezer nyakába?
Ezer cél volt eleddig, mivelhogy a népek ezeren valának. Csak az ezer nyak pányvája hiányzik még, hiányzik az Egy Cél. Az emberiségnek még nincs célja.
De mondjátok hát, én vérem: ha az emberiségnek még nincs célja, él-e már ő – maga is?
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A felebaráti szeretetről.
Tolongtok felebarátotok körül s ezt a cselekedetet szép szavakkal jelölitek. De én mondom néktek: a ti felebaráti szeretetetek csak a magatokhoz való rossz szeretetetek.
A felebaráthoz menekültök önmagatok elől s szeretnétek ezt erénynyé tenni: ám én átlátom a ti önzetlenségteket.
A „Te“ öregebb, mint az „Én“; a „Te“ már szentté avattatott, de még nem az „Én“: ennélfogva felebarátjához tolong az ember.
Vajjon a közel-való felebarát szeretetét javallom-e néktek? Sokkal szivesebben javallom néktek a közel-való felebarát kerülését és a legtávolabbi szeretetét!
A közel-való felebarát szereteténél magasabbrendü a legtávolabbi és jövendő szeretete; s az ember szereteténél magasabbrendü előttem a dolgok és délibábok szeretete.
Ez a délibáb, mely előtted szállong, én vérem, szebb mint te; miért nem adod néki húsod és csontjaid?
Átalljátok és nem szeretetitek magatokat eléggé: ezért a felebarátot akarjátok szeretetre csábítani és tévedésével akartok aranyozkodni.
Bár csak átallnátok mindenféle felebarátot és szomszédjait; akkor magatokból teremtenétek barátot és túlbuzgó szívét.
Tanut hívtok, ha magatokról jót akartok mondani; és ha rácsábítottátok, hogy jót gondoljon rólatok, magatok is jót gondoltok magatokról.
Nemcsak az hazudik, a ki legjobb tudása ellenére beszél. És így beszéltek ti magatokról társaságban és magatokkal elámítjátok a szomszédot.
Im-ígyen szól a bolond: „az emberekkel való közlekedés elrontja a jellemet, különösen, ha valakinek nincs“.
Az egyik azért megy a felebarátjához, mert magát keresi, a másik azért, mert szeretné magát elveszejteni. A magatokhoz való hitvány szeretetek teszi számotokra a magánosságot fogsággá.
A távolabbiak rovására megy az, hogy közel-való felebarátotokat szeretitek; és ha már öten vagytok együtt, egy hatodiknak mindig meg kell halnia.
Ünnepségteiket sem szeretem; fölös számú komédiást találék ott és gyakorta a nézők is komédiás-módra viselkedének.
Nem a felebarátot hirdetem néktek, hanem a barátot. A barát légyen néktek a föld ünnepe és az emberfölötti ember sejtése.
Hirdetem néktek a barátot és kicsorduló szívét. Ámde értened kell hozzá, hogy spongya légy, ha kicsorduló szívektől akarsz szerettetni.
Hirdetem néktek a barátot, a kiben készen áll a világ, a jónak csészéje – a teremtő barátot, a kinek mindig kész világa van elajándékozni valója.
S valamiképen őt mint gyűrűt szétgördíté a világ, épúgy ujra összegördíté gyűrűkbe, mint a jónak létesülését a gonoszból, mint a célok létesülését a véletlenből.
A jövő és a legtávolabbi légyen mád oka: barátodban szeressed az emberfölötti embert, mint okodat.
Én vérem, a közel-való felebarát szeretetét nem javallom néktek: javallom néktek a legtávolabbi szeretetét.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A teremtő lélek útjáról.
Akarsz-e, én vérem, a magánosságba menni? Akarod-e a magadhoz vezető utat keresni? Habozz még egy kevéssé és hallgass engem:
„A ki keres, az maga is könnyen elvész. Minden magánosság bűn“: így szól a csorda. S te már régóta a csordához tartozol.
A csorda szava még te benned is hangozni fog. És ha mondod: „az én lelkiösméretem már nem a tiétek“, panasz és fájdalom lészen az.
Lám, még ezt a fájdalmat is a közös lelkiösméret szülte: és ennek a lelkiösméretnek utolsó pislogása izzik még búbánatotokban. De te kész vagy búbánatod utját járni, a mely nem egyéb, mint a magadhoz vezető út? Mutasd meg hát nékem, hogy járni van jogod és erőd!
Avagy uj erő és uj jog vagy? Első mozgás? Önmagából gördülő kerék? Vajjon bírsz-e még csillagokat is kényszeríteni, hogy körülötted forogjanak.
Óh, annyian szomjuhozzák a magasság kéjét! Annyi a nagyralátók görcse! Mutasd meg nékem, hogy nem vagy a kéjt szomjazók és nagyralátók közül való!
Óh, annyi a nagy gondolat, a mi csak azt teszi, a mit a fujtató: fölfú és üresebbé tészen.
Szabadnak hívod magad? Vezérlő gondolatodat akarom hallani s nem azt, hogy járomból menekedtél ki.
Olyan vagy-e, a kinek szabad volt járomból kimenekülni? Sokan vannak, a kik utolsó értéküket vetették el, ha szolgáló-készségüket elvetették!
Hogy mitől vagy szabad? Mit törődik ezzel Zarathustra! De szemed világosan hirdesse nékem: mi végre vagy szabad?
Meg tudod-e magadnak adni a te „gonosz“-odat és a te „jó“-dat, tudod-e akaratodat magad fölé szegezni törvényül? Tudsz-e magad bírája lenni és törvényed bosszúlója?
Borzasztó az egyedüllét a magad törvényének birájával és bosszúlójával. Ezenképen dobatik ki egy csillag az űrbe és az egyedüllét fagyos lehelletébe.
Ma még a vakok miatt szenvedsz. Te Egy: ma még ép a bátorságod és épek a reménységeid. Valamikor azonban magánosságod majd kimerít, valamikor büszkeséged majd meggörbül és bátorságod fogat fog csikorgatni. Valamikor jajongani fogsz: „egyedül vagyok!“
Valamikor magas tulajdonságaidat nem látod majd többé, alacsonyságuk pedig egészen megközelít téged; még fenséged is megreszkettet majd, miként egy kisértet. Kiáltani fogod: „minden hamis.“
Vannak érzelmek, a mik a magános életére törnek; mert ha ez nem sikerűl nékik, magoknak kell meghalniok! De vajjon tudsz-e te gyilkos lenni?
Ösméred-e már, én vérem, ezt a szót: „megvetés.“ És annak a kinját, hogy igazságosnak kell lenned olyanok iránt, a kik téged megvetnek?
Sokakat kényszerítsz, hogy megváltoztassák rólad való ismeretüket; ezt mélyen róvásodra rójják. Közel jöttél hozzájuk és mégis odébbmenél, ezt nem felejtik néked sohasem.
Te túlmégy rajtuk: ámde mennél magasabbra hágsz, annál kisebbnek lát az irígység szeme. Legjobban gyülölik azonban a szárnyalót.
Hogyan lehetnétek irántam igazságosak! – így kell szólnod – én igaztalanságtokat választom jussomúl.
Igaztalanságot és sarat dobnak ők a magános után: ámde, én vérem, ha csillag akarsz lenni, azért nem szabad nékik haloványabban világítanod! És óvakodj a jóktól és igazaktól! Szíves-örömest feszítik keresztre azokat, a kik maguk találják fel erényeiket – gyűlölik ők a magánost.
Óvakodj a szent együgyüségtől is! Mi sem szent neki, a mi nem együgyü; úgyszintén szeret játszani a tűzzel – a máglya tüzével.
Óvakodj szereteted rohamaitól is. Túlhamar nyujt kezet a magános annak, ki utjába vetődik.
Olyik embernek nem szabad kezed adnod, csak öklöd: s akarom, hogy öklödnek karma is legyen.
Ámde a legrosszabb ellenség, a kivel találkozhatsz, mindig önmagad lész; magadra leselkedve barlangban és erdőben.
Magános, az önmagadhoz vezető utat járod! S önmagad mellett vezet utad és hét ördögöd mellett.
Eretnek lész magadnak, bűbájos, jós, bolond, kételkedő, szentségtörő és gonosztévő.
Kell, hogy magad égesd el magad tulajdon lángodban: hogyan akarsz ujjá születni, ha nem levél előbb hamu!
Magános, te a teremtő utját járod: istent akarsz magadnak teremteni hét ördögödből!
Magános, te a szerető utját járod: önmagadat szereted és ezért veted meg magad, miként csak szeretők tudnak megvetni.
Teremteni akar a szerető, mivelhogy megvet! Mit tud az szeretetről, a kinek nem kellett épen azt megvetnie, amit szeretett!
Szereteteddel menj magánosságodba és teremtéseddel, én vérem; s csak későn fog utánad sántikálni az igazság.
Az én könnyeimmel menj magánosságodba, én vérem. Szeretem azt, a ki magamagán túl akar teremteni és így megyen tönkre.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Az öreg anyókáról és a fiatal nőről.
„Mit lopózkodol olyan félénken az esti szürkeségben, Zarathustra? S mit rejtegetsz olyan nagy-vigyázva köpönyeged alatt?
Vajjon ajándék-kincset, avagy gyermeket, mit néked szültek? Avagy most magad is a tolvajok ösvényét járod, te, a Gonosz barátja?
Bizony, bizony, én vérem! – mondá Zarathustra – kincs adatott nékem: egy kis igazság az, a mit hordozok. De ficánkoló, mint a kis gyermek; s ha száját fogom, annál hangosabban kiabál.
Midőn ma magamban menék utánna, az órában, hogy a nap lehanyatlik, öreg anyóka vetődék elém és im-ígyen szóla lelkemhez:
„Sokat szóla Zarathustra, hozzánk, nőkhöz is, ámde még sohasem szóla nékünk a nőről.
Én pedig felelém néki: „A nőről csak férfiaknak beszéljünk.“
„De beszélj róla nékem is“ viszonzá; „elég vén vagyok, mindjárt elfelejtem.“
És én hajlék az agg anyóka szavára és im-ígyen szólék:
A nő minden ize találós mese s rajta mindennek egy a megfejtése: ennek neve „terhesség.“
A férfi a nőnek csak eszköz: a cél mindenha a gyermek. De mi a nő a férfinek?
Kettőt akar az igazi férfi: veszélyt és játékot. Ezért akarja a nőt, mint a legveszedelmesebb játékot.
A férfi neveltessék a háborura, s a nő a harcos üdülésre: minden egyéb balgaság.
Méz-édes gyümölcs, ez nem kell a harcosnak. Ezért kell neki az asszonyi állat; még a legédesebbjük is keserű.
A férfinál jobban tud a gyermekekhez a nő, de a férfi gyermekesebb, mint a nő.
Az igazi férfi gyermeket rejt magában: ez játszani akar. Nosza, némberek, fedezzétek föl hát a gyermeket a férfiben!
Játékszer legyen a nő, tiszta és finom, hasonlatos a drágakőhöz, beragyogva egy világ fényétől, a mi még nincs itt.
Csillagfény ragyogjon szerelmetekben!
Reménységetek szava legyen: „hadd szüljem az emberfölötti embert!“
Szerelmetekben legyen vitézség! Szerelmetekkel menjetek neki annak, aki félelmet gerjeszt bennetek.
Szerelmetekben legyen becsület! Különben keveset ért az asszonyi állat a becsülethez. De az légyen becsületetek, hogy mindig jobban szeressetek, mint a hogy titeket szeretnek és sohse legyetek másodikok.
A férfi félje az asszonyt, ha az szeret: akkor meghoz minden áldozatot s minden más dolog értéktelen ő előtte.
A férfi félje az asszonyt, ha az gyülöl: mert a férfi lelke fenekén csak rossz, de az asszonyi állat gonosz.
Kit gyűlöl a nő leginkább? – Im-ígyen szóla a vas a mágneshez:
„Téged gyűlöllek leginkább, mivelhogy vonzol, de nem vagy elég erős, hogy egészen magadhoz ragadj.“ A férfi boldogsága: „én akarok.“ A nő boldogsága: „ő akar.“ „Ime, ebben a pillanatban lőn tökéletessé a világ“ – ezenképen gondolkozik minden nő ha teljes szerelemből engedelmeskedik.
És engedelmeskednie kell a nőnek és mélységet találnia felszinéhez. Felszín a nő kedélye, mozgalmas, viharos réteg sekély vizek fölött.
Ám a férfi kedélye mélységes folyam, a mely földalatti barlangokban zúg: a nő érzi erejét, de esze nem fogja föl azt.
Ekkor így válaszola nékem a vén anyóka: „Sok kedveset monda Zarathustra s kiváltkép azoknak, a kik elég fiatalok hozzá.
Furcsa dolog; Zarathustra csak kevéssé ismeri a nőt, s mégis igaza van felőle! Nemdenem azért van ez, mivelhogy a nőnél nincs lehetetlen. És most fogadd köszönetem: apróka igazságom! Hisz elég vén vagyok hozzá.
Burkold be és fogd be a száját; különben nagyon fennen ordít, ez az apróka igazság.“
„Ó asszony, add nékem kicsiny igazságodat!“ – mondám én.
És im-ígyen szóla az öreg anyó:
„Asszonyi állathoz mégy? Ne felejtsd el az ostort.“
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A mérges kigyó marásáról.
Történt, hogy Zarathustra elaludt egy fügefa alatt, mivelhogy meleg vala; és kezével takarta szemét. Akkor mérges kigyó csúszott hozzá és nyakába harapott, úgy hogy Zarathustra fájdalmában fölordított. Midőn kezét levette vala szeméről, ránézett a kigyóra: akkor az megismerte Zarathustra szemét, ügyetlenül kigyózék és el akart suhanni. „Várj csak“ – mondá Zarathustra – „még nem fogadád köszönetem! Te idejében költöttél föl, utam még hosszú!“ „Utad még rövid“ – mondá a kigyó szomorún; „mérgem öl.“ Zarathustra mosolyga: „Vajjon halt-e meg valaha sárkány kigyóméregtől?“ mondá. „De vedd vissza mérged! Nem vagy eléggé gazdag, hogy nékem ajándékozhasd!“ Ekkor a kigyó ujból nyaka körül tekerődzék és nyaldosá sebét.
Mikor Zarathustra egyszer ezt tanítványainak elbeszélte, kérdezék: És mi a tanulsága ennek a történetnek, óh Zarathustra?“ Zarathustra im-ígyen válaszola: Az erkölcs megsemmisítőjének hivnak a jók és igazak: történetem erkölcstelen.
Ellenségetek lévén, ne fizessetek néki jóval a rosszért: mivelhogy ez megszégyenítené. Hanem bizonyítsátok be néki, hogy valami jót tőn veletek.
S inkább haragudjatok, semhogy megszégyenítsetek. És ha káromolnak benneteket, nem tetszik nékem, ha áldani akartok érette. Inkább káromkodjatok ti is egy keveset!
És ha nagy igazságtalanság esett rajtatok, tetézzétek öt kicsivel! Csúf látvány az, a kit csak az igazságtalanság nyom!
Tudtátok-e már? Megosztott igazságtalanság fél igazság. És az vegye az igazságtalanságot magára, a ki hordani tudja!
Egy kis bosszú emberségesebb, mint semilyen bosszú. És ha a büntetés nem egyszersmind sorsa és tisztessége a a törvénytörőnek, akkor büntetéstek sem kell nékem.
Előkelőbb, ha nem adsz magadnak igazat, semmint ha igazságot kapsz, kiváltképen, ha igazad vagyon. Csak elég gazdag légy hozzá.
Nem szívelem hideg igazságosságtokat s biráitok tekintetében mindig a bakót látom és hideg vasát.
Mondjátok, hol találkozik igazságosság, a mely hálás szemű szeretet?
Rajta, találjátok föl nékem a szeretetet, a mely nemcsak minden büntetést visel, hanem minden bűnt is!
Rajta, találjátok föl nékem az igazságosságot, a mely mindenkit fölment, kivéve azt, a ki itél.
Akarjátok még ezt is hallani? Abban, a ki szíve mélyéből igazságos akar lenni, még a hazugság is emberszeretetté válik.
De miképen akarhatnék szívem mélyéből igazságos lenni! Miképen adhatom meg mindenkinek a magáét! Legyen nékem ez elég: megadom mindenkinek a magamét.
Végezetre, én véreim, óvakodjatok, hogy ne legyetek igaztalanok egy remetével szemben sem! Miképen feledhetne a remete! Miképen fizetne vissza!
A remete hasonlatos a mély kúthoz. Könnyű beléje követ dobni; de ha a fenékre szállt, mondjátok, vajjon ki fogja fölhozni?
Óvakodjatok, hogy remetét ne sértsetek! De ha megtettétek, jó, ha ráadásul még meg is ölitek!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A gyermekről és a házaséletről.
Van egy kérdésem, egyedül számodra, én vérem: mint a mérő ónt, úgy vetem ezt a kérdést lelkedbe, hogy megtudjam, milyen mély.
Fiatal vagy, gyermeket és házaséletet kivánsz. Ámde én azt kérdezem tőled: olyan ember vagy-e, a kinek szabad gyermeket kivánni?
Vajjon diadalmas, magad lebiró, az érzékek parancsolója, erényeid ura vagy-e? kérdezlek én.
Avagy kivánságodból csak az állat és a szükség beszél? Avagy az elhagyatottság? Avagy a magaddal-békétlenség?
Akarom, hogy győzelmed és szabadságod sóvárogja a gyermeket. Eleven emlékeket építs győzelmednek és felszabadulásodnak.
Építs magadon túl. Ámde előbb kell, hogy magad is építve légy, egyenesszögü termetre, lélekre.
Ne csak tovább plántáld magad, hanem föllebb! Ehhez segítsen téged a házasélet kertje!
Magasabb rendű testet teremts, első mozgást, önmagából kigördülő kereket – teremtőt kell teremtened.
Házasélet: így hívom én azt, a mikor két akarat meg akarja teremteni az egyet, a ki több mínt azok, a kik teremték. Házaséletnek nevezem a felek tiszteletét egymás iránt, a tiszteletet azok iránt, a kik ilyen akarat akarói.
Ez legyen házasságod értelme és igazságod. Ámde a mit a szerfölött sokak – ezek a fölöslegesek – házasságnak hívnak – óh, minek nevezzem azt?
Óh, a léleknek ez a szegénysége kettesben!
Óh, ez a nyomorú kedvtelés kettesben!
Mindezeket házaséletnek hivják, s azt mondják, hogy házasságaik a menyországban köttetnek.
Nos, nem kell nekem a fölöslegeseknek ez a menyországa! Nem, nem kellenek nekem ezek a mennyei hálóba bogozott állatok!
Maradjon tőlem távol az az isten is, a ki odabiceg, feloldandó, a mit nem ő illesztett egybe!
Ne nevessétek az ilyen házasságot. Melyik gyermeknek ne lenne oka, hogy szülein sirjon!
Ime, ez az ember méltónak tetszett nékem és érettnek a föld értelmére: ámde a midőn feleségét megláttam, a föld bolondok házának tetszék nékem.
Bizony, bizony, szeretném, ha a föld görcsöktől rengene, ha egy szent és egy liba párzanak.
Ez a hős igazság-vadászni indúla s végezetre egy kis, cicomás hazugságot ejte zsákmányul. Házasságának hívja ezt. Amaz tartózkodó volt a társaságban és válogatósan válogatott. Ám egykor mindenkorra elrontá társaságát: házasságának hívja ezt.
Ismét egy másik szolgáló leányt keresett az angyal erényeivel. Ámde egyszerre egy asszony szolgálója lett és most már csak az kellene, hogy ettől még angyallá váljék.
Mostanság minden vevőt óvatosnak látok; mindnyájuknak ravasz a szemök. Ámde feleségét még a legravaszabb is zsákban vásárolja.
Sok rövid életü bolondság – ez nektek a szerelem. És házasságtok sok rövid életü bolondságnak vet véget, mert hosszú életü ostobaság.
Szerelmetek a nőhöz és a nő szerelme a férfihez: óh, vajha lenne együtt-szenvedés szenvedő és leples istenekkel! De többnyire megtalálja egymást két állat.
De még legjobb szerelmetek is csak elragadtatott hasonlat és fájdalmas izzás. Fáklya az, a mely magasabb utakra világítson néktek.
Egykoron magatokon túl szeressetek. Nosza, tanuljatok meg előbb szeretni! És ennek okáért kellett szerelmetek keserű kelyhét meginnotok.
Keserűség vagyon még a legjobb szerelem kelyhében is: im-ígyen sóvárgást gerjeszt az emberfölötti ember iránt, im-ígyen gerjeszt szomjúságot benned, a teremtőben!
Szomjúság a teremtőben, nyíl és sóvárgás az emberfölötti ember felé: mondd, én vérem, vajjon így akarod-e a házasságot?
Szentnek mondom az ilyen akaratot és az ilyen házasságot.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A szabad halálról.
Sokan halnak meg túlon-túl későn és némelyek korán.
Még idegenűl hangzik e tanítás: „halj meg idejében!“
Halj meg idejében: ezt tanítja Zarathustra.
Persze, a ki nem élt idejében, hogyan halhatna meg valaha idejében? Vajha sohase született volna! – Ezt javallom én a fölöslegeseknek.
Ámde még a fölöslegesek is fontoskodnak halálukkal, s még a legüresebb dió is azt akarja, hogy föltörjék.
Fontos dolognak tartják valahányan a halált: ám még nem ünnep a halál. Még nem tanulták meg az emberek, hogyan kell a legszebb ünnepet ülni.
A beteljesítő halált mutatom néktek, a mely az élőknek ösztökéjévé és fogadalmává válik.
Diadalmasan halja halálát a beteljesítő, körülvéve reménykedőktől és fogadalmat tévőktől.
Olyan halált kellene megtanulni, hogy ne lenne ünnep, a melyben haldokló ne szentelne esküt az élőknek!
Igy halni a legjobb; a második pedig: harcban meghalni és nagy lelket tékozolni.
Ámde a harcolónak szintúgy, mint a győztesnek gyűlöletes a ti vigyorgó haláltok, a mely tolvajként sompolyog elő – és mégis úr módjára jön.
Az én halálomat dícsérem néktek, a szabad halált, a mely azért jön hozzám, mert én akarom.
És mikor fogok akarni? – Kinek célja van és örököse, az a halált a céljára és örökösére alkalmas időben akarja. És a cél és örökös iránti tiszteletből nem fog már száraz koszorúkat felakasztani az élet szentélyében.
Bizony, bizony, nem akarok hasonlítani a kötélverőkhöz: hosszában húzzák fonalukat és közben maguk mindig hátrább mennek.
Sok ember ki is öregszik igazságaiból és győzelmeiből: a fogatlan szájnak nincs már joga miden igazsághoz. S mindenki, a ki dicsőségre vágyódik, idején bucsúzzék el a tisztelettől és gyakorolja a nehéz művészetet, hogy idején – távozzék.
Akkor kell felhagyni, ha esznek minket, mikor a legjobban ízlik: jól tudják ezt, a kik azt akarják, hogy sokáig szeressék őket.
Persze van vackor izű alma, a melynek sorsa akarja, hogy az ősz utolsó napjáig várjon: és egyszerre ér, sárgul ráncosodik meg.
Némelyiknek szíve öregszik el legelőbb, másnak meg a szelleme. És némelyek aggastyánok már ifjúságukban: de késő ifjúság sokáig tart ifjan.
Olyiknak balúl üt ki az élet: fene-féreg rágódik szívébe. Igyekezzék hát, hogy annál jobban sikerüljön a halála.
Olyik sohasem édesedik meg, más már nyáron rothad. Gyávaság tartja csak ágán.
Szerfölött sokan élnek és szerfölött sokan csüngenek ágaikon. Bár jönne vihar lerázni a fáról mindezeket a rothadtakat és férgeseket.
Bár jönnének prédikátorai a gyors halálnak! Ezeket tartanám igazi viharoknak, megrázni az élet fáit. De csak a lassú halált hallom prédikálni és a békességes türést minden földi dolog iránt.
Óh, ti békességes türést prédikáltok a földiek iránt? A földiek azok, a miknek nagyon is sok türelme van veletek, ti káromló szájúak!
Bizony, bizony: túlontúl korán halt meg az a hebreus, a kit a lassú halál prédikátorai tisztelnek; és sokaknak végzetévé vált azóta, hogy túlontúl korán halt meg.
Még csak könnyeket ismert és a hebreus búskomorságát és a jók és igazak gyűlöletét – ez a hebreus Jézus: ekkor elfogta szivét a halálvágy.
Bárcsak maradt volna a pusztában és távol a jóktól és igazaktól! Talán megtanúlt volna élni és a földet szeretni – és nevetni is!
Higyjétek meg nékem, óh, én véreim! Túlontúl korán hala meg ő: enmaga visszavonja vala tanítását, ha az én koromig él! Elég nemes volt ahhoz, hogy visszavonja!
De még nem érett meg. Éretlenűl szeret az ifjú, s éretlenül gyülöl embert és földet. Kedélye, lelke szárnya még kötve van és nehéz.
A férfiben azonban több van a gyermekből, mint az ifjúban, és kevesebb búskomorság: jobban ért halni, élni.
Szabadon eltökélt a halálra és szabad a halálban, szent „nem“-et mondó, ha már nincs ideje az „igen“-nek! Ezenképen ért halni, élni.
Hogy halástok ne légyen káromlása embernek, földnek, óh barátim: ezt kérem lelketek mézétől.
Halástokban izzék még lelketek és erényetek, hasonlatosan az esthajnal földre boruló pirosságához: vagy különben balul ütött ki meghalástok.
Ilyeténkép akarok magam is meghalni, hogy ti, barátim, a kedvemért jobban szeressétek a földet; és földdé akarok ismét válni, hogy abban légyen nyugodalmam, a mi szűlt.
Valóban, Zarathustrának volt célja, eldobta lapdáját: íme, barátim, ti öröklétek célomat, néktek dobom aranyos lapdámat.
Mindennél jobban szeretem látni, barátim, hogy az aranyos lapdát dobjátok! Igy hát engedek még magamnak egy kevés időt a földön: engedelmetek kérem érte!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *