Az ajándékozó erényről.
1.
Mikoron Zarathustra bucsút vőn a várostól, mely szívének kedves vala és a mely „tarka tehén“-nek nevezteték – sokan követték, a kik tanítványainak mondák magukat és kikisérték őt. Igy érének egy keresztúthoz: akkor Zarathustra megmondá nékik, hogy immár egyedül szeretne menni, mivelhogy az egyedül-járás barátja vala. Tanítványai pedig bucsúajándékul botot adának néki, a melynek aranyos fogóján kigyó tekerőzék a nap körül. Zarathustra örvende a botnak és rátámaszkodék; majd im-ígyen szóla tanítványaihoz:
Mondjátok csak: hogyan lőn az arany a legmagasabb értékü? Nemdenem azért, mivelhogy nem közönséges és nem hasznos és ragyogó és szelíd fényü: mindig ajándékozza magát?
Csak mint a legmagasabb erény képmása lőn legmagasabb értékü az arany. Aranyosan ragyog az ajándékozó tekintete. Aranyos fény köt békét hold és a nap között. Nem közönséges a legmagasabb erény és nem hasznos, ragyogó és szelíd fényü: az ajándékozó erény a legmagasabb erény.
Valóban belétek látok, tanítványaim: hozzám hasonlatosan az ajándékozó erényre törekedtek. Avagy mi közetek volna macskákhoz és farkasokhoz?
Azt szomjuhozzátok, hogy magatok legyetek áldozatok és ajándokok: és ennek okáért szomjuhozzátok, hogy minden kincset lelketekbe halmozzatok.
Olthatatlanúl szomjuhoz lelketek kincseket és klenódiumokat, mivelhogy olthatatlanúl szomjuhozza az ajándékozást.
Mindeneket magatokhoz és magatokba kényszerítetetek, hogy a ti forrástokból áramoljanak vissza mint szeretetetek adományai.
Valóban, minden érték rablójává kell válnia az ilyen ajándékozó szeretetnek; de üdvözlöm és üdvözítőnek mondom ezt a vágyakozást.
Van más vágyakozás, egy ágról-szakadt, éhező, a mely mindig lopni akar, a betegek amaz önzése, a beteg önzés.
A tolvaj szemével tekint minden ragyogóra, az éhség kínjával méri azt, a kinek bőven van ennie, s mindig az ajándékozó asztala körül somfordál.
Betegség beszél az ilyen éhségből és láthatatlan elfajzás; nyomorú testből beszél az önzésnek ez a tolvaj éhsége.
Mondjátok, én vérem: mi rossz nékünk és legrosszabb? Nemdenem ez az elfajzás? – És elfajzást keresünk, valahol az ajándékozó lélek hiányzik.
Fölfelé megy az útunk, a fajtól át a felsőbbrendű fajhoz. De borzalom nékünk az elfajuló lélek, a melyik így szól: mindent magamnak.
Fölfelé szárnyal a mi lelkünk: im-ígyen hasonlata testünknek, egy fölemeltetés hasonlata. Az ilyen fölemeltetések hasonlatai az erények nevei.
Im-ígyen megy át a test a történeten, mint létesülő és harcoló. És a lélek – mije néki? – harcainak és diadalainak hirnöke, bajtársa és visszhangja.
Hasonlat a jó és gonosz minden neve: egyik sem mond ki mindent, valamennyi csak intelem. Balga, a ki tudást kiván tőlük!
Figyeljetek, én véreim, minden órára, valamikor lelketek hasonlatokban akar beszélni: mert ez erényetek forrása.
Testetek ekkor fölemelkedék és föltámada; gyönyörével elragadja a lelket, hogy teremtővé válik és becsül és szeret és mindenekkel jót tészen.
Ha szívetek megtelik és szélesre áradva hömpölyög, hasonlatosan a folyamhoz, áldás és veszedelem a mellette lakozóknak: ez a forrása erényeteknek.
Ha fölemelkedtek dicséret és korholás fölé és akaratotok úgy akar parancsolni mindeneknek, valamiképen a szerető lélek akarata: ez a forrása erényeteknek.
Ha a kellemeset megvetítek és a puha ágyat és nem tudtok magatoknak a puha dolgoktól elég távolra ágyazni: ez a forrása erényeteknek.
Ha egyetlen akarat akarói vagytok és minden szükségnek ez a kénye nektek kénytelenség: ez a forrása erényeteknek.
Valóban, új jó és gonosz ez! Valóban mély zúgás, új forrás hangja!
Hatalom az, ez az új erény; vezérlő gondolat és körülötte bölcs lélek: aranyos nap és körülötte a megismerés kigyója.
* * *
2.
Zarathustra itt egy kevéssé elhallgatván, szeretettel nézett tanítványaira. Annakutána im-ígyen folytatá beszédét, – és hangja elváltozék:
Maradjatok hívek a földhöz, én véreim, erényetek hatalmával! Ajándékozó szeretetetek és megismeréstek szolgálja a föld értelmét! Im-ígyen fohászkodom ti hozzátok.
Ne engedjétek, hogy azok elröpüljenek a földiektől s szárnyaikkal örök falakba csapdossanak! Óh, mindig oly számos vala az elröpült erény!
Hozzám hasonlatosan, vezessétek az elröpült erényt vissza a földre – igen, vissza a testhez és élethez: hogy megadja a földnek értelmét, emberi értelmét!
Százszor röpült el és tévedett eddigelé az elme, valamiképen az erény. Óh, testünkben még mindig bennlakozik mindez a sok agyrém és tévedés: testté és akarattá lőn benne.
Százszor próbálkozott és téveszté az utat eddigelé az elme, valamiképen az erény. Igen, próbatét vala az ember. Óh, sok tudatlanság és balhit lőn bennük testté!
Az évezredeknek nemcsak értelme – őrülete is ki-ki tör rajtunk. Veszedelmes dolog örökölni.
Még lépésről-lépésre harcolunk a vakeset-óriással, és az egész emberiségen eladdig az esztelenség, ész-nélküliség uralkodék.
Elmétek és erényetek szolgálja a föld értelmét, én véreim: és kezetek által helyeztessék ujonnan mindenek értéke! Ennek okáért legyetek vitézlők! Ennek okáért legyetek teremtők!
Tudással tisztúl a test; tudással próbálkozva magasztosúl; a megismerő minden ösztöne szentté avatódik; az emelkedett lelke vidor lészen.
Orvos, segíts magadon: akkor még betegeden is segítsz. Az légyen legjobb segítsége, hogy szeme lássa azt, aki önmagát meggyógyítja.
Ezer ösvény van még járatlan, ezer egészség és rejtett szigete az életnek. Kimeríttetlen, fölfedezetlen még mindig az ember és az emberi föld.
Vigyázzatok és figyeljetek, ti magánosok! A jövő felől szelek jőnek titkos szárnycsapással és a fínom fülekhez jó üzenet megyen.
Ti, a ma magánosai, ti, kik kiváltok, egykoron egy nép leendetek: belőletek, kik magatokat választátok ki, támadand a választott nép és belőle ez emberfölötti ember.
Valóban, a gyógyulás helye leend még a föld! És immár uj illat környékezi, üdvöt hozó, – és uj reménység!
* * *
Mikoron Zarathustra e szókat mondotta vala, elnémult, mint valaki, aki még nem ejtette ki utolsó szavát; sokáig forgatá botját kezében, habozva. Végezetre im-ígyen szól vala és hangja elváltozék:
Immár egyedül indulok el, tanítványaim! Most ti is távoztok és egyedül! Igy akarom.
Bizony, bizony, tanácslom néktek: távozzatok tőlem és védekezzetek Zarathustra ellen! És még jobb, ha szégyenlitek! Lehet, hogy megcsalt benneteket.
Kell, hogy a megismerés embere necsak ellenségeit tudja szeretni, hanem barátait is tudja gyülölni.
Hitvány hála az tanítónkkal szemben, ha örökké csak tanítványok maradunk. És miért nem akarjátok koszorúmat megtépdesni?
Tiszteltek engem; de mi lészen, ha tiszteletetek egy szép napon megdől? Vigyázzatok, nehogy faragott kép üssön agyon titeket!
Úgy mondjátok: hisztek Zarathustrában? De ki bánja Zarathustrát! Ti hívőim vagytok, de ki bánja az összes hívőket!
Ti még nem kerestétek magatokat: ekkor megtaláltatok engem. Igy cselekszik minden hívő; s ezért van minden hitnek olyan kevés értéke.
Ime parancsolom néktek: veszítsetek el engem és találjátok meg magatokat és csak, ha mind megtagadtatok vala engem, csak akkor térek vissza hozzátok.
Bizony, bizony, én véreim, az időben más szemekkel keresem elveszett bárányaimat; más szeretettel szeretlek majd titeket.
És valamikor még kell, hogy barátaim legyetek és egy remény gyermekei: az időben harmadszor fogok nálatok lenni, hogy véletek üljem meg a nagy délnek ünnepét.
És a nagy dél az lészen, midőn az ember pályája delelőjén áll állat és emberfölötti ember között és alkonyat felé vezető útját mint legfelső reménységét ünnepli: mivelhogy ez az ut uj hajnalra vezet.
Akkoron a lemenő maga áldandja önmagát, hogy ő átmenő; és megismerésének napja delelőn áll majd.
„Meghalt minden isten: íme azt akarjuk, hogy az emberfölötti ember éljen“ – ez legyen egykoron a nagy délben végső akaratunk!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *