Im-ígyen szóla Zarathustra.
Második rész.

A tükröt hordó gyermek.

Ezek után Zarathustra visszatért a hegybe és barlangja magánosságába és félrevonult az emberektől: várakozva, valamiképen a szántóvető, a ki a magot elvetette vala. Lelke pedig megtelt türelmetlenséggel és vágyakozással azok után, a kiket szeretett: mivelhogy még sok adnivalója vala számunkra. Mert ez a legnehezebb: szeretetből marokra szorítani a kezet és ajándékozás közben megőrizni a szemérmet.

Im-ígyen telének a magános hónapjai és évei; bölcsesége pedig öregbedék és fájdalmat okoza néki bőségével.

Egy reggel azonban már hajnal hasadta előtt fölébredt, soká gondolkozék heverő helyen és végezetre szóla szívéhez:

„Mi az, hogy úgy fölijedék álmomból? Nem lépett-e elém tükröt tartó gyermek?

„Óh Zarathustra“ – mondá nékem a gyermek – „nézd meg magad a tükörben!“

Midőn pedig a tükörbe tekinték, elkiáltám magam és szívem megrázkódék: mivelhogy nem magamat látám benne hanem sátán torzképét és gúnyos hahotáját.

Valóban, nagyon is jól értem az álom jelét és intelmét: tanításom forog veszedelemben; konkoly szeretné, ha tiszta búzának hivatnék!

Ellenségeim elhatalmasodának és eltorzíták tanításom képét olyannyira, hogy szeretteimnek szégyelniök kell az én ajándékaimat.

Elveszítém barátaimat; ütött az órája, hogy elveszetteimet keresem!“

Igy szólván felugrék Zarathustra, de nem mint a szorongó, a ki levegő után kapkod, hanem inkább jós és dalnok módjára, kit megszállott az ihlet. Sasa és kigyója csodálkozva píllantának reá: mert ábrázatán – hajnal hasadásához hasonlatosan – jövendő boldogság tükröződék.

Mi esék meg velem, óh állataim? – mondá Zarathustra. – Nem változám-e szívemben! Nem lepett-e meg az üdvösség, valamiképen a vihar szele?

Bolondos az én boldogságom és bolondokat fog beszélni: még túlságosan fiatal – legyetek hát türelmesek iránta!

Sebet kapott a boldogságom: minden szenvedő legyen orvosom!

Leszállhatok ujra barátaimhoz és ellenségeimhez is! Zarathustra ujra beszélhet és ajándékozhat és kedveseinek megteheti a legkedvesebbet!

Türelmetlen szeretetem özönben árad túl, a mélységbe, napkelettől napnyugatig. Hallgatag hegységből és a fájdalom viharaiból zúg le lelkem a völgyekbe.

Nagyon is sokáig vágyakozám és nézék a távolba. Nagyon is soká valék a magánosságé: így elfelejtém a hallgatást.

Száj lettem egészen és magas szikláról eső patak zuhogása: szavamat le akarom zúdítani a völgyekbe.

S hadd zúduljon szeretetem árja úttalan utakra! Hogyne találná meg az ár végezetre a tengerhez vezető utat?

Igaz, tó van bennem, magános, magával beérő; ámde szeretetem árja magával sodorja le – a tengerbe!

Új utakat járok, új ígém támad; megúntam, mint minden teremtő, a régi nyelveket. Elmém nem akar már elnyűtt talpon járni.

Túlontúl lassan fut nekem minden szó: kocsidba ugrom, vihar! És még téged is nógatni foglak gonoszságom ostorával!

Kiáltás, ujongás módjára akarok messze tengereken átszállani, valamíg megtalálom a boldogságos szigeteket, hol barátim időznek.

És ellenségeim ő közöttük! Ime, hogy szeretek mindenkit, valakihez csak szólnom szabad! Ellenségeim is hozzátartoznak a boldogságomhoz.

És ha legvadabb paripámra akarok felszállni, mindig legjobban segít dárdám: ez lábomnak mindenkor készséges szolgája: –

A dárda, mit ellenségeimre hajítok! Mily nagy a hálám ellenségeim iránt, hogy, íme, szabad dárdám hajítanom!

Túlságosan erős volt a felhőm feszültsége: a villámok kacaja között jeges záport zúdít a mélységekbe.

Hatalmasan emelkedik akkor mellem, hatalmasan fújja majd viharát a hegyeken által: ekkép könnyebbül meg.

Valóban, viharhoz hasonlatosan jő a boldogságom és szabadságom! De ellenségeim hadd véljék; a Gonosz őrjöng fejük fölött.

Igen, barátim, még ti is megijedtek majd vad bölcseségemtől; és talán megfutamodtok ellenségeimmel együtt.

Óh, vajha tudnálak pásztorsíppal visszacsalni! Óh, vajha bölcseség-oroszlánom megtanulna gyöngéden ordítani! Pedig már sokat megtanulánk együtt!

Vad bölcseségem megtermékenyült a magános helyeken; érdes sziklákon szülé kölykét, a legfiatalabbat.

Ime pedig veszettűl fut a kemény sivatagon át és keresve keresi a puha pázsitot az én vén vad bölcseségem!

Barátim, a ti szivetek puha pázsítjára, – a ti szeretetekre szeretné ágyazni legkedvesebb kincsét!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A boldogságos szigeteken.

Fügék hullnak a fáról, jók és édesek; s miközben hullanak, megreped vörös bőrük. Északi szél vagyok én érett fügéknek.

Miképen a fügék, azonképen hullanak öletekbe ezek az igék, barátim: igyátok hát levöket és egyétek édes húsukat! Ősz van köröskörül, tiszta ég és délután.

Ime, mily gazdagság van körülöttünk! És ebből a fölöslegből mi szép kitekinteni távoli tengerekre!

Egykoron istent mondának, ha távoli tengerekre tekintének; én azonban megtanítalak, hogy ezt mondjátok: „emberfölötti ember“.

Isten: csak sejtelem; én pedig azt akarom, hogy sejtéstek csak addig érjen, valameddig teremtő akaratotok.

Tudnátok istent teremteni? Hallgassatok hát minden istenről! De teremteni tudjátok az emberfölötti embert. Talán nem ti magatok, én véreim! Ámde az emberfölötti ember apáivá és eleivé teremthetnétek át magatokat: és ez legyen java-teremtéstek! –

Isten: csak sejtelem; én azonban akarom, hogy sejtéstek az elgondolhatóság határába essék.

Tudnátok istent elgondolni? – Ámde azt jelentse az igazság-akarástok, hogy minden átváltoztassék embernek elgondolhatóvá, embernek láthatóvá, embernek érezhetővé! Tulajdon érzékeiteket gondoljátok véges-végig!

És a mit világnak neveztetek, azt teremtsétek meg előbb magatok: légyen abból a ti értelmetek, a ti képetek, a ti akaratotok, a ti szeretetek! És valóban a ti üdvötökre, megismerők!

És miképen viselhetnétek el az életet reménység nélkűl, ti megismerők? Sem a megfoghatatlanba nem szabad gyökereznetek, sem az értelmetlenbe.

Hogy pedig szívem mélyét kitárjam néktek, barátim: ha volnának istenek, miképen viselném el, hogy én ne legyek isten! Tehát nincsenek istenek.

Igaz, én vontam ezt a következtetést, de most ő vonsz engem.

Isten csak sejtelem: ám ki inná ennek a sejtelemnek minden gyötrelmeit a nélkül, hogy meghalna? Avagy elvétessék-e a teremtőtől az ő hite és a sastól az ő lebegése sas-messzeségekben?

Isten csak eszme; minden egyenest görbévé tészen és minden állót forgóvá. Hogyan? Az idő elmúlt volna és minden mulandó csak hazugság?

Ezt gondolni kergülés és szédület emberi váznak és még a gyomornak is fölfordulás; valóban, kerge betegségnek hívom én az ilyen sejtelmet.

Gonosznak hívom én és ember-ellenesnek: mindezt a tant az Egyről, Teljesről, Mozdulatlanról, Jóllakottról és Soha el nem múlóról!

Minden el nem muló – csak hasonlat! És a költők szerfölött sokat hazudnak.

Ámde időről és létesülésről szóljanak a legjobb hasonlatok: magasztaljanak és igazoljanak minden mulandóságot!

Teremteni – ez a szenvedéstől való nagy megváltás és az élettől való megkönnyebbülés! De hogy a teremtő legyen, ehhez szenvedés kell és sok átváltozás.

Igen, kell, hogy sok keserű meghalás légyen éltetekben, óh teremtők! Legyetek hát szószólói és igazolói minden mulandóságnak.

Hogy a teremtő maga légyen a gyermek, a mely ujjá szülessék, e végre kell, hogy ő akarjon a szülő is lenni és a szülő fájdalma.

Valóban, száz lelken át ment az utam és száz bölcsőn és vajudáson. Nem egyszer vettem már búcsút, ösmérem a szívszakasztó végső órákat.

Ámde úgy akarja ezt teremtő akaratom, a végzetem. Vagy, hogy igazabban mondjam meg néktek: ép ezt a végzetet akarja az én akaratom.

Minden érző szenved bennem és börtönben tengődik: ám akaratom mindig szabaddá tészen és örömöt hoz nékem.

Az akarat fölszabadít: ez az akarat és szabadság igazi tanítása – így tanítja néktek Zarathustra.

Többé nem akarni, többé nem értekelni, többé nem teremteni! – óh, vajha örökkön távol maradna tőlem ez a nagy kimerülés!

A megismerésben is csak akaratom nemző- és létesülő-kedvét érezem és ha van ártatlanság megismerésemben, onnan van, hogy nemző akarat vagyon benne.

Istentől és istenektől el-messzecsábított engem ez az akarat; ugyan mi volna teremteni való, ha istenek – volnának!

Ámde ujra meg újra az emberhez hajt engem az én forró teremtő-akaratom; így hajtja az a pörölyt a kőhöz.

Óh, emberek, a kőben szunnyad képem, képeim képe! Óh, miért hogy a legkeményebb, legrútabb kőben kell szunnyadnia!

Ime pörölyöm kegyetlenül dühöng börtöne ellen. A kőről szilánkok röpülnek szerte-szét: mit törődöm véle?

Be akarom fejezni: mert árnyék jőve hozzám – a legcsendesebb és legkönnyebb dolog jött egykoron hozzám!

Az emberfölötti ember szépsége jött hozzám árnyékképen. Óh, én véreim! Mit bánom én már – az isteneket!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A szánakozókról.

Barátim! Gúnyos beszéd éré barátotok fülét: „Nézzétek csak Zarathustrát! Nemdenem úgy jár-kél-e közöttünk, mikéntha állatok volnánk?“

De jobb így mondani: „A megismerő úgy jár-kél az emberek között, mint állatok között.“

És az ember maga a megismerőnek állat, a kinek pirospozsgás orcája vagyon.

Miért? Nemdenem azért, mivelhogy számtalanszor kellett pirúlnia?

Óh, barátom! Igy szól a megismerő: szégyen, szégyen, szégyen – ez az ember története!

És ezért parancsol magára a nemes, hogy ne szégyenítsen meg mást: szemérmet parancsol magára minden szenvedővel szemben.

Bizony, bizony, nem szívelem őket, az irgalmasszivüeket, a kik boldogok, szánakozván: tulságosan kevés bennük a szemérem. Ha kell is, hogy szánakozó legyek, legalább ne legyen az a nevem; és ha szánakozom is, akkor mentől távolabbról.

Szeretem orcámat is eltakarni és megfutamodom, mielőtt fölismertek: és mondom néktek, im-ígyen cselekedjetek ti is, barátim!

Vajha sorsom mindenha olyanokat vezérelne utamra, a kik – mint ti – nem szenvednek és olyanokat, kikkel szabad megosztanom reményem, lakomám, mézem!

Valóban, tettem egyetmást jót a szenvedőkért: ámde mindig úgy láttam, jobbat teszek magammal, ha megtanulok jobban örülni. Mióta csak emberek vannak, az ember túlságosan keveset örült: csupán ez, barátim, a mi eredendő bününk!

És ha megtanulunk jobban örvendeni, úgy legjobban elfelejtjük, hogy másoknak fájdalmat okozzunk és fájdalmat eszeljünk ki.

Ennek okáért lemosom kezemet, a mely a szenvedőn segített, s ennek okáért letörlöm még lelkemet is.

Mert, hogy a szenvedőt szenvedni látám, ezt szégyelém az ő szégyene miatt; és mikoron segiték rajta, sulyosan megbántám büszkeségét.

Nagy lekötelezés nem hálássá, hanem bosszúállóvá tészen; és ha az apró jótéteményt nem felejtik el, még őrlő szú válik belőle.

Legyetek tartózkodók az elfogadásban! Legyen tőletek kitüntetés, ha elfogadtok! – ezt tanácsolom azoknak, a kiknek nincs mit elajándékozniok.

Én azonban ajándékozó vagyok: szivesen ajándékozok mint barát a barátnak. De idegenek és szegények hadd szakasszák maguk fám gyümölcsét: ez kevésbbé szégyeníti meg őket. A koldus fajtáját azonban teljesen meg kellene szüntetni! Valóban, az ember boszankodik, ha ád nékik és boszankodik, ha nem ád nékik.

Épígy a bűnösöket és a rossz lelkiismeretűeket is! Higygyétek meg, barátaim: a lelkiismeret mardosásai marásra nevelnek.

A legrosszabb azonban a kicsinyes gondolat. Valóban jobb rosszat tenni, mint kicsinyesen gondolkodní!

Bár ti ezt mondjátok: „apró gonoszkodásokon való örömünk visszatart egy némely nagy gonosztettől.“ Ámde itt nem kellene takarékosságra törekednetek.

Tályog a gonosz tett: viszket, kapar, kitör, – becsületes a szava.

Ám gombához hasonlatos a kicsiny gondolat: csúszik-mászik, meglapúl és szeretne seholsem lenni, – valamíg az egész test elkorhad, elfonnyad az apró gombáktól.

Annak pedig, kit ördög szállott meg, ezt súgom fülébe: „Még jobb, ha nagyra növeled ördögödet! Még számodra is nyitva áll a nagyság útja!“

Óh, én véreim! Mindenkiről kelleténél valamivel többet tudunk! És sok ember átlátszóvá válik szemünknek, de azért még éppenséggel sem tudunk rajta átmenni.

Nehéz az emberekkel élni, mivelhogy olyan nehéz hallgatni.

És nem azzal szemben vagyunk a legméltánytalanabbak, a ki ellenünkre van, hanem az iránt, a kihez semmi közünk.

Ha pedig van szenvedő barátod, ne légy szenvedésének nyugovó-nyoszolya, de kemény, tábori ágy: így szolgálod leginkább a javát.

És ha barátod megbánt, mondd: „Megbocsájtom néked, amit ellenem tettél; de hogy magad ellen tetted – miként bocsájthatnám meg néked!“

Im-ígyen szól minden nagy szeretet: az legyőzi még a megbocsátást és részvétet is.

Féken kell tartanod szívedet; mert ha megereszted gyeplőjét, mi hamar elragad a fejed!

Óh, vajjon széles e világon, hol történnek nagyobb balgaságok, mint a szánakozók között? És széles e világon mi okozott több bajt, mint a szánakozók balgaságai?

Jaj minden szerető szívnek, kinek nincs magassága, a mely részvéte fölött vagyon!

Im-ígyen szóla hozzám a sátán egykoron: „Istennek is megvagyon a maga pokla; ez: az emberszeretete.“

És a minap ezt a szót hallám tőle: „Isten meghalt; az emberrel való együtt-szenvedése ölte meg az istent.“

Óvakodjatok hát a részvéttől: onnan még nehéz felhő borúl az emberekre! Valóban, én tudok az idők jeléhez!

S ezt a szót is jegyezzétek meg: minden nagy szeretet felette áll minden részvétnek: mert szeretete tárgyát még csak ezentúl akarja – megteremteni!

„Magamat áldozom szeretetemnek és felebarátomat miként enmagamat“ ez a szava minden teremtőnek.

S minden teremtő kemény!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A papokról.

Egykoron pedig Zarathustra jelt adott tanítványainak és íly szókat intézett hozzájuk:

„Imhol, papok! És bárha ellenségeim: csöndesen menjetek el mellettök és szunnyadó szablyával! Közöttük is vannak hősök; sokan közülök túlontúl szenvedtek –: ezért akarnak másokat is szenvedtetni.

Gonosz ellenség ők: nincs bosszúvágyóbb valami, mint alázatosságuk. És könnyen beszennyezi magát, aki nekik támad.

Vérem azonban rokonvér az övékkel; és kivánom, hogy az én vérem még az övékben ís tiszteltessék.

És mikoron eltávoztanak, Zarathustrán erőt vőn a fájdalom; de nem soká küzködött fájdalmával, midőn ilyen igékre indúlt:

Siratom ezeket a papokat. Nincsenek inyemre, de ez a legkevesebb, mióta emberek közt vagyok.

De velük szenvedek és szenvedék: foglyok ők szememben és megbélyegzettek. Az, akit megváltónak hívnak, verte őket béklyókba:

Hamis értékek és csalóka igék béklyóiba! Óh, bárcsak megváltaná őket valaki még megváltójuktól is!

Azt hitték egykoron, szigeten vertek horgonyt, midőn a tenger ide-oda hányta őket; íme pedig alvó szörnyeteg vala!

Hamis értékek és csalóka igék: ezek a legveszedelmesebb szörnyetegek halandók számára, – régen alszik és vár bennök a végzet.

Végre azonban eljő és leselkedik, fölfal és lenyel mindeneket, a mik rajta kunyhókat építének.

Óh, nézzétek csak a kunyhókat, miket ezek a papok építettek! Templomoknak hívják édes illatu barlangjaikat.

Óh, ez a meghamisított fény, ez a megdohosodott levegő! Itt, a hol a léleknek föl, magasságához szárnyalni nem szabad!

Mert im-ígyen parancsolja hitük: „térdelve föl a lépcsőn, ti bűnösök!“

Bizony, bizony jobban szeretem látni a szemtelent, mint az ő szemérmük és áhitatuk kiforgatott szemét.

Ki teremtett magának ilyen barlangokat és vezeklő garádicsokat? Nemdenem azok, a kik el akartak rejtőzni és a tiszta ég előtt szégyenkezének?

És csak, ha a tiszta ég ismét széttört tetőkön át tekint be és le, fűre, pipacsra, elomló falak mentén – csak akkor fordítom szívemet ismét ennek az istennek háza felé.

Istennek hívták, a mi ellentmondott és fájdalmat okozott nékik: és valóban, sok hősies volt imádatukban!

És istenüket nem tudák másképen szeretni, hanemha keresztre feszíték az embert!

Holtakként szándékozának élni, fekete posztóval födék holttesteiket; még beszédeikből is halottas kamarák rossz illatát érzem.

És valaki közelükben él, fekete tavak közelében él, a mikből varangyos béka kuruttyolja édes, mély értelemmel a dalát.

Szebb dalokat kellene énekelniök, hogy megváltójukban hinni megtanuljak: megváltottabbaknak kellene látnom tanítványait!

Meztelenül szeretném őket látni: mert csak a szépségnek kellene bűnbánatot prédikálnia. De vajjon kit győz meg ez a maskarás szomorúság.

Bizony, bizony, megváltóik maguk sem jöttenek a szabadság országából és a szabadság hetedik egéből! Bizony, bizony, maguk sem lépkedtek soha a megismerés szőnyegein!

Hézagokkal teli volt ezeknek a megváltóknak elméjük; de minden hézagba beletették csalóka álmukat, a hézagtöltőt, a kit istennek hívának.

Részvétükbe fúlt elméjük és ha áradoztak és túláradoztak a részvéttől, annak színén mindig valami nagy botorság úszkált.

Szerényen hajták és ordítozva nyájukat az ő csapásukon: mikéntha a jövőhöz csak egy csapás adatott volna! Valóban, még ezek a pásztorok is juhok valának!

Kis eszűek, tág lelkűek valának ezek a pásztorok: ámde barátim, mily kisméretű vala eleddig még a legtágabb lélek is.

Vérjeleket róttak az utra, a min mentek és balgaságuk azt tanítá, hogy vérrel bizonyíttatik az igazság.

Ámde a vér a legrosszabb tanúja az igazságnak; vér még a legtisztább tanítást is őrületté és a szívek gyűlölségévé mérgezi.

És ha ki tűzön is megy át tanáért, ugyan mit bizonyít ez! Valóban több az, ha enlángodból jő entanod!

Forró szív és hideg fő: valahol összekerül e kettő, megszülemlik a forgószél, a „megváltó.“

Bizony, bizony, valának nagyobbak is és magasabb születésüek azoknál, a kiket a nép megváltóknak hív, ezek az elragadó forgószelek!

És még nagyobbtól, mint minden megváltó vala, kellend megváltatnotok, én véreim, ha megakarjátok találni a szabadság útját!

Még sohasem élt emberfölötti ember. Mezítelenül látám mindkettőt, a legnagyobb és a legkisebb embert.

Még szerfölött hasonlatosak. Bizony, bizony, még a legnagyobb is, úgy találám, túlontúl ember!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

Az erényesekről.

Égzöngéssel és mennyei tűzijátékokkal kell petyhüdt és alvó érző-inakhoz beszélni. Ám a szépség szava halkan szól: csak a legéberebb lelkekbe lopózik.

Halkan rezzent meg és nevetett ma pajzsom; ez a szépség szent nevetése és reszketése.

Rajtatok nevetett ma, erényesek, szépségem. És szava im-ígyen jött hozzám: „Azt akarják, hogy – megfizessék őket.“

Azt akarjátok, ti erényesek, hogy megfizessenek! Jutalmat akartok erényetekért, eget a földért és örökkévalóságot mátokért?

És íme, haragusztok reám, mert tanítom, hogy nincs jutalmazó és fizető? S, bizony, bizony, még azt sem tanítom, hogy az erény önmagának jutalma.

Óh, ez a siralmam: a dolgok mélységébe jutalmat és büntetést hazudtak – és íme lelketek mélységébe is, ti erényesek.

Ámde a vadkan agyarához hasonlatosan szántsa föl szavam lelketek mélyét; ekevas legyen a nevem néktek.

Lelketek mélységének minden titkai hadd jöjjenek napvilágra és ha fölhányva és földarabolva feküsztök a napfényben, akkor majd hazugságtok is szét lesz választva igazságtoktól.

Mert ez az igazságtok: ti túlságosan tiszták vagytok e szavak szennyére: „bosszú, bűntetés, jutalom, megtorlás.“

Ti szeretitek erényeteket, miként az anya gyermekét szereti; de ugyan ki hallotta valaha, hogy az anya fizetést akart volna szeretetéért?

A ti erényetek legkedvesebb kincsetek.

A gyűrű szomjusága vagyon ti bennetek: hogy magát ujra elérje, azért gyűrűzik és tekereg minden gyűrű.

És a kialvó csillaghoz hasonlatos erényetek minden műve; fénye örökkön úton van és vándorol – és vajjon mikor nem leend már úton?

Ezenképen erényetek fénye is még úton van, ha a munka bevégeztetett. S bárha mívetek feledve van és halott: fényének sugara még tovább él és vándorol.

Hogy erényetek a magatok valója légyen, s nem idegen dolog, bőr, lepel: ez a lelketek mélységéből vett igazság, ti erényesek!

De vannak, kiknek erény az ostor alatt való vonaglás és úgy vélem, hogy szerfölött sokat hallgattatok ezeknek az ordítozására!

Vannak ismét, kiknek erény: bűneik ellustulása; s ha gyűlöletük és féltékenységük egyszer kinyujtóztatja tagjait, „igazságosságuk“ fölserken és dörzsöli álomittas szemét.

És vannak, kík lefelé húzatnak; ördögeik húzzák őket. De mennél mélyebbre sülyednek, annál izzóban ragyog szemük és vágyuk istenük után.

Óh és ezek kiáltása is elhatott fületekbe, ti erényesek: „a mi én nem vagyok, az, az nékem isten és erény!“

Megint mások: terhesen és nyikorogva jőnek, miként a szekerek, a melyek köveket visznek völgynek: ezek sokat beszélnek méltóságról és erényről, – féküket hívják erénynek!

Mások felhúzott napi órákhoz hasonlatosak; tiktakoznak és azt akarják, hogy tik-tak-ukat – erénynek hívjuk.

Óh, mily rútúl csordúl ki szájukból ez a szó: „erény“! És ha ezt mondják: „én igazságos vagyok“, mindig olyanképen hangzik: „meg vagyok boszulva!“

Erényükkel akarják ellenségük szemét kikaparni: és csak azért emelkednek föl, hogy másokat lealázzanak.

És ujra mások mocsarukban ülnek és im-ígyen szólnak ki a nádasból: „Erény – ez: csöndesen csücsülni a mocsárban.

Mi nem harapunk senkit és kitérünk annak, ki bennünket akar harapni; és mindenben az a nézetünk, a mit belénk adnak.“

Továbbad: vannak, kik az izgés-mozgást szeretik és azt gondolják: erény néminemü izgés-mozgás.

Térdük örökké imád s kezük magasztalja az erényt, ámde szivük mit sem tud róla.

Ismét vannak, akik erénynek tartják, mondani: „az erény szükséges“, de alapjában csak abban hisznek, hogy rendőrre van szükség.

És némelyik, a ki nem bírja látni az ember magasságát, erénynek hívja, hogy alacsonyságát nagyon is közel látja: im-ígyen horgas tekintetét hívja erénynek.

Egyesek meg szeretnének épülni és felemeltetni s ezt erénynek hívják és mások fel akarnak döntetni – s ezt is erénynek hívják.

És így majdnem mindnyájan azt hiszik, hogy részük van az erényben, és legalább is mindenki tudó akar lenni a „jó“-t és „gonosz“-at illetőleg.

De Zarathustra nem azért jött, hogy mindezeknek a hazugoknak és bolondoknak megmondja: ugyan mit tudtok ti az erényről! Mit tudhattok ti az erényről!

Hanem azért, hogy ti, barátim, megunjátok az ócska igéket, miket a bolondoktól és hazugoktól tanultatok vala: Megunjátok e szókat: „jutalom“, „megtorlás“, „büntetés“, „bosszu“, „igazságosság.“

Megunjátok mondani: „valamely cselekedetet jóvá az önzetlenség tészen.“

Óh, barátaim! Hogy tulajdon valótok benn legyen a cselekedetben, miképen az anya benn vagyon a gyermekben: ugy tartom, ez legyen a ti igétek az erényről!

Bizony, bizony, elvettem tőletek vagy száz szót és erényetek legkedvesebb játékszereit, íme haragusztok reám, a hogy gyermekek szoktak haragudni.

A tenger partján játszadozának, – ekkor jöve a hullám és elragadá játékszerüket a mélységbe: íme sírdogálnak.

Ámde ugyanaz a hullám majd hoz nékik uj játékszereket és majd eléjök önt uj iromba kagylókat!

Igy azután megvigasztalódnak és ezenképen ti néktek is meg lesz majd vigasztalástok, barátim, – és uj iromba kagylótok! –

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A csőcselékről.

Az élet az örömök forrása, de valahol a csőcselék is iszik belőle, ott minden kútak mételyesek.

Minden tisztát kedvelek; de nem akarom látni a vigyorgó pofákat és a tisztátalanok szomjuságát.

Szemöket vetették a kútba: most azután undok nevetésük felém fénylik a kútból.

A szent vizeket béfertőzték mohó szomjukkal és mikoron szennyes álmaikat gyönyörüségnek nevezték, megfertőzték még a szókat is.

Haragos lészen a láng, valamikor nedves szivüket tűzre tészik: maga a szellem is sustorog és füstöl, valahol a csőcselék odalép a tűzhöz.

Émelyítő és szotykos lészen kezökben a gyümölcs: tekintetük a gyümölcsfát esendővé teszi a szélnek és koronáját lombja-vesztetté.

És nem egy, aki az élettől elfordult, csak a csőcseléktől fordult el: nem akart kutat, lángot és gyümölcsöt a csőcselékkel megosztani.

És nem egy, a ki a pusztába ment és ragadozó állatokkal szenvedett szomjúságot, csak azt nem akarta, hogy mocskos tevehajcsárokkal üljön a viztartó körül.

És nem egy, a ki úgy jelentkezik, mint valami megsemmisítő és mint jégverés minden termőföldnek, csak a csőcselék torkára akarta tenni lábát és im-ígyen betömni nyílásait.

És nem azon a falaton fuldokoltam legjobban, hogy megtudjam, hogy az életnek magának, szüksége van ellenségeskedésre és halálra és kínzó keresztekre:

Hanem megkérdém egykoron és majd, hogy meg nem fúlék kérdésemen: „hogyan? hát a csőcseléknek is kell élnie?

Hát szükség van mételyes kutakra és bűzlő lángokra, fertőzött álmokra és kukacokra az élet kenyerében?

Nem gyűlöletem, utálatom faldosott farkaséhséggel életemen! Óh, a szellemet is nem egyszer megúntam, mikor a csőcseléket is szellemesnek találom!

És hátat fordíték az uralkodóknak, látván, a mit most uralkodásnak hívnak: a hatalomért való kufárkodást és vásárt, amit a csőcselékkel folytatnak!

Idegen nyelvvel laktam a népek között, s bedugott fülekkel: hogy kufárkodásuk nyelve idegen maradjon nékem, valamint a hatalomért folyó vásáruk.

És orrom béfogva kedvetlenül mentem minden tegnapon és mán át: valóban, bűzlik minden tegnap és ma a firkáló csőcseléktől!

Nyomorékhoz hasonlatosan, a ki megsüketült, megvakult, megnémúlt: élék sokáig, hogy ne kelljen együtt élnem hatalombíró, iró- és kéjenc-csőcselékkel.

Szellemem nehezen lépkedett a lépcsőkön és óvatosan; az öröm alamizsnái valának üdülései: az élet mankón sántikált a vaknak.

De mi történt velem? Miképen váltám meg magam az utálattól? Ki ifjítá meg szemem? Szárnyaim hogyan érék el a magasságot, a hol nem ül már csőcselék a kútnál?

Avagy utálatom maga növelt nékem szárnyakat és forrást sejtő erőket? Bizony, bizony a legmagasabba kellett röpülnöm, hogy ujra megtaláljam a gyönyörűség kútfejét!

Óh, megtaláltam! én véreim. Itt a legmagasabban fakad gyönyörüségem forrása! És van élet, miből nem iszik már velünk a csőcselék!

Majdnem túlontúl hevesen buzogsz nékem, óh gyönyörűség forrása! És gyakorta üríted a serleget azzal, hogy meg akarod tölteni!

És még meg kell tanulnom, hogy szerényebben közelítsek feléd; még túlontúl hevesen buzog szívem feléd: –

Szívem, amelyben nyaram ég, a rövid, forró, mélabús, boldogságos: mint vágyódik nyári szívem hűvösséged után.

Elmúlt tavaszom tétova szomorúsága! Elmúlt juniusi hópelyheim incselkedése! Nyár lettem egészen és nyári dél!

Nyár a legmagasabb helyen hűs forrásokkal és boldog csönddel: jövel, barátim, hogy a csönd még istenibb legyen!

Mert ez a mi magasságunk és a mi hazánk: túlmagas és meredek a lakásunk minden tisztátalannak és szomjúságának.

Csak vessétek tiszta szemeteket gyönyörüségem forrásába, én barátim! Hogy zavarodnék meg attól? Hadd nevessen reátok a ő tisztaságával.

A jövő fájára építjük fészkünket; sasok hozzanak csőrükben étket nékünk magánosoknak!

Valóban, nem olyan étek, miből szabad volna tisztátalannak és velünk ennie! Azt hinnék, hogy tüzet falnak és megperzselnék szájukat!

Valóban, nincs menedékünk tisztátalanok számára! Jégbarlang volna testüknek-lelküknek a mi boldogságunk!

S erős szelek módjára élünk majd fölöttük, szomszédjai a sasoknak, szomszédjai a hónak, szomszédjai a napnak: im-ígyen élnek az erős szelek.

És szél módjára akarok közéjök fújni és szellememmel elvenni szellemök lélekzetét: így kivánja jövőm.

Bizony, bizony, erős szél Zarathustra minden alantfekvő szurdéknak és ezt a tanácsot adja ellenségeinek, s mindennek, mi köpköd és pököd: „vigyázzatok, nehogy szél ellen köpködjetek.“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A földi tarka-pókokról.

Imhol a tarantella barlangja! Akarod magad is látni? Itt lóg hálója: rángasd, hogy megreszkessen.

Imhol jő önként: légy űdvöz, tarantella! Hátadon feketéllik háromszöged és jelvényed; és én tudom azt is, a mi lelkedben lakozik.

Bosszú lakozik lelkedben: valahová harapsz, fekete sebvar nő; mérged bosszúval teszi kergévé a lelket!

Im-ígyen példálózom néktek, egyenlőség prédikátorai! Tarantelláknak tartalak és álarcos bosszútlihegőknek!

De búvóhelyeiteket majd napfényre hozom; ezért kacagom szemetekbe magaslat-kacajomat.

Ezért rángatom hálótokat, hogy dühötök kicsaljon benneteket hazugság-barlangjaitokból és bosszútok kiugródjék „igazság“ igétek mögül.

Mert hogy az ember megválttassék a bosszútól: ez legmagasabb reménységem hídja és szivárványom hosszú viharok, cudar idők után.

De persze másként szeretnék a tarantellák. „Épen azt híjjuk igazságosságnak, hogy a világ megteljék bosszúnk viharával“ – im-ígyen beszélnek egymás között.

„Bosszúval akarjunk illetni és gyalázattal, valaki nem egyenlő velünk“ – ezt fogadják meg egymásnak a tarantella-szívek.

És „az egyenlőség akarása“ – ez légyen ezentúl az erény neve; és valaminek csak hatalma van, rátámadunk majd kiáltásainkkal!“

Ti, egyenlőség prédikátorai, a tehetetlenség zsarnoki őrjöngése ordítozik belőletek im-ígyen az „egyenlőség“ után: legtitkosabb zsarnoki kéjvágyatok alakoskodik im-ígyen erényes szavak leplében!

Magatokba fojtott önhittség, visszatartott irigység, talán még apáitok önhittsége és irigysége: lángként tör elő belőletek és mint a bosszú őrülete.

A mít az apa elhallgatott, az fiában beszédessé válik; és gyakorta úgy látám, hogy a fiú a leleplezett titka apjának.

A lelkesülőkhöz hasonlítanak; azonban nem a szív lelkesíti őket, hanem a bosszú. És ha finomakká és hidegekké válnak, nem a szellem, hanem az írigység teszi őket finomakká és hidegekké.

Féltő írigységük a gondolkozók ösvényeire is vezeti őket; és ez féltő irigységük ismertető jegye – mindig túlontúl messze mennek: úgyhogy fáradságuk végtére kénytelen még hóra feküdni, csak hogy aludjék.

Minden jajukból bosszú hangzik, minden magasztalásukban bántás vagyon; s boldogságnak tartják, hogy birák lehetnek.

Ámde ezt tanácsolom néktek, barátim: ne bízzatok senkiben, a kiben a bűntetni akarás ösztöne hatalmas!

Rossz fajta és rossz nemzetség ez; tekintetükből bakó pillant ki és szimatoló eb.

Ne bizzatok senkiben, aki sokat beszél arról, hogy ő milyen igazságos! Valóban, az ilyennek lelkéből nemcsak méz hiányzik.

S ha magukat „a jók“-nak és „igazak“-nak hívják is, ne feledjétek, hogy belőlük nem hiányzik egyéb, mint – a hatalom s legott kész farizeusok!

Barátim! Nem akarom, hogy összekeverjenek és összetévesszenek.

Vannak, kik ez életről szóló tanításomat prédikálják: de ugyanezek egyben az egyenlőség prédikátorai és tarantellák.

Hogy az élet igazát hirdetik, jóllehet barlangjukban ülnek, ezek a mérges pókok, és elfordúlva az élettől: ez azért van, hogy fájdalmat akarnak vele okozni.

Olyanoknak akarnak vele fájdalmat okozni, a kik most a hatalom birtokosai: mert ezeknél még leginkább otthonos a halálról szóló prédikáció.

Ha másképen volna, a tarantellák is mást tanítanának: és épen ők valának egykoron a világ leghangosabb becsmérlői és eretnek-égetői.

Az egyenlőség e prédikátoraival, nem akarom, hogy összekeverjenek és összevétsenek. Mivelhogy így szól nékem az igazságosság: „az emberek nem egyenlők.“

S ne is legyenek azokká! Mert ugyan mi volna szeretetem az emberfölötti emberhez, ha másképen beszélnék?

Ezer hídon és pallón tolongjanak a jövőhöz és egyre több háború és egyenlőtlenség légyen közéjök helyheztetve: ezt adja ajkamra nagy szeretetem!

Képek és kisértetek kitalálói legyenek ellenségeskedéseik közben és még képeikkel és kisérteteikkel is harcolják egymás ellen a harcok harcát!

Jó és Gonosz, Gazdag és Szegény, Magasrangú és Alacsony és az értékek minden neve: fegyverek legyenek és csörgő jegyei, hogy az életnek únos-úntalan fölül kell magát múlnia!

Föl a magasba akarja magát építeni pillérekkel és lépcsőfokokkal, maga az élet; távoli messzeségekbe akar pillantani és oda: boldogságos szépségek felé – ezért kell néki magasság!

És mert magasság kell néki, kellenek néki lépcsőfokok és ellentmondásai a lépcsőfokoknak és hágóknak! Fölhágni akar az élet és fölhágva magát fölülmúlni.

És lám barátim! Itt, hol a tarantella barlangja vagyon, ódon templom romjai emelkednek – kivánom, pillantsatok oda megvilágított szemekkel!

Bizony, bizony, aki itt gondolatait kőbe tornyosította, tudója volt minden élet titkának, valamiként a legbölcsebb!

Hogy harc és egyenlőtlenség vagyon még a szépségben is és harc a hatalomért és a főhatalomért: ime, ezt tanítja nékünk legvilágosabb példával.

Ime, mily isteni módon törnek meg itt a boltívek, páros viadalban: mint nyomúlnak föl egymás ellen, fénynyel-árnynyal ezek az isteni nyomúlók.

Ilyen biztosan és szépen legyünk mi is ellenségek, barátim! Isteni módon akarunk egymás ellen nyomúlni!

Óh, jaj! Most engem is megmart a tarantella, régi ellenségem! Isteni biztossággal és szépen harapott ujjamba!

„Kell, hogy büntetés és igazságosság legyen“ – így gondolkozik: – „ne zengedezzen itt ingyen magasztaló énekeket az ellenségeskedésre!“

Igen, megbosszulta magát! És jaj, bosszujával még lelkemet is kergévé teszi majd!

Hogy pedig ne forogjak, én barátim, kössetek erősen ehhez az oszlophoz. Hadd legyek még inkább oszlopos szent, semmint a bosszúszomj forgatagja.

Bizony, bizony: Zarathustra nem forgószél; és ha táncos is, sohasem tarantella-táncos! –

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A híres-neves bölcsekről.

A népet szolgáltátok és a nép babonáját, valahányan, ti híres bölcsek! – és nem az igazságot! És épen ezért adózának néktek tisztelettel.

És annak okáért türék el hitetlenségteket, mivelhogy tréfa és kerülő út vala a néphez. Ekkép hagyja az úr rabszolgáit múlatni és még kedvét is leli pajkosságukban.

Ámde a ki a népnek gyűlöletes, miként a farkas az ebeknek: az a szabad szellem, a bilincs ellensége, a nemimádó, az erdőkben lakozó.

Őt kiugrasztani lyukából – ez volt mindig a népnek az „igaz iránti érzéke“: ellene uszítja még mindig legélesebb fogú kutyáit.

„Imhol az igazság, hisz a nép is itt vagyon! Jaj, óh jaj a keresőknek!“ – ez a szó hangzék kezdettől fogva.

Népetek tiszteletét akarátok igazolni: ezt hívátok „az igazság akarásá“-nak, ti híres-neves bölcsek!

És szívetek mindenha így szóla magához: „a népből származám: onnan származa reám isten szava is.“

Szamárhoz hasonlatosan csökönyesek és bölcsek valátok ti mindig, nép szószólóí.

És sok hatalmas, a ki jól akara járni a néppel, paripája elé fogott még, szamárnak, egy-egy híres-neves bölcset.

És most szeretném, ti híres-neves bölcsek, ha végre egészen ledobnátok magatokról az oroszlán bőrét!

A ragadozó állat bőrét, a tarkát-foltost, és a kutató, kereső, hódító cafrangját!

Óh, hogy a ti igaz voltotokban higygyek, előbb össze kell törnötök tisztelő akaratotokat.

Igaznak hívom azt, a ki istentelen pusztákba megy és tisztelő szivét összetörte vala.

Sárga homokban, naptól megégve persze szomjasan kancsalít a forrásdús oázisok felé, a hol élők pihennek sötét fák alatt.

De szomjusága azért nem viszi rá, hogy ezekhez a jólélőkhöz legyen hasonlatos: mert valahol oázis vagyon, ott faragott képek is vannak.

Éhesnek, erőszakosnak, magánosnak, istentelennek akarja magát az oroszlán-akarat.

Hogy szabad legyen a szolgák boldogságától, megváltva istenektől és imádatuktól, félelem nélküli és félelmetes, nagy és magános: ez az igaz akarata.

Eleitől fogva pusztában lakának az igazak, a szabad szellemüek, a puszta urai; ám városban laknak a jól táplált, híres-neves bölcsek – az igavonók.

Mert ők mindenha, mint szamarak, húzzák – a nép talyigáját!

Nem, mintha ezért haragunnám reájuk: de őket akkor is szolgáknak és szerszám-hordóknak látom, ha aranyos szerszám fénylik rajtok.

És gyakorta jó szolgák és olcsók valának. Mivelhogy így szól az erény: „ha már szolgának kell lenned, keresd azt, kinek szolgálatod legtöbbet használ!

Urad szelleme és erénye növekedjék az által, hogy szolgája vagy: ekkép magad is nőszsz az ő szelleme és erénye révén!“

És valóban, híres-neves bölcsek, nép szolgái, ti magatok is növekedétek a nép szelleme és erénye által és a nép ti általatok! Dicsőségtekre mondom ezt!

De nép vagytok ti szememben még erényetekkel is, nép bárgyu tekintettel – nép, amely nem tudja, mi a szellem!

Szellem az élet, a mi maga vág belé az életbe: önnönkínjától öregbedik a maga tudása – tudtátok-e már?

És a szellemnek is boldogságot ád, ha fölkenetik és könnyekkel fölszenteltetik áldozati baromnak – tudtátok-e már?

És még a vak vaksága és keresése és tapogatozása is kell, hogy tanuságot tegyen a nap hatalmáról, amelybe pillantott – tudtátok-e már?

És kell, hogy a megismerő tanúljon meg hegyekkel építeni! Kis dolog az, hogy a szellem hegyeket helyhez át – tudtátok-e már?

Ti a szellemnek csak szikráit ismeritek; de nem látjátok az üllőt, a mi ő, és nem látjátok pörölye kegyetlenségét!

Valóban, nem ismeritek a szellem büszkeségét! De még kevésbbé birnátok elviselni a szellem szerénységét, ha egyszer megszólalna!

És még sohasem adatott néktek szellemeteket havas gödörbe vetnetek: nem vagytok erre elég melegek: így hát hidegsége gyönyöreit sem ösméritek. S úgy tartom, hogy mindenben kelleténél bizalmasabb lábon álltok a a szellemmel; és a bölcseséget gyakorta szegényházzá és és kórházzá tevétek rossz költők számára.

Nem vagytok sasok: így hát nem tapasztaltátok a szellem boldogságát az ijjedtség közepette. És a ki nem madár, ne tanyázzék mélységek fölött.

Langyosoknak látlak: ám minden mély megismerés hidegen buzog. Jéghidegek a szellem legbelső kutai: üdítői meleg kezeknek és a tett embereinek.

Tisztesen álltok előttem és mereven és egyenes háttal, ti híres-neves bölcsek! – titeket nem hajt erős szél és erős akarat.

Avagy sohasem láttatok vitorlát siklani a tengeren, dagasztva, fölfúva, reszketve a szél rohamától?

A vitorlához hasonlatosan, reszketve a szellem rohamától, siklik bölcseségem a tengeren által, – az én bősz bölcseségem!

De ti a nép szolgái, ti híres-neves bölcsek – miképen tudnátok ti velem menni! –

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

Az éjjeli ének.

Éj vagyon: íme hangosabb a szava minden szökőkútnak. És lelkem is szökőkút.

Éj vagyon: íme csak most ébred a szerelmesek minden éneke. És az én lelkem is egy szerelmes éneke.

Valami oltatlan, el nem oltható vagyon én bennem; ez akar megszólalni. Sóvárgás vagyon bennem a szerelem után, ez maga is a szerelem szaván beszél.

Fényesség vagyok: bárcsak volnék sötét éjjel! De az a magánosságom, hogy fényesség ővez engem.

Óh, bárcsak volnék sötét és éjszakázó! Hogy szívnám akkor – a fényesség emlőit!

És még titeket is áldanálak, ti apró fénylő csillagok és világító bogarak odafent! – és mi boldog lennék fényajándéktoknak miatta.

De a magam fényében élek, visszaiszom magamba a lángokat, mik belőlem kitörnek.

Nem ösmérem az elfogadó boldogságát; s nem egyszer mondtam, hogy lopni még nagyobb boldogság lehet, mint kapni

Az az én szegénységem, hogy kezem sohasem piheni ki az ajándékozást; az az én irígységem, hogy váró szemeket látok és világított éjszakáit.

Óh, minden ajándékozó boldogtalansága! Óh, napom elborulása! Óh, mohó vágy a kivánság után! Óh farkaséhség a jóllakás után!

Elfogadnak tőlem egyet s mást: de vajjon hozzáférek-e szíveikhez is? Szakadék vagyon adás és elfogadás között s a legkisebb szakadékot legnehezebb áthidalni.

Éhség nő szépségemből: szeretném bántani azokat, a kiknek ragyogok; szívesen megrabolnám azokat, a kiket megajándékoztam: – im-ígyen éhezem a gonoszságot.

Visszavonva kezem, ha már kéz nyúl feléje; habozva, miként a vízesés, a mely még zuhogva is habozik: – im-ígyen éhezem a gonoszságot.

Ilyen bosszút eszel ki bőségem: ilyen alattomosság fakad magános voltomból.

Boldogságom, hogy ajándékozhatok, elhalt az ajándékozásban, erényem belefáradt bőségébe!

Ha ki mindig ajándékoz, annak az a veszedelme, hogy elveszíti szemérmét; ha ki mindig osztogat, annak keze-szíve hólyagos lészen csupa osztogatástól.

Szememnek nem csordúl már könnye a kérők szemérmétől; kezem tulságosan megkérgesült, hogy reszkessen, ha tele vagyon.

Hová lőn szemem könnye és szívem hamvassága? Óh, milyen magános minden ajándékozó! Óh, milyen néma minden ragyogó!

Sok nap kering az üres térben: mindenhez, mi sötét, szólnak fényességükkel, – nekem hallgatnak.

Óh ez a fényesség ellenségeskedése a világító ellen: könyörület nélkül megy a pályáján.

Szíve mélységében méltányosság nélkül minden ragyogó iránt, hidegen napok iránt – im-ígyen kering minden nap.

Viharhoz hasonlatosan repülnek a napok pályáikon, ez az ő járásuk. Kérlelhetetlen akaratukat követik, ez az ő hidegségük.

Óh, csak ti, ti sötétek, éjszakások, teremtetek meleget a ragyogóból! Óh, csak tejet és üdülést a fényesség emlőiből!

Óh, jég vagyon körülöttem, kezem megég a fagytól! Óh, szomjuság vagyon bennem, az a ti szomjuságtokat sóvárogja!

Éj vagyon: óh, miért, hogy fényességnek kell lennem. És hogy az éjszaka dolgait szomjuhozom! És hogy magános vagyok!

Éj vagyon: íme forrásként fakad belőlem kivánságom – a beszéd után kivánkozom.

Éj vagyon: íme hangosabb a szava minden szökőkútnak. És lelkem is szökőkút.

Éj vagyon: íme most ébred a szerelmesek minden éneke. És az én lelkem is egy szerelmes éneke.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A táncdal.

Egy este Zarathustra tanítványaival az erdőben barangolt s kutat keresvén, néma fáktól, bokroktól környezett zöld rétre ért. A réten leányok táncolának egymással. Mihelyest a leányok Zarathustrát megismerték, abbanhagyák a táncot; Zarathustra azonban nyájasan intve hozzájuk lépett és e szókat mondá:

„Ne hagyjátok abba a táncot, kedves leánykák! Nem horgas szemű játékrontó jött közétek; nem vagyok a leányok ellensége.

Isten szószólója vagyok a sátánnal szemben: ez pedig a nehézség szelleme. Miképen lehetnék én, ti könnyüek, isteni táncok ellensége? Avagy ellensége szépbokáju leánylábaknak?

Igaz, erdő vagyok és sötét fák éjszakája: de ha ki nem riad meg sötétségemtől, rózsás lankákat is talál ciprusaim alatt.

És megtalálja a kis istent is, a kit a leánykák legjobban kedvelnek; a kút mellett fekszik, csöndesen, behunyt szemmel.

Valóban, fényes nappal elaludt mellettem, ez a naplopó! Vagy talán szerfölött sokat kergette a pillangókat?

Ne haragudjatok reám, ti szép táncolók, ha a kis isten egy keveset kikap tőlem! Igaz, kiabál majd és sír, – ámde nevetésre gerjeszt még sírásában is!

És könnyes szemmel kérjen föl titeket egy táncra és magam akarok dalt énekelni táncához:

Táncdalt, csúfondáros nótát a nehézség szellemére, az én legfensőbb, legnagyobb hatalmi ördögömre, kiről azt mondják, hogy ő a világ ura!

És ez a dal az, a melyet Zarathustra énekelt, mikoron Kupido és a leánykák egymással táncot ropnak vala:

Szemedbe nézék az imént, élet! És úgy tetszék nékem, hogy feneketlen mélységbe bukom.

Ámde te kihúztál engem aranyos horgoddal, csufolkodva kacagtál, midőn feneketlen mélységnek hívtalak.

„Igy fecseg minden hal, – mondád – a miknek nem bir a fenekére jutni, azt hívja feneketlennek.

Pedig csak változékony vagyok és vad és mindenekelőtt nőstény és pedig nem erényes:

Bárha nálatok, óh férfiak, „mélység“ a nevem vagy „hűség,“ „az örök“, „a titokzatos.“

De ti, férfiak, mindig a magatok erényeivel ajándékoztok meg – óh, ti erényesek!

Im-ígyen kacagott ő, a hihetetlen; én azonban sohasem hiszek néki és nevetésének, ha rosszat beszél maga felől.

És mikoron bősz bölcseségemmel négyszemközt beszélék, mérgesen mondá nékem: „Te akarsz, te kivánsz, te szeretsz, s csak ezért magasztalod az életet!“

Majd, hogy keményen válaszoltam és megmondtam volna az igazat a mérgesnek; s az ember nem válaszolhat keményebben, mintha bölcseségének „megmondja az igazat.“

Mert ez a hármunk viszonya. Lelkemből csak az életet szeretem – és, valóban, a legjobban akkor, ha gyülölöm!

Hogy pedig a bölcseség iránt jó szívvel vagyok és gyakran nagyon is jó szívvel: azért van, mivel nagyon, de nagyon emlékeztet az életre!

Megvan a maga szeme, nevetése, sőt még arany horgászó botocskája is:

És midőn egyszer az élet kérdezé tőlem: „Ki is az, a bölcseség?“ – lobbal felelém: „Óh igen a bölcseség!

Szomjuhozzuk és nem lakunk jól; fátyolon át nézünk, hálón át kapkodunk.

Vajjon szép-e! Mit tudom én! De este még a legvénebb potykákat is hálóba csalja.

Változékony ő és dacos; nem egyszer láttam, hogy harap ajkába és mint tolja fésűjét haja növésének ellenébe.

Lehet, hogy rossz és hamis, és egészben véve asszonyi állat, de ha maga-magáról beszél rosszat, éppen akkor csábít leginkább.“

Midőn ezeket mondtam az életnek, gonoszul nevetett és lehunyta szemét. „Vajjon kiről beszélsz? – mondá – talán rólam?

És ha igazad is volna, szabad ezt így szemembe mondanod? De most beszélj a te bölcseségedről is!“

És akkor újra felnyitád szemed, oh szeretett élet!

És ujra úgy tetszék nékem, hogy megint feneketlen mélységbe bukom.

 

Im-ígyen dalola Zarathustra. Mikoron pedig a táncnak vége lőn és a leányok távozának, elszomorodék szívében.

„A nap már rég lement“ – mondá végre – „a rét nedves, az erdők felől hűvösség csap meg.

Valami ismeretlen környékez és tünődve néz reám. Mit! Te még élsz, Zarathustra?

Mely okból? Miért? Mi által? Hova? Hol? Hogyan? Avagy nem boldogság-e még élni?

Óh, barátim, az este kérdez így belőlem. Nézzétek el szomorúságomat!

Beesteledett: nézzétek el nékem, hogy beesteledett!“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A síri dal.

„Ott van a sírok szigete, a néma; ott vannak ifjuságom sírhantjai is. Oda viszem az élet örökzöld koszorúját.“

Szívemben ezt határozván: szállék tengeren túlra. Óh, ifjúságom látományai és jelenései! Óh, ti a szeretet megannyi pillantásai, óh, ti isteni szempillanatok! Mi hamar haltatok el számomra! Ma már mint halottaimról emlékezem rólatok!

Tőletek, legkedvesebb halottaim, édes illat száll felém, szívet és könnyeket oldó. Valóban, megrázza és feloldja a magánosan hajózó szivét.

Még mindig én vagyok a leggazdagabb és irígylésre legméltóbb – én a legmagánosabb! Hisz ti enyéim valátok és én még tietek vagyok: mondjátok, vajjon estenek-e a fáról valaki elébe olyan rózsás almák, mint az enyémek?

Még mindig szerelmetek örököse és dús talaja vagyok, emléketekre tarka, vadon nőtt erényekkel virágzó, óh ti lelkemtől lelkezettek!

Óh, mi arra teremttettünk, hogy egymás mellett maradjunk, ti bájos, idegen csodák; és nem bátortalan madarakhoz hasonlatosan jövétek hozzám és vágyamhoz, nem: mint bizodalmashoz!

Igen, hűségre teremtve, miképen én, és gyöngéd örökkévalóságokra: s most hűtlenségtekről kell neveznelek titeket, isteni pillantások és szempillanatok: még nem tanultam más nevet.

Bizony, bizony túlontúl korán esett nékem halálotok, ti szökevények. Mégis, ti nem futátok el tőlem, sem én nem futék el ti tőletek: ártatlanok vagyunk mi egymással szemben hűtlenségünkben.

Hogy engem megöljenek, ezért fojtottak meg titeket, óh reménységeim dalos madarai! Igen, reátok, kedvenceim, reátok ajzotta nyilait a kajánság – hogy szívembe találjon.

És bele talála! Hisz ti valátok mindig szívem kedvencei, birtokom és birva-tartatásom: ezért kellett fiatalon meghalnotok és túlontúl korán!

Legsebezhetőbb birtokomra ajzották nyilaikat: ti valátok az, kiknek bőre pehelyhez hasonlatos s még inkább a mosolygáshoz, a mely elhal egyetlen tekintetre!

Ellenségeimnek pedig ezt mondom: mi minden embergyilkolás ahhoz képest, a mit ti rajtam elkövettetek!

Gonoszabbat követtetek el rajtam, mint minden embergyilkolás: visszaadhatatlant vettetek el tőlem: – ezt mondom néktek, óh ellenségeim!

Hisz ifjúságom látományait és legkedvesebb csodáit gyilkoltátok meg! Játszó pajtásaimat vettétek el tőlem, a megboldogúlt lelkeket! Emléköknek szentelem ezt a koszorút és ezt az átkot.

Ezt az átkot ellenetek, óh ellenségeim! Hisz ti megrövidítétek örökkévalómat, miképen egy hang megtörik hideg éjszakán! Alig jőve hozzám, mint isteni pillantás megvillanása, – mint szempillanat!

Im-ígyen szóla egy jó órában tisztaságom: „isteni légyen nekem minden lény“.

S íme szennyes kisértetetekkel támadtatok reám, óh hová menekült akkor az a jó óra!

„Minden napom légyen szent“ – ez volt egykoron ifjuságom bölcseségének szózata: valóban, vidám bölcseség szózata!

S íme, ellenségeim, ti elloptátok éjszakáimat és álmatlan kínokra váltátok: óh, hová menekült akkor az a vidám bölcseség?

Egykoron kedvező madárjelekre vágyódtam: s íme ti undok bagoly-rémet vezettetek utamra. Óh, hová menekült ekkor az én gyöngéd vágyódásom?

Egykoron megfogadtam, hogy leteszek minden utálatról: s íme azokat, kik hozzám közel és legközelebb állának, mérges kelevényekké változtatátok. Óh, hová menekült ekkor legnemesebb fogadalmam?

Egykoron vakon boldog utakon járék: s íme rondaságot dobátok a vak ösvényére; s most utálja a régi vakösvényt.

És mikoron megtettem a legnehezebbet és magam-lebírásom győzedelmét ünnepeltem: íme, ti azokat, akik szeretének engem, arra a kiáltásra birtátok, hogy nékik okozok legnagyobb fájdalmat.

Valóban, mindig ekkép cselekedtetek: megmérgeztétek java-mézemet és java-méheim szorgalmát.

Jótékony szívemhez mindég a legarcátlanabb koldusokat küldtétek; könyörületességemhez mindig a leggyógyíthatatlanabb szemérmetleneket tologattátok. Igy sebeztétek meg erényem reménységét.

És ha még legszentebbemet is az áldozat oltárára tevém: a ti „jámborságotok“ tüstént zsírosabb ajándékokat tőn melléje: azonképen, hogy a ti zsírotok gőzébe fúlt még legszentebbem is.

És egykoron táncolni akartam, ahogyan még sohasem táncolék: minden egek fölött akartam eltáncolni. Ekkor rábeszéltétek legkedvesebb dalnokomat.

És íme borzalmas, tompa nótába kezdett; óh, mint valami mogorva kürt úgy tülkölt fülembe!

Gyilkos dalnok, a kajánság eszköze, te ártatlanok ártatlana! Már kiállottam a legjobb táncra: ekkor hangoddal meggyilkoltad elragadtatásomat:

Egyedül a tánccal tudom a legmagasabb dolgok mását mondani: – s íme legmagasabb hasonlatok kimondatlanul maradának tagjaimban!

Mondatlanul, megváltatlanul maradt legmagasabb reménységem! És meghala minden látományom és ifjúságom vigasztalása!

Hogy is viseltem el? Hogyan birtam ki és birtam le ilyen sebeket? Hogyan kelt ismét életre lelkem ezekből a sirokból?

Igen, sebezhetetlen, eltemethetetlen van bennem, sziklákat repesztő: ennek neve az én akaratom: Hallgatagon halad és változatlanúl az éveken át.

Enlábamon akarja megtenni útját az én öreg akaratom; keményszivü és bátor a szándéka és sebezhetetlen.

Csak sarkomon vagyok sebezhetetlen. Még mindig élsz és hű vagy magadhoz, te leghosszabb türelmű! Még mindig minden síron keresztültöréd magad!

Te benned él még ifjúságom megváltatlanja is, és mint élet, mint ifjúság ülsz itt reménykedve sárga síromladékokon.

Igen, még minden sír szétrombolója vagy nékem: légy üdvöz, akaratom! És csak ahol sír vagyon, vagyon föltámadás is. –

Im-ígyen dalola Zarathustra,

* * *