A maga-legyőzésről.
„Az igazság akarása“ ennek hívjátok, bölcsek bölcsei azt, a mi titeket hajt és ösztönöz?
„Minden létező elgondolhatásának akarása“: im-ígyen hívom én a ti akaratotokat!
Minden létezőt először elgondolhatóvá akartok tenni: mivelhogy derék bizalmatlansággal kételkedtek, elgondolható-e már?
De kell, hogy engedelmes és hajlékony legyen néktek! Igy akarja akaratotok. Simává kell lenníe és a szellem szolgálatára, mint annak tükre és tükörképe.
Ez minden akaratotok, ti bölcsek bölcsei: a hatalom akarása; s még akkor is, ha jóról avagy gonoszról beszéltek és értékelésekről.
Meg akarjátok teremteni a világot, mely előtt térdelhettek: ez végső reménységtek és mámorotok.
Persze az oktalanok, a nép, hasonlatosak a folyóhoz, min csónak uszkál: s a csónakban beburkolva s ünnepélyesen ülnek az értékek.
Akaratotokat és értékeiteket rátevétek a létesülés folyamára; a hatalom ősrégi akarását árulja el nékem az, mit a nép jónak és gonosznak hiszen.
Bölcsek bölcsei, ti tettetek ilyen vendégeket ebbe a csónakba és ti adtatok rájok cicomát és büszke neveket, – ti és uralkodó akaratotok!
S a folyó most tovább viszi csónaktokat: tovább kell vinnie. Mit használ, hogy a megtört hullám habzik és haragosan szegül ellene a csónak orrának!
Nem a folyó a ti veszedelmetek és jótok-gonosztok vége, óh bölcsek bölcsei: hanem maga az az akarat, a hatalom akarata, – a ki nem merített, nemző életakarat.
Ám, hogy jobban értsétek szavamat a jóról és gonoszról: egy szót mondok még néktek az életről s minden élő minémüségéről.
Fürkésztem az élet nyomát, utána jártam a legkisebb és legnagyobb utakon, hogy minémüségét megismerjem.
Százszoros tükörrel fogtam föl tekintetét, ha ajka zárva volt: hogy szeme legyen nékem beszédes. És szeme beszédes vala nékem.
De, valahol csak élőt találék, mindenütt hallám az engedelmesség szavát. Minden élő engedelmes.
És ez a második: annak parancsolnak, a ki önmagának nem tud engedelmeskedni. Ez az élő sajátsága.
Ez pedig a harmadik, a mit hallék: parancsolni nehezebb mint engedelmeskedni. És nemcsak hogy a parancsoló minden engedelmeskedő terhét viseli, és hogy ettől a tehertől könnyen agyonnyomatik: –
Kisértésnek, kockázatnak tartok minden parancsolást; és valahányszor az élő parancsol, önmagát kockáztatja.
S még ha magának parancsol is: még akkor is meg kell bünhődnie parancsolatáért. Önnön törvényének kell birájává, bosszulójává, áldozatává lennie.
Hogyan történik ez? kérdezém. Mi beszéli rá az élőt, hogy engedelmeskedjék és parancsoljon és még parancsolva is engedelmességet gyakoroljon?
Halljátok hát szómat, bölcsek bölcsei! Vizsgáljátok szorgosan, nemdenem férkőzém az életnek szivébe és szivének egész gyökeréig?
Valahol élőt találtam, ott a hatalom akaratát is találtam; és még a szolgáló akaratában is megleltem az akaratot, hogy úrrá legyen.
Hogy az erősebbnek szolgáljon a gyöngébb, arra beszéli rá akarata, amely egy más, még gyöngébben akar urrá lenni: erről az élvezetről nem akar lemondani.
S valamint a kisebb odaadja magát a nagyobbnak, hogy élvezete és hatalma legyen a legkisebben: azonképen a legnagyobb is odaadja magát és a hatalom kedvéért – életét teszi kockára.
Ez a legnagyobb odaadása, hogy kisértés és veszedelem és a halálért való kockajáték.
És valahol feláldozó és szolgálat és szerelmes pillantások vannak: ott is megvagyon az urakodás akarata. Álutakon lopózkodik a gyöngébb a várba és be a hatalmasabb szivébe – és ott hatalmat lop.
És ezt a titkot mondá nékem maga az élet: „Lásd“, – szólt – „én az vagyok, a minek mindig magamagát kell legyőznie.“
„Ti persze a nemzés akarásának avagy a célra, magasabbra, távolabbira, sokszerübbre való ösztönnek hívjátok: de mindez egy és titok.
„S még inkább letűnöm, semhogy erről az egyről lemondjak; s valóban, a hol letűnés vagyon és levélhullás, íme, ott élet áldozódik föl – a hatalomért!
„Hogy nékem harcnak kell lennem és létesülésnek és célnak és a célok ellenmondásának: óh, a ki akaratomat kitalálja, azt is kitalálja, mi görbe utakon kell annak járnia!
„Bármit is alkotok és bármint is szeretek valamit, – mihamar szembe kell kerülnöm vele és szeretetemmel: így akarja az én akaratom.
És te is, megismerő, te is csak ösvénye és lábnyoma vagy akaratomnak: bizony, bizony, hatalom-akarásom lépked a te igazság-akarásod lábán is!
Az persze nem találta el az igazságot, a ki ráröpítette ezt a szót „a lét akarása“: mert ilyen akarat – nincs!
„Mert, a mi nincs, az nem is akarhat; a mi pedig már létezik, hogyan akarhatna az még a létre törekedni!
„Csak, hol élet vagyon, vagyon akarat is; de nem az élet akarása, hanem – így hirdetem néked – a hatalom akarása!
„Az élők sok dolgot nagyobb kincsnek tartanak magánál az életnél; de még e kincsekből is kitetszik – a hatalom akarása!“
Erre tanított egykoron az élet: és innen, óh bölcsek bölcse, megfejtem néktek szivetek rejtélyét.
Bizony, bizony, mondom néktek: „jó“ és „gonosz“, mi nem volna mulandó – nincsen! Önmagából kell néki magát folyton-folyvást legyőznie.
A jóról, gonoszról szóló értékeléstek és szótok erőszakot mível, ti értékelők: és ez a ti titkos szerelmetek és lelketek csillogása, reszketése és túlbuzgósága.
Ám erősebb erőszak nő értekeléstekből és uj lebírás: az töri föl a tojást és tojáshéjat.
És a kinek sorsa, hogy teremtő legyen jóban, gonoszban: valóban annak előbb megsemmisítőnek kell lennie és értékeket kell széttörnie.
Im-ígyen a legfőbb gonosz hozzátartozik a legfőbb jósághoz, ez pedig a teremtő jóság.
Beszéljünk csak róla, óh bölcsek bölcse, bár ez kényes dolog.
De hallgatni róla még rosszabb; minden elhallgatott igazságba méreg gyülemlik.
És hadd törjön össze minden, a mi igazságainkon összetörhet! Még sok ház van építendő!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A fenségesekről.
Tengerem feneke csöndes! vajjon ki gondolná, hogy tréfás szörnyetegeket rejteget!
Rendíthetetlen a mélységem: de uszó rejtélyektől és mosolygástól ragyogó.
Ma fenséges, ünnepélyes embert láttam, a szellem vezeklőjét: óh, mint nevetett lelkem az ő csúnyaságán!
Peckes mellel és hasonlatosan azokhoz, a kik visszafojtják lélekzetüket: így állott ő, a fenséges, némán:
Teleaggatva rút igazságokkal, vadász-zsákmányával és gazdagon rongyos ruhákban; sok tövis is lógott rajta – de rózsát még nem láttam közte.
Még nem tanulta meg a nevetést és a szépséget. Komor arccal tért haza ez a vadász a megismerés erdejéből.
Vad állatokal való harcból tért haza, ám még komolyságából is vadállat tekint ki – le nem győzött vadállat!
Ugrásra kész tigrishez hasonlatosan áll még mindig; ámde nem szívelem a megfeszült lelkeket, izlésem nem kedvez mindezeknek a visszahuzódottaknak.
És még azt mondjátok barátim, hogy nem lehet vitatkozni izlésen és izlelésen? Hisz minden élet harc az izlés és izlelés körül.
Izlés: ez ép úgy súly, mint mérő serpenyő és mérő ember; és jaj minden élőnek, a mi a nélkül akarna élni, hogy súlyon, mérőserpenyőn és mérő embereken vitatkozzék!
S csak ha fenségét megelégeli, ez a fenséges: csak akkor kezdődik az ő szépsége – s csak akkor akarom megízlelni és izletesnek találni.
És csak, ha önmagától elfordúl, csak akkor fog önnön árnyékán átugrani – s valóban, bele az ő napjába!
Túlontúl sokáig ült vala árnyékban, a lélek vezeklőjének orcái elsápadoztak; majdnem, hogy éhen halt várakozása közben.
Tekintetében még megvetés vagyon; és utálat lappang szája szögletében. Bárha most nyugszik, nyugalma még nem feküdt a napra.
Miképen a bika tészen, úgy kellene cselekednie; és boldogságának földes íz kellene, nem pedig a föld megvetésének íze.
Fehér bikának szeretném látni, a mint fújva, bőgve jár az ekevas előtt: és még bőgése is magasztalna minden földi dolgot!
Orcája még sötét; a kéz árnyéka játszik rajta. Szemének tekintetén még árnyék ül.
S cselekedete is árnyékot mér reá; a kéz elsötétíti a cselekvőt. Még nem tett túl tettén.
Igaz, hogy szeretem rajta a bikanyakot: de most még az angyal szemét is látni akarom.
Hősi akaratát is el kell felednie: felemeltnek is kell lennie, nemcsak fenségesnek – az éthernek kellene őt emelnie; őt az akaratnélkülit!
Lebírt fenevadakat, megoldott rejtélyeket: de még a maga fenevadjaival és rejtélyeivel is el kellene bánnia, még isteni gyermekekké kellene változtatnia.
Megismerése még nem tanúlt meg mosolygni és nem tanulta meg azt, hogy féltő írígység nélkül legyen; áradó szenvedélye még nem nyugodott el a szépségben.
Bizony, bizony, ne a jóllakásban hallgasson és merüljön el vágya, hanem a szépségben! A báj a fenköltek nagylelküségéhez tartozik.
Karját fejére nyugtatva: így kellene a hősnek megpihennie, így kellene még pihenését is legyőznie.
Ám a hősnek a szép a legnehezebb minden dolgok között. A szépet nem bírja kiküzdeni a heves akarat.
Egy kicsit több, egy kicsit kevesebb: ez itt épen a sok, a túlságos.
Laza izmokkal állani és lekantározott akarattal: ez néktek a legnehezebb, ti megísmerők!
Ha a hatalom kegyessé válik és leereszkedik a szem látóhatárába: szépségnek hívom az ilyen leereszkedést.
És senkitől se kivánok annyira szépséget, mint épen tőled, te győzedelmes: jóságod legyen utolsó magad-győzésed.
Minden gonoszat elvárok tőled: ezért kivánom töled a jót is.
Valóban, gyakorta nevetém a pipogyákat, a kik jóknak tartják magukat, mivelhogy béna karmaik vannak!
Az oszlop erényére kell törekedned: egyre szebb és finomabb lesz, de belőlről annál keményebb és teherbiróbb mentől feljebb emelkedik.
Igen, te fenséges, egykoron még szépnek kell lenned és önnön szépségednek kell tükröt tartanod.
Akkoron majd lelked isteni vágyaktól reszket; és imádat lészen még hiuságodban is!
Mert ez a lélek titka: csak, csak ha a hős elhagyta, csak akkor közeledik felé, álmában, – a hősfeletti.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A míveltség országáról.
Túlságosan messze repülék a jövőbe s borzadás szálla meg.
És mikoron körülnézék, íme a kor vala egyedüli kortársam.
Ekkor hátra, hazafelé futék – és egyre jobban sietve: ekkép eljövék hozzátok, ti jelenkoriak, s a míveltség országába.
Először fordulék hozzátok látó szemekkel és jó indulattal: valóban, vágyakozó szívvel jövék hozzátok.
Ámde mi történt velem? Bármikép félek is, nevetnem kellett! Szemem sohasem látott hasonló tarka-barkaságot!
Neveték és neveték, miközben lábom még reszketett és szívem is: „hisz itt van minden festékes fazék hazája!“ – mondám.
Ötven folttal telepackázva testeteken, arcotokon: így ülétek előttem ámulásomra, óh jelenkoriak!
És körülöttetek ötven tükör, mik színjátékotoknak hízelgének és azt visszahangozák!
Valóban, nem viselhetnétek jobb álarcot, ti jelenkoriak, mint a milyen enorcátok!
Teleírva a mult jeleivel és e jelek megint telepingálva uj jelekkel: im-ígyen jól elrejtőzétek minden jelmagyarázó elől!
És ha ki vesék vizsgálója is: ki hiszi, hogy vesétek vagyon! Mintha színekből lennétek összesütve és színes cédulákból.
Fátyolaitok alól minden idők és népek tarkasága pillant ki; minden szokás és hit tarkasága fecseg taglejtésteikből.
Ha ki lehúzna rólatok fátyolt és lepelt és szint és taglejtést: éppen elég maradna belőletek – madárijesztőnek.
Valóban, magam vagyok a megijedt madár, a ki titeket mez és szin nélkül láttalak egyszer és elröppentem, mikor felém csontváz integetett csókot.
Jobb szeretnék napszámos lenni az alvilágban és a Hajdan árnyékainál! Hisz még az alvilágiak is kövérebbek és köpcösebbek nálatoknál!
A jövőnek minden félelmetessége s míndaz mi valaha megtévedt madarakat megborzongatott, valóban, még bizodalmasabb, mint a ti „valóság“-tok.
Mivelhogy így beszéltek: „A valóság emberei vagyunk tetőtől-talpig, hit és balhit nélkül“: im-ígyen veritek melleteket és – óh, bizony mell nélkül!
Igen, hogyan birnátok hinni, tí tarka-barkák! – ti, kik festményei vagytok mindannak, a mit csak valaha hittek!
Két lábon járó cáfolatai vagytok a hitnek és minden idea inaszakadtai. Hitetelenek: im-ígyen hívlak én benneteket, valóság emberei!
Minden idők feleselnek lelkeitekben; és még minden idők álma és fecsegése valóbb vala éber-voltotoknál!
Terméketlenek vagytok: ennek okáért vagytok hit híjjával. Ám kinek teremtenie kellett, annak mindig meg volt a maga való-álma és csillagjele – és az hitt vala a hitben.
Félig tárt kapuk vagytok ti, miknél sírásók várakoznak. És ez a ti valóságtok: „Minden megérdemli, hogy tönkremenjen.“
Óh, mint állottak előttem, ti terméketlenek, s mi ösztövér bordákkal! És közületek nem egy maga is belátta ezt.
És így szóla: „Bizonyára, míg aludtam, valami isten elcsent tőlem valamit! Valóban eleget, hogy abból asszonyi állatot képezzen magának!
„Csodálatos csontjaim hitványsága!“ – im-ígyen szóla már nem egy jelenkori.
Igen, nevetni késztettek engem, jelenkoriak! És leginkább, ha önnönmagatok ámultak magatokon!
És jaj nékem, ha nem tudnék nevetni ámulástokon, és minden utálatost föl kellene hajtanom csészétekből!
De így könnyebben veszlek, mivelhogy nehezet kell vinnem; s mit bánom, ha még bogarak és szárnyas férgek is ülepednek batyumra!
Valóban nem érzem nehezebbnek tőlük! És nem miattatok, jelenkoriak, jövend reám a nagy fáradtság.
Óh, hová, hágjak még vágyammal! Minden hegyről kémlelek szülőföldeket.
Ám hazát seholsem lelek: állhatatlan vagyok minden városban és vándora minden kapunak.
Idegenek és nevetség nékem a jelenkoriak, kikhez imént még szívem űzött; és száműzve vagyok minden szülőföldről.
Igy hát még csak gyermekeim földjét szeretem, a fölfedezetlent, a legtávolibb tengereken: vitorláim hadd keressék és keressék ezt!
Gyermekeimen akarom jóvá tenni, hogy apáim gyermeke vagyok: és minden jövőn jóvá tenni – ezt a jelenkort!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A szeplőtelen megismerésről.
Midőn tegnap a hold fölkelt, azt hittem, napot fog szülni: oly terpeszkedve, viselősen feküdt a szemhatáron.
Ámde hazudott terhességével; s még hamarabb híszek a holdban lévő emberben, mint az asszonyban.
Persze, hitvány emberke ő is, ez a félénk éjszakázó. Valóban, bűnös lelkiismerettel mászkál a tetők fölött.
Mivelhogy kéjszomjas és féltékeny az a szerzetes a holdban; szomjuhozza a földet és a szeretők minden gyönyörűségét.
Nem, nem kell nekem ez a tetőjáró kandúr! Utálom mindazokat, a kik féligzárt ablakok körül sonfordálnak!
Jámbor képpel és némán járdal csillagok szőnyegén: – de én nem szenvedhetem a halklépésű férfilábakat, miken nem peng egyetlen sarkantyú!
Minden igaz ember lépése beszél; ám a macska csak úgy lopja léptét a földön. Lám, macska-módra jő a hold és csalárdul.
Ezt a hasonlatot mondom néktek, érzékeny képmutatók, néktek, a „tiszta-megismerés emberei“-nek! Titeket én – kéjszomjasoknak hívlak.
Ti is szeretitek a földet és a földit: jól átláttalak! – de szégyenlősség vagyon szeretetekben és rossz lelkiisméret – a holdhoz vagytok hasonlatosak!
A földiek megvetését beszélték bele lelketekbe, azonban nem beleitekbe: pedig ezek a legerősebbek rajtatok!
Ime, lelketek szégyelli magát, hogy beleiteket szolgálja, s szégyenében jár álutakon, hazug utakon.
„Az volna nékem a legmagasabb“ – így szól hazug lelketek önmagához – „ha az életre vágy nélkül tekintenék és nem – kutyamódra – lógó nyelvvel.“
„Boldogságot lelni a nézésben, halott akarattal, az önzés kapzsisága nélkül – hidegen és hamuszürkén tetőtől-talpig, de mámoros hold-szemekkel!“
„Az volna nékem a legkedvesebb“ – így csábítja el magát az elcsábított – „ha a földet úgy szeretném, mint a hogy a hold szereti és csak szememmel érinteném szépségét.“
„És azt tartanám minden dolgok szeplőtelen megismerésének, hogy ne akarjak a dolgoktól semmit, hanemha úgy legyen szabad előttük fekünnöm, mint egy százszemű tükör fekszik.“
Oh, ti érzékeny képmutatók, kéjvágyók! Belőletek hiányzik a vágy ártatlansága: s íme, ezért rágalmazzátok a vágyat!
Valóban, nem mint teremtők, nemzők, a létesülésnek örvendők szeretitek a földet!
Hol van ártatlanság? Valahol nemző akarat vagyon. És a ki magán túl akar teremteni, annak akaratát tartom a legszentebbnek.
Hol van szépség? Amikor minden akaratommal akarnom kell; amikor szeretni akarok és tönkremenni; hogy egy kép ne maradjon csak kép.
Szeretni, tönkremenni: ez rímre jár már öröktől fogva. Szeretni akarni: ez annyi, mint késznek lenni a halálra is. Im-ígyen szólok hozzátok, gyávák!
S kiherélt sandítástok szeretne „szemlélődésnek“ hivatni! S a mit gyáva szemekkel meg lehet érinteni, az „szépnek“ kereszteltessék! Óh, ti nemes nevek megszeplősítői!
Ámde az legyen átkotok, ti makulátlanok, ti „tisztán megismerők“, hogy sohase szüljetek: még ha terpeszkedve, s viselősen feküsztök is a szemhatáron!
Valóban, szájatok tele van nemes szókkal: s elhigyjük, hogy szívetek árad túl, ti hazugok?
Az én szavaim pedig szegényes, megvetett, nyomorék szók: szívesen szedegetem lakomátok lehullott morzsáit.
Velök még mindig megtudom mondani az igazat a képmutatóknak! Igen, szálkáim, kagylóim és tüskés leveleim hadd csiklandozzák a képmutatók orrát!
Rossz szag környékez mindig titeket és ebédeiteket: hisz kéjvágyó gondolataitok, hazugságaitok és rejtett dolgaitok szállingóznak a levegőben!
Merészkedjetek előbb magatoknak hinni – magatoknak és beleiteknek! Mert ki önnönmagának nem hiszen, mindig hazudik.
Egy isten álarcát akasztottátok magatok elé, ti „tiszták“, egy isten álcájába mászott el a ti megfogható, gyűrűző férgetek.
Valóban, csaltok, ti „szemlélődők“! Zarathustra is egykoron bolondja vala isteni bőrötöknek; s nem ismeré meg a kigyó-tekervényt, mely bőrötöket kitömte.
Egykoron azt hívém, egy isten lelkét látom játszani játékaitokban, ti tisztán-megismerők! Egykoron azt hivém, nincs jobb művészet a tieteknél!
A kigyó rondaságát és rossz szagát elrejté előttem a távolság: és azt, hogy gyík csele csúszkál itt kéjsóváran.
De közeletekbe jövék: följő a napom, – íme néktek is följön – véget ért a hold szerelme!
Nézzétek csak! Rajtakapatva és sápadtan áll itt – a hajnalhasadással szemben!
Mert már jő, az izzó – az ő szeretete a földhöz közelg! Ártatlanság és teremtésvágy vagyon minden nap-szerelemben!
Nézzetek csak, mily türelmetlenül jő föl a tenger fölött! Nem érzitek szerelme szomjuságát és meleg lehelletét?
A tengert akarja szívni, mélységét magához fölinni a magasba: ekkor a tenger vágya ezer emlővel emelkedik.
Csókoltatni és szopatni akar ő a nap szomjától; léggé akar lenni, és magassággá és a fényesség ösvényévé és maga is fényességgé!
Bizony, bizony, a naphoz hasonlatosan szeretem én az életet és minden mély tengereket.
És ez nékem a megismerés: minden mélység jőjjön föl – az én magasságomhoz! –
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A tudósokról.
Aludtam, s íme juh rágdosta fejem borostyán-koszorúját – rágdosta és ezt mondta: „Zarathustra nem tudós többé.“
Szólt és büszkén elballagott. Egy gyermek beszélte el nékem.
Örömest fekszem itt, hol gyermekek játszanak, az elomlott kőfal mellett, bogáncsok és piros pipacsok közepette.
Tudós vagyok én még a gyermekeknek és a bogáncsoknak és piros pipacsoknak. Ártatlanok ők még gonoszságukban is.
De a juhoknak már nem vagyok tudós: így akarja sorsom – áldott légyen az!
Mivelhogy ez az igazság: kiköltöztem vala a tudósok házából és az ajtót becsaptam hátam mögött.
Túlsoká ült a lelkem éhesen asztaluknál: nem vagyok hozzájuk hasonlóan kitanúlt, diót törni.
Szabadságot szeretek és friss föld fölött fuvaló levegőt; s még inkább szeretek ökörbőrökön aludni, mint az ő méltóságaikon és tisztességeiken.
Izzóvá hevítnek a magam gondolatai: gyakorta mintha lélekzetem vennék! Ilyenkor ki kell mennem a szabadba és el minden poros szobából.
Ők azonban hüvösen ülnek a hüvös árnyékban: mindennek csak nézői akarnak lenni és óvakodnak, nehogy ott üljenek, a hol nap égeti a lépcsőket.
Miként azok, kik utcaszerte állonganak és a járókelőkre bámészkodnak: azonképen várakoznak ők is és bámészkodnak gondolatokra, miket mások gondoltak vala.
Ha hozzájuk nyúlsz: porzanak, miként a lisztes-zsákok és akaratlanúl: de vajjon ki gondolná, hogy poruk gabonától való és nyári földek sárga gyönyörüségétől?
Ha hogy bölcseknek mutatják magukat, kis mondásaik és igazságaik megborzongatnak: bölcseségük olykor úgy szaglik, mikéntha mocsárból származnék és csakugyan már a béka kuruttyolását is kihallani belőle!
Ügyesek ők és okos ujjúak: mit keres az én együgyüségem az ő sokügyüségüknél! Minden füzéshez és csomózáshoz és szövéshez értenek ujjaik: im-ígyen kötik ők a szellem harisnyáit!
Jó órák ők: csak arról gondoskodj, hogy jól felhuzzad őket! Akkor azután hiba nélkül mutatják az órát s szerény lármát csapnak ezenközben.
Malmokhoz és nyomtatókhoz hasonlatosan dolgoznak ők: csak vessed nékik magjaidat! – ők azután tudnak hozzá, hogy a gabonát megőröljék és fehér port csináljanak belőle.
Jól vigyáznak egymás ujjaira és nem valami nagyon biznak egymásban. Apró csalafintaságokban találékonyok s olyanokra leselkednek, akiknek tudása bénalábú, – pókokhoz hasonlatosan leselkednek.
Mindig úgy látám, hogy óvatosan kotyvasztják a mérget; s ezenközben mindig üvegkeztyüket húznak ujjaikra.
Hamis kockával is tudnak játszani; s látám őket olyan buzgalommal játszani, hogy beléizzadának.
Idegenek vagyunk egymásnak és erényeik még jobban undorítanak, mint hamisságaik és hamis kockáik.
S midőn náluk lakám, fölöttük lakám. Ezt vevék tőlem zokon.
Mitsem akarnak hallani arról, hogy valaki fejük fölött járkáljon, így hát fát és földet és ganajt rakának közém és fejük közé.
Ilyeténképen tompíták lépteim hangját: és eleddig legrosszabbul hallának engem a legtudósabbak.
Minden hibájukat és gyöngeségüket rakák maguk közé és közém: – „ál-menyezet“-nek hívják ők ezt házaikban.
Mindazonáltal gondolataimmal az ő fejük fölött járok, és még ha enhibáimon is akarnék járni, még akkor is fölöttük lennék és fejük fölött.
Mivelhogy az emberek nem egyenlők: így szól az igazságosság. És a mit én akarok, azt nékik nem szabad akarniok.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A költőkről.
„Mióta jobban ismerem a testet“ – mondá Zarathustra egyik tanítványának – „a szellem nékem már csak mintegy szellem: és minden „el nem múló“ is csak hasonlat,“
„Ezt már hallottam egyszer ajkadról“ – felelé a tanítvány; – de akkor hozzátetted: „és a költők nagyon is sokat hazudnak.“ Miért mondottad vala, hogy a költők nagyon is sokat hazudnak?
„Miért?“ – mondá Zarathustra. – „Miért? kérdezed. Nem vagyok azok közül való, akiktől szabad miértjüket tudakolni.
Avagy éleményem talán tegnapról való? Régen volt az, hogy nézeteim okait megéltem.
Nem volna-e valóságos hordó az emlékezetem, ha okaimat is magamnál akarnám tartani?
Már azt is sokallom, hogy nézeteimet megtartsam; és nem egy madaram elrepül.
És galambdúcomban néha odatévedt madarat is találok, mely idegen nékem és reszket, ha kezemet ráteszem.
De mit is mondott vala néked Zarathustra egykoron? Hogy a költők nagyon is sokat hazudnak? De hisz Zarathustra is költő.
Hiszed-e, hogy itt igazat mondott? Miért hiszed ezt?“
A tanítvány felele: „Hiszem Zarathustrát“. Zarathustra azonban rázá a fejét és mosolyga.
„A hit nem űdvözít engem“, – mondá – „s legkevésbbé a belém vetett hit.
De hahogy valaki egészen komolyan mondaná, hogy a költők nagyon is sokat hazudnak: igaza van, – mi nagyon is sokat hazudunk.
Mi túlságosan keveset is tudunk és rossz tanulók vagyunk: azért hát hazudnunk kell.
És melyik költő nem hamisítja meg borát? Nem egy mérges kotyvaszték kevertetett pincéinkben, nem egy leirhatatlan dolog esett meg ottan.
S mivelhogy keveset tudunk, ezért tetszenek szívünknek a szellemi szegények, – ha fiatal fehérnépek.
És még azokat a dolgokat is megkivánjuk, miket estenden vén asszonyok mesélnek egymásnak. Ezt hivjuk önmagunkon az „örök nőinek“.
És mikéntha volna a tudáshoz külön titkos bejárat, mely elöntetik azoknak, a kik valamicskét tanulnak: hiszünk a népben és az ő bölcseségében.
S ezt minden költő hiszi: hahogy valaki a fűben vagy elhagyatott bokorban fekve fülel, megtud valamit a dolgokról, mik föld és ég között lebegnek.
És ha gyöngéd gerjedelmeik támadnak, a költők mindig azt hiszik, hogy maga a természet szerelmes beléjök.
És fülükhöz lopózkodik, hogy titkot súgjon belé s szerelmes hízelgéseket: ezzel hivalkodnak, páváskodnak minden halandó előtt!
Óh, annyi minden van ég és föld között, amikről csak a költők álmodoztak valamit!
És kivált az ég fölött, mert minden isten: költők hasonlata, költők leleménye.
Valóban, mindig vonz minket valami – a felhők birodalmához: ezekre rakjuk tarka léggömbjeinket és azután isteneknek és emberfölötti embereknek hívjuk őket.
Hisz ülhetnek felhőkön: elég könnyűek mindezek az istenek és emberfölötti emberek.
Óh, mennyire megelégeltem mindazt a ki nem elégültet, mindazt a ki nem elégítőt, a mi mindenáron esemény akar lenni! Óh, mennyire megelégeltem a költőket!
Zarathustra beszédét zokon vette az ífju, de hallgatott. És Zarathustra is hallgatott; és szeme befelé fordult, mikéntha messze távolba nézne.
Végtére sóhajta és lélegzetet vőn.
Azután mondá: Máról és hajdanról való vagyok, de van bennem valami, az holnapról és holnaputánról és valamikorról való.
Megelégeltem a költőket, a régieket valamiképen az ujakat: felszínesek ők nekem, valahányan és sekély tengerek.
Nem gondolkoztak eléggé a mélybe: ezért van, hogy érzésük nem sülyedt fenékig.
Egy kis kéj, egy kis unalom; ez vala tünődésük.
Kisértetek lehe és suhanása: ennek tartom minden hárfa-pengésüket; ugyan mit tudának eleddig a hangok bensőségéről!
S nem is eléggé tiszták nékem: felzavarják vizeíket, hogy mélyeknek lássanak.
És ezzel szeretnek kibékítőként szerepelni, ám előttem csak középszer keresői és keverők maradnak, felemásak és tisztátalanok!
Óh, belevetém hálómat tengereikbe, jó halakat akarván fogni, de mindig valami öreg isten fejét húztam föl.
Igy az éhezőnek követ adott a tenger. És lehet, hogy maguk is a tengerből származnak.
Igaz, talál az ember gyöngyöt is bennök: annál hasonlóbbak ők maguk kemény kagylókhoz. És lélek helyett gyakran sós nyálkát találtam belsejükben.
És a tengertől eltanulták hívságát is: avagy a tenger nem a pávák pávája-e?
Még a legrútabb bivaly előtt is kibontja pávafarkát, sohasem telik be ezüstös selymes csipkelegyezőjével.
Dacosan nézi a bivaly, lelke közel van a homokhoz, még közelebb a sürüséghez, de legközelebb a mocsárhoz.
Mit neki szépség, tenger, páva ékessége! Ezt a hasonlatot mondom a költőknek.
Bizony, bizony, szellemük a pávák pávája és tengere a hívságnak!
Nézők kellenek a költő szellemének – még ha bivalyok is!
De megelégeltem ezt a szellemet: és eljőni látom az időt, mikoron megelégeli önnönmagát is.
Már elváltozva látám a költőket és önmaguk ellen szegzett tekintettel.
A szellem vezeklőit látám jőni: közülök jövének.
Nagy eseményekről.
Van egy sziget a tengerben – nem messze Zarathustra boldogságos szigeteitől – a melyen szüntelen tűzhányó hegy füstölög; erről mondják a népek, és különösen a vén anyókák a népből, hogy sziklatömbként az alvilág kapu elé vagyon helyheztetve: és magán a tűzhányón át lefelé vezet a szűk ösvény, a mely az alvilágnak ehhez a kapujához szolgál.
Akkortájt tehát, midőn Zarathustra a boldogságos szigeteken időzék, történt, hogy egy hajó horgonyt vetett a szigeten, amelyen a füstölgő hegy emelkedik; és legénysége kiszállott, hogy tengeri nyulakra vadásszon. Dél felé pedig, mikor a kapitány és emberei együtt valának, hirtelen egy embert látának a levegőn át közeledni és érthető szó hallék: „Siessetek! Itt az utolsó pillanat!“ De midőn az alak egészen közelükbe ért – gyorsan suhant el mellettük mint az árnyék, abban az irányban, a merre a tűzhányó feküvék – szörnyen megdöbbenve ismerék föl, hogy az Zarathustra; ugyanis mindnyájan látták vala már, – kivéve magát a kapitányt, – és szereték őt, a hogyan a nép szeret: hogy egyenlő részben van benne szeretet és félelem.
„Nézzétek csak!“ – mondá az öreg kormányos – „Zarathustra poklokra száll!“
Ugyanakkor, hogy ezek a hajósok a tűzszigeten kikötöttek, híre ment Zarathustra eltünésének; és barátai megkérdeztetvén, azt beszélék, hogy éjjel hajóra szállott, a nélkül, hogy megmondotta volna, hová szándékozik utazni.
Ennek okáért nyugtalanság keletkezék; három nap múltán pedig ehhez járult a matrózok esete – s most már mindenki azt mondá, hogy Zarathustrát elvitte az az ördög. Tanítványai ugyan nevették ezt a mende-mondát, sőt egyikük azt mondá: „még előbb hiszem, hogy Zarathustra vitte el az ördögöt! De valójában mindnyájan nagyon aggódának és vágyakozának utána: nagy volt ezért örömük, mikor ötödnapra megjelent körükben Zarathustra.
És ez a története Zarathustra beszélgetésének, mit a tűzkutyával folytatott vala:
A földnek – mondá – bőre vagyon; és ennek a bőrnek betegségei. Egyiket például úgy hívják, hogy „ember.“
És egy másikat úgy hivnak, hogy „tűzkutya“, erről sokat hazudozának egymásnak az emberek és hagyták, hogy hazudjanak nékik.
Ezt a titkot kifürkészendő szállék át a tengeren: és meztelenül láttam az igazságot, valóban; nyakig mezitláb.
Immár tudom, mi a tűzkutya: és hasonlóképen minden hányó és fölforgató ördög, a kiktől nemcsak öreg anyókák félnek.
Ki veled! tűzkutya, mélységedből! – kiálték – és valld meg, milyen mély a te mélységed! Honan van az, a mit itt felénk fújsz?
Bőven iszol a tengerből: ezt elárulja sós bőbeszéded: és valahányszor fölforgató és hányó ördögöket hallék, hozzád hasonlónak találám őket: sós, hazug és sekély volt valahány.
Ti tudtok ahhoz, hogy kell bőgni és tűzzel elsötétíteni! Ti vagytok a legigazibb nagyszájúak és úntig megtanultátok a mesterséget, hogy kell az iszapot felkavarni.
Valahol vagytok, kell, hogy iszap legyen a közelben, és sok gombás, üreges és beszorúlt: ennek föl kell szabadúlnia.
„Szabadság“, ezt bőgitek mindnyájan a legszívesebben: én azonban letevék a „nagy események“-be vetett hitről, mihelyest sok bőgés és füst környékezi.
És hidd meg nékem, pokoli lárma-barátom:
A legnagyobb esemény – nem a mi leghangosabb, – hanem a mi legcsöndesebb óránk.
Nem az uj lárma kitalálói: uj értékek föltalálói körül forog a világ; hallhatatlanúl forog.
És valld meg! Vajmi kevés történt, ha lármád és füstöd elvonúlt. Mert ki bánja, ha város lőn múmiává és oszlop hever a mocsárban!
És ezt az igét mondom még az oszlopok ledöntőinek. Bízonyosan legnagyobb balgaság sót dobni a tengerbe és oszlopokat a mocsárba.
Megvetéstek mocsarában feküdt az oszlop: de épen az a törvénye, hogy a megvetésből uj élet kél számára és eleven szépség!
Ime, istenibb arcvonásokkal áll föl és szenvedésre csábítóan; s bizony köszönetet mond még néktek azért, hogy ledöntöttétek, fölforgatók!
S ezt a tanácsot adom királyoknak, egyházaknak és mindannak, a mi gyöngült korú és erényű – tűrjétek csak, hogy ledöntsenek! A végre, hogy ujra éledjetek s ujra hozzátok költözzék – az erény!
Igy beszéltem a tűzeb előtt: ekkor azonban dühösen félbeszakított és kérdezé: „Egyház? Mi a csoda ez?“ „Egyház?“ – felelém – „az valami állam-fajta, még pedig a leghazugabb.“ De hallgass, képmutató eb! Hisz fajtádat bizonyosan úgy is jól ösméred!
Hozzád hasonló képmutató eb az állam; hozzád hasonlatosan szeret füsttel és bőgve beszélni, – hogy elhitesse, mint te elhiteted, hogy a dolgok hasából jő a szava.
Mivelhogy mindenáron a legfontosabb állat akar lenni a földön, ő, az állam; s az emberek el is hiszik nékie.“
Szavaimra a tűzeb irigységtől mintegy őrjöngve ugrándozék. „Mit“ – ugatott – „legfontosabb állat a földön? S az emberek el is hiszik nékie?“ És oly sok gőz és oly borzasztó hangok jövének torkából, hogy azt hivém, megfúl dühében és írigységében.
Végtére lecsendesedett és loholása alább hagyott; mihelyest azonban elhallgatott, nevetve mondám: „Dühöngsz, tűzeb: ennélfogva igazam van veled szemben!
És hogy igazam maradjon is, hallj egy másik tűzebről: az ígazán a föld szivéből szól.
Aranyat lehel lehellete és aranyos esőt: így akarja szíve. Mit neki hamu és füst és meleg nyálka!
Nevetés röpköd ki belőle, mint valami tarka felleg; nem állhatja torkod köszörülését, okádásodat és beleid korgását!
S az aranyat s a nevetést – ezt a föld szivéből veszi, mert hogy tudjad – a föld szíve aranyból való!“
Ezt hallván a tűzeb, nem hallgathatott tovább. Megszégyenülve húzta be farkát, bátortalanúl mondá „vau, vau!“ azzal lekuncsorgott barlangjába.
Im-ígyen meséle Zarathustra. Tanítványai azonban alig hallgaták: annyira vágytak néki a hajósokról, a tengeri nyulakról és a röpülő emberről mesélni.
„Mit tartsak róla! – mondá Zarathustra – avagy kisértet vagyok-e?
De lehet, hogy árnyékom vala. Hisz ti minden esetre hallottatok már egyetmást a vándorról és árnyékáról?
Ez azonban biztos: rövidebbre kell fognom, – különben még elrontja a hírem.“
És Zarathustra ujra rázta a fejét és csodálkozék. „Mit tartsak róla“ – mondá megint.
Miért, hogy a kisértet kiáltá: „Itt az ideje! Ez az utolsó perc!“
„Ugyan mire az – utolsó perc?“
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A jós.
„– és nagy szomorúságot láték az emberekre borúlni. A legjobbak belefáradának munkáikba.
Tanítás terjede el, hit futa mellette: „minden üres, minden mindegy, minden volt!“
Igaz, hogy arattunk: de miért üszkösödött és barnult meg minden élet? A gonosz holdból mi hullott le a múlt éjszaka?
Hiábavaló volt minden munka, borunk méreggé lőn, gonosz pillantás perzselé el földjeinket és szíveinket.
Megannyian kiszáradánk; s ha tűz hull reánk, hamuhoz hasonlóan porzunk szét: – igen, még a tűzet is kifárasztanók.
Minden kutunk elapadt, a tenger is hátrált. Minden föld ragadni akar, de a mélység nem akar nyelni.
„Óh, hol van tenger, melyben megfulladhatnánk“: így hangzik panaszunk sekély mocsarak fölött.
Bizony, annyira elfáradtunk, hogy meg sem tudunk halni, íme virrasztunk és tovább élünk sirboltokban!
Ily szókat hallott Zarathustra egy jóstól; és jóslata szivére hatott és elváltoztatá. Szomorúan járt-kelt és fáradtan; és hasonlatossá vált azokhoz, a kiről a jós beszélt vala.
Valóban – mondá tanítványainak – egy kevéssé és eljövend ez a hosszú alkonyat. Óh, mint menthetem magammal világosságomat!
Csak belé ne fulladjon ebbe a szomorúságban! Hisz távoli világoknak kell fényeskednie és még a legtávolibb éjszakáknak is!
Ilyeténkép szomorodott szívvel járt-kelt Zarathustra; és három nap nem vőn magához sem ételt, sem italt; nem volt pihenése és elnémula. Végezetre mély álomba esék. Tanítványai pedig hosszon virrasztva ülének körötte és aggódva várák, hogy fölébredne és ujra szólana és meggyógyulna szomorúságától.
És ez az a beszéd, melyet Zarathustra mondott, mikoron fölébredett; hangja pedig mikéntha messze távolból jött volna tanítványaihoz:
Halljátok csak álmomat, barátim, és segitsetek értelmét felfejteni!
Mert rejtély nékem ez az álom; értelme belé van rejtve-fogva és nem röpköd fölötte szabad szárnyakkal.
Azt álmodtam, hogy minden életről lemondék. Éjjeli és temető-őrré lettem vala, ott a halál magános hegyi várán.
Ott fönn őrizém koporsóit: a dohos sírboltok zsúfolva valának az ilyen győzedelmi jelektől. Üveg koporsóból legyőzött élet pillanta reám.
Porral lepett örökkévalóságok szagát lélekzém! tikkadva és porral lepve feküvék lelkem. S ugyan ki is szellőztethette volna ott lelkét!
Körülöttem mindig világos éjszaka vala: mellette magánosság kuporga; és harmadikúl hörgő halálcsönd, leggonoszabb barátom.
Kulcsokat hordozék, minden kulcs közt a legrozsdásabbakat; és velök föl tudtam nyitni a legcsikorgóbb kaput is.
Ádáz krákogásképen futott a hang hosszú folyosókon végig, ha a kapu szárnyai szétnyíltak: csunyán csipogott ez a madár; nem akarta, hogy fölköltsék.
De még borzasztóbb és szívet szorongatóbb volt, ha hallgatott és köröskörűl csend lőn és magam ülék ebben az alattomos némaságban.
Igy telt és mászott időm, ha ugyan volt még idő egyáltalában: mit tudom én! Végtére azonban megesett, a mi fölserkentett.
Háromszoros ütés hallatszék, hasonlatos az ég dörgéséhez és háromszor visszhangzott és űvöltött a boltozat: ekkor a kapuhoz menék.
Alpa! – kiáltám, – ki hordozza hegynek hamvát? Alpa! Alpa! ki hordozza hegynek hamvát?
És megforgatám a kulcsot és emelém a kaput és erőlködém! De még ujjnyira sem nyíla meg:
Akkoron zúgó szélvész szakítá szét szárnyait; fütyölve és élesen sikolva fekete koporsót vetett elém:
És zúgás és éles fütty közben megrepedt a koporsó és ezerszeres hahotát hányt ki.
És gyermekek, angyalok, baglyok, bolondok és gyermeknagyságú pillangók ezernyi torzából hallék a hahota és gúnykacaj és zúgás ellenem.
Rémítően megrémülék ettöl: földre dobott. És borzalmamban úgy ordíték, mint még sohasem.
De enkiáltásom fölébresztett: – és magamhoz térék.
Im-ígyen mesélé Zarathustra álmát és azután elhallgatott: mivelhogy még nem tudá álma magyarázatát. Legkedvesebb tanítványa azonban gyorsan fölemelkedék, megragadá Zarathustra kezét és mondá:
„Tulajdon életedet magyarázza nékünk ez az álom, óh Zarathustra.
Nem magad vagy-e az éles füttyű szélvész, mely fölszakítja a halál várának kapuit?
Nem vagy-e magad az iromba gonoszságokkal s az élet angyaltorzaival telt koporsó?
Valóban, ezerszeres gyermeki kacagáshoz hasonlóan lép Zarathustra minden halottas kamarába, kacagva ezeket az éjjeli és sír-őröket és az egyebeket, akik komor kulcsokkal csörögnek.
Kacajod megrémíti és föllöki majd őket; ájulás és ébredés bizonyítják majd, hogy hatalmad vagyon fölöttük.
És még ha eljövend is a hosszú alkonyat és a halálos fáradság, akkor sem fogsz egünkön leáldozni, te szószólója az életnek!
Uj csillagokat láttatál velünk és az éj uj gyönyörűségeit; valóban, a nevetést is tarka kárpítként feszítéd fölénk.
Immár mindig gyermeknevetés fakad majd a sírokból; immár mindig erős szél győz majd minden halálfáradságon: ennek magad vagy a záloga és jósa!
Valóban magukat ellenségeidet álmodád meg: ez volt legnehezebb álmod!
De valamiképen fölébredtél tőlük és magadhoz tértél, azonképen kell, hogy ők ébredjenek – és hozzád térjenek maguktól!“
Igy szólt az ifjú és íme a többiek mind Zarathustra köré tolongának és megragadák kezét és rá akarák beszélni, hogy hagyja el ágyát és szomorúságát és térjen vissza hozzájuk. De Zarathustra idegen tekintettel ült nyoszolyáján. Olyan volt, mintha valaki hosszú idegen útról tér haza, tanítványaira nézett és nem ismeré meg őket. Midőn azután fölemelék és lábára állíták, íme, egyszerre eltávozék a szeme: mindent megértett, a mi történt vala, végig simogatá szakállát és erős hangon mondá:
„Nosza! Ennek hát megvan az ideje; de gondoskodjatok, tanítványaim, jó ebédről, még pedig hamarosan! Im-ígyen akarok vezekelni a rossz álmokért!
A jós pedig oldalomon egyék és igyék: s valóban, mutatok még néki tengert, miben megfúlhat!“
Im-ígyen szóla Zarathustra. Azután pedig hosszan ránézett az álom magyarázójára és közben fejét rázta.
* * *
A megváltásról.
Midőn Zarathustra egyszer átment a nagy hidon, körülvevék őt a nyomorékok és koldusok és egy púpos im-ígyen szólítá meg:
„Nézd, Zarathustra! A nép is tanúl tőled és kezd hinni igédben: de hogy egészen higygyen benned, egy a hijja – még minket nyomorékokat is rá kell beszélned! Ime, szép választékod van és alkalmad, valóban, több mint egy üstökű! Teheted, hogy vakok lássanak és bénák fussanak; és arról, a kinek sokja van a háta mögött, egy keveset le is vehetsz: – úgy hiszem, – ez volna az igazi módja, hogy a nyomorékok hitelt adjanak Zarathustrának!
Zarathustra pedig im-ígyen felele a beszélőnek: Ha elveszed a púpos púpját, eszét veszed el – így tartja a nép. És ha a vaknak visszaadod szeme világát, kelleténél több rossz dolgot lát majd a földön: úgy hogy megátkozza azt, a ki meggyógyította. Az pedig, a ki a bénát futóvá teszi, a legnagyobb kárt teszi benne: mert alig hogy futni tud, elragadják bűnei, ezt tartja a nép a nyomorékokról. És miért ne tanulna Zarathustra is a néptől, ha a nép tanúl Zarathustrától?
S mióta emberek közt vagyok, ez nékem a legkevesebb, hogy látom: „ennek félszeme hiányzik, annak meg fél füle, egy harmadiknak a lába, s ismét vannak, kik nyelvüket, vagy orrukat, vagy fejüket veszíték.
Még rosszabbat is látok és láték és nem egy olyan ocsmányságot, hogy nincs kedvem mindegyikről beszélni sőt némelyikről hallgatni sem: tudniillik azokról az emberekről, kiknek mindenük túlkevés, azonkivül, hogy egygyük túlsok – az emberekről, a kik nem egyebek, mint egy nagy szem, vagy egy nagy száj vagy egy nagy has, vagy valami egyéb más nagy; fonák-nyomorékoknak hívom az ilyeneket.
És mídőn magánosságomból jöttem és első ízben léptem erre a hídra: nem hivék szememnek és oda néztem és ujra oda és végre mondám: „Ez egy fül! Fül, olyan nagy, mint egy ember!“ Még jobban oda néztem: és csakugyan, a fül alatt mozgott még valami, a mi szánalomra méltóan kicsi és nyomorúlt és vézna vala. És valóban, a roppant nagy fül kis és vékony száron ült –, a szár pedig ember vala! A ki nagyítót tőn szemére, még egy kis, irígy arcocskát is megismerhetett, és hogy egy töpörödött lelkecske ingott-bingott a száron.
A nép pedig azt mondá nékem, hogy a nagy fül nemcsak ember, hanem nagy ember, lángész. Én azonban sohasem hittem a népnek, ha nagy emberekről beszélt – és megmaradtam hitemnél, hogy fonák-nyomorékkal vagyon dolgom, a kinek mindene túlkevés, csak egygye túlsok.
Miután Zarathustra így beszélt vala a púposhoz, és azokhoz, kiknek ez szócsövük és szószólójuk vala, mélységes rossz kedvvel fordult tanítványaihoz és monda:
Bizony, bizony, barátim úgy járok-kelek az emberek között, mint emberek töredékei és elszakadt tagjaik között!
Az a borzasztó szememnek, hogy az embert darabokra törve látom, és szétszórva, mintegy csata- és vágótéren.
És ha szemem a „mostan“-tól a „hajdan“-hoz menekül: mindig ugyanazt találja: dirib-darabokat és elszakadt tagokat és rémítő véletleneket – de nem embereket!
A „mostan“ és a „hajdan“ a földön – óh, barátim, – ez nékem a legelviselhetetlenebb; és nem tudnék élni, ha nem volnék látnoka annak, a minek el kell jőnie.
Látnok, akaró, teremtő, maga is jövő és a jövőhöz vezető híd – és, óh, maga is még mintegy nyomorék ezen a hidon: Zarathustra mindez.
És ti is gyakorta kérdezétek egymást: „Ki nekünk Zarathustra? Kinek hivjuk?“ És, miként én magam, ti is felelétek kérdéstekre: „Vajjon igéző-e? Avagy bételjesítő? Hódító? Avagy örökös? Ősz? Avagy ekevas? Orvos? Avagy lábbadozó beteg?
Költő? Avagy igaz ember? Szabadító? Avagy megfékező? Jó? Avagy gonosz?“
Úgy járok-kelek az emberek között, mint dirib-darabjai között a jövőnek: annak a jövőnek, mit én látok.
És arról költök és arra törekszem, hogy egygyé költsem és összehordjam, ami dirib-darab és rejtély és szörnyű véletlen.
És hogyan viselhetném el, hogy ember legyek, ha az ember nem volna egyben költő is és rejtély fejtő és a véletlen megváltója!
A múlt embereit megváltani és minden „volt“-ot „úgy akartam, hogy legyen“-né teremteni, ezt hínám csak megváltásnak!
Akarat – így hivják a szabadítót és öröm hírhozóját; ezt tanítám nektek, barátim! De most tanuljátok hozzá: az akarat még maga is fogoly.
Az akarat fölszabadít: de hogy hivják azt, a mi még a szabadítót is bilincsekbe veri?
„Volt“: így hivják az akarat fogcsikorgatását és legmagánosabb búbánatát. Tehetetlen lévén azzal szemben, a mi megtétetett – minden múltnak sanda nézője.
Visszafelé nem tud az akarat akarni; hogy nem tudja megtörni az időt és az idő mohó vágyát, – ez az akarat legmagánosabb búbánata.
Az akarat megszabadít: mit talál ki maga az akarat, hogy megszabadúljon búbánatától és gúnyolja börtönét?
Óh, minden fogoly megbolondúl! Bolondúl szabadítja meg magát a fogoly akarat is.
Hogy az idő nem fut vissza, ez az ő titkos dühe: „az, a mi volt,“ – így hívják a követ, mit nem tud elgörgetni.
Igy hát a titkos indulat és roszkedv köveit görgeti és bosszút áll mindenen, a mi nem érez hozzá hasonlóan indulatot és rossz kedvet.
Im-ígyen lett az akaratból, a megszabadítóból, egy jajtévő: és mindenen, a mi csak szenvedni tud, bosszút vesz azért, hogy nem tud visszafelé akarni.
Ez, igen, csak ez merő bosszú: az akarat akaratossága az idő és az ő „volt“-ja ellen.
Valóban, nagy őrültség lakozik akaratunkban; és minden emberi átka lőn, hogy ez az őrültség szellemet sajátított el!
A bosszú szelleme: óh barátim, ezen töprengtek eleddig az emberek legtöbbet; és a hol szenvedés volt, ott, szerintük, mindig büntetésnek is kellett lennie.
„Büntetés“ – így nevezi önmagát a bosszú; hazug szóval mímel magának jó lelkiismeretet.
És mert mindenben, a mi akar, vagyon szenvedés, mivelhogy nem tud visszafelé akarni, – ennélfogva azt tartották, hogy maga az akarat és minden élet – büntetés!
És azután felhő felhőre tornyosúlt a szellemen: míg végre az őrület elkezdé prédikálni: „Minden elmulik, ennélfogva minden megérdemli, hogy elmúljék!
És az is merő igazság, az időnek az a törvénye, hogy gyermekeit föl kell falnia.“ Ezt prédikálá az őrület.
„A dolgok erkölcsi rendjét jog és büntetés adja. Óh! hol van megváltás a „dolgok folyásától“ és a „lét“ büntetésétől!“ Ezt prédikálá az őrület.
„Lehet-e megváltás, ha van örök törvény? Óh! elgördíthetetlen a „volt“ köve: öröknek kell lennie minden büntetésnek is!“ Ezt prédikálá az őrület.
„Nincs tett, a melyet meg lehetne semmisíteni: hogy lehetne a büntetéssel meg nem tetté tenni! Az, az teszi örökké a „lét“ büntetését, hogy a létnek örökké megint tetté és bűnné kell lennie!
„Ha csak az akarat végre nem váltja meg magát és az akarás nem-akarássá nem lészen“: hisz ismeritek, én véreim, az őrület e dajkameséjét!
Tova vezetélek titeket ezektől a dajkameséktől, mikor – azt hirdetém nektek, hogy: „az akarat teremtő.“
Minden „volt“ dirib-darab, rejtély, szörnyű véletlen – valamíg a teremtő akarat nem mondja: „hisz úgy akartam!“
– Valamíg a teremtő akarat nem mondja: „Hisz így akarom! Igy fogom akarni!“
De vajjon mondta-e már ezt? És mikor fogja mondani? Leveté-e már az akarat tulajdon balgaságának szerszámát?
Lőn-e már az akarat a maga megváltójává és örömhírmondójává? Feledé-e már a bosszú szellemét és a fogak csikorgatását?
És vajjon ki tanítá, hogy megbékéljen az idővel, ki tanítá magasabbra, mint minden megbékélés?
Minden megbékélésnél magasabbat kell annak az akaratnak akarnia, a mely a hatalom akarása – de hogyan éri el ezt? Ki tanítaná magát még akarásra is?
– Ámde beszédének e helyén történt, hogy Zarathustra hirtelen félbeszakítá magát és mintha borzasztóan megrémült volna. Rémült szemekkel nézett tanítványaira; szeme nyílként furta át nyilt és titkos gondolatukat. Ám kis vártatva már megint nevetett és megjuhodva mondá:
„Nehéz emberekkel élni, mivelhogy hallgatni oly nehéz, különösen a szószátyároknak.“
Im-ígyen szóla Zarathustra. A púpos pedig végig hallgatta a beszélgetést és ezenközben elfödte arcát, mikor azonban Zarathustrát nevetni hallá, kiváncsian pillantott föl és lassan mondá:
„De miért beszél Zarathustra velünk másképen, mint tanítványaival?“
Felelé Zarathustra: „Mit csodálkozol ezen! Púposokkal szabad púposan beszélni!“
„Jó – mondá a púpos – és tanitványokkal szabad iskolásan beszélni.
De miért beszél Zarathustra máskép a tanítványaival mint enmagával?“
* * *
Az emberi bölcseségről.
Nem a magasság: a lejtő a borszasztó.
A lejtő, melyen a szem lefelé zuhan és a kéz fölfelé nyúl. Ekkor a szív szédül ágas akaratától.
Óh, barátaim, vajjon kitaláljátok-e szívemnek ágas akaratát?
Az, az az én lejtőm és az én veszedelmem, hogy szemem a magasságba zuhan, kezem pedig a mélységbe szeretne kapaszkodni és reá támaszkodni.
Az emberekbe kapaszkodik akaratom, láncokkal füzöm magam az emberekhez, mivelhogy valami fölragad, föl az emberfölötti emberhez: mert oda törekszik az én másik akaratom.
És a végre élek vakon az emberek között, mintha nem ismerném őket: hogy kezem ne veszejtse egészen hitét, hogy van szilárd dolog.
Nem ismerlek titeket, emberek: ez a sötétség és vigasztalás gyakorta környékez engem.
Minden gaznak ott ülök a kapu küszöbén és kérdem: ki akar engem megcsalni?
Ime első emberi bölcseségem, hagyom, hogy megcsaljanak, hogy ne kelljen óvakodnom a csalóktól.
Óh, ha óvakodnám az emberektől, miképen lehetne az ember léghajóm horgonya! Tulságosan könnyen ragadna föl és el!
Az a gondviselés lebeg sorsom fölött, hogy nem kell magamra gondot viselnem.
És a ki az emberek között nem akar elepedni, annak meg kell tanulnia minden pohárból inni; és a ki emberek között tiszta akar maradni, kell, tudjon ahhoz, hogy szennyes vizzel is mosakodjék.
És gyakorta im-ígyen vigasztalám magam: „Rajta! Nosza! Öreg szív! Elvétetted a sorsod? élvezd, mint a te – boldogságodat!“
És ez másik emberi bölcseségem: jobban kimélem a hiúkat, mint a fenhéjázókat.
Nemdenem sértett hiuság az anyja minden szomorújátéknak? De a hol büszkeség sértődik, ott valami jobb is nő, mint a büszkeség.
Hogy az élet jó látvány legyen, jól kell játszani játékát: de erre jó színjátszók kellenek.
Jó játékosnak találtam minden hiú embert: játszanak ők, és azt akarják, hogy szívesen nézzék őket, – egész lelküket eltölti ez az akarat.
Színre hozzák magukat, kitálalják magukat; közelükben szeretem az életet nézni, – meggyógyít a búskomorságtól. Azért kimélem a hiúkat, mert búskomorságom orvosai és az emberhez bilincselnek, mint valami színjátékhoz.
És azután: ugyan ki méri a hiún szerénysége egész mélységét!
Tőletek akar hitet meríteni önmaga iránt; pillantástokból táplálkozik, kezetekből faldossa a dícséretet.
Még hazugságtoknak is hisz, hahogy jól hazudtok neki, mert szíve mélyében így sóhajtozik: „mi vagyok én!“
És ha az az igazi erény, a melyik nem tud magáról: nos, a hiú nem tud a maga szerénységéről!
Harmadik emberi bölcseségem pedig az, hogy a gonosz nézésétől nem térit el félénkségtek.
Boldog vagyok, hogy láthatom a csodákat, miket forró nap költ ki: tigriseket, pálmákat, csörgő kigyókat.
Az emberek között is van forró nap szép szülöttje és sok csodálni méltó a gonoszon.
Ámbátor, valamiképen legnagyobb bölcseiteket sem látom olyan nagyon bölcseknek, úgy az emberek gonoszságát is jobbnak találom hirénél.
És gyakorta kérdezém fejem rázva: minek csörögtök csörgő kigyók?
Valóban, a gonosznak is van jövője! És a legforróbb delet még nem fedezték föl az ember számára.
Mennyit hivnak ma már a legnagyobb gonoszságnak, pedig szélessége csak egy tucat lábnyi és hossza három hónap.
Egykoron azonban majd nagyobb sárkányok születnek. Mert, hogy az emberfölötti embernek ne hiányozzék sárkánya, az óriás sárkány, méltó hozzá: még kell, sok forró nap perzselje a nyirkos őserdőket.
Vadmacskáitoknak előbb tigrisekké kell válniok és mérges varangyaitoknak krokodilusokká: hogy a jó vadásznak jó vadászata essék!
És ti, jók és igazak! Rajtatok sok a nevetséges, hát még attól való félelmetek, mit eddig „ördög“-nek hittak!
Oly idegen lelketeknek a nagy, hogy nektek az emberfölötti ember jóságában is rettenetes lenne!
És ti, bölcsek és tudósok, elmenekülnétek a bölcseség napjának perzselésétől, miben az emberfölötti ember élvezve föröszti meztelenségét!
Ti legmagasabb rendü emberek, kikkel szemem valaha találkozék, íme, kételkedem bennetek és titkon nevetlek benneteket: azt hiszem, emberfölötti emberem előtt – ördög volna a nevetek!
Borzongás futott végíg rajtam, midőn ezeket a legjobbakat mez nélkül látám: ekkor szárnyaim nőttenek, hogy ellebegjek messze jövőkbe.
Messzibb jövőkbe, délibb délre, miről egy alkotó valaha álmodott: oda, hol az istenek minden mezüket szégyenlik!
De titeket lepelben akarlak látni, felebarátim és embertársaim, és szépen felcicomázva és hiúknak és tekintélyeseknek, mint „a jók és igazak.“
És lepelben akarok köztetek ülni magam is, hogy titeket és magamat félreismerjelek: mert ez az utolsó emberi bölcseségem.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *