A legcsöndesebb óra.
Mi történt vélem, barátim? Megzavarodva láttok engem, s elűzve, kedvetlenül engedve, távozásra készen, óh, – a tőletek távozásra készen!
Igen, Zarathustrának még egyszer vissza kell mennie magánosságába: de a medve ez egyszer kedvetlenül megy vissza barlangjába!
Mi történt vélem? Ki parancsolja ezt? Óh, mérges úrnőm akarja így, ő szólott hozzám; említém már néktek nevét?
Tegnap este tájban szólott hozzám legcsöndesebb órám: ez a neve rettentő úrnőmnek.
És úgy történék, – mert mindent meg kell néktek mondanom, hogy szívetek ne kérgesedjék meg a hirtelen való iránt!
Ösméritek az álomba merülő ember rémületét?
Velőkig megrémül, hogy a föld kisiklik alóla és elkezdődik az álma.
Ezt mondom néktek hasonlatúl. Tegnap, a legcsöndesebb órában, a föld kisiklék alólam: elkezdődött az álmom.
A mutató haladt, életem órája lélekzetet vőn – sohasem hallék ily csöndet magam körűl: úgy hogy szívem megrettent.
Azután hangtalan szózat szóla hozzám: „Tudod-e Zarathustra?“
És fölordíték ettől a susogástól és vérem visszaszökött orcámról: de hallgaték.
Ekkor ismét hangtalan szózat szóla hozzám: „Te tudod Zarathustra, de nem beszélsz!“
Végtére azután dacosan felelém: „Igen, tudom, de nem akarom kimondani!“
És ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Te nem akarod, Zarathustra? És azután igaz-e ez? Ne rejtőzz dacod mögé!“
És én sírék és reszketék, mint a gyermek és mondám: „Óh szeretném, de ha nem bírom! Csak ezt engedd el nékem! Meghaladja erőmet!“
Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Mit törődsz magaddal, Zarathustra! Mondd ki szavad és törj össze!“
És felelém: „Óh, hát az én szavam? Ki vagyok én? Méltóbbra várok; nem vagyok méltó, hogy rajta csak össze is törjek.“
Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Mit törődsz magaddal? Még nem talállak elég alázatosnak. Az alázatosság bőre a legvaskosabb.“
És felelém: „Mit nem türt már alázatosságom bőre?
Magasságom lábánál lakom: mily magasak csúcsaim, még senki sem mondá meg nékem. De völgyeimet jól ösmérem“.
Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Óh, Zarathustra, kinek hegyeket kell áthelyeznie, az völgyeket és sikságokat is tud áthelyezni.“
És felelém: „Szavam még nem helyeze át hegyeket és a mit beszéltem, még nem éré el az embereket. Igaz, hogy elmentem az emberekhez, de még nem érék hozzájok.“
Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Mit tudsz te erről! A harmat akkor hull a fűre, ha az éjszaka legnémább.“
És felelém: „Kigunyolának, mikor a magam útját megtaláltam és jártam: pedig igazában reszketének lábaim.
És így szólának hozzám: elfeledted az utat, íme elfeleded a járást is!“
Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Mit törődsz csúfolódásukkal! Olyan vagy, a ki az engedelmességet elfeledted: íme parancsolnod kell!
Tudod-e, ki a legszükségesebb mindenkinek? A ki nagyot parancsol.
Nagyot véghezvinni nehéz; de a nehezebb: nagyot parancsolni.
Ezt bocsáthatni meg néked a legkevésbbé: meg van a hatalmad, s nem akarsz uralkodni.“
És felelém: „Híjjával vagyok az oroszlán hangjának, hogy parancsolhatnék.“
Ekkor ujra mintegy susogás szóla hozzám: „A legcsöndesebb szavak idézik föl a vihart. Galamblábon jövő gondolatok kormányozzák a világot.
Óh Zarathustra, menj mint árnyéka annak, minek jönnie kell: úgy parancsolsz majd és parancsolván elöljársz.“
És felelém: „Szégyenkezem.“
Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Még gyermekké kell lenned és szemérem-nélkülinek.
Még benned van az ifjuság gőgje, későn levél fiatal: de a ki gyermekké akar lenni, annak még ifjuságát is le kell győznie.“
És sokáig töprengtem reszketve. Végre azután azt mondám, a mit először mondék: „Nem akarok.“
Ekkor hahota hallék körülöttem. Óh jaj, mint tépé szét ez a hahota beleimet és mint hasítá föl szívemet!
És utoljára szóla hozzám: „Óh Zarathustra, gyümölcsöd érett, de te nem vagy érett gyümölcsödre!
Igy megint vissza kell térned magánosságodba: mert még meg kell puhulnod.“
És ujra hahota hallék és futás: azután csend lőn körülöttem, mintegy kétszeres csönd. Én azonban a földön feküdtem és a verejték csorgott tagjaimról.
– Ime mindent hallottatok, miért kell visszatérnem magánosságomba. Semmit sem hallgattam el előttetek, barátim.
De azt is hallottátok tőlem, ki minden ember közt a leghallgatagabb – és az akar lenni!
Óh barátim! Még volna mondani valóm, még volna adni valóm néktek! Miért nem adom? Avagy fukar vagyok?
Ezt mondván, Zarathustrát elfogta a fájdalom ereje és a barátaitól bucsúzás közelsége, azonképen, hogy hangos sírásra fakadt; és senki sem tudta megvigasztalni. Éjszaka azután magában távozék és elhagyá barátait.
* * *