Im-ígyen szóla Zarathustra.
Harmadik rész.

A vándor.

Éjfél táján Zarathustra a sziget hátának vevé útját, hogy kora reggel a túlsó partra érjen; mivelhogy ott szándékozott hajóra szállani.

Jó rév vala ott, a melyből idegen hajók is szerettek kiindúlni; ezek magukkal vitték, a ki a boldogságos szigetekről tengerre akart szállani.

Midőn tehát Zarathustra a hegy hátán fölfelé mendegélt, útközben megemlékezék a sok magános vándorlásról, miben ifjuságától kezdve része vala, s megemlékezék arról, mennyi hegyet, hátat és csúcsot hágott már meg.

Vándor vagyok és hegymászó, mondá szívének, nem szeretem a síkságot és úgy látszik nem tudok sokáig nyugton ülni.

És bármi légyen is még sorsom és éleményem, – vándorlás lészen benne és hegymászás: végezetre az embernek nincs egyéb éleménye, mint maga-maga.

Elmúlt az idő, midőn még véletlenek eshettek meg vélem; és mi eshetnék még ölembe, a mi nem volna már tulajdonom!

Csak hazatér végre, hazatér – az én „én“-em, és a mi része sokáíg idegenbe járt és szerteszórva minden dolog és eset között.

És még egyet tudok: most utolsó csúcsom előtt állok és az előtt, a mi legtovábbra tétetett félre számodra: Óh, legkeményebb utamnak kell nekivágnom! Óh, legmagánosabb vándorlásomat kezdtem meg!

A ki pedig fajtámból való, az nem menekül az ilyen órától: az órától mely igy szól hozzá: „Csak most járod a nagyságodra vezető utat! Csúcs és mélység – ime egygyé olvasztatott!

A nagyságodra vezető utat járod: íme végső menedéked lőn, ami eleddig végső veszedelmed vala.

A nagyságodra vezető utat járod: íme, kell, az bátorítson leginkább, hogy mögötted nincs már út!

A nagyságodra vezető útat járod: itt ne leselkedjék senki sarkad után! Lábad maga törlé ki mögötted az utat, és fölébe ez vagyon írva: „lehetetlenség.“

És ha most már minden lajtorja híjjával vagy, tudnod kell hozzá, hogy még a tulajdon fejeden járj: ugyan, hogy akarnál máskép fölfelé hágni?

Tulajdon fejeden és tulajdon szíveden keresztűl! Most a legpuhábbnak is meg kell keményednie benned.

A ki mindig sokat kímélte magát, az utóvégre a sok kimélet miatt betegeskedik. Dicsértessék, a mi keménynyé tészen! Én nem dicsérem a földet, a hol vaj és méz folyik!

Ha ki sokat akar látni, meg kell tanulnia, hogy magától eltekintsem: – erre a keménységre szüksége van minden hegymászónak.

A kinek pedig a megismerés mívénél tolakodó a szeme, hogy láthatna minden dologból többet felszínénél!

Te azonban, Zarathustra, minden dolognak fenekét és hátterét akarád látni: ezért hát át kell hágnod magad – előre, föl, valamig még a csillagaid is alattad-valók lesznek!

Igen! Lenézni magamra, sőt csillagjaimra: csak, ha oda érnék, csak ezt hívnám majd az én csucsomnak: az utolsó csúcsom van még hátra.

Im-ígyen szóla magához Zarathustra hegynek-menet, kemény igékkel vígasztalván szívét: mivelhogy szíve vérzett, mint még sohasem. És a hegy hátának tetejére jutván, íme, előtte feküvék a másik tenger szétterjedve: és ő nyugodtan állt és sokáig hallgatott. Az éjszaka pedig hideg vala ebben a magasságban és tiszta és csillagoktól ragyogó.

Megismerem a sorsom, – mondá végre búsongva. – Rajta! Kész vagyok. Ime elkezdődék utolsó magánosságom!

Óh, ez a fekete, szomorú tenger itt alattam. Óh ez a fekete, éjjeli borús kedv! Óh sors és tenger! Ime hozzátok kell leszállanom!

Legmagasabb hegyem előtt állok és leghosszabb vándorlásom előtt: ezért még mélyebbre kell szállnom, mint valaha: – mélyebbre a fájdalomba, mint valaha, bele egészen legfeketébb hullámáig! Igy kivánja sorsom: Rajta! Kész vagyok.

Honnan jőnek a legmagasabb hegyek? – kérdezém egykoron. – Ime megtanulám, hogy a tengerből jöttenek.

Ez a tanúság rajta van kövükön. Kell, hogy a legmagasabb a legmélyebből jusson föl magasságába.

Igy szóla Zarathustra a hegy csúcsán, a hol hideg vala, mikoron pedig a tengerhez közel ért és végre a szirtek alatt állott, azonközben elfáradt és még erősebben vágyódék, mint az imént.

Most még minden alszik, mondá; a tenger is alszik. Szeme álomittasan és idegenül néz reám.

De melegen lehell, azt érzem. És azt is érzem, hogy álmodik. Álmában hánykolódik kemény párnáin.

Hallga! Hallga! Hogy nyög a rossz emlékektől! Vagy talán mert rosszat vár?

Óh, veled szomorkodom, sötét szörnyeteg, és magamra is haragszom te miattad.

Óh, hogy kezem nem elég erős! Valóban szíves-örömest megváltanálak rossz álmaidból!

És midőn Zarathustra ezeket mondá, búsan-keserüen nevete maga-magán. Hogyan Zarathustra! – mondá, – hát még a tengert is vigasztalni akarod énekeddel?

Óh, te kedves bolond Zarathustra, te bizó boldogok boldoga! De ilyen valál mindenha: mindig bizodalmasan közelítettél minden borzasztóhoz.

Minden szörnyeteget meg akartál simogatni. Egy kis meleg lehellet, egy kis puha lágy pihe szőr a lábon: – és mindjárt kész valál szeretni és csalogatni.

A szeretet a magános veszedelme, a szeretet minden élő iránt! Valóban kacagni-való, milyen bolond és szerény vagyok a szerelemben.

Im-ígyen szóla Zarathustra és ujból kacagott: azután megemlékezék elhagyott barátairól, – és mintha gondolatával vétkezett volna ellenök, neheztelt gondolataira is. És mihamar megesék, hogy a nevető elsírá magát: – indulattól, vágytól sírdogála Zarathustra keservesen.

* * *

A látomásról és a talányról.

1.

Híre terjedvén a hajósok között, hogy Zarathustra a hajón van – mert egyazon időben szállott vele hajóra egy ember, a ki a boldogságos szigetekről jött, – nagy kiváncsiság és várakozás keletkezék. Zarathustra azonban hallgatott két napig és hideg és süket vala a szomoruságtól, úgy, hogy sem pillantásaikra, sem kérdéseikre nem válaszolt. Második nap este azonban bár még szótlanul ujra megnyitá fülét: mivelhogy sok különös és veszedelmes dologról lehetett hallani e hajón, mely messziről jött és még messzebbre igyekezett. Zarathustra pedig barátja vala mindazoknak, a kik messze-utat tesznek és nem akarnak veszedelem nélkűl élni. És lám, utoljára a hallgatás megoldá az ő nyelvét és szívének jege megtörék: – ekkor im-ígyen kezde beszélni:

Néktek, a merész keresőknek, kisértőknek, s a ki csak valaha csalárd vitorlákkal borzalmas tengerekre szálla,

néktek, a talány-ittasoknak, a homály-kedvelőknek, a kiknek lelkét fuvola csalogatja minden tévelygés barlangjához:

– mert ti nem akartok gyáva kézzel fonál után kapkodni; és ha kitalálni tudtok, gyülölitek, hogy arra okok fonalán rávezessenek –

néktek, csak néktek beszélem el a talányt a mit láték, – a legmagánosabbnak látomását.

Komoran menék minap halott-halavány alkonyatban, – komoran és keményen, összeszorított ajkakkal. Nemcsak egy napom áldozott le.

Egy ösvény, mely dacosan vezetett föl zuhanó kőtörmeléken keresztül, gonosz, magános ösvény, melyen nem nőtt már se fű, se fa: egy hegyi ösvény csikorgott lábam daca alatt.

Némán lépkedve kavicsok gúnyos nyikorgása közt, széttaposva a követ, melyen elcsúszott: im-ígyen kényszeríté magát lábam fölfelé.

Fölfelé: – hogy dacoljon a szellemmel, mely lefelé húzá, a mélységbe húzá, a nehézség szellemével, sátánommal, esküdt ellenségemmel.

Fölfelé: – ámbátor rajtam ült, a félig törpe, félig vakondok; bénán, bénítóan, fülembe ólmot, agyamba ólmos gondolatokat csöpögtetve.

„Óh Zarathustra – mormogá keserü gúnynyal, szótagot szótag után hebegve – óh, bölcsesség köve! Magasra dobtad magad, de minden földobott kőnek – esnie kell!

Óh Zarathustra, bölcseség köve, te parittyakő, te csillagromboló! Magadat dobtad magad oly magasra, de minden földobott kőnek – esnie kell!

Magadra ítéltetve és tulajdon megkövezésedre: óh Zarathustra, messze dobtad ugyan a követ, – de te reád esend az vissza!“

Erre elhallgatott a törpe; és ez soká tartott. Hallgatása azonban nyomasztó volt nékem; és az ilyetén együttlétben az ember valóban magánosabb, mint magában!

Fölfelé hágtam, tovább, tovább, álmodék, gondolkodám, – de minden nyomott. Beteghez valék hasonlatos, kit elfáraszt gonosz kínja, és kit álmából még gonoszabb álom ébreszt föl. –

De van bennem valami, a mit bátorságnak hínak: ez eleddig agyonütött bennem minden bátortalan kedvet. Ez a bátorság parancsolá, hogy végre megálljak és így szóljak: „Törpe! Te! Vagy én!“ –

Mert bátorság a legjobb agyonütő szerszám, – bátorság, a mely támad: mivel minden támadás pengő játék.

Az ember pedig a legbátrabb állat; ezzel bírt le minden állatot. Pengő játékkal bírt le minden fájdalmat is; az emberi fájdalom pedig a legmélyebb fájdalom.

A bátorság agyonüti a mélység szédületét is: és hol nem áll az ember mélységek szélén! Avagy látni nem annyi-e, mint – mélységeket látni?

Bátorság a legjobb agyonütő szerszám: a bátorság agyonüti az együtt-szenvedést is. Az együtt-szenvedés pedig a legmélyebb mélység: a milyen mélyre belenéz az ember az életbe, olyan mélyre néz a szenvedésbe is.

Bátorság a legjobb agyonütő szerszám, a bátorság, a mely támad; az még a halált is agyonüti, mert igy szól:

„Ez vala az élet? Rajta! Még egyszer!“

Az ilyen szóban pedig sok a pengő játék. Kinek füle van az hallja. –

* * *

2.

„Megállj, törpe! – szólék. – „Én! Vagy te! De én vagyok az erősebb kettőnk között –: te nem ösméred mélységes gondolataimat! Azt – te nem bírnád elviselni!“ –

Ekkor megkönnyebbített valami történet: mert a törpe leugrott vállamról, a kiváncsi! És ott gunyasztott előttem egy kövön. És éppen kapubejárás előtt állánk meg.

Lásd ezt a kaput! Törpe! – folytatám –: ennek két arca vagyon. Két út találkozik itt: ezeken még senki sem ment végig.

Ez a visszavezető hosszú utca: örökkévalóságig tart. És az a hosszú utca kífelé – ez egy másik örökkévalóság.

Ellentmondanak egymásnak ezek az utak: éppen egymás fejéhez ütődnek: – és itt, ennél a kapunál találkoznak. A kapu fölött ez vagyon irva: „Pillanat.“

De ha ki egyikükön tovább menne – és mindig távolabb: hiszed-e, törpe, hogy ezek az utak örökké ellentmondanak egymásnak?“ –

„Minden egyenes hazudik“ – mormogá hányi-vetin a törpe. – „Minden igazság görbe, az idő maga is körvonal.“

„Te, nehézség szelleme! – mondám haraggal, – „ne vedd túlságosan könnyen a dolgot! Különben ott hagylak gunnyasztani, a hol gunnyasztasz, te béna – pedig én magasra vittelek!

Lásd, – folytatám – ezt a pillanatot! Ettől a pillanat-kaputól hosszú, örök utca vezet visszafelé: mögöttünk örökkévalóság vagyon. Nem kell-e, hogy az, a mi mindenek közül megeshetik, már egyszer megesett, megtétetett, mellettünk elfutott légyen?

És ha már minden volt: mit tartasz, törpe, erről a pillanatról? Nem kell-e, hogy már egyszer ez a kapubejárás is volt légyen?

És vajjon nincsenek-e mindenek oly erősen egymásba bogozva, hogy ez a pillanat minden jövendőket maga után vonjon? Tehát – még magát is?

Mert mindennek, a mi futni tud: ezen a hosszú úton kifelé is – kell még egyszer futnia! –

És ez a lassú pók, a mely a holdvilágban mászik, és maga ez a holdvilág, és én és te a kapubejárásnál, egymással susogva, örök dolgokról susogva – nem kell-e, hogy már egyszer mi is voltunk légyen –

és nem kell-e visszajönnünk és azon a másik utcán futnunk, kifutnunk, magunk előtt, ezen a hosszú borzadályos utcán, – nem kell-e örökkön-örökké visszatérnünk?“

Im-ígyen beszélék és egyre halkabban, mivelhogy féltem tulajdon gondolataimtól és rejtett gondolataimtól. Ekkor, hirtelen, kutyát hallék a közelben vonítani.

Hallottam-e valaha kutyát így vonítani? Gondolatom visszafutott. Igen! Mikoron még gyermek valék és legtávolabbi gyermekkoromban – akkor hallottam egyszer kutyát így vonítani: és látám is, borzas, felemelt fejét, reszketve, a legnémább éjszakán, mikor kutyák is hisznek a kisértetekben:

– úgy, hogy megesék a szívem. Mert éppen akkor ment el a ház fölött a teli hold, halálos csöndben, éppen akkor állott meg, ő, a kerek izzás, – csöndben lapos tetőn, miként idegen tulajdonon:

ezen rémült meg akkor a kutya: mert a kutyák hisznek a tolvajokban és kisértetekben. És mikoron másodszor is hallám ezt a vonítást, megesék a szívem.

Hova lőn ekkor a törpe? És a kapubejárás? És a pók? És minden susogás? Avagy álmodtam? Fölébredék? Vad szirtek közt állék egyszerre, magamban, síváran, a legsívárabb holdvilágban.

De egy ember feküvék itt! És ott! A kutya ugrándozva, borzasan, szükölve, – mert látta, hogy közeledem – majd megint vonított, majd kiáltott: hallék-e valaha kutyát így kiáltani segítségért?

És valóban, a mit láték, olyant még nem láttam soha. Fiatal pásztort láték, a ki vonaglott, fuldoklott, rángatózott, eltorzúlt arccal; szájából pedig fekete, nehéz kigyó lógott ki.

Láték-e valaha ennyi utálatot és halovány borzadályt egy arcon? Bizonyosan aludt! Ekkor a kigyó bemászott torkába – és mélyen beléharapott.

Kezem rángatta a kigyót és egyre rángatta: – hiába! nem rántá ki a torokból. Ekkor bődült belőlem a szó „Harapd! Harapd!

Harapd le a fejét! Harapd!“ – így bődült belőlem a szó, borzadásom, gyülöletem, utálatom, szánalmam, minden jóm és gonoszom egyetlen kiáltással bődült belőlem.

Ti bátrak körülöttem! Ti keresők, kisértők és a ki csak valaha csalárd vitorlákkal ki nem kutatott tengerekre szálla! Ti talány-kedvelők!

Találjátok hát ki talányomat, mit akkor láték, magyarázzátok meg a legmagánosabb látomását!

Mert látomás vala és jövőlátás: – vajjon mit láték akkor hasonlatban? És ki az, a ki egyszer még eljövendő?

Ki a pásztor, kinek im-ígyen torkába mászott a kigyó? Ki az az ember, kinek im-ígyen torkába mászik majd minden legnehezebb, legfeketébb?

A pásztor pedig beleharapott, ahogyan kiáltásom javallá; derekasan beléharapott! Messzére köpte a kigyófejét, – és fölugródék. –

Nem pásztor többé, nem ember többé, – hanem szinében elváltozott, egy ragyogó fényességtől környékezett valaki, a ki kacagott! Ember még nem kacagott úgy a földön, miképen ő kacagott!

Óh, barátim, hahotát hallék, mi nem vala emberi hahota, – – és íme szomjúság epeszt, sohasem szunnyadó vágyakozás.

Epeszt a vágy ez után a nevetés után, óh, hogyan viselem el még az életet! És hogyan viselhetném el most – a halált! –

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A kéretlen üdvösségről.

Ilyen talányokkal és keserüséggel szívében szálla Zarathustra tengerre. Midőn pedig a boldogságos szigetektől és barátaitól négy napi járásra vala, akkor már lebírta minden fájdalmát –: diadalmasan és erős lábon állá megint a sorsát. És az időben im-ígyen szóla Zarathustra ujongó lelkéhez:

Magam vagyok megint és magam akarok lenni, magam a tiszta éjszakával és szabad tengerrel; és megint délután van körülöttem.

Délután találám először barátimat, délután másodizben is: – az órában, a mikor minden fényesség enyhül.

Mert a mi boldogság még úton van ég és föld között, az még derüs lelket keres szállásáúl: boldogságtól enyhült minden fényesség.

Óh életem délutánja! Egykoron az én boldogságom is völgynek szállott, hogy szállást keressen magának: akkor találá föl ezeket a vendégszerető nyílt lelkeket.

Óh életem délutánja! Mit nem adnék oda, hogy Egyet szerezzek: gondolataimnak ezt az eleven ültetvényét és legmagasabb reménységemnek ezt a hajnalhasadását!

Társakat keresett egykor a teremtő és az ő reménysége gyermekeit: s íme, úgy esett, hogy nem találá őket, hanemha maga teremté őket.

Im-ígyen művem közepén tartok, gyermekeimhez menet és tőlük jövet: gyermekei kedvéért kell magának Zarathustrának beteljesednie.

Mivelhogy igazában csak gyermekünket és mívünket szeretjük: és a hol nagy a magaszeretet, ott az várandós állapot jele, – úgy találám.

Gyermekeim még első kikeletükben zöldelnek, közel állva egymáshoz és közösen rázatva szelektől, fácskái kertemnek és legjobb földemnek.

És valóban! Valahol ilyen fácskák állnak egymás mellett, ott van boldogságos sziget.

Egykoron azonban ki akarom ásni őket és mindegyiket magába állítani: hogy tanuljon magasságot és dacot és óvatosságot.

Görcsösen és görnyedten és hajlékony keménységgel álljon azután mindenik a tenger partján, eleven világító tornyául a győzhetetlen életnek.

Ott, hol a viharok a tengerre zúdulnak és a hegy orrmánya vizet szürcsöl, ott tartson mindenik egyszer éjjel-nappal őrséget, hogy ő megpróbáltatassék és megismertessék.

Meg kell ismertetnie, meg kell próbáltatnia, vajjon az én fajtám és származásom-e, – vajjon hosszú akarat ura-e, szólván is néma és engedékeny akképen, hogy adva vesz: – hogy egykoron társam legyen és Zarathustra teremtő és ünneplő társa: olyan, a ki az én akaratomat az én tábláimra irja; mindenek teljesebb beteljesedésére.

És az ő és hozzája hasonlók kedvéért kell magamnak is beteljesednem: ezért térek most ki boldogságom elől és kínálkozom minden balsorsnak – hogy én ís utóljára megpróbáltassam és megismertessem.

S bizony, bizony, ideje volt, hogy menék és a vándor árnyéka és legnagyobb unalma és legcsöndesebb órája – minden rábeszélt: „itt a legfőbb ideje!“

A szél kulcslyukomon fúva mondá: „Menj!“

De én gyermekeimhez láncolva feküvék: a sóvárgás veté nekem ezt a cselt, a sóvárgás szeretet után, hogy zsákmánya legyek gyermekeimnek és elveszszek bennök.

Sóvárogva kivánni – ez nékem már annyi, hogy elveszítettem magam. Enyéim vagytok gyermekeim! Ez a birtok töltsön el nyugalommal, s ne zavarjon semmiféle kivánság.

Ám a nap heve forrón rátüzelt szeretetemre, a maga nedvében főtt Zarathustra, – ekkor árnyék és kétség elröpült fejem fölött.

Már-már dérre, télre vágyódtam: „óh, hogy megint dér és tél ropogtasson és csikorgasson engem!“ – sóhajték: – ekkor fagyos ködök szálltak föl belőlem.

Multam törte föl sírját, nem egy elevenen eltemetett fájdalom ébredett föl –: csak kialudta magát s csak alakoskodott halotti köntösben.

Im-ígyen minden jel ezt kiáltá felém: „itt az idő!“ Én azonban – nem hallám; mig végre megmozdult mélységem és furdalt a gondolatom.

Óh, mélységes gondolat, ki az én gondolatom vagy! Vajjon mikor lesz erőm, hogy áskálni hallván többé ne reszkessek?

Torkomig ver a szívem, ha áskálni hallak! Még hallgatásod is fojtogat, te mélységesen hallgató!

Még sohasem kisérlém meg, hogy fölszólítsalak: elég már, hogy magammal hordoztalak! Még nem valék elég erős az utolsó oroszlán-bátorságra és oroszlán-pajkosságra.

Elég borzasztó vala már nékem nehézséged: egykoron azonban meglelem majd az erőt és oroszlán-hangot, a mely téged fölhív!

S ha csak egyszer lebírtam ezt, még nagyobbat is lebírok; és győzelem legyen beteljesedésem pecsétje! –

Ezenközben még bizonytalan tengeren hajtatom; a vak eset hizeleg nékem, a símanyelvű; előre és hátra nézek, – s még nem látok véget. Még nem ütött utolsó harcom órája, avagy talán éppen most üt? Valóban, csalárd szépséggel néz rám köröskörül tenger és élet!

Óh, életem délutánja! Óh est előtti boldogság! Óh dagadó tenger réve! Óh béke a bizonytalanságban! Mily bizalmatlan vagyok mindnyájatok iránt!

Miképen ő maga előtt tuszkolja szerelmesét, gyöngéden még keménységében is, a féltékeny, – azonképen tuszkolom én magam előtt ezt a boldog órát.

El veled, boldog óra! Benned kéretlen üdvösség jőve hozzám! Mert legmélyebb fájdalmamat akarva állok itt: – rossz időben jövél!

El veled, boldog óra! Inkább végy szállást ott – gyermekeimnél! Siess! és még este előtt áldd meg őket az én boldogságommal!

Ime közelg az est: a nap leáldozik.

Vége – boldogságomnak!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

És egész éjjel várá balsorsát; de hiába várá. Az éjszaka világos és csöndes maradt, a boldogság maga pedig egyre közelebb jöve.

Reggel felé azonban Zarathustra szívére mosolygott és gúnyosan mondá: „A boldogság sarkom után fut. Ez azért van, hogy én nem futkosom fehérnép után. Mert a boldogság fehérnép.“

* * *

Napkelet előtt.

Óh, Ég fölöttem, te tiszta! Mély! Te fényesség mélysége! Téged nézvén isteni vágyaktól borzongok.

Magasságodba akarom vetni magam – ez az én mélységem! Tisztaságodba akarok rejtőzni – ez az én ártatlanságom!

Mert isten elleplezi szépségét: így rejted el csillagaidat. Nem beszélsz: így hirdeted nékem bölcseségedet.

Hullámzó tenger fölött keltél föl ma nékem, szereteted és szemérmed kinyilatkoztatásképen szól hullámzó lelkemhez.

Hogy szépnek jösz hozzám, szépségedbe rejtőzve, hogy némán szólsz hozzám, nyilvánvalóan bölcseségedben: „Óh, hogy ne találnám ki lelked minden szemérmét! Napkelet előtt jövél hozzám, a legmagánosabbhoz.

Barátok vagyunk kezdettől fogva: közös a bánatunk, borzadásunk és fenekünk; még napunk is közös.

Nem beszélünk egymáshoz, mivelhogy nagyon is sokat tudunk –; hallgatunk egymással szemben, átmosolyogjuk egymásnak tudásunkat.

Nem vagy-e a tüzemhez tartozó fényesség? Lelked nem testvére-e belátásomnak?

Együtt tanulánk mindent; együtt tanulók, mint kell magunk fölé magunkhoz fölszállani és felhőtlenül mosolyogni: felhőtlenül lemosolyogni derűs szemekkel és mérföldnyi távolságból, midőn alattunk kényszer és cél és bűn esőként gőzőlögnek.

És ha egyedűl vándorlék: vajjon mire éhezett lelkem éjszaka és csal-utakon? És ha hegyeket hágék, vajjon kit kerestem mindig a hegyekben, ha nem téged?

És minden vándorlásom és hegyhágásom: szükség volt csak és gyámoltalan kisegítője: – röpülni akar egész akaratom, beléd röpülni!

És mit gyülölék hevesebben, mint vándor-felhőket és mindent, mi téged beszennyez? És tulajdon gyülöletem is gyülölém, mivelhogy beszennyeze téged!

Haragszom a vándor-felhőkre, ezekre a sompolygó vadmacskákra: elrabolják tőled és tőlem, a mi közös tulajdonunk – a rengeteg, határtalan „igent“- és „áment“-mondást.

Haragszunk ezekre a közvetítőkre és keverőkre, a vándor-felhőkre: ezekre a felemásokra, mik sem áldani, sem isten igazában káromkodni nem tanulnak.

Még jobb szeretnék beborúlt ég alatt hordóban ülni, jobb szeretnék ég nélkül a mélységben ülni, mintsem hogy téged, fényesség ege, vándor-felhőktől besszenyezve lássalak!

És sokszor kedvem kerekedék, cikkcakkos arany villám-drótokkal lefeszítenem őket, hogy az égzöngéshez hasonlatosan, üthessem katlan-hasukon a dobot:

– mint dühös dobverő, mivelhogy elrabolják nékem „igen“-edet és „ámen“-edet, te Ég fölöttem, Te tiszta! Fényes! Te fényesség mélysége! – mivelhogy elrabolják tőled az én „igen“-emet és „ámen“-emet.

Mert még jobb szeretek dörgést és égzöngést és viharos átkokat, mint ezt az aggodalmas-kételkedő macskanyugalmat; és az emberek között is legjobban gyűlölök minden halkan lépőt és felemást és kételkedő, habozó vándor-felhőt.

És „ha ki nem tud áldani, az tanuljon meg átkozni!“ – ez a derűs tanítás hullott ölembe a derüs égből, ez a csillag ragyog egemen még koromsötét éjszakákon is.

Én azonban áldó- és igent-mondó vagyok, ha csak te körülöttem vagy, te tiszta! fényes! Te fényesség mélysége! – minden mélységbe beviszem még áldó igent-mondásomat.

Áldóvá levék és igent-mondóvá: és sokat küzdék és küzködésem célja az, hogy kezeim egykoron szabadok legyenek: áldani.

Áldásom pedig ez: az ember mint tulajdon ege álljon minden dolog fölött! álljon mint kerek tetője, azúr harangja és örök biztossága; és boldog az, a ki ezenképen áld.

Mert mindenek az örökkévalóság forrásánál és túl a Jón és Gonoszon kereszteltettek; s Jó és Gonosz csak közbenső-árnyékok és nyirkos borulatok és vándor-felhők.

Valóban, áldás és nem káromlás, ha hirdetem: „a véletlen ege, az ártatlanság ege, a történetesség ege, a csapongás ege áll mindenek fölött.“

„Történetesen“ ez a világ legrégibb nemessége, ezt adám vissza minden dolognak, megváltám a cél rabigájától.

Ezt a szabadságot és égi derűt borítám azúr harangképen mindenek fölé, mikoron hirdetém, hogy nincs „örök akarat“, mi fölöttük és általuk akarna.

Ezt a csapongó kedvet és ezt a bolondságot tevém helyére annak az akaratnak, midőn hirdetém: „mindenek mellett egy a lehetetlen – az értelmesség!“

Egy csöpp értelem ugyan, egy-egy szemernyi bölcseség szétszórva csillagról csillagra – ez a kovász minden dologba bele van keverve: a bolondság kedveért van bölcseség minden dologba keverve!

Egy kis bölcseség bizony lehetséges; de ezt a boldogító biztonságot találám minden dologban: hogy még jobban szeretnek a véletlen lábán – táncolni.

Óh! Ég fölöttem, te tiszta! Te magas! Az nékem tisztaságod, hogy nincs örök értelem-pók és értelem-pókháló:

– hogy tánctér vagy nékem isteni véletlenek számára, hogy isteni asztalom vagy isteni kockák és kockavetők számára.

De te elpirulsz? Talán mondhatatlant mondtam? Káromlálak, midőn áldani akartalak?

Avagy négyszemközti szemérem az, mi elpirít téged? – Mennem s hallgatnom parancsolsz-e, mert íme, jő a nappal?

A világ mély –: és mélyebb, semmint valaha a nappal gondolta vala. Nem mindennek szabad megszólalnia a nappal előtt. De a nappal jő: váljunk el hát!

Óh, Ég fölöttem, te szemérmes! Izzó! Óh, napkeletelőtti boldogságom! A nappal jő: váljunk el hát!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A kisebbítő erényről.

1.

Midőn Zarathustra megint száraz földet ért, nem indúlt tüstént hegyének és barlangjának, hanem sok utat és kérdést tőn, és tudakolá ezt is, azt is, úgy hogy tréfásan ezt mondá magáról: „láss folyót, a mely sok tekervényben foly vissza forrásához.“ Mert meg akarta tudni, mi történt ez alatt az emberrel: vajjon nagyobb lőn-e vagy kisebb. És egyszerre csak egész sor uj házat pillantott meg, elcsodálkozék és mondá:

Mit jelentenek ezek a házak? Bizony, bizony nem nagy lélek tette oda, a maga képéül!

Avagy talán balga gyermek szedte elő játékos fiókjából? Bárcsak tenné egy másik gyermek megint vissza a játékos fiókjába!

És ezek a szobák és kamarák: vajjon járhatnak-e itt ki-be férfiak? Úgy vélem, selyembábúknak valók, avagy nyalánk macskáknak, a melyek bizonyosan magukon is hagynak nyalánkkodni.

 

És Zarathustra megállott és gondolkodék. Végre bánatosan mondá: „Minden kisebb lőn!

Mindenütt alacsony kapukat látok: a ki az én fajtám, még átmegy ugyan rajta, de – meg kell hajolnia.

Óh, mikor térek megint hazámba, hol nem kell többé meghajolnom – nem kell többé meghajolnom a kicsinyek előtt!“ – És Zarathustra sóhajtva pillantott a távolba.

És egyazon a napon mondá beszédét a kisebbítő erényről.

* * *

2.

E nép sorait járom és nyitva tartom a szemem: nem bocsátják meg nékem, hogy nem irígylem erényeiket.

Harapósan utánam kapnak, mivelhogy mondom nékik: kis embereknek kis erényekre van szükségük – és mert sehogysem akarom fölfogni, hogy kis emberek szükségesek lennének!

A kakashoz vagyok hasonlatos, amely idegen udvarba kerűlvén, utána kapkodnak a csirkék; de nem veszem zokon ezektől a csirkéktől.

Udvarias vagyok irántuk, mint minden apró bosszúság iránt; a kicsiség ellen tüskésnek lenni: sűndisznónak való bölcseségnek tartom.

Mindnyájan rólam beszélnek, ha este körülülik a tűzet – rólam beszélnek, de senki sem gondol – én reám!

Ez az uj csönd, melyet megismerék: körülöttem csapott lármájuk köpönyeget borít gondolataim fölé.

Zajonganak maguk között: „mit akar ez a komor felhő? vigyázzunk, hogy ne hozzon reánk valami járványos betegséget!“

És minap egy asszony magához rántá gyermekét, a ki felém tartott: „Vigyétek el a gyermekeket“ – kiáltá – „az ilyen szemek elperzselik a gyermekek lelkét.“

Köhécselnek, ha beszélek: úgy vélik, a köhentéssel gátat vetnek az erős szeleknek – mit sem találnak ki boldogságom zúgásából!

„Még nincs időnk Zarathustra számára“ – vetik ellen; de mit nekem az az idő, a melynek Zarathustra számára „nincs ideje?“

És ha magasztalnak is: hogyan nyughatnám az ő magasztalásukon? Tüskés öv nékem az ő dicséretük: még akkor is karcol, ha levetem magamról.

És azt is megtanultam közöttük: az a ki dicsér, úgy tesz, mintha visszaadna, pedig igazában azt akarja, hogy őt ajándékozzák meg még jobban!

Kérdezzétek meg lábamat, vajjon kedvére van-e, ahogy dicsérnek és csalogatnak! Valóban, az ilyen taktusra és tik-takra nem akar se táncolni, se állni. A kis erényre szeretnének csábítani dicséretükkel: a kis boldogság tik-takjára szeretnék lábamat rábeszélni.

E nép sorait járom és nyitva tartom a szemem: kisebbek lettek és egyre kisebbekké válnak: – ennek pedig oka tanításuk a boldogságról és erényről.

Mivelhogy az erényben is szerények – mert jóleső kényelem kell nékik. Kényelemmel pedig csak szerény erény fér meg.

Igaz, hogy a maguk módjára ők is megtanulnak lépni és előre-lépni: ezt azonban én botorkálásuknak hívom. – Mindenkinek lábatlankodnak, a kinek sietős a dolga.

És közülök nem egy előremegy és ezenközben hátranéz kíficamult nyakkal: az ilyenbe szeretek belerohanni.

Láb és szem ne hazudjanak s ne hazudtolják meg egymást. Kis embereknél azonban sok a hazudozás.

Olyik közülök akar, de legtöbbjük csak akartatik. Olyik közülök igaz, de legtöbbjük rossz komédiás.

Van közöttük tudtán kivül való komédiás és komédiás akarata ellenére – az igazak mindig ritkák, különösen az igaz komédiások.

Férfiból édes kevés van itt: ezért férfiasodnak el asszonyaik. Mert csak az, a ki elég férfi, fogja a nőben a nőt – megváltani.

És ezt a színlelést találám bennük legrosszabbnak: hogy azok is, a kik parancsolnak, azok erényeit színlelik, a kik szolgálnak.

„Én szolgálok, te szolgálsz, mi szolgálunk“ – így imádkozik az uralkodók színlelése is – és jaj, ha az első úr csak az első szolga!

Óh, képmutatásukba is jól bekandíkált szemem kiváncsisága; és jól eltalálám minden légy-boldogságukat és zümmögésüket napsütötte ablaktáblák körül.

Amennyi jót látok, megannyi gyöngeséget is látok. A mennyi igazságosságot és részvétet, megannyi gyöngeséget is.

Símák, jogosak és jóságosak egymás iránt, mint a homokszemek símák, jogosak és jóságosak homokszemek iránt.

Szerényen kis boldogságot ölelni – ez nekik „megadás!“ – és ezenközben már szerényen kancsalítva lesnek egy uj kis boldogságot.

Tulajdonkép csak egyet akarnak a jámborok: hogy senki se bántsa őket. Ennélfogva mindenkit megelőznek és jót tesznek véle.

De ez gyávaság: jóllehet „erény“-nek hívatik.

És ha valamikor keményen beszélnek, ezek a kis emberek: én csak rekedtségüket hallom ki beszédükből – – mert hát minden szélhuzat rekedtekké teszi őket.

Okosak ők, erényeik okos ujjúak. De nincs öklük, ujjaik nem tudnak hozzá, hogy öklök mögé bujjanak.

Erény nékik az, a mí szegénynyé és szelíddé tészen: ezzel a farkast kutyává és magát az embert az ember legjobb házi állatává szelídítik.

„Mi székünket középre tevők – ezt mondja nékem mosolygásuk – és époly távolra a haldokló bajvivótól, mint a víg disznóktól!“

Ez pedig – középszerűség, jóllehet erénynek hivatik.

3.

E nép sorait járom és némely szót ejtek: de ők sem venni, sem megtartani nem tudnak.

Csodálkoznak, hogy nem jövék vágyakat és vétkeket kárhoztatni; és csakugyan, azért sem jövék, hogy zsebmetszőktől ójjak!

Csodálkoznak, hogy nem vagyok kész okosságukat még öregbíteni és élesiteni: mintha nem bővelkednének okoskodókban, a kiknek hangja fülemben palavesszőként csikorog a táblán.

És ha kiáltám: „Átkozzatok meg minden gyáva ördögöt magatokban, a kik szeretnének szükölni és kézösszetéve imádni“: viszontag azt kiáltják: „Zarathustra istentelen“.

És kiváltképen magadást-tanítóik kiáltják ezt –; de éppen nekiek szeretem fűlükbe kiáltani: Igen! Én vagyok Zarathustra, az istentelen!

Óh ezek a megadást-tanítók! Tetűmódra mindenüvé odabújnak, a hol valami kicsiny és beteg és varas: és csak utálatom tart vissza tőle, hogy agyonropogtassam.

Nosza! Ez az én prédikációm az ő fülüknek: én vagyok Zarathustra, az istentelen, a ki így szól: „ki istentelenebb nálam, hadd élvezzem oktatását!“

Én vagyok Zarathustra, az istentelen, hol találok magamhoz hasonlót? És mindazok hozzám hasonlók, akik maguk szabják meg akaratukat és levetkőzik a megadást.

Én vagyok Zarathustra, az istentelen, én még minden véletlent is a magam fazekában főzök. És csak ha ott megfőtt, van ínyemre, mint az én eledelem.

És valóban, nem egy véletlen úrhatnám-módra jőve hozzám: de még úrabb módra szólt rá az én akaratom, s íme már kéregetve térdepelt előttem.

Kérve, hogy szállást, szívet leljen nálam és hízelegve beszél rá: „Lásd Zarathustra, úgy jövök hozzád, mint a legjobb barát a baráthoz!“

De mit beszélek, a hol senki füle az én fülem! így hát kikiabálom minden szélnek: Mindig kisebbek lesztek, ti kis emberek! Lemorzsálódtak, ti kényelmesek! Még látlak tönkre menni:

– a ti sok apró erényeteken, a ti sok apró mulasztásokon, a ti sok apró megadástokon!

Nagyon is sokat kimél, nagyon is sokat enged: ez a ti talajotok! De hogy fa nagyra nőjjön, kemény sziklák közé kemény gyökereket kell vernie!

S a mit elmulasztotok, az is szövi minden emberjövő szövetét; semmitek is pókháló és pók, a mely a jövő véréből él.

És ha vesztek, az olyan, mintha lopnátok, ti apró erényesek; de még tolvajok közt is így szól a becsület: „csak ott lopj, a hol nem lehet rabolni.“

„Majd adódik a dolog“ – ez is a megadás tanítása. De én azt mondom néktek, ti kegyesek: az veszen magának s egyre többet veszen tőletek!

Óh, vajha minden fél-akarást levetkőznétek és elszánnátok magatokat a lustaságra, épúgy, mint a tettre. Óh, vajha megértenétek igém: „Tegyetek, a mit akartok, de legyetek előbb olyanok, a kik tudnak akarni!

„Ám szeressétek felebarátotokat, miképen önmagatokat, – de előbb legyetek olyanok, a kik önönmagukat szeretik.

– Szeretik, a nagy szeretettel szeretik! a nagy megvetéssel. – Im-ígyen szóla Zarathustra, az istentelen!

De mit beszéllek ott, a hol senki füle nem az én fülem! Itt még egy órával túlságosan jókor vagyon számomra.

A magam kajdásza vagyok e nép közt, a magam kakas-szója sötét utcákon.

De eljövend az ő órájuk! És eljövend az enyém is! Óráról-órára kisebbek, szegényebbek, terméketlenebbek lesznek, – szegény giz-gaz! szegény talaj!

És nemsokára úgy állanak előttem, mint száraz fű és pusztaság, és valóban! magukba-fáradtan – és viznél még inkább szomjuhozva a tüzet!

Óh, áldott órája a villámnak! Óh délelőtti titok! – Egykoron még futó tüzeket csinálok belőlük és tüznyelvvel hirdetőket:

– egykoron még tüzes nyelvvel hirdessék: Jön, közel van, Ő, a Nagy Dél!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

Az olajfák hegyén.

A tél, a kelletlen vendég, otthonomban ül: kezem kék baráti szoritásától.

Tisztelem őt, ezt a kelletlen vendéget, de szeretem magára hagyni. Szeretek elfutni tőle; és, ha az ember jól fut, megmegmenekül tőle!

Meleg lábbal, meleg gondolatokkal oda futok, hol szélcsend vagyon, – olajfám napos zugolyához.

Ott nevetem szigorú vendégemet, és hálás vagyok néki, hogy odahaza elfogdossa legyeim és sok apró lármát elcsittít!

Mert nem szereti, ha muzslica zümmög, vagy épen kettő; még az utcát is kiüriti, hogy a hold fénye is fél ott éjjente.

Kemény vendég ő – de én tisztelem és nem imádkozom a kényesek módjára a potrohos tűzbálványhoz.

Inkább vacogjon egy keveset fogam, mintsem hogy bálványt imádjak! – így parancsolja természetem. És kiváltképen nem szívelem a buja, gőzőlgő, dohos tűzbálványokat.

A kit szeretek, jobban szeretem télen, mint nyáron, jobban és bátrabban gúnyolom most ellenségemet, mióta a tél házamban ül.

Valóban, bátran, még akkor is, ha ágyba csúszom; még akkor is kacag és incselkedik bebujt boldogságom; nevet még csalóka álmom.

Én csúszó-mászó? Életemben soha nem csúsztam-másztam hatalmasok előtt; és ha valamikor hazudtam, szeretetből hazudtam. Ennek okáért vagyok vidám még téli ágyamban is.

A szerény ágy jobban melegít, mint a gazdag, mivelhogy féltékeny vagyok szegénységemre. És télen a leghűbb hozzám.

Incselkedéssel kezdek minden napot, hideg fürdővel gunyolom a telet: ezért morog szigorú barátom.

S szeretem csiklandozni is viaszgyertyácskával: hogy végre kibocsássa nékem az eget hamvasszinü szürkületből.

Mert különösen incselkedő kedvű vagyok reggel: kora reggel, a mikor vödör nyikorog a kút száján és gőzölgő paripák nyerítenek szürke utcákon:

Türelmetlenűl várom ilyenkor, hogy kivirradjon a derült ég, a havas szakállú téli ég, az agg és fehér hajú

– a téli ég, a hallgatag, a mely még napját is oly gyakran elhallgatja!

Talán tőle tanultam a hosszú, derűs hallgatást? Avagy ő tanulta tőlem? Avagy mindketten magunktól találtuk ki?

Minden jó dolog ezer forrásból ered, – minden pajzánság örömében ugrik a létbe: hogy tenné azt csak egyszer!

Jó és játszi dolog a hosszú hallgatás is; és a téli éghez hasonlatosan nézni világos, kerekszemű képpel: – hozzá hasonlatosan elhallgatni a napot és hajthatatlan nap-akaratát: valóban ezt a művészet és ezt a téli pajzánságot jól megtanulám!

Legkedvesebb incselkedésem és mesterkedésem: hallgatásom megtanulta, hogy ne árulja el magát hallgatással.

Szavakkal és kockákkal peregve szedem rá az ünnepélyes várakozókat: mindezek elől a szígorúképű vigyázók elől elillan akaratom és célom.

Hogy senki be ne lásson lelkem mélységébe és végső akaratába, – e végre találám ki magamnak a hosszú, derűs hallgatást.

Nem egy eszélyest találék: ez fátyolt vőn arcára és megzavará vizeit, hogy senki ne lásson át rajta és belé.

De éppen ő hozzá jöttenek az eszélyesebb gyanakvók és diótörők: éppen neki halászták el legrejtettebb halát.

A derűltek, a derekak, az átlátszók – ezek előttem a legeszélyesebb hallgatók: a kiknek olyan mély a fenekük, hogy még a legtisztább viz – sem árulja el azt!

Te havas szakállú, hallgatag téli ég, te kerekszemű fehér fej fölöttem! Óh te mennyei hasonlata lelkemnek és játszi kedvének!

És nem kell-e elbujnom, mint a ki aranyat nyelt vala – hogy ne hasítsák föl lelkem?

Nem kell-e falábon járnom, hogy ne lássák hosszú lábam, – mindezek az irígykedők, fenekedők, kik körülvesznek?

Ezek a füstös, szobától fülledt, elhasznált, megpenészedett, besavanyodott lelkek – hogy bírná elviselni írigységük az én boldogságomat!

Igy hát csak a jeget és a telet mutatom nékiek csúcsaimon – nem pedig azt, hogy hegyem minden napővet magára ővez!

Csak téli viharaim fütyülését hallják: nem pedig azt, hogy meleg tengereken hajózom át, miképen vágyódó, nehéz, forró déli szelek.

Még szánakoznak viszontagságaimon és vak esetemen: – az én ígém pedig így szól: „engedjétek hozzám a vak esetet: ártatlan ő, mint a kisdedek!“

Hogy bírnák elviselni a boldogságom, ha nem környékezném viszontagsággal, téli szükséggel, jegesmedve sapkával és havas menny-köpennyel!

– ha nem könyörülnék magam is részvétükön: ez irígykedők és fenekedők részvétén!

– ha magam nem sóhajtoznám és nem vacogtatnám fogam előttük és nem hagynám magam türelmesen részvétükbe pólyázni!

Ez az én lelkem bölcs pajzánsága és jóakarata, hogy nem rejti el telét és fagyos viharait; nem rejti el fagyott bütykőit sem.

Egyik magánossága a beteg futása; a másik magánossága a beteg elől való futása.

Hadd halljanak vacogni és sopánkodni a téli hidegtől, mindezek a szegény bandzsal gazfickók körülöttem! Ezzel a sopánkodással és fogvacogtatással még fűtött szobáikból ís menekülök.

Hadd szánjanak engem és hadd sopánkodjanak rajtam fagyott bütykőim miatt: „még megfagyni látjuk a megismerés jegén!“ – így siránkoznak.

Ezenközben pedig én meleg lábbal keresztül-kasúl futkosom a magam olajfa-hegyén: olajfa-hegyem napos zugolyában dalolgatok és nevetek minden részvétet.

Im-ígyen dalola Zarathustra.

* * *

Az átmenésről.

Zarathustra im-ígyen, sok szép és sok fajta város során lassan lépkedve, kerülő utakon visszatért hegyébe és barlangjába. És íme, ezenközben észre sem véve magát elérkezék a nagy város kapujához: itt azonban tajtékzó bolond ugrék elébe kitárt karokkal és útját állá. Ez pedig ugyanaz a bolond vala, a kit a nép „Zarathustra majmá“-nak hivott: mivelhogy ellesett vala némineműt beszédéből és hangjából és szívesen kölcsönzött bölcsesége kincséből is.

S a bolond im-ígyen szóla Zarathustrához:

„Óh Zarathustra, ímhol a nagy város: itt nincs semmi keresni valód és itt mindeneket elveszthetsz.

Miért akarál átgázolni ezen az iszapon? Irgalmazz lábadnak! Inkább köpd le a város kapuját és – fordulj vissza!

Ez itt pokol a remete-gondolatok számára: itt nagy gondolatokat elevenen apróra főznek.

Itt elrothad minden nagy érzelem: itt csak zörgő vázú érzelmecskéknek szabad zörögniök.

Nem érzed-e már a szellem vágóhidait és lacikonyháit? Avagy nem gőzölőg-e ez a város levágott szellem gőzétől?

Nem látod-e a lelkeket petyhüdt piszkos rongyokként lógni? – És még ujságokat gyártanak ezekből a rongyokból!

Nem hallod-e, mint lőn itt a szellem szójátékká? Utálatos szó – moslékot hány ki! – És még ujságokat gyártanak ebből a szó-moslékból.

Kergetik egymást és nem tudják, hová? Hevítik egymást és nem tudják, miért? Csörömpölnek bádogjukkal, csörögnek aranyukkal.

Fáznak és égetett szeszben keresnek meleget; hevülnek és fagyott szellemekben keresnek lehülést; mindnyájan betegek a közvéleménytől és mégis sóvárogják azt.

Minden bujaság és bűn otthon van itt; de vannak itt erényesek is, van itt sok alkalmazkodó alkalmazott erény:

Sok alkalmazkodó erény van itt iró-ujjakkal és kemény üleppel és türedelmesen váró hússal, megáldva kis mellcsillagokkal és kitömött ülepnélküli tagokkal.

Van itt sok jámborság is és hivő lévnyalás, hizelgés-sütet a seregek ura előtt „Felülről“ csöpög a csillag és a kegyes lév: felülre vágyódik minden csillagtalan kebel.

A holdnak meg van az udvara és az udvarnak meg vannak a maga borjúi: mindent, ami az udvartól jő, imád a koldus-nép és minden ravasz koldus-erény.

„Én szolgálok, te szolgálsz, mi szolgálunk“ – így fohászkodik minden ravasz erény föl a fejedelemhez: hogy a jól megérdemelt csillag végre a szük mellre tüzessék!

Ám a hold forog még minden földi körül: s úgy forog a fejedelem is a legföldibb dolog körül –: ez pedig a kalmár aranya.

A seregek ura nem ura az aranyrudaknak; a fejedelem tervez, ámde a kalmár végez.

Óh Zarathustra! mindenre, a mi világos és erős és jó te benned: köpj a kalmárok városára és hagyd hátad mögött!

Itt minden vér csosztatottan, lagymatagon, tajtékozva csorog minden erekben: pökj a nagy városra, a mely nagy szemétdomb, a hol minden moslék mocska összefolyik!

Köpj a behorpadt lelkek és szűk mellek városára, a szuró szemek, a ragadós ujjak városára –

a tolakodók, az orcátlanok, a firkáló és ordító népség, a túlfütött törekedők városára: – a hol minden rozoga, rohadó, kéjsóvár, komor, porhanyó, gyúladásos, gyúlékony gyülevészhad meggyülemlik: –

– pökj a nagy városra és hagyd hátad mögött!“

Ekkor azonban Zarathustra félbeszakítá a tajtékzó bolondot és befogá száját.

„Hallgass el végre!“ – kiáltá Zarathustra – már rég megutáltam beszédedet és fajtádat!

Miért lakozál olyan sokáig a mocsár mellett, hogy magadnak varancsos békává kellett válnod?

Avagy nem csorog-e már a te ereidben is posványos, tajtékos mocsár-vér, hogy im-ígyen megtanulál kuruttyolni és mocskolódni?

Mért nem menél az erdőbe? Mért nem szántád a földet? Avagy nincs-e tele a tenger zöldelő szigetekkel?

Megvetem megvetésed; és ha engem tudsz óva inteni, miért nem óvtad-intetted vala magadat?

Csak a szeretetből szálljon föl megvetésem és intő madaram: de nem a mocsárból! –

Majomnak mondanak, te tajtékzó bolond; én azonban röfögő disznómnak mondalak –, röfögéseddel még elrontod a bolondok dícséretit, mi számból folyik.

Mi röfögtetett meg legelőször? Az, hogy senki hizelgésével be nem teltél: – azért ülepedtél ebbe a pocsolyába, hogy legyen okod sokat röfögni, –

Legyen okod sok boszúra! Mert bosszú minden tajtékzásod, hívságos bolond; jól átlátlak!

De bolond beszéded árt nékem, még ha igazad van is! És ha Zarathustra szavának százszor is igaza volna: te az én szavammal mindig – igazságtalanságot cselekednél!“

Im-ígyen szóla Zarathustra; végig nézett a nagy városon, elsóhajtá magát és soká hallgata. Végre azonban megszólala:

Utálom ezt a nagy várost is, nem csak ezt a bolondot. Sem egyiken, sem másikon nincs mit javítani, nincs mit rontani.

Jaj ennek a nagy városnak! – Vajha látnám már a tűzoszlopot, a melyben meg fog emésztetni!

Mivelhogy ilyen tűzoszlopoknak kell a Nagy Delet megelőzniök. De ennek meg van a maga ideje, a maga sorsa. –

S ezt a tanítást adom néked, te bolond, bucsuszóra:

a hol az ember már nem szerethet, onnan – menjen odébb! –

Im-ígyen szóla Zarathustra és odébb mene a bolondtól és a nagy várostól.

* * *

Az elpártolókról.

1.

Óh, hát már minden hervadt és szürke, a mi még az imént zöldelt és tarkállott a réten? Pedig a reménység mennyi mézét hordám innét méhkasaimba!

Ezek az ifjú szívek már mind megvénhedtek – nem, nem vénhedtek meg, csak elfáradtak, elposványosodtak, elkényelmesedtek: úgy mondják: „ujra jámborok lettünk.“

Csak az imént láttam őket kora reggel bátor lábbal kifutni: ámde megismerésük lába elfáradt, s íme még reggeli bátorságukat is vádolják!

Bizony, bizony, közülök nem egy úgy emelé lábát, mint egy táncos, bölcseségem mosolya inte néki – ekkor meggondolá magát. S éppen most látám, a mint görnyedve-csúszva – vezekel a keresztnél.

Egykoron muzslicák és ifju költők módjára fény és szabadság körül röpködtenek. Egy kicsit vénültek, egy kicsit hültek: s máris sötétben bódorgók, mormogók és suton ülők.

Talán hitét veszté szívök, hogy engem elnyelt a magánosság, mint valami cethal? Fülük talán hosszan-vágyakozva hiába várá szavam és harsonám híradását?

– Óh! Mindenha csak kevesek szívének van kitartó kedve; ezeknek esze is türelmes marad. De a többi mind gyáva.

A többi: ezek mindig a legtöbbek, a mindennapiak, a fölösek, a fölöslegesek – mindezek gyávák!

A ki az én fajtámból való, annak olyanfajta élemények is vetődnek utjába, mint nékem: úgy, hogy első társai szükségképen holttestek és csepűrágók lesznek.

További társai pedig – hivőknek fogják hívni magukat: nyüzsgő raj ez, sok szeretet, sok merészség, sok szakáltalan száju tisztelet.

Ne kösse szivét ezekhez a hivőkhöz, a ki az én fajtámból való az emberek között; ne higyjen ezeknek a kikeleteknek és tarka réteknek, a ki a csélcsap, pipogya emberfajtát ismeri!

Ha mások tudnának lenni, máskép is akarnának. A felemások elrontanak minden egészet. De hát, ha a levelek megsárgulnak, ok ez a panaszra?

Hadd halljam őket, Zarathustra, s ne panaszkodj! Jobb, ha sürgető széllel közéjök fuszsz –

– és fujj e levelek közé, óh Zarathustra, hogy minden hervatag még gyorsabban fusson előled.

* * *

2.

„Ujra jámborak lettünk“ – ezt vallják az elpártolók; és közűlök nem egy még túlontúl gyáva, hogy ilyeténkép valljon.

Az ilyeneknek szemükbe nézek, – az ilyeneknek szemükbe mondom és orcájukra pírítom: ujra imádkozók vagytok!

Ámde imádkozni: szégyen! Nem mindenkinek az, de az nékem és néked és mindenkinek, a kinek lelkiismerete fejében lakozik. Néked szégyen, hogy imádkozol.

Jól tudod: bensőd gyáva ördöge, a ki szereti kezét összetenni és ölbe tenni és több kényelemre vágyódik – ez a gyáva ördög susogja füledbe: „van isten!“

Ezen a réven pedig a fénykerülő szerzethez tartozol, amelyet a fényesség nem hagy nyugodni; íme most napról-napra mélyebbre kell dugnod fejedet éjszakába és ködbe-gőzbe!

És valóban, jól választád meg az órát: mivelhogy éppen most röpülnek ki ujra az éj madarai. Ütött minden fénykerülő népség órája, az esti ünnepi szünet, a mikor nem – ünnepel-szünetel az ember.

Érzem és szagolom; ütött vadászó cserkészésük órája, nem ugyan vad vadászaté, hanem jámbor, béna, szaglászó, halklépésü, halkimájú vadászaté –

alamuszi lelkekre menő vadászaté: megint fölállítottak minden szív-csapdát! S valahol megemelem a kárpitot, éjjeli pille röppen ki onnan.

Talán együtt lapúlt meg egy másik éjjeli pillével? Mert itt is ott is szagolok apró, elbúvott felekezeteket; és valahol kamrácska van, ott prézsmitáló barátok is vannak és prézsmitáló barátok szaga.

Hosszú estéken egymás mellett üldögélnek és mondják: „hadd legyünk ujra olyanok, mint a kisdedek és hadd mondjuk ujra: „édes istenem!“ s ajkuk-gyomruk már romlott a jámbor cukorsütemény-készítők nyalánkságaitól.

Avagy hosszú estéken csalárd leselkedő keresztespókot figyelnek, a mely a pókoknak okosságot prédikál és ezt tanítja: „keresztek közt jó hálót szőni!“

Avagy nappal horoggal ülnek mocsarak partján és azt hiszik, hogy ők mélyek; de azt, a ki ott halász, a hol nincs hal, még felületesnek sem hívom!

Avagy megtanulják jámbor-jókedvvel pengetni hárfájukat egy dal-költőről, a ki szeretné magát fiatal asszonykák szivébe hárfázni: – mivelhogy megúná a vén asszonyokat és mézes-mázos beszédüket.

Avagy megtanulnak borzongani egy nagytudományu félbolondtól, a ki sötét szobában várja, hogy szellemek jelenjenek néki, miközben az ő szelleme egészen elpályázik.

Avagy vén vagáló dudást hallgatnak, a ki siró széltől tanulá el a hangok sirámait; most szél szerint dudálja gyászos sirámait.

És némelyik még éjjeli őr is lőn: az ilyenek értenek most ahhoz, hogy kell tülkölni, éjjel cirkálni és ócska dolgokat fölébreszteni, a melyek már rég elaludtak.

Öt szót hallék ócska dolgokról tegnap éjjel a kert falánál: ilyen öreg szomorú száraz éjjeli őrök öt szavát.

„Arra, hogy apa, nem gondoskodik eleget gyermekeiről: emberi apák jobban gondoskodnak!“ –

„Már nagyon is öreg! Egyáltalában nem gondoskodik már gyermekeiről“ – im-ígyen felele a másik éjjeli őr.

„Hát vannak gyermekei? Senki sem tudja bebizonyítani, ha maga be nem bizonyítja! Régtől fogva szeretném, hogy világosan bebizonyítaná egyszer.“

„Bebizonyítani? Mintha bizony az valaha bebizonyított volna valamit! Bebizonyítani nehezére esik; sokat tart arra, hogy higygyenek néki.“

„Igen, igen! A hit üdvözíti, a beléje vetett hit. Ez az öreg emberek szokása! Igy szoktuk mi is!“

– Im-ígyen beszéle egymással a két vén éjjeli őr és fényellenző és búsan fúvának tülkükbe: így esék meg ez a kert falánál.

Az én szívem pedig ugrándozék kacagtában és meg akart szakadni és nem tudta, hová? és leomlott a rekeszizmomba.

Bizony, bizony, még az lesz a halálom, hogy megfúlok kacagtomban, ha szamarat mámorosan látok és éjjeli őröket ilyeténkép hallok istenben kételkedni.

Hát nem múlt el már réges-régen az ilyen kétségek kora is? Kinek szabad ilyen ócska, elaludt, fénykerülő dolgokat fölébreszteni!

Hisz a régi isteneknek már régen bealkonyodott: – és valóban jó és vidám istenek-alkonyata jutott osztályrészükül!

Nem „alkonyodtak“ halálra – ezt csak hazudják! Sőt inkább: egyszer halálra – nevették magukat!

Ez akkor esék meg, a mikor magától egy istentől eredt ez a legistentelenebb ige; az ige: „Egy az isten! Kivülem ne legyenek idegen isteneid!“

Egy öreg szakállas morgó, féltékeny isten feledkezék meg im-ígyen:

És akkor minden isten kacagott és hánykolódék a székén és kiáltá: „Hát nem az-e az isteni, hogy istenek vannak, de isten nincs?“

A kinek füle van, hallja.

Im-ígyen beszéle Zarathustra a városban, melyet kedvelt és a melyet úgy is hívnak „Tarka Tehén“. Innen pedig csak kétannyi járóföldre volt barlangjától és állataitól; s lelke folytonosan ujjongott, hogy hazatérése oly közel vagyon.

* * *