A hazatérés.
Magánosság! Te hazám, magánosság! Nagyon is sokáig éltem vadúl vad idegenben, hogy ne térnék hozzád könnyes szemmel haza!
Fenyegess csak ujjaddal, miként az anyák fenyegetik fiaikat, mosolyogj csak reám, miként az anyák mosolyognak magzataikra, monddsza nékem: „És vajjon ki volt az, aki egykoron szélvihar módjára rohant tova tőlem?
– „aki váláskor kiáltá: túlsoká ülék magánosságban, ezért elfeledém a hallgatást! Ezt, ugy-e hogy megtanulád már?
„Óh Zarathustra, mindent tudok: és hogy a sok ember közt elhagyatottabb valál, te Egy, mint nálam valaha!
„Más az elhagyatottság és megint más a magánosság: Ime, ezt tanulád meg! És hogy emberek közt mindig vadidegen lész:
„– vadidegen akkor is, ha szeretnek: mivelhogy mindenekfölött és elsősorban kiméletet akarnak!
„Itt azonban magadnál és otthonodban vagy; itt mindent kimondhatsz és mindent fenékig kiönthetsz, itt misem szégyel rejtett, makacs érzelmeket.
Itt mindenek kedveskedve jőnek beszédedre és hízelegnek néked: mivelhogy hátadon akarnak lovagolni. Itt minden hasonlaton lovagolsz minden igazsághoz.
„Itt mindenekhez egyenesen és nyiltan szólhatsz: és valóban, dicséretképen hallja fülük, hogy valaki mindenekkel – egyenesen beszél!
„De más dolog az elhagyatottság. Mert, tudod-e még, Zarathustra? Mikoron madarad fejed fölött vijjogott, midőn az erdőben álltál tétovázván, merre menj, tanácstalanúl, holttest közelében:
„– midőn mondád: hadd vezessenek állataim! Veszedelmesebbnek találtam az életet emberek között, mint állatok között: – Ez vala elhagyatottság!
„És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron szigeteden ülél, üres vödrök közt boros kútként, adogatva-osztogatva szomjasok közt adogatva-osztogatva:
„valamig végre magad ülél szomjuhozva mámorosok gyülekezetében és éjjente panaszkodál „elfogadni nemdenem nagyobb boldogság, mint adni? És lopni nemdenem még nagyobb boldogság, mint elfogadni?“ – Ez vala elhagyatottság.
„És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron eljöve legcsöndesebb órád és elűze magadtól, mikoron gonosz susogással mondá néked: „Szólj és törj össze!“
„– mikoron minden várakozásodat és hallgatásodat megbánatá veled és még alázatos bátorságodat is elbátortalanítá: Az vala elhagyatottság!“
Óh magánosság! Hazám, te magánosság! Mi boldogítón és gyöngéden szól hangod!
Nem kérdezzük egymást, nem vádoljuk egymást, nyiltan megyünk együtt nyilt ajtókon át.
Mert nálad minden nyilt és világos; és itt az órák is könyebb lábon futnak. Mivelhogy sötétben nehezebb az idő terhe, mint világosságban.
Itt ki-fölpattan előttem minden lét szava és szó-szekrénye: itt minden lét igévé akar lenni, itt minden létesülés tőlem akar beszédet tanulni.
Ott lenn azonban – ott minden beszéd hiábavaló! Ott feledni és odébbmenni a legbölcsebb dolog: Ime, ezt tanulám meg!
A ki mindeneket meg akarna érteni az emberen, annak mindenbe bele kellene nyúlni. De erre nagyon is tiszta a kezem.
Még lehelletük belehellését sem szenvedhetem; óh, hogy oly soká élék lármájuk és büzös lehelletük között!
Óh, boldogító csönd körülöttem! Óh, tiszta illatok körülöttem! Óh, mint vesz a kebel mélyéből tiszta lélekzetet ez a csönd. Óh, mint hallgatózik ez a boldogitó csönd.
De ott lent – ott mindent beszél, ott semmit se hallgatnak meg. És ha ki öreg haranggal harangozza is be bölcsességét: a piaci kalmárok túlcsörgetik filléreikkel!
Náluk minden beszél, de már nincs ember, a ki értsen is. Mindenek vizbe esnek, de semmisem esik már mély kútba.
Náluk minden beszél, de semmisem sikerül, semmisem jut befejezésre. Minden kotkodácsol, de van-e még olyan, aki nyugodtan akarna tojásán ülni, hogy azt kiköltse?
Náluk minden beszél, ők mindent agyonbeszélnek. És ha mi még tegnap túlkemény vala magának az időnek is és fogának, ma már szétnyuzva, szétrágva lóg ki a maiak szájából.
Náluk minden beszél, ők mindent elárulnak. És ha mit valaha titoknak hivának és mély lelkek rejtekének, ma az utcai trombitásoké és utcai pillangóké.
Óh emberi lény, te csodálatos! Te sötét utcák zajongása. Ime ismét hátam mögött vagyon – legnagyobb veszedelmem hátam mögött vagyon!
Kimélés és könyörület mindig a legnagyobb veszedelmem és minden emberi lény akarja, hogy kiméljék és könyörüljenek rajta.
Magamba fojtott igazságokkal, bolond kézzel, elbolondított szívvel és a részvét apró hazugságainak halmazával élék mindig az emberek között.
Alakoskodva ülék közöttük, arra készen, hogy magam félreismerjem, csak hogy őket elviselhessem és örömest biztatám magam: „te bolond, nem ismered az embereket!“
Pedig az ember akkor ismeri félre az embert, ha emberek közt él: minden emberben tulságos az előtér, – mi haszna ott messzelátó, messzevágyó szemeknek.
És ha félreismertek engem: én jó bolond, e miatt jobban kiméltem őket, mint magamat: mivelhogy keménységre valék szokva magam ellen, és gyakorta magamon állék bosszút a kiméletért.
Mérges bögölyöktől összeszurdosva és kőhöz hasonlatosan kivájva a kajánság sok csöppjétől: ülék közöttük és még bizonykodám magam előtt: „a kicsi nem tehet kicsiségéért.“
És kivált azok, akik magukat a „jók“-nak hivják, legmérgesebb bögölyeim, szűzi ártatlansággal szúrnak, szűzi ártatlansággal hazudnak; hogyan tudnának ők, én irántam – igazságosok lenni!
A ki a jók között él, azt a részvét hazudni tanítja. A részvét nyomottá teszi a levegőt minden szabad léleknek. Mivelhogy a jók ostobasága feneketlen.
Hogy elrejtsem magam és szabadságom: ezt tanulám meg odalent: mert mindenkit szegénynek találtam lélekben. Azzal hazudott szánalmam, hogy mindenkiről tudám, – hogy mindenkin meglátám és megérzém, hogy a szellemből mit elégelt már meg és mit sokallt!
Merev bölcseik! Bölcseknek hivám őket, nem mereveknek – igy tanulék meg szavakat lenyelni. Sirásóikat kutatóknak és vizsgálóknak hivám – igy tanulék meg szavakat cserélni.
A sirásók betegséget ásnak maguknak. Öreg törmelék alatt kártékony gőzök lappangnak. Ne kavard föl a mocsarat! Élj hegyen!
Boldogan szívom be ujra a hegyi szabadságot! Arcom végre megváltatott minden emberi lény szagától!
Éles szellőktől miként pezsgőbortól csiklandozva: tüsszent lelkem, – tüsszent és ujjongva kivánja magának: Kedves egészségedre!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A három gonoszról.
1.
Álmomban, utolsó, hajnali álmomban egy hegyfokon állék – a világon túl; mérleget tarték és megmérém a világot.
Óh, miért hogy túlkorán jöve hozzám a hajnal pirossága: ő, a féltő-irígy fölserkentett izzásával: Mindig féltő-irígy hajnalí izzó álmaimra.
Hogy megmérheti az, akinek ideje van, megfontolhatja a jó fontoló, szárnyakkal elérheti az erős szárnyú, rejtélyét megfejtheti az isteni diótörő: ilyennek találá álmom a világot: –
Álmom, a merész vitorlázó, félig hajó, félig szélvész, lepkemódra hallgatag, nemes sólyomként nyugtalan: íme, ma mégis milyen nagy vala a türelme, milyen sok vala az ideje arra, hogy fontolójára vegye a világot!
Avagy talán titkos bölcseségem biztatá, nevető, éber nappali bölcsességem, amely gúnyol minden „végtelen világot?“ Mivelhogy így szól: „valahol erő van, a szám is mesterré lészen: mert több ereje vagyon.“
Mily biztosan nézte álmom ezt a véges világot, sem ujra, sem régire nem kiváncsiskodva, nem félve, nem kérve: –
– mintha érett alma kinálkoznék kezemnek, érett aranyalma, enyhén hűs, bársonyos bőrü: – ilyenként kinálkozék nékem a világ.
– s nem vala annyira rejtvény, hogy az ember szeretetét elriasztotta volna, s nem vala annyira megfejtett, hogy az emberi bölcseséget elaltatta volna: – emberi jó dolog vala nékem ma a világ, amelyre annyi kigyót-békát kiáltanak!
Milyen hálás vagyok hajnali álmomnak, hogy ilyenképen mérém ma korán a világot! Emberi jó dologként jöve ma hozzám ez az álom és szívem vigasztalója!
És hogy példáját kövessem nappal és legjava tulajdonait eltanuljam tőle: íme, a serpenyőbe tészem most a három legrosszabb dolgot és emberien jól lemérem.
A ki áldani tanított, megtanított káromkodni is: melyik három dolgot káromolják legtöbbet a világon? Ezeket akarom a serpenyőbe tenni.
Kéj, uralom-szomj, önzés!: ezt a három dolgot káromolták eddig legtöbbet; ezek valának leghíresebbek és leghírhedtebbek, – ezt a hármat akarom emberien jól lemérni.
Rajta! Itt van előhegységem, s ott van a tenger: ez felém hömpölyög, cafatosan, hizelegve, a hű öreg százfejü eb-szörnyeteg, akit szeretek.
Rajta! Mérlegem hömpölygő tengeren akarom tartani: és tanút is hívok, szemtanút – téged, remete-fát, téged erős illatút, a terebélyeset, akit szeretek!
Melyik hidon megy egykoron a „most“? Mi kényszer alatt kényszeríti magát a magas az alacsonyhoz? És mit jelent még a leggunyosabbnak is ez, hogy „felnőni.“?
Ime a mérleg nyelve nyugodt és egyenlőt mutat: három sulyos kérdést veték belé, három sulyos válasz vagyon a másik serpenyőben.
* * *
2.
Kéj: ezt a tövise, ez a nyársa a test minden ciliciumos megvetőjének; „világi hivság“-ként káromolja valahány másvilág-hivő: mivelhogy az minden tévtanítót kikacag és orránál vezet.
Kéj: lassu tűz a csőcseléknek, amelyen megégettetik; minden szúette fának, minden bűzlő cafatnak készenálló párosító és rotyogtató kemence.
Kéj: a szabad sziveknek ártatlan és szabad valami, a föld édenkertje, minden jövő túláradó hálája a „ma“ iránt.
Kéj: csak a fonnyadtnak édes méreg, de az oroszlán akaratunak nagy sziverősítő és áhítatosan kinált borok-bora.
Kéj: a magasabb boldogság és legmagasabb reménység előképének nagy boldogsága. Mert sokaknak igérteték házasság és több mint házasság-sokaknak, akik idegenebbek egymásnak, mint férfi és nő: – és ki fogta föl valaha egészen, mily idegenek egymásnak férfi és nő!
Kéj: – de bekerítem gondolataimat és még szavaimat is: hogy kertjeimbe a disznók és rajongók be ne törjenek!
Uralomszomj: a kőszivüek kőszivüinek lángostora; a kegyetlen kín, amely a legkegyetlenebbekre vár: eleven máglyák fekete lángja.
Uralomszomj: a gonosz bögöly, amely a leghiúbb népekre tétetik; minden bizonytalan erény gunyolója; a mely minden paripán és minden kevélységen nyargal.
Uralomszomj: földrengés, ami minden korhadtat és kivájtat megtör és kihány; te dörgő, dübörgő, büntető felszabadítója festett koporsóknak; villámló kérdőjel korai feleletek mellett.
Uralomszomj: minek pillantása előtt az ember csuszik-mászik, meglapul, szolgál, s mélyebben fetreng, mint kigyó és disznó: – mig végre felordít belőle a nagy megvetés.
Uralom-szomj: a nagy megvetés borzasztó tanítója, amely városoknak és birodalmaknak szemükbe prédikálja: „el veled“ – mig azután magukból is ez az ordítás kél: „el velem;“
Uralom-szomj: amely azonban fölszáll a tisztákhoz és magánosokhoz is, az önelégült magaslatokra is, izzón mint a szeretet, amely csábítóan biboros üdvösségeket fest a föld egére.
Uralom-szomj: de ki hívná szomjúságnak azt, ha a magas a hatalomért lekivánkozik! Valóban nincs semmi beteges és szomjas az ilyen vágyban és alászállásban!
Hogy a magános magaslat ne különüljön el örökre s ne érje be magával örökké: hogy a hegy a völgybe szálljon és a magánosság szelei alantra: –
Vajh! ki találna jó kereszt- és erénynevet az ilyen vágyakozásra? „Ajándékozó erény“ – ennek mondotta egykoron a mondhatatlant Zarathustra.
És ugyanakkor történék – bizony először történék! – hogy szava az önzést is magasztalá, az ép egészséges önzést, a mi hatalmas lélekből fakad: –
– hatalmas lélekből, amelyhez magas, szép diadalmas, tetszetős test illik, a mely körül minden dolog tükörré válik:
– a ruganyos, rábeszélő test, a táncos, a melynek hasonlata és kivonata a maga-élvező lélek. Az ilyen test és lélek maga-élvezése önmagát hívja „erény“-nek.
A jó és rossz szavaival, mint szent berkekkel veszi magát körül az ilyen maga-élvezés; boldogsága nevével száműz magától minden megvetendőt.
Száműz magától minden gyávaságot; ezt mondja: rossz – annyi mint gyáva! Megvetendő néki az, a ki mindig aggódik, sóhajtozik, sopánkodik s a legapróbb hasznot is fölkaparítja.
Megvet azután minden jajgató bölcseséget, mert valóban, van olyan bölcseség is, a mi sötétben virágzik, éjszakai árnyék-bölcseség: a mely mindig ezt sóhajtozza: „Minden hívságos!“
A sanda gyanut kevésbe veszi, valamint azt, a ki esküt akar szembenézés és kézadás helyett, – mivelhogy ez gyáva lelkek sajátsága.
Még kevesebbre becsüli a szolgálatkészt, az ebként simulót, a ki mindjárt hátára fekszik, az alázatosat; és olyik bölcseség is alázatos, kutyás, jámbor és szolgálatkész.
Azt meg éppen utálja, gyülöli, a ki soha sem akar védekezni, a ki mérges nyálat és gonosz pillantásokat lenyeldes, a hosszú türelmü, a mindent türő, a mindennel beérő: mivelhogy ez szolgalelkek sajátsága.
Egyre megy, hogy valaki istenekkel és isteni rugásokkal szemben szolga, avagy emberekkel és bárgyú emberi véleményekkel szemben: minden szolgalelkűséget leköp ő, ez a boldog önzés!
Rossz néki minden, a mi görnyedt és görnyedő, szolgai, a rab pislogó szeme, a nyomott szív és az a hamis engedékenység, a mely széles, gyáva ajakkal csókol.
És álbölcseség néki minden, mit szolgák és aggok és fáradtak eszeltek ki: és kivált a papok egészen gonosz, babonás, szellemeskedő háboruja!
Az álbölcsek, mindezek a papok, világfájdalmasok, a kiknek, a lelke némberi avagy szolgai, óh mennyit ártottak praktikáikkal öröktől fogva az önzésnek!
És szerintük éppen az lenne erény és hivatnék annak, hogy az önzésnek ártanak! És jusst emel, hogy „önzetlennek“-nek hivassék, mindez a világfájdalmas gyáva és keresztespók!
De mindezekre eljövend a nap, a változás, a birói pálca, a Nagy Dél: akkoron sok minden megnyilatkozand!
És a ki az „én“-t szentnek és üdvözítőnek mondja és az önzést boldogítónak, valóban, azt mondja, mint jövendőmondó: Ime, jő, már-már itt a Nagy Dél!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A nehézség szelleméről.
Szájam – a népé: túlságosan durva és szivből jövő a szavam selymes nyulak számára. És még idegenebbűl hangzik minden tintahalnak és pennarágónak.
Kezem – bolondkéz: jaj minden asztalnak, falnak és mindennek, a hol még elfér bolond-eszmecsere, bolond-szenny!
Lábam – lóláb; azzal kacagok és ügetek árkon-bokron át, keresztűl-kasúl, és veszett kedvű vagyok ilyen gyorsan futván. Gyomrom – bizonyára sasgyomor. Mivelhogy legjobban kedveli a bárányhúst. De bizonyos, hogy madár gyomra.
Ártatlan dolgokkal táplálkozva és kevéssel, türelmetlenül – készen, hogy elröppenjen – íme ilyen vagyok én: hogyne lenne bennem valami a madártermészetből!
És kivált az madártermészet, hogy ellensége vagyok a nehézség szellemének: és valóban ádáz ellensége, esküdt ellensége, ellensége öröktől fogva! Óh hová röpült és tévedt el már ellenségeskedésem! Tudnék erről dalt énekelni – és akarom is énekelni, bárha magam vagyok üres szobában és tulajdon füleimnek kell énekelnem.
Vannak persze dalosok, a kiknek csak telt ház láttára enged föl torkuk, válik beszédessé a kezük, kifejezővé a szemük, ébred a szívük: – nem vagyok ezekhez hasonlatos.
2.
Ha ki egykoron röpülni tanítja az embert, az elmozdított minden határkövet; minden határkő maga is levegőbe röpül előtte, a földet ujra fogja keresztelni – „könnyü“-nek fogja keresztelni.
A strucmadár gyorsabban fut mint a leggyorsabb ló, de még ő is befúrja nehéz fejét a nehéz földbe: ezenképen az ember is a ki még nem tud röpülni.
Nehéznek látja a földet és az életet; ezért akarja a nehézség szellemét! Ha ki pedig könnyű akar lenni, madár akar lenni, annak önmagát kell szeretnie: – im-ígyen tanítom én.
Persze, nem a betegek és sóvárgók szeretetével: mivelhogy ezeken a maguk szeretete is – bűzlik!
Tanuld meg magad szeretni – im-ígyen tanítom én – ép és egészséges szeretettel: a végre, hogy kitarts magadnál és ne kalandozz ide s tova.
Az ilyen kalandozás a felebaráti szeretet keresztnevét veszi magára: eleddig ezzel a szóval hazudtak és ámítottak legjobban, s kiváltkép azok, a kik az egész világnak nehezére esének.
És valóban, nem mára-holnapra szóló parancsolat, hogy tanuld meg magad szeretni. Sőt inkább valahány művészet közt ez a legfinomabb, legravaszabb, legvégső és legtürelmesebb.
Mert tulajdonosának minden tulajdon jól el vagyon rejtve; s minden kincses bánya közt legutoljára ássuk föl a magunkét; – így akarja a nehézség szelleme.
Már majdnem a bölcsőben nehéz szavakat és értékeket adnak velünk útravalóúl: „jó“ és „gonosz“ ennek az örökségnek a neve. Ezekért bocsátják meg nékünk, hogy élünk.
És azért engedik magukhoz a kisdedeket, hogy jókor eltiltsák őket a maguk-szeretetétől: így akarja a nehézség szelleme.
És mi – mi hűségesen hordozzuk, a mit ránk adtak, kemény vállakkal, zord hegyeken át! És ha elönt a verejték, azt mondják nékünk: „Igen, az élet terhe nehéz!“
De csak az ember hordozza nehezen a maga terhét! Mivelhogy fölösen sok idegen dolgot cipel vállán. A tevéhez hasonlatosan térdel le és tűri, hogy jól tele rakják.
Különösen az erős, teherbíró ember, kiben áhítat lakozik: fölösen sok idegen nehéz szót és értéket rak magára, – s íme az élet sivatag néki! És csakugyan! Sok tulajdon dolog terhe is nehéz! És az ember sok belső dolga olyan mint az osztriga, azaz utálatos, síkos, és nehezen megfogható,
– azonképen, hogy nemes díszű nemes héjnak kell helyette helyt állania. De ezt a művészetet is tanulni kell, hogy valakinek legyen héjja és szép látszata és okos vaksága.
Viszont az is sokszor tévedésbe ejt az emberen, hogy némely héj csekély és szomorú és nagyon is héj. Sok rejtett jóságot és erőt sohasem találnak ki; a legpompásabb csemegét nem izlelik meg!
Tudják ezt az asszonyi állatok, az édesek: kicsit több kövérség, kicsit több soványság – óh mennyi sors lappang ilyen kicsiségben!
Az embert nehéz fölfedezni és önmagának a legnehezebb: a szellem gyakorta hazudik a lélekről. Igy akarja a nehézség szelleme.
De az fölfedezte magát, a ki így szól: „ez az én jóm és az én gonoszom“: ezzel elnémította a vakondokot és a törpét, a ki így szól: „mindenkinek jó, mindenkinek gonosz.“
S bizony azokat sem szívelem, a kiknek minden jó s ez a világ éppen a legjobb. Az ilyeneket hívom én a mindennel-beérőknek.
A mindennel-beérés, a mi mindent izletesnek talál, nem a legjobb ízlés! Tisztelem a finnyás, válogatós nyelveket és gyomrokat, mik „én“-t, „igen“-t és „nem“-et mondani megtanulának.
De mindent megrágni, megemészteni – ez igazán disznó-természet! Mindig i–á-val „igen“-t bólintgatni – ezt csak a szamár tanulta meg és a vele rokonszellemek!
Rozsda-sárga és vér-píros: ez az én gusztusom – az vért kever minden színbe.
De a ki fehérre meszeli a házát, meszelt lelket árul el nékem.
Egyik mumiákba szerelmes, a másik kisértetekbe, s mindkettő ellensége minden húsnak és vérnek – óh! mennyire utálom mindkettőt. Mert én szeretem a vért!
És nem akarok ott lakni, időzni, a hol folyton köpködnek: ez az én gusztusom, – még inkább élek tolvajok és eskűszegők között. Senkinek sincs arany a szájában.
S még undorítóbbak nékem a lévnyalók: és a legundorítóbb állatot, a mit találék, élősdinek keresztelém: az nem akart szeretni és mégis szeretetből akart élni.
Boldogtalannak hívok mindenkit, a kinek nincs más választása, mint hogy vadállat legyen vagy vadállat-szelídítő: nem ütném föl ilyennél a sátorfám.
Boldogtalanoknak hívom azokat is, a kiknek mindig várniok kell, – nem az én szájam íze szerintiek: mind ezek a vámosok és kalmárok és királyok és más ország- és boltbakterek.
Valóban, magam is megtanultam a várást istenigazában – de csak a magamra-várást. És megtanultam, hogy mindenen álljak, járjak, fussak, ugorjam, másszam, táncoljak.
Ez pedig az én tanításom: a ki egykoron a röpülést akarja megtanulni, az előbb tanuljon állni, járni, futni, mászni, táncolni: – nem éred el egyszerre szárnyaddal a röpülést!
Kötéllétrán tanultam sok ablakot megmászni, fürge lábbal hágtam magas árbocokra; a megismerés magas árbocain ülni nagy boldogság nékem, –
apró láng módjára lobogni magas árbocokon: kis fényesség ugyan, s mégis nagy vigasztalás hányatott hajósoknak és hajótörötteknek!
Sokféle úton-módon értem el igazságomat: nem egy lajtorján hágtam a magasba, a honnan az én szemem az én messzeségembe kalandozik.
És csak nem szívesen tudakolám az utat, – ez megint nem volt ínyemre! Inkább magukat az utakat kérdezém meg, kisértém meg.
Minden léptem kisértés és kérdés vala – és valóban, felelni is tanulni kell az ilyen kérdésekre! De éppen ez – az én gusztusom –
– nem jó, nem rosz, hanem az én gusztusom, a mit nem szégyellek, nem titkolok.
„Ez – íme ez az én utam, – merre van a tied?“ – így felelek azoknak, a kik tőlem „az“ utat tudakolják. „Az“ út tudniillik – nincs!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Ódon és uj táblákról.
1.
Imhol ülök és várok, körülvesznek ódon összetört táblák, s uj, félig teleirtak is. Vajjon mikor jön el az én órám?
– lemenetelem, tönkremenetelem órája: mivelhogy még egyszer el akarok menni az emberekhez.
Ime erre várok: mert előbb kell, hogy jelek jőjjenek nékem, hogy az az én órám, – a nevető oroszlán a galambsereggel.
Azonközben magammal beszélgetek, mint a kinek ideje van. Senki sem mesél ujat: így hát magamat mesélem enmagamnak.
* * *
2.
Mikoron az emberekhez jövék, öreg balhiten ülve találám őket: mindnyájan azt hivék, már régen tudják, mi jó, mi rossz az embernek.
Öreg, fáradt dolognak tartának minden beszédet az erényről, s ha ki jól akart aludni, lefekvés előtt még „Jó“-ról, „Gonosz“-ról beszélt vala.
Ezt az álmosságot rebbentém én föl, tanítván: mi Jó, mi Gonosz, azt még nem tudja senki: hanemha az, a ki teremt!
Ez pedig az, a ki az ember célját megteremti és a földnek megadja értelmét és jövőjét: s csupán ez teremti meg, hogy valami Jó vagy Gonosz.
És meghagyám nékik, döntsék föl vén pulpitusaikat és mindent, valahol csak az az ócska balhit ült vala; meghagyám nékik, nevessenek nagy erénymestereiken és szentjeiken és költőiken és világmegváltóikon.
S hogy komor bölcseiken nevessenek, azt is meghagyám nékik: és mindenkin, a ki valaha fekete madárijesztőként óva-intve ült vala az élet fáján.
Nagy temetőjük útjára ülék, dög és keselyű mellé – és kacagék minden „hajdan“-ukon és korhadt, esendő dicsőségén.
Bizony, bizony a bűnbánat prédikátoraihoz és bolondokhoz hasonlatosan kiálték kigyót-békát minden nagy és kicsiny dolgukra – hogy legjobbjuk is annyira kicsiny! Hogy legnagyobb gonoszságuk is annyira kicsiny! – ilyeténképen kacagék.
Bölcs vágyódásom ordíta és kacaga belőlem im-ígyen, a mely hegyeken született vala, valóban, vad bölcseség! – az én nagy, zugó szárnyu vágyódásom.
És gyakorta kacagás közben el-tova-föl ragada engem: akkor bizony borzongva repülék, nyilként, napsugártól mámoros elragadással:
– el-ki távoli jövőbe, mit még nem látott álom, melegebb Délre, mit valaha képirók megálmodának: oda, hol a táncoló istenek minden mezet röstelnek: –
hogy hasonlatokban beszéljek és költők módjára sántítsak és dadogjak: és bizony, bizony, szégyellem, hogy még költőnek kell lennem!
Hol minden létesülést körülöttem istenek táncának és istenek magas kedvének láték és a világot szabadjára eresztve, játszva, futkosva és önmagához visszamenekülve:
– mint sok isten örökös egymástól-futását, egymás-keresését, mint sok isten boldog ellenmondását, maguk ujra-tartását ujra együvé-tartozását:
Hol minden idő úgy tünék föl nékem, mintha boldog gúny volna a percekre, hol a szükségszerűség maga volt a szabadság, a mely boldogan játszadozék a szabadság tövisével; –
Hol én is viszontlátám régi ördögömet és ősi ellenségemet, a nehézség szellemét és mindeneket, miket teremtett: a kényszert, a szabályt, a szükséget, a következményt, a célt, az akaratot és a jót és a gonoszt: –
Mert nem kell-e valaminek lenni, a mi fölött eltáncolni lehessen? Nem kell-e a könnyüek, legkönnyebbek kedvéért – vakondoknak és lomha törpéknek is létezniök?
* * *
3.
S ott vala az is, a hol ezt a szót: „emberfölötti ember“ fölszedém az útról és azt, hogy az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni,
– hogy az ember híd és nem cél: a ki boldognak magasztalja magát dele és estéje miatt, mint uj hajnalhasadás felé vezető út
– a Zarathustra szót a Nagy Délről, s valamit még az ember fölé függeszték, biboros második esthajnalhoz hasonlatosan.
Valóban uj csillagokat is láttaték velük uj éjszakákkal együtt; és felhő és nap és éjjel fölé feszítém még a nevetést, mint tarka kárpitot.
Megtanitám őket minden költeményemre, iparkodásomra: egygyé költeni, összehordani a mi az emberben töredék, és rejtély és szörnyű véletlen, –
– mint költő, rejtélyfejtő és a véletlentől megváltó megtanítám őket, hogy a jövő teremtésén munkálkodjanak és hogy mindent, a mi volt – teremtve megváltsanak.
Megváltsák az ember múltját és minden „volt“-ot átteremtsenek, valamig az akarat így nem szól: „De hisz így akartam! Igy fogom akarni.“
– Ezt hívám én előttük megváltásnak, s úgy tanítám, hogy csak ezt híjják megváltásnak.
Ime az én megváltatásomra várok, – hogy utoljára hozzájok menjek.
Mert még egyszer akarok az emberekhez menni, közöttük akarok tönkremenni, haldokolva nékik akarom adni legdúsabb ajándékomat.
Ezt a naptól lesém el, ha leszáll, ő, a dúsgazdag, aranyat szór ekkor a tengerbe, kimeríthetetlen gazdagságából – azonképen, hogy még a legszegényebb halász is aranylapáttal evez! Mert így látám egykoron és könnyes szemem nem lakék jól a látvánnyal.
A naphoz hasonlatosan akar Zarathustra is leszállani: imhol ül most és vár; körülveszik ódon összetört táblák és uj táblák is, – félig teleírtak.
* * *
4.
Imhol egy uj tábla: de hol vannak az én véreim, a kik őket velem völgynek és hús-szívekbe viszik?
Ezt követeli nagy szeretetem a legtávolibb iránt: ne kíméld közelvaló felebarátodat! Az ember olyan valami, a minek fölébe kell kerűlni.
Sokféle az útja-módja a túlszárnyalásnak: láss te néki! De csak bohóc gondolja; „az embert által is lehet ugrani.“
Bírd le magad még felebarátodban is: és ha rabolhatsz jogot, ne adasd azt magadnak!
A mit te tész, azt nem teheti néked senki se viszont. Lám, nincs visszafizetés.
A ki nem tud magának parancsolni, az csak engedelmeskedjék. És olyik tud magának parancsolni, de még sok a híjja, hogy engedelmeskedjék is magának!
* * *
5.
Im-ígyen akarja a nemes természet: semmit sem akar ingyen, legkevésbbé az életet.
A ki a csőcselékből való, ingyen akar élni; de mi többiek, a kiknek az élet adá magát, – mindig azon töprengünk, mi legjobbat adjunk viszont érette.
És valóban, előkelő szó az, a mi így szól: „a mit nékünk az élet igér, azt mi meg akarjuk – az életnek tartani!“
Ne akarj élvezni ott, a hol nem adsz élvezni valót. És – ne akarj élvezni!
Mivelhogy az élvezet és az ártatlanság a legszemérmesebb dolgok: egyik sem akarja, hogy keressék. Kell, hogy meglegyenek bennünk, – de még jobb, ha vétket és fájdalmat keresünk!
* * *
6.
Óh, én véreim, a ki első valamiben, az mindig föláldoztatik. Mi pedig elsők vagyunk.
Megannyian titkos áldozati oltárokon vérzünk; megannyian égünk és sülünk ódon faragott képek tiszteletére.
Javarészünk még fiatal, ez izgatja a vénhedt torkokat. Húsunk zsenge, bőrünk csak báránybőr: – hogy ne izgatnók mi az öreg bálványok papjait!
S még bennünk lakozik ő, az öreg bálványpap, a ki javarészünket lakomára süti. Óh, én véreim, hogy ne lennének az elsők: áldozatok!
De így akarja a fajtánk; és én szeretem azokat, a kik nem akarják magukat megóvni. A lemenőket szeretem teljes szívemből: mivelhogy átmenők.
* * *
7.
Hogy igazak legyenek – erre csak kevesen képesek! S a ki tud is az lenni, az még nem akarja! S legkevésbbé tudnak azok lenni: a jók.
Óh, ezek a jók! – Jó emberek soha sem mondják az igazat; s betegség a szellemnek, ha ilyen jó.
Ezek a jók engednek, megadják magukat, szivük kajdácsol, lelkük mélye engedelmeskedik: de a ki engedelmeskedik, az nem hallja önmagát!
Mindennek, a mit a jók gonosznak neveznek, össze kell jönnie, hogy az igazság megszülessék: óh, én véreim, azután elég gonoszok is vagytok-e erre az igazságra?
A vakmerő merés, a hosszas gyanakvás, a kegyetlen „nem“, a keserű indulat, az elevenbe vágás – mi ritkán egyesűl az! Pedig ilyen magból – nemződik az igazság!
A gonosz lelkiismeret szomszédságában növekedék eddig minden ismeret! Törjétek össze, törjétek össze nékem az ódon táblákat, ti megismerők!
* * *
8.
Ha a vízen van gerenda, ha palló és karfa vezet át a folyón: bizony, senkinek sem hisznek, ha így beszél: „Minden folyóban van.“ Hanem még az együgyűek is ellentmondanak néki. „Hogyan? – mondják az együgyűek – minden folyóban volna? Hisz a gerenda és palló a folyó fölött van!“
„A folyó fölött minden szilárd, a dolgok minden értéke, a hidak, fogalmak, minden „jó“ és „gonosz“: mindez szilárd!“
S ha eljő a kemény tél, a folyó – állatszelidítője: akkor még a legélesebb elméjűek is megtanulnak gyanakodni; és, valóban, nemcsak az együgyűek mondják akkoron: „Nem áll-e minden?“
„Alapjában minden áll“ – ez igazi téli tanítás, jó terméketlen időknek, jó vigasztalás téli álmot aluvók és suton űlők számára.
„Alapjában véve minden áll“ –: de ez ellen prédikál az olvadás szele.
Az olvadás szele, bika, aki nem szántó bika – megvadúlt bika, törő-zúzó, aki dühödt szarvával jeget tör! S a jég – pallót tör!
„Óh jaj! Óh öröm! Az olvadás szele fú!“ – prédikáljátok, én véreim, utcaszerte!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
9.
Van egy régi képzelődés, annak neve „jó“ és „gonosz.“ Jövendőmondók és csillagjósok körül forgott eddig ennek a képzelődésnek a kereke.
Egykoron hittenek jövendőmondóknak és csillagjósoknak: és ezért hittenek ebben: „Minden végzetszerű: így kell tenned, mert kénytelen vagy vele!“
Azután ismét bizalmatlanok valának minden jövendőmondó és csillagjós iránt: és azért hivék, hogy „minden szabadság: bírsz, mert akarsz.“
Óh, én véreim, eleddig csak képzelődtek a csillagokról és jövendőről, nem pedig tudtak is: éppen ezért eleddig csak képzelődtek a jóról és gonoszról, nem pedig tudtak is!
* * *
10.
„Ne rabolj! Ne ölj!“ – ezeknek az igéknek egykor szent volt a nevük; az emberek fejet-térdet hajtának nékik és saruikat leveték előttük.
Ámde azt kérdezem tőletek: volt-e valaha nagyobb rabló és emberölő, a minők ezek a szent igék valának?
Avagy nincs-e minden életben magában – rablás és emberölés? És hogy ilyetén igéknek szent volt a nevük, vajjon nem öletett-e meg ezzel maga az igazság?
Vagy talán a halál prédikációja volt, hogy szentnek mondaték, a mi minden élet ellen szólt és ellene adott tanácsot?
Óh, én véreim, törjétek, törjétek össze nékem az ódon táblákat!
* * *
11.
Azért szánok én minden elmúltat, hogy látom: ki van szolgáltatva, –
– ama nemzetség kénye-kegyelmének, szellemének, őrűletének, a mely eljövend és mindent, a mi volt, a maga hídjává magyaráz át!
Nagy zsarnok jöhet, csalafinta szörnyeteg, a ki kegyelmével és kegyetlenségével minden multat addig kényszerítene és gyötörne, valamig az ő hídja és előjele és hirnöke és kakasszója lenne.
Ez pedig a másik veszedelem és másik részvétem: – a ki a csőcselékből való, annak emlékezete visszanyúlik tán a nagyapjáig, – a nagyapjával pedig megszűnik néki az idő.
Im-ígyen minden múlt ki van szolgáltatva; mivelhogy eljöhet az idő, a mikor a csőcselék leend az úr és sekély vizekbe fojt majd minden időt.
Ezért, óh én véreim, ezért kell egy uj nemesség, a mi minden csőcseléknek és minden zsarnoknak ellensége és a mely uj táblákra ujonnan írja ezt a szót: „nemes“.
Sok nemesre van szükség és sokfajta nemesre, hogy nemesség lehessen! Vagy, miként egykor hasonlatképen mondám: „Éppen az az isteni, hogy vannak istenek, de nincs isten!“
* * *
12.
Óh, én véreim, uj nemességre avatlak és utallak titeket: kell, hogy nemzői és tenyésztői és magvetői legyetek a jövendőnek, –
valóban, nem olyan nemességre, a mit kalmármódra kalmárpénzen megvehettek: mivelhogy csekély az értéke mindennek, valaminek ára vagyon.
Ezentúl ne az adja becsületetek, a honnan jöttök, hanem a hová mentek! Akaratotok és lábatok, a mely túl akar rajtatok menni – adja uj becsületetek!
Bizony, bizony, ne az, hogy fejedelmet szolgálátok – mit nekünk még a fejedelmek! – vagy hogy annak, a mi fennáll, védőbástyái levétek, hogy szilárdabbúl álljon!
Ne az, hogy nemzetségtek az udvarnál udvaronccá lőn és ti megtanultatok iromba flamingóhoz hasonlatosan, órákhosszat, sekély tavakban állani:
– mert állani-tudni érdem az udvaroncoknál; és minden udvaronc azt hiszi, a halál utáni boldogsághoz tartozik, – hogy szabad lesz ülnie!
S ne az, hogy egy lélek, a kit ők szentnek magasztalnak, eleiket szent földre vezette, a melyet én nem magasztalok „szent föld“-nek: mivelhogy azon a földön, a hol a fák legrosszabbja nőtt vala: a keresztfa – nincs mit szentnek magasztalni! – és valóban, bárhová vezeté ez a „szentlélek“ lovagjait, hadaik élén mindig – kecskék és libák és kótyagos fejűek futának!
Óh, én véreim, nemességtek ne hátra tekintsen, hanem ki, előre! Száműzetve legyetek minden szülő- és öregszülő-földről!
A gyermekföldet, gyermekeitek földjét szeressétek: ez a szeretet légyen uj nemességtek, – a fölfedezetlen, a legtávolibb tengereken fekvő földeket! Azt mondom néktek: ezt keressék, keressék szüntelenűl vitorláitok!
* * *
13.
„Minek élni? Minden hívságos! Élni annyi mint szalmát csépelni; élni annyi mint megégetődni és még sem melegedni.“
Ilyen ócska fecsegés ma még mindig „igazság“-számba vétetik; s hogy ócska és dohosszagú éppen ezért nagyobb a tisztelete. A korhadás is nemesít. – Gyermekeknek szabad így beszélniök: ők kerülik a tüzet, mert megsütötte őket! Sok a gyerekes a bölcseség salabektereiben.
És ha ki mindig „szalmát csépel“ hogy szólhatná meg a csépelést! Az ilyen bolondnak be kellene kötni a száját!
Az ilyenek asztalhoz ülnek, de nem hoznak semmit se magukkal, még derekas étvágyat sem: és íme igy szólják meg a világot: „Mínden hivságos!“ De jól enni, jól inni, óh én véreim, valóban nem hívságos művészet!
Törjétek, törjétek össze nékem a sohasem vigadók tábláit!
* * *
14.
„A tisztáknak minden tiszta“ – úgymond a nép. Én pedig mondom néktek: a disznóknak minden disznósággá válik!
Ennek okáért prédikálják a rajongók és fejhorgasztók, a kik szivüket is lehorgasztják: „maga a világ is sáros szörnyeteg.“
Mert ezek mind tisztátalan lelkűek; különösen pedig azok, a kik nem ismernek nyugodalmat, pihenést, hanemha hátúlról, túlról nézik a világot, – ezek a túlvilág-hivők.
Nékik szemökbe mondom, bárha nem hangzik kedvesen: a világ abban hasonlít az emberhez, hogy hátulja van – ennyi igaz!
Igaz, van a világon sok sár: ennyi igaz! De azért a világ még nem sáros szörnyeteg!
Van abban bölcseség, hogy a világon sok pocsolya bűzlik: de az utálat maga szárnyakat növel és forrástsejtő erőket!
A legjobban is van még valami utálatos, és a legjobb is még valaki, a kit túl kell szárnyalni!
Óh, én véreim, sok bölcseség vagyon abban, hogy sok sár vagyon a világon!
* * *
15.
Hallám, hogy kegyes túlvilág-hivők ilyeténkép beszélnek lelkiismeretükhöz és pedig rosszaság, hazugság nélkül, – jóllehet nincs a világon rosszabb, sem hazugabb:
„Hagyd a világot! Egy ujjadat se emeld reá!“
„Hadd őket, hadd fojtogassák, szurdossák, nyúzzák, vakarják egymást: egy ujjadat se emeld ez ellen! Ez majd megtanítja őket, hogy lemondjanak a világról.“
– Törjétek, törjétek össze nékem, óh én véreim, a kegyeseknek ez ódon tábláit! Szedjétek ízekre igéitekkel a világot ócsárlók igéit!
* * *
16.
„A ki sokat tanúl, az megtanúlja, hogy letegyen minden heves kivánságról“ – ezt sugdossák egymásnak ma minden sötét utcában.
„A bölcseség elfáraszt, semmi sem éri meg a fáradságot; ne kivánkozz semmi után!“ – ezt az uj táblát találám még nyilt piacokon is.
Törjétek össze, én véreim, törjétek össze ez az uj táblát is! A világot únók függeszték oda és a halál prédikátorai és a porkolábok: mert íme az rabigába hajtó prédikáció is!
Mivelhogy rosszúl tanulának és nem a legjobbat és mindent túlontúl korán és mindent túlontúl hamarosan; mivelhogy rosszúl evének, azért ronták el gyomrukat,
– mert rossz gyomor a szellemük: az javalja a halált! Mert bizony, bizony: a szellem gyomor!
Az élet az öröm kútfeje: de a kiből rossz gyomor szól, a búbánat apja, ennek minden forrás mételyes.
Megismerni: öröm az oroszlán akaratának! De a ki elfáradt, azon idegen akarat az úr s minden hullám játszadozik véle.
És az mindig a gyenge emberek természete, hogy eltévednek utaikon. És végezetre még azt kérdezi fáradságuk: „miért menénk valaha egyáltalában utakon! Minden egyre megy!“
Ezek fülének kedves az íge: „Semmi sem éri meg a fáradságot! Ne akarjatok!“ De ez rabigába hajtó prédikáció.
Óh, én véreim, friss pezsgő szél Zarathustra minden fáradt utasnak; még sok orrot csavarint tüsszentésre!
S még falakon is átfú az én szabad lehelletem, és börtönökbe és bebörtönzött lelkekbe!
Az akarat felszabadít: mivelhogy akarni annyi, mint alkotni: így tanítom néktek. És csak a végre tanuljatok, hogy alkothassatok.
És még a tanulást is csak tőlem tanuljátok, a jóltanulást! – A kinek füle van, az hallja!
* * *
17.
Itt áll a csolnak, – oda át talán a nagy Semmibe vezet az út. – De vajjon ki akar ebbe a „talán“-ba beszállani?
Közületek senki sem akar a halál csolnakjába szállani! Hogyan lennétek hát világ-únottak!
Világ-únottak! És még a földtől sem váltatok meg! Még mindig a földet sóvárgóknak látlak titeket, szerelmeseknek tulajdon föld-unalmatokba!
Nem hiába, hogy lelóg az ajkatok: – egy-egy apró földi vágy ül még rajta! És szemetekben nem uszkál-e apró felhője az el nem felejtett földi örömnek?
Sok jó találmány van a földön; egyik hasznos, a másik kellemes: ezekért kell a földet szeretni.
És sok jól kitalált dolog van rajta, a mi olyan mint a fehérnép keble: hasznos és kellemes is egyszersmind.
De ti világ-unottak! Ti föld restjei!
Rajtatok vesszővel kell hegedülni! Vesszőcsapásokkal kell lábatokba kedvet önteni.
Mert ha nem vagytok betegek és kiélt fickók, a kiket megúnt a föld, akkor ravasz lajhárok vagytok vagy torkos elrejtőzött kéjenc-macskák. És ha nem akartok ismét vigan futni, úgy szálljatok poklokra!
Ámde nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy az ember az életet befejezze, mint uj versét: tudja ezt minden orvos és minden költő.
* * *
18.
Óh, én véreim, vannak táblák, miket az elfáradás és vannak táblák, miket a bűzlő lustaság teremtett: bárha egyformán beszélnek is, nem akarják, hogy egyformán hallgassák őket.
Lássátok ezt az elepedőt! Már csak arasznyira van céljától, de nagy fáradságától dacosan lecsücsült a porba: ez a bátor!
Nagy-fáradtan ráásít útra, földre, célra és önmagára: egy tapodtat sem akar tovább tenni, – ez a bátor!
Ime a nap ráizzik és ebek nyaldossák verejtékét: de ő itt hever dacosan és inkább eleped!
Valóban, még hajánál fogva kell majd egébe felhúznotok ezt a hőst!
De jobb, ha fekve hagyjátok ott, a hová feküdt vala, hogy rájöjjön szemére az álom, a vigasztaló, üdítő záporával:
Hagyjátok fekve, valamíg magától fölserken, – a míg magától visszavon minden fáradtságot és mindazt, a mi fáradságot hirdet belőle!
Csak az ebeket kergessétek el tőle, én véreim, a lusta sompolygókat és a dongó légysereget: –
– a „müveltek“ mindezt a dongó raját, a mi minden hős verejtékén – lakmározik.
* * *
19.
Köröket vonok magam köré és szent határokat; egyre kevesebben hágnak föl velem egyre magasabb hegyekbe: hegységet építek egyre szentebb hegyekből.
De bárhová hágtok is velem, én véreim: vigyázzatok, hogy ne tartson veletek élőskődő!
Az élősködő, csúszómászó, simulékony féreg, a mi beteg, kisebzett gödreiteken akar hízni.
És az a mestersége, hogy kiszimatol föltörekvő lelkeket, a mikor fáradtak: bánatotokba, kishitetekbe, gyöngéd szemérmetekbe rakja ronda fészkét.
Valahol gyönge az erős, túlszelid a nemes, odarakja fészkét: az élősködő ott lakik, a hol a Nagynak apró kisebzett gödrei vannak.
Mi minden létező legmagasabb példánya s mi a legalacsonyabb? Az élősködő a legalacsonyabb; a ki pedig a legmagasabb példány, az táplálja a legfőbb élősködőt.
Az a lélek, a melyiknek leghosszabb a lajtorjája és a legmélyebbre nyúlik: miképen lehetne, hogy ne ezen ülne a legtöbb élősködő?
– a legterebélyesebb lélek, a melyik legtávolabbra tud önmagában futni, tévelyegni, kalandozni; a legszükségszerübb, a mely csupa kedvből rohan a véletlenbe: –
– a létező lélek, a melyik a létesülésbe merül; a bíró lélek, a melyik az akaratba és kivánságba akar merülni: –
– az örvényből menekülő, a melyik enmagát a legtávolibb körben ujra utóléri; a legbölcsebb lélek, a melyet a bolondság legédesebben unszol: –
– az enmagát legjobban szerető, a melybe minden dolog áramlik és visszaáramlik és árad és apad: óh miképen lehetne, hogy ne a legmagasabb lelken rágódnának a leghitványabb élősködők?
* * *
20.
Óh, én véreim, kegyetlen vagyok-e? De azt mondom: a mi esik, azt még taszítsátok is!
A „ma“ minden dolga – esik, szétesik: ki akarná még tartani! De én – én még taszítani is akarom!
Ösméritek, milyen élvezet köveket gurítani meredek mélységbe? A „ma“ emberei, lássátok, mint gurulnak mélységembe!
Előjátéka vagyok jobb játékosoknak, óh én véreim! Példájuk! Cselekedjetek példámra!
És a kit nem tanítottok meg röpülni, azt tanítsátok meg – gyorsabban esni!
* * *
21.
Szeretem a bátrakat: de nem elég, hogy üss, vágj, – azt is kell tudnod, kit ütsz-vágsz!
És gyakorta több bátorság kell ahhoz, hogy szablyádat hüvelyében tartsad és ellépkedj valaki mellett, hogy méltóbb ellenfélre gyüjtsd erődet!
Csak olyan ellenségetek legyen, a ki gyülöletreméltó, de nem olyan, a ki megvetendő is: büszkéknek kell lennetek az ellenségetekre: erre tanítálak már egyszer.
A méltóbb ellenségre gyüjtsétek erőtöket, barátim! Ezért sok mellett el kell lépnetek. – Különösen a sok csőcselék mellett, a ki népről, népekről lármáz fületekbe.
Tartsátok tisztán a szemeteket az ő érveiktől, amelylyel valamit védenek, támadnak. Sok itt az igazság, sok itt a hamisság: a ki nézi, dühre gerjed.
Belénézni, beléverni – az itt egy dolog; ezért távozzatok az erdőbe és altassátok el szablyátokat!
Menjetek a ti utatokra! Hadd menjenek a nép és népek a magukén! – valóban sötét utakon, miken nem villog a reménység egyetlen sugara.
Hadd uralkodjék itt a kalmár, a hol minden, a mi még fénylik – kalmár aranya! Nem a királyok korát éljük: a mi ma népnek nevezi magát, nem érdemel királyt.
Lám, mint cselekednek ezek a népek maguk is a kalmárok példájára: még minden szemétből is fölszedik a legapróbb hasznot!
Egymásra lesegetnek, egymástól lesegetnek el egyetmást – ezt „jó szomszédság“-nak hivják. Óh boldog, távoli idők, a mikor a nép azt mondá: „úr akarok lenni a népeken!“
Mert, én vérem: uralkodjék a legjobb; a legjobb akar is uralkodni! És valahol máskép hangzik az íge, ott – nincs meg a legjobb.
* * *
22.
Ha azok – ingyen kapnának kenyeret! Óh, jaj! Mi után orditoznának azok! Kenyérkereset: ez az ő igazi mulatságuk; s hadd keressék keservesen!
Ragadozók ők: „munká“-jukban is van még rablás, keresetükben – is van még rászedés! Hadd keressék hát keservesen!
Legyetek hát jobb ragadozók, finomabbak, okosabbak, emberhez hasonlóbbak; mert az ember a legjobb ragadozó.
Már minden állat erényeit elragadta az ember: mivelhogy minden állat közt az ember sorsa volt a legkeservesebb.
Már csak a madarak vannak fölötte. S ha az ember még röpülni is megtanúl, óh jaj, vajjon hova föl – röpülne ragadozó kedve!
* * *
23.
Ilyennek akarom a férfit és a nőt: derék harcosnak az egyiket, derék szülőnek a másikat, s mindkettőjüket derék fejen-lábon táncolónak.
És kárbaveszett napunk légyen, a midőn nem táncoltunk egyszer! És hazug légyen nékünk minden igazság, a melyet nem kisért nevetés.
* * *
24.
Házasságkötéstek: vigyázzatok, ne legyen rossz kötés! Nagyon hamar kötétek: ezért következik belőle házasság-törés!
És még jobb a házasság-törés, mint a házasság-hajlás, házasság-hazudtság! – Egyszer egy asszony ezt mondta nékem: „igaz, hogy megtörtem a házasságot, de előbb a házasság tört meg – engem!“
A rosszúl párosítottakat mindig a leggonoszabb bosszúvágyóknak látám: mindenkin megtorolják, hogy már nem futkoshatnak külön-külön.
Ennek okáért akarom, hogy a becsületesek így szóljanak egymáshoz: „most szeretjük egymást: lássuk, hogy megőrizzük szeretetünket! Avagy igéretünk bal-látás volna?“
– „Adjatok nékünk haladékot és rövid házasságot, hogy lássuk, vajjon rátermettünk-e a nagy házasságra! Nagy dolog az, mindig négyszemközt lenni!
Im-ígyen szól a tanácsom minden becsületesnek; és ugyan mi lenne szeretetem az emberfölötti emberhez és minden eljövendőhöz, ha mást tanácsolnék és beszélnék!
Hogy ne csak tovább nemzzetek, hanem fölfelé – erre, óh véreim, erre segítsen titeket a házasság kertje!
* * *
25.
A ki megismeré a múlt eredetét, lám, az végezetre a jövendő forrásait fogja keresni és uj eredeteket.
Óh, én véreim, egy kevéssé és uj népek támadnak majd és uj források zuhognak uj mélységekbe.
Mert a föld rengése sok kutat betemet, sokat elszikkaszt: de belső erőket és rejtett dolgokat is hoz napvilágra!
A föld rengése uj forrásokat tár föl. Vén népek földrengéséből új források fakadnak.
És a ki így kiált: „Imhol egy forrás sok szomjuhozónak, egy szív sok sóvárgónak, egy akarat sok eszköznek,“ – köréje nép sorakozik, azaz: sok próbálkozó.
Ki tud parancsolni, ki tud engedelmeskedni – ez tétetik itt próbára! Óh, mely hosszú kereséssel, találgatással, nem-találással, tanulással és ujra próbálással!
Az emberi társadalom: próbálkozás – ezt tanítom – hosszas keresés: de a parancsolót keresi! –
– próbálkozás, óh én véreim! És nem „társadalmi szerződés“! Törjétek össze, törjétek össze nékem a puha szívüeknek és felemásoknak ezt a szavát!
* * *
26.
Óh, véreim! kik fenyegetnek a legnagyobb veszedelemmel minden emberi jövendőt? Nemdenem a jók és igazak? –
– nemdenem azok, akik ezt mondják, és érzik is szivükben: „mi jól tudjuk már, mi jó és mi igaz s birjuk is ezt; jaj azoknak, a kik itt még keresnek!
Pedig bárminő kárt tesznek is a gonoszok: a jók-okozta kár a legkárosabb kár!
És bárminő kárt tesznek is a világ rágalmazói: a jók-okozta kár a legkárosabb kár.
Óh, én véreim, a jók és igazak szívébe látott az, a ki egyszer ezt mondá: „farizeusok.“ De nem érték meg őt.
Még a jók és igazak sem értheték meg őt: lelkük jó lelkiismeretük kalitkájába van fogódva. A jók ostobasága feneketlenűl bölcs.
Az igazság pedig ez: kell, hogy a jók farizeusok legyenek, – nincs más választásuk!
Kell, hogy a jók keresztre feszítsék azt, a ki tulajdon erényt talál ki magának! Ez az igazság!
S a második, a ki földjüket fölfedezte, a jók és igazak földjét, szivét és talaját: az vala, a ki kérdezé: „kit gyülölnek legjobban?“
A teremtőt gyűlölik a legjobban, azt, a ki táblákat tör és ócska értékeket, a törőt – törvénytörőnek hívják.
A jók ugyanis – nem tudnak teremteni: ők mindig a vég kezdete: –
– keresztre feszítik azt, a ki uj értékeket ír uj táblákra, föláldozzák maguknak a jövőt, – keresztre feszítik az ember minden jövendőjét!
A jók – ők mindig a vég kezdete valának.
* * *
27.
Óh, én véreim, és megértétek-e ezt az igét? És a miket egykoron az „utolsó emberről“ mondék? – –
Kik fenyegetik a legnagyobb veszedelemmel az ember minden jövendőjét? Nemdenem a jók és igazak?
Törjétek össze, törjétek össze nékem a jókat és igazakat! – Óh, én véreim, és megértétek-e ezt az igét?
* * *
28.
Menekültök előlem? Megijedtetek? Reszkettek ettől az igétől?
Óh, én véreim, mikoron azt mondám néktek, hogy törjétek össze a jókat és a jók tábláit: csak akkor szállítottam az embert magas tengerére.
És íme csak most jön reá a nagy rémület, a nagy maga-körül-nézés, a nagy betegség, a nagy utálat, a nagy tengeri betegség.
Hamis martokat és hamis biztosságokat hirdetének néktek a jók; a jók hazugságainak révében születtetek és ott óvtak titeket. Gyökeréig összehazudának és elgörbítének mindent a jók.
Ámde, a ki ezt a földet fölfedezé, hogy „ember“, az fölfedezé ezt a földet is, hogy „az ember jövendője“. Ime, legyetek tengerjáró hajósok, derék és türedelmes hajósok!
Emelt fővel járjatok már korán, óh én véreim, tanuljatok meg emelt fővel járni! A tenger viharzik: sokan akarnak rátok támaszkodva fölemelkedni! A tenger viharzik: minden tengerben van. Nosza! Rajta! Ti vén hajósszívek.
Mit nekünk a szűlőföld! Oda tart kormányrudunk, a hol gyermekeink földje van! Oda felé, oda ki viharzik, tengernél viharosabban, a mi nagy vágyódásunk!
* * *
29.
„Miért vagy oly kemény!“ – mondá egyszer a gyémántnak a fűtőszén – „avagy nem vagyunk-e közeli rokonok?“
Miért vagytok oly lágyak? Óh, én véreim, ím-igyen kérdezlek én títeket: vagy nem vagytok-e az én véreim?
Miért vagytok oly lágyak, tágítók és engedékenyek? Miért vagyon annyi hazudság, letagadás szivetekben? Miért vagyon oly kevés végzet pillantástokban?
És ha nem akartok végzet lenni és kérlelhetetlenek: miképen – győzhetnétek ti velem?
És ha keménységtek nem akar villámlani és szélylyelválasztani és szétvágni: miképen – teremthetnétek vélem egykoron?
Mert a teremtők kemények. És boldogak lehettek, hogy kezeteket rányomhatjátok évezredekre, mint valami viaszkra –
– boldogak, hogy évezredek akaratára írtok, mint valami ércre, – keményebbre, mint az érc, nemesebbre, mint az érc. Nincs igazán kemény, hanemha a legnemesebb.
Ezt az uj táblát függesztem fölétek, óh én véreim: Legyetek kemények!
* * *
30.
Óh, én akaratom! Te minden szükségnek megfordítója, te szükségszerűségem! Óvj meg engem minden apró győzelemtől!
Te lelkem végzete, a melyet sorsnak nevezék! Te bennem lévő! Te fölöttem lévő! Óvj meg, tartogass engem nagy sorsra!
És utolsó nagyságodat, akaratom, tartogasd legvégső mívedre, – hogy kérlelhetetlen lehess győzedelmedben! Óh, kit nem győzött le még a győzedelme!
Óh, kinek szeme nem sötétült el ebben a mámoros félhomályban! Óh, kinek lába nem tántorodék meg és felejtett el – állani!
– Hogy egykoron kész legyek, érett legyek a Nagy Délben: kész és érett, mint az izzó érc, villámmal viselős felhő és tejjel-teli emlő: –
– kész önmagamra és legrejtettebb akaratomra: nyílvesszeje után sóvárgó íjj, csillaga után sóvárgó nyílvessző: –
– csillag, kész és érett delelőjén, izzó, általszúrt és boldogított megsemmisítő napsugár-nyilaktól: –
– nap maga is és kérlelhetetlen nap-akarat, kész győzve megsemmisíteni!
Óh, akarat, te minden szükségnek megfordítója, én szükségszerűségem! Tartogass engem nagy győzedelemre!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *