Indiában

Panja, ha kutatásának kedvezett a szél, megszagolta a falvakat, mielőtt oda érkeztünk.

– Faluhoz közeledünk, – szokta ilyenkor mondani, – itt sátort ütünk.

Főként azért ütöttünk tanyát falu közelében, mert biztosra vehettük, hogy telep közelében friss vizet, rizst és banánt, szárnyast is vagy tojást kaphatunk. Nagyon körülményes volt és sok fáradságot okozott a teherhordók összeszedése, részint azért mert kisebb teher hordására is többnyire két férfire vagy nőre volt szükségünk, részint pedig, mert rendszerint két-három nap mulva honvágy fogta el az embereket és megszöktek, pedig a bérüket csak a kitöltött idő után szoktuk kifizetni. A bérüket annál könnyebb szívvel hagyták nálunk, mert rendesen elloptak valamit, ami bőségesen kárpótolta őket, nekünk pedig nem okozott érzékenyebb kárt.

Valahányszor egy-egy rabszolgánk elhagyott, Panja azt a reménységét fejezte ki, hogy menekülő útján párduc karmába fog kerülni, ezt szívtelenül és őszintén remélte és mindig a párducot választotta a szökevény végzetéül. Ilyenkor gyakran napokig elidőztünk a síkság szélén vagy a dzsungelvadon közepén, néztük a nap jövését, menését, dohányoztunk, aludtunk és vadásztunk. A térképen már nem tudtam pontosan tájékozódni, de ez nem is volt fontos, mert ismertem a dzsungel szélességét és a nap meg a delejtű pontosan megmutatta az irányt. A folyók is, amelyeken keskeny gázlókon vagy a benszülöttek kanuin keltünk át, megmutatták, hogy nagyjában nem tévesztettük el az irányt. De hát volt-e egyáltalán célom?

A fiatal teherhordók egyike sokáig szolgálatomban maradt és nemcsak én kedveltem, de végül Panja kegyét is megnyerte, ami pedig nagy ritkaság volt. Gurumahu volt a neve, körülbelül tizennyolc éves, magas, nagyon karcsú, de hajlékony és erős legény volt. Áttért az izlámra, mert sokat remélt a szabadságtól, amelyet ez az új tan fog jövendő életének biztosítani, de sajnos jólelküsége nem engedte meg, hogy ezzel a szabadsággal éljen. Mint azelőtt, most is reszketett a brahminoktól és semmit sem változtatott élete módján. Nagyon szoros viszonyba kerültünk vele egy nem éppen szokatlan módon elkövetett tolvajlása révén és pedig rézüstjeimet szemelte ki zsákmányul a gazdagság után való kielégíthetetlen vágya.

Guruhamu lopását hála Istennek elég jókor fölfedeztük, mert ha zsákmányával kereket tudott volna oldani, ugyancsak nagy zavarba jutottunk volna. Leleplezése tulajdonképpen Éliásnak köszönhető, amit persze Panja kétségbe vont. Akkoriban a síkság szélén ütöttük föl a sátrunkat úgy, hogy a sátor kijáratából a dombos lapályra nyilt kilátás. Éliás morgására ébredtem föl és ekkor a holdfényben Gurumahut láttam futni a síkságon át, mindenik kezében egy-egy rézüstünkkel. Akkora ugrásokkal falta a mezőt, mintha a hosszúságuktól függne lelkének üdvössége. Fogtam a revolveremet és a levegőbe lőttem, a golyó már amúgy sem érte volna utól, de különben sem akartam őt megölni. Nem is volna helyes, ha Indiában ilyen döntő föllépésre szánná el az ember magát, mert a hinduknak a meghalás nem szerez olyan gyönyörűséget, mint aminőt az Afrika-utazók szerint a szerecseneknek okoz. Tudtam azt is, hogy a fegyverdörej hasznos hatással lesz a rabló lelkiismeretére, akinek magának is volt egy nagy puskája, amelyről később még szó lesz. Gurumahu éles kiáltással hosszában elvágódott, arcra bukott és a holdfényben csillogva messzi túlgurult rajta a fűben a két rézüst.

Amikor látta, hogy mögötte csöndes minden és nem üldözi senki, lassan fölszedelődzködött és sorjában végigtapogatta tagjait. A lábán kezdte, mert ebben a helyzetben nyilván ezt tartotta a legfontosabbnak, lassan fölhaladt a karjáig és csak legutoljára tapogatta meg a fejét és úgy látszik ezt is, mint minden mást, rendben és a helyén talált. Azután fölugrott és lehajolva, nagyokat ugorva tovább szaladt, anélkül, hogy csak egy pillantásra is méltatta volna a rézüstöket, amelyeket a sors megirigyelt tőle.

Panja értük ment és azonharagosan nagy körülményességgel megtisztította őket.

– Majd elfogja a párduc, – mondta és dühösen rőzsét vetett a tűzre.

Nagyon elkedvetlenítette, hogy a lövésem véget vetett éjszakai nyugalmának. Magamban, nem minden sajnálkozás nélkül elveszettnek hittem Gurumahut, ha nem is föltétlenül azon a módon, ahogyan Panja gondolta. De tévedtem, mert másnap déltájban táborunkhoz osont. Valószinűleg nem tetszett neki a dzsungel éjjeli elhagyatottsága vagy talán rizslakománk curryszaga vonzotta vissza hozzánk. Panja méltóságteljesen elém állította. Olyan volt a szegény ördög, mintha a vízből húzták volna ki.

– Megfoglak ölni, – mondtam csöndesen.

Méternyi magasra ugrott, azután lezuhant.

– Fölakasszam? – kérdezte Panja olyan egykedvűen, hogy ez egyszerre szemem elé tárta fenyegetődzésem egész alávalóságát.

Érdekes, milyen hamar meglát az ember minden igazságtalanságot, amelyet más valaki követ el.

– Egész pohár sót fölfalt, – jelentette Panja komolyan, – a whiskyről nem beszélek, mert azt nem tudta megtalálni.

– Az éhség kergetett vissza? Hol voltál ennyi ideig? – kérdeztem a gonosztevőt.

Fölvetette a fejét és megpróbált szembe nézni, ami az őslakósság benszülöttjeinek nagyon nehezen megy, ha kék szem tekintetét kell kiállaniok és ha ritkán érintkeznek fehér emberrel. De Gurumahu mégis fölismerte arckifejezésemet és nevetni kezdett, mint egy gyerek.

– Te barátságos vagy uram, – mondta habozva, majd meggyőződéssel folytatta: – te nem vagy okos és igazságos, mint az angolok. A halálomig vigyázni fogok az üstjeidre.

– Ha semmi mást nem akarsz csinálni, akkor már kotródhatsz is vissza a mocsárba, – mérgeskedett Panja.

De Gurumahu nem hagyta magát csak az imént ajándékba kapott életének élvezetében megzavarni és amikor mindketten távoztak, hallottam, hogy szolgánknak gőgösen ezt mondta:

– Lőtt-e már rád, te áruló, valaha egy Sahib? Még golyóra sem vagy érdemes, azért élsz és csúszol-mászol az úr lábánál, én azonban küzdöttem vele!

– Ez igaz, te rézfaló, – mondta Panja, – köszönöm, hogy nem zúztad őt szét, te levéltetű!

De Gurumahu ez időtől nálunk maradt. Gurunak szólítottuk, mert a nevét hosszallottam, különben is még egész sor jólhangzó neve volt, de úgy látszik a Gurumahu nevet szerette legjobban.

Egyszer Panja óvatossága ellenére elmulasztottuk a nap lenyugvásának idejét és egy folyó mocsaras partján ránk szakadt a sötétség. Guru a nedves esti levegőben szaglászgatott és a partról a szembenlevő pálmaligetet vizsgálgatta, ahol kis idő mulva valóban gyönge fényt láttunk fölvillanni. Amikor már sátort ütöttünk és a tűz is égett, hallottuk, hogy evezőcsapások paskolják a vizet. Sátorunktól távolabb megszünt a zaj és megzörögtek a bokrok, de ezután teljes csönd lett.

– Most szemük lett a mangrováknak, – mondta Panja, – de mégis csak könnyelmű népség lehet, mert nem fél a párductól.

Ebben a tekintetben Éliásban nem nagyon bizhatott az ember, mert az ő gondolkodásmódja nem engedte, hogy békésen közeledő éjjeli vándorokat ugatással megijesszen. Ha a tábor közelében párduc köhögését hallottuk, Éliás a sátor mélyébe vonult vissza, nem mintha félt volna, hanem mert ott jobban tetszett neki.

Nappal lelőttem egy mátyásmadarat, barna tollát kitépdestem, megkoppasztottam és kedves fejecskéje a világoskék szemgyűrűvel nyitott csőrrel lelógott a térdemről. Ha Guru szemének is lett volna ilyen világosszínű gyűrűje, éppen olyen mereven és élettelenül bámult volna, mint vadászzsákmányom. Nem tudta megérteni, hogy madarat fogyasztok el, amelyben valószinűleg egy meghalt lélek rejtőzködött. Ebben a tekintetben Panja már régen eltávolodott a hazai világnézettől. A rézüstökben forrt a víz és a tűz világánál szárnyas éjjeli népség nagy tömege gyülekezett össze, színes szikraként rajzotta körül a lángot vagy a levelekről belebámult a megfoghatatlan vörös életbe, amelynek parazsa halállal csalogatott.

Panja nagyszívesen elhozta beretvám maradványát, amely olyan volt, mint valami zsebbeli fürész és olykor-olykor fürészként is használtam. Egyszer egy szakács elszomorító tudatlanság idejében kecskét ölt vele; így bosszulja meg magát, ha mi európaik barbár szokásaink követésére csábítunk egy jámbor népet. Ennek a barbárságnak a nyoma ott burjánzott az államon és az arcomon, ahol a dzsungel növényvilágának vadon növekedésével versenyzett. Guru nappal a borsindák közt kifosztott néhány madárfészket és elhozta nekem a tojásokat, de csak azokat föztük meg, amelyek még egészen frissek voltak. Panja betelt rágott és nézte, mit végzek. Nagyon helyes érzéke volt az iránt, hogy valamely munka meddig szerzett nekem örömet és mikor kellett tőlem átvennie, a legutóbbi időben azonfölül útibiztosi szerepében szemlátomást nagyobb önállóságra tett szert és úgy láttam, hogy a szabadság egész új öntudatával végzi a munkáját. Pasa friss pálmahajtásokat tisztított, a legfinomabb és legjobb izű főzeléket, amellyel India szolgál, de ez szigorúan tiltott étel, mert a pálmát tönkre teszi szívének e megrablása. A fának fehéres, középső tarját kimetszik; gyönge mint az egészen friss mogyoró és az ize is hasonló; olajjal és savanyú gyümölcslével elkészítve olyan salátát ad, aminőt az európai konyha nem tud fölmutatni.

– Megkérdezzem az embereket, vannak-e a faluban mangófák? – mondta hirtelen Guru.

– Micsoda embereket? – kérdeztem meglepetve.

– Azokat ott ni, – felelte Guru és maga elé mutatott.

Ekkor a tűz fényénél a mangrovok levelei közt fölismertem a barna arcokat. Már régen megszoktam, hogy sohase legyek egyedül, de mindannyiszor újra megijedtem. Először öt, majd tiz és végre mintegy húsz nagy és kis arcot számoltam össze. Mintha az egész falu együtt lett volna.

Oda küldtem Gurut, az arcok eltüntek, de azután egyre élénkebb fecsegés kezdődött a sötétben, végre tüzet gyujtottak és a kanuban dolgozni kezdtek az evezők. Szerettem volna beszélni azokkal az emberekkel, de nagyon féltek, mégis elhoztak mindent, amit kivántunk. Ennek a vidéknek, valamint a keleti hegyeknek lakói is, az őslakósság leszármazottjai és alig keveredtek össze a bevándorolt indogermán törzsekkel. Csaknem egészen feketék és arcvonásuk inkább a szerecsenekéhez, mint a brahminokéhoz hasonlít. A civilizáció rendkivül alacsony fokán állanak, de jólelkűek és nagyon békések. Vallásuk úgy látszik megmaradt a legkezdetlegesebb pogány fölfogásban, fából faragott bálványokat imádnak és csak itt-ott hatolt be lelki világukba a Brahman vagy a buddhista tan gyönge fénysugara. Brahma sok inkarnációjának valamelyike eltorzított alakban elvétve föléled képzeletükben, de igazi értelmét nem tudják.

Jó időben a dzsungel bőkezűen gondoskodik róluk, borsot szállítanak a kis malabári kikötőkbe, ahol nagyon olcsón a benszülött fűszerkereskedők veszik át. Táplálékuk gyümölcs, néhányan halásznak is, állítólag akadnak, akik húst is esznek, én azonban ezt sohasem láttam. Lombsátraik előtt laposra vert agyagterecskén a napra terítik szárítás végett a borsbogyót és az aszalás minden színárnyalatában, a legélénkebb zöld színtől a legsötétebb feketéig, szépen rendezett négyszögekben látható a földön kiterítve a bors. Főbirtokuk a gyerek. Soha annyi kis gyereket nem láttam, mint ezekben a falvakban, fekete sorban orgonasíp módjára állottak a gunyhók előtt, kis gömbölyű hasacskával és taknyosan és megbámultak bennünket, ha elhaladtunk előttük.

Ezt az estét és ezt az éjjelt nem felejtettem el, mert szemem láttára aludt ki a dzsungel éjjelében egy remegő kis életsugár. Sejtelmem sem volt arról, mennyire járt az idő, amikor hangos kiáltásra ébredtem föl. Panja mellettem fölriadt és félálomban akkorát lökött a függőágyamon, hogy majdnem kiestem belőle és első pillanatban azt hittem, hogy ellenség támadott meg. A tűz csaknem kialudt. Panja egy ugrással az izzó hamunál termett és még ma sem értem, hogyan tudta olyan gyorsan lángra lobbantani. A panaszos kiáltás hangosan és a tűz közelében megismétlődött a sűrű sötétségben, amely fekete volt, mint a szén, csak a tűz szomszédságában levő megvilágított fák csillámlottak fantasztikusan és kisértetiesen, mint szörnyetegek, amelyek egymásba fonódott tagokkal, összekuszált lombkoronák alatt vörösen fénylő terembe hatolnak. Pasa valami második tűzről beszélt, amelyet Guru buzgón szított.

– Mit mond? – kérdeztem Panjától.

– Egy asszony jajgat halálfélelmében, – felelte Panja, aki még nem tudta, miről van szó.

Kimentem a sátorból és imbolygó fáklyákat és a vadak sötét alakjait láttam a sűrűségben. Női hang jajgatása markolt bele a szívembe. Azóta is ritkán hallottam annyi fájdalmat és kétségbeesést hirdető hangot. Állatias panaszkodás, amelyből mégis kiérezhető volt az emberi lélek szánalomra méltó lealacsonyodása, támadott nekem, mint valami éjjeli kisértet és újra meg újra össze kellett magamat szednem, hogy tétlen megmerevedésben ne hallgassam és hogy áldozata ne legyek rémületemnek.

– Tüzet! – ordítottam, – világosságot!

Sárga füstfelhő takart be bennünket, amelyből azután magas, vörös oszlop lángolt föl.

– Az anya! – kiáltotta Guru.

Panja végre rendet teremtett a félig meztelen alakok vadul előrenyomuló csoportjában, amely ágakból készített ágyon valami sötét tárgyat lökdösött felénk. Egy asszony, akinek fekete haja kócosan lógott az arca körül és karjával hadonázott, valamit odakiáltott nekem. Nem merészkedett közvetetlen közelembe, bármekkora volt is fölindultsága amaz esemény miatt, amely hozzám kényszerítette, de láttam, hogy arcát aggodalom és reménység torzította el.

Az ágakon talán tizenkét vagy tizenhárom éves gyermek feküdt, egy leány tarka kartonronggyal hiányosan betakarva, amely alatt kicsiny sötét teste vonaglott és bágyadtan sziszegő jajgatás, elfojtott gurgulázás hangja hallatszott ki a gombolyagból.

Guru sajnálkozva sóhajtozott és lábujjhegyre állott, mintha fáznék.

– A kobra, – mondta Panja röviden és rám tekintett. – Az anyja reméli, hogy te segíteni tudsz a gyermekén.

Szívem vérzett az öreg asszony tekintetétől, aki fájdalmában és csunyaságában kimondhatatlanul meghatóan és szánalomra méltóan állott előttem. Fonnyadt melle élettelenül lecsüngött, beesett arcának barázdái reszkettek és rángatództak. Már nem jajgatott, a várakozás elnémította és előrenyujtott arcának szeme az én arcomat vizsgálgatta és kutatgatta, mert azt hitte, hogy gyermekének halálát vagy életét olvashatja ki belőle, tetszésem szerint.

A leányka a helység más lakóival együtt táborunkhoz lopódzott, hogy a tengeren túl levő, titkokban és csodákban gazdag idegen világ különös emberét megpillanthassa. Az új, ismeretlen dolog fénye után vágyakozva megfeledkezett az óvatosságról, amely annyira szükséges a dzsungelben, amelyre gyerekkora óta kioktatták és amelyet okosan és gondosan alkalmazott is. Egyszerre csak a sötétben azt a kis, gonosz szúrást érezte, amelynek rettenetes végzetességét a szív eleinte nem akarja elhinni, bár a vér sejti és a gyors elmulás borzalma, mint sötét szárny csapkod a halánték körül. Tüske, tüske volt, valami pálmalevél szélén vagy cédrusfán… de azután beköszöntött a finom, édes szédülés, amely a szemben kezdődik és oly különösen zavarja a szív verését, amely eleinte a kart és lassan minden más testrészt száraz, rövid görcsbe rángat, mintha az ereket széltépő üvegszilánkokat sodorna magával a vér. Míg végül elhangzott a bizonyosságot hirdető rémületes panasz:

– A sötét királynő!

Az erdő homályát ez a panaszos jajgatás töltötte be, amelyben az istenségnek szóló hódolat a legmélyebb borzongással egyesült.

Késő volt. Megnyitottam a sebet, amely csak egyetlen apró, feketeszélű pontocska volt a lábán, de már nem vörösen és melegen folyt belőle a vér, hanem megaludva és elemeire bomolva. Megpróbálkoztunk whiskyvel, de a gyermek minden fáradozásunk ellenére sem tudta az erős italt lenyelni és nagy megtörő szeme kegyetlen szorongatóinak kínzása alatt aggodalommal révedezett reánk. A tűz csak az első pillanatban használ, de különben sem vettem volna a szívemre, hogy még ennek az új kínzásnak is kitegyem a kis testet. Engedd a gyermeket meghalni, súgta egy belső hang, ez az ő utolsó földi joga.

Kínszenvedést okozott az anya tekintete. Szánalommal fordultam feléje, mert ebben az órában mást már nem adhattam neki. Hosszú jajgatással összerogyott és mint valami sötét ruhacsomó, egész éjjelen át ott feküdt a sátor vászna mellett.

A gyermek halála után, mintha kemény ököllel verték volna belém, megrendített emberi tehetetlenségünk keserves fölismerése. Nem vagyunk az, ami legjobb szándékunk szerint lehetnénk, hol a hatalom, amelyet a tökéletességre vágyva sejtünk, hol a fönség, amelyet jóságunk keres, hol hitünk, amely hegyeket visz el más helyre?

Életem e legkülönösebb napjai komoran, kedvesen és izzón teltek el. Gyakran napokig ugyanegy helyen maradtunk, megfeledkeztem célomról és az időről. Lenyügözött a dzsungel zöld mocsárszeme és a puszta éjjelének ezüstös lobogása, a mély lélekzés csukott szemmel pótolta a gondolatokat, a nappal az életöröm szakadatlan biztosságává lett és az éjjel alaktalan álommá. A növények hatalmas, csöndes és türelmes élete, amely magának foglalja le az egész földet, lassanként megfosztotta a lelkemet a maga jogának tudatától, bámulattal eltelve és idegen életakarattal áthatva lelkem szinte álomban, de mégis túlságosan ébren és legbelsejében szent élethit tüzében sodródott tovább. Sejtettem zöldes-mocsaras mérgét az erdőnek, amelynek királynője és istennője egész hatalmában megjelent nekem, a nedves szürkületben láttam settenkedni a lázszellemet és ellenállásom szerencsém bizonytalan reménylésévé sülyedt. Ez az erjedő, bugyburékoló mocsártermékenység, ha magába szívná, az én testemet is magába venné és új életre keltené. Az erdő hatalmasabb volt mint az emberek.

Egy este, mert már nem bírtam el a függőágy bizonytalan engedékenységét, a sátorban lombágyon feküdtem. Guru a tűz mellett elaludt. Úgy guggolt a sátor bejáratának háromszöge előtt az izzó hamunál, mintha lefejezték volna: nyaka magasra fölhúzott térde közt és csaknem három méter hosszú, ősrégi arabs puskája mint valami félig elsülyedt zászlórúd nyujtózkodott mellette. Nagyon szerette ezt a fegyvert és többnyire magával vitte, különösen pedig akkor, ha kilátás nyilt arra, hogy emberekkel találkozunk. Szentül meg volt győződve, hogy ez a fegyver sohasem tenné rajta azt a csúfot, hogy elsüljön. Nem is környékezte a csalatkozás veszedelme, mert a puska száz éves volt, Szudántól Szingaporeig bizonyára az egész keletet bejárta már és semmiféleképen nem lehetett megtölteni, elsütni meg éppenséggel nem. De ezzel a fegyverrel Guru a legnagyobb lelki nyugalommal elaludt volna az őserdő közepén is, annyira biztos volt, hogy nem volt még egy ember, aki éppen úgy bizhatott volna valamiben, mint ő a fegyverében.

Nappal eljutottunk a hegység utolsó sziklanyúlványáig, amelynek szakadékaiban a dzsungel fölfelé terjeszkedett, hogy lassanként megritkuljon. Tiszta víz folyt a sziklák repedéseiben és amikor végre visszafordultunk, mert a vidék nagyon hasadozott és elvadult volt, kis faluhoz értünk. Mintegy tíz lombgunyhó volt benne és Itupah volt a neve. Lakósai eljöttek hozzánk, hogy gyümölcsöt ajánljanak föl, de csakhamar otthagytak bennünket, mert fölszerelésünket túlságosan mágikusnak és veszedelmesnek tartották.

Nem tudtam elaludni. Zavart a vadállatok hangja és a hold. Panja szerelmi kalandra a hindu faluba szökött. Azt az izgatottságot, amelyet jelenlétem Itupahban keltett, ez izgatottság jogosságának bebizonyitására használta föl. A sátor bejáratánál papirosfoszlányként a holdfény néhány foltja hevert és a tücskök ciripelésükkel úgy betöltötték a levegőt, mintha megbolondult rabok nagysietve finom ezüstdrótot reszelgettek volna.

A sátor sarkából zörgést hallottam és amikor odanéztem, kis állatot pillantottam meg, amelyet eleinte nyestnek hittem. Mivel a megmozdulásom bizalmatlankodová tette, meg sem moccant és rám bámult óriási nagyságú fekete szemeivel, amelyek mint a majomé, egészen elől és szorosan egymás mellett voltak. Kecses fejecskéje nem sokkal volt nagyobb, mint zöld burkában a dió és bundájának a színe szürkésbarnának tetszett, aminő télen a mókusé.

Rendkivül tetszett nekem a kis állat és megpróbáltam vele megbarátkozni.

– Jöjjön közelebb, – szóltam és mindig ugyanazt a néhány hangot fütyültem halkan a szürkülő éjjeli levegőben.

Az állatka nem mozdult és azon törtem a fejemet, hogyan csalogathatnám magamhoz. Amikor megmozdítottam a kezemet, hogy a mellettem levő angol kétszersülttel kináljam meg, nesztelenül nekirugaszkodott és már üres is volt a sátorsarok. De kis idő mulva megint valami árnyék suhant át a holdfoltokon, a kis idegen, akit nyilván a kiváncsiság kergetett, megint megjelent.

Tágra nyitott és mereven bámuló két fekete szemgolyója, magába szív engem. Ennyire nem bámult még meg soha senkisem. A csöppség kiváncsiságát úgy látszik borzasztóan izgatta az a kérdés, mit tartson rólam és hogy messzi hazámból mi hozott éppen az emberlakta Itupah közelébe és az ő tanyájának a vidékére. Bizony, nem tudtam volna neki megmondani. De megcsalni sem akartam. Halkan kérdeztem:

– Van családja?

Eltünt. Talán kissé bizalmaskodó volt ez a kérdés az ismerkedésre, de kisvártatva megint fölbukkant a kis teremtés, ezúttal pontosan ugyanazon a helyen, sóspoharaink és Panja szandáljai közt. Úgy látszik, észrevette, hogy szavaim nem voltak olyan veszedelmesek, mint ahogyan kezdetben gondolta és kissé közelebb jött, hogy jobban bámulhasson.

Sajnáltam, hogy nem kinálhattam meg semmivel és hogy vendégszeretetemet bizalmatlansággal viszonozta.

– Úgy látszik, maga éjjeli életet él, – kezdtem óvatosan a társalgást, – ezt a szeméből következtetem és abból, hogy ebben az órában találkozunk. Kérem ne vonjon le hamis következtetést abból a cókmókból, amit itt lát, nekünk hosszú egyenesen álló lényeknek is alapjában véve csak az a szívbéli kivánságunk, mint nektek. Hogy mi az, könnyen megmondható: a szerencse, hogy a világ napfényében lehessünk, a szerelem és az álom. Ezenfölül valami szüntelen remény azzal biztat bennünket, hogy egy napon még sokkal pompásabb lesz a helyzetünk. Ezt mondja a te nagy éjjeli szemed is; és vajjon az a vágyakozás, amely téged ideűz, más mint az enyém, amely a te hazád vadonjába késztetett?

Hangos, gonosz fütty, amely csontomig hatolt és átjárta a velőmet, volt erre a felelet és mindjárt utána válaszul éles sziszegés hallatszott táborom lombjából. Most nem volt szabad megmozdulnom, különben rosszul végződhetett volna utazásom a dzsungelben…

Most hát tudtam, ki állott előttem, de sokkal fontosabb volt rám nézve az, aki közvetetlen közelemben a fonnyadó levelek közt volt. Az előttem levő kis állat lassan és egészen különös módon ide-oda kezdte magát himbálni és eközben rövid megszakításokkal félig füttynek, félig nyikorgásnak mondható éles hangot hallatott, amely a sátorban levő társamnak szólt. Ekkor a galy közül mint valami vastag sötét folyadék a csatornában, szemem láttára előbbre és előbbre csúszott és a kijárat felé iparkodott a kigyó. A sátor széléről kis árnyék villámgyorsan utána osont és künn rövid ideig tartó prüszköléssel, sziszegéssel és hortyogással járó vad zörgés és ide-odacibálás kezdődött. Azután csönd lett és csak szívem heves dobogását hallottam és a holdfény fehér papirosfoszlányait láttam, míg lassanként ismét átvette uralmát az egyhangú tücsökzene. Úgy éreztem, hogy amíg hallgatok, szemem előtt az éjjeli teremtmények közt egy sors dőlt el.

Mennyire különbözik gyakran az, amit várunk, attól, amit látunk! Gyakran beszéltek már nekem erről a különös állatról, amelyet Indiában a kigyó esküdt ellenségeként dicsérnek és amelyet védelmül a kobra ellen az angolok gyakran háziállatként tartanak, de ama kivánságom teljesülését, vajha megláthatnám ezt az állatot, másként képzeltem el. Történt-e valami más, mint a harc, az aggodalom és az életvágy néhány hangjával megszakított ugrálás és surranás? Árnyékszerűen játszódott le minden, szinte mintha igaz sem lenne, szürkén, a félhomályban és ama pathetikus vonás nélkül, amellyel csak a fölismerés ruházza föl lassan az eseményt. Csak az emlékezés teremti meg a hősök alakjait. Ez volt minden? Mi sors vár reánk gyors, kicsiny életünkben, amelyet, állandóan várva valamit, elröpülni engedünk?

Amikor puskámmal és Éliással sátrunkból a dzsungel bebarangolására indultam, a folyó partjáról gyakran láttam a napon sütkérező alligátorokat. Keresztül-kasul hevertek a homokzátonyokon, sőt egyszer kettőt egymáson láttam feküdni. Ez förtelmes volt. Nagyon nagy pofájuk rendszerint szokatlan megelégedettséget árult el, apró szemük vidáman pislogott és óriási, gyakran tágra tátott szájuk fölismerhető hajlandóságot mutatott a mosolygásra. Meglátszott az állatokon, hogy porcogós pikkelyes bőrüknek mily jól esett a nap forró sugara és nehezen tudta az ember elhinni, hogy valami gonoszságra volnának képesek. Sárga nyakuk, amely lágy volt és sárga mint a viasz, néha meg-megrezgett.

Két méternél hosszabbat sohasem láttam; afrikai testvéreik, úgy látszik, más fajtához tartoznak és fontosabbnak tekintik az ember megfélemlítését. Megtörtént, hogy rálőttem egy egy ilyen óriási gyíkra, de golyóm hatása sohasem volt akkora, hogy a megsebesült állatnak ne maradt volna ideje a vízbeugrásra. Az is lehet, hogy sohasem találtam. A lövés dörejének elhalása után a homokzátony rendszerint üres volt. Ezek az állatok határozottan sértően gyors módon tudják az embert faképnél hagyni, mint a torpedó úgy rohannak a vízbe, lábuk valami mozdulatát lehetetlenség észrevenni és az a látszat, mintha a vízzel kifeszített gummiszalagok kötnék őket össze és hirtelen szabadon bocsátanák őket. Pompásan úsznak és a vízben a csukára emlékeztetnek, de rendkivül ijedősek és csak a kissebb rőtvadra veszedelmesek, amelyet az itatóhelyen lepnek meg.

Egy reggel odadobtam nekik a maradványát egy lelőtt szarvasantilópnak, amelynek csak kis hátrészét tudtam élvezni és a nap vagy a sakálok amúgy is elpusztították volna és megijedtem e folyami csőcselék esztelen mohóságától. Az állat teste továbbsodródó véres habforgatagban száz részre tépve alig egy perc mulva eltünt. Délben ismét a napon hevertek a szörnyetegek és mosolyogtak, mialatt a széles, zavaros folyam bugyburékolva folytatta útját és gyilkos fénynyilakkal szórta a napfényt a fájó szembe, amelytől a dzsungel homálya elszoktatta.

Egyszer sátrunk közelében a reggeli napon egy vadfügefa összekuszált gyökérindái közt ültem a folyó partján és a fegyveremet tisztogattam, amikor zaj hallatszott mellettem a mangrovák között. Megfordultam és kis hindu fiút pillantottam meg, aki a félelemtől megmerevedett. Szeme mint két nagy gömbölyü tükör élettelenül bámult rám és szája tátva maradt. Ez könnyen érthető volt, mert éppen fürödtem és csak annyi volt a testemen, amennyit túlzás nélkül körülbelül semminek lehet mondani. A kis fiú, amikor reggeli sétára indult a folyóhoz, alighanem mindent inkább várt, mint egy ilyen rávigyorgó fehér szörnyeteget.

Hevesen reszketett és nagyokat nyelt, de mozdulni nem mert. Amit látott, gonoszabb volt mint a tigris, ijesztő erdei kisértet volt. Tetőtől-talpig fehér volt az az idegen teremtmény, amely itt előtte valami különös fénylő tárgyat tartott a térdén, a víztől csöpögött és csillámlott és olyan szeme volt, hogy az elpusztulás megkockáztatása nélkül nem lehetett belenézni. Amikor azután az a gőzölgő szörnyeteg hirtelen nagyot tüsszentett, hangos jajveszékelés tört elő a megkínzott kis kebelből, amely tele volt rémülettel és a kis fiú magában alighanem gyorsan leszámolt az életével és végképpen befejezettnek tekintette. A földre vetette magát, arcát a növények közé szorította és ismételten ugyanazt az egyhangú panaszos kiáltást hallatta, amellyel valószinűleg valamelyik bálvány különös jóakaratába ajánlotta magát.

Semmisem jutott az eszembe, mit tehetnék, hogy a lesujtott kis embert megnyugtassam. Ha hozzányulok, meghal rémületében, egyelőre tehát feküdni hagytam és megállapítottam, hogy az ő toalettje a fejlődésnek éppen azon a fokán volt, mint az enyém. Azután az a nagyszerű gondolatom támadt, hogy valami olyan ártatlan és mélyértelmű nótát fütyülök el neki, amely meggyőződésem szerint csillapítólag hat és először egy régi altatódalt, azután egy templomi éneket és végül a «Heil dir im Siegeskranz»-ot választottam.

Ez hatott. Barátom a földre hasalva sötét fejét oldalt fordította annyira, hogy félszemével a térdemig megláthatott. Még mindig biztosra vette, hogy emberevő vagyok, de úgy látta, hogy ezzel nem nagyon sietek. Óvatosan értésére adtam, hogy keljen föl és egész testében még mindig reszketve engedelmeskedett, de szemlátomást nagyon meglepte, hogy józan ember módjára tudok beszélni, sőt az ő nyelvén. Most már az egész gyerek jóformán csupa szem volt és benne az az egyetlen vágy égett, hogy lehetőleg észrevétlenül ajánlhassa magát; valami rejtekhelyről sokkal jobban bámulhatna engemet és mi jó származhatnék a közeledésből?

De mégis megváltoztatta véleményét, amikor végigtapogattam a ruhámat és egy rézannat tartottam a szeme elé. Először csak nézte a pénzt, de hogy az övé is lehetne, ez a gondolat csak lassanként öltött alakot fejecskéjében. Nagyon jól ismerte annak a kerek érclapocskának az értékét, aminőt az apja hozott néha haza a kikötővárosokból, ha borsot és gyömbérgyökeret vitt oda és aminek segítségével mindent meg lehetett szerezni, a világ minden gyönyörűségét, tarka kendőt, a bazárutca édességeit, rizst és maniokkenyeret és hatalmat a helység valamennyi gyerekén.

Így tehát anélkül, hogy fölfaltam volna, kereket oldott a kincsével, miután végre megértette, hogy minden tervem kimerült ebben az áldozatban. Talán eszébe jutok, ha legénnyé cseperedett és első rézannajához még néhányat hozzászerzett a kikötővárosokban és véleményét rólunk, fehérekről megváltoztatta, kettős értelemben.

Napról-napra egyre jobban éreztem, hogy valami idegen anyag, amitől nem tudtam megállapítani, hogy micsoda, megváltoztatta a véremet. Mint ahogyan már ilyen esetben szokás, majd ebben, majd abban kerestem a változás okát, ma az ivóvízben, holnap a dohányban vagy valami idegen gyümölcsben gyanítottam a hibát, vagy később álmatlanságommal vagy a tikkasztó, ezer illattal átfűtött levegővel magyaráztam meg állapotomat. Panja gyakran hosszan és aggodalmaskodva figyelt, de nem tudta, hogy figyelését észre vettem és hogy izgatott vele. Igazságtalanul és keményen bántam vele, de ő türelmes maradt és nem duzzogott megsértődve, mint régebben. Az utóbbi időben egyáltalán észrevehetően megváltozott. Gyakran úgy éreztem, hogy ő maga valami új felelősséget vállalt magára, mintha csak erejének érvényesítése végett be kellene bizonyítania derekasságát. Nem voltam hálás e változásáért, de nem tehettem másként.

Néha úgy éreztem, hogy az agyam jóval kisebb lett és mint valami úszó labda a vizespohárban, különös fordulatokat és ingadozásokat végez a burkában. Közben minden elképzelhető orvosság az eszembe jutott, csak éppen az az egyetlen nem, amely segíthetett volna rajtam: a menekülés a dzsungel lapályairól.

Reggel ha volt, a delet kellett várnom, amikor a rovarok boldog zúgással vagy a nagy pillangók könnyen és nesztelenül, hihetetlenül sötét kéken vagy zöldön keresztül virágról-virágra szálltak. Az elmuló dél okozta kedvetlenséggel az estét kellett várnom és nyomában az éjjelt fekete mélységek fölött terjeszkedő világosságával, a rablásvágy és a szerelmi düh ordító és nyögő hangjaival és kápráztató csillagaival. A nappal és az éjjel nekem már régen nem jelentett ébrenlétet vagy pihenést, hanem jelentette az indiai világ arculatának változó vonásait, amelyek magikusan egymásba olvadtak.

Elfeledtem a hazámat, Európa eltünt emlékezetemből, mint valami haszontalan izgalommal teli hangos, csunya álom és szánakozva mosolyogtam a szégyenen, amely engem zajos multam apró eseményeiben érni látszott. A nagy városok forgatagos élete az élet különös, rikácsoló, rikító színű tévedésének tűnt föl és az alvásban és az ébrenlétben elmultam és újra föltámadtam, mint tavaszban és télben, a nap- és évszakok a változás határozatlan érzésévé olvadtak össze és az engemet élő ruhaként betakaró növények ártatlansága volt a legerősebb hatalom lassan eltünő fölismerő képességemen.

A dzsungel éjjeléből néha visszakergetett valami a pusztaság szélére, ilyenkor a nyilt ég és a tágas barna dombvidék után vágyakoztam és e világosság láttára úgy éreztem, mintha a fény hangtalan csöndes vihara védtelenné tenne. Gyakran az éj kellő közepén keltünk útra, néha ugyanazon az úton visszamentünk, amelyet nagy fáradtsággal nappal tettünk meg és újra az elhagyott helyen ütöttünk tanyát. Úgy éreztem, hogy a növények akadályozzák lélekzésemet és elrabolják a tüdőmtől, ami az életéhez szükséges. Gyakran azon kaptam magamat rajta, hogy ingerülten és haragosan nézek egy-egy viruló növényt, amelynek biborvörös kelyhében kitárt szerelmi dühe haraggal és gyülölettel és egyszersmind odaadó alázattal töltött el.

Kézirataim és könyveim lassanként egymásután az éjjeli tűz áldozatává lettek, kaján elégtétellel láttam hogyan pusztulnak el benne a fehér lapok és szabadabbnak éreztem magamat, amikor az elszenesedett tekercsek szétporlódtak. Csak egy kis, együgyü könyvecske kisért még sokáig és határozottan tudom, hogy csak azért nem pusztítottam el, mert a födelét egészen különösen egymásba fonodott préselt aranyinda díszítette, amely nem volt szép, értelme sem volt és szemet szúrt, de jól esett, ha fáradt szemem végig kisérhette ezeket a vonalakat. Egyszer megpróbáltam annak megállapítását, hogy hol várhat valami hír; Bombay, Goa és Madrasz közt találgattam, de már nem tudtam kisütni.

Fülemben a kinin kagylóhangjával a halotti csöndes déli verőn lehunyt szemmel gyakran a télről álmodoztam. Mindig ugyanaz a kép merült föl előttem: egy folyó szürke völgye esti ködben, a mezőn a tűnő napfényben a kékes hó és fagyos szél a szurokfekete vizen, amelyen jégtáblák uszkáltak. Összeütköztek, csikorogtak és harangoztak, egyiken-másikon varjak ültek és hajókáztak. Azután homlokomon és arcomon hirtelen metsző fájdalmat okozott a hidegség és mellem kitágult, mintha meg akarna repedni a frisseségtől. Ilyen viziók közt néha hideg borzongással elaludtam, de a legostobább álmok lehetetlenné tették, hogy ami után annyira vágytam, az alvás fölüdítsen.

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy a tengerparton egy hegyszakadékban elaludtam és hirtelen fölébresztett két férfi hangja, amelynek csengése sajátságos rokonságban volt a tengervíz beszédével. Félig fölemelkedtem, könyökömet nekifeszítettem a homoknak és megütközve szétnéztem. A nap a tengerbe sülyedt és a mélységből világított a vizen keresztül. Bár maga vörösesen fénylett, a levegő mégis zöldes volt és halvány és különös árnyhullámok vonultak rajta keresztül, amelyek alighanem a parti hullámoktól származtak.

A két férfi egymás mellett állott a homokban, amely úgy csillámlott, mint a türkiz. Karjuk egyszerűen és minden mozdulat nélkül a testükhöz simult és kissé lehajtott homlokuk alól nyugodt, gömbölyü, egyenletesen nagyon kék szem tekintett reám, amelyben nem tudtam fölfedezni a pupilla körvonalát. Bőrük színe borostyánsárga és a hajuké fehéres volt, széles sovány volt a válluk és a csipőjük olyan karcsú és oly kevéssé észrevehető, hogy mint valami sima, ferdére állított lécen végig lehetett nézni hónaljuktól egészen bokájukig. Halántékukra eozinvörös szalag volt erősítve, amely széles legyezőként a bal vállra omlott le és eltűnt mögötte.

A két ember, akin más ruha nem volt, nyugodtan állott előttem a titokzatos árnyhullámú zöldes levegőben. Végre beszélgetni kezdtek és azt a látszatot iparkodtak fölkelteni, mintha velem nem törődnének, de határozottan láttam, hogy csakis az én kedvemért beszéltek. Lopva és kellemetlenül mosolyogtak és olykor-olykor gyors pillantást vetettek reám. Egyikük egy szakadék szikláira mutatott, ahol a hegy félmagasságában egyenletes, mély, kerekalakban kivájt bevágás volt látható.

– Úgy van, – mondta a másik, – ez tengerünk régi határa, az utolsó, de hol van apáink határa?

– A víz nagyon is gyorsan mossa le a csúcsokat, – volt a válasz, – az új világ összezsugorodik.

Ezután már nem tudtam mindent megkülönböztetni, mit mondtak vagy mit gondoltak, de az volt az érzésem, hogy elsülyedt birodalmakról beszéltek, amelyeknek kulturhelyeit a tenger homokja ősidők óta eltemette a víz mély fenekén és arról suttogtak, hogy nemsokára beköszönt az az idő, amikor a tengerfenék helyet cserél a föld szinével. Megdöbbenve homályos sejtésem támadt a birodalmakról, amelyeket a tenger elrejtett és láttam amikor föltámadásuk után napban, szélben és esőben lassan áttörik a homokos burkolatot. Nem mertem kérdezni, pedig szívem égett a vágytól, hogy része lehessen a két férfi tapasztalatában, de úgy látszik megsejtették, hogy titkaikat el akarom rabolni, mert kézzel érintették egymás vállát úgy, hogy különösen szép díszítménnyé olvadtak össze, a víz felé fordultak és akárcsak a levegőben, a vízbe és a mélybe lebegtek. Még egyszer láttam őket, amikor a nagyon mélyre merült nap előtt elvonultak, azután elaludtam olyan nagy szomorúsággal, aminőt sohasem ismertem és aminőt csak álmában érezhet az ember.

Máskor meg álmomban valaki női személyzettel ellátott hadihajót ajándékozott nekem, hogy megtámadhassam ellenségeimet, de sajnos csak három ellenségem volt és az is a szárazföldön élt. Elbocsátottam tehát a hölgyeket, hogy ez a három ellenség boldog legyen. Az ágyúkkal sirályokra lőttem, de ezek a golyók után kapkodtak, sőt a madarak ott várakoztak az ágyúk szájánál, ami rendkivül bosszantott. Beláttam tehát, hogy nem boldogulhatok és egyelőre megoldottam egész sor problémát, amely azelőtt egészen érthetetlen módon kínzott. Eközben végérvényesen kiderítettem, hogy az ilyes szellemi kisérletek végzésekor négykézláb a földön kell ide-oda mászkálni, amit nagy kitartással és jó kedvvel meg is tettem.

Amikor azonban sok ilyenféle álom után, amelyet már elfelejtettem, egy napon kiszáradt gégével és förtelmes ürességgel homlokom mögött, a déli hőségben fagyoskodva ébredtem föl a földön, a sátor egyik sarkában, közönbösen szót fogadtam Panja utasításainak, engedtem hogy gyapjutakaróba csavarjon bele és vérem és lelkem e fantasztikus tüzében, amelyet gonosz démonok szítottak, tűzhalálomat vártam.