Indiában

Egy bizonytalan órában, amely nem volt se reggel, se este, azzal a határozott tudattal ébredtem, hogy Huc, a majom társaságában eltöltött amaz emlékezetes éjjelt követő reggelen meghaltam. Úgy kell lennie, hogy a halál után az elhaló érzékek különös félálomban tovább élnek, ami azzal ámit bennünket, hogy egyideig még tovább tart az élet, olyasfélével áltat, mintha visszaemlékeznék a test, amely még nem tud belenyugodni enyészetébe, amelyben miután a lélek már elhagyta hüvelyét, szívünk reménysége szánalmas játékkal folytatja az életet. Ebben az állapotban kellett volna megtörténnie mindennek, amiről azt hittem, hogy addig a reggelig átéltem; lekicsinylőleg és melankolikusan mosolyogtam bele a szürke, szeliden megzendülő szférákba, amelyekben tova sodródtam. Minden esetre örültem, hogy öntudatom nem látszott teljesen kialudtnak és nagyon megnyugtatott annak fölismerése, hogy végre biztosan tudom, hogy meghaltam; világosan láttam a kínos bizonytalanságot, amely rajta volt mindenen, ami a legutóbbi időben velem történt. Nem mintha szürke tükörből bukkant volna föl minden, hogy különös keringéssel és a valóság kicsapongó semmibevevésével másik tükörbe megint elsülyedjen? Így újra fölismervén halálomat, amit alapjában meglehetősen kicsinyes életaggodalom miatt eddig nem mertem magamnak bevallani, lelkem csodálatos nyugodtságával elhatároztam, hogy ezentúl nem szolgálok másnak, csak az emlékezésnek. Érdekes, hogy ebben megzavart Panja arca, amely olykor bizonytalanul és olyan nagy alakban, mint valami felhőárnyék, megjelent fölöttem, megakadályozta a csillogó mindenségben való továbbvonulásomat és értelmetlen tolakodással a közelemben maradt. Nem engedtem magamat megtéveszteni, kétségbevonhatatlan világossággal fölismertem, hogy a szomjúság, amely testemben izzott, lelkem tudásszomja volt; ez volt egyetlen fájdalmam és boldognak vallottam magamat.

Valaki szólt hozzám; szándékosan sokáig nem törődtem vele, mert nem akartam lemondani arról a meggyőződésemről, hogy senkinek sincs joga halottal beszélni. Hát még mindig nem vette észre az az alaktalan teremtmény, hogy a halottaknak más az érdekük, mint hogy azzal a mulékony haszontalansággal foglalkozzanak, amely a rendkivüli kis föld lakóit foglalkoztatja, azét a földét, amely még a nyugtonmaradásra sem képes és nevetséges függésben a naptól egyre táncolgat? Végre elhatároztam, hogy nyugságot szerzek magamnak és a bátorság ama pompás szabadságával, amellyel csak a halottak rendelkeznek, megfordultam, hogy hallgatást parancsoljak. De ekkor azt láttam, hogy énem ült mellettem és dohányzott. Magához kaparította pipámat, ruhámat és cipőmet és zafirszemmel meg brilliáns koronával díszített ötszörösen átfonott arany kigyógyűrűmet viselte. Hirtelenében nem találtam meg a kellő hangot, mert rendkivül nehéz a halottnak a helyes magatartás azzal szemben, akit életében gyakran rászedett. Énem bátorítólag rám mosolygott, de én nem engedtem magamat megtéveszteni; ezt a mosolyt ismertem, hiszen mindenki tudja, mivel téveszt meg másokat maga felől és hogy mi rejlik a saját mosolya mögött. Valami okból gyorsan és haragosan ezt mondtam:

– Csak semmi filozófiát, kérem.

Énem barátságosan azt felelte, hogy erre nem is gondol és hogy az elválás után, aminek megtörténtét be kellett ismernem, egyáltalán megszűnt minden kérdés a lét és nemlét mibenlétéről.

Rendkivül érdekes volt hallhatnom a magam hangját, amelyen szomszédom szólt hozzám; de volt valami ebben a hangban, aminek hüvös tárgyilagossága messzi túlhaladta azt a szegény elfogultságot, amelyben azelőtt ezt a hangot használtam. Ez meglehetősen bosszantott, mert fölismertem, amit életemben elmulasztottam.

– Látod, mi minden rejtőzött bennem? – kérdeztem, de hamar elfeledtem bosszankodásomat, mert mellettem levő megtisztult énemben volt valami rendkivüli imponáló.

– Ugyan voltam-e én valaha emberre hasonló hatással, mint ön reám? – kérdeztem.

– Tegezhetsz, – mondta énem nagyon szeretetreméltóan és sértő jóakarat nélkül, – azon kell lennünk, hogy végre megértsük egymást.

Ezt beláttam.

– Legalább a gyűrűt add ide! – kértem.

Ekkor láttam, hogy ágyamon ülve magam húztam le a gyűrűt az ujjról azonmód, ahogyan életemben tettem volna, ha valaki megkivánja. Föl akartam húzni a gyűrűt, de letörött az ujjam.

– Mi a fene, hát ennyire vagyok már Sahib? – kérdeztem zordul.

Énem fogta az ujjamat és gondosan zsebbe dugta, még pedig helyesen abba a zsebbe, amelyet ilyen tárgyak számára üresen szoktam tartani.

– Még Indiában vagyunk? – kérdeztem, de közvetetlenül e kérdés elhangzása után ráeszméltem arra, hogy reám nézve mennyire nincs semmi fontossága ennek a körülménynek. «Mi lesz?» kérdeztem kissé bizalmaskodón, mert énem határozott cél nélkül aligha telepedett volna le itt, ennyire ismerni véltem magamat.

És énem valóban fölkelt, helyre igazította a kabátját, a lábát előre nyujtotta, hogy a nadrágot kisimítsa és végigsimította a haját. Már tudtam, hogy a síromat akarja velem megismertetni. Ezt hallottam:

– A külsejét nem szabad valami különösnek elképzelned. Panja az erdőben ásott el, alig mélyebbre, mint aminő hosszú a karod és szemed fölött erdei virág nő.

E szavak elhangzása után már nem láttam senkit és most éreztem, hogy síromban nyugszom. Rövid pillanatig még néhány gondolat cikázott át az agyamon, azután leírhatatlan nyugalom fogott el.

Ezt a nyugalmat földi száj nem tudja elmondani; soha nem éreztem jótéteményt, amelyet ezzel a nyugalommal össze lehetne hasonlítani. Egyszer, míg éltem, hosszú és fárasztó vándorlás után, amely tele volt egészségtelen sietéssel és kínzó aggodalommal, rendeltetésem helyére érkeztem és a vigasztaló bizonyosságon kivül csöndes szobában, amelynek ablakából a hegyekre nyílt kilátás, hüvös, tiszta fekvőhely fogadott. Talán az a néhány perc, amelyben az elalvás előtt e fekvőhelyen pihenni éreztem a testemet, hasonlítható össze némiképpen azzal a boldog állapottal, amelyben most a sírban feküdtem, de ezt a jótéteményt egészen az öntudatlanság határáig fokozva és mint valami földöntúli zene békés mámorában kell elképzelni.

Kezem magasan a mellemen keresztbe volt téve, de nem volt összekulcsolva; egyenesen kinyujtózkodva feküdtem és a föld nehéz takarója édes teher volt; homlokomon és arcomon úgy feküdt, hogy a gondos anya szerető keze sem pihenhet rajta enyhébben. Egyenletes, erős érverést éreztem, amelynek eredetét nem ismertem föl, de nagy megnyugvással töltött el. Ameddig a föld élő lényei közül csak egy is szeretettel gondolt reám, öntudatom éber maradt, de kínos emlékek nélkül; leírhatatlanul fönséges és szabad mosolygással gondoltam a földi eseményekre anélkül, hogy igazán visszaemlékeztem volna rájuk. A téli földben így nyugszik a mag, álmában mint valami tavaszi álommal a nyári szélre és a napra gondol, amelyben megérett. A fény, az eső, a mozgalmas levegő ingadozása és az arató, ez egyetlen enyhe sejtése a multnak, amely nem engedi lábra kapni sem a szomorúságot, sem az elhagyatottság érzetét. Mert a szendergés sötét országában rideg, egyenletes érverés lüktet; vajjon ez a nap fényhulláma, a nappal és az éjjel vagy az évezredek változása, ez sohasem volt a földben szendergőnek a gondja, mert már legyőzte a halált; csak ismerni kell őt, hogy megtudjuk, mily jelentéktelen a hatalma, amelyet a föld szegény foglyai oly hallatlan uralomként ünnepelnek. Most már ezer év annyi mint egy nap. Nem kivántam senkit sem viszontlátni azok közül, akiket szerettem és sorsukkal sem törődtem. Boldogabbak azok a jámborak sem lehetnek, akik Isten arculatát látták.

Beláthatatlan hosszú idő után, mialatt semmiféle változást nem éreztem, úgy vettem észre, mintha körülöttem és bennem lassanként sötétebb lenne minden. Talán az erdő lombja egyre vastagabb rétegben borította nyugvóhelyemet vagy a föld nem keringett többé a nap körül, talán magába szívta egy másik, nagyobb csillagzat, amelyen más törvények szerint történik az idők változása. Öntudatom egyre jobban csökkent, de ez nem busított el. Úgy éreztem, mintha gondolkodni tudásom maradéka egyetlenegy szikrácskába gyülnék össze, amely éppen úgy pislogott, mint az élő ember szívében a remény.

Bizonyos idő lefolyása alatt, amelyet elhatárolni nem tudok, enyhe fényt láttam magam fölött fokozatosan megnövekedni. A fény lassan közeledett. Fehéres volt, de nem csillogott és elmosodó körvonalú, lassú életű halvány sugárnak tűnt föl. A szívem tájékára ereszkedett le és bár a földben nem terjesztett világosságot, mégis kedves boldogsággal tovább sziporkázott és a napra való halvány visszaemlékezés különös varázsával fölkeltette bizakodásomat. Ekkor fölismertem, hogy egy növény tapogatódzó gyökércsirája közeledett a keblem felé és mély borzongás fogott el, amely nem volt öröm, sem reménység, hanem talán azzal a meghatottsággal lehetne összehasonlítani, amely nagy lelki megrázkodtatáskor könyre fakasztja a földieket anélkül, hogy örömet vagy fájdalmat éreznének. Gyermeki és jámbor vándorlásában és engedelmesen növekedve minél közelebb ért keblemhez a sápadt, szívó száj, emberi voltom kialvó tudata annál inkább fönséges enyhülés boldog érzetévé változott és örömteljes készséget éreztem, hogy fölolvadjak az örökkévalóságban. A növény gyökere nemsokára behatolt a szívembe és szikrázó csengés, frisseségével és boldog vadságával elkábító fényörvény a föld fölületének meleg, világító pezsgésébe ragadta föl lényemet.

Síromon nagy virág nyilt ki és az égi nap felé tárta kelyhét.

Az őserdő sűrű lombozatában, a szövevényes utakon, amelyeken alig lehet ellátni egy-két lépésnyire és olyanok, mint valami zöld barlang, könnyű léptek hallatszottak; rendkivül lágyan és simulékonyan közeledett a büszke egyenes alak, aminőt valamennyi teremtmény közül csak az embernek adott az Isten. Leányka volt, korra nézve jóformán még gyermek. A nagy őserdő árnyas tisztásán, ahol régente egy fa alatt megásták a síromat és ahol most a friss virág lassan a nap felé fordult, a leány megállott és lehajolt. Hajában szelid vörös lótuszvirág, gyönge derekán okkervörös csavart selyemből készült keskeny őv volt. Ambraillat kisérte, mint a fiatalság láthatatlan szárnya.

A nyakán két sor vörös angolaborsó-füzért viselt és a bokájára kovácsolt széles aranykarika megcsillogott a növények harmatában.

Amikor szeme ezeréves szomorúság sötét csikorgásával a még alig kipattant virág friss, világos kékje fölé hajolt, mintha égi fény találkozott volna földi viszfényével. De a leány nem tépte le a virágot, hanem úgy látszik, hogy valami drága kötelesség jutott az eszébe, mert arcát szemérmességgel vegyes várakozás élénkítette. A fák gyökerein át, a puha földben és barna lombon keresztül patak folyt; tiszta vize gyorsan és hangtalanul osont végig a napfoltokon és bokrok árnyain. A leány levette nyakfüzérjét és gyermeki gondossággal a betelindákra akasztotta, amelyek a fa lelógó ágait az erdőtalajjal kötötték össze; letette az ővét és jókedvűen hunyorgatott bele a meleg fénybe. Csak a haját diszítő virágot hagyta pihenni éjsötét, fényes dús hajában, hogy ott fiatal szépségének dicsőségére elhervadjon.

A kedves testének örvendő víz beszédes lett; szinte derült nevetéssel csörgedezett végig a világos bronz testen, amely a természet érintésére boldogan nyujtózkodott és páratlan odaadásában teremtőjét dicsőítette, az erdő óriásainak teremtőjét, amelyek megvédték, megteremtőjét a milliárd növénynek és minden állatnak, amely mint ő, illatozó árnyékban lélekzett és a nagy napnak, amely övéinek javára állandóan aranyos boldogságot küldött le a türelmes földre.

Napsütötte dombon, amelyet puhára párnázott a fű, a leány a földre feküdt, hogy megszáradjon a meleg levegőn; kedves meggondolatlansággal átengedte magát a világosságnak, mert előtte nincs titka a testnek vagy a léleknek és mindkettő vágyódik utána. Mintha összeolvadt volna a talajjal; a föld érverése egyesült vérének lüktetésével és hajában a virág még egyszer elterjesztette illatát egyesülve a fáradtság enyhe lehelletével, amely mint valami dal szállt föl a testéből. A napsugarak játszadozva siklottak végig kis mellének kecses halmain és meleg tagjainak gömbölyüségein, emitt fölvillantak, amott titkos árnyékba merültek, mindenhatóbban mint a legerősebb uralkodó, aki valaha egy világot hódított meg magának és a szerető férfi gyönyörével, aki viharok legyőzése után jótevőnőjét boldogítja.

Az erdő zöld pompája mozdulatlan büszkeséggel, az áhitattól megmeredve nézett le a teremtés pihenő diadalára, míg egyszerre az indák sűrűjében túlboldogan, csaknem élesen és ijedten, fuvolázó dalra gyujtott egy madár és a közelből ujongó felelet hallatszott. A leány ekkor fölkelt, óvatosan ismét magára vette csekély ékszerét és a virág fölé hajolt, amelyben testem vére támadt föl; leszakította a virágot és nagy szemével rá mosolyogva a reszkető kehelyre, az ővébe tűzte.

Hogyan is történt? Igen, most már eszembe jutott, az a ragyogóan kék nagy virág mindent emlékezetembe juttatott. Már régóta ismertem a leányt és a virágját. Bombayban történt azoknak az elfecsérelt éjjeleknek az egyikén, amelyek nyugtalanul és céltalanul kezdődnek és gyakran oly vigasztalanul mulnak el csupa haszontalansággal, amely a szürke reggeli órákban elapasztja borba áztatott minden nagy várakozásunkat.

Akkor estefelé eltávoztam a szállóból, amelyben már napok óta várakoztam az engemet Szingaporeba szállítandó hajóra és lefelé ballagtam a széles, élénk utcán. Mozgalmas éjjelre nem voltam fölkészülve, sőt nem is volt más szándékom, csak az, hogy még néhány percig sétáljak a hüvösebb esti levegőn és elnézegessem a tarka utcai életet. De a tikkasztó levegő nem adott enyhülést. Öntözésre használt víz párolgásának, lónak és olajnak a szaga volt benne és megakadályozta a szabad lélekzést csakúgy, mint az okos gondolatokat. Ez a légkör gyakran úgy hat, mintha lázt jelentene be, megzavar és mindenféle ostobaságra bátorít; az elhagyatottság életfájdalma erjed benne, tele melankóliával; kis ördögök emelik föl benne kalandokra vágyó bolondos fejüket, míg a közeledő vörös hold elfátyolozza minden dolog józan értelmét.

Kis séta után leültem egy utcai kávéház faasztalkájánál. Úgy láttam, mintha mindazok, akik rám néztek, szánakozó fölsőbbséggel kezeskednének nekem valamiról. Sötét kendőbe burkolt öreg utcai koldusasszony elém nyujtotta barna, nyitott kezét és mosolygásában hirtelen megértettem az éjjelt.

Amikor tovább mentem, már sötétebb volt. Nyitott ajtókon tarka világítás fénye hatolt ki; az utcák szűkebbek lettek és a járókelők ritkábbak. Lépteket hallottam közeledni és mögöttem hirtelen elnémultak, mihelyt egy-egy beburkolt éjjeli alak elhaladt mellettem; megálltak, utánam néztek, kiváncsian vagy rablásra vágyva, nyugtalanság és bizonytalanság sejtésétől megszállva, ami fogva tartott és tovább kergetett. Egy pillanatig aggódtam életemért, mert ismertem e városrész veszedelmességét, azután azonban úgy éreztem, hogy kedves és aggodalommal óvott életem rám nézve teljesen idegen és közömbös lett volna. Egészen más dologról volt szó; az éjjel követelte a jogát, a föld éjjele és nyugtalan lelkemé, amely egy misztikus nap után vágyakozott.

Egy faház ajtaja be volt támasztva és amikor belöktem, szűk korridort pillantottam meg, amelyet zöldes papiroslámpás világított meg szegényesen. A lámpástól jobbra és balra a csupasz falakon tükrök voltak, amelyek e csöndes hely halvány, lebegő csillagzatát mindkét oldal felé ezerszeres magikus mindenségbe varázsolták át. Valahonnan tompított cincogó muzsika hallatszott, olyan mint a mandoliné, de sokkal élettelenebb és gyakran megszakította egy hosszan elnyuló hang, amely fuvola hangja lehetett. Nehéz, édes szag áramlott felém, mintha erjedő mézé és elbódító füstölőszeré lett volna; a háttérben levő vörös függöny hasadékából áramlott ki, mint valami túlérett gyümölcs sebéből.

Rövid ideig álltam és hallgatództam e helyen, amikor szétnyilt az alacsony függöny és habozva és látszólag meglepetve egy öreg asszony jött felém. Fonnyadt volt és ősz haja kopottan csillámlott a feje fölött levő papiroslámpás halványszínű fényében, teste köré mint valami zászló, sárga kendő volt csavarva úgy, hogy válla és karja, valamint a lába térdtől lefelé födetlen volt. Fölocsudván meglepetéséből, rám mosolygott azzal a finom, személytelen szívességgel, amely azoknak az embereknek a sajátossága, akik hivatásból vagy szokásból vendégszeretők és vizsgáló pillantást vetve európai ruhámra, fölkért, hogy menjek beljebb. Mondott is valamit, amit nem értettem, de könnyen ki lehetett találni, hogy tisztelettel üdvözölt. Mivel habozás nélkül tovább mentem, megkettőztette alázatosságát és az volt a benyomásom, mintha csúsznék-másznék előttem a lépcsőn, amelyen a vöröses világításban fölballagtunk. Édeskésen és gonoszul vigyorgott; valahol félénken megcsendült egy hangocska; elfogódva követtem őt, bátorság pazarlása nélkül, óvatosság nélkül, sőt igazi várakozás nélkül; történjék, aminek történnie kell. Az élet nem sokat számított.

Tarka papirossal bevont ajtóhoz értünk, amely hirtelenül zárta le a lépcsőt és az öreg asszony fonnyadt kezének nyomására nesztelenül és könnyen kinyilt.

– Lépj be uram, – mondta hindosztán nyelven és a falhoz lapult, amely engedett és ingadozott.

Határozottan éreztem, hogy mindenfelől figyelnek bennünket. Ezért óvatosan tapogatództam előre az alacsony helyiségnek füstbe és ködbe merült kékes félhomályában. Egy csöndes lámpás elalvó holdján kivül eleinte csak tompított színű és különös rajzú faliszőnyegeket véltem fölismerni. Bágyadt aranyszínek csillogtak felém és elhervadó jázminnak és opiumnak szeliden bódító szaga feküdte meg a mellemet.

Kalauzommal áthaladtam ezen a helyiségen, hogy egy másik még kissebbe és sötétebbe jussak, ahol legelőször alig lábnyi magas, sokszínű takarókkal és bőrökkel letakart széles ágy ötlött a szemembe. Az öreg asszony, miután kivánsága szerint leültem az ágyra, sokszor meghajolt és távozóban tört angol nyelven ezt mondta:

– Goyt fogom neked elhozni uram, meg leszel elégedve.

Amikor két beleegyező szó kiséretében jóváhagyólag bólintottam, boldogan és büszkén fölnevetett, mert megértettem őt. Nagyon művelt asszony volt, most bebizonyította és semmi sem tudta volna olyan cselekedetre birni, amely e róla vallott véleményemben megingathatott volna.

Magamra maradva, alig néztem körül a szobában; úgy kellett lennie és történnie mindennek, ahogyan erre az éjjelre elhatároztatott.

Parányi zöld lámpás alatt, amely egészen fönn volt a menyezeten, kerek kis asztalt láttam, hihetetlenül vékony lábakkal és a rajta levő, vörös és kék díszítésű sárgaréz csészében szárított, idegenszerű gyümölcs, dohány, kender és betel volt. Mivel szemem hamar hozzászokott az egyenletes, enyhe fényhez, mihelyt kinyilt az ajtó, a vizió érzékfölötti világosságával azonnal megláttam a leányt, aki a szobába lépett és maga mögött óvatosan elzárta és elreteszelte az ajtót. Olyan nyugodtan és barátságosan közeledett hozzám, mintha régi meghitt vendége volnék és üdvözletül kanarai módon ujjai hegyével megérintette homlokát és mélyen meghajolt. Rendkivül finom füstszínű selyemflór-fátyol alatt teljesen meztelen volt; fekete haját szürke virág ékesítette és megfakult okkervörös színű keskeny bőröv, mint valami rozsdás rézgyűrű simult a csipőjére, amely bár azt hittem, hogy gyermek áll előttem, mégis lágyan gömbölyü és kedvesen, egyenletesen telt volt. Ebbe az övbe világoskék, sötét aranybarna kelyhű nagy virág volt tűzve; csaknem valótlanul és különösen jóleső ellentéttel emelkedett ki a fiatal test bronzszínéből.

E friss virágon kivül, színben, alakban és mozdulatban mindennek megvolt az a különösen meggyőző tudatossága, amit csak évszázados hagyomány adhat meg, mindennek e friss virágon és a simulékony leánytesten kivül.

Nem tudom, megértettem-e mindent, amit ezen az emlékezetes éjjelen ez a gyermek mondott, de azt tudom, hogy megértettük egymást. E leány bája teljesen hatalmába kerített és elűzte mindazokat a kis külön érdekeket és vágyakozásokat, amelyek életünket szertehasogatják és megnyomorítják és csak egy célja volt a vérünknek.

– Táncoljak? – kérdezte Goy, – szólj, mit szeretnél?

Táncolt a kis lámpás zöldes holdja alatt, amely egész világra bocsátotta rá a fényét. Ez a világ tikkasztó volt és halotti csöndességü. Csak a puha láb dobbanását hallottam a szőnyegen és ha lehunytam a szememet, a finom láb táncát a szívemen éreztem. Valahányszor fölpillantottam, újnak, másnak látszott Goy viruló gyermekteste; idegen maradt nekem és úgy változott, mint a tájék, amelyen röpülve száll át a képzelet. Csönd lett és asszonyszeme sokat tudóan, gyermetegen és sóvárogva mosolygott a szemembe:

– Nem parancsolsz uram semmit? – kérdezte Goy oly lassan, hogy úgy éreztem, mintha a kérdésében rejlő ki nem mondott igéret megállította volna a szívem verését, de az igéret mögött mégis ott lappangott az őszinte megadás és annak büszke tudata, hogy ő a parancsoló.

A lámpás különös fényében szeliden, mint egy nagy, aranyos macska kuporgott előttem az ágyon, megfontolva sodorta a papiruszt, dohányt és kendert aprózott szét és amikor opiumot kevert bele, egyszerre istennővé változott előttem, aki az álmot adja.

Goyt, mint a Kelet legtöbb asszonyát, szörnyü elkényeztetéssel szerelemre nevelték föl, de minden tettében ott volt ártatlan gondolkodásmódjának varázslatos boldogsága, amely úgy hatott, mint a szüzesség. Goy megtette kötelességét és semmi lelkiismeret, aminő a mi keblünkben lakozik, nem akadályozta meg dolgos hűségét az egyetlen élvezet iránt, amelyet ismert és szétosztott. Mély, szomjas szippantásokkal szívtam magamba a füstöt és egyre jobban elkábultam. A leány minden pillanatot fölhasznált arra, hogy magát odaadónak mutassa; képe állandóan változott; nem árulta el egyetlen titkát sem, hogy mindjárt újat ne sejtetett volna.

– Felejtsd el az életet, – mondta szelid feddéssel, mint akit vonakodásom némiképpen megijesztett. – Nem vagyok szép?

– De igen, nagyon szép vagy, szebb mint bárki, akit láttam.

– Ó nem, – mondta elmerengve, – a halvány lányok szebbek.

Túlnagy gyermekszemével rám nézett és amikor hallgattam, mosolygott. Körme vörösre volt festve és egész teste a legnagyobb gonddal volt ápolva.

– Az emberek a ruhával együtt nem vetik le a hazugságot, – mondta Goy, – én nem hiszek semmiben, csak a szerelemben és az örömben, amelyet ád.

Megértettem, mit gondolt, mert amikor ezt mondta, magát egészen fölkinálva egyenesen állt előttem és a karját fölemelte, mintha csészét nyujtana felém. Feje elfödte a lámpást úgy, hogy alakjának körvonalait mágikus szétszóródó fény világította meg. De a szívemben egészen más hatást tettek a szavai, ott fényre gyulladtak és hosszú útra hevültek föl.

Goy az arcomban olvasott.

– Felejts, – mondá, – mire gondolsz? Itt nincs semmi idő, sem nappal és éjjel.

– És nem tart az élet mégis tovább, mint a fiatalság? Szólj te, e kis örökkévalóság szerelme.

– Nem, – mondta Goy határozottan és mosolyában volt valami különösen meggyőző, – talán nektek férfiaknak igen, de nekünk leányoknak nem. Egy öreg asszony rosszabb mint a kifacsart mangogyümölcs, a testtel együtt a reménység is elhervad, mert a vér elveszti a hangját, amelynek a világ folyása engedelmeskedik. Nekem gyerekben nem lesz örömöm.

– Mit tehetek érted Goy? Mindent amim van, odaadok, fogadd el!

– Nem fogadok el semmit, – mondta a leány. – Sohasem fogadtam el bármit is. Az öreg asszony az elfogad. Mondd, hogy szép vagyok és hogy boldoggá tettelek.

– Nagyon szép vagy.

– Csak ezt az egyet mondod, tehát hálátlan vagy, vagy talán azok közé tartozol, akik sohasem tudnak magukról megfeledkezni, mintha bizony olyan nevezetes, ó, olyan nevezetes emberek volnának!

Egészen mellém jött, a szemem alá nézett, azután szemem szögletétől szeliden végighúzta az ujját az arcomon és a szájam körül, nagyot sóhajtott, mintha sajnálna és bólintott a fejével.

Lehunytam a szememet. Az arcomhoz közeledett övének nedves virágja és egy pillanatig úgy éreztem, mintha hidegen a homlokomra hajlanék.

– Miféle embereket értettél? – kérdeztem.

Mintha a tarka mámor, mint a felhő a szél elől, rövid időre kitért volna előlem. Goy elgondolkozott és mintha elveszettnek tartana, fájdalmasan mosolygott; azután homlokomra tette a kezét, az ujja hegyével gyorsan megbökte a halántékomat és így szólt:

– Ott az a hideg tűz! Erősebb minden más lángnál és világosabb a fénye. Harcban áll a szív melegével és már sok szívet kioltott. Nektek mindig egyiktől a másikhoz kell vándorolnotok. Aki minden akadályt a maga eszközévé akar tenni, elpusztítja a nyugalmát, mert a világ tele van akadállyal. Hová akarsz eljutni? A mi bölcseink kinevetnek benneteket. Jer hát, feledj!

Amikor kitaláltam a házból, megrohant a nap, mint valami ragadozó állat. Támolyogtam és a házakon végigtapogatódzva mentem előre, míg lassan visszanyertem teljes eszméletemet. Ilyen hatással lehetett a világ Lázárra, amikor egy Isten újra életre keltette. Lassanként mint valami mély álomra, emlékeztem vissza élményeim részleteire.

Megeshetett valóban, hogy egy kapzsi öreg asszony kalauzolt és egy megrontott gyermek megosztotta velem az ágyamat, de mert nem félek a két tulajdonság egyikétől sem, keveset törődöm velük, mert akkor nem az volt számomra a kérdés, hogyan itéli meg a dolgot a világ igazságszolgáltatásának bírói szeme, hanem a kérdés az volt számomra, hogyan látom én.

Az élet azonban elhomályosítja a látást álmodozással, tréfával és könnyel.

Lassanként egyre jobban éreztem, hogy már csak attól a különös virágtól és fénylő kékségétől függött minden, amely különösen uralomvágyóan és csöndben előttem kiterjeszkedni látszott. Ekkor mintha megint új létre ébredtem volna. Testemre végtelen bágyadtság nehezedett, szemem bizonytalan volt és fátyolos, mintha fogva tartotta volna álomvirágomnak fénylő azurja, amely most mint végtelen kék fal terjeszkedett előttem. Ekkor lesoványodott és egészen fehér kezemet, mint valami egészen idegen tárgyat, hirtelen a térdemen nyugodni láttam. Megpróbáltam a fölemelését és engedelmeskedett. Egy egészen új élet leírhatatlan borzongása remegtette meg tagjaimat; az öntudatra ébredéssel kezdődött és mint fénykéve végigcsörgedezett az ereimben, makacs szikrákhoz hasonlóan, forrón és hidegen. Nagyot sóhajtottam és még ma is egészen jól és pontosan tudom, hogy hangosan ezt mondtam:

– Ez nem lehet a régi élet.

Ekkor egy fehér oszlop mögül, amely elütött a kék faltól, Panja lépett elő és mereven rám bámult. Egészen természetellenesen állott, inkább mintha a levegőben lebegett volna. Hiszen ez egy barna ember fehér turbánnal, gondoltam.

– Sahib, – kiáltotta, amikor a szemembe nézett, – Sahib, beszélj!

– Hol vagyunk Panja? – kérdeztem bágyadtan, – mi történt Panja?

Szolgám értelmetlenül rám bámult és arcáról újra föltámadó aggodalom volt világosan leolvasható, de minél tovább nézett a szemembe, annál inkább eltünt az aggodalma.

– Sahib, mondj néhány jó szót, – könyörgött kétkedve és egyszersmind reménykedve.

Ekkor eszembe jutott, hogy kérdésemet német nyelven intéztem hozzá és most megismételtem angolul.

Válasz helyett Panja nagyott kiáltott, térdre rogyott, az én térdemet pedig átölelte a karjával. Zokogva dadogta:

– Sahib, élni fogsz!

– Hová jutottunk Panja? Micsoda kék fal az ott?

Panja boldogan nevetve fölkelt, félreállott és ezt mondta:

– Az a tenger. Fönn vagyunk a magas hegyek közt és innen a tengert látod. A mocsaras vidékről két nap és két éjjel, alvás nélkül és alig némi pihenéssel fölhoztunk ide, míg elértük a könnyü levegőt, a hüvösséget és a nyugalmat. Nézz körül, nézd az erdőt! Ez egy angol farm elhagyott bungalovja. Elkergettük a majmokat, amelyek birtokukba vették.

Elakadt a szava és rám nézett.

– Ó Sahib, most fölébredtél és meggyógyultál, szemedbe és szavadba visszatért az értelem és az én szívembe az öröm.

Panja sírva fakadt és tudtam, hogy igazat mondott és hogy lelkem a lázmérgek birodalmából visszatért a valóságba. Ekkor távolabb Gurut láttam a földön guggolni, ahonnan szüntelenül rám bámult nagy éjjeli szemével. Volt valami a tekintetében, amit sohasem fogok elfelejteni. Csak napok mulva tudtam mag lassanként, hogy mi minden történt, mert Panja mindentől megkimélt, amíg nem kérdezősködtem. Mivel az embereknek velem kellett törődniök és teherhordókat nem lehetett kapni, podgyászunk nagy része elveszett. Panja főképpen élelmiszert hozatott ide föl és azokat a táskákat, amelyekben, mint tudta, legértékesebb dolgaim voltak, úgyszintén fegyvereimet és egy sátrat. Bár tegnap óta Pasa és egy kuli lenn voltak, hogy megmentsék, amire még ráakadnak és hogy minden még meglevő dolgot a benszülöttek valamelyik falujában biztosságba helyezzenek, Panja már nem nagyon bizott a dologban és attól tartott, hogy megkezdődik a zivataros idő. A déli forróságban gyakran szótlanul feküdt a hintaszékem mellett és nézte az eget a tenger fölött és a messzi, kék területet, amely ebből a magasságból olyan egyenletesnek látszott, mint egy érclap. Néha finom, szürke gőz feküdte meg. De ezen az aggodalmon kivül, amelynek súlyát ismertem, más bánata is volt; észrevettem rajta, de nem akartam kérdezni. Csak amikor az első szivarra gyujtottam rá, mosolygott Panja melankolikusan és mondta:

– Nos, mivel visszatért az erőd, kibirod már a legrosszabbat is.

Éliást elvitte a párduc.