Indiában

Panja újra megvizsgálta a roskadozó házat, amelynek egyik helyiségét úgy ahogy számomra rendezték be. El is lehetett zárni, mert éjjelre nem raktam tüzet.

– Itt akarsz maradni Sahib, míg beáll a nagy esőzés?

Tudtam, hogy ebbe nem mehetünk bele és hogy ha az első zivataros napok a hegyek közt lepnek meg bennünket, veszve vagyunk. A Cannanoreből való elutazásunk óta eltelt időt hiába próbáltam kiszámítani, lehetett négy, öt vagy hat hónap.

Egyik reggelen fölkeresett Gurumahu és bejelentette, hogy nagyon vágyódik haza. Nehéz szívvel vált meg tőlünk, de ha még a nagy esőzés megkezdése előtt akart a falujába érni, akkor már most útnak kell indulnia.

Neki ajándékoztam nikkelből készült, össze-forrasztott trópusi órámat. Ez bizonyára nem volt valami nagy ajándék, bár az óra nagyon izgatottan tudott ketyegni, sőt száraz időben még járt is, de Guru nagyon megörült neki. Mindent, amit a szíve tudni akar, ezentúl erről az óráról fog leolvasni: az évszakokat, a szél irányát és a csillagok járását.

Gyakran a legszükségesebb dolgaink is hiányoztak. Panja aggodó szeme fölriasztott a tévedésből, amelybe abban a hitben estem, hogy a hegyek jóhatású, gyakran hüvös levegője és az a bizakodó lelki állapot, amely a lábbadozókat szokta megörvendeztetni, arra jogosít, hogy reményteljesen nézhessek a jövőbe. Podgyászunk legnagyobb részét megmentettük, csak az élelmiszerben pusztítottak rettenetesen a fehér hangyák, de Panján és Pasán kivül még csak két teherhordóm volt velem Dél-Kanaraból, aki nagy fáradsággal és gyakran élete kockáztatásával rizst és gyümölcsöt hozott nekünk a legközelebbi dzsungelfaluból. Ennek lakói csakhamar kitudták, mennyire függünk tőlük és pénzkészletem egyre fogyott, amely tény Panját csöndes őrületbe kergette. Lenn a zöldben lakó zsarolóknak bosszút esküdött és nem egyszer megigérte, hogy fölgyujtja a falujokat; az én egykedvűségem komoly figyelmeztetésre serkentette:

– Sahib, te nagy úr vagy, tehetsz amit akarsz, de nem teszel semmit. Egyik nap elmulik a másik után, mint hullám a tengerparton, nem hagynak hátra nyomot és mindig ugyanazt hozzák. Ki él így? Amikor Anandapurban voltunk, kinevetted a brahminokat, akik egész napon át a napfényben heverésznek és zabálják a templomi rizst, ami megilleti őket, de hát te mit csinálsz? Azelőtt mindent, amit láttál, könyvekbe följegyeztél és gyakran kérdezősködtél nálam, de most már ezt sem teszed és a könyvek elégtek.

Ez nagy bánatot okozott Panjának, mert tudta, hogy ezekben a könyvekben róla is gyakran történt említés és készülődött a dicsőségre, amely nyugaton, az urak országában vár reá. Kinevettem. Csak a zivatar dolgában volt igaza és ezért elhatároztam, hogy a legrövidebb úton Mangaloreba megyek és e régi, biztosított kikötőváros védelmében töltöm el az esős időt.

De ilyen elhatározáskor szívem mélyén sejtettem, miről mondtam le és mit hagytam el és hogy nem lesz már olyan idő az életemben, amely fény és szabadság dolgában az elmult időhöz hasonlítana. Elutazásunk éppen azért napról-napra elhalasztódott, jóllehet minden élményem a hegyek közt ama borongós valószinűtlenség és titkos nyugtalanság fátylában játszódott le, amely elfoghat bennünket, ha szép helyen már a búcsúzás gondolatával foglalkozunk.

Ott volt Gong, nem fogom elfelejteni, azóta alighanem meghalt, mert már akkor sem tartozott a legfiatalabbak közé és bizalmatlanságát velem szemben sohasem győzte le teljesen. A félnagy majmok ama fajához tartozott, amely Indiában csak a hegyek közt él. Jelentősebbek mint testvéreik a dzsungelben és mások a tulajdonságaik, de semmiesetre sem jobbak.

Kora reggeli óráim e társának a Gong nevet adtam rendkivül csunya hangja miatt, amely olyan volt, mint ha régi rozsdás bádogfazeket kőfalhoz vágott volna az ember. Szerencsére nem beszélt sokat, de a legnagyobb érdeklődést tanusította irányomban. Nyilván eltökélte, hogy kimulása előtt még valami különös dolgot fog átélni és erre engemet választott, mint akit legmegfelelőbbnek gondolt és akit reggel mindig megtalálhatott a vén magas latan- és tamarindafák alatt.

Alighogy a hajnali szürkületben ezüstös színt kezdett játszani a tenger távoli síkja, elhagytam nyugvóhelyemet, hogy el ne mulasszam a leghüvösebb órákat. Láttam az égnek halvány fényét, amint csak kevéssé különbözve a hold fényétől, ablakom rácsos nyilása előtt fénytelenül kiterjeszkedett és megtelt a mögöttem, már nagyobb világosságban a sziklák körül keringő ragadozó madarak sikongatásával. Ettől kezdve még körülbelül egy óra hosszáig tartott, míg a nap első sugarai eljutottak a mi fensíkunkhoz; legelőször messzi a vizen láttam meg csillogásukat és keleten végtelenül szabad, nagy magasságban sziklák nyujtogatták a halványkék reggeli ég felé aranyba mártott szélüket. Olyan fény és olyan csönd terjedt el, amely minden reggel újra betöltötte lelkemet és nem is hagyta el jó néhány órán át, mert nem történt semmi, ami lelkem békéjét kiolthatta volna. Csak az érti meg a természetet, aki ilyen módon és ilyen körülmények közt tudja befogadni, mert mint minden nagy dolog, teljes megnyilatkozásához korlátlan odaadásunkat kivánja meg.

Ebben az órában a házam közelében levő fák egyikén, többnyire valamelyik alacsony vastag ágon várt engem Gong. Igaz, hogy egyik keze, minden eshetőségre fölkészülve, rendszerint valamelyik magasabb ágba kapaszkodott és ha velem volt a puskám, akkor semmiféle rábeszéléssel sem lehetett maradásra birni. Nem tudom, hogyan ismerkedhetett meg a fegyveremmel, de bizonyos az, hogy a majmok jóval régebben ismertek és figyeltek engem, mint én őket.

Társai eleinte nagy csoportokban menekültek. Eközben könnyen meg lehetett őket figyelni, mert a fák egymástól nagy távolságban nőttek és az uraságoknak ha tovább akartak jutni, előbb ismét le kellett mászniok a földre. Gong egy napon kivételt tett, ülve maradt, amikor közeledtem, én pedig megállottam, mert legalább is meglepő volt, hogy ez a majom nem illant el. Alacsony vastag ágon ült, mind a négy kezével belekapaszkodott, mintha meg akarná magát akadályozni, hogy végül mégis csak menekülésre fogja a dolgot, reszketett és szemöldökét föltolva kiváncsian, gonoszul és félve nézett reám.

Az állatoknál mindig azt tapasztaltam, hogy rendszerint csak akkor ártanak nekünk, ha mi erre okot adunk. Lehet, hogy e véleményemnek az a magyarázata, hogy fiatal koromban sohasem tettem rossz tapasztalatot kutyával, lóval vagy macskával, bárha ezek a teremtmények ebben az időben nem állíthatnák rólam ugyanazt, de lehet az is, hogy nem érzem magamat jól, ha fölsőbbségem tudatában vagyok. Minden érzelem közt, amelyet más lények, akár emberek, akár állatok, társas együttléte teremt meg, nekem a fölsőbbség érzete a legkinosabb, azt tapasztaltam mindig, hogy ha alkalmuk nyilik rá, a legkorlátoltabb emberek élnek vele a legkiadósabban. Minden élő iránt való áhitat lényege az, hogy az ember korlátozza magát annak beismerésével, hogy másoknak is vannak jogaik, amelyeket csak akkor követelünk a magunk számára, ha a közös érdek a mi vezetésünkre szorul. A hatalmas élethangok közül, amelyek földi létünk rövid útján megrendítik a lelkünket, mint a zúgó orgonadal vezető és panaszkodó melódiáját, mindig az elnyomott teremtmény sóhaját hallottam meg legjobban és mert utálom, hogy valakit szánjak vagy valaki engemet szánjon, csak azt tehettem, hogy minden élőben a természetnek az én életemmel egyenjogú megnyilvánulását lássam.

Amikor Gong ülve maradt anélkül, hogy társaival elmenekült volna és lassan közeledtem feléje, vonásain tisztán megkülönböztettem, hogy olyan feszülten figyel, mint az, akit szívdobogva aggodalom és kiváncsiság kínoz. De úgy látszik, hirtelen eszébe jutott, hogy van még egy harmadik út is és rá is tért erre: azzal próbált megfélemlíteni, hogy a maga módján szolgáltatott bizonyítékot az erdőben élvezett jogáról és személyes jelentőségéről. Fejét mélyen a válla közé húzta, azután egyetlen lökéssel ismét föllökte és amennyire csak erejéből tellett, egész testének energikus himbálásával vadul és támadólag rázta az ágat, amelyen ült. Eközben kerekre formált ajka közül olyan hangot adott, amelyet nagyon nehéz leírni, de fogalmat alkothatunk magunknak róla, ha egy lámpaüveget az ajkunkhoz szorítunk és a legdühösebb meggyőződés mély hangján belekiáltjuk: «Ostoba sors!»

Első pillanatban olyan komikus volt ez a tapasztalatom, hogy nevetnem kellett; a combomra csaptam és hangosan nevettem. Gong egy pillanatig megütközve nézett, de azután jóakaratú közeledés jelének gondolta magatartásomat és úgy ahogy utánozta. Szeme eközben csodálatosan komoly maradt és homloka mély ráncokba huzódott.

Most és később azzal bizonyítottuk hajlandóságunkat egymás iránt, hogy legjobb tehetségünk szerint utánoztuk egymást és bár ezzel talán örömet is szereztünk egymásnak, mégis elkomorodtam és némi melankólia fogott el, ha arra gondoltam, mily nagy és áthidalhatatlan korlát választott el Gongtól.

Ismerettségünk folyamán határozottan megfigyeltem, hogy Gong búsult, ha egyszer elmaradtam és hogy igazán örült apró figyelmességeimnek. Lehet, hogy ő is hasonlót gondolt rólam, amikor engem figyelt meg. Amit megérthetett, azt iparkodott megtanulni és fölfogni és bár gyakran csak külsőségekről volt szó, mégis mindkét részen fölismerhető volt a közeledés vágya.

Igaz, sohasem engedett magához közelebb, mint körülbelül öt vagy hat lépésnyire. Valahányszor megkiséreltem e távolság megrövidítését, sajnálkozó visszautasítással fölemelte a kezét és egy magasabban levő ágat fogott meg, hogy megértesse velem, mi lesz a következménye közeledésemnek.

Ismerettségünk alatt Gong megtanult mindent, ami az ember tetteiből szemmel fölfogható, a koponyájára tette trópusi kalapomat, használta a zsebkendőmet és tudta, mire való a kés. Átlapozta jegyzőkönyvemet, hintázott a függőágyamban és a kabát fölvevésének és levetésének mozdulatát a csalódásig híven tudta utánozni, mintha mindig ruhát viselt volna.

Persze gyakran egyátalán nem értettük meg egymást, mert Gong abban a törekvésében, hogy olyan legyen, mint én, nemsokára nem tudott már mértéket tartani és néha nagyon elkedvetlenített utánzásával, mert mozdulataimat nevetségeseknek láttam és az volt határozott benyomásom, hogy kigúnyol. Azon kellett gondolkodnom, miként lehetne Gongot nevelésének egy részéről ismét leszoktatni, mert napról-napra nyilvánvalóbbá lett, hogy sem ő, sem társai nem vettek már komolyan és azzal a tisztelettel, amelyet megkövetelhetni véltem. Az állatok már határozottan nevettek, ha megláttak. Reggel néha fölsorakozva vártak rám, hogy minden alkalommal kinevessenek. Egymást löködték, hogy figyelmeztessék egymást, jókedvükben szürke kezüket dörzsölgették és combjaikat verdesték, közben minden hangnemben rikácsoltak, a következő pillanatban megvontak maguktól valami boldogságot, amelyet alig egy perccel előbb még egymásnak osztogattak és mindebben olyan fontoskodók voltak, hogy nálamnál szerényebb embert is komolyan fölbosszantottak volna.

Bárhol is voltam, nem voltam többé egyedül, sőt napról-napra még a puskám tekintélye is sülyedt, mert az uraságok kisütötték, hogy csak madarakkal és rőtvaddal törődtem, a majmok nevezetes nemzetségét ellenben semmi veszedelem nem fenyegette. Ha azonban sikerült valami kisebb állatot szákmányul ejtenem, megvárták, míg félre tettem a puskámat, azután közelebb jöttek és úgy viselkedtek, mintha ezt a sikert egyesegyedül nekik köszönhettem volna.

A legjobban bosszantott a feledékenységük. Gyalázatos volt, hogy mennyire fontoskodtak valamely dologban, amelyről mindjárt azután, mintha soha nem is létezett volna, megfeledkeztek. Minden pillanatban valami más jutott az eszükbe és mindig azt akarták, hogy az új helyzetben egészen komolyan vegyék őket. Végre már úgy éreztem magamat, mintha valami idegen városban a polgárok mulattatására megtűrt különködő ember volnék és az állatokról és a világról vallott fölfogásomban kezdtem komolyan megzavarodni.

Elpanaszoltam hát a bajomat Panjanak.

– Ó, mondta, – a majom! Ki kezd ki majommal, Sahib? De te, ha csak egy sáskát látsz, már teli vagy gonddal és megszólítod, azután úgy teszel, mintha felelne neked, a barom. Aki azonban majommal foglalatoskodik, nemsokára úgy érzi, mintha a saját árnyéka bolondult volna meg és az árnyékot nem lehet megfogni.

– Gongot meg kell kerítenem, – feleltem.

Panja elgondolkodott.

– Gyerekkoromban akárhány majmot fogtam hurokban és ha az a majom, amelyiket meg akarsz kaparítani, ismer téged és nem bizalmatlan, akkor könnyen elfoghatod, ha előbb alaposan megmutatod neki, hogyan kell a hurokba bebujni. Ennek a mesterségnek csak az első felét tanulja meg és ha gyorsan oda ugrasz, elfoghatod. De a balkézzel kell feléje nyulnod és a jobban hirtelen tarkón kell ragadnod. Az öreg majom, ameddig reménye van a menekülésre, harap. Később meggondolja a dolgot és lemond róla.

Ez nagyszerű gondolat volt. Másnap reggel fogtam egy erős kenderkötelet, beolajoztam és amikor kínzóim fogadásomra összegyülekeztek, kezdtem magamat mindenféle módon, majd a karomon, majd a nyakamon, fölkötni, miközben főként Gong figyelmét iparkodtam fölkelteni. Társai meghökkenve visszavonultak, mert cselekedetem idegen volt nekik, de Gong elgondolkozva végig nézte, mit művelek és nagyon elkomolyodott. Amikor azt hittem, hogy már eléggé hatott a példám, amennyire kellett kitágítottam a hurkot, visszavonultam és bizonyos távolságban leheveredtem a fűre, hogy teljes nyugalomban megvárjam elégtételemet.

De Gong nyugodtan ülve maradt az ágán és szemöldökét fölhúzva majd a hurkot nézte, majd engemet. Azután gonosz pofát vágott, fejével felém bökött, megvetően ezt mondta: «ostoba sors» és elfordult, hogy a tájékot szemlélje.

Ekkor mögöttem Panját nevetni hallottam és elhatároztam, hogy azonnal megölöm.

– Sahib, ez a majom ismeri a hurkot és ismeri az embereket is, azért jött akkor annyira közel.

– Miért nevetsz? – kiáltottam. – Ki engedte meg, hogy nevess?

– Muszáj, – mondta Panja.

Beláttam, hogy igaza van és vele nevettem.

Alattam a dzsungel zöld vadonja gözölgött a reggeli napon és gyakran délig el volt fátyolozva. Most hogy a tiszta hegyi levegő hüvösen lengedezett homlokom körül, nehezen tudtam megérteni, hogyan tarthattam ki odalenn oly sokáig. A párduc a kiszáradt dombvidékről éhségtől hozzánk kergetve, éjjel néha házunk verandájára is ellátogatott. A kiégett síkságról a vad visszahuzódott a dzsungelbe és ha néha délután az erdős helyekről puskámmal a kopasz hegyek közé mentem, sakálon kivül nemsokára már csak hiénával találkoztam. De az állatok mindig bizonyos távolságra egymástól és lőtávolságon kivül surrantak el a szemhatáron. A szürkésbarna sakál, amely olyan színű volt mint a talaj, gyakran ingerelt lövésre, de alighogy megláttam kedves fejecskéjét és fölálló fülét, a föld mintha már megint elnyelte volna.

Kevéssel elutazásunk előtt lőttem első párducomat. Egy tiszta holdvilágos éjjelen Panja betoppant a szobámba és szólított. Mögötte a holdfényben Pasa állott nyugodtan és mereven, alulról kissé megvilágította a tűz, amely csak gyöngén égett az előtéren.

– Sahib, – szólt Panja, – a párduc olyan éhes, hogy tüzet fal, nem tudjuk elkergetni és nem tudunk aludni.

Kapóra jött nekem ez a hír, fogtam a puskámat és megparancsoltam Panjának, hogy oltsa el a tüzet. A teherhordók úton voltak a lapályon, hogy rizst és baromfit vásároljanak és másnap este előtt nem vártuk őket vissza. Mindkét csövet golyóra töltöttem és magam mellé tettem revolveremet. Az ablakon nem volt üveg, csak vastag fapálcákkal volt ellátva, amelyeket Panja részben megújított, de azért energikus támadásnak semmiképpen sem tudtak volna ellenállni. Árnyékba állottam és vártunk.

Pasa az egyik kuckóban lefeküdt és nemsokára hortyogását hallottam; Panja ellenben, miután tábori fölszerelésünk leghosszabb késével és egy fejszével fegyverezte föl magát, szorosan mellettem maradt. Meglóbálta a fejszét mint valami indiánus törzsfő és izgatottságában vigyorgott, azután olyan csalódásig hűen kezdte utánozni a kecske mekegését, hogy most először eszméltem rá teljes világossággal, hogy itt a nagy ragadozót vártuk.

Eltelt talán egy óra és már veszteni kezdtem a türelmemet, amikor az ablakdeszka tulsó oldalán eltűnt szemem elől a hold fénye. Eleinte mindenre gondoltam, csak éppen a párducra nem, annál kevésbbé, mert semmi sem mozdult, mivel az állat utolsó lépésekor valószínűleg megneszelt bennünket. És most közvetetlenül magam előtt láttam a nagy macskát, alacsonyabb volt ugyan, mint ahogyan elképzeltem és csodálatosan színtelen, de tisztán megkülönböztettem szép hátvonalának hajlékony élénkségét és a pompás macskafejet, amely félig nyitott torokkal felém fordult. Ebben a pillanatban a hátrahúzott ajakból zaj hallatszott, amely megfagyasztotta a véremet, túlhangos prüszkölő hortyogás volt és benne annyi düh és aggodalom, hogy megbénított minden akaratot. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban az állatkertben hallottam ezt a rút és mégis annyira lenyügöző prüszkölést a tigris ketrecénél, ha az ápoló közel ért a rácshoz. Igaz, hogy ebben a pillanatban engemet is rács választott el a ragadozótól, de e hang haragja oly közvetetlen közelség elgondolását ébresztette föl, hogy a legerősebb vasrudakban sem bíztam volna.

Nem emlékszem már, készenlétben tartottam-e a puskát vagy csak akkor kaptam föl, bizonyos, hogy a golyóm hatásában való mindennemű bizalom nélkül céloztam az állat szeme közé, amit tisztán láttam és inkább karom ama természetes képességében bízva, hogy a csőnek megadja a szükséges irányt, mint az irányzékben, valószínűleg nagyon is gyorsan kilőttem mindkét golyót.

Zajt hallottam a földön, mintha az állat ebben a pillanatban a háztetőről leugrott volna elém, mindjárt utána talpának irtózatos csapása, mint a gyujtószálat, összetörte az egyik ablakrudat. Azután csönd lett és üresség, hallottuk a lövések visszhangját a hegyekből, ugatva ugrottak szikláról-sziklára, végigdördültek a völgyeken és végül messzi a holdas éjszakában mint menekülő útján két üldözött, panaszkodó testvér lassan elhallgattak.

Az első világos érzés, amely magamhoz térített, az volt, hogy fájt a kezem, amellyel úgy megszorítottam a revolvert, mintha egész testemmel rajta csüggnék. Nem emlékeztem már arra, hogy mikor nyúltam hozzá, de most megkönnyebbülve eleresztettem, hogy egész testem, mint a fagyban, reszketett. Később Kanaraban és Maisorban rizsföldön, fán lesben feküdve és sziklahasadékban leterítettem még néhány párducot, de sokkal nagyobb veszedelemben sem rázott még megközelítőleg sem ennyire a rémület és a tehetetlenség láza. Az elégtelen védelem gyakran jóval aggasztóbb, mint a korlátlan veszedelem teljes bizonyossága és nem csak akkor, ha párducról van szó. Talán számításba kell venni azt, hogy valóban lenyügözi az embert, amikor hirtelen először kerül szemtől-szembe ezzel a nagy macskával, amelynek jöttét titokzatos éjjeli sötétségből hónapokon át éreztük és amelyből a képzelet szüntelen munkája sokkal gonoszabb mesebeli lényt teremtett, mint aminő a párduc a valóságban.

Alapjában véve nagyon ijedős és embert csaknem sohasem támad meg, de még gyermeket sem, ha erre nem kényszeríti a legnagyobb éhség vagy a hajtóvadászat veszedelme. Ha jóllakott, mindig kikerüli a találkozást az emberrel és nem gyilkol többet, csak amennyi létének föntartásához szükséges. Valamennyi pásztor, aki Malabarban tigrisről vagy párducról beszélt nekem, tapasztalásában megegyezett abban, hogy ezek a macskák beérik azzal, amire szükségük van; a párduc rendes viszonyok közt egy kecskét ragad el a nyájból, magával cipeli, jóllakik és zsákmányának maradékát irigység nélkül átengedi a hiénának, amely csaknem mindig a nyomában jár és amelyet csak akkor támad meg, ha arra a legvégsőbb éhség kényszeríti.

A tigrisről sok ellenmondó történet járja, de valamennyit nagy óvatossággal kell fogadni, mert a hinduk babonás félelme a tigristől akkora, hogy alig akad köztük egy is, aki a tények és az allegorikus koholmányok közt különbséget tudna tenni. A benszülöttek annyira borzadnak a tigristől, hogy sok tartományban a gonosznak, a sátánnak e ragadozó állat nevét adják, amit csak akkor értünk meg, ha ismerjük a tigris fölsőbbségét az odavaló embereken, akik csaknem mindannyian fegyvertelenek és lombsátraik nem adnak elegendő védelmet éjjeli támadás ellen. Sok monda közül minden esetre igaz az, hogy az a tigris, amely evett emberhúst, más táplálékkal már ritkán él és ezek az állatok rendkivüli veszedelmére lehetnek az országnak.

A reggeli szürkületben az aloék közt megtaláltuk az elejtett párducot. Haláltusájában köröskörül föltúrta és föltépte a földet, de most nyugodtan, csaknem békésen feküdt a nagy állat, eltorzulás és a halálküzdelem nyoma nélkül. Csak az egyik golyó útját találtam meg, a fül mögött a nyakszirtbe hatolt és szétzúzta a gerincét. Szeme zárva volt, ami nagy ritkaság elejtett állatnál és szép metszésű szája, mintha az utolsó halálsóhaj mozgatná, fájdalmas és csaknem elérzékenyült komolysággal kissé nyitva volt.

A tüskés áloecserjék kékeszöld levelei különös összhanggal, idegenszerűen és egyszersmind ez ország sajátosságával meghitten és szükségszerűen ütöttek el a bunda sárga színétől. Sohasem felejtem el ezt a pillanatot, amely oly erővel vésődött a lelkembe, mintha ebben az órában először értettem volna meg egész áhitattal India kimondhatatlan fogalmát, amelyet egész teljességében és sajátosságában egyetlen festő ecsetje és egyetlen költő szava sem tud elénk tárni.

Panja egész reggel szótlan volt, a hegyek egy hatalmas ura halt meg. Egész nap különös gondolatok foglalkoztattak és néha úgy éreztem, mintha gonosz és esztelen önkénykedés történt volna, mintha beleavatkoztam volna a teremtés pompájába és változatosságába, amely a nagy macskák kihalásával Indiában lassan legtökéletesebb alkotásaival lesz szegényebb.