MOLNÁR FERENC
MOLNÁR FERENC NOVELLÁI
A tarka, cifrapiros lepedő szétlibben és ujra meg ujra kezdetét veszi a Báb-szinház, odakint a Városliget nyári alkonyatában. Ma és mindennap láthatók lesznek a következő számok:
1. A Ravasz Urinő, amint a Buta Gavallért háromszor keresztülugratja a saját fején, végén bunkóval agyonüti. Szinhely: Lipótváros, illatos boudoir, zene Kolegerszkynél: – és ó! este a Stefánia-ut édes, előkelő illatai. Ketten beszélgetnek: két szörnyü ravasz Társasági Baba, náluk már igazán csak az iró ravaszabb, az iró, akinek ingerlő, recsegő hangját néha meglepett nevetéssel ismerjük meg, alulról, a deszkák mögül, ahonnan a drótokat igazgatja. A Gavallér bohókás fortélyokat használ, de az Urinő sokkal, sokkal ravaszabb; ez Urinő mindig ravaszabb: – és a harmadik előadásnál, mire az ember belejön, már előre sejtjük, hogy megint az Urinő fog tuljárni a Gavallérnak az eszin. Tessék vigyázni, aufpassz’n: aha, már megint fejbeverte a Buta Gavallért. Itt, ezekben a vitákban, senkinek sincs igaza, mert minden igazságnál van valami, ami még igazabb: az ellenkezője. Ó Wilde-paradoxonokon táplált édes, okos, ravasz lipótvárosi asszony, ó okos és ravasz nő és ó ravasz tárcák és ó ravasz iró: hogyan is vagytok ti csak olyan ravaszok? Végig ugy megy ez, mint az egyszeri egyházi tanulónál: én azt gondolom, hogy te azt gondolod, hogy én azt gondolom, hogy te azt gondolod. Már megint vége a tárcának és az Asszony megint eggyel tulgondolta a Gavallért és az iró eggyel tulgondolt engem: egyszóval, erre mégse számitottam, erre a befejezésre. Én azt gondoltam, hogy ő azt gondolta, hogy ők azt gondolják: – tyüh! az ember mégis belezavarodik.
De libben már ujra a függöny: más.
Ketten beszélnek. Hely: Városliget, Josefstadt, hangulatos verkliszó a kapu alól. Rándul a drót, két cselédleány perdül ki tarkán: faarcuk az élet és valóság riasztóan, szinte bántóan sikerült karrikaturája. A deszka mögül megint megszólal hozzá a hang: – de erre már ki kell törni a nevetésnek – hiszen ez a drótkezelő „jassz“ ur egész boszorkányosan hasbeszéli a cseléd-idiómát, eredeti hangon és hanglejtésben, eredeti kifejezésekben. Igen, nini, a mi cselédeink! óriási! A Marika, meg a Julika: aztán a katona meg a Marika: kemény szoknyák, garasos szivar, verkli meg óriáskifli. Szinfal: esti hangulat, ringlispil – zavaros hangok; nyekergő muzsika… aztán valami ábrándos, külvárosi „dall“ érzékenyke külvárosi sziveknek… A két cseléd, két szines, üde foltban elperdül, az egyik sir… Hideg szél jön az Üllői-uton és egyszerre a szemünkbe csap. – De felriadunk: – a függöny sebesen leszalad.
Más.
Ketten beszélnek. Két gyerek. A deszka mögül káprázatosan, hihetetlenül hü hasbeszéd. „Hogy a Lujza szerelmes volt és tudod és levágták a haját és hideg tél volt és a tizenkétéves Lujza egész meztelenül belefeküdt a patakba és egy kicsit sirt a patakban és a kis kopasz feje kint feküdt a parton, a hóban és akkor ugy meghalt…“ Furcsa nevetésünk egyszerre zavartan és kicsit csodálkozva megakad, mi ez, hisz itt valami különös dolog keveredik a játékba, hiszen ezen már nem lehet nevetni, hiszen ez a nevetés a torkunkba és szemünkbe kezd már menni… De ugranak a bábok és ropog a drót: ne tessék már odafigyelni, semmi az, játék. Most uj szám jön: más.
Ketten beszélnek. Egy kocsis, meg egy gyürött, lump ur, aki a kocsiban ül. Reggeli hangulat, Stefánia-ut. A kocsis elmondja, hogy neki háza van, meg sok kocsija, meg pénze, meg mi, neki, a szegény embernek. Rándul a drót: az ur is beszélni kezd. Most a kávéházból jön, összesen két koronája van, a lakásából kidobták, két krajcárét már vett gyufaoldatot, de most előbb szeretne aludni, majd aztán. Majd ha fölkel és reggelre vizes lesz megint a párnája – mert mi lumpok tizenkettőkor szoktunk mosdani, sirva. Mi, akik meghallva dobogni a borbély szivét, csak ugy, tüdővel, gyomorral és torokkal kisirjuk magunkat a borbély keblén… Aztán a revolver… Egyre kevésbé fél tőle – még egy kis gyakorlat, aztán megteszi, nagyságos kocsis ur. Maga ezt nem érti, nagyságos kocsis ur, mert maga nem sirt még meztelenül az ágyban. Gyakorolni kell, mig azt a kis gombot megnyomja az ember, ez lassan jön, kérem. Aztán utoljára senki se hal meg szomoruan. Az öreg ember örül a halálnak: a beteg elveszti az életkedvét. És aki a Dunába ugrik, mialatt röpül lefelé a hidról, megöregszik. A természet csak ugy ereszti el az embert a világból, ha az ember végleg beleegyezett – – – Nem tehetünk magunkon erőszakot.
Mi ez, ohó, mi ez a hang? Valahol megcsuklott. Hiszen ön sir, hasbeszélő ur, ott a deszka mögött! A köny végig is futott már bizonyosan, könnyü, gunyos zizegéssel, mint valami aranyfejü, fürge kis gyik. Remegnek és libegnek a drótok, összekuszálódik a háttér – gyorsan le a függönnyel! – Ez már nem tartozik rátok.
*
Molnár Ferenc stilusa.
Az irodalmi parvenük korát éljük itt Magyarországon: egy uj, szellemi directoire-t. Az ilyen korokban affektált „l’art pour l’art“ elméleteknek kedvez a levegő. Megcsodáljuk irásban a mesterséget és technikát, és „csak müvészet“-et keresünk a szavak és mondatok ügyeskedő elrendezésében. Ilyen korokban tömegesen lépnek fel a neológok: a kritikusok meg usgye! vállvetve, superlativusokban (maguk is belletrisztikusok) zengik dicsőségét annak, akinek néhány uj kifejezést sikerült megfaragni. Fősikerük igy főleg az eredeti és uj technikák megalkotóinak van. Egy pillanatra ugy látszik, szinte, mintha az egész irodalom szép szavak és szép mondatok kérdése volna csak. Ez az a müvészet, mely „nem közönségnek szól“ és sohasem volt divatosabb, mint ma, az a felfogás, hogy az irók egymásnak irnak.
Nagyon értem Molnár Ferencnek az ő sajátságos irtózását minden ugynevezett „csak irodalmi“ áramlatoktól, hogy például gyakran igy fejezi ki magát: „ahogy az irók mondanák“. Nagyon értem, hogy modora van és hogy humoros akar lenni, mindig és mindenáron humoros. A parvenük ilyetén korában arisztokrata irók magukba kell, hogy zárkózzanak, kell, hogy lirájukat elrejtve, valami modor bástyája mögé vonuljanak: ez a modor nagyon gyakori esetben a humoros felfogás. Az arisztokratikus parvenüktől odafordul az igazi arisztokrata a nép felé: – az iró a közönségnek alkot, ó igen, képzeljétek ezt a borzalmat, a közönségnek alkot. Vásári munka, borzasztó. Szent, vérbenső énségek, kinemfájhatóságok prostituálása. De csak hagyjátok Mirabeut: inkább akar ő első lenni a nép között, mint közöttetek a második.
Igen, Molnár Ferenc a közönségnek ir, a maga közönségének. És ez a közönség, bár először gyanakvással fogadja az ő sajátságos modorát, lassankint meg fogja érteni őt. Mert ime, mire egyedül marad az ő közönségével: a modor nyers, furcsa szellemessége egyszerre halkulni, melegedni kezd: még könnyedén fut, de már nem csip sehol. Egy váratlan akkord jön, mely meglep és megindit, mint valami poéma, mely a sziv belsejéből feccsent, keskeny, szökellő vérsugár gyanánt. Hiszen ez a novella zenél. Hiszen ez nem modor és technika: az iró a szivéből adott itt nekünk valamit. És merengve tesszük le a könyvet: minden gyanakvásunk jóleső melegségbe olvad, meg vagyunk hatva.
És meg vagyok hatva, mig ezeket irom, mert ime, nem igy akartam befejezni Molnár Ferencről, a sikerek hőséről szóló néhány szavamat. De kétely és csüggedés fogott el: hátha mégsem a müvészet fogja megváltani a világot? Egy pillanatra, vidáman földerülő szem és egy pillanatra, görcsösen elszoruló sziv: talán nem is várhatunk tőle egyebet.
A TESTŐR
Néhányszor azért mégis végigment a hideg a hátamon. Nem, nem, mondtuk szégyenkezve és kicsit elszontyolodva: ezt talán még sem szabadna igy csinálni, bohózatnak – és nehányszor – irodalom ide, irodalom oda és szakszerü értékelés oda, szakszerü értékelés ide – és néhányszor szégyenkezve és kicsit aggódva forditottunk egy lopott tekintetet a mellettünk ülő urhölgy felé, aki nagy kalapban és parfümös szoknyában képviselte feleségünk, szeretőnk, távoli reménységünk – s aki most nem figyelt ránk, nyitott ajakkal és nedves, gőgös szemekkel szivta be a szinpadról azt, amit régi, rossz időkben ugy hivtak: kedély és értemény nemesbitése, kérdések megoldása, a rosszaság és butaság ellen hatékony jellemrajz és a szépség, okosság és jóság jóváhagyása. Ne tessék engem lemosolyogni, hogy aszongya, ki beszél itt morálról, hiszen ez bohózat, abszolut müvészi (szóval nem erkölcsi) szempontok jöhetnek itt csak számitásba s csak önmagában való exkluziv értékekről lehet beszélni, melyek épen a morál szempontját exkludálják. Én ezt mind értem, jól van: de egy régi vicc jut eszembe a kutyáról, amelyik ugat, s amelyiktől mégis óvatosan félreugrik a ravasz zsidó, mondván: én tudom, hogy amely kutya ugat az nem harap, – de hátha a kutya nem tudja? Én azt is tudom, hogy amely morál bohózatnak van feldolgozva, az nem harapja meg az erkölcsi érzésem – de hátha az erkölcsi érzésem nem tudja? Az erkölcsi érzésem elvontan, ösztönnek fogja fel a darab süritett értelmét. A süritett értelem pedig ez: a nő hazudik és a hazugság öl – a nő hazudik, a nő hazudik, a nő hazudik! És idők mulnak, elfelejtem a bohózatot és elfelejtem Molnár Ferencet, de ami benne eszme és ösztön volt, tovább él bennem, mint eszme és ösztön: nem bohózat és nem kómikum többé, hanem tudat. „A nő hazudik“ ez a tétel, mely tegnap este, mint egy nagyon finom csepp vitriol hullott a szivem érzékeny bőrére és ott csiklandozó, kacagtató bizsergés érzéseit váltotta ki: nem párolog el, hanem elkezdi enni a szövetet és belefuródik a szivembe. S azontul, ha a jövő fájdalmas ködén át visszagondolok rá, ez a luk ugy áll már szivemben, keményen és dacosan, mint a kés. És eljön majd egy perc, mikor elsőtétült homlokkal, az őrület és nyomoruság halálos bánatával agyamban nézek két tiszta és vidám szembe és eltorzult, béna szájam legörbülve, borzongva dadogja még egyszer a rettenetes tragikumot: a nő hazudik. Hol lesz már akkor a bohózat s a vidám paradoxonok és ingerlő szójátékok, melyeknek távolából csak ez a tétel áll ki még, mint egy szikla, komoran és fenyegetően? a nő hazudik –?
Akkor meg fogom érteni, hogy ez tragikum: hogy ugy magában, mint megismerésből: ebből csak tragédiát lehet csinálni, olyat, amilyent Strindberg csinált. Hiszen, ha igy bővülne a tétel: „A nő hazudik s az ostoba és kicsiny emberek megérdemlik, hogy a nő hazudjék“ – ez lehet vigjáték és az is kell, hogy legyen. Moliére is igy dolgozott: a fortély és kijátszás husángjával szemünk előtt agyonvert mindenféle embereket, akik sirtak és nyöszörögtek, de mi nevettünk rajtuk és ez az érzésünk meg is maradt, mert ostoba és rossz emberek maradtak a szinpad porondján. De Molnárral nevetünk és borzongani kell: rosz nevetés ez, ennek nem jó vége lesz.
Nem szabadna ezen nevetni. Gonosz álom, le kell rázni ezt. Furcsa egy igazságszolgáltatás megy itt végbe, uraim. Apró és gonosz dolgok, kis hazugság-férgek, kiássák egy férfiember szivét (hiszen ez az asszony a valóságos életben ostoba és rossz kis nő, aki csak érzékeinknél fogva tartja markában az életünk) – a férfi arca rettenetesen eltorzul kinjában és Molnár monoklival a szemében igy szól hozzá: milyen szép kis, ostoba, hiu pofát tetszik vágni uraságának. Kell még egy pofon uraságának? Egy hasbalépés nem kell még uraságának? Rettenetesebb, perverzebb, komikusabb és borzongatóbb párbeszédet életemben nem hallottam, mint „A testőr“ egyik jelenetében: azt, mikor a férfi és nő együtt beszélik meg, hogy mit hazudjon a nő, amit elhihessen a férfi, hogy ne kelljen elpusztulnia. Hiszen ez szivszorongató.
De megálljunk csak: igy nem alkuszunk. Ilyen egyszerüen mégsem intézzük el a férfi és nő életviszonyának kérdését. Ez a nő, a Molnár novelláinak ez a tipikus hőse, megint egyszer tuljárt a férfi eszén és a végin talán még a szerzőt is megtévesztette – egy pillanatra legalább keresztülvillant az agyamon, vajjon bizonyos-e benne maga Molnár Ferenc, hogy a szinésznő nem ismerte meg férjét a második felvonásban? Ő, aki az „Ördög“ második felvonásában egy helyen magát a cimszereplőt ingatagnak mutatja egyszer a nőismeretben – ő bizonyosan nem merne határozott választ adni erre a kérdésre. De mindegy. Abban a percben, mihelyt felismertem, hogy a helyzet tragikus: – vége van ennek az okosságnak és egészen máskép látom most a nő győzelmét. Akkor egészen komolyan és megvetően azt mondom: könnyü győzni a mámorban és könnyü okosság az, mellyel a nemi nyomoruság perceiben kerül fölénybe a nő. A tragikumban a megölt és elpusztitott férfi győzött igazán, akit egy meghatott és felrázott közönség lázongó fájdalma bosszul meg.
Ezt akartam mondani végeredményben: a mámor tragikumát Molnár nem érzi, csak tikkasztó forróságát és azért tudta ilyen szövegezésben vigjátéknak látni meg ezt a tragédiát. Kiváló, öntudatosan elfogult, erős akaratu, hatalmas szuggeráló erejü iró: igazán zseniális iró. Két pont a drámában mégis azt mutatja, hogy érezte, nem szabad minden felelősség és komolyság nélkül kacérkodnia az igazi tragikummal: az egyik a férfinek az utolsó felvonásban való jellemzése, mikor a legnagyobb fájdalom perceiben összevész feleségével, hogy ki a nagyobb szinész. Itt mintegy azt látszik mondani, simogató és elsimitó kézzel: nem kell őt sajnálni, lássátok, nem fáj neki olyan nagyon. Ennél a pontnál melegen és igazán, felszabadulva nevettünk. A másik nyugalmas pont a befejezés – egy méla és édesen fájó akkord, egy békés és nyugalmas szomoruság egyszerü sóhaja, amelyet igy fejeznénk ki: – a férfi jobban szereti a nőt, mint a nő a férfit.