SHAW BERNÁT
THE DOCTOR’S DILEMMA
Igy persze nem lehet vitatkozni. Ha Dubedat müvész ur a maga igazát ugy védelmezi szemben az orvos uramékkal, hogy kiviszi az egész társaságot az utcára és felmutat a saját drámájának szinlapjára, mondván: tessék megnézni, engem Shaw Bernát irt, az pedig nagy ember és vállalja világfelfogásomért a felelősséget – arra igazán nem felelhet mást épeszü ember: na ja, az más. Ez már aztán roppant egyszerü. Én mindjárt megmagyarázom nektek, hogy miért igaz, amit mondok (magyaráz Shaw Bernát), hát figyeljetek: azért igaz, mert én mondom. Én nagyon sulyos ember vagyok; egyszer ráültem a tenyeremre és megmértem magam. Azóta igy definálok: a dráma, az egy olyan dráma, ami akkor jó, ha én irom. Az orvostudomány pedig egy olyan orvostudomány, ami nem jó, mert nem én irtam. Mindezt pedig egy csólnakban gondolom most, amit belülről hajtok, ugy, hogy egy spárgát kötök hátra az orrára és azt huzom előre.
Ilyetén megnyugtatás után nem aggodalmaskodhatunk tovább. Shaw Bernátnak ezen az estén nem imponál a tudomány: Shaw Bernátnak ezen az estén a müvészetnek tetszik imponálni; – megveregeti a vállát: jól van, fiatal hektikás ember, majd teszünk valamit önért. Ön beül ide a székbe, mond egy pár elmésséget attól a Shawtól (ez is elmésség, tudniillik én vagyok a Shaw) a doktorok lesznek olyan ostobák, amilyeneknek ön akarja. Azt az Ehrlich Antalt például beállitjuk egy olyan tréfás kis öregnek, tudja, a szalonkabátja alatt egy 606-al teli szódásüveget szorongat és mindenkit lespriccel, ez elég jó. Azt a Pasteurt egy másik öregnek, pofaszakállal, ez mindig ugatni fog, esetleg négykézláb. Ön aztán betegségtől remegő hangon, de mélységes fölénnyel, s igaz és nemes gunnyal elmondja a müvészet hitvallását, mely alkalommal ön direkte a szinpadon tüdővész következte gyanánt elhuny, mely alkalommal a közönség szive szorongatva lesz: – de csak egy pillanatig. A következő percben megint egyedül maradnak doktor urak és amint egymásra néznek, ez olyan, de olyan ostoba, hogy mi mindnyájan nevetünk. Végeredményben azon vesszük észre magunkat, hogy egész este hahotáztunk, ellenben odakünn a szinház előtt csodálkozva jövünk rá, hogy tragédiát néztünk végig – két egymásbarohanó világfelfogás katasztrófáját, ha ugy tetszik. De hiszen mindegy. A szatir arcán egy izom se rándult, mialatt belőlünk harsogva tört ki a kacagás, vagy torkunkba buggyant föl a szivünk. Nevettek, vagy sirtok azon, amit én mondok, egészen mellékes. Egyik se volt célom: én csak meg akartam mutatni nektek, mi az igazság, hogy okuljatok belőle. Nevettek, vagy sirtok: attól függ, ujság-e nektek mindez, amit én már régen tudok. Tulajdonképen nem is szeretem ezt az ideges nevetést; zavar a gondolatmenetem felépitésében.
Ez a póz, amiben Shaw Bernát elénk áll, a fölény póza – Shaw Bernátnak nincs humora és szatirája sincs – Shaw Bernátnak csak fölénye van. Fölülkerekedni minden szuggeszciónak, ébren és ruganyosan: nem módszer ez nála, hanem cél. Ne higyjetek neki, ha moralizál s ugy tetszik, mintha tanulságot keresne – Csak Wilde Oscart akarja lefőzni, aki bevallottan próbált léha lenni s „l’art pour l’art“ fölényeskedett. A moral mindig ugyanaz: én Shaw Bernát tanitványa vagyok (igy Dubedat) és Shaw Bernát a fölény. Őt nem lelki kényszerüség, látnoki ösztön viszi előre az eszme lépcsőjén, hanem a jókedvü vérbeli sportember bátor jókedvével előre lép s csak azután néz körül: milyen konzekvenciákkal jár a forradalmi gondolat. Először jön a dogma, majd aztán csinálunk hozzá elméletet. Fő az, hogy lépjünk: mozgatni a lábakat.
Ez a kitünő és virgonc sportember nem veszi észre, hogy a fölénynek ez a kiméletlen hajszolása, ami legnagyobb ereje és legerősebb nagysága – egyuttal egyetlen sebezhető pontja az ő szuverénitásának? Nagyon világos a módszer: el lehet tanulni. Ha az egész ügy tisztán csak sport és arról van szó, hogy gépiesen mászhatunk korhadt felfogások és tisztes irók fejére, – nem látom, milyen kegyelet tart majd vissza bárkit egy elkövetkező, virgonc és jókedvü angolt, nehogy Shaw Bernát elméleteinek visszafeleseljen: tisztán azért, mert feleselni lehet. Ön Shaw Bernát tanitványa? Hát én meg Karinthy Frigyes tanitványa vagyok és Ehrlich Antalról direkte kedvező véleményt formáltam. És nekem az a festő ne haljon meg a szinpadon s legalább ne emlékeztessen folyton a kitünő Heinére, mert akkor én nem fogok hinni neki. Jó, jó, hiszen nem komolyan mondom, egyelőre még én is Dubedat urat tüntetem ki szimpátiámmal. Csak jelezni akarom, hogy e szimpátia nem kötelez – és gyöngédségem nem gyöngeség. E fentartással uri fölényem vidáman szemlélheti tovább ama játékos igazságokat, melyek fürgén ugranak fejükre mindenkor – kelj fel Jancsi! – valahányszor talpra állitja őket a józan és mértékletes megfontolás.
CAESAR
1. Izgatóan érdekes és uj szenzáció: Plutarchos, Shakespere, Mommsen után a Shaw Bernát okos és szellemes, figyelmes szemével ujra meglátni Caius Julius Caesart, a mükedvelő világhóditót, emberi történetünk legkáprázóbb egyéniségét, legbonyolultabb problemáját.
Shaw nem tagadta meg magát: Amugy amerikaiasan fülön fogta a problemát, minden különösebb teketória nélkül.
– Én Shaw Bernát vagyok, – igy mutatkozott be röviden a problemának, – meg fogom rajzolni az ön alakját Caius Julius Caesar, mivel ön érdekel engem és mivel ön van olyan szellemes ember, mint én. Plutarchos, Shakespere és Mommsen urak, akik szintén foglalkoztak önnel, meg fognak bocsátani nekem, ha ez a rajz némely vonásában nem egyezik majd meg azzal, amit ők vázoltak. Nevezett urak gondolják meg, hogy mennyit fejlődött azóta az irás és gondolkodás teknikája és egy csöppet se szégyeljék magukat.
2. Akárhogy forgatjuk is, annyi bizonyos, hogy a maga szempontjából igaza volt Shaw Bernátnak, amikor Caesar egyéniségét átértékelte nekünk és minden póz nélkül állitotta be. Hiszen a dolog oly végtelenül egyszerü ebből a szempontból: csak szellemesen, egyszerüen és őszintén beszéljünk: értsük meg egymást. Vajjon mit is akart az a Shakespere? Azt hitte, képes lesz azon a nyelven beszélni, amelyen az igazi Caesar szólott korához? Én, Shaw Bernát, nem ringatom magam hiu illuziókban. Tekintve, hogy egy ezredév előtt, nagy sajnálatomra, nem lehettem jelen a helyszinén: bizony nem is tudhatom, milyen stilusban csevegett Caesar ur az egyiptomiakkal. De minek is az nekem? Az ő tetteiből, egyes szavaiból, „Gall háboru“ cimü müvéből, no meg Plutarchos kartárs ur leirásából sikerült megismernem egyéniségét, ezt a tagadhatatlanul érdekes egyéniséget: – hát majd beállitom őt igy, ahogy én látom és miután már nem tanithat meg engem latinul és klasszikusul, hát majd én megtanitom őt angolul és modernül.
3. És nem lehet tagadni, hogy Shaw Bernát Caesarja jól megtanult angolul és modernül. Az igaz, egy kicsit megviselte őt a nagy filológiai fejlődés: ki ismerne rá Shakespere pózos, félelmes héroszára? Szegény Caesar az: még hagyján, hogy nagyszerü mondásaitól, jambusaitól megfosztották: de ez a szentségtelen amerikánus a saját gondolatait mondatja el vele. Szörnyen angol ez a Caesar: hideg és okos. És szellemes, igazán, majdnem olyan szellemes, mint maga Shaw Bernát. De ez még semmi: a nevezetes az, hogy akik körülveszik, azok is angolok. Avagy nem a Wilde Oscar gőgös hedonizmusa bujt bele ebbe az Apollodoroszba? Rufio nem tipusa az angol katonának? Nini, ez a Shaw Bernát milyen ravaszul vezeti a dolgokat: „mindnyájan angolok vagyunk!“ mondja végre egy könnyed kézmozdulattal: – és a harmadik felvonás végén pokoli gunnyal tör ki belőle a hahota, mikor Caesar beugorván a vizbe, megmenekül; és a parton remegő Britannus az öröm hevében egyszerre megfeledkezik róla, hogy ő tulajdonképen Krisztus urunk születése előtt 48 évvel szerepel: „Hip, hip, hip, hurrah!“ csuszik ki a a száján, a cambridgei football-matchek lelkes látogatójának jelszava.
4. De lássuk, mit nyujt cserébe Shaw Caesárnak, kárpótlásul, amiért angollá és modernné kalapálta és lefosztotta róla a történelmi távlat miszticizmusát. Elsősorban – és ez a legfontosabb – megállapitja róla, hogy rendkivüli intelligenciáju, nagyeszü, széles látkörü, zseniális ember, aki messze tulszárnyalja korát gondolkodásban és a dolgok megértésében. Egy-egy gyönyörü mondást ad a szájába: „Ha akad az egész világon most vagy bármikor egyetlen ember, aki megérti, hogy nincs igazad (amikor ölsz), akkor ez az ember vagy meghóditja a világot, mint én, vagy keresztre fesziti őt a nép.“
5. Nyugalmas, egész emberi lelket mutat be, mely vonzó és szimpatikus. Valami végtelenül megkapó és szép van abban a mondásban, mikor a világhóditó Caesar, sikereinek széditő magaslatáról, azt tudja mondani Rufiónak „mérhetetlen büszkeséggel“ (az iró szavait idézve): „Aki sohasem remélt, nem eshetik kétségbe soha. Caesar jó és balszerencsében egyaránt szembenéz végzetének.“
6. Egészben véve, igen jó és becsületes dráma ez. Elsőrangu jellemzés mindenütt, könnyed és természetes eszközökkel, Cleopatra tizenhat éves alakja mesteri: a nagy müvész virtuozitásával megrajzolva, nehány merész vonásban. Itt emlitem meg, hogy el tudom képzelni a darabot szinpadon: nálunk talán meg is tudnák játszani.
7. Ugy látszik tehát, Shaw Bernát Caesarja igazabb és emberibb a Shakespere Caesarjánál. Akiknek ez elég, akik meg tudnak ebben nyugodni, azoknak nem sok bajuk lesz az összehasonlitással. De mi aggódunk. Uj szavak, uj elméletek merülnek fel: az ember már kételkedni kezd saját itélőképességében is. Talán nem is az igaz és emberi az, amire a müvészetnek szüksége van.