CSÁTH GÉZA
Ama előkelő és szimpátikus irómüvészek közül való, akiket sikerre és elismerésre predesztinál egy negativ kvalitás: hogy nincsen modoruk, nagyjában jellemző stilusuk sincsen és igy öntudatuk, okosságuk, megfigyelésük objektiv értékét, szóval a mondanivalóikat nem nyügözi le a mindent egységesitő formának az a misztikuma, ami ösztönös és nagyon is szubjektiv müvészek irásában a legkonkrétebb és legkörülirtabb mondanivalót vagy megfigyelést elvonttá és homályossá tompitja. Fejlődése, az az ut, amelyen halad, egészen tiszta és világos. A fölösleges szineket és vonalakat mind nagyobb öntudattal söpri le iróasztaláról: – még itt-ott ellágyitja kezét a haldokló és drága lira, mely többre becsüli a hasonlatot annál, amihez hasonlit – de aztán keményen összefogja megint a gyökereket és nem tér le az utról. Ez az ut bizonyosan a legtökéletesebb irásmüvészet felé mutat: oda, ahol kifejezés és a kifejezni való, stilus és anyag egy és ugyanaz. Ahol a hasonlat magyaráz és világosabbá tesz: (ez a hivatása, semmi más) s a szavakat a kifejezni valónak sajátságos és megmásithatatlan kényszere füzi össze s nem valami furcsa véletlen, amit inkább szinte képzőmüvészeti, dekorativ ösztönök idéznek elő fejlődő irókban.
Fölényes és elegáns iró: s azokban a novelláiban, ahol e két tulajdonság tul van már a törekvés állapotán (mert öntudatos törekvés nevelte őket): – biztonsága és rutinja Maupassantra emlékeztet. Öntudata azonban még határozottabban nyomja el a lira beavatkozását, mint a francia mesternél, nagyon jól érzi, hogy a hatás legfőbb eszköze az a kegyetlenségig fokozott, gyilkos ál-objektivitás, amely érzéketlenül mutatja fel és mutatja be az élet legérzékenyebb szerveit. A szemléletnek és szemléltetésnek ez a módja ugyanis épen ezért oly ingerlő és izgató, mert tudatosan hamis és leplezett: hiszen érző és érzékeny szivek szenvedését csak érző és érzékeny sziv ismerheti. De a fölény épen ebben rejlik: ridegnek mutatkozni, mint maga az élet és a sors: élet és sors képét ölteni fel s azoknak nevében szólni emberről és emberi nyomoruságról. Igy megdöbbentően s az abszolut éreztetésével emelkedik ki a tragikum. Csáth Géza minden novelláján kivül van, dolgokat mutat be, melyekben nem akar szerepelni. Nem az övéi ezek az emberek és ezek az események és ezek a novellák: leirta őket és most másnak odaadja. Minden novelláját valakinek ajánlotta, mindegyiket másnak. Nekik irta. Mindig tudta, hogy mit akar: Moravcsik professzorra gondolt, mig irt, vagy Osváth Ernőre, vagy egy régi dadára. Megvolt a problema és ő tudta, melyik megoldás a legalkalmasabb és melyik módszere a megoldásnak. Ha kritikát akarnánk mondani novelláiról s nemcsak jellemezni s éreztetni jellegét, minden novellával külön és máskép kellene foglalkozni. E jóvérü, jólnevelt és uri irásmód hajlékonyan alkalmazkodik a témához, melyet egy erőteljes és kultivált intelligencia fölvetett. E témákról kellene beszélni és dicsérni az irót, aki a lehető legjobb és legelőkelőbb formában érezteti a téma fontosságát.
*
És egészen külön kellene beszélni azokról a novelláiról, melyekben gyerekekkel foglalkozik. A Molnár Ferenc csodálatos ösztöne, mellyel a gyereklelket érzi: nála tudományos kutatásokkal igazolt, pszikopatológiai megismerés: ez festi alá és foglalja össze megfigyeléseit. A megfigyelő egybegyüjti az impressziókat és az idegorvos jelentőséget ad nekik és kiválogatja azokat, melyek általánosan jellemzők. Mindenütt ott van a sexualitás vörös vonala, e jellemzések spektrál-képletében: Freudra gondolunk és ismét Csáth Gézára: s meg ismét Freudnak egy tétele aggaszt s ez az idegorvosnak szól: hogy a tudattá fejlett ösztön erejéből veszit s nem ér fel alkotóerő dolgában amazzal.