Irások irókról: Kritikák

I.

Füst Milán lirája – éljünk e paradoxonnal – objektiv. Nagyon érdekes, nagyon tanulságos e megállapitás, mihelyt észbevesszük, mennyire hozzászoktunk, hogy lirai versekben szubjektiv, tehát primitiv szemléletet keressünk. Az az érdekes komplexum, mely a megismerésből s annak elvonásából tevődik össze, s melyet objektivitásnak nevezünk: nagyon nehezen gyuló fütőanyaga érzelmeinknek – ritka s bátor költészet, mely lirává tudja bontani ujra. Valahogy ugy kell elképzelnünk, hogy Füst Milán a primitiv, szubjektiv szemlélettel igen korán végzett: gyötrődő agya nagy erőfeszitéssel csakhamar kikászolódott önmagából, hogy önmagát kivülről, a többi agyak között figyelje; – s az utánakövetkező lirai korszak már ugy találta ezt az elmét, szemlélő és összebasonlitó munkában s igy fertőzte meg. Az objektivitásból származott megismerést mélységes szomoruság és kétségbeesés követte. Objektiv szomoruság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik váratlan támadásokon: – fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy harcba küldték és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban mindenki elesik. Nem lehet remélni semmit az élettől: mert maga az élet is reménytelen. A nap százezermérföldes lángjaival unottan érleli ezt a fanyar gyümölcsöt: a földet: – s a költő odaérzi magát egy szőlőhegy tetejére s tudja, hogy nincs menekvés: alatta gömbbé zárul össze a látszólag határtalanba futó messzeség és sehol nem vezet ut a boldog végtelenbe, hova áhitozunk. S a kinlódók sokasága reménytelenül nyüzsög a gömbön: összeszorultak, mindig többen lesznek, nem menekülhetnek semerre s kinjukban egymást marják s tépik: skatulyába gyömöszölt bogarak nyüzsgő sokasága. Félni és irtózni kell tőlük, nem tehetnek máskép, bántaniok kell egymást.

Füst Milán kivételes lirájának legjellemzőbb vonása ez a megdöbbentő pesszimizmus, mely valami sajátságos, görcsös erőlködésből származik, hogy minden érzése mögé az anyagi objektiv világról való összes megismerését odakényszeritse. Mihelyt az érzés vagy gondolat megszületik: kinzó kényszer formájában jelentkezik azonnal a megismerés: hol és mikor származott e gondolat? Egy ember érzett valamit: egy ember, a földön, a földön, e régi golyón, mely az ürben lebeg.

Minden belső tünethez meghuzza a tér s idő összes lehető koordinátáit, hogy abszoluttá tegye: lelkének munkáját ugy képzelem, hogy valahány lépését vagy mozdulatát nyomon kiséri a gondolat: e mozdulat a végtelen ürnek e s eme pontján történt e végtelen időnek e s eme pillanatában. Igy nyer minden kis emberi érzés valami végtelen és nagyszerü perspektivát: kilövelve az abszolut térbe, hol végtelenné s határtalanná növekszik, mint a reflektor fénykupja, mely egy csillogó kis pontból indul ki a sötétség felé. Figyelnünk kell legkisebb mozdulatunkra, mert végtelen jelentősége van, mihelyt meghosszabbitjuk irányát a földi sikon tul: s mikor szeretőnk füléhez hajolunk, hogy megcsókoljuk – talán azért érezzük azt a belső, rejtelmes remegést, mert öntudatlan énünk látja parányi ivét e mozdulatnak ugy rajzolódni az égre, mint, üstököst, százezer mértföldes uszállyal.

Füst Milán minden érzésében az Abszolutat keresi: ama ritka költők közé tartozik, kiket kozmikus erők ihletnek.

II.

Aki mindenben ennyire távolságot és anyagot keres: annak nem igen vannak szinei. Plasztikus hatást, perspektivát fénnyel és árnnyal hozunk ki: érdekes, mennyire érdeklik a fényhatások Füst Milánt. Sötétséggel és fénnyel szeretne kifejezni mindent: egy egy képet állit elénk, mely mintha szépiával volna festve: a szin, e relativ s felületes tünemény, elenyészik a formák fontossága mellett.

Komor és tragikus látás: illuziók nélkül való. Talán a fotografáló-gép igazabb képét adja a valóságnak, mint szemünk, mely felbontja a fényt szinekké: – s talán ezt érzi a költő öntudatlanul. Filozófiában szivében nem lehet a költő impresszionista – mit használnak neki a szinfoltok, mikor ő már a szemével is meg akarja fogni a dolgok igazi lényét, a szemével már körültapogatná a tárgyakat, hogy valóságukról meggyőződjék.

E szinvak, tragikus szemlélet annál érzékenyebb azonban mindazzal szemben, ami forma. Vaskossá és anyagivá zsirosodik nála még a valeur is: groteszk csoportozattá válik a külső világ, régi hollandus képekre emlékezünk, Browerre, Van Ostade-ra, ahol torz formák tusakodnak egymáson valamely mély, barna háttér mártásában.

Ime, még a holdvilág is „ül.“ Anyaga van, valami sulyos dolog. Szellemek és kisértetek jönnek, de korántsem légies alakok – jó, nehéz szaguk van és gyakran beszélnek ételekről. Májat és diót esznek: sokat esznek. Az Ősz personifikált szelleme is eszik: zöld, hideg almákat Atyjának kisértetét látja a költő a paradicsom kertjében: fa alatt ül és fügét eszik. Egészen materialista: nem nagyon hisz a lélek negyedik dimenziójában. A természet is inkább grafikailag hat rá.

III.

Még sokat lehetne észrevenni e nyugtalanitó és ingerlő versek mögött. Bizonyos azonban az is, hogy Füst Milán élvezése dispoziciót igényel: „müértőknek“ való csemege az effajta delikatessz. Mit tegyünk? „Beteges különcök“-nek kell neveznünk még nekünk is ama keveseket, kiket legbelül egyszerüen és világosan egész embereknek tudunk, látó és érző, egész emberi szemmel és szivvel – szemben a korlátolt és rövidlátó szamarakkal, akik magukat „egészséges és józan“ elméknek nevezik. Legyen hát Füst Milán különcöknek való csemege és legyenek az ő versei különös bogarak a gyüjtő gombostüje körül. De – egészség ide, egészség oda – mégis csak kimondom szép szeliden: ostoba ember, aki bosszankodott vagy szidta a „mudernek“-et és nem érzett valami nagyon egyszerü és mély megindulást a szivében, olyat, ami saját rongyos bánatára forditotta volna szemét – olvasva Füst Milán bus epitáfiumát: