Irások irókról: Kritikák

1. Olyan kitünően skandál, alliterál, asszonál, rimel keresztül-kasul, elül-hátul, keresztbe, hosszába, megint elülről és megint vissza ez a derék, fiatal Sik Sándor, hogy az embernek belefájdul a feje. Mire az ember leteszi a könyvet (egy szuszra végig lehet olvasni), mintha valami robogó gyorsvonatról szállana le: – egyetlen, tisztán kivehető és értelmes gondolatunk a könyv tartalmáról igy volna kifejezhető első percben: tramtadaram, tadaram. Ezt tessék meghallgatni:

Drága szép gyorsvonat: dibergő-dübörgő rimek és ütemek – milyen jó volna belefeküdni, hadd vigye az embert ebbe a nyavalyás, gyalogos világba. Csakhogy nem lehet: a kritikus bácsinak nincs ideje vasutacskára, csak ugy a vasutacska miatt, Pistike. A kritikus bácsi savanyu bácsi, jaj Pistike, valahova szeretne jutni és mindig kinéz az ablakon: merre is utazunk csak, haddlám.

Hát: szembe a nappal! – mondja Sik Sándor. Szembe a szikraözönnel, szállani, szökni, sziszegve. Magasságok énekelnek, bércek meredeznek, a nap két pofára röhög a gyönyörüségtől, fény, ragyogás mindenütt: – kutyateremtette, de szép idő van mindig ezekbe a versekbe. Nagy, tágas térség: erdő-mező, gilice. Középen a költő és azt a bizonyos tornagyakorlatot végzi, amit ugy hivnak: helybenfutás, szembe a nappal, egy-kettő, egy-kettő. Néha visszakacsint ránk, undok mudernekre és csábit, aszongya: beteg, gyáva fiuk, meee, mindig nyafogtok, én vagyok a bátor fiu, föllépek a hegyekre, lelépek a völgyekbe, kiabálok, huj, huj, beleszaladok a végtelenbe. Hogy mi a végtelen? Hát azt se tudjátok? A végtelen az egy olyan nagyon messze. Az egy nagyszerü, a végtelen, én mindig végtelent kaptam früstökre, ropogós, piros-pozsgás végtelent sok nappal, azért nevetek mindig és mindig kérek végtelent. Én nem szeretem a csunya, nyafogó fiukat.

2. Tisztelt költő Hát hogy tetszik képzelni, – minket megvertek gyerekkorunkba, – ha nyihogtunk olyankor, mikor csiklandoztak bennünket? Tessék elhinni, én is szeretem azt, aki nevet és örül s kiváltkép a laufmétázó gimnázistákat a réten, szép tavaszi reggeleken. De ha meghatva s örömmel szemlélem is az ifju lelkesedés vidám riadóját, az egészséges kamaszlélek harsogó örömét, mellyel erdőt-mezőt egybeölel, s magam is rikoltok egyet, ha teli a tüdőm: – azért nem szabad mindjárt ugy elbánni az öreg Élet tanitóbácsi többi tanitványaival, akik szomoru s figyelmes szemmel ülnek a vén Mester előtt s nem nevethetnek nagyon, mert igen figyelnek – mondom, azért nem kell mindjárt liliputisággal vádolni szegényeket, meg hogy nem emberek.

3. Mert nem egészen ugy van az. Lira vagy bármi legyen a vers, egy bizonyos: másoknak beszélünk magunkról, (mondjuk: a liliputiaknak) s tehát ezekkel dolgozunk együtt, rájuk kell hatni – s tehát müvészetről van szó. Már pedig hányszor magyarázzuk még, hogy a saját nagyságunkat nem lehet közvetlenül bizonyitani sem másoknak, sem magunknak, mondván gyakran és határozottan és makacsul: nagy vagyok, nagy vagyok, nagy vagyok. S a végtelent se lehet elképzeltetni mindjárt, ha kimondom a szót: végtelen. Tessék közvetve hozzáférkőzni a dolgok s a magam lényegéhez; tessék mértéket találni gondolataim absolut és objektiv értékében, amivel magamat mérhessem. Jóleső és szimpatikus nekem Sik Sándor fiatalos lelkesülése: de hatni rám soha nem fog a müvészi fölény erejével s lelkesiteni nem tud, mig nem tanulja meg óvatosabban nyulni a szavakhoz. Ha folyton dobálja: végtelen, végtelen, mélység, magasság, mint valami akrobata, aki „ezer kiló“ feliratu sulyokkal labdázik: – végre mégis hólyagoknak kezdem érezni a sulyokat és ez a szó „végtelen“ ugy hat a fülemre utóbb, mintha azt mondaná ön: „mákosrétes“. Nini, nem is olyan veszedelmes, azzal a végtelenséggel, mondom végre. Nem lehet csupa forteból és pianóból zenét csinálni – csak mélységek és csak magasságok közt esetleg a semmi lakozhat.

4. Az igazi férfias emelkedettség, mely nyugodt s kitárt szemekkel nézi szembe a napot: mélységek és magasságok között a földön áll. Nyers és fanyar földön, melyből tiszta szemeket s méltóságokat szivott föl magába. Gondoljon Sik Sándor a Nietzsche magasság-vágyára, mely csupa földi erő, csupa dac és guny és okosság. S gondoljon Ady kemény és kérlelhetetlen sorokba tört gőgjére: s próbálja elképzelni, mit gondolok. Báj és derü érzését keltheti a napsugaras naivság: de mindjárt komikussá válik, ha titános erő és fölény képét veszi föl. Főleg pedig nagyon valószinütlen is, hogy igazi egész költészet fejlődhessék az élet igazi misztikumának éreztetője a léleknek olyan fejletlen és gyermekes állapotában, melyet még a kinyilatkoztatott vallás (tételes katholicizmus!) tejszagu misztikumai nyügöznek.