Irások irókról: Kritikák

„A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI“

I.

Egy fiktiv, mértani pont: a jelen, dimenziótlan és irreális valóság. Egy pillanat; egyetlen kép a mozgó filmen csak annyi, hogy érzékelhessük a mozdulatlan teret és mozdulatlan Időt. A többi a tenger. A lényeg, a valóság, az Igaz – a Dimenzió és a Végtelen, melynek felületén halkan és észrevétlenül uszik előre a pont. Mult és jövő: ezek a valóság, a többi csak álom. Valótlan és imaginárius a jelen, mert a jelent testünkkel érzékeljük csak, ezzel a tökéletlen s megbizhatatlan müszerrel: – de mult és jövő a léleké, melyekből származott. Nem tetszik nektek a lélek szó; képzeljetek hát egy bonyolult s még ismeretlen szerkezetü szervet, mely a végtelen s határtalan dimenziók felé szimatol. Termékei: az emlék és a vágy – eleme a mult és a jövő, maga a valóság. S a költő, kit e szerv fejlettsége alkalmassá tesz arra, hogy emlékeiben s vágyaiban élhessen: sokkal reálisabb s valóságosabb életet él, mint az „élet és a pillanat müvésze“, mikor szemeivel, fülével és orrával, egész szegény, nyomorult testével akar közel férkőzni a dolgok lényegéhez.

II.

A szegény kisgyermek tehát poéta, inkarnált lélek, valaki, aki a multban volt s most nincs többé. Metafizikai lény; a kozmikus élet köldökzsinórjáról le nem szakadt még s talán ő még emlékszik olyan dolgokra, egy másik lehetőség világából, amire mi már nem emlékszünk. S talán ő még látja ama tenger tulsó partjait, melynek innenső oldaláról hiába meresztjük szemünket a sötét vizek felé. A gyermek titokzatos, a gyermek a homályból jött. Mi, felnőttek, tudjuk honnan származtunk: – meghalt, elment a gyermek és akkor születtünk. Emlékszünk rá. De a gyermek első gondolata a kozmikus ködgomolyagokból sürüsödött ki s magvát még foszlányok veszik körül; idegen bolygók imbolygó foltjai. Ime innen van, hogy a gyermekre nézve titokzatos és jelentőséges minden; – s minden dolognak önmagában való jelentősége van. Mi csak azt értjük meg, ami nekünk szól: a gyermek ismeri az élettelen tárgyak tolvajnyelvét, amellyel egymásközt susognak.

Mindez mélységes s végtelen jelentőségü megnyilatkozása egy mélységes s végtelen jelentőségü Abszolut Létnek: – a csengő és a kép, a karikahajók és a szegény, szegény tükör – és a tó, az eleven poézis – s főleg a drága, végtelen csillagok, melyek tompa és titokzatos nyári éjszakákon zizegnek a széditő messzeségen át.

Mert ime valami lappangó titokzatosság ömlik el mindeneken; – valami szörnyü és képtelen tragédia reszket, mely minden pillanatban kipattanhat. Végsőkig feszült hur minden jelenség és a hideg, szervetlen Lét, komor és fenyegető némasággal mered a mi vonagló, fájó, reszkető életünkre. Hiszen minden percben szerteszakadozhatnak az ég kárpitjai, robogva zuhoghat le ránk a szörnyü boltozat s a halál borzasztó hahotával, nyugodtan állitja meg a szivünk ingáját: csak tréfáltam, nincs rátok szükség.

A szegény kisgyermek tudja ezt. Nem szabad megbizni a makacs és rosszindulatu anyagban, mely nem adta nekünk ingyen ezt az ismeretlen, érthetetlen életet. Hihetetlen fájdalmak vagy rettenes gyönyörök várnak: de valami vár reánk és valaki figyel benünket. Szemek leskelődnek reánk a sötétből. Higyjétek el, hogy végtelenül bonyolult s kiszámithatatlan mindez s vigyázni kell és várakozni.

A szegény kisgyermek, az, akire emlékezünk nemcsak poéta, de filozófus is: a szó legbelsőbb s legelvontabb értelmében. Sőt csakis ő a poéta és csakis ő a filozófus: – mi csak felhasználjuk azt, amit ő örökül hagyott reánk. Önmagunk epigonjai vagyunk – utódai ama Tizenkétévesnek, ki a templomban tanitá a bölcseket az Irás szavára.

III.

Ez tehát szimbolizmus, a dolgok jelentőségében való hit: – vallás és filozófia a költészetben, transzcedens erők hite és imádása. Fejlődése folyamán Kosztolányi Dezső odáig jutott, hogy versei nem csak versek immáron s el nem intézhetők poézis-esztétikai alapon. Egyetemes világfelfogás, misztikus törvényszerüség foglal egyetlen egészbe szineket és képeket. A szinek és képek itt nem önmagukért vannak: e müvészet rég tul van céljaiban ama másik, most letünő müvészet korlátain, mely foltokat s ellentéteket szinpompa kedvéért rakott egymás mellé, s mely magát impresszionizmusnak nevezte. Olvassuk el bármelyik verset – de olvassuk el például az „Anyuska régi képe…“ kezdetüt, vagy az „Első ősz“-t vagy

Nem képek és nem szinek ezek egymás mellett és egymás fölött. Egy-egy szó megdöbbentve s váratlanul állit meg néha: csudálkozva keressük az összefüggést s rájövünk, hogy benső, komor és tragikus, végzetszerü jelentőségeket takart minden szin idáig s ezeket oldja meg s fedi föl most e hang.

Meredten s gondtalanul oda kell figyelnünk a látszólag jelentéktelen s holt tárgyakra: egy óra, egy szék, egy elhaladó kocsi, a kert: – s im egyszerre megzavarodik s összefolyik a kép – borzongás fog el –: a holtaknak hitt s hideg butorok libegni kezdenek – valami ismeretlen és nesztelen szél hirtelen keresztülfutott rajtuk és imbolyogva mozognak, mint a jegenyék odakünt az elsötétülő országut felett. Hangot se hallunk – nesztelenül száll fölfelé a tompa darabokból valami ismeretlen: a kisértet. Vagy ki ne ismerné ezt az érzést; ülünk behunyt szemmel hallgatagon – s hátunk megett sunyin s ravaszul, egészen hangtalanul, lopva és nagyon lassan nyilik az ajtó – s egyszerre, mikor zsibbadt agyunk szunnyadó álomba ájulna már – egyszerre puff, ugy vágódik be mögöttünk, mintha ágyut sütöttek volna el, vagy mintha vásott és rosszakaratu koboldok hátunkon papirzacskót durrantanának, legszebb álmaink közepén. Riadtan s bosszusan fordulunk arra: – de az ajtó már csukva van ismét s ártatlanul s közömbösen állja tekintetünk.

Mindennek jelentősége van e versekben s a metaforák nem külső hasonlatosságokat jelölnek – hanem a belső lényeg azonosságát. Ha a leánynak, a puha és mesés szemünek, ki átdereng az édes, mámoros emlékek ködén – ha a leánynak „kacagása hegedüzene“ –: akkor a hegedü fájdalmas, gonosz rikoltozása viszont ugy rémlenék valami kisértetlátó, látnoki, éjszakán, mintha egy leány kacagna – a két dolog egy, s valami közös forrása van, odaát az érzékfölöttiek dimenzióiban. Nem hasonlatok, analógiák ezek, hanem az azonosságok felismerése. Összeömlés a lényeggel, panteizmus.

Tünődve néztek rám a szürke bércek. Tünődve nézek szét a bérceken és mezőkön át – vagy a bércek és mezők tünődve néznek engem –: a költő érzi, hogy mindegy ez, s mindkét meghatározás helyes.

IV.

Kosztolányi Dezső ma a legérdekesebb, az első magyar szimbolista költő. „A szegény kisgyermek“ lényeglátó hajlamait, sejtéseit, álmait nyugati kulturák felszabaditották: – német és francia mesterek kezén mesterré lett formában, kifejezésben s müvészete most egy pompás, káprázatos, európai hangszerelésü orchester erejével szólaltatja meg a „néma gyermek“ testetlen álmait.

V.

Végre és mindezekfölött és eltekintve már most minden belső metafizikától: Kosztolányi Dezső kis kötete esemény a gyermekekkel foglalkozó irodalom történetében – olyan esemény, mint Molnár Ferenc rajzgyüjteménye volt, mely a városi gyerek külső képét formálta össze. Kosztolányi Dezső a vidéki, jómódu középosztály gyermekének a lelkét szólaltatja meg a saját lelkén keresztül – ezt a gyöngéd és bus, ámolygó lelket, mely tompitott szobák, függönyök és porcellánok, apró kis kegyeletek, nénik és rokonok és nagymamák, napos udvarok és Andersen-mesék, az egész „sweet home“ levegőjéből tevődött össze – mely végtelenül ismerős és végtelenül megható nekünk. Csodálkozva és mélységes gyönyörrel emlékezünk régelfelejtett illatokra, fakult szinekre – el tudtuk feledni? Hiszen ez volt az igazi, szebb és jobb, mint az, amit most élünk – szebb és vigasztalóbb, mint az, ami előttünk áll még. Igen: – ez volt nemes és hozzánkméltó: – igen, ezt akartuk mi tudatlanul, fájó és durva csaták közt, az élet ostoba kakofóniája közt zugó füllel és zavart idegekkel: – ezt a csöndet akartuk, mely ünnepélyes megilletődéssel állitja most meg a szivünket. Egy percig némaság van: – aztán távolról, áradozva növekszik valami régi-régi emlék – egy szonáta, amit elfeledtünk. Növekszik, árad, hatalmasb s telibb lesz, erőbe kap s ugy zendül fel a végén:

Apró zajokon, zavaros és kicsinyes érzések szennyes vizein keresztül ime a szegény kisgyermek hozza felénk az élet legteljesebb érzését és legmagasabb állapotát: a fenséges és nagyszerü áhitozást.

VI.

Okos és fegyelmezett költő. Egy bizonyos, ezzel tisztában van: az érzés magábanvéve semmi és annyi kerül csak belőle a versbe, amennyi alkalmas volt, hogy müvészetté váljon. Figurák, váratlan fordulatok, szeszélyes tornyok és hidak tünedeznek a vers robogó vonatából – majd hirtelenül, egy földhát mögött széditő prespektiva villan föl, egy pillanatra, s ugy rémlik, nagyszerü lehetőségek távolába mutatott egy nyitvahagyott szó. Ez egy másfajta közvetlenség, nem az, ahogy nálunk értelmezik ezt a fogalmat. Nem kenyere az egyszerüség: az őszinteséget átengedi azoknak, akiknek nincs más mondanivalójuk, minthogy az igazat megmondják.

VII.

Lepkék és álmok… elvillanó érzések: poézis. Néha tétován hitetlenkedve kérdezzük magunktól: hát lehet mindezzel komolyan, mélyen egy életet igénylő apparátussal foglalkozni, belémerülni, nem törödni mással. Mig hidakat s nehéz házakat épitenek igazi, kézzelfogható kövekből az izzadó izmok – s összevont, komoly szemöldökök hajolnak mikroszkopok fölé, hogy az érzékelhető élet tudományát keressék.

S egy mély és egyszerü érzés válaszol: lehet. Vagyunk, akik a poézist egy elkövetkező tudomány alkimiájának tekintjük. S hisszük, hogy eljön a kor, mikor eprovetták fenekén csapadék alakjában mutatják ki: ez a szürkés folyadék itt a bánat; ez a vörös pépszerü anyag a szenvedély – ez a kékeszöld, lanyha viz a vágy, amit az ember agyából elimináltunk.

Ez elkövetkező tudomány sejtelmes, babonás alkimistája a költő; anyagának egyharmada csak a tudás, a másik a hit, a harmadik valami, amit maga se ismer. De a homályos abrakadabrák zürzavarán keresztül nyugalmasan alakul ki máris egy örök és biztató pozitivum; hogy test és lélekből állunk s nincs okunk félni a haláltól.

„MÁGIA“

1.) Van néhány verse Kosztolányinak, amit elolvasván, éjszaka, vagy másnap reggel jut eszünkbe az egész – két összezengő szóból öntudatlanul rekonstruáljuk a verset, mint néha, mikor hangversenyekről hazatérve, összefüggő melódiák jutnak eszünkbe és nem is felejtjük el többé soha. Napok mulva elkezdi élni bennünk szerves életét a vers: hangulatunk alkatrészévé lesz, valami, amihez odafordulunk fájdalmunk perceiben és zsongitjuk vele a tudatba ékelődő éles és szögletes kinokat, mint a zenével. Egy idő mulva ugy rémlik, évek óta bennünk voltak már és nagyon régen ismerjük e sorokat.

Néhány nap kell csak hozzá és egy egész sereg Kosztolányi-sor ugy él bennünk, mint belső lényünk szükségképpeni része – ami nélkül már el se tudjuk képzelni magunkat – mint gyermekkori emlékeink – és mint emléke annak a képnek, ahogy legködösebb gyermeklelkünkben a költészet mézes és fájdalmas ütemei zenéltek. Egy csendes tik-tak indul meg e sorok ütemére, ütereink dobogásához hasonló. Egy végtelenül finom és szinte terhelten zenei fül addig hangolt és formált néhány egyszerü, nemes szót, mig e szavak cis hangja összeesett szivünk verésének cis-jével – s ezentul minden összehangolódik már a versben és bennünk s néhol egészen összefolyik a muzsika.

2.) Honnan ez? Mi az analizise ennek a szintetikus hatásnak? Analógiát keresek és nehány uj festőnkre kell gondolnom, akik a szinek sajátos, nemes keverésével olyan tónust tudnak adni a szinek összeségének, hogy a kép, megszületésének első percétől kezdve már patinát kapott – zöldesszürke, vagy barna levegő érzik köztük s a vászonfelület közt, melyben mintha ódon képtárak pora szitálna. A szinek összetevésének megfoghatatlan müvészete ez. Máshoz alig tudom hasonlitani a szavak választásának, összetevésének, jelzők alkalmazásának ezt a csodálatosan megfinomult müvészetét, amit egész sereg fiatal költőnk próbált ellesni Kosztolányitól, szánalmas és kómikus eredménnyel – ha csak, kritikushoz nem méltó pongyolasággal, ki nem bökök egy nevet, egy hegedüvirtuózunk nevét, ami véletlenül jutott eszembe, nem tudom, milyen belső asszociáció révén: Kubelik Jan hegedümüvészetére gondolok, az ő játékának teknikájában éreztem azt az egységes, meleg és barna tónust, ezt az összefogó patinát, vagy bouquet-t, vagy szinezést, vagy nem tudom, hogy nevezzem.

3.) Ebben a teknikában nyilván nagy szerepet játszik az a nemes archaizmus, amivel Kosztolányi a szavakat régi, nemesi származásuk egész jelentésében tiszteli. Nála, mert igazi költő, a szó nem eszköz és szerszám csak, amivel fogalmakat formálunk és kifejezünk: önmagában való érték a szó, szine és zenéje és zamatja hosszu, biogenetikus fejlődés eredménye s az erjedés adja meg értékét, mint az óbornak. Az a költői iskola, amihez Kosztolányit erőszakkal hozzászámitják, szines és ragyogó szótárát készen kapta, mint a gazdag gyerekek az épitőszekrénykét – Kosztolányi drágakövei egyenkint, hosszan és fájdalmasan kristályosodtak ki a kagyló belsejében. Egy-egy gyöngyszem mindegyik s a gyöngyszem belsejében ott van lenyomata annak a piciny porszemnek, vagy rovarnak, mely a gemmát maga köré izzasztotta. Régi költészetek lenyomata és szállongó pora: felbontva a szót és hangulatát, néha régi fejek ködlenek fel. Több kritikusa Vörösmartyról beszélt, még Berzsenyit is emlitette valamelyik – bennem egy régi, ifju költőnk melódiája ébredt fel egyszer, Kosztolányit olvasva: az ifjan elhunyt, ködös Dayka Gáboré, aki nehány verset irt csak s egy egész hangulatot hagyott ránk.

4.) Igy próbáljuk körülirni és meghatározni ezt az érzést. Zavaros, uj versek és zavaros, uj esztétikák gomolygásában Kosztolányi uj versei nekünk boldog és összhangos megnyugvást jelentenek egy régi s naiv elméletünkben, a versről: hogy versnek azt nevezzük, amit sehogyan másképpen elképzelni nem lehet s alkotni nem adatott, csak ugy, ahogy verssé lett – mintha készen s az idők kezdetétől fogva szakadt volna ki a költő kezdettől fogva terhes lirájából – egy távoli hang az örökkévalóból, amit a halandó és sorra eltünő szivek átadnak egymásnak és visszhangoznak az idők végezetéig.

„BOLONDOK“

Ugy rémlik, sőt talán bizonyos, hogy Kosztolányi a jobb részt választotta. Egy század mult el s elmultak a görcsös erőlködések, melyekkel drámán, költészeten s epikán keresztül az iró egyenesen agyába szoritotta a tollat s annak puha anyagát feszegette s egyetlen dolog érdekelte csak: mi történik s hogyan történik ott belül? A naturalizmus, mely a valóság megismerésének nagy izgalmát kereste, nagy kerülő után már visszatért volt az emberi agyhoz s már titáni és nagyszerü küzdelmek kezdődtek: leirni, megrögziteni, megfogni a látszólag megfoghatatlant – nagyszerü munka volt (ó Dosztojevszkij, s ti oroszok mind!) mind az alkimia, mely vakon s kalauz nélkül tapogatta a dolgok összefüggéstelen belsejét. De az alkimiából kémia lett s a pszikoanalitikus müvészetből pszikoanalitikai tudomány. Aminthogy minden müvészetből tudomány lesz végre, ha nagyon belemelegedik: s minden tudomány müvészet volt valaha. Egy bizonyos: a huszadik század emberének agy és lélek, saját agya és lelke, nem jelenthet többé különnemü s megközelithetetlen magánvalót, mely csak belülről oldható meg. Kellemetlen dolgok derültek ki. Költészet, hajlam, geniálitás: idegdiszpozició dolga mind s az ihlet legszentebb termékei, könyvek és képek, orvosi laboratoriumok edénykéibe kerültek, hol hasznos adalékot nyujthatnak az összegező tudománynak. Tudós professzor Freud könyvet ir Lionardóról, részletekre boncolja föl s ugyszólván szérumot kivonatol belőle, a neurozis ellen s majd ezzel gyógyitja a rendelőszobában várakozó neurotikus buzakereskedőt, akinek lényegében ugyanaz a betegsége, mint Lionardónak. Himlős bárány véréből készül majd a gyógyszer, himlős embernek. Mert ime, egészen egyformák vagyunk s mi neked fáj, nekem is fáj.

Mi maradjon hát a müvésznek? Befelé fordulni nem érdemes: lelkem legbelső daganatait hovatovább orvos vágja ki belőle, mint a tyukszemet s hovatovább el kell ismernem majd, hogy jobban is ért hozzá, mint én – nem, mintha okosabb, vagy tehetségesebb volna nálam, de egyszerüen azért, mert tapasztaltabb s ő ilyet már többet látott s mind ilyen volt. Ó, igen, mind ilyen volt. Árkászok és furók dolgoznak már a mélyben, ás és fur a fáradhatatlan tudomány, igy szól fáradtan a müvész – mi adtunk utat neki, hagyjuk őt dolgozni s maradjunk itt a felszinen. S nézzünk körül. Mily szép, boldog és megnyugtató. Nini, apró tárgyak, egy fürt, egy virág, egy ruha. S mennyi szin, odalent semminek sincs szine. Ott egy ember, távolabb egy ló. Formák, kedves vonalak. Semmise zavar többé – minden szép és csodálatos. Az embernek emberfeje van – de nini, képzeljük rá egy emberre a lónak a fejét. Ki akadályoz? Vagy a ló nyakára emberfejet. Tehetem, idefönt minden szabad – semmise rángat a mélyből. Hajrá, lobogjunk és repüljünk – semmise lehetetlen és minden igaz. Cseréljük össze játékos kedvvel a vizet s a levegőt, a lehetőt és a lehetetlent – vigye föl a kis léggömb a kis fiut s lássam meg a tükörben egy más embernek az arcát. Mindez csak játék. Erre az arcra mosolyt teszek s amarra könnyeket s aztán összetévesztem a kettőt. Hogy volna, ha igy volna – ó mennyivel több, mennyivel szebb, mennyivel igazabb, müvészhez méltóbb e kérdés, mint az a másik, a szürke és gyötrelmes és lenyügöző: hogy is van hát igazán?

Kosztolányi müvészetében a felszinig jutott: s használjuk fel a szerencsés hasonlatot s érveljünk igy: tehát emelkedett. Tudatosan s meggyőződéssel keres formákat – a formák s a fikció birodalmában arisztokrata és uri birtokát s királyságát visszakapja a müvész, ki királynak és arisztokratának született s kit a plebejus valóság a megismerés igájába akart hajtani.