Bécsi levél
Bécs, 1913 február.
Ez az eset, bár röviden, a mi lapjainkban is olvasható volt. Itt, a császár városában magántársaságban mesélte el egy úr, aki magától az érdekelt hercegnőtől hallotta. Úgy történt, hogy a hercegnő bevásárolni ment a bécsi belvárosba, a kocsiján, egy számozatlan fogaton, amelyet libériás kocsis hajtott. Egy szűk utcán szembekerült az egyszerű, jeltelen fogat egy automobillal. A soffőr nem akart szabályszerűen kitérni, hanem intett a libériás kocsisnak, hogy merre menjen. A kocsis azonban a hajtási szabályokhoz tartotta magát és visszaintett a soffőrnek, hogy tessék neki is a szabályhoz alkalmazkodni. Ebből az lett, hogy egyik sem engedett a maga véleményéből és végül is összeakadt a két járómű. A soffőr leszállt és harsányan szidta a kocsis mamáját. A kocsis azonban flegmatikusan viselkedett és nem nagyon felelt. A soffőr hiába ordítozott rá, nem engedett az álláspontjából. Ekkor váratlanul kiugrott az autóból az utas, akinek bizonyára sietős dolga volt, különben nem fogta volna föl olyan tragikusan ezt a forgalmi akadályt, – mondom, kiugrott és a soffőr álláspontjára helyezkedve, szintén gyalázni kezdte a kocsist. A kocsis jellem volt és nem engedett a bécsi negyvennyolcból, sőt kikérte magának az autó-utas szidalmait, tekintet nélkül arra, hogy az autó-utas a császári és királyi hadsereg huszártisztjeinek sneidig egyenruháját viselte. Erre aztán a huszártiszt se volt rest, a kocsis első megjegyzésére kirántotta a kardját és serény szorgalommal fejbevagdalta vele a kocsist. A jellem vérbeborult és elhallgatott. Ellenben a magánfogatból kiszállott egy úrhölgy, odalépett a huszártiszthez és így szólott hozzá:
– Nevem Liechtenstein hercegnő. Szabad kérnem, hogy hívják önt?
A huszártiszt haptákba vágta magát, megmondta a nevét és visszaült az automobilba. A kocsist felmosták a mentők, a hercegnő gyalog ment haza és másnap, mikor a hírlapírók megjelentek nála és tüzetes felvilágosítást kértek erről az afférről, dicsérendő temperamentummal szállt síkra öreg, összevagdalt kocsisa érdekében, kijelentette, hogy a tiszt minden ok nélkül rántott kardot és pusztán privát kedvtelésből vagdalta össze a kocsist, akinél derekabb, nyugodtabb, szerényebb szegény ember – mondá a hercegnő – nincs is a világon.
Ez volt az eset és még most sincs vége. Most intézik el mindazok a magas fórumok, amelyek éppen a hercegnőre való tekintettel azonnal a legerélyesebben beleavatkoztak az ügybe. De Bécsben mindenki sejti, mi lesz a vége: rossz vége lesz a huszártiszt szempontjából, nemcsak azért, mert a vagdalás igaztalanul történt, hanem azért is, mert az igaztalan vagdalás ezuttal nem valami szegény, védtelen magánhivatalnokot ért, hanem éppen Liechtenstein hercegnő kocsisát érte, akiért, íme, maga a hercegnő nem átallotta a bécsi sajtóban a legerősebben exponálni magát.
Maga ez a történet nem is nagyon szenzációs, de azok közé tartozik, aminőket szeret olvasni az ember. A demokratikus érzelmű ujságolvasó – és melyik ujságolvasó nem demokratikus érzelmű? – szereti azokat az igaz történeteket, ahol póruljárnak s hatalmaskodók. Az ember örül, mikor azokról olvas, akik vele hivatalokban vagy egyebütt hatalmaskodni szoktak s akik oly módon járnak pórul, hogy egyszer, amikor nem is sejtik, s amikor legerősebben élnek vissza a hatalmukkal, a véletlen szembeállítja őket valakivel, aki hatalmasabb, mint ők, s ennélfogva habozás nélkül móresre tanítja őket. Az ember szereti olvasni ama gyakran visszatérő történeteket, amelyek a goromba postahivatalnokról szólnak, aki nem akarja fölvenni a táviratot, mert épen ujságot olvas s aki végül, mikor végre megkönyörül a szerény kis öreg úron, aki türelmesen vár már egy órája a táviratával, megtudja, hogy az öreg úr nem más, mint a postaigazgató vagy a kereskedelmi miniszter, vagy maga a miniszterelnök. Az ember úgy érzi, hogy most rekompenzálva van minden keserűségért, ami valaha a postán érte. A dolgos, szerény civilember félni szokott a garázda katonatiszttől és boldog mosolyra derül a reggeli kávénál, amikor azt olvassa az ujságban, hogy a tiszt egy szerény öreg civillel szemben garázdálkodott, egy civillel, akiről aztán kisült, hogy tábornok vagy főherceg. Ez esetben hercegnő volt az illető, de véletlenül olyan hercegnő, aki az udvarhoz való viszonylatánál fogva kellemetlenebb volt a vagdalkozó tisztre nézve, mint egy eleven tábornok. Ennél nagyobb magánpech kevés huszártisztet ért itt Bécsben. Sok százezer elnyomott civil nagy örömére éppen egy Liechtenstein hercegnő öreg kocsisát vagdalni rántottává – ha a munka pillanatában kéj is, utóbb a legkeserűbb csapások egyike, ami csak aktiv huszártisztet a monarchiában érhet.
Reánk, pestiekre nézve egyetlen érdekes momentum van ebben az ügyben, de ez aztán nagyon érdekes. És ez a momentum az, hogy ez az az eset, ami világosan megmagyarázza nekünk: miért van itt Bécsben ez a nagy rend és tisztességtudás az utcán, a kávéházban, a vendéglőben, a hivatalokban, minden hatóságnál, minden nyilvános helyen, miért udvarias és korrekt itt minden levélhordó, vasuti pénztáros, színházi portás, minden rendőr, minden pincér, soffőr, kocsis, ajtónálló, sőt minden járókelő ember, akit útja a nagyobb forgalmú vonalakra visz. Azért, mert ennek a városnak a lakói évszázadok óta arra vannak nevelve, hogy őrizkedjenek a huszártisztéhez hasonló esetektől. Az udvar, a császári udvar csinált ebből a rengeteg nagy Bécsből rendes, tiszta, udvarias és tisztességtudó várost. Egy kicsit ismerni kell a bécsieket, hogy az ember ezt egészen megértse. Itt a levélhordó nem mer gorombáskodni senkivel, mert itt egy hatodrendű udvari levéltári hivatalnoknak hetven rokona lakik és mind a hetven az első rossz szóra azonnal az udvari levéltári hivatalnokhoz szalad a panaszával, és ha ez a kis udvari ember elmegy panaszra a postaigazgatóhoz, akkor az nem tud ebédelni a félelemtől, mert ki tudja, melyik főherceg a protektora a levéltári Hofbeamternek? Nem irigylem azt a levélhordót, aki az udvari hivatalnokocska nagynénje harmadik unokatestvérének a sógornőjével egyszer gorombáskodni próbált. De van esze és nem gorombáskodik senkivel, mert itt igazán minden ház minden emeletén találhat valakit, akit sógorság, komaság köt az udvarhoz, ha ugyan ő maga nem udvari hivatalnok. Inkább ráadja magát az udvariasságra és mindenkihez egyformán kedves. Ignotus írta valahol, hogy Bécs nem egyéb, mint a császári család palotája, amely köré kétmillió hű lélek épített házakat. Ezt az igazságot csak az tudja méltányolni, aki egy kicsit belekeveredett ennek a városnak az igazi társadalmába és aki tapasztalhatja, hogy Bécs lakossága viszont nem egyéb, mint a Habsburg-család, amely köré ennek rengeteg sok alkalmazottja és ez alkalmazottak kétmillió rokona vagy egyéb függősége telepedett le. A Bristol-szálló előtt ácsorgunk, szabad és vad magyarok, s egyszerre csak azt látjuk, hogy az arra száguldó ezer automobil közül kiválik az egyik és megáll a szálló előtt. Az autón, hátul, a szám helyén, császári korona. A soffőr mellől leugrik az udvari lakáj, bemegy a hotelbe és a portásnál lead egy névjegyet valamelyik itt lakó tróntalan király vagy átutazó királyi herceg számára. Mindannyian szabad és vad magyarok, bebámulunk az autóba, amelyre ügyet se vetnek a járókelők. Ferenc Ferdinánd ül benne a feleségével, kivillog az autó sötétségéből tábornoki köpenyének vérpiros bélése. A lakáj levett cilinderrel jelenti, hogy leadta a névjegyet, visszaül a soffőr mellé és az autó csöndesen, gyorsan beszalad a sorba a többi száz autó közé, eltünik a világvárosi kavarodásban, anélkül, hogy csak öt ember is csődült volna köréje, amíg ott állott. Ugyan melyik soffőrnek van itt kedve szemtelen kunsztokat csinálni az utcán, mikor sohse tudhatja, melyik pillanatban jön mögötte a leendő császár egyszerű fekete limousine-ja, melyik rendőr feledkezik itt meg az udvarias kötelességtudásról, mikor sohse tudhatja, melyik pillanatban hajol ki egy kocsiból egy főherceg, vagy, ami talán még a főhercegnél is súlyosabb a rendőr szempontjából – egy idegen nagykövet? Láttuk, a huszártiszt soffőrje egyszer feledkezett meg arról, hogy ennek a kedélyes, népszerű, de igen szigorú Habsburg-családnak a városában száguldozik és akkor is éppen egy Liechtenstein hercegnő kocsijával hozta össze a véletlen. Ördögöt a véletlen. Nem a véletlen, hanem a statisztika hozta össze, mert itt igazán nem kell ahhoz véletlen, hogy az ember olyanokba ütközzék, akik az udvartól jönnek, vagy az udvarhoz mennek. Statisztikai tény, hogy itt a jól öltözött elem keretén belül minden második embernek van egy szála, amely őt a mindenható udvarhoz köti. Ezért kivétel és szenzációs szerencsétlenség itt a huszártiszt esete, ezért bánnak itt mindenkivel kedvesen a legkisebb postahivatalban, a legnagyobb vámhivatalban, minden pályaudvaron, minden vendéglőben, mindenütt. Az udvar tart itt rendet, az udvarnak köszönhető a közhivatalt viselő kisebb alkalmazottaknak ez a némileg szolgai, de végtelenül kellemes alázatossága és kedves udvariassága, szolgálatkészsége, az udvar miatt tiszták az utcák, fényesek a lámpák, az udvar miatt hintik föl a csúszós gyalogjárót kőporral napjában húszszor, mert – szent isten – hátha éppen egy főherceg, egy főhercegi nevelő, egy főhercegi nevelő unokaöccse, egy főhercegi nevelő unokaöccsének leendő sógora csúszik el és töri el a lábát a síkos aszfalton? Mit kap akkor az a háziúr és az a házmester, aki a gyalogjáróért felelős, mit kap az a rendőr, akinek a körzetébe e gyalogjáró ellenőrzése tartozik, és mit kap az a kerületi rendőrfőnök, aki olyan rendőröket tart, akik még a síkos gyalogjárót sem poroztatják föl a lusta házmesterekkel? Úgy át van szőve, át van itatva, át van házasodva itt minden és mindenki az udvarral és olyan tökéletes, majdnem végtelen hatalom itt az udvar, hogy nem csoda, ha csendet, rendet, tisztaságot és emberséget parancsol itt mindenkinek, aki két lábon jár.
Hát nekünk, idegen vendégeknek, boldogító érzés ez. Nagy dolog ilyen városban élni. És furcsa érzés, innen nem is messziről, hazagondolni Pestre, a mi megszokott rendetlenségünkre, a komiszul életveszélyes utcai forgalmunkra, arra a féktelen önkényre, aminek a nyomorult adófizető minden nyilvános helyen ki van szolgáltatva, arra a hadvezéri hangra, ahogy nálunk egy adóhivatalban az emberrel beszélnek, arra a keleties, vegyesen turáni és semita hányivetiségre, lökdösődésre, aminek Pesten ki van téve az a szerencsétlen, akit sorsa a közintézményekkel való érintkezésre kényszerít – milyen messze van mindez ettől a fegyelmezett és mégis jókedvű társadalomtól! Mikor a magyar embert itt valami váratlan udvariasság, szolgálatkészség avagy tisztességtudás éri, majdnem sírva fakad a meghatottságtól. És este, mikor a hoteljében elgondolkozik, nagyokat sóhajt. Boldog, szép rendes, tisztességes város, ahol egyetlen család ilyen századokra szóló nevelő hatással van.
És mégis, tudja isten, poron, szeméten keresztül, politizáló, hanyag rendőrségen és napoleoni adógyakornokokon, csupa köztársasági elnökökből álló segédhivatalokon és konfidensül rendetlen közintézményeken keresztül, dacára az éjjel részegen repülő soffőröknek, udvariatlan utcai sétálóknak, dacára minden kétségbeejtő rosszaságnak, könnyelműségnek és megbízhatatlanságnak – nem szebb-e úgy élni, ahogy mi élünk? Pillanatnyilag szép és fölemelő dolog itt ez a nagy rend, de alapjában véve nem szebb-e az a kamaszkodó, tehetséges és vad erőtől duzzadó, neveletlen és senkitől sem félő fiatalsága az én kövezett szülőföldemnek? Istenem, csak legalább tíz évig maradhatna az ember húszéves, micsoda nagy gyönyör volna Pesten élni! Csak ne jönne meg az évekkel ez a vágy a rend után, ez a polgári felháborodás mindennel szemben, ami az érett férfi életének egyenletes nyugalmát megpiszkálja!