Történelem
1913 november.
Németebb dolgot, mint azt a fotografiát, amely a héten a külföldi képes lapokat bejárta és beragyogta, alig lehet elképzelni. A képen büszkén kidüllesztett mellel sorban állanak a lipcsei rendőrök, előttük sorban fekszenek azok az oroszlánok, amelyek egy lipcsei menazsériából szabadultak ki és addig cirkáltak Lipcse utcáin, amíg e büszke rendőrök őket agyon nem lődözték. Brutális karrikaturája ez a kép azoknak a képeknek, amelyek császári vadászatokról jelennek meg: a földön fekvő vadak, mögöttük sorban a magasrangú vadászok. A kereszttel jelölt büszke úr a császár. Német provinciális gondolat: fényképen megörökíteni ezt a komikus hajszát, amelyben nem tudni, kik féltek jobban, az oroszlánok-e vagy a rendőrök s amelyben annyi golyót lőttek ki a biztosan célzó vadászok, hogy minden oroszlánban száznál többet találtak, nem is szólva arról, hogy némelyik még ezek után is élt, úgy hogy karddal kellett szívenszúrni, ha ugyan kellett. A tudósítások, amelyek erről az újkori lipcsei népcsatáról megjelentek, mind merevek, komolyak, vérszomjasak és hősiesek voltak. A német riporterek bizonyos haditudósítói ízzel írták meg az egyes rohamokat s végül a hős rendőrök döntő tüzelését. E nyomtatott sorokban oroszlánfogak csattogtak, a fenevadak vért hörögtek, tüzet lövelltek, bömböltek és ugrottak, trombitáltak és sorakoztak, csudálom, hogy nem olvastuk valahol, hogy lőttek is. A rendőrök viszont minden percben húszszor vetették meg a halált, ötvenen egyszerre lőttek egy-egy oroszlánra, újra töltöttek, újra ötven golyót röpítettek a fenevadba, mely gúnyos mosollyal vitte el a száz golyót, hogy tartalékért sietve újabb támadást intézzen a rendőrség zárt sorai ellen. Végül mit sem ért a rosszul felfegyverzett, hiányosan élelmezett és az egységes vezetést nélkülöző oroszlánok bátorsága, csődöt mondott a hadi tudományokban járatlan puszta szabadságvágy – győzött a német túlerő, a lelkiismeretesség, a pedantéria és a fegyelem, a rendőrök végérvényesen leverték a világtörténelem utolsó oroszlán-szabadságharcát, melyet egy maroknyi lelkes és szabadságszerető nép vívott a rideg elnyomó ellen. Hurrá, hurrá, hurrá.
Ezzel szemben az artisták, a variété- és cirkuszművészek szaklapjában olvastam egy cikket annak a szegény menazséria-igazgatónak a tollából, akinek jogos tulajdonai voltak ezek az oroszlánok. Mondhatom, ennél meghatóbb olvasmány kevés jelent meg az utóbbi időben. Érdemes volna odanyomtatni az egészet minden egyes diadalmas rendőri csoportkép alá. Ebből a cikkből kitűnik, hogy szegény oroszlánok úgy futottak a rendőrök elől, mint a nyulak. Az igazgató felesége véletlenül ép akkor hajtatott végig az utcán, mikor a rendőrök a vadászatot megkezdték. Kinézett a kocsi ablakán és rémülten látta, hogy saját oroszlánjai futkosnak az utcán és rendőrök tüzelnek rájuk. A direktorné kiugrott a kocsiból, mire az egyik oroszlán meglátva őt, odaszaladt hozzá és a kezét kezdte nyaldosni. A hölgy erre megölelte az oroszlánt és vissza akarta vezetni a ketrecbe. De a rendőrök rákiáltottak, hogy eressze el, mert le akarják lőni. Mint az igazgató szomorúan írja, a felesége zokogni kezdett és kérlelte a rendőröket, hogy legalább ezt az egyet hagyják életben, mert ez az ő kedvence. «Mein Liebling, mein Liebling!» kiáltotta zokogva a rendőrök felé, még mindig átölelve az oroszlánt, mely szelíden simult hozzá. «Eressze el – kiáltották vissza a rendőrök – mert okvetlenül rálövünk és ön is kaphat egy golyót!» Az asszony erre újból felzokogott, elbúcsúzott az oroszlántól és otthagyta. Az még kullogott utána egy darabon, mint a kutya, de a rendőrök annyi golyót lőttek bele, hogy egy szomorút nézett és felfordult. A többi oroszlán – írja az igazgató – kétségbeesetten, rémülten menekült a rendőrök elől, kapuk alá huzódott, kocsik alá bújt, minden ketrecbe bement volna, amit elébe tartottak volna, de a rendőrök golyózáport lőttek beléjük. Az igazgató maga majdnem összepofozkodott a rendőrséggel, amíg megengedték, hogy ketrecet hozzon az állatkertből. Amint a ketrec megérkezett, a még életben maradt oroszlánok úgy rohantak bele, hogy senki se tudta volna őket visszatartani. Egy oroszlán egy hotelbe szaladt és annak legfélreesőbb helyiségét kereste fel. A rendőrök ide is utána akartak ágyúzni, de az igazgató kérésére ettől elállottak. Ide is ketrecet vitetett az igazgató, kihívta az oroszlánt, amely boldogan szaladt be a ketrecbe.
Mindezt pontosan, becsülettel írja le az igazgató s kár, hogy nincs hely az egész cikkét lefordítani, mert azt a siránkozó szánalmat, azt a fölényes és apai lenézést, amit oroszlánjaival szemben e cikkben érez, nem lehet visszaadni. Ha az ember ezt a cikket elolvassa, minden oroszlánt macskának kell hogy tartson. Végül az igazgató szigorúan megtámadja a rendőrséget, mert fölöslegesen utálatos vérengzést rendezett. Az ő felesége egymaga valamennyit bekergette volna a ketrecbe.
Tulajdonképen nem kellene ehhez semmi magyarázat, így szép ez a két szempont, egymás mellé állítva: a hős rendőröké az ujságokban és a gyáva oroszlánoké, amelyet a főnökük ír meg a szaklapban. De Rudyard Kipling gyönyörűen le tudná vonni ebből a modern állatmeséből azokat a következtetéseket, amelyeket háborúk, szabadságharcok, véres csaták, bősz küzdelmek történetírói magukra nézve kellemetleneknek találnának. A lipcsei oroszláncsata egy igazi szabadságharc volt, annak minden fenségességével és tragikomikumával, annak mindkét párton rögtön jelentkezett hazug történetírásával és történelmi festészetével együtt.