Dekameron
1913 december.
Egy vastag könyv fekszik előttem, első kötete egy tízkötetes nagy munkának, amely száz magyar író száz legjobb elbeszélését, önéletrajzát, arcképét fogja közölni. A kiadók Az Érdekes Ujság Dekameronjának nevezik ezt a kis könyvtárat; nekem – amint végignézek a tartalmán – a fiatal életem van benne. A barátaim, az ellenségeim, az ideáljaim, a fölbuzdulásaim, az örömeim, az ellankadásaim, a boldog és boldogtalan óráim, jó és rossz esztendőim könyve ez, nem lehet róla másként, mint a legszubjektívebb hangon írnom, annyira összeforrottam, jóban-rosszban annyira együtt éltem és küzdöttem ezzel a generációval, amelyből ez a száz író és ez a száz elbeszélés kitellett. Akik közülök már nem élnek, azoknak ott álltam a koporsója mellett, mikor leeresztették a földbe. Némelyik megtette azt a szívességet, hogy megöregedett és ezzel megszerezte nekünk azt a vígasztalást, hogy még akadnak, akik bennünket fiataloknak neveznek. Mások félénk kis fiúkból a nyakunkra nőttek és azzal keserítenek, hogy mi vagyunk az ő öregjeik. Ezt az egész társaságot a magyar íróknál tradicióvá vált közös és együttes élet, a kultura imádatának még mindig kis térre való összeszorulása annyira összeszőtte, annyira egymásra utalta és egymáshoz kényszerítette, hogy most ez a Dekameron rám egy gyönyörű és egyetlen példányban készült drága szőnyeg benyomását teszi, amelybe a fájdalmas emberi életét szőtte bele száz ember, aki mind valahogy másként képzelte ezt, de miután belátta, hogy magyar földön csak egyféleképen lehet, hát sorra leült mind a nagy szövőszék mellé s beletörődött abba, hogy fel sem kel mellőle.
Köznapi magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy a legutóbb eltelt huszonöt esztendőben Magyarországon minden írónak ujságot kellett írni, ha nem akarta, hogy felkopjék az álla. Jókai és Mikszáth járt elől a példával. Halálukig nem mozdultak el a szerkesztőségi asztal mellől, még akkor sem, amikor már nem nagyon volt szükségük az ujságra, hogy olvasókat kapjanak. Tudtommal széles e világon sehol nem ismerik a napi sajtónak az irodalommal való ezt a kötelező összeforrottságát, az a néhány példa, amit ilyenkor idézni szoktak: a Dosztojevszki ujságíróskodása, a Dickens fiatalkori riportersége, a Bret Harte vidéki zugszerkesztő-karrierje ritka kivétel, amely elhalványul az általános elv mellett, amely a művelt nyugaton élesen elhatárolja egymástól a két pályát, az íróét és az ujságíróét. Azzal, hogy a rövid tárcanovella a külföldön is inkább napilapokban jelent meg, mint a revuekben, még semmi összeköttetése az írónak a lappal nem volt. Maupassant, aki legszebb elbeszélői sikereit a Figaróban aratta, fiatalkorában egy papirszagú miniszteriumi irodában élt s mikor híres lett, csak annyit törődött a sajtóval, hogy maga vitte fel a kéziratait a Figaróhoz s maga ácsorgott a pénztárnál az ezerfrankos utalvánnyal, amit a novellájáért kapott. Ellenben az a jó magyar író, akinek az elbeszélése a tárcarovatban ép oly büszke külsőségekkel, épúgy a lap homlokán jelent meg, mint Párisban a Maupassanté, délután öttől reggeli háromig könyökölt egy szoba sarkában, benn a szerkesztőségben, és írta a vezércikket, a politikát, a gyilkosságot, a szini kritikát és gyűjtötte a «Vegyeseket» a világ legkülönbözőbb lapjaiból. Kénytelen volt vele, mert különben kiesett volna abból az együttes ujságírói és írói életből, amelyről fentebb szóltam s amely most, épen most kezd megszűnni, amely most ereszti szélnek, mostanában hagyja magukra az írókat, ami csak nekünk szomorú, akik ebben a nagy családban nőttünk fel, de nem szomorú az új generációnak, amely számára az anyagi viszonyok javulását, az írói pálya lukrativvá válását, a személyes szabadságot és az emberibb életet jelenti. Húsz évvel ezelőtt az a réteg, amely ma egy novelláért száz koronát kap, három forintot kapott. Az első következtetés, amit az írók ebből levontak, az, hogy különválnak az ujságírástól, a második pedig az, hogy nem élnek együtt, rajban, mint azelőtt, hanem az boldog, amelyik nem látja a másikat.
Ennek az ujságírással és így egymással is való nagy együtt-élésnek két következménye volt. Az egyikkel hamar végezhetünk, mert nem tartozik ide: az a raj író, aki belevette magát a szerkesztőségekbe, megcsinálta Európa egyik legokosabb, legművészibb, legötletesebb, legideálisabb sajtóját, a legkisebb ujságírótól is írói tehetséget, ötletet, formát, hitet és műveltséget követel megnemesítette, színvonalra emelte ezt az intézményt. Most, hogy az írók kezdenek dezertálni a szerkesztőségi asztalok mellől, meg is látszik ez a sajtón. Természetes, hogy a modern felfogásnak van igaza: a lapokat ne írók csinálják, hanem külön e pályára felkészült, hivatásos hírlapírók. Amíg azonban ebből a fajtából nem lesz annyi, hogy el tudja látni az egész magyar sajtót, addig a hivatásos ujságíróknak, azoknak, akik ma egyhangúlag keseregnek bizonyos állapotokon, el kell ismerniök, hogy minden dilettánsok közt mégis csak azok a szegény írók írták legjobban, legszebben és legnobilisabban a magyar hírlapokat, azok a szegény magyar belletristák, akiket a meleg szerkesztőségi szobákba vert be az eső, mert csak itt tudtak egymással élni és egymással megélni.
A másik következménye ennek az állapotnak az volt, hogy a kis novella, a rövid tárcanovella műfaja, az, amelyből a Dekameron a legszebb százat gyűjtötte most össze, Magyarországon oly magas művészi niveaura emelkedett az átlagban, mint sehol máshol a világon. Itt a novella nem volt a regényírónak vagy a színpadi szerzőnek apró művészi mulatsága, sem pedig rövid lélegzetű költőknek egyetlen lehető érvényesülési módja. Itt hosszú évekig ez a rövid novella volt az egyetlen prózai irodalmi forma, amelyben valaki jelentkezhetett. Regényre nem lehetett kiadót kapni, mert magyar regényt – Jókaiét kivéve – nem akartak olvasni az emberek. Évtizedekig a regény fogalma egyértelmű volt a külföldi regény fogalmával, a regény címe alá sokszor a szerző nevét oda se nyomatta a kiadó, hanem csak azt, hogy «angol regény» vagy «francia regény» és megvolt a könyvkereskedői siker. Azután sokáig még csupán Beniczkyné Bajza Lenke képviselte a magyar regényt, aki műveivel elnyomott, szegénységbe, nyomorúságba és elkeseredésbe hajtott egy egész generációra való tehetséges magyar regényírót, visszavetette tíz évre a magyar regényírás megindulásának lehetőségét, s ezzel – hogy az érdeméről se feledkezzünk meg – akarva, nem akarva hozzájárult a magyar novellaírás felvirágzásához. A színpadon Csiky Gergely volt az egyetlen elfogadott magyar író. Herczeg Ferencig nem kellett magyar darab a közönségnek. Úgy rémlik, mintha száz éve lett volna, de úgy volt, hogy a színházak irtóztak a magyar daraboktól, a közönség még azt se nézte meg, amit előadtak, a lapok hiába támadták a színházakat, hogy mellőzik a magyar irodalmat – darabot írni magyar írótól elpazarolt idő, hiábavaló munka volt. Furcsa visszagondolni erre most, amikor az igazgatók úgy táncolják körül a magyar drámaírót, mint az aranyborjút és igazában a közönség nem is avat valódi sikerré mást, mint magyar darabot, de így volt, nem is olyan régen. Még tegnapelőtt.
Tehát kénytelen volt novellát írni mindenki. Erős drámaírók legszebb témáikat vetélték el egy vasárnapi tárcává. Született színpadi tehetségek beletörődtek a rövid elbeszélés korlátaiba és annyira beleszoktak, hogy mikor felvirradt a magyar íróknak a színpad, már nem igen akaródzott nekik kimenni a börtönből. Kétségtelen és biztos regényíró-tehetségek felaprózták a nagy regényt kis jelenetekké, évekig jártak egy-egy nagyobb koncepció gondolatával, hogy végül is a legjobb esetben egy kis novellasorozatot írjanak belőle – ez a forma, az egyetlen, amiért a kiadók fizettek, az egyetlen, amit egy elrontott és közömbös olvasóközönség a magyar írótól elfogadott, végül megtört, meghódított, láncravert mindenkit, aki magyarul írt. A magyar novella így lett túlzsufolt, vérbő irodalmi forma, a magyar író így írta bele egy költői élet minden kincsét tíz kötet tárcába, a magyar novella így lett valami különös, emberevő műfajjá, amely felfalt mindenkit: regényírót, színdarabszerzőt, lirai költőt s ezzel csak ezeknek a szegény és küzdő embereknek ártott, akiknek a vérét szívta el, de magának csak használt, magát természetfölöttivé hízlalta, magából így csinált – minden nemzeti elfogultság nélkül mondhatom – világcsodáját. Így, egy jobb kor küszöbéről nézve, a hideg irodalomtörténet-író megelégedhetik azzal, hogy égig dícséri húsz esztendőnek ezt a magyar elbeszéléstermését, a magas szempontból ítélő Gyulai Pál megelégedhetett azzal, hogy a magyar írókat folyton hosszabb elbeszélések és regények írására serkentette. De az, aki mint szerény magam, tíz esztendeig a többivel rágtam a savanyú kenyeret, aki tudom, hogy ez a gyermek azért szép, mert nemcsak születése pillanatáig, hanem azon túl is az anyja húsát ette, az anyja vérét szívta, – embervért, ember-velőt, embercsontot falt és csak így erősödhetett meg naggyá és széppé ezen a vidéken, szebbé és nagyobbá, mint termékenyebb nyugoti országok kulturájának gyermeke – aki tudom, hogy mijébe került egy nemzet legjobb fiainak az a kis büszkeség, hogy e pillanatban a magyar novella a legjobb a világon, nem adhatom magamat át az örömnek és a magyar büszkeségnek fenntartás nélkül, ha erről a tárgyról elmélkedem.
A Dekameron tíz kötete ennek a generációnak az élettörténete lesz, ennek a fájdalomban, szegénységben, küzdelemben fogant irodalomnak számunkra, akik hozzája tartozunk, a legszebb emléke. Még most sem fenékig tejföl itt nálunk az írás, de ennek a szomorú és szép kornak egyelőre vége van, az bizonyos. Mi, sokat kipécézett milliomosai a magyar és külföldi színházaknak, még mindig nem keresünk annyit, mint egy jobbfajta fogorvos vagy egy jobbfajta kávés. A keresett és szerencsés magyar elbeszélők ma sem keresnek annyit, amennyit világvárosi jólétnek lehetne nevezni. Abból látszik, hogy milyen nyomorultak, milyen koldusak, milyen siratnivalóan rosszak voltak régen a viszonyok, hogy ma is még mindig rút csodálkozás, szűnni nem akaró megdöbbenés tárgya az a tíz-tizenöt író, aki írásával a közpolgári jólét anyagi feltételeit meg tudja szerezni. Mert hogy többet ma sem szerez, még ha inast tart is vagy expresszen utazik is, arra leteszem a fogadalmat. A francia, német, angol és amerikai írói jövedelmeknek még ma is csak karrikaturái vagyunk büszke, de kétszobás lakásainkkal, ahová csak aludni járunk, a Révay-utcai kiskorcsmánkkal, ahol étkezünk, s nyomorult fényűzéseinkkel: egy nagy külföldi utazással, amelyre három kötet könyvünk tiszteletdíja megy rá, egy automobillal, amelyre többet költünk évente, mint lakásra, kosztra és ruházatra összevéve. De maga a tény, hogy már polgári életet élhetünk, sőt kissé ostobán bár, de kapkodunk az igazi fényűzés egy-egy részlete után, isteni haladás a multhoz képest. Ezt a multat, ezt a közelmultat semmi sem fejezi ki jobban, mint ez a Dekameron. A legszebb emlék, amit egy sóhajtással egy jobb korba átvihetünk magunkkal.
A magyar novellaírás a magyar irodalom szabadságharca volt. Büszkén érzem most, deresedő fejjel, most, mikor ennek a küzdelemnek az eredményeit századmagammal együtt élem, hogy ennek a szép, felejthetetlen és nekem mindörökké drága szabadságharcnak valamikor én is a fiatal katonái közé tartoztam.