Kinaiak
1914 április.
Egy szegény «szobrocska-árús» át akart menni az utca egyik oldaláról a másikra, miközben jött egy automobil és szó nélkül elgázolta. Meghalt. A lapokból a nevét se tudtam megállapítani. Némelyek szerint Liuigi, mások szerint Liu-ki-ki Typhees, Tyu-igi volt a neve, de a nagy átlag röviden Luiginek írta, mert ez legalább szép és értelmes olasz név, azt jelenti, hogy Lajos.
Ez a szegény Lajos egyike volt azoknak a különös alakoknak, akik egyszerre csak megjelentek Pesten s nagy feltünést keltettek azzal, hogy igazi piszkos kinaiak voltak és zsírkőből faragott kis bálványokat és vadállatokat árultak. Aztán megszoktuk őket és most már hozzátartoznak az utca és a kávéház életéhez, de hogy miből élnek, azt még mindig nem tudom. Mint ahogy senki se látott még szamarat megdögleni, úgy nem láttam még soha embert, aki ezektől vásárolt volna valamit. Odaállnak az asztalhoz, vigyorognak, mutatják a kis kősárkányt, a pesti ember meg odahívja a pincért és így szól hozzá:
– Mondja meg neki, hogy nem kell semmi.
A pincér pedig kinai nyelven mondja neki:
– Génc hinausz.
És miután az ajtóra mutat, a kinai kedvesen vigyorog és távozik. Úgylátszik, ebből meg tudnak élni. Valakitől azt hallottam, hogy a szegény, rendőri felügyelet alatt álló nők a legjobb vevőik.
Kedves, finom és önérzetes emberek. Szeretik a viccet, amíg magyarul van. Egyszer egy úr angolul viccelt velük, ezt megértették és egyszerre megváltozott a mosoly az arcukon. Úgylátszik, a kinai embernél a harag is mosoly formájában jelentkezik. A jóságos, szomorkás mosoly helyett, mikor megsértődött, egy kis vadkörteízű mosoly suhant át az arcán és álmos kis szeme mintha villant volna egyet. Aztán elment, tovább, a másik asztalhoz és ott ismét a jobbik mosolyával kínálta a fenevadjait.
Egy nyári estén Kramer Leopolddal, az ismert bécsi színésszel, ültem itt Pesten egy vendéglő kertjében. Jön egy ilyen titokzatos ázsiai kucséber és kínálja nekünk a kis faragott vadállatot. Kramer elkezdi faggatni németül:
– Micsoda maga? Kinai vagy japáni?
Vigyorog s a fenevadat kínálva mondja:
– Eine Krone.
– Nem azt kérdezem – mondja neki Kramer – hanem azt, hogy Kinából jött-e, vagy Japánból?
– Eine Krone.
Kérdezi angolul, franciául, de az csak egyre a kő-vadat mutatja és ezt vigyorogja hozzá rendületlenül:
– Eine Krone.
Kramer megunta a dolgot és letett elébe az asztalra egy koronát. Az ázsiai ember elvette a pénzt és letette helyébe a szobrot. Kramer fogta a szobrot és visszaadta neki, jelbeszéddel megértetve vele, hogy a szobor nem kell, a koronát csak úgy kapta, rokonszenvből. A japán-kinai nem szólt semmit, zsebredugta a szobrot és visszaadta a koronát. A kezével, a fejével, a táskájával, mindenével azt intette, hogy alamizsna nem kell neki, aki nem vesz tőle szobrot, az ne adjon neki pénzt. És azzal a bizonyos vadkörte-mosollyal, sértődötten, büszkén távozott.
– Barátom – mondta Kramer – most már tudom, miféle fajta ez a büszke ember. Ez sem nem kinai, se nem japáni, ez spanyol.
Megvallom, abban a percben nagyon meghatott ennek az állati módon piszkos, rongyos, szegény, tüdővészes kis ázsiai embernek az önérzete. Abban az életben, amit a magunkfajta ember itt ebben a városban él, évtizedeken át nem látja a példáját annak, hogy valaki tisztán, minden mellékgondolat nélkül mutasson egy szép férfiúi tulajdonságot. Akit itt önérzetesnek látok, az okosságból önérzetes, vagy azért, hogy a hatalma ne csorbuljon, vagy azért, mert mások épen látják, vagy azért, mert bosszút akar állni ezzel valakin, vagy azért, mert épen nincs szüksége arra a koronára. Pénz dolgában meg rendszerint az önérzetes, aki többet akar, kezdve a taxisoffőrtől, aki visszaadja a borravalót, mert egy hatossal többet várt, fel egészen a büszke kijáróig, aki felháborodva küldi vissza a kétezer koronát, mert tízezerre számított. Az önérzetet, a férfiúi büszkeséget a pénzzel szemben ilyen tisztán, ennyire önmagáért, ennyire csupán a lelkiismeret kedvéért, ennyire kizárólag a jó érzés kedvéért még nem is igen láttam kivirágzani. Miért nem fogadta el a koronát ez a barnára nyomorodott sárga ember? Attól félt, hogy méltóságos báró Udvari Tanácsosék szoaréján a világ megszólja ezért? A rendőrségtől nem félt, mert engedélye van árúsítani és ajándékot joga van elfogadni még az árúsnak is. Azt is olvastam valahol, hogy a kinai kapzsi, pénzvágyó ember, a kereskedésben alattomos és kegyetlen, pénzért minden rosszra képes. És ez mégis, a saját társadalmából kitaszítva, a hazájától sok ezer mértföldnyire egy vendéglő kertjében visszadob egy koronát, ahelyett, hogy a szobrot dobta volna oda és úgy ment volna el a pénzzel, sem az ajándékot el nem fogadja, sem a már odaadott pénzért az ellenértéket ott nem hagyja, csak azért, mert azt intették neki, hogy a koronának alamizsna-jellege van, hanem dühösen stornirozza az egész üzletet és amúgy rongyosan, piszkosan, soványan, betegen, szegényen és ismeretlenül, még azt se mondva meg, hogy miféle fajta, megsértődik magán a puszta ajánlaton és elmegy. Még ha megmondta volna, hogy kinai-e, vagy japáni, azt lehetett volna gondolni, hogy hazafiságból büszke, mert nem akarja, hogy azt mondhassák: a kinai koldul, vagy a japáni koldul. De még ez az ok sem játszott közre. Az egyszerű, minden érdektől mentes, egészen tiszta férfiúi önérzet úgy villant fel a rongyai közt, mint egy darab tiszta színarany a piszkos iszapban.
A rejtély, hogy ezek az emberek hogyan kerültek ide, körülbelül meg van oldva. Eleinte azt hitték róluk, hogy valami cseh gyáros hozatta őket Kinából, – mert kinaiak – hogy a Csehországban készült kinai iparművészeti cikkekkel házaljanak. De aztán megtudtuk, hogy nem így van. Ezeket a kis tarka vadkutyákat, vadbálványokat és vad-tintatartókat ők maguk fabrikálják kemény késsel a puha kőből. Az utóbbi években minden képzeletet felülmuló kivándorlási láz vett erőt a nyomorult kinai lakósságon. Rengeteg ember vándorol onnan Indiába, az ázsiai Oroszországba és Amerika nyugoti partjaira. Szegények sehol sem kellenek, részint, mert olyan koldusok, hogy aki náluknál szegényebb, az csal, részint mert nincs az a munkabér, amiért ne dolgoznának. Ezért aztán a hatóság is meg a munkásság is üldözi őket mindenütt. Rettenetes bánásmódban van részük, akárhová teszik be a lábukat. Ezek a pesti kóbor szobrászok ennek a Kinából kihullámzó hatalmas áradatnak a legvégső nyúlványai, ők vándoroltak legmesszibbre, mert nem Kelet felől jöttek ide, hanem nyugatról, körül, a földgömb nagyobbik részét megkerülve. El lehet képzelni, milyen rossz dolguk van odahaza, ha ekkorát vándorolnak azért a jólétért, amiben itt részük van.
Még egyszer találkoztam velük. Látogatóban voltam egyszer náluk, a lakásukon. Igaz, hogy nem az illedelmes látogatási időben, déli tizenkettőkor, sem délután hatkor, hanem úgy éjfél körül, s akkor se nagyon udvariasan, mert két rendőr nyomta be az ajtót, miután a zörgetésre nem nyitották ki. A dolog úgy történt, hogy az előljáróság kiküldöttjével és két markos rendőrrel elindultunk éjszaka a nyomortanyák megvizsgálására. Egy jónevű és bizonyára igen jómódú úrnak a házában, a harmadik emeleten volt egymás mellett vagy három ilyen egyszobás lakás. Abban a szobában, ahol a kinaiakat találtuk, épen tizenhárman aludtak. Nem akarom elrontani annak a napját, aki napfényes délben olvassa ezt, sem annak az éjszakáját, aki az ágyban szivarozva futja át e sorokat, ezért nem adok részletes leírást arról, amit ott tapasztalni lehetett. Csak annyit, hogy a két rendőr levegő után kapkodva szédült ki a folyosóra, miután benyomta az ajtót; csak annyit, hogy miután abba a levegőbe bemenni nem lehetett s elhatároztuk, hogy nyitva hagyjuk az ajtót, amíg egy kis friss levegő megy be a szobába, el kellett mennünk a folyosó másik végébe, mert a nyitott ajtó körül az isten szabad ege alatt nem bírtunk a kiáramló bűztől állani, pedig sem a derék előljárósági hivatalnoknak, sem a két rendőrnek ez nem volt az első ilynemű kirándulása, nem is szólva szerény magamról, aki többet jártam Pesten ilyen helyen, mint rokokó-szalonban. Még talán csak annyit, hogy párosával feküdtek az ágyakban a lakók, nők, férfiak vegyesen és a falon annyi bogár mászott, hogy a kis tolvajlámpással nem az orrunk elé, hanem a falra világítottunk, mikor mellette elmentünk, mert aki hozzáért a falhoz, az néhányat elvitt onnan, erre el lehetett készülve. Ebben a hotelben, ebben a társaságban találtunk egy ágyban két kinait, amint boldogan aludtak. A lámpafénybe is boldogan, mosolyogva pislákoltak, mialatt a többi mind nagyon meg volt ijedve. Egy ragyogó szemű, értelmes kis zsidófiú mutatta be őket az egyik ágy sarkából.
– Kérem – mondta – ezek gazdag emberek.
– ???
– Igen, mert ma délelőtt voltak a vámházban és ötszáz koronát tettek le készpénzben, Kinából jött nekik utánvétellel ötszáz koronáért anyag, olyan puha kő, amiből szobrokat faragnak vésővel. Itt faragják minden este tízig, ma is faragtak este tízig, amíg le nem feküdtek. Mi meg néztük őket.
Az ágyért nyolcvan krajcárt fizetnek egy hétre. Ketten alszanak benne. Ötszáz korona volt a párnájuk alatt. A Ritz elegánsabb hotel, de abban sem alszanak korrektebb kereskedők. Eszembe jutott a korona, amit a «spanyol» visszautasított. Egyik kinai olyan, mint a másik, miért ne lehetett volna a kettő közül az egyik az, aki a vendéglőkertben oly büszke volt? Lehetett volna még egy kicsit nézni őket, kérdezni őket, gondolkodni felőlük, ha bírtuk volna tüdővel és gyomorral. Elmentünk, elől a rendőr vitte a lámpát és rémülten vigyázott, hogy a falhoz ne érjen. Így rájuk sötétedett a szoba és mi, akik utolsóknak jöttünk ki, hallottuk, amint a tizenhárom ember felsóhajtott, fellélegzett. Aztán a csöndben, ahogy a többi tizenegy utánunk fülelt, mikor már a rendőrkardok kint csörrentek a folyosón, rekedten suttogva, nagyon gyorsan beszélni kezdett egymással a két kinai. Hogy mit, azt nem tudom. A végét nem is hallottam. Lehet, hogy ezt a gyönyörű, kényelmes, boldog országot dicsérték, ahol ilyen jól lehet élni, nem úgy, mint a nyomorult Kinában.
Azóta nem láttam közülök egyet se. Csak Liuigi vagy Tphuigi kollegájukról olvasom, hogy egészen váratlanul, egy perc alatt meggyilkolta az automobil. Azt mondják, hogy néhány perc alatt a város különböző részeiből vagy tíz kinai csődült oda a holttestéhez és jajveszékelt, imádkozott fölötte az utca közepén. Hogy hogyan terjedt el olyan hamar kinai nyelven a városban a szomorú hír közöttük, az egészen titokzatos.
Körülbelül ez minden, amit a budapesti kinai kolóniáról tudok. Hadd legyen legalább ez a nekrológja ennek a szerencsétlen sárga vándormadárnak, akár ő volt a büszke spanyol, akár nem, akár őt láttam aludni a nyomortanyán korrekt kis iparával, akár nem. Mindenesetre ezekhez tartozott, tehát megérdemli a rokonszenvet. És semmiesetre sem volt érdemes szegénynek ezért, amit itt kapott, olyan messziről eljönnie a büszke férfiak és a korrekt üzletek e szép városába.