Egy ravatalnál
1914 junius.
Lechner Ödön sírjára a virágok közé egy nagy, ércfedelű panaszkönyvet kellene tenni, mint ahogy Heine párisi sírján a virágok között egy vaskosár van a névjegyek számára. A halála után is üldözött költő ezzel a vaskosárral, amelybe egyébként minden smokk és minden snob pontos lakáscímmel ellátott névjegyet dob be, mintegy névszerinti szavazást kér az utókortól, hogy szembeszálljon e szavazatok révén a hivatalos Németország gyűlöletével. A Lechner Ödön sírján nincs szükség ilyen tüntetésre: az ő hazafiságát, az ő tehetségét nem vonta kétségbe senki. Az ő sírjára a magyar művész-élet nagy és örök panaszkönyve illik, amelybe írja bele a bánatát minden olyan ember, akinek itthon elismerték a képességeit, s akit ennek dacára egyszerűen nem hagytak élni.
Lechner sírjánál hatalmas tüntetése zúg a jobbérzésű magyar intellektuálisoknak. Egyhangú nagy keserűség azok ellen, akik ezt a személyileg is végtelenül bájos, ártatlan, jó, kedves öreg embert üldözték. Szeretném a lehetőségig pontosan és objektiven megállapítani, hogy miért üldözték életében pályatársai ezt a nagy művészt és mi volt a bűn, amit vele szemben elkövettek. Épenséggel nem szabad kikelni az ellen, hogy e körül a koporsó körül a lázadozás szele viharzik és a szemrehányások zápora hull. Ez nem az a koporsó, amelyhez frázisok és az át nem érzett közrészvét tömegkönnyei illenek. Ebben a koporsóban rettenetes erejű morális tanítás van, amely feszegeti belülről s amelyet nem lehet elnyomni azzal az elvvel, hogy a halottnak béke és ellenségeinek mentelmi jog jár. Ennek a halottnak nem kell a gyászoló közönség tiszteletteljes nyugalma és az ő ellenségeitől nem elég az, hogy most gyászflóros cilindert vesznek elő és a ravatalnál megadják a tiszteletet. E mellett a koporsó mellett fegyverrel és zászlóval kell állani és e mellett a koporsó mellett nincs megbocsátás és egymás nyakába való borulás. Lechner Ödön nem mártir, de ha van a magyar köztisztesség állapotának áldozata, úgy ő az; ha van a művészi szabadság és becsület kérdésének agitatórius halottja, úgy ő az.
Mese az, hogy nálunk bármely művészet terén fölfedezetlenül maradhat a tehetség. A legutóbbi harminc év vad előretörtetésében nem maradt itt titokban semmi kvalitás, sőt azt lehetne mondani, hogy irodalom és képzőművészet terén harminc év óta valóságos fölfedezési mánia dühöng, amely a visszaélés határáig is elmegy és olyan éhes, hogyha egy héten nem sikerül fölhajtania az ismeretlenségből egy igazi tehetséget, nagy mohóságában megelégszik a talmival is. Az az elve, hogy ne álljon be hiány a fölfedezések folytonosságában. Minden hétre jusson egy új szobrász, egy új író, egy új színész, egy új festő, egy új muzsikus. A hivatalos, állami bányában dolgoznak Akadémiáék és Kisfaludyék, választásokon, pályázatokon, Budapesti Szemléjükben, állami megrendeléseikben és minisztériumi megbízásaiknál egyre újabb és újabb neveket dobnak piacra. A színházaknak megvan a maguk külön bányája, ahonnan gyors tempóban hozzák ki az új félisteneket. Hatalmas bányából merít a sajtó, amelynek kedvencei viszont nem kellenek a hivatalos világnak, de amely például szövetségben és kölcsönösségben van a színházzal és egynémely művészeti egyesüléssel. Külön bánya a Nyugat és társasága, amely nyilvánosságot és sikert biztosított nagyszámú új tehetségnek. Nem is lehet fölsorolni azt a sok területet, amelyen ez a mohó aranyásás folyik már néhány évtized óta és nem tudom elképzelni azt a csak félig-meddig capax művészi hajlamot, amely, ha valamelyik bányatársulatnál aranynak jelentkezik, meg ne kapja az illető társulat fémjelzését. Ebből az következnék, hogy ezek a társulatok dühös pártszenvedélytől vezéreltetve nem ismerik el kölcsönösen egymás aranyát. Furcsa dolog, de nálunk ez még nincs így. Először is a legtöbb igazi tehetség után egyszerre négy-öt társaság kapkod, hogy magának kaparintsa meg. Másodszor pedig – ez tagadhatatlan – a fölfedezések iránt a nagy közvéleményben olyan nagy és becsületes jóakarat van nálunk, az átszivárgás az egyik társaságból a többibe annyival nagyobb, mint külföldön, hogy képletesen szólva: nálunk minden művészeti egyesülésnek, akár hivatalos, akár szabad egyesülés, akár folyóirat, akár csak kávéházi asztal, valósággal elismert bankjegykibocsátási joga van, a közönség elfogadja és készpénznek veszi bármelyik csoport bankóját, fizet vele és megbecsüli az értékét, annyival is inkább, mert – ismétlem – az egyes csoportok nem ridegek egymás iránt, legfölebb ha egymás túlzásaiért haragusznak, de teljesen megtagadni egymás jobbfajta fölfedezéseit nem szokták. A fiatalok nem türelmetlenek egy Baksay Sándor kiváló képességeivel szemben, az öregek lényegileg soha nem vonták kétségbe Ady Endre nagy költői hivatottságát; a Nyugat tiszteli Kiss Józsefet és a Hét elismeri Móricz Zsigmondot; Szinnyei-Merséért rajonganak a legfiatalabbak, Szép Ernő értékelői közt sok «öreg» van. Bródyt, Gárdonyit minden «legfiatalabb» is nagyra tartja. A festők közt, ahol pedig legélesebb a veszekedés, minden gáncs azzal kezdődik, hogy «tehetséges ember, de…» vagy azzal végződik, hogy «… de azért föltétlenül tehetséges ember.» Örvendeni kell ennek a kölcsönös megbecsülésnek és annak az elvnek, amely nagyjából mégis csak uralkodik nálunk, hogy aki igazán talentum, attól azt ezer kifogás mellett sem szokták megtagadni a bírálói vagy az ellenségei. Merem mondani, hogy amióta olvasok és írok, itt nálunk még egy igazi tehetség se veszett el. Hogy nyomorult anyagi viszonyainkba belenyomorodott és belepusztult egynehány, az bizonyos. De olyan módon, amely módon francia, angol vagy német tehetségek igenis el szoktak veszni: hogy senki nem törődik velük, hogy mindenütt hiába kopogtatnak elismertetésért, – így nem veszett el nálunk az utóbbi időben még egy fél tehetség sem. Szegényen élni, gondokban megtörni, koldusan meghalni sokat hagyott ez a társadalom. De a szikra isteni eredetét megtagadni, erre a pénzbe nem kerülő, de másutt mégis oly gyakori makacsságra nem hajlott. Lechner Ödön művészi tehetségét, sőt annak kivételesen magas fokát tudtommal komoly ember Magyarországon nem tagadta soha. A megélhetéséhez szükséges eszközei tudtommal – bár gazdag ember nem volt – időnkint megvoltak, más években meglehettek volna nála. Mint minden igazi bohémembernek: hol volt pénze, hol nem volt, de nem is nagyon ambicionálta, hogy milliók maradjanak utána. Miért van mégis annyi mély szomorúság és olyan keserű érzés az emberben, ha az ő pályájára gondol?
Miért nem vették be maguk közé Lechner Ödönt soha azok, akiktől az anyagi boldogulás függ, akik teret tudtak volna adni az ilyen ritka – az ő mesterségükben különösen ritka – tehetségnek, akik lehetővé tudták volna tenni, hogy hatalmas nyomait hagyja ebben a városban egy nagy építőgéniusz, – miért szidták, miért vonogatták a vállukat, miért üldözték, miért hagyták ki, miért tolták hátra, miért kergették el mindenünnen, mindig tele szájjal hangoztatva, hogy «nagy tehetség, de…» Miért? Mert «nem lehetett vele kezdeni semmit.» Ez a magyartalan, köznapi, sokat használt mondás a legtömörebb összefoglalása mindannak, ami kifogás Lechner Ödön ellen gazdag és arrivált pályatársai közt elhangzott. Ki az az ember, akivel «nem lehet kezdeni semmit?» Ez az ember az, aki nem tartozik bele abba a nemzetközi szövetségbe, amelynek tagjai világrészeken át nyújtják egymás felé a kezüket, akik sötét éjszaka megismerik egymást, akik, ha sohse találkoztak előbb az életben, csak egymásra néznek és mindennel tisztában vannak, akik hamarább találták ki a nemzetközi világnyelvet, mint dr. Zamenhof az esperantót, akik talán nem is nézik, hanem szagolják egymást, mert olyan villámgyorsan és olyan halálos biztonsággal ismernek egymásra, akikben megvan az az új és nekünk ismeretlen rezgés-érzék, aminek szerveit a tudósok denevérfajták szárnyában és fülében fedezték föl s amely több, mint a látás, hallás, szaglás és tapintás együttvéve. Nem tudom, hogyan nevezzem el ezt az egész világon egyöntetű nagy társaságot, hogy igazságtalan ne legyek. Mert az, ami őket összetartja, néha kevesebb, néha több, mint korrupció. Tehát nem mondhatjuk, hogy a korruptak szövetsége. Nem is a tehetségteleneké, mert vannak köztük lángeszű emberek is. Nem is az érvényesülteké, mert van köztük éhező is. Nem filiszterek és nem smokkok. Amilyen világosan és tisztán érzem ennek a nagy társaságnak a létezését és összetartását, oly nehéz és bonyolult feladat papirosra leírni az alapszabályait. Kénytelen vagyok a köznapi beszédhez visszamenekülni. Ezek azok, akikkel «lehet valamit kezdeni», idetartozik, aki «hagy magával beszélni», aki «nem veszi ezt olyan szigorúan», aki azt mondja «ugyan kérem, másnak is kell élni», vagy «ugyan, kérem, ez majd csak elcsúszik a többi közt». Egyéb jelszavai ennek a társaságnak: «a fák nem nőnek az égig», – vagy «mindennek van határa» – vagy «jó, jó, de azért erre meg arra tekintettel kell lenni», vagy «bocsánat, de azt mégse lehet mondani», – vagy «azért, mert valaki tehetséges, mégse lehet ilyen modorban beszélni», – vagy «a közönséget mégis meg kell becsülni, hiszen ő fizet» – vagy «kikérem magamnak, attól, hogy rokonom, még lehet tehetséges ember». Azt mondják: «emberek vagyunk mindnyájan, önnek is vannak hibái». Azt mondják: «hja, a puszta tehetség még nem elég». Azt mondják: «uram, ne beszéljen így, mert az az ember a berlini egyetem tanára». Azt mondják: «na, na, na, ne túlozzuk a dolgot», ezt mondják: «bocsánat, ha ennyi tekintélyes ember mondja, nem kell akadékoskodni». Nehéz őket determinálni, mert legnagyobb fegyverük a hallgatás, legfontosabb alapelveik azok, amiket elhallgatnak, legerősebb közös akcióik azok, amelyekről nem beszélnek, még egymás közt sem. Egy embert egyszerűen kihagynak. Valami disznóságba amelyből hasznuk lehet, némán belenyugszanak. Soha nem gyűléseznek, nem beszélnek össze, nem lehet őket megcsipni valami összeesküvésen, mert a hatodik érzékükkel érintkeznek. Nem szorulnak arra, hogy titkos jeleket adjanak egymásnak, mint a szabadkőművesek. Ezek azok, akik sohse járnak a klubba, de ha forrongás van, mint a sáska, úgy jönnek leszavazni a reform-pártok ellen. Ezek azok, akik nem szeretik Vázsonyit. Ezek azok, akik örülnek a sajtótörvénynek. Ezek azok, akik Tiszát se szeretik mindig. Ezek utálják az ujságírót, az ügyvédet, a szociálistát, mert ez a három fajta szerintük kotnyeles, erőszakos, tolakodó. Ezek köpdösik meg a nagy mestereket azzal, hogy folyton rájuk hivatkoznak, mintha azok is hozzájuk tartoztak volna. Ezek piszkolják be a természetet azzal, hogy úgy tesznek, mintha imádnák. Ezek népszerűtlenítik a vallást azzal, hogy fölhasználják. Ezek egyezkednek ki egymás között, ezek vannak «tekintettel a viszonyokra», ezek találják az időt «még el nem érkezettnek», nem butaságból, hanem mert ez felel meg az érdekeiknek, ezek hallgatják meg a leglázítóbb beszédeket egészen hidegen, ezeket nem lehet meggyőzni, ezek kompromittálják a szép és jogosult konzervativizmust, ezek rendezik a gaz ál-forradalmakat, ezek fognak maguknak fiatal ál-úttörőket, ezek keresik a középutat ott is, ahol vagy jobbra vagy balra kell menni a tisztességes embernek, ezek miatt nem lehet zavartalanul szeretni egy nagy embert, akinek a nevébe kapaszkodnak, ezek köpnek a sarokba, ezek mennek el a temetésekre, ezek gratulálnak, ezek jubilálnak, banketteznek és protegálnak, ezek bérelnek kirándulóhajót, ezek tesznek boldoggá kis korcsmárosokat, ezek fizetnek negyven éven át egy cselédnek havi tizenkét forintot, ezek mondják egymásnak: «elnök uram» és «kérlek nagyságos uram», ezeknek van csúnya és szenvedő feleségük, ezek hortyognak alúl a hálókocsiban, mikor te felmászol a harisnyáik közé, ezekből állnak a zsürik és bizottságok, ezek beszélnek bele a gyermekeik házasságába, ezektől félnek a vizsga után öngyilkos gyermekeik, ezek tudják a boszút hidegre tenni, ezek foglalkoznak sokat klasszikusok fordításával, ezek kártyáznak kicsibe, ezek szeretnék mindig a cipőjüket levetni, ezek a zsidót csak akkor utálják, ha szegény, ezek nem járnak a divatos kávéházakba és ezeknek van mindig valami testi szaguk, ha más nem, hát parfüm vagy otkolon, ezek tudnak igazán, hősiesen és jól orrot fújni, ezek néznek bele a zsebkendőbe, mielőtt visszateszik és ezek mondják e művelet után: «… igen… hát hol is hagytam abba?»
Ezek azok, akiknek nem kellett Lechner Ödön. Sajnálom, hogy nem tudtam rövidebben és jobb módszerrel meghatározni őket. Ezek azok, akik üldözték. És az a Lechner Ödön művészi és emberi dicsősége, hogy nem kellett nekik. Ezért a dicsőségért kellett neki, az elismert tehetségnek, nyomorultul szenvednie testileg és lelkileg, minden érzékenységgel, amivel csak a művész szenvedhet. És ez az a dicsősége Lechner Ödönnek, amelyet nem tartok elég nagynak és megnyugtatónak ahhoz, hogy belém fojtsa a keserűséget a ravatal mellett. Másnak ez a társaság nem csinált annyi bajt, mint neki. Másnak csak egy házasságát rontotta el, vagy a gazdagodását tette lehetetlenné, ismét másnak adott pénzt, de megtagadott tőle valami állást vagy poziciót, ismét mást leszavazott az Akadémián, egy egyetemi tanárságnál vagy egy pályadíjnál. Annyira alaposan azonban nem végzett senkivel, mint Lechner Ödönnel. Tulajdonképen soha semmi pozitiv rosszat nem cselekedett vele, csak «nem tudott kezdeni vele semmit». Az életét gyilkolta meg lassan, a lángját oltotta ki szivárgó nyálával. Most ott áll a koporsója mellett és kórust énekel. Mert egyike legfontosabb alapszabályainak, hogy aki meghalt, az automatice tagjává válik. A halott ember megbízható ember. Mert második fontos alapszabálya, hogy az embernek megbízhatónak kell lenni. Nem merek elmenni szegény Lechner papa temetésére, mert nem bízom a gyomromban, ha ott meglátom őket.