Ferenc főherceg
1914 julius.
Még kitombolja magát a kiváncsiság és a magas politika – e pillanatban még nem tudni, vajjon elmegy-e a politika az ágyúkig is, – azután pedig minden emberi érdeklődésen, «érdekes részleten», «szenzációs háttéren», minden ujságon, szertartáson, diplomácián és háborún keresztül elérkezik Ferenc főherceg alakja a legendához. Erről a Ferenc-legendáról beszéljünk egy kicsit.
Három címen is kijár Ferenc Ferdinándnak, vagy amint ő magát nevezte: Ferenc főhercegnek a legenda. Legenda jár neki, mert trónörökös volt: ezért kapja az örök és soha még el nem maradt királyfi-legendát. Legenda jár neki, mert hirtelen megszakadt fiatal élet volt: ezen a címen kapja a második legendát, a Petőfi, a reichstadti herceg, a Georges Bizet érdekességét. Végül legenda jár neki, mert a nagy szerelmesek, a grands amoureux közé tartozott, egy érdekes, erős, nagyon nyilvános, tiszta szerelem férfihőse volt.
A trónörökös-legendák a költészetüket a trónörökösi állapot hatalmas érdekességétől kapják. A leendő császár ezerszer érdekesebb, mint maga a császár. A fejlődésben levő, előttünk növekedő férfi körül, aki a trónnak van szánva, millió sejtés, titok, terv, vágyakozás mosolyog, maga ez a foglalkozás csupa költészet. A trónörökös viszonya ahhoz, akinek a trónjára vár, a trónörökös obligát hallgatása és titokzatossága, ami mind azért van, hogy a trónon ülő ne nagyon érezze maga körül a türelmetlenségnek még a szelét sem, minden trónörökösnek, mint tettvágyó fiatal embernek, természetes elnyomatása minden öreg uralkodó által, a szavaira tapintatból rakott békó, az okosságból és illemből leláncolt temperamentuma, a befelé feszülő, mert lelakatolt véleményei, maga az a letagadhatatlan és mindenkinek minden percben eszébe jutó tény, hogy itt egy fiatal élet vár egy öreg élet végére, hogy kiélhesse magát, – mindez a tömeg szemében rejtélyes, érdekes, szomorú hőssé tesz minden trónörököst, mindez a trónörökösből néma lovagot csinál. A trónörökös a mindenki titkos vőlegénye.
Ezenfelül a trónörökös mindaz, ami az emberekben remény. A trónörökös a «majd másképp lesz ez!» A trónörökös minden, ami bevégzetlen, minden ami változás; övé a vágyakozás és a félelem, a trónörökösé a «holnap» szóba összetömörített minden költészet. A trónörökös minden politikai reménynek a foglalatja és ezért örökké fiatal, ezért nincs életkora, nincsenek ősz hajszálai, ezért van mindig a pályája kezdetén, sőt ezért közeledik – mialatt öregszik – mindjobban a pályája legkezdetéhez: – ezért az a rettenetes és megnyugodni nem akaró érzés a népben, mikor egy trónörökös meghal. Ő, aki a jövő. Ő, akinek leglényegesebb eleme, hogy azért van a világon, hogy mást túléljen. Az élet, az élés gondolatát oly intenziven képviseli, hogy az élete nem tud meghalni ugyanabban a pillanatban, mint ő. Az ő élésének, túlélésének, továbbélésének gondolata túllendül az ő testi halálán és legendává lesz. A néptömeg érzésvilága nem akar belenyugodni annak a halálába, akinek az élést fő-foglalkozásává tette. A Rudolf-legenda után jön a Ferenc-legenda. A trónörökösi pálya úgy telítve van az emberi fiatalság gondolatával, hogy hirtelen megszakadtával csak úgy dől belőle a költészet. Gondoljunk azokra a trónörökösökre, akik körülöttünk élnek; mindeniknek megvan már életében a maga titokzatos regényessége; a német trónörökös furcsa, fékezhetetlen, sűrűvérű, szenvedélyes hire világraszóló érdekes alakot csinált belőle; a volt szerb trónörökös kalandos, vadregényes, végül tragikus alak lett; csupa titok és romantika a beteg cárevics; az angol trónörökös valósággal lázba hozta a közelmultban Párist. Legtökéletesebben a két osztrák és magyar trónörökös fejezi ki ennek az állapotnak az érdekességét: Rudolf és Ferenc. És mind a kettő megkapta a királyfiromantika mellé a fiatalon és erőszakosan megszakított élet töviskoronáját, a másik nagy és ellenállhatatlan legenda-termő elemet, amely a polgári kiválóság értékét is hirtelen a kétszeresére szokta emelni, amely Petőfit a nagy költő magasságából a félistenség fellegei közé ragadta, ezt a fiatalon való meghalást, amely nélkül nincs az emberiségnek örök bánata egy emberi élet után, örök szerelme egy emberi szív iránt, s amely nem hiányzik, mert nem is hiányozhatik, minden idők legszebb legendájából: a Jézus élettörténetéből sem.
A harmadik költészettermő elem Ferenc főherceg esetében a nagy és nem titkolt hitvesi szerelem. Ez egymaga elég volna ahhoz, hogy bebalzsamozza az ő emlékét az utókor tömegei számára. Nála azonban hozzájárul az emléke tökéletesebb konzerválásához, mert közelebb viszi az alakját az anyákhoz és a feleségekhez, a hősi szabadítóról álmodó szegény leányokhoz és minden férfihez, aki a nagy, erős, tiszta, bátor, egészséges, hű és törhetetlen férfiúi szerelemnek ezt a nagyon egyszerű, majdnem minden lélektani érdekességtől érintetlen klasszikus képét még romlatlan tisztelettel tudja szemlélni.
A császársággá soha nem vált trónörökösség, a fiatalon elvágott élet és a szerelem hármas forrásából ered tehát mindaz a költészet, amely a tömeg lelkében túléli a főherceget. Ugyanaz a három elem, amelyből a Rudolf költői képe van összetéve. És mégis, egy világ választja el, különbözteti meg egymástól a két legenda zamatját. Rudolfnak, még életében, lirai és szentimentális elemekből állott a királyfi-érdekessége. A művészetek, tudományok barátja volt, s a politikai hazugságok, amelyek róla elterjedtek, s amelyek legutolsó hulláma a Larisch grófné könyvének fantasztikus összeesküvési meséje, mind magukon viselték a primitiv hősiesség kisebb értékű szentimentálizmusának a bélyegét. Az ő magyarbarátsága, az ehhez fűzött és a népben még ma is virágzó politikai dalfüzér, az az ábrándos, népdalos, titkolt-reményes szinezet, amelylyel magyar személyes hívei bezománcozták az alakját, mind csupa lira, olyan, aminőt valamikor «szenvelgőnek» neveztek. A Ferenc főherceg trónörökösi érdekessége csupa komor erő, csupa époszi konstrukció, a róla elterjedt mendemondák is nagyon kemény és nagyon mély embert mutattak, az ő anekdotái szárazabbak és gőgösebbek, de férfiasabbak, mint a lágy Rudolf-dalok. A két trónörökös emberi képét éppen a trónörökösi állapot köteles remetesége titkolja el előttünk, meglátásukat ezenkívül a világ legzárkózottabb etikettje: a Habsburg-etikett nehezíti meg. De az, amiről most mi itt beszélünk, a legenda, úgysem az emberismeretből táplálkozik. A hirtelen felvillanó képek, a hazugságok, a pletykák, a kiszivárgott csonka igazságok alkotják a legenda levegőjét, amelyben él. És ez a levegő Ferenc főhercegnél tiszta, kemény, éles és hűvös hegyi levegő. A Rudolf-legenda légköre édes, nyári olasz tengerpart.
A Rudolf halála csupa dráma és regény, csupa lélektan, szív-történet, titokzatosság és romantika. A Ferenc főhercegé csupa történelem. Amilyen szines és izgató, szív-remegtető, lélekzet-elfojtó, megríkató volt a meyerlingi halál, olyan brutálisan nagyvonalú, olyan világos, olyan vadul, olyan erősen férfiúi és katonás halál volt a sarajevói. Amaz ábrándos sírást keltett, emez a szemek megvillanásához, az ökölbeszorított kézhez, az összeszorított ajkakhoz vezet. Amaz éjszaka történt, ez fényes délben. Az egy titkos kertben álló titkos kastély legtitkosabb szobájában, ez az utcán, ezer ember láttára. Rudolf ruha nélkül halt meg, Ferenc tábornoki díszben. Rudolf halála után mindenki, aki szerette, azon volt, hogy minél több részlet maradjon titokban. Ferenc főherceg halála után mindenki fanatikusává lett a legteljesebb világosságnak. Rudolf halála sötéten vigasztalan volt, Ferenc főhercegről bizonyos, hogy érettünk halt meg. Az a halál tragikus befejezés volt, ez a halál tragikus kezdet. Abban a halálban minden a multat jelentette, ebben minden a jövőt jelenti. Amaz egy bús, szenvedő emberszív elmulása volt, ez egy bátor katona eleste. Azon a síron a megbocsátás emeli szemét az égre, ezen a síron a komor bosszú néz a távolba. Az a sír a nyugalmat jelenti, ez a nyugtalanságot. Ferenc főherceg sírja a bátorság, a munka, az erő, a nyers és tiszta férfiasság emléke a legenda szemében.
A Rudolf szerelme dal, regény vagy dráma: már önmagában formába öntött költészet. A Ferenc főhercegé nem lira, nem elbeszélés, nem szenvedélyek összeütközése: a felületes szemlélő számára olyan költészettelen, mint maga a tiszta víz vagy a tiszta levegő. A legkezdetén megvolt benne a morganatikus szerelmek rendes regényessége, ami a nagytömeget érdekelni szokta. A szebbik, a magasabbik, az igazi költészet számára fontosabb része az volt, amit most élt, a családi élet éveiben, s amelynek éppen a részlettelensége, az epizódtalansága, a meglepetés-nélkülisége, a tiszta és egyenletes, változatlan sodrú folyamatossága, állandó magától-értetődése és éppen ezért a pletykakedvelők szemében való érdektelensége a hatalmas költői elem. A tiszta és és büszke hitvesi szerelemnek olyan képe ez, amely párját ritkítja. A férfihűségnek olyan példája, amely kell, hogy fölmelegítsen minden igazi asszonyi szivet. Az apai becsületnek, a férji tisztaságnak a szenvedélyes szerelemmel való olyan harmonikus egyesülése, amely bizonyos magasabb rétegeknél általában majdnem ismeretlen. Ez a minden betegség nélkül való tiszta szerelem, ez a minden cikornyától és édeskés dísztől ment forró hitvesi élet, ez a két egészséges, magas, erős, egyenestartású emberi lénynek mosolyogva átélt, álszeméremből el nem titkolt, büszkén vallott, de soha alá nem húzott szerelmi élete, amelyet a küzdelmek csak szebbé, nyíltabbá és büszkébbé edzettek, a Ferenc-legendát a hitvesi szerelem és hűség ujjongó költeményévé teszi, amelyből nem hiányzik, mint ahogy nem hiányzott a tiszta szerelem diadalmas költeményeiből már az ókorban sem, az egyszerre, együtt való elmúlás isteni kegyelme sem.
A Rudolf-legendát a múlt század végének titokimádó érzelmessége formálta: a Ferenc-legendát ennek a századnak a napimádása, a tiszta levegőben való lélegzés után érzett repeső vágya fogja munkába venni. Amabban a régi költészet régi elemei találták meg a maguk hősét, ebben az új költészet nyílt és bátor tekintete látja meg a magáét. Csudálatos két sors, csudálatos két élet, és csudálatos nagy érzése egy minden szenvedésen átégett öreg királyi szívnek: ezen a két történeten, magános éjszakán, elgondolkozni…