Dilettánsok
1912 március.
Még nincs ez a mondás annyira elterjedve, hogy tilos volna elmesélni: egy lipótvárosi úrhölgytől, akinek három szép, egészséges fia van, azt kérdezte valaki, hogy mi lesz a fiaiból. Milyen pályára adja őket? Azt mondja boldog mosollyal a jó hölgy: «az én fiaim legyenek dilettánsok. Amíg mások a jogászi pályán lumpolnak, addig ők fessenek, írjanak, komponáljanak. Legyenek dilettánsok.»
A jó hölgy ezt nem mondta gúnyos éllel. A jó hölgy ezt egészen komolyan mondta, mert látja, hogy Budapesten százszámra vannak ilyen jobbmódú ifjak és lányok, akik egyszerűen a dilettánsi pályára készültek, nem tudnak semmit, de megkövetelik és ami a keserves, meg is kapják a művészi pályának kijáró ama tiszteletet és megbecsülést, amelyet oly sokszor tagad meg a közönség az igazi művészektől. Ifju urak, akiknek a papájuk sok pénz fölött rendelkezik, műtermet tartanak, ott kennek, mázolnak, modernkednek estig, amikor is smokingot öltenek és elmennek a társadalomba inkasszálni a dicsőséget. Más ifju urak zenéket izzadnak, dalokat szereznek, operetteket írnak, este szintén frakkba vagy smokingba bujnak és inkasszálnak. Az embernek már nem biztos az élete Pesten; némely családban nem szabad Shakespearet dicsérni, mert van egy kis fiú, aki darabokat ír és van egy kis színigazgató, akinek addig sírja tele az ifjú a fülét, amíg elő is adja a darabot. Más családban nem szabad Fényes Adolfot vagy Rippl-Rónait említeni, mert a bubi képeket fest és Fényes bácsi vagy Rónai mester egyszer félrehúzta a száját, amikor a spenótot meglátta és nem akart rögtön belemenni, hogy a spenót jobb, mint Greco. Puccininek, amikor itt járt, minden familiában, amely kötéllel meg tudta fogni, a bubi eljátszott egy saját szerzeményt, és hogy Puccini nem aratta itt azokat a szimpátiákat, amelyeket várt, annak főoka az, hogy nem borult a sok bubi nyakába és nem mondta, hogy ő azonnal leugrik a Gresham-palota negyedik emeletéről, mert nem érdemes zenésznek ezt a nyomorult életet folytatni, ha bubi műveit hallotta. Bubi minden családban, ahelyett, hogy a könyvei fölé borulna és az alapvizsgájára készülne, vagy bejárna a papa boltjába és ott megtanulná, hogy hogyan kell a szigetszentmártoni rőfösnek a nyakába sózni a piros bársonyszalagot fekete szegéllyel, zenét komponál a zongoránál, hosszú hajat és rémes adósságokat növeszt, fekete inget visel, gyalázza az igazi művészeket és a legtöbb esetben beugratja családját is abba az ostoba szolidaritásba, amely miatt, mint mondám, Spitzingeréknél nem szabad Shakespeareről beszélni, Sputzingeréknél nem szabad Fényes bácsit említeni és Spatzingeréknél nem illik Puccini nevét kimondani. Aki ma Pesten társaságba jár, annak meg kell tanulnia nemcsak azoknak a nevét, akiktől a ház úrnője hosszú házasélete folyamán már elvált, nemcsak azok neveit, akikkel a papát a színházak táján emlegetik, hanem ha azt akarja, hogy közkedvelt egyén legyen, meg kell tanulnia a bubi műveinek a címeit is és indexre kell helyezni azoknak a rossz bácsiknak az egész életét, akik elég merészek voltak, bubiról azt mondani, hogy olyan tehetségtelen, mint a tök.
Dilettánsoknak adom a fiaimat, – mondta a jó hölgy, és a maga szempontjából igaza volt. Ennek igen érdekes oka van Pesten. Még pedig kettő. Az első oka ennek az a sok legenda, amely mind arról szól, hogy rideg apák mint akarták megakadályozni most már híres művészek pályáját. Valamikor régen, a mi gyermekkorunk idejében az volt a divat, hogyha a fiú ujságírónak, szinésznek, festőnek vagy muzsikusnak akart menni, a jó apa így szólt: kitépem a füledet. Még régibb példáig visszamenve, a jó öreg kocsmáros, Petőfi apja, is azt akarta, hogy a fia az ő mesterségét folytassa. Már most ezeket az apákat egymásután érte az úgynevezett blamázs. A derék polgárok fiaiból igen sokszor nagy művészek lettek és a László Fülöpök családjai, akik látták, hogy a fiuk mégis csak jól tette, hogy nem maradt Streliskynél fotografus-legény, mert ime, a világ leghíresebb festője lett belőle, személyes barátja a német császárnak és a saját palotájában lakik Londonban, elszégyelték magukat azért, amiért valamikor azt merték mondani a fiúnak: «maradj csak te meg a pályádon, ha szorgalmas leszel, majd csak nyitsz egy kis fotografus-termet és jól megélsz belőle.» Az apák ma Pesten meg vannak félemlítve, szerény és derék polgári apa már nem meri kupánütni a gyereket, ha elkerüli az iskolát, mert attól fél, hogy a fiából valamikor László Fülöp vagy Mikszáth Kálmán lesz és akkor őrajta, az apán, fog nevetni az egész világ. Hallottam egyszer két apát panaszkodni egymásnak egy társaságban. Az egyiknek százezreket jövedelmező terménykereskedése van, a másik hatalmas birtokot bérel. Mind a kettőnek a bubija kávéházba jár és fekete inget növeszt.
– Jaj, – sóhajtott az egyik, – ha én tudnám, hogy a fiúnak van tehetsége, nem kényszeríteném, hogy üljön be az én százezreimbe. De ki tudhatja azt biztosan előre? Nézze, itt van a Spotzinger, az is kitépte a fia fülit, amiért nem tanult és most az ő fia az a híres Spocányi, akinek egy arcképért tízezer font sterlinget fizetnek Londonban.
Azt mondja erre a másik:
– Apának mindenesetre be kell biztosítania magát arra az esetre, ha a fiából nagy ember találna lenni. Azt hiszi, olyan nagy öröm nekem, hogy valaha beleírják az irodalomtörténetbe, hogy én megvertem a fiamat, amikor a versíráson rajtakaptam? Miért szerepeljek én a világ végezetéig az iskolakönyvekben, mint ostoba, szűk látkörű és rideg apa? Én nem akadályozom meg a fiamat semmiben. Írjon. Ne járjon az egyetemre. Törje be a tükröket. Ez az apa kötelessége.
Terrorizálva vannak. Ez az egyik ok. Nem akarnak nevetségesekké, s ami ennél komolyabb, nem akarnak akaratukon kívül rossz apákká válni. A másik ok már közel jár az anyagiassághoz. A művészi pálya az egész világon, de nálunk, ahol sokáig egyértelmű volt a koplalással, jövedelmező dologgá vált. Hogy francia, angol és német írókról, művészekről ne is beszéljünk, ma már van néhány magyar művész, aki a maga százezer koronáját megkeresi évenkint, ha nem éri baleset. Több van, akinél ötven-hatvanezer korona évi jövedelem szinte biztos. Az ujságírói pályán azokkal szemben, akik, fájdalom, még most is éhbérekért dolgoznak, van tizenöt-húsz ujságíró, aki megkeresi a maga harmincezer koronáját, ha mellékesen egy kis irodalmat vagy operettet is űz. Festők vannak évi húszezer korona adósságtól fölfelé évi nyolcvanezer korona keresetig. Szobrászok szerencsés esetben százezrekhez juthatnak. És amióta Lehár Ferencnek volt esztendeje, hogy félmilliót keresett zeneszerzéssel, és nálánál kisebb alakok, mint például a bécsi Fall Leó, a jobb éveikben nem is adják havonta ötven-hatvanezer korona tantiémen alul, azóta muzsikát írni sem épen lenézett dolog a pesti apák szemében, pláne, ha ezzel szemben láthattak már életükben egy-egy jól kifejlődött orvosi vagy tanári, bírói, hivatalnoki nyomort. Ami a pénzügyi részét illeti a dolognak, ma már nincs az a kajla bécsi operettszöveg-gyártó, aki leül írni egy felvonást annyiért, amennyi fizetést nálunk az államtitkár kap. Ezen a ponton igaza is van az anyagelvű apának, mert mi az ördögnek verje ő fejbe a fiát azért, amiért több pénzt akar keresni, mint az államtitkár.
Ezek az okok. Az eredmények pedig igen antipatikusak. Nagyon sok művészt azért Magyarország sem tud eltartani és a tapasztalat épen azt mutatja, hogy a dilettánsok sokkal nehezebben mondanak le a művészi pályáról, mint az igazi tehetségek. Ezeket el lehet riasztani, mert folyton kétkednek magukban, érzékenyek, bizonytalanok, ijedősek. A dilettáns ezzel szemben először is jobban ragaszkodik a nyomorult kis fél-talentumához, mert őnála a művészet boldogtalan szerelem, és az már ősrégi tapasztalat, hogy az igazi szerelem mindig a viszonzatlan szerelem. Másodszor azért ragaszkodik hozzá, mert igazi művészre nézve sohse szégyen, ha nyomorúságában rőfös boltot nyit vagy elmegy hivatalt vállalni, így ha Jókai Mór nem tudott volna megélni a regényeiből és kénytelen lett volna a Józsefvárosban fűszerüzletet nyitni, ezzel a cégtáblával: Jókai Mór vegyeskereskedése, azért Jókai Mór maradt volna és minden körülmények között ő lett volna a magyar haza legnagyobb elbeszélője, – de képzeljék el, hogy Spitzinger-fiú, már mint a zseniális Spitzinger-fiú, kénytelen bemenni a papa terményüzletébe, ugyan mi marad akkor a zseniális Spitzinger-fiúból? Ezért fog ő görcsösen ragaszkodni a művészi pályához, ezért fog vacsorákat adni festők és szinigazgatók tiszteletére, ezért fogja keresni a befolyásos ujságírók társaságát, ezért fogja inkább elenni a kenyeret mások elől azzal az ingyencikkel, amit ír, vagy azzal az ingyenmuzsikával, amit komponál, ezért fog utolsó lehelletéig ragaszkodni az ő művészetéhez, érzékenyebben, több hiúsággal, nagyobb áldozatokkal, mint a világirodalom bármely Petőfije vagy Beethovenje. Félre ne értessem: ez nem jelenti azt, hogy milliomos nem lehet egyszersmind jó író és nagy művész is. Erre nálunk is van egy-két példa.
Mindez pedig nem feljajdulás, csak konstatálása annak, hogy kezdenek már egy kicsit sokan lenni a zseniális bubik. Kezdenek nagyon is tolakodni, nyomakodni a műtárlatokon, a redakciókban, a szinházaknál. Kezd már egy kicsit tele lenni velük Pest. Itt már van egy egészen új bubi-irodalom, amelynek megvannak a maga drámaírói, lírikusai, tudósai, van egy egészen új bubi-festészet, amelynek megvan a maga Cézanneja, Manetje, sőt a maga Benczúrja is, van egy bubi-zene, amely Strauss Richárdokat és Debussyket termel és mindezekre ráadásul van egy bubi-közönség, amely a bubi-művészetet pártolja, számontartja, amely elragadtatott és elvakult apákból, anyákból, rokonokból, szerelmes lányokból és – most jön a keserves – még igazi művészekből is áll, olyanokból, akik a bubi papájánál váltóilag vannak angazsálva, vagy akiktől képet vesz a bubi rokonsága. A nyomor már sok igazi művészt hajtott bubiék szolgálatába és a legtöbb bubi mögött mint pártfogó, egy nemkereső, szegénységben maradt, eladósodott igazi áll, aki a bubit elviszi a kávéházba és bemutatja Szinnyei bácsinak, de mikor este hazamegy és magára marad, elátkozza bubit és a maga szegénységét. Ezenkívül még egy-két körülmény segíti bubit a dilettánsi pályán. Többek közt az, hogy nálunk semmi téren nincs igazi kritika s így nem is vehetjük rossz néven a közönségtől, hogy bizonyos, komplikáltabb műfajoknál összekeveri bubit az igazi művésszel. Voltam én már olyan verniszázson, ahol bubit nagyon kinevették, de rosszat senki nem írt róla az ujságba. És többek közt segíti őket az a furcsa körülmény, hogy ahol nincs igazi közönség bizonyos dolgokra, mint például nálunk, ott a bubi személyes hívei igen sokszor pártját fogják a dilettánsnak az igazi művésszel szemben. A nem-szervezett közönségnek ez a jóindulata a dilettánssal szemben legjobban látszik meg azokon a hangversenyeken, amelyek tízével-húszával hangzanak el a téli szezonban Pesten, és ahol médi vagy bubi olyan tapsokat kap, amilyeneket akar, ugyanattól a közönségtől, amely az Operában Carusot a szó szoros értelmében kipisszegte. Az ilyen, nem kulturált és kritikával nem fegyelmezett közönség mindig valami belső ellenségeskedéssel volt a professzionátusok iránt, mindig jobban szerette a maga fajtáját, azt a «művészt», aki félig maga is publikum, aki közelebb áll hozzá, mint egy-egy vad géniusz. Ezért vannak most bubiék divatban Pesten, és ezért értem én teljes-tökéletesen azt a jó hölgyet, aki azt mondta, hogy dilettánsokat csinál a fiaiból.