Egy vadászról
1912 junius.
Még egy kis eset az állatkertből. Megyek, nézek, bámulok, egyszerre csak látom, hogy egy szürkeruhás ember, aki addig nyugodtan állt mellettem, és akinek addig semmi baja sem volt, felkapja a sétapálcáját, arcához illeszti, ahogy a puskát szokás és lelövi vele az oroszlánt. Az oroszlán nyugodtan aludt tovább, a szürkeruhás pedig újra célbavette a bottal, hosszan célzott reá, aztán csöndesen, szinte csupán a maga mulattatására, azt mondta, hogy pppu. Majd hirtelen utána megint: pppu. Duplacsövű puskának képzelte a botot. Kettőt lőtt belőle. Aztán megkezdődött a mulatság. Az ember ment egyik állattól a másikhoz. Utána négy-öt idegen. A szürkeruhás lelőtte a zsiráfot, a disznószarvast, a bölényt, a gnut, az elefántot, majd a vizilóhoz indult, kétségkívül azzal a szándékkal, hogy azt is lelövi. Akkor már hajtói is voltak, két másik úr kiflit dobált a pocsolyába Jónásnak, mire ez kidugta a fejét a vízből. A ravasz vadász természetesen rögtön főbelőtte, kétszer, aztán ment tovább. A társasággal a kengurunál találkoztam ismét, akkor már százötvenen lehettek. Elől ment a vadász, utána a hajtók a kiflikkel, majd a közönség, boldogan. Szegény kenguru nem is sejtette, mi vár rá, bámult egy ideig a népre, aztán elugrott. Rettenetes pillanat volt. A vadász célbavette és halkan, hogy az állat meg ne hallja, megjegyezte: «ezt nehéz, mert nagyon ugrál.» «Mindegy, mindegy», – biztatták a többiek – «maga olyan ügyes ember, hogy ezt is eltalálja.» A vadász ismét célzott. Halotti csönd volt. Aztán halkan hangzott: pppú. Rögtön utána a második: pppú. Egy hang azt mondta a tömegből: «nem volt meg.» A vadász hátrafordult, piros, dühös arccal és izgatottan szólt: «ki mondta, hogy nem volt meg?» Senki se felelt, a közbeszóló gyáva volt, nem mert jelentkezni. De már tizen ordítottak hátra: «Igenis megvolt.» A kenguru vígan ugrált és ha jól láttam, kavicsot evett ezalatt, a tömeg pedig majdnem hajbakapott azon, hogy megvolt-e, vagy nem volt meg. A vadász és pártja már dühös volt. «Hallatlan. Hiszen itt álltak mellettem, hát nem a két szeme közt volt meg?» «Persze, hogy megvolt!» Elindultak. «Menjünk a fókához» – mondta valaki, – «az a legnehezebb.» «Kérem» – mondta a vadász, – «tessék akármit elém adni, hogy nem találom-e el.» És mentek, porfelhőt verve, izgatottan, akkor már kétszázan is lehettek, fókát lőni. Elől a vadász. A sétabottal.
Nem tudom, mi mindenre lehetne ezt hamarjában alkalmazni. Mert annyi mindenre lehet gondolni, ha eszembe jut ez a szegény pesti oroszlánvadász. Bálványokra, amiket az emberek maguknak csinálnak, hogy aztán higyjenek bennük, magyar közéleti karriérekre, olyan férfiakra, akik a közéletben vadásztak így évekig, amíg végre egy párt tömörült mögéjük és minden lövésükre vakon megvoltot kiáltott, államférfiakra, akik folyton lelőtték az oroszlánt, mindig csak sétabottal, mialatt az oroszlán aludt és nem is tudta, hogy ő már megvolt, írókra, művészekre, akik egy életen keresztül lőttek sétabottal, a szélhámosokra, akik sétabotból tüzelnek a börzén… Nem is kell, ne is állapodjunk meg egyikben sem. Konstatáljuk csak, hogy ennek a bolond kis heccnek átkozottul pesti íze volt.