Isten igájában I.

A háború!

Nem tudtuk, mi az.

Romantikus elképzeléssel valami nemzeti himnuszfélének gondoltuk, mit fényes lakkcsizmában, paszomántos díszattillákban, tükrös, kefélt száguldó paripákon, petőfiesen, nyalka magyarsággal hirtelenében megvívunk, s nehány fehér selyemkendővel bekötött homlok legendájával egy hónap múlva hazaénekelünk, diadalmámorban gyönyörű lányokat csókolunk és hősök leszünk, mint őseink a történelemben. Az ágyúk ugyan dörögnek, a gépfegyverek ropognak, országok lángbaborulnak, embertömegek menekülnek, de a szép augusztusi napsütésben fiaink csatára ingerülten küzdenek. És a halál? Egyik-másik bizony elesik, de ezzel történelmivé avatja a nevét, a hősi halál aranyszobrává merevedik, kire büszkeséggel gondol az utókor és késői sarjak irigyelni fogják. Csodákat fog mívelni, a drága magyar vér és az ezeréves vitézség bámulatra fogja ragadni a petyhüdt nyugati országokat, melyeket diadalmasan be fogunk kalandozni, mint őseink, kik rettenetbe ejtették Európát, hiszen a kard nemzete vagyunk.

– Éljen a háború!

Csak a falu népe nem ujjongott az első megdöbbenésben. Józanul, aggodalmasan készítették elő a katonaládát és egyszerűen tudomásúl vették az elkerülhetetlent. Be kell vonulni. A behívó parancs megérkezett. A fiatalabb korosztályosoknak jelentkezniök kellett ezredüknél. A nemzet ereje, virága talpraállott, hogy megvédje a „szabadságot“. A lapok harsogták a frázisokat, a vérbódulat megfertőzte őket is. Most már a legények is bizakodtak és nagynak érezték magukat. Az anyák, hitvesek, gyermekek és szeretők sírtak. Nehéz volt a bucsúzás, de felzendültek a nemzeti dalok, a büszke nóták, hogy: „Megállj, megállj kutya Szerbia“. A papok buzdító, tüzes beszédeket tartottak és megáldották a harcbamenőket. A cigányok előbújtak a vályogvető gödrökből és a legények zeneszóval járták végig a falut. A bölcs faluvezetők biztatták őket, hogy szégyent ne hozzanak a „magyar becsületre“. A kalap mellé virág került, a kézbe pálinkás üveg, az ölbe leány és táncolva verték ki a mámoros férfiak a szilaj ősi virtust. A tömegőrület terjedt. Pipás, vén emberek fájó szívvel sóhajtották:

– Hej, ha még egyszer fiatal lehetnék!… Osztán ne kiméljétek az ellenséget!

– Bízza reánk, apám! – döngették a mellüket a legények.

Az utolsó este tánc volt. Reggelig tartó, széleskedvű, bús, buja haláltánc borral, csókkal, dallal, viharzó szivekkel. A testek égtek a mámoros éjszakában, a nóta egész éjjel szólott, duhaj kurjantások üvöltöttek faluhosszant.

– Katonáké a világ! Félre az útból, aki nem katona!

A jegyző a csendőrökkel benézett a táncba.

– Mulassatok, fiúk! De kilenc-tíz órára Szeredában legyetek.

Még viharosabban zendült fel a háborús toborzó. Szakadtak a húrok, döngött a föld, sikoltott a klarinett, s a felizgatott embertestek forró párájában kavarogtak a párok.

– Éljen a háború!

Lassan megvirradt. Szürke, sápadt, nedves fény öntötte el a falut. Karikás szemekkel, zilált hajjal, összeölelkezve, büszkén, mégegyszer bejárták a falut. A cigány húzta a búcsú-nótát. Asszonyok, leányok, didergő gyermekek kísérték a menetet. Előállottak a szekerek a felpántlikázott lovakkal. Tizenöt-húsz legény is felkapaszkodott egyre. A kisládákat és a cigányokat felpakolták. Az indulás perce itt volt. Egy pillanatra elnémult minden. Csak annyi időre, míg megcsókolták az édesanyjukat, mátkájukat és a visszatarthatatlan könnyeken át még egy utolsó pillantást vetettek a falura, melyet ki tudja, viszontlátnak-e valaha. Búcsúszavak röpködtek:

– Ügyelj magadra, édes fiam!… Vezéreljen az Isten!… Írj, lelkem!… Hűséges, jó feleséged maradok a sírig… Gondod legyen a gyermekekre!…

A sok gond, áldás, elrebegett imádság, elveszett a végső, keserű felkurjantásban, s a rázendülő muzsikában. A szekérsor megindult, s csakhamar elfödte szem elől a felkavart porfelhő. Az első útkanyarulatnál elhalt a zene, dal is. Akkor még nem tudták, hogy a halál hajtotta a lovakat…

Fojtogató, komor némaság és bánat ereszkedett az árván maradt házakra.

Huszonnégy órán belül nekem is jelentkeznem kellett. A faluban gyorsan elterjedt a híre.

– A papokat is viszik a háborúba!

– Ne féltsétek a papokat – irigykedtek azok, akiknek fiai már dícsőségesen bevonultak. – Nem kerülnek azok a tűzbe. Az úr még a pokolban is úr.

A hívek felém se néztek. Gyűlölték kivételes helyzetemet az első mámor elmulása után. A gyermekeiket féltő szülők, férjük után bánkódó hitvesek hamar ráébredtek, hogy mi a háború. Félelem, gyötrődés, bánat váltotta fel a féktelen áldomást, melyet a pusztulással, szenvedéssel, halállal ittak. A kérlelhetetlen valóság már előre vetette árnyékát.

– Mi lesz velük? Mi lesz velünk?

Az élet nehéz gondja már másnap az asszonyokra, gyermekekre súlyosodott.

– Nem kell búsulni – mondottam a bucsúzásomra összegyűlt nehány templomos vénasszonynak. – Most értesültem, hogy az asszonyok hadisegélyt kapnak, amiből úri életük lesz. A marha, gabona, takarmány ára kétszeresére szökött. A hadsereg pontosan és jól fizet. Az államnak legelsők a katonák és azok hozzátartozói… Dícsőséges, szép idők ezek! Az Isten is a mi igazságos ügyünk mellett van… Németország szintén beavatkozott a háborúba. Hatvanmilliós, nagy, művelt nép. Egyedül világhatalom. Ausztria-Magyarországgal együtt könnyen legyűrik, ha kell, egész Európát… A mi katonáinknak pedig párja nincs. Lelkesen ki kell tartanunk. Nem tart sokáig. A mai modern fegyverek mellett, egy-két hónap az egész…

A bevonulókat kísérők hazajöttek. Lázasan dícsekedtek.

– Má bé is őtöztették a huszonnégyeseket. Tiszta új gúnyát, bakkancsot kaptak. Ragyognak, ragyognak, olyan szépek!… Ha látnátok, mi van a városban. Fel van bojdulva az egész világ. Éjjel, nappal szól a katonabanda, foly a sok bor… Az állomásokon cifra úri küsasszonyok csókolják a legényeket, cigarettát osztogatnak, felvirágozzák a katonákat… S osztán a tisztek milyen szépen bánnak a legénységgel. Egyebet nem hallasz, mint „fiaim így… fiaim úgy…“ Csak az szomorú, aki itthon marad… Pénz dögivel van, az aranyat, ékszereket vassal cserélik be, még a karikagyűrüt is lehúzzák az ujjukról a kényes dámák, hogy a katonáknak legyen mindenük. Ne búsúljatok! Már a törvény sem az, ami volt… Minden épkézláb ember katonának jelentkezik… Szép üdüköt élünk…

– A bosznyiai okkopációkor es úgy vót, hogy… – kezdi emlékeit a vén Pottyand Ferenc.

– A semmi sem vót ehhez képest, Ferenc bá! – torkolják le.

Az út közepén férfiak politizálnak:

– Kellett már ez a háború, mert igen sok az ember…

– Vilmos császár csinálta azt, barátom – tudákoskodik a másik. – Mert, hogy annyi a gyermeke, mint a rosta lika, s annak mind trón kéne, hát aszonta a mü kirájunknak, hogy: „No, Jóska, neked es nagy családod van, nekem es. Hasogassuk fel azt a kicsi fődet, ami az országunkon küjel van“. Erre a mü öreg kirájunk aszonta Tisza Pistának, hogy: – „Mit szólsz hozzá, Isvány? – A trónörökösömet es elpusztíták, s azt még sem hagyhassuk“. – „Tiszta igaza van felségednek!“ – egyezett bele Tisza Isván, s megfúvatta a trombitákat… Hát ezért van háború.

– A lehet, te!

– Hej, nagy politikusok az urak!

A másik csoportban öregasszony mutogatja a katonafia képét. Gyönyörű lovon ül a legény mentésen, a levegőbe nyújtott kivont karddal, a feje szépen oda van ragasztva, alól ki van nyomtatva módosan:

„A világháború emlékére“.

– Egyetlen, szép fiam! – csókolgatja az asszony.

Senki sem törődik velem. Minden háznak meg van a maga nagy eseménye.

Búcsúvétlen csörömpöl ki velem a szekér a faluból. A mezőkön alig dolgozik valaki. Az útszéli földeken munkálkodók kiegyenesednek:

– Hová megyen tisztelendúr?

Lelkesen, harsányan kiáltom oda:

– Megyek a háborúba!

– Az Isten segijje!

Vissza se nézek. A háború mérge dolgozik bennem is. A mellem feszül és büszkén tartom oda arcomat a napfénynek.

Megyek a háborúba…

– Önnek Brassóban kell jelentkeznie – világosítanak fel a katonai parancsnokságon.

A város zsibong, az uccákon katonák, bevonulók hemzsegnek, egy-egy ágyú is végigdübörög. Sárga bőrtokot húztak a szájára. A falvak népe a tereken ácsorog és bambán, elsírt könnyek piszkával az arcán bámulja a tarka fergeteget. Itt-ott indokolatlanul felbőg a kiáltás:

– Éljen a háború!

A végzetesen szép játékot én is eljátszom.

Tiszti csákót vásárolok magamnak, a cingulumra nehéz, arany rojtot, a reverenda ujjára aranypertlit varratok és a tűkör előtt nehányszor végigpróbálom a szalutálást, hogy strammul, de bizonyos komolysággal, tekintélyesen és mégis természetes könnyedséggel menjen, ahogy egy tábori lelkészhez illik. Kissé mentegetem magamat és jól esik, hogy a leányok merészen a szemembe néznek. Finom mosollyal villantom rájuk a szememet és vigyázok rá, hogy csak kapitánytól felfelé tisztelegjek.

A vonaton fürtökben lógnak a katonák. Mindenütt rajzik az ember. Alig lehet felkapaszkodni. A mozdony, a kocsik fel vannak virágozva, zöldágazva. Krétával írt nagy betük fehérlenek rajtuk: „Éljen a háború!“ A vonat végigszáguld a daloló, féktelen tömeggel az Olt völgyén, a tusnádi szoros hűvös fenyveseinek árnyéka alatt. A hídakat már katonák őrzik és minden kis állomáson néptenger zajong, dalol, muzsikál, iszik, üvölt, kacag és sír…

Kábultan, összetörve vergődöm le Brassóban a vonatról és sietek jelentkezni.

Gyorsan intézik ügyemet. A nagy könyvek suhognak, a tollak sercegnek. Keményen mondom be a nevemet:

– Feldkurat in der Reserve!

Röviden megállapítják, hogy nem vagyok behíva és kezembe nyomják a jelentkezési igazolványt.

– Mehet haza.

Megtántorodom a szégyentől.

– Haza?

– Csakis – mosolyog az őrmester.

Az éjszakát a városban töltöm. A plebánián egész papi osztag táboroz. Kacagva fogadnak.

– Megjött a legújabb hős… Jelentkeztél?

Kedvetlenül vallom be:

– Igen, de még nem vagyok beosztva.

– Igaz, hogy megverted az alispánt? – mulatnak fölöttem.

Tréfára tréfával felelek:

– Azt nem, de az igaz, hogy te mezitláb hajtottad át egyetlen koszos malacodat a Nagyerdőn, mikor elfoglaltad a paróchiádat.

A múló derűt elűzi a háború, a nagy téma. Külpolitikai kombinációk röpködnek, valaki stratégiai tájékozottságát fitogtatja, mások teológiai vitába kezdenek, hogy megengedett dolog-e a háború.

– Nekem mindenesetre jól jön – vallja be az egyik falusi pap. – Kapom a felemelt kapitányi fizetést, a helyettesemnek adok valamit és pár hónap alatt kilábolok az adósságból.

Mindenki tud valami új hírt. Egyik háromszéki pap egyenesen frontszolgálatra jelentkezett. Lemondott a rangjáról és közlegényként, puskával a kezében akar harcolni.

– Le a kalappal előtte! – állapítják meg.

A társaság eloszlik. Megállapodunk, hogy a Koronában vacsorázunk.

Az uccán különkiadásokat üvöltenek a rikkancsok, a város felbojdult hangyaboly. A háború mintha valami nagy feszültséget oldott volna fel. Mindenki függetlennek, nagynak, pótolhatatlannak érzi magát. A katonák nem a régi katonák, hanem hősjelöltek. A nyilvános helyeken háromnyelvű figyelmeztetések fityegnek: „Óvakodjunk a kémektől!“… Megriadva vesszük észre. A kémek eddig eszünkbe se jutottak. Persze, háború van. Veszedelmes mesterség, de jól fizetik. Mindenki tud valami izgalmas kémtörténetet, amelyben gyönyörű nők, pezsgő, szerelmek, póstagalambok, diplomaták, tábornokok, haditervek, vagy legalább is a Krupp-ágyúgyár titkai szerepelnek. Olyan világ ez, hogy az édes testvérnek sem szabad hinni. Más a modern háború, mint régen. Át se bírjuk tekinteni, csak képpedezünk a nagy számoktól. Szerbia nem számit, de ott van Oroszország, a nagy gőzhenger. Szerencsére vad, kultúrálatlan népnek hittük és meg voltunk győződve, hogy a szedett-vedett ázsiai horda milliószámra fog hullani ágyúink előtt. Csak győzze a géppuska kaszálni. Bigott, elnyomott, élhetetlen nép, s míg ijedtében három fordított keresztet rajzol magára, már át is szállítottuk a másvilágra… A franciák szintén nem komoly ellenfél. Ennek viszont azt a baját tudtuk, hogy túlságosan is kultúrált. Gyenge, csenevész katonák, kik az első megerőltetéstől heptikát kapnak…

– Nagyszerű kilátások – örvendeztek a vak magyarok az éttermekben, kávéházakban.

A Korona kerthelyisége már szürkületkor zsúfolva volt. A Cenk hegye sötéten meredt fel a háttérben és csúcsán kifehérlett az éjszakába az Árpád-szobor.

– Olvastad? Gyönyörű dolog volt Pesten! – temetkeznek a friss hírekbe az emberek.

Az ital habzik, az embertömeg morajlik, a hegedűk vídáman ujjonganak, a pincérek az asztalok körül suhannak, a kerítésnél ácsorgó bakákat sörrel kinálják és bíztatják, hogy aztán ne kiméljék az ellenséget. Ha katonatiszt lép be, megéljenzik mindenfelől, s a tiszt előkelően tiszteleg kurta derékbiccentésekkel mindenfelé. A hangulat emelkedik. Pillanatra megjelenik a főispán is. Csak átszalad a helyiségen. Itt-ott nehány szót vált és láthatólag nagyon el van foglalva a közügyekkel. Hivatalosan titkolózó és megfelelő körben diszkréten elsugja:

– Csak annyit mondhatok, hogy pompás híreink vannak – és már siet is, mert a belügyminisztériumtól utasításokat vár telefonon.

– Telefon, az semmi, de ma legalább tíz sifrirozott távírat érkezett a parancsnoksághoz – tudja valaki.

Naiv tisztelettel ejtjük ki a szót: „Sifrirozott távírat?“… Igen. Ez már valami. Bámulatos, hogy milyen tökéletes a szervezettségünk.

Valaki túlhabzó hazafiasságában felugrik az asztalra és lelkes, háborús beszédet mond és üríti poharát azokra, kik a tűzbe mennek és minden poklokon keresztül törnek a magyar szabadságért. Félig megháborodva tombol a lelkesedéstől a tömeg, a cigány tust húz, a poharak felvillannak. El se ül a zaj, egy kecskeszakállas szász úr ugrik a másik asztalra. Alig lehet a zajban a szavát érteni, de minduntalan kivíjjog beszédéből a „Deutsche Armee!“… Leírhatatlan a feldübörgő „Hoch és Hurrah!“ A cigány szemfehérjét rávillantja a bandára és felhangzik a „Deutschland über alles“. Mint egyetlen ember, pattan fel a tömeg és felzendül a hang olyan viharosan, hogy a Kárpátok falai megreszketnek bele. Utána magyar, majd román dalok kapnak szárnyra. Az arcok megdícsőülnek, a gyengébb természetűek könnyeket hullatnak, a nehéz hegyi borok reszketnek a kézben a belső felindulástól, a nők felsikoltanak a hisztérikus gyönyörűségtől, idegen emberek egymás keblére vetik magukat, vén, kiült fenekű tisztviselők, tanárok, azt mondják, hogy „történelmi pillanat“ és senki sem gondol rá, hogy tulajdonképen három nemzet tartja eljegyzését a halállal…

Pillanatig csend van, amíg megnyugtatjuk felkorbácsolt érzéseinket és idegeinket.

A csendbe belesikolt a vonat füttye. Mindenki tudja, hogy újból katonavonatot indítanak a harctérre. A lihegő vonatzúgáson is átverődik bucsúdaluk, de nehány pillanat múlva az utolsó nótafoszlány is elhal.

A vonat eltünik az éjszakában.

*

A háborunak szenteljük teljesen magunkat. Az egyéni élet belevész a frontok nagy kollektivitásába. Az óránkint induló katonavonatok az idegszálak, melyek velük összekötnek. Szinte idegesen várjuk az első sebesülteket, egy kis vért, a harcok hírét, a lőporszagot, igazi, komoly ágyúdörgést. Ezek nélkül mit ér a háború? Már unjuk az uszító vezércikkeket, püspökök zászlómegáldását, diplomáciai jegyzékeket, kormány-nyilatkozatokat. Ha már háború van, hát legyen háború!

Az első szerbiai győzelmi híreket lekicsinyeljük. Ezeknek a harcoknak nincsenek meg az arányai. A hadijelentések frazeológiája se elégít ki. „Az ellenséget visszavetettük… Támadást kisérelt meg… A magaslat birtokunkba jutott.“ Nem így kell az effélét írni, hanem ilyenformán: „Hős csapataink vérben gázolva, égő falvak kisérteties világítása mellett, borzalmas ágyútűzben, szinte puszta kézzel söpörték el útjukból az ellenséget a világtörténelem példátlan rohamában…“

Alig telt el nehány hét, megjelent a „veszteséglista“ és az első sebesültek. Sűrű oszlopokban állottak a nevek. Ki meghalt, ki megsebesült. De hiszen ez természetes a háboruban. Arra alig gondoltunk, hogy minden név mögött egy élet, feleség, gyermekek, szülők, jegyesek, álmok, tervek, egy-egy kicsi világ áll és most a láthatatlan ólomdarabkától minden összeomlott. Akkor még nem tudtuk, hogy minden emberben egy világot lőttek le és minden sirral egy darab föld pusztult el az országból.

A sebesülteket pedig majdnem ölünkben hordoztuk, dédelgettük, elárasztottuk minden jóval, majdnem megöltük szeretetünkkel. Az itthonmaradt férfiak irigyelték a felkötött karuakat. A hófehér géz-pólyát szentségnek néztük. A nők futottak a kórházakba ápolónőknek. Az első hónapokban csak „üdülő betegeket“, könnyebb sebesülteket kaptunk, akik inkább a korzón bicegtek végig és mindeniknek megvolt a maga harctéri története, amiről egyszerüen és higgadtan beszélt.

– Csak addig nehéz, míg átesik az ember a tűzkeresztségen – hangoztatták… A fegyvergolyó nem is számít. Darazsaknak hívjuk. A dum-dum, az más, az roncsol, szakít és veszedelmes. No, de ott van a genfi egyezmény. A géppuska és a srapnel elől még lehet dekkolni, de a gránát… az aztán pusztít.

– A ruszkik jó fiúk – tájékoztatott a másik, – de a szerbek kemény legények…

A felmentettek ebben a dicsőséges időben ki se mertek mozdulni.

– Sajnos, nélkülözhetetlen vagyok, – mentegetőztek, ha valamelyik leány gőgösen felhúzta az orrocskáját és megkérdezte, hogy: „Maga, Tibor, mikor vonul be?…“

Az élet, a fogalmak átértékelődtek. Akinek véletlenül több esze volt, mint az egész megőrült világnak, az vagy zsidó, vagy gyáva volt. Mi papok, kivétel voltunk. Fölösleges kórházi kisértetek, akiknek kitűnő dolga van a front mögött. Néha ünnepélyesen tábori miséket mondanak, buzdító beszédet intéznek a legénységhez, generális abszolucióban részesítik őket, temetnek, anyakönyveket vezetnek, de a tűzvonalba nem kerülnek. Katonanyelven „dögészek, kik óvakodnak a hősi haláltól.“

A halál orvossága a Vörös Kereszt. A kitűnő intézmény ki van építve az utolsó faluig, de egyelőre még nem sok dolga akad. Valamelyik szellemes ember sikerült viccet is mondott róla. – Egy falusi menyecske állítólag a következő levelet írta a kitűnő intézményhez: „Tekintetes Vörös Kereszt úr! Férjem haláláról sziveskedjék kiméletesen tudósítani…“

Általában a halálra keveset gondolunk. Nem érezzük át, hogy mi van az ilyen naponta hallott kifejezések mögött: „tüdőlövés, csontátszakítás, nyaktörés, gerinctörés, áll-lövés, félszemét elveszítette, gránátszilánk furódott a hátába!“ Nem elég durvák még ezek a szavak, vagy nem elég szinesek. Milyen másképen hangzanék: „Egyetlen piros lyuk a hófehér homlokon…“ Átsuhant a golyó a katona szivén“, vagy aki a poétikus halál-jelzők helyett érzékeltetve szeretné látni a harcterek borzalmait, annak reális, kemény szavakkal így: „A szétszaggatott emberi testrészek a véres ruha foszlányaival fennakadtak a mögöttünk levő letarolt eperfa csonka ágaira… A katona hirtelen kimondhatatlan kéjt érzett altestében, mikor a szurony ágyékába szaladt. Ránézett ellenségére és meghalt…“

Nemsokára megjöttek ezek a „színek“ is. A háború megmutatta igazi arcát. A félvilág akkor már vérben fürdött és a kórházak hirtelen megteltek. Kezdetben csak éjszaka szállították be a nehéz sebesülteket a titokban átsuhanó vöröskeresztes vonatokról, de utóbb hosszú sorba kirakták a perronokon a sárga, gennyes emberroncsokat. Az első, hazafias felgerjedésben a kórházakba tóduló kényesebb dámák borzadva tették le a fehér ápolónői kötényt. Jött a véres paraszt. Jött a véres paraszt, az „anyag“.

– Én csak tiszteket ápolok, – kényeskedett az egyik.

– Nem birják az idegeim és háziorvosom tanácsára abba kell hagynom – mentegetőzött a másik.

Szerencsére a szegény katonák nem hallották, nem tudták, hogy feláldozott életükkel, sulyos sebeikkel, kihányt, vagy lecsurgó vérükkel elrontották a háború poézisét. Ők csak hörögtek, szenvedtek, agonizáltak, félrebeszéltek, vagy csendesen halottá dermedtek a véres ágyon, véres földön.

Az utolsó, ami tetszett a háboruból, a katonatemetések voltak. Ennek még volt ingere és komor pompájának részesei lehettünk. Még ráértünk és kedvünk volt megrendezni a nagy dráma fekete felvonását. A dísz-századok kivonultak, a zenekar Beethoven gyászindulóját játszotta, a fekete posztóval takart dobok tompán pörögtek, a földnek fordított fegyverek gyászoltak, ezerek és ezerek vonultak ki a halott katona végtisztességére. Szép volt, amikor a gödör szájánál elhangzottak a beszédek és az élő katona azt mondotta a halott katonának:

„Bajtárs! Meg sem kezded jóformán örök álmodat és mi követni fogunk. Egymás mellett fogunk feküdni az örök lövészárokban is a – hazáért…“

Végül lapos cserefa keresztet szúrtak a sirdomb fejéhez, melyen írva volt:

„Hősi halált halt a hazáért!“

– Milyen szép kitüntetés! – bólogattunk lelkesen.

Hazafelé vígan szedtük a lábunkat. A katonabanda rendesen valami talpalá való indulót, vagy pattogó csárdást játszott unalmában. Az elültetett katona nem hallotta, minket pedig felvidított.

Csakhamar eljött az idő, hogy a temetések is megkapták csukaszürke formájukat. Elveszítették varázsukat. Közönségessé, mindennapossá váltak. Az embertömegek elmaradtak. Ki ér rá minden szerencsétlen bakát kikisérni a csonttemetőbe? A zenekarokat is kivezényelték a frontokra, hogy izgassa ott a hősiességet. A katonakiséret is elmaradt, a cserfaleveles csákókkal. Temettek, ahogy kellett. Elől ment egy kopasz, hosszú kereszt, utána a pap, utána a gyászszekér a festetlen fenyőfakoporsóval, – sokszor kettő-hárommal – végül az apa, anya, feleség, vagy nehány rongyos gyermek botladozott ijedten, könnyezve. Futó pillantást ha vetettünk a groteszk menetre. Amíg nem én halok meg, addig nem érdekes és nem fontos a halál.

A nemzetiszínű fátyol csúnyán szakadozott a szemeinkről. Kezdtünk hozzádurvulni a háborúhoz. A tetves, mocskos katonák már tömegével hányódtak az uccán, soványan, éhezetten, kiülő, sárga pofacsontokkal, rongyos, télen lenge, lyukas köppenyekben dideregve, nyáron a láztól feketére aszva, éjjelenkint a vasúti harmadosztályú várótermekben egymásra zsúfolva a földön, padokon hevertek, nyilvánosan káromkodtak, éhségtől szikrázó szemekkel merengtek, vagy halálos fáradtan hortyogtak ott, ahol éppen leütötte az álom. Nem volt épületes látvány. Már nem várták őket frissítőkkel, cigarettadobozokkal felszerelt finom úri hölgyek, keménymellű, szép szűz leányok, hanem tábori csendőrök, vasúti őrségek, kiknek minduntalan elő kellett bolhászniok az igazolványokat… Már senki sem volt kiváncsi az élményeikre. Elég volt a magunk baja.

A szép idők elmultak. Az élelmiszer megfogyatkozott. Rekviráló osztagok járták be az országot és ami kezükbe akadt, mindent magukkal vittek. Először besoroztak minden lovat, amelyik csak mozogni tudott, elvitték a szénát, zabot, búzát, krumplit, kukoricát, mindössze nehány kilót hagyva meg a ház népének. Elfogyott a cukor, dohány, petróleum, liszt, tej, kenyér, hús, zsír, és megdrágult minden. A becsületes emberek éheztek, a hadiszállítók meggazdagodtak.

– Hjah, a háború! – mondották ridegen a hatóságok a kétségbeesett népnek.

Végül kitört a keserüség.

– Hát sohasem lesz vége?

Előbb „maximum három hónap“-ra becsülték, utóbb hatra. Vilmos császár szerint karácsonyra már el is feledjük a háborút és több mint egy éve tart, sőt fokozódik. Olaszország, régi szövetségesünk ellenünk fordult, Amerika beavatkozott, Románia ingadozik. A sok százmillió ember fegyverben áll. Pusztulás, nyomor, halál, veszedelmek, kétségbeesés, éhség, dögvész szakadt ránk. Tán Isten is megundorodva nyakunk közé dobta a világ gyeplőjét.

Az öregebb korosztályokra is rákerült a sor. Az ő vonatjaikat már nem virágozta fel senki. A vaggonok oldaláról is lemosta már a sok vér a felírást, hogy „Éljen a háború!“ – és senki sem énekli már a „Megállj, megállj kutya Szerbiá“-t.

*

Tragédiánk előtt még egyszer hirtelen felébredtünk.

Nálam is elmult a hősi virtus. Már nem akartam minden áron bevonulni. Az álom elmult, de ébredésem csodálatos körülmények között történt meg.

Egyik kora reggel azzal a hírrel vert fel a sekrestyés, hogy bevonuló katonák szeretnének gyónni, misét hallgatni, de most, mert fél hétkor már indul a vonatuk.

Percek mulva a templomban voltam. Harminc-negyven öreg katona elözönlötte a szentélyt. Nem ültek be a padokba, hanem szorosan egymás mellett állottak, mint valami küldöttség. Gyorsan karinget, stólát dobtam a nyakamba és mellemre borított kézzel siettem a gyóntató székhez. Az előlálló deresfejű katona egy intéssel megállított.

– Csak én akarok gyónni… De itt, nyilvánosan…

– De uram! – lepődtem meg. – Ezt nem lehet. A nyilvános bűnvallást az egyház már századokkal ezelőtt megszüntette.

A népfölkelő keserüen, fölényesen elhúzta a száját.

– Azzal én nem törődöm. Én nemcsak a magam, hanem az ittlevő társaim nevében is gyónni akarok. Megbiztak vele.

– Úgy van! – dünnyögték a katonák.

– Lehetetlen dolgot akarnak az urak, – tehetetlenkedtem és élesen, kutatóan végignéztem, hogy nem részegek-e, vagy bolondok. Egyet se ismertem közülük és hátha egész éjjel mulattak keserüségükben és most valami istentelen tréfára készülnek. A katonák azonban szomoruan, meghatottan állottak, egyik-másiknak már kopasz volt a feje, meglett, komoly, intelligens férfiaknak látszottak. Igaz, hogy szemeik izgatottan csillogtak és sápadtak voltak.

– Sajnálom – fordultam meg, – de ilyen különös ötletnél nem asszisztálhatok és beléptem a sekrestyébe.

Egy árva szóval sem marasztaltak, utánam sem néztek. A vezetőjük erre megfordult és kiadta a parancsot.

– Letérdelni!

– Mit akar ez az ember? – aggódtam az ajtóban.

A csoport térdre állott. A vén katona szintén. Szerencsére senki sem volt a templomban. A vezető katona feltartotta a fejét és az oltárra nézve, erős hangon beszélni kezdett.

„Úristen! teljes szivemből szánom és bánom, mert elkövettem azt a nagy bűnt, hogy én is örvendtem a háborúnak! Uszító beszédeket tartottam. Akit csak lehetett, a harctérre üldöztem, az ellenséget gyűlöltem, a lelkemben mindennap elpusztítottam. A hivatalomban három embernek is vállaltam a munkáját, csakhogy minél hamarább a harctéren tudjam őket. A három közül kettő elesett, egy megvakult. Mind a háromnak családja, felesége, gyermekei vannak, akik most a legnagyobb nyomorba jutottak, mert elpusztult, aki kenyerüket megkereste. Én voltam a gyilkosuk… Ezek csak azok, akikről tudok; de ki tudja hányan vannak, akiket szavaimmal, cselekedeteimmel, írásaimmal a frontokra üldöztem, hogy széttépett testtel és élettel növeljék a hullahegyeket. Senkihez könyörülettel nem voltam. Az özvegyektől, árváktól sajnáltam azt a pár korona segítséget is, amit kaptak, csakhogy több jusson a háborúra. Az utolsó falat kenyeret is elvettem volna, csakhogy ölni és győzni tudjunk.

… Csak ezt bocsásd meg nekem, Te Jóisten, mert ilyen lelkiismerettel nem birok a szenvedő katonák közé menni…

… Szánom és bánom, hogy örvendtem a háborúnak!…“

A nagy nehéz katona sírt, orcáján, tömött bajszán ragyogtak a könnyek. Mint utólag megtudtam, társait csak azért hivta, hogy legyenek tanui a különös bűnvallomásának. Eleinte kiváncsian hallgatták, de aztán egymásután rázkódtak meg a veszedelmes szavak igazságától. Ábrázatuk elváltozott, szájuk, elfehéredett és mintegy villámsujtottan merevültek meg lelkiismeretüknek agyukba világosító vádjai alatt.

Észre sem vettem, mikor hallgatott el az öreg katona, csak néztem a különös, magába mélyedt csoportot, szédülve a váratlanul jött súlyos benyomásoktól és szólni sem tudtam, mikor felegyenesedtek térdeikről és tántorogva kidörömböltek a templomból.

– Utánok szaladok és visszahivom, – jutott az eszembe, de aztán csüggedten letettem róla. Sokáig gondolkodtam a sekrestyeajtóban, majd nesztelenül odamentem én is az oltárhoz, rárogytam a lépcsőkre és halottfehéren én is felkiáltottam:

– Úristen! Teljes szivemből szánom és bánom, hogy én is örvendettem a háborúnak!…

*

Már az iskolákat is be kell rendezni kórházaknak. Szükség van a papokra is. Nehány kötelességtudó buzgóbb pap kimerészkedett a lövészárokba, hogy megossza a szenvedést a katonákkal.

– Sikerült elesniök – mondják róluk gúnyosan.

Általában nem sokra becsülik a frontokon a papot. Sokan meg is feledkeztek magukról. Nehányat a luetikusok közé utalnak. Ezzel aztán vége a többi pap becsületének is. A hazafias frázisokat már gyűlölik a katonák és nincs hatása a cerimóniáknak. A legbutább paraszt sem tudja megérteni a nagy ellentmondást, hogy „most az Isten kinek segít?“ A francia pap a franciáért, az olasz az olaszért, a német a németért, a magyar a magyarért imádkozik, misézik és mindenik a maga nációjának vindikálja az Istent segítségül. Egyik katólikus öli a másik katólikust, református a reformátust, a gyűlölet, gazság tobzódik, minden elképzelhető bűnt elkövetnek, démoni kegyetlenséggel rabolnak, gyilkolnak, becstelenkednek, hivatalosan hazudnak és egyházfők szentesítik a legégbekiáltóbb igazságtalanságokat, pásztorlevelek uszítanak és az egyház nevében, templomokban hirdetik, hogy az ellenséget meg kell ölni, minél többet irtunk ki, annál tetszőbb az Istennek. Krisztussal és az evangéliummal bizonyítják igazukat. Könyvek jelennek meg, amelyben a megrendült emberiségnek magyarázzák Isten álláspontját a háborúról. A nép azonban választ kér kínzó problémájára, megingott hitét szeretné visszakapni, az egyetlen, a nagy, a végső igazságot akarja tudni és keserüen támadnak meg engem is úton-útfélen:

– Van-e Isten?… Önnek tudnia kell, azért pap… Ha nincs, akkor rendben van, mindent megértek; de ha van, hogyan tűrheti mindezeket.

Hiába szavalom az örök, nagy szempontokat és mutatok rá az isteni perspektivák maradandó értékeire; csak újabb bűnökre ingerlem a kétségbeesett embereket. Lelkem mélyén magam is érzem, hogy sok igazuk van…

Töprengésre nem sok időm marad. Az egyházmegyét is felforgatta a háború. A bevonult lelkészeket helyettesíteni kell, a munkát meg kell osztani. Engem is áthelyeznek egyik, a fronthoz közeleső városba, ahol a háború véres szájába látok.

Nagy nehézségekkel tudom elfoglalni új állomáshelyemet. Mindenféle igazolványra van szükség és alig sikerül egy ládában a legszükségesebb holmit, fehérnemüt, nehány könyvet magammal vinnem. Édesanyámtól, testvéreimtől, kikről én gondoskodtam, el kell szakadnom. A fizetés is gyenge. Alig fedezi az ő költségüket. A legsúlyosabb anyagi gondokkal kell megküzdenem. Principálisom gazdag ember, négy-öt szépen berendezett szobája is van, antik bútorok, selyemholmi, pincéjében bor, pezsgő. Fukar, magánakvaló, lelketlen ember, aki első perctől kezdve nem szivelhet. Mindenik elődömmel harcban állott és bennem is csak új ellenséget lát. A prókiáját félti. Szemtől-szembe udvarias, simulékony, de mindjárt kijelenti, hogy kosztot nem adhat. Saját bútoraimat nem szállíthatom el, mert a vonat csak a frontnak dolgozik. Pénzem nincs, amiből vegyek. Hatvan korona a havi fizetésem, az óradíjakat az államtól csak félévenként kapom. Negyvenet anyának küldök, húszból én élek. Első dolgom, hogy beszüntetem a reggelizést és vacsorát. A gyomrom korog, én pedig dacosan végzem a „főúr“ helyett is a munkát, aki csakhamar megkezdette a nyilt ellenségeskedést. Legelőször kivitette a kölcsönágyat. Erre a földön vetem meg a fekhelyemet. A ruhásládát a szoba közepén asztalnak állítom és ráteszek egy feszületet. A hideg hamar beáll. A fűtésre azonban még csak nem is gondolhatok. Éhes hassal tűrök és végzem a dolgomat, de nem birok szabadulni a gondolattól, hogy ezért lettem pap, ezért tanultam, dolgoztam, kínlódtam, hogy betevő falatom se legyen? Tekintélye volt a papság előtt szellemi képességeimnek, egyenesebb, igazabb ember kevés van nálamnál, ezt lelkiismeretemre mondhatom és egyházamtól nem érdemlek legalább egy festetlen ágyat? A hízelgők, ostobák, raffináltak, magukat szentnek hazudók, gazdasszonyokkal fetrengők jólétben élnek. Nekik bortól, nekem a hidegtől piros az orrom.

Egyik éjszaka nem tudok elaludni, mert a pap vacsorát adott az egyháztanács urainak és a cigány reggelig húzza. Mikor a korai misére sietek, a nagybőgő még neki van támasztva az irodaajtónak, mintha részeg ember dőlt volna neki a homlokával és állva aludnék vagy a feliratot nézné: „hivatalos órák 9–12-ig.“ Magam is kiváncsi vagyok, hogy meddig birom türelemmel. A papot számba se veszem. Csak alattomban mer cselekedni. Szellemileg és fizikailag egyaránt fél tőlem.

Az éhség és a hideg végül is megörlik ellenállásomat. Nincs egy krajcárom se. Legyűröm háborgó bensőmet és alázatosan beállítok a paphoz.

– Kérem szépen, esperes úr, rendkívüli szükségem volna némi pénzre, húsz-harminc koronára, előleg vagy kölcsönképen. Nincs amit ennem, nincs amiből fűtsek.

– Húsz-harminc korona? – kacag fel bántóan. – Miféle biztosítékot tud nyújtani, hogy valamikor meg fogja adni a pénzt?…

Némán sarkonfordulok, mielőtt végleg besötétedik az öntudatom és az ütésre gyűlt rettentő indulat feltör bennem.

Ettől a perctől kezdve nem is köszönünk egymásnak, de misézünk és mindennap magunkhoz vesszük az Úr testét. Meggyőződésem, hitem, lelkem sír bele.

Kérvényt küldök a tábori püspökséghez, hogy osszanak be frontszolgálatra. A kérvényt visszakapom azzal a rideg utasítással, hogy máskor hivatalos úton küldjem.

Már azon gondolkodom, hogy civilbe öltözöm és kiszököm a frontra, de ekkor váratlan segítség érkezik. Egy kétségbeesett anya öt koronát hoz, hogy én mondjak misét a fiáért. Futva igyekszem a vendéglőbe és mohón enni kezdek. A sülthús illata fölött félhangosan, elégedetten morgok, mint a vadállat és az izgalomtól alig van időm felvágni a húst. Eszem a szememmel, orrommal, szájammal, minden érzékemmel és nem birom abbahagyni, amig tart a pénzből. A másnap aztán könnyebben telik, de utána még elviselhetetlenebbül követelődzik a gyomor. Hiába lesem a misemondató asszonyokat. Nem jönnek. Pedig már-már azt gondoltam, hogy anyák, hitvesek, kétségbeeséséből és Istenhez fordulásából legalább egyszer naponta jól fogok lakni. A misézésre alapított üzlet azonban megbukott. Megpróbáltam paphoz illően felfogni a helyzetemet, a szentek példáját követni, a lelki tökéletesség és életszentség gyönyörű világába menekülni, de valahányszor a másik szobában zabáló, borhasú pap eszembe jutott, ördög tudtam volna lenni, de szent nem.

Napról-napra mélyebbre züllöm lelkileg. Agyamban félőrült tervek váltogatják egymást és a biztonságát veszített fantázia képeitől alig birok szabadulni. Az iskolában irigyen nézem, ha szünet alatt a gyermekek hazulról hozott tízórait esznek és akaraterőm teljes megfeszítésébe kerül, hogy el ne ragadjam tőlük. Ismerőseim, akiktől kérhetnék, nincsenek. Lopni még sem mehetek. A püspöknek hiába írom meg. Én se hinném el mindezt, ha nem volna ennyire komoly valóság. Ha sokáig tart, elveszítem józan eszemet. Nagy testi erőm, vas szervezetem még bírja a nélkülözéseket. A kultúra és lelkiség azonban aggasztóan kopik le rólam. Már vészes káromkodások és olyan gyötrelmes átkok szakadnak fel bennem, amilyeneket emberi lélek és száj keveset formált. Valóságos pihenés, amikor csak töprengek és felteszem magamnak minden pillanatban a kérdést:

– Miért mindez?

Istentől, embertől, mindenkitől elhagyatva százszor is megbánom, hogy pap lettem.

Kenyér helyett így ettem a saját lelkemet.

Tökéletes összeomlásomat mégis az okozta, hogy ettem.

A gondolat már az első napon megszületett, de visszarettentem tőle és csak az éhség paroxizmusában mertem megvalósítani.

Dél volt. Az emberek asztalukhoz ültek. Akármilyen szűkösen, de mindenkinek rendelt valamit az Isten, csak nekem nem. Az emberek ettek, én sétálni mentem. Úton-útfélen ételillatokra, kitűnő levesekre, sültekre, tésztákra, bő zsírra és egyéb földi jóra gondoltam. A szörnyű vágytól szinte fizikailag megelevenedtek ködben úszó szemeim előtt az eledelek. A gondolati éhséget pedig még nehezebb elviselni, mint a testit. Késő délutánra hajlott az idő, mikor visszatértem a városba. Egyenesen a templomba mentem. A sekrestyében felvettem a karinget, kezembe fogtam a tabernákulum aranyozott, cifra kulcsát és kivettem a himzett selyem köppenykével letakart áldozati kelyhet. Szinültig volt hostiával. Majdnem összeestem a félelemtől. Pillanatig tétováztam, majd felnéztem az égre és azt mondtam a mindentlátó felséges Úristennek:

– Te tudod, Uram, hogy miért teszem. Bocsáss meg!

Behunytam a szemeimet, két ujjammal kiragadtam nehány hostiát és megettem… Nem konszumáltam, ahogy mondani illik, hanem megettem. Megettem, mert éhes voltam és nem birtam abbahagyni, míg a kehely ki nem ürült…

Aztán lezuhantam az oltár elé, mint annyi sokszor életemben.

Másnap kérdőre vont a pap, hogy hová lett a cibóriumból a sok előkészített hostia.

– Megettem…

– Szentségtörő! – borzadozott.

Olyan kietlenül kacagtam fel, hogy rémülten rohant ki a szobából.

Tudtam, hogy fel fog jelenteni, de el voltam szánva mindenre. A napok teltek és a püspöktől nem érkezett számomra semmi. Most már nyugodtabb voltam. Új hónap kezdődött és megint meg volt a húsz koronám. Édesanyámnak áradozó leveleket írtam, hogy milyen kitűnő helyzetben vagyok.

Nem értem rá sokáig gyötrődni, mert naponta új veszedelmek fenyegettek. Az északkeleti front ingadozott. A menekülők, galiciai zsidók poros szakállal, szörnyen rongyos ruszin parasztok, a folytonos ijedelmektől, állati férfivágyaktól laposra kínzott nők, szánalmas gyermekek lepték el a várost. Kelet szennye hullámzott a nyomor és a bűn meztelen valóságában. Fáradt, zilált, piszkos, férges emberi salak, mely dögvészt terjeszt, amerre elvonul. Menekülő szürke patkánysereg mindenféle nyelven zajongva, torlódva, civakodva, éjjelenkint az uccákon üvöltöz. Egyik napon hirtelen eltünnek. Csak az elhányt rongyok maradnak utánuk és egy pap, aki Krisztus nevében testvériesen védelmet, szállást kér. Szakálla le van perzselve, arcán sebek feketednek, nyakán ezer bolhacsípés, körmei piszkosak és üres száját mutogatva, tört német nyelven igyekszik megértetni, hogy alig birt elszabadulni az oroszok kezei közül, de így is kitördelték aranyfogait. Az esperes nehány koronát lök oda neki és valami lehetetlen ürüggyel útra teszi. Sok tragédia be is fejeződik, s egy-egy kifosztott hulla arcraesve elmarad a kietlen országúton.

Rémhírek keringenek, de mi nem ülünk fel nekik. Biztos jele van annak, ha a fronton baj van. Ilyenkor ugyanis legelőször a kémeket szállítják el. Mintegy ötven ember van lakat alá téve a polgári iskola egyik termében. Állandóan a kettős vasráccsal elzárt ablak mellett szorongnak, fej fej mellett. Veszély esetén futó csoportban hajtják a vonathoz őket. Van köztük szép, fiatal úrileány és ismeretlen hegyek mélyéből elővadászott orosz vezető-félállat, kit alig takar pár rongy és látszik sürgölődő ülepe, ahogy félelmében előretörekszik. Máskor álmunkból ver fel az alarm és a lakosság állandóan útrakészen tartja értékeit és szorongva várja, hogy kell-e menekülni. Lámpát nem szabad gyújtani, nehogy támpontot nyújtsanak a ki tudja honnan ólálkodó ellenségnek. Napokig eltart a feszültség. Az ütközet moraját, az ágyuk dörgését állandóan halljuk és a toronyból nézve a szemhatáron különböző fények imbolyognak, mintha állandó csillaghullás volna. Arra szintén biztos jelünk van, ha a támadást visszavertük. Ilyenkor százával érkeznek a sebesültek. A perronon alig lehet mozdulni a földön elnyújtott roncsolt, tehetetlen embertestek között, akik hanyatfekve állandóan az eget kénytelenek nézni és félig meg vannak dermedve a hideg földtől. Valaki a vonatparancsnokkal veszekszik:

– Tessék tovább vinni! Nem tudjuk elhelyezni őket. A folyosók is tele vannak…

Rekedten válaszol a másik hang:

– Én leadom őket, s ti csináljatok velük, amit tetszik. Parancsom van, hogy százhúszat hagyjak itt. A többi a ti dolgotok.

A lakosok boldogan újságolják egymásnak.

– Nincs semmi baj. Százhúsz nehéz sebesült érkezett.

Mire a fogolycsordát végighajtják a városon, már nem is törődünk a fronttal és egykedvüen vesszük tudomásul, hogy nagy volt a veszedelem. Megszoktuk és belefásultunk. Talán senkinek se jut eszébe, hogy a legeldugottabb faluba is véres út vezet. Vér, amelyet sebesült milliók hullatnak el.

Sokkal nagyobb esemény, hogy jön a király, aki meglátogatta a frontot és útközben megpihen a városban. Éjjel-nappal takarítják a várost. A kórházakban friss ágyhúzatot és hófehér sebpólyákat kapnak a sebesültek, egy csapat borbély kiméletlenül vakarja tisztára a félholt bakák többhetes szakállát, a parancsnokok idegesek, az ápolónők nehány német feleletet tanulnak be, hogy jelentést tudjanak tenni, ha a Felség megszólításával tünteti ki. Baj nem lesz, mert előre tudják, hogy mit szokott kérdezni az uralkodó.

A kényelmes autók tényleg befutnak a jelzett időre, de az uralkodó nem óhajt a városban tartózkodni. Mindössze egy villásreggelit fogyaszt el. Kedvesen, egy kézmozdulattal megköszöni a lőtávolban tartott tömeg óvációját és elrobog. A parádé elmarad, a királyvárók bosszankodva öltöznek át, a sebesültek tovább hörögnek. Én is sutba vágom a tábori lelkészi egyenruhát és újra tovább húzom Isten igáját, amely hovatovább elviselhetetlenebb számomra. Rég megszöktem volna, ha lett volna mivel.

A sorsom azonban némileg javult. A hivek megtudták, hogy éhezem és mindennap kapom a meghivást a vacsorákra, amelyeket viszonozni nem tudok. Akármennyire igyekszenek is elviselhetővé tenni helyzetemet, állandó szégyenpírban ég az arcom. Egyedül, függetlenül, szabadon éhezni mégis jobb volt, mint könyörületből jóllakni, mindenkinek lekötelezettje lenni és nehány falatért feláldozni teljes emberi önérzetemet. Játszom az elfogulatlant, az alázatos papot és mint valami reverendába öltöztetett bolond, igyekszem meghálálni, szórakoztatni jótevőimet, akik egy-egy estére megvették testemet-lelkemet. Hamar megtanulom, hol kell szellemesnek, világfinak lennem, felvilágosodott urat játszanom, hol az érzelmest, vagy a szentimentalizmusban elmerültet; kinek kell vicceket mondanom, vagy a gyermekeket dicsérnem és produkáltatni őket, melyik nőre szabad elragadtatott pillantást vetnem és utána lángoló arccal bocsánatot kérnem, hogy pap létemre ilyent mertem tenni, majd kedvetlenül ülni és engedni, hogy a bókomtól boldoggá tett fehérnép illatos szavakkal bizalmasan odasugja:

– Ugyan ne legyen gyerek, főtisztelendő úr!

Szállítottam természettudományt, esztétikát, zenét, irodalmat, politikát, verset, dalt, divatot, teológiát, mindent, amivel a vacsoráimat fizethettem. Szellemi és lelki vegyeskereskedést nyitottam.

– Képzett, modern úri fiú – dícsértek egymás közt a hivek.

Divatba jöttem. Az urak egymásután adták vissza a vizitemet és meghökkenve állottak meg a földrevetett ágy, asztalnak állított viharvert láda, jégvirágos ablakok láttára. A falon, egy szögön a hétköznapi reverendám lógott olyan természethűen, mintha felakasztottam volna magamat.

– Ne méltóztassék helyet foglalni, – szellemeskedtem gúnyolódva a sorsom felett. – És tessék fenntartani a kalapot. Nálam a kalapviselés kötelező…

– Mi ez, kérem? – háborodott fel a pénzügyigazgató.

– Átmeneti állapot – nyugtattam meg. – Reméljük, hogy nyáron legalább nem lesz hideg.

– Türhetetlen – indult fel az erdőtanácsos.

– Eleinte… kissé… – mosolyogtam, – de megszokja az ember.

– És mit szól hozzá a püspök?

– Azt várja, hogy mit szól hozzá az egyházközség.

– Ön nagyon jó ember…

– Éppen elég szegény vagyok hozzá, hogy jó ember lehessek.

– Gondom lesz Önre – nyugtatott meg a főgondnok.

Szavának is állott. Összehivatta az egyháztanácsot és felháborodott beszédet tartott az érdekemben.

Egy hét mulva intő levelet kaptam a főhatóságtól, hogy tartózkodjam a hivek izgatásától, ne zavarjam az egyházközség békéjét, mert arról szó sem lehet, hogy ilyen fontos és felelősségteljes poziciót, mint a nagyvárosi parókia vezetése, reám bizhassák és ennek elnyerését sohasem fogom ilyen mindenképpen elítélendő eszközökkel elérni, tegyek le a hiú tervről, amelyet úgy látszik a főtisztelendő esperes úr jósága és elnézése is előmozdított, hanem tartsam magamat mindenben az egyház e régi és kipróbált érdemes fiának atyai útmutatásához és kövessem példáját… Rosszalják ezenkívül tulságosan világias viselkedésemet is, mert paphoz nem illő majdnem naponta éjfél körül vetődni haza vacsorákról és ki tudja honnan…

„Költségeid fedezésére egyébként száz korona rendkívüli segélyt utaltam ki és figyelmeztetlek, hogy felhagyva az ifjúság könnyelmüségével, a pénzt hasznos és üdvös dolgokra fordítsd…“

A levelet zsebretettem, a pénzt pedig, mihelyt megjött – a templomi perselybe dobtam. Ez elég üdvös hely. A perselyen ravasz szerkezetű, érzékeny fa angyalka-fej volt elhelyezve. Valahányszor pénzt dobtak bele, hosszasan bólogatva megköszönte.

Mikor a hét végén két tanu jelenlétében átszámoltam a persely tartalmát, a száz koronás láttára az egyházfi boldogan jegyezte meg.

– Valakin nagyot segített a Jóisten, hogy ilyen gazdagon hálálta meg.

A vacsorázásokat beszüntettem. Szobámba zárkóztam és azon gondolkodtam, hogy milyen naiv, hiú álmok voltak, amikért pap lettem.

Karácsony körül a tél mind zordabb, a hideg elviselhetetlenebb lett. Egyik reggel borzongva ébredtem fel. Testem fáradt, kimerült volt, karjaimat alig birtam felemelni és minden mozdulatom fájt.

– Még csak az hiányzott, hogy beteg legyek – ijedtem meg.

Már nem fáztam. Teljes erővel kitört a láz. Egyedül, elhagyottan feküdtem a földön. Az sem volt, ki egy pohár vizet adjon. Szerencsémre estefelé benézett hozzám az egyházfi, magyarul rosszul tudó, sokgyermekes, szegény, szomorú ember.

– Maka peteg? – kérdezte részvéttel.

A lázas lehellet vastagon párállott a számból. A féligfagyott szoba falán itt-ott zuzmara tündökölt.

– Itt fan hiteg petegnek…

– Egy kis tűz nem ártana – ismertem be – de nincs miből.

– Én lopok fát az esperes úréból, teszek jó tűz. Maka peszárja ajtót, hogy ne tudjon bejönni esperes úr. Na?

– De ha mégis meglátja az esperes úr, magát elcsapja és le is csukatja – ijesztgettem.

– Akkor nem lopok, – rémült meg és el akart szaladni.

– Egy kis tüzet mégis tegyen – tartottam vissza keserűen.

– De miből?

– Ott a fal mellett vannak valami könyvek… Ócska dolgok. Elégethetjük. Legalább valami hasznukat látom. Vegye csak nyugodtan.

Az egyházfi engedelmeskedett. Elkotorta a hamut és gyufát vett elő.

Jól esett ez az önkínzás, a bizarr, beszámíthatatlan, keserves ötlet.

– Várjon csak! Tűzgyújtó is kell alája.

– Hiszen ez papir, anélkül is meggyúl – nézett rám aggodalmasan az egyházfi. Türelmetlenül intettem.

– Adja csak ide a reverendám zsebéből a bőrtárcámat.

Odahozta. Kikerestem az oklevelemet és átnyújtottam.

– Ez a tűzgyújtó.

Az ember nem mert ellenkezni.

– Előbb olvassa fel a könyvek címét, mielőtt tűzre tenné – figyelmeztettem.

Az egyházfi engedelmeskedett. Kezébe vette az egyik kötetet és kissé akadozva olvasta:

„N. Noldin… Theologiae Moralis…“

– Kitűnő! – kiáltottam rá. – Az pont négy kötet. Mehet!

– Mit jelent magyarul? – kiváncsiskodott az egyházfi.

– Erkölcstan – kacagtam.

Az egyházfi rátette a tenyerét a kályhára és kémlelte a meleget.

– Még át se melegítette a kályhát.

– A mai világban azt nem is lehet tőle várni – gúnyolódtam. – Újat rá.

Idegesen vette a másik könyvet.

– Mi az?

– Dogmatika…

Nem tudta mi az. Egykedvüen tépte szét. Mire ellobogott a kályhában, már figyelmeztetést sem várva, olvasta egymásután.

„P. Ignac Schüch: Pastoraltheologie… Historia ecclesiastica… Hermeneutica biblica… Introductio in Novi Testamenti Libros…“

Behúnytam a szemeimet, hogy ne lássam. A mellem nyugtalanul hullámzott, a lelkiismeret alig fért bennem.

A végén már nem is olvasta a könyvek címét. Kettő-háromba szakította és tömte a kályhába. Végül a tenyeréről leverte a kormot.

– Nincs több.

– Dehogy nincs. Ott a ládán, a kereszt mellett, az a nagy könyv…

Kiváncsian lépett oda, de halálsápadtan ugrott vissza, mikor meglátta a hatalmas betüket: „SZENTÍRÁS.“

–… Azt nem! – didergett és borzadva kirohant a szobából.

Szédülve, nehezen felkeltem és becsuktam a kályha ajtaját.

Kívül a hó hullott, fehér táncát járta. Égő szemeimből, vörös, zöld, lila karikák ugrottak ki és folyton szélesedve, tágulva átlebegtek a szobán és a szemben lévő falon elpattantak. Fekhelyem körül színes, ködalakok állottak, kik kiváncsian arcomba hajoltak és eltüntek; de újak jöttek helyettük és minél inkább sötétedett, annál bátrabbak lettek. Csakhamar engem néző szemek sokasága vett körül minden oldalról és az ijedt szédületben hullani kezdettem, valami véget nem érő vaksötét ürben, s végül a torkombarekedt sikoltással öntudatom kialudt.

Reggel félmeztelenül, mellemen végighasított inggel a puszta padlón feküdtem a kitárt ablakok alatt, vértől piszkos homokkal, dermedten és szállongó hópelyhek hullottak rám. Önkivületemben az éjszaka le akartam dobni magam az emeletről, de úgylátszik gyengeségemben hanyatzuhantam. Csoda, hogy meg nem fagytam. Megpróbáltam visszamászni ágyamba, de erőtlen voltam. Legalább a paplant szerettem volna magamra húzni, de borzasztó fáradt karon lehanyatlott. Végtelen keserüség bágyasztott el. Senkim, semmim nincs. Itt fogok elpusztulni elhagyottan. Testem érzéketlen volt, tagjaim percről-percre nehezedtek, elviselhetetlen súlyuak lettek, az alig kilehelt gyönge forró lélegzet finom zuzmara alakjában visszahullott arcomra. Akaratvesztetten behunytam szemeimet és vártam, hogy legyen vége az egésznek. Még eszembe jutott, hogy csakhamar Isten előtt kell állanom és a tünedező öntudat utolsó erőfeszítésével megpróbáltam felindítani magamban töredelmesen a tökéletes bánatot, mely halálveszedelemben a szent gyónást pótolja; – de csak azt tudtam megbánni, hogy pap lettem. Aztán a világ sötétedni kezdett lassan, feltartóztathatatlanul. Későre, rettenetes későre kinyilt az ajtó, valaki dörgő hangon felkiáltott és hozzám ugrott. Hatalmas alak hajlott fölém és megismertem az egyházfit. Felemelt a földről és karjaiban tartott. Csak azon csodálkoztam, hogy ez a csenevész, kiéhezett emberke, akibe hálni járt a lélek, hogyan nőtt ilyen óriássá és mikor lett ilyen emberfölöttien erős. Nem tudtam, hogy betakart, de elviselhetetlen súly nyomta a testemet és kínomban kivicsorítottam fogaimat. Mellem süppedni kezdett, füleim zenéltek és váratlanul langyos hullám loccsant végig testemen. Felemelt és lebegtetett meg nem szűnő nyugtalanságban. A köd oszlott látásom elől. Tengerben feküdtem az alsó és felső végtelenség között, sötét, ibolyaszínű derengésben és ijesztő, fantasztikus szörnyek nyüzsögtek körülöttem.

– Édesanyám! – próbáltam sikoltani, de csak nehány ragyogó buborék szállott föl szájamból.

Két kis diákom szorongott ágyam előtt. Csend volt. A gyenge téli nap bevert az ablakon.

– Ti vagytok fiúk? – nyitottam rájuk szemeimet.

– Hogy tetszik lenni? – ugrottak fel a székről. – Nem tetszik parancsolni valamit? – szorgoskodott a drága két gyermek és ragyogott a tiszta örömtől és odatartották fülüket, hogy halk, félig kihalt hangomat, pihegő kérdésemet megértsék.

– Miért nem mentetek az iskolába?

– Vakáció van, tanár úr kérem – szavalták egyszerre.

– Milyen vakáció?

– Karácsonyi vakáció.

– És mikor lesz karácsony?

– Karácsony már eltelt, tanár úr kérem.

– Eltelt?…

– Igen, kérem. Akkor nem tetszett eszméleténél lenni. Nagyon beteg volt a tanár úr…

– Ti hogy kerültetek hozzám?

– Mikor hallottuk, hogy nincs ki ápolja a tanár urat, elhatározta az osztály, hogy felváltva jövünk a tanár úrhoz. Már mind voltak itt… Réti, Schneider… Györki… Nussbaum… mind.

– Köszönöm, fiúk, mikor meggyógyulok, meg foglak csókolni érte.

Meghatva mosolyogtak. Elfogódásuk elmult, csevegtek. Kedvemet keresték és minden áron meg akartak nevettetni. Kitették a lelküket. Erősek, fiatalok, üdék, boldog, tiszta, vihartalan gyermekek voltak. Amilyen én sohasem voltam.

– Csak egy napig volt egyedül a tanár úr, mikor el kellett menekülni.

– El kellett menekülni?

– Igen, kérem. Az oroszok harminc kilométerre voltak a várostól… Borzasztó volt, de aztán sikerült visszaverni. Nagyon nagy volt a veszély…

– Tart még a háború?

– Még tart, kérem…

Elgondolkoztam. A fiúk is elnémultak, mert látták, hogy fáradt szemeimet lezártam.

Az orvos riasztott fel. Nagyon meg volt elégedve.

– Vas szervezeted van. Pár nap alatt teljesen talpra állítalak – biztatott. Nehány szigorú utasítást adott és távozott.

Dél körül a fiúk zavarban nyugtalankodtak. Észrevettem, hogy valami nyomja a lelküket.

– Mi baj, gyerekek?

Pirulva bevallották, hogy most haza kell menniök, de kettőkor Hajnal és Pászthy itt lesznek.

– Menjetek nyugodtan haza, de küldjétek fel az egyházfit.

Megerőltetésembe került, hogy visszaemlékezzem a multra. Amikor beteg lettem, nem volt semmim, a földön háltam, éheztem és fáztam és most pompásan be van a szobám rendezve. Ágy, szekrények, asztal, mosdó, székek, szőnyegek, sőt függönyök, minden gazdagon van, a kályhában pedig ropog a tűz. Úgy látszik, mégis megesett az eseperes úr szíve rettenetes helyzetemen. Félreismertem. Ha felépülök, bocsánatot fogok kérni tőle. A harag rossz tanácsadó. Úgylátszik, mégis csak jó, érző ember.

Az egyházfi örvendezve sietett hozzám:

– Gott sei Dank Hochwürden!… Mindjárt hozom a levest. Jó erőleves…

– Ráér még, Ladislaus. Előbb menjen be az esperes úrhoz és mondja meg neki, hogy köszönöm a jóságát, ezt a sok szép bútort, a fát, a tüzet… és kérem, ha ideje engedi, látogasson meg.

Az egyházfi hebegett.

– Igen, igen… de meg kell mondanom, hogy a bútorok nem az esperes úrtól vannak… és a fa sem… semmisem… Az esperes úr benn sem volt a főtisztelendő úrnál.

Rosszul esik a megbocsátó, békevágyó hangulatot újból megölni, de igyekszem uralkodni a feltörő indulatokon.

– Hát akkor, hogy kerültek ide ezek a bútorok? – kérdeztem szigoruan.

– A hivek hozták, kérem, de megtiltották, hogy eláruljam. Minden darab mástól van, már nem is tudnám megmondani, kitől. Az egész város fel volt háborodva, mikor kiderült, hogy milyen helyzetben van a tisztelendő úr.

– Köszönöm, elmehet Ladislaus.

Az egyházfi örült, hogy nem kell beszélnie. Félt, hogy elveszíti állását, ha az esperes megharagszik rá. Pedig biztosan megharagszik. Csak harmadnap állított be remegve.

– Mi baj van, Ladislaus?

Nem merem megmondani. Az esperes úr küldött.

– Ne féljen semmit – biztattam. – Mondja csak bátran.

A szegény ember végül is őszintén bevallotta:

– Az esperes úr azt üzeni, hogy vagy tessék felkelni már az ágyból, vagy tessék lemondani az állásról, mert ő nem végezheti a más munkáját is.

Pár pillanatig megnémultam a megdöbbenéstől, az embertelen lélek pokoli mélységétől; de aztán elborított a düh.

– Mondja meg – lihegtem, – hogy… hogy… hétszer zárjon be minden ajtót, ha ismét talpon lát és még a templomban se merjen többé velem találkozni, ha az élete kedves… És most a ládámból vegye ki és tegye az éjjeli szekrényre a browningomat… Különben hagyja… Hanem jöjjön, segítsen öltözködni!

Olyan gyenge voltam, hogy ruháim súlya alatt tántorogtam. Leroskadtam egy székre és gyöngyöző homlokkal intézkedtem:

– Kérje el a januári fizetésemet.

Gyorsan hozta a pénzt.

– Most siessen az orvoshoz, patikába és fizesse ki a tartozásomat.

Az orvos rémülten sietett hozzám és rámtámadt:

– Azonnal feküdj le! Tökéletesen meg vagy bolondulva.

Hiábavaló volt minden kérése, fenyegetése.

– Ember! Értsd meg, hogy én itt elpusztulok – ellenkeztem. – Megfullaszt még a levegő is, amit ezek között a falak között be kell lélegzenem – és elmondtam neki őszintén mindent.

– Így igazad van – lángolt a felháborodástól. – Igy jobb meghalni.

Most már ő vett a gondjaiba. Elintézett mindent. Kocsit hozatott, a karjai közt vitt ki a vasútra, elhelyezett a fülkében. Valami injekciót is adott és gyógyszert erőltetett rám, hogy bevegyem, ha útközben rosszul lennék. Végül sietett jegyet váltani.

– Hová mégy? – kérdezte.

– Az édesanyámhoz.

Erre eltünt, de nehány perc mulva mosolyogva, restelkedve tért vissza és elbeszélte, hogy már a pénztárnál állott és kért egy másodikosztályú jegyet.

– Meddig? – kérdezte a pénztáros.

– Az édesanyjához – feleltem – és csak ekkor vettem észre, hogy nem tudom az édesanyád címét.

– Mégis jól kérted a jegyet – öleltem meg boldogan.

Mind a ketten elhallgattunk és arra gondoltunk, hogy milyen csodálatos állomás is az – édesanya.

*

Két hónap mulva megkaptam lelkészi kinevezésemet egy eldugott kis kolozsmegyei faluba a szokásos atyai intelmek mellett. Egyik barátom, ki ismerős volt azon a vidéken és Kolozsvárról egy izben mint katonát ki is küldték a faluba, megvetőleg elhúzta a száját.

– Ez kinevezés? Ez? Fenét! Ne fogadd el!

– Sőt, meg is köszöntem, ahogy illik. Végeredményben mégis csak megkülönböztetett bánásmód, ha ilyen fiatalon lelkésznek kineveznek. A kollegáim azt mondják rá, hogy szerencsés ember vagyok.

– Már az igaz – gúnyolódott a barátom. – Olyan buta szerencsés vagy, hogy már életedben olvashatod a gyászjelentésedet.