TIZEDIK FEJEZET
Kissé féltem a felelősségtől, hiszen gyermek voltam még és az egész falu gondját kell viselnem. Vajjon szenvedtem-e eleget, hogy a szenvedőket megvígasztaljam? Éheztem-e annyit, hogy az éhezők testvére, idegen, nehéz, ismeretlen életek részese legyek? Anyagiak után nem vágyódtam, csak a mindennapim meglegyen, ha szűkösen is. A békére, nyugalomra szomjaztam. A fellengős elképzeléseknek vége volt. A papok úgy bántak velem, hogy ne lássam hivatásnak a papi méltóságot, hanem kenyérnek, eszköznek a szoknyakarrierhez, előhaladáshoz, vörös övekhez, stallumokhoz, vezető szerephez. Sok felfelé alázatos, símuló, hízelgő embert megismertem, kik belül romlottak, jellemtelenek, züllöttek voltak, de anyagi és testi jólétbe kerültek minden lelki és szellemi kiválóság híjján. Meghíztak, megvagyonosodtak, tekintélyre tettek szert. Okosan és titokban ezerszer arcúlverték a kasztitászt, a papi hivatást, de felebbvalóik előtt „szent harag“ fogta el mások kis botlásai miatt is és gondjuk volt rá, hogy a püspöknek kelljen mérsékelnie buzgalmukat. Krisztus és az evangélium hiénái voltak ezek, kikről rég lekoptak a theológiai elképzelések, a fenséges vallásrendszer tökéletessége és ideálizmusa és Istent is csak hallgatólagosan tűrték meg maguk mellett, úgyszólván hivatalból, de életük, bensőjük nem mutatta, hogy közösségben volnának vele. A hitük is olyan volt, mint a miseruha, csak kifelé viselték. Minél jobban megismertem őket, annál erősebben izmosodott bennem a hivatás és alig vártam, hogy elbújhassak az „Isten háta megett“ és legalább akkora körzetben, meddig az árnyékom terjed, megalapíthassam Isten országát.
Új híveim azonban nem vártak díszkapuval.
Az állomáson ostorral kezében megszólított egy alacsony, rongyos ember egyszerüen, minden felindulás nélkül:
– Maga az új pap?
– Én vagyok, barátom!
– No hálistennek! Azt hittem meg sem érkezik és hiába rohantam le az állomásra ezen a rossz úton. Indulhatunk is, mert késő lesz, mire megérkezünk. Tessék felülni.
– Hová?
– Itt a szekér – mutatott rá egy ütött-kopott, szánalmas egylovas alkalmatosságra, amilyenre Székelyföldön a sátoros cigány is szégyelné felülni. A lónak egyik füle fel, a másik le állott, a hátulja magasabb volt, mint az eleje, ívben meghajlott, mint egy elfuserált teve.
– Hogy hívják magát, barátom?
– Gergelynek.
– Miféle Gergelynek?
– Csak Gergelynek. Az egész falu így ismer. Egyetlen szekeres vagyok. Másnak senkinek nincs lova – dicsekedett büszkén. – Vegye fel a bundát, mert én nem hóttestet, hanem papot akarok hazavinni. Szökjék csak bátran belé ebbe a lábzsákba.
Bepólyált gondosan a zsíros, vedlett, fürtös juhászbundába, maga is felkuporodott elől, s a szokásos rigmussal elindította a szerencsétlen párát.
– Gyí, Sárga, ne hagyj a sárba!
Egyideig szótlanul kocogtunk, de Gergely társalogni akart. Félszemmel hátrasandított.
– Szokott-e szivarozni, plébános úr?
– Szoktam, barátom.
– Akkor megkínálhatna valami jó szivarral, mert az enyim elfogyott.
Rágyújtottunk. A füst közösségében felmelegedtünk. Gergely bátrabb lett.
– Én szoktam hozni és vinni is a papokat. Már a lovam is messziről megismeri a reverendát, s röhög neki.
– Olyan sok pap jár errefelé?
– Ahogy a kántor szokta mondani, mi minden két esztendőben installálunk egyet… Most is aszonták a hívek, hogy „Erigy Gergő, nézd meg micsodás az a pap, s ha gyengélled, hadd ott, ahol van.“
– S mi a véleménye rólam?
Gergő szakértően végigmér.
– Azt hiszem, szárazbetegségben van. A másik, aki elment, olyan volt, hogy törött le alatta a szekér. Mondtam is neki sokszor: No, plébános úr, hálát adhatnak a fejérnépek az Istennek, hogy maga papnak született!
– Szóval nem várnak díszkapuval – jegyeztem meg, hogy elfordítsam a kényes témától.
– A fityfenét! – bökte ki őszintén és megriasztotta a lovat, hogy utólérjen egy előttünk bandukoló vándort.
– Noroc si bán! – állította meg. – Nem akarsz felülni?
– Sa traesti, bágye Gergej! – örvendezett az atyafi.
– Szorítson egy kicsi helyet ennek a jó embernek plébános úr – rendelkezett Gergely. – Úgyis csak Borsáig visszük.
Számba se vettek, hanem megbeszélték a háborút, a vetést, a rekvirálást, a dohány-, a petróleumhiányt, a hadisegélycsalásokat, hadifoglyokkal együtt élő menyecskék dolgát, szidták a jegyzőket, kiki a magáét, rátértek a gabonaárakra, a jövőheti páncélcsehi vásárra, a nagy adókra; szóval olyan dolgokra, amelyekre nézve egyetlen lenéző pillantással megállapította Gergő szekeres, hogy nem értek hozzá. Igy hát nem is mertem kérdezősködni, hanem csendesen viseltem magamat, míg Borsán letette a barátját, aki engem is kitüntetett egy természetes kézfogással, mintha azt mondta volna, hogy rossz híremet ne hallja.
Ettől kezdve Gergely a társaságomra volt utalva és a lovának odavetett önkéntelen alliterációs megjegyzés után, hogy: „Szűkön szaladj szamár – azért a pénzért“ – ostorával rámutatott egy fenyők közé rejtett kastélyra:
– Az ott a Bánffy-kastély.
– A gróf Bánffy, vagy a báró Bánffy? – próbáltam eligazodni a genealógiában.
– A bonczhidai a gróf, e csak báró, de egykutya. Veti fel a birtok mindakettőt. Nem csuda. Könnyen szerezték.
– Úgy látszik, maga szociálista…
– Nem én, mert én református ember vagyok; de ami igaz, az igaz.
– Hogy-hogy?
– Teszem azt, ott van a bonczhidai gróf. Annak minden elődje olyan szigorú nagy úr volt, hogy az ember náluk csak a báróval kezdődött. Volt ennekelőtte Kidében egy ilyen magamfajta, egyszerű nemes ember. Annak volt egy gyönyörű erdeje, a Biszó. Olyan szálerdő, amilyen az egész környéken nincs. Megmutatom, ha odaérünk… Ez a nemes ember egyszer bétalált menni a gróf parkjába, de úgy kihajította, hogy a lába sem érte a földet. Mindenki kacagta a faluban. Erre a nemes ember megrázza az öklit és asszondja: „Fog még a gróf úr az én házamban tejes puliszkát enni“ –
– Azt te nem éred meg hajasan, kopaszon is bajosan – felelték a többiek.
– Fogadjunk! – vágott az asztalra a nemes ember, mert éppen a kocsmában voltak.
– Le is fogadták egy liter borba, hogy két héten belül a gróf eljő Kidébe, s megeszi a tejes puliszkát. A nemes ember nem szólt senkinek, hanem ünneplőbe öltözött és elment a grófhoz. Beeresztették.
– Kegyelmes uram, kell-e a Biszó? – mondja a grófnak, akinek rég fájt a foga a szép erdőre. – Most eladom.
– Mit kér érte? – kérdezte ridegen a gróf.
– Pénzért nem adom, de ha jövő vasárnap megeszik az asztalom mellett egy tányér tejes puliszkát, legyen a magáé.
A gróf előbb puskát ragadott, hogy lelőjje: utóbb jót kacagott és parolát adott.
Vasárnap aztán befogatott négy szürkét a hintóba és megette a puliszkát olyan jóízüen, hogy fojt le a tej a szája szélén.
– Igy könnyű birtokot szerezni, – világosított fel indulatosan a szekeres. – Mit szól hozzá? – fordult hátra diadalmasan. – Ilyent nem tanítanak a papoknál.
– Mese az, barátom – intettem le, de szerencsémre a szekeres nem hallotta, mert minden figyelmét össze kellett szednie, hogy egy meredek hegyen a rossz lóval leereszkedjünk.
– Hó! – húzta meg a gyeplőt. – Itt vagyunk a betérőnél.
Nehány cigányputri hányódott az útszélen, inkább agyagbarlang. Szomorú tüzek füstölögtek előttük, s a purdék körülvették a szekeret. Egy-egy kiváncsi dádé, félmeztelen, feketeemlőjű asszony is előkerült. Az útszéli csigolya-bokorhoz kötve két bivaly bámult ránk. A mellettük álló ember megbillentette a sapkáját.
– Tézsolát hoztál-e? – támadta meg Gergő, aki nekiállott, hogy kifogja a lovat.
– Maga mit csinál, ember? – lepődtem meg.
– Ezt a két fekete csikót fogom be – mutatott a bivalyokra. – Kétfogatut csinálok az egyfogatuból.
Az oldalrúdakat felhajtották a magasba, mint kétfelkiáltó jelet, a bivalyokat befogták, a ló hátulkerült a saroglyához, ahonnan akadálytalanul csepegtette a nyálát a nyakamba.
– Bo-ój-tos, Dregán vehove! – indított a bivalygazda.
A két állat nekigyürkőzött és dagasztotta a kerékagyig érő zsíros sarat és mint két őskori lény bőgött bele az esti szürkületbe…
A falú végén az itatóvályuknál újabb bivalyok csatlakoztak hozzánk. Koromfekete nedves orrukkal ráfújtak a juhászbundára és utána megcsóválták a szarvukat. Kissé remegtem a szénából vetett, zsíros pokróccal leterített ülésen. Az emberek kacagtak. Gergely, a szekeres bizalmasan fordult hozzám:
– A plébános úr sem panaszkodhatik, hogy nem adtuk meg a tisztességet. Még egyetlen pap sem vonult be a faluba bivaly-bandériummal.
*
Végre itt vagyok. Nem ismerek senkit, senkivel semmiféle szálak össze nem kötnek a kíváncsiságon kívül. Társtalan, idegen, független vagyok a három erdő közé tévedt, sötét völgy fejében a világtól elzárt kis magyar faluban. A házaknak semmi köze sincs az emberekhez. Úgy vannak a görbe dombokon, hajlásokon elszórva, mintha a kőkorszakból maradtak volna vissza. Nyers, terméssziklából vannak összerakva, vakolatlanok és fekete zsupszalmából magas tetőt kontyoltak nekik. Kietlenül, furcsán hatnak. Négy templom és három pap imádkozik benne, nyolcszáz lélek lakja. Rátarti, nemes emberek, kiknek elődei a dobokai várban Izabella királynőnek voltak ajtónállói. A házak körül sötét gyümölcsösök húzódnak majdnem az erdőig, amelyek májusi virágzáskor fehér misztikumba borítanak mindent. Hogy mi lesz itt belőlem, azt nem tudom. Elődeim sorsát egy liter bor mellett magyarázza egy nagy lógóbajszú ember, a kántorom.
– A régi időkben barátok laktak a faluban. Klastromuk volt. A gabonás, ott az a toronyforma épület – mutat ki az ablakon – volt a templom. Tíz-húsz ember elfért benne. Akkor építették, mikor a régi templomot elvették az unitáriusok. A környék akkor még magyar volt, de idővel kivesztek a magyarok. A barátok is elhúzódtak. A vén Kajetán volt az utolsó, az itt megpimpósodott, mint a misebor. Utána világi papok jöttek, de azokkal nem sok szerencsénk volt. Mindeniknek volt valami hibája. Egyik a menyecskéket szerette, a másik a bort. Egyiket a férfiak hajtották ki a községből, a másikat az ital vitte el. Borsán nagyot mulatott a környékbeli urakkal. Kemény tél volt. A harmadik nap, úgy éjfél után azt mondja Bereczky úr, a csomafái birtokos:
– Menjünk hozzám, folytassuk nálam!
Fogatnak, s fel a szánokba, s mint a fergeteg, elhajtatnak. Részegek voltak akkor már a lovak is. Megérkeznek és újból nekiülnek a krampampulinak. Jó két óra mulva valamelyik észreveszi, hogy a pap hiányzik.
– Utána! – ordítja Bereczky úr. – A pap megszökött.
A falról lekapkodják a puskákat, felszökdösnek újra a szánakra és sebesvágtában nekiiramodnak a hóviharnak. A betérőnél látják, hogy valami fekszik az úton és a kutyák csendesen ülnek a fenekükön körülötte. A lovak is megtorpantak. A pap volt. Valahogy lecsúszott a szánból és megfagyott. Már csak az orra hegye látszott ki a hóból. Töltötték bele a forró szilvóriumot, de nem használt… Érdekes világ volt – jegyzi meg a kántor. – No, de voltak jó papjaink is – vígasztal. – Ez az utolsó éppen szentéletű ember volt, de ő nem birt kijönni a jövedelemből.
– S mi a jövedelem, kántor úr? – bátortalankodom.
– Elég szép. A kánonika-porció nem sok. Egy hold az egész birtok, de jó, réti föld. A kongrua havi hatvan korona, s hoz valamit a stóla is.
– Mit gondol, miből élek meg?
A kántor fölényesen mosolyog. Neki huszonöt hold földje van, s csak tekintélyből kántorkodik.
– Ajánlom, hogy már most szerezzen be két malacot… Egy jó süldöcském nekem is volna eladó. Tart majorságot, s ha levizitel a méltóságos úrnál Újfaluban, s az ördögkeresztúri bárónál, hát ne felejtse itthon a zsákot. Beszteri úrfi is szokott segíteni. A tej nem drága, s a fát is megszerezheti jutányosan. Ha egy kicsit ügyes, pénzbe se kerül.
– Annak mi a titka, kántor úr?
– Most megvolna hozzá az alkalom – gondolkodik el a kántor – mert a községnek szüksége volna legalább tíz hold erdőre. A községi részt már kitermeltük, tehát a borsai báró úrtól kell venni. Ő azonban a bádoki részt nem akarja megbontani. Ha kieszközölné a plébános úr jutányosan, nehány nyílat lehetne hasítani belőle magának is, hogy ne kerüljön pénzbe.
– Én ehhez nem értek, kántor úr? – pirulok el.
– Majd megtanulja. Életrevalónak kell lenni…
Szigorú tekintettel letiltom. Erre másra fordítja a beszédet.
– A háztartást ki fogja vezetni?
– Az édesanyám. A napokban a bútorokkal együtt fog megérkezni.
– Helyes – hagyja jóvá. Szekerekről gondoskodom, hogy felhozassuk.
– Köszönöm, s csak arra kérem, ne kerüljön sokba.
– A pap ide ingyen jő, de drágán megy el – világosít fel a kántor.
– Én itt akarok megvénülni – fogadkozom.
– Ne adja az Isten! – kívánja saját érdekemben a jó ember. – Egy-két esztendő mulva már az utódját fogom bevezetni az életbe… Kidében pap-járvány van…
*
Lassan megbarátkozom a néppel is. Még tartózkodók, mert nem tudják ki vagyok. Nekik a pap belül kezdődik és Istenben végződik. Ilyen pedig kevés van és az ilyen is lehullhat Istenről, mint az alma a fáról. Kit a teste, kit a bűne szakít le róla. Furcsán érzem magamat. Egyedül vagyok, de a csendben láthatatlan lelkek, a házaikban rólam beszélő gondolatok vesznek körül és mintha a szoba sötétjében emberszemek nyilnának fel. A jó lelkek melegét ide érzem és ez a fizettség eddigi szenvedéseimért. Az én szenvedő lelkem és az ő szenvedő lelkük találkoznak. Olyan csodálatosan szép ez a néma lelkipásztorkodás.
Soha nem érzett buzgóság hevít, hogy a reám bízott kicsi, eldugott világot meggyógyítsam, a remegő ajkakat megnyugtassam, a háborúra vetett szemek örökös rémületét eloszlassam, a rájuk esett édeseik kiontott vérét letörüljem, küzdelmüket megáldjam; hogy mindenki úgy emlegesse házamat: – Itt jó ember lakik.
Alig várom az első vasárnapot, hogy szóljak hozzuk. Egész héten készülök rá, de a toll nem bírja, olyan súlyos a lelkem és olyan gazdag az érzés, hogy a szó erőtlen kifejezni és minden munkám hiábavaló. Végül is a pillanat ihletére kell bíznom magamat. Arra a csodálatos hangulatra, amely megváltoztatja a beszéd csengését, a mondások értelmét, színét és távlatait, hogy úgy érezze magát mindenki, mintha kinyilott erősillatú virág mellett állana.
A kis templom zsúfolásig megtelik. Kiváncsiak a híveim, hogy mit hoztam nekik.
A szószékről nézem őket. Mennyi arc, mennyi sors és mind ismeretlen! Külön-külön megérinti a tekintetem mindeniket és végül is egyetlen nagy emberiségi arccá válik szédülő tekintetem előtt az egész. Magától jön a textus és háromszor mondom el olyan őszinte, fascináló igazán, hogy a szájak szétnyilnak, hogy útat nyissanak a megtalált emberszivekhez:
„Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok és terhelve vagytok és én megenyhítelek titeket.“
Nem prédikáció, szerelemvallomás volt az én programom a szenvedő emberiséghez…
És jöttek is minden ügyükkel, bajukkal. Mindenük voltam. A betegek jobban bíztak bennem, mint az orvosban. Megtörtént, hogy amikor kötelességszerüen meg akartam gyóntatni, akkor derült ki, hogy a beteg másvallású. Senki komoly ügyben nem határozott, mielőtt tanácsomat ki nem kérte és soha senkinek életemben rosszat nem tettem, nem is akartam. A tiszta lélek boldogságában úgy akartam meghálálni a régóta vágyott szeretetet, hogy kijavítottam magamnak a „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat“ parancsot így: Jobban szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!
Alig telt el pár hét, már minden kicsi ház titkát ismertem és a bizalom szép boldogságát elnyertem. Egyik vasárnap meg is mondottam nekik:
– Én csak most lettem igazán pap általatok Krisztusban, szeretett híveim.
Engem nem a püspök szentelt fel, hanem a ti szenvedésetek, mert a legszebb szertartás letörülni, ha egyetlen könnyet is. Hiszen olyan világ van, hogy még a madár is a tojását csőrében tartja, hogy a veszedelem elől minden pillanatban menekülhessen és földre szorított szájjal kiált az anya, a hitves, a gyermek, hogy a, ki tudja hol – idegenben eltemetett fiú, férj, apa meghallja. Nem a chrisma, nem a fák olaja, hanem az emberek drága kenete, a verejték az én papavató szerem. A meggyalázott emberiség-test az én oltárom és a sok keserüség kelyhem. Kenyerem? Az nincsen a Krisztus testén kívül. Ornátusom a szegénység. Testestől, lelkestől a tietek vagyok és hívjatok szántani, kedveseitek sírjára virágot ültetni vagy sírni segíteni, küldjetek levélként ki a harcterekre, hívjatok bármikor keresztet hordozni, én veletek vagyok a világ végezetéig…
*
A napok teltek, a szenvedések elviselhetetlenebbek lettek. A háború tovább pusztított és irigyeltük azokat, akik meghalnak. Mert meghalni könnyebb, mint élni és – mégis mindennap meghalni. A frontmögötti háború nehéz sebesültjei, jobban szenvednek, mint azok a kórházakban, kötöző és segélyhelyeken. A front mögött mindenki nehéz sebesült. Az asszonyok, gyermekek, öregek, elhagyottak, gyengék rettenetes háborúja volt az, amit megvívtunk, amelyben nem öltünk, hanem megölettünk. A frontmögötti háború a halálraítéltek kivégzése, kik tehetetlenségükkel akarnak győzni, mint maga Krisztus. A szenvedésnek elképzelhetetlen fokozatait ismertem meg. Mindennap egy-egy tragédiát kellett megoldanom. A valóság fekete poétája voltam, ki elfogyott saját költészete lángjában, mint a gyertya. Mindennap történt valami, de sohasem a jó jött hozzánk, hanem a rossz. Az elviselhetetlent mindig az elviselhetetlenebb váltotta fel. Órákat kellett a „Domus historia“ mellett töltenem, hogy győzzem leírni az emberek, a világ tébolyító eseményeit. Biztonságomat nem veszítettem el, mert már mindenütt találkoztam ezekkel a bajokkal és szenvedésekkel.
Igazi első nagy élményem új állomáshelyemen mégis a gyilkossal történt, ami lelkem fenekéig megrázott.
Az ajtóban álltam és vártam a tavaszt.
A fekete vizes földet, ernyedt fákat még ezüst szürkület burkolja, s jégcsipkés a vizek széle, de a megvénült hófoltok felett már kipattant a földből a kihültszívű hóvirág, s mondják, hogy a barka is bontakozik az erdőkben. Hideg, mély sár borította az útakat, halott volt a dermedt füvek hegye, de a jószág a jászlak előtt már fátyolos szemmel bőgött a tavasz után, s a kidei leányok már kacagva meg-megrázták az ablaki virágot, hogy illatozni siettessék.
Már sokáig nem késhetett a tavasz és én vártam az ajtóban, lelkemben titkolt álmaimat rendezve, mikor az uccakapu csattant, s egy bárdolatlan, rongyos, félmeztelen ember jött be rajta. Piszkos, vad óriás. Sohasem láttam eddig. Nyitott mellét rőtre pörkölte a fagy, rongyaiból kilátszó teste reszketett. Nem köszönt, csak felszakadt belőle a csontot-velőt átjáró szó:
– Meghót!
Én a tavaszt vártam, ő a halált hozta.
– Ki halt meg? – kérdeztem.
– Kicsi Kata…
Lehulló, nyiratlan hajától szemét nem láthattam, de sápadt, nagy szája görcsösen elrándult.
– De ember! – szóltam rá. – Beszéljen értelmesen! Ki az a Kata?
Alig lehetett megérteni, olyan halkan mondta:
– Az én egyetlen leánkám.
Mindjárt meg is bánta ellágyulását és kemény gyűlölettel kiegyenesedett.
– El kéne temetni. Délután jöjjön ki, s hajítsuk bé a fődbe.
– Az nem úgy megy, barátom. Törvénye van még a temetésnek is. Bejelentette-e a halálesetet a jegyző úrnál?
Erre a kebeléből elővette az írást.
– Itt van a cédula.
– Jöjjön az irodába – biztattam – hogy vezessem be az anyakönyvbe.
Bizalmatlanul követett. Nézte, hogyan ütöm fel a vedlett, régi matrikulát, s készülök az írásnak. Már emeltem is a tollat, mikor izgatottan megfogta a kezemet.
– Plébános úr! Nem lehetne-e az én nevemre írni ezt a szegény leánkát?
Meglepődve pillantok a halálesetről kiállított bizonylatra.
– Úgy írom, ahogy itt áll: – Kiss Katalin.
– De ő nem Kiss Katalin – ejti le a fejét. – Mert tuggya, plébános úr, azon a cédulán a gyermek az anyja nevin áll.
– Szóval törvénytelen gyermek.
A vad ember rámemelte öklét.
– Még egyszer ki ne ejtse ezt a szót, mert… mert nem tudom mi lesz! A gyermek az én egyetlen aranyam.
Szinte csikorgott minden csontja, ahogy újból összeroskadt, s fejét öklére ejtve bűnbánóan leroskadt a székre.
– Hátha nem lehet, nem lehet! Pedig úgy szerettem volna… Azt gondoltam, hogyha már az anyja miatt szenvedtem négy esztendőt a tömlöcben…
Rémültem húzódtam az íróasztal mögé:
– Igen… hallottam már magáról. Maga az a Lajkó? Az a gyilkos, ki megölte Péter Ferencet?
A férfi dühe újból felvillant.
– A gyilkos?… Azt mondják rólam. Nem baj, no! – enyhült le ismét.
Széles nagy kezével kicsinylően intett.
– Mit ért maga hozzá pap létire. Itt se volt még akkor.
Elhallgatott és én önkéntelen borzalommal kerestem a kezein a vért, homlokán az elpusztított élet Káin-bélyegét. Meztelen mellére úgy néztem, mintha a bűn átsütne rajta és hittem, hogy most mindjárt démonok láncolják a földhöz. Még csodálkoztam is, hogy minden mozdulatánál nem csörren csuklóin a lánc. A gyilkos csak ült kábultan és nem is sejtette, hogy egyetlen vágyam csillogó ámpolnából, tiszta vízben megmosni kezeimet és önkéntelen összemorzsoltam ujjaimat, mint a „Lavabo“-nál, Pilátus nagy, történelmi gesztusával… Megkönnyebbültem, de el is szégyeltem magamat, mikor vértelen, szenvedő arccal, szelid szomorúsággal a gyilkos felállott és két megtört szemével reám nézett ügyefogyottan.
– Hát akkor mikor lesz a temetés, plébános úr?
– Holnap délután három órakor. Korábban nem lehet. De ne menjen így el Lajkó. Én lelkiatya vagyok, mondja el, ami a szívét marja.
A melléig értem a robusztus embernek és elpirultam, mert éreztem, hogy tapasztalatlan kis gyermek vagyok, akin csak egy puszta fekete ing van, a vékony reverenda… És igaza van az embernek. Mit is tudhatnék az élet szörnyű erejéről, egekig csapó tüzéről, vagy csak erről a parasztszívbe fojtott tragédiáról is, melyre a börtön és pokol kapui egyaránt rácsapódtak…
A gyilkos nem törődött tovább velem. Mintha ott sem volnék, halott gyermekéhez tért vissza gondolatban és már önmagának mondta:
– Sírt is kéne ásnom, koporsót csinálnom, – s köszönés nélkül elment.
Mikor a kapu megett eltünt, gyűlölködve sziszegtem utána:
– Mégis gyilkos!… Gyilkos!… Gyilkos!…
Hiába nyugtattam meg magamat, valami névtelen árny a lelkemen feküdt és nem tudtam visszamenni az ajtóba, hogy várjam a tavaszt.
Nyugtalanul aludtam azon az éjszakán. Bolond álmot is láttam, ami lehangolt és egész nap nyomott. A gyilkos Lajkóval és kis leánykájával bibelődtem… Mintha a halott gyermek mezitláb, fehér ingecskében eljött volna hozzám és kért volna, hogy a halottak anyakönyvében írjam az apja nevére. Emlékszem, hogy igyekeztem szabadulni az álomlátástól, de önkéntelen is az iroda tisztára súrolt padlóján a sáros gyermekláb-nyomokat kerestem.
Még az kellene, hogy ezek között a parasztok között pap létemre babonássá legyek.
Egészen megkönnyebbültem, mikor a kántor figyelmeztetett, hogy indulnunk kell, mert messzi van a halottasház.
– Húzzon csizmát és vegyen rossz ruhát, plébános úr, mert az erdő alá kell mennünk a „Kő-likhoz“. Ott pedig olyan sár van, hogy még a bivaly is beledöglik.
Az ingyentemetés miatt bosszúsan szedte össze a kegyszereket.
– Füstölőt nem is kéne vinni. Elég az ásperzórium egy gyilkos gyermekének. Azt is megmártjuk majd a patakban. Úgyis annak a medrében kell kutyagolnunk.
– A halál szent dolog, nagy dolog, kántor úr – feddettem. – És karjaiban mind egyformák leszünk. Gondoljon csak arra, hogy mit szólna hozzá, ha magát is patakvízzel szentelnénk be.
– Mit bánom én, ha holtom után kertet támasztanak is a meredt testemmel – cinikuskodott. – Nem élet ez így, plébános úr!
Tömött harcsabajusza gondozatlanúl lógott le a szája végén, de csakhamar felvidult és hozzákezdett a legfrissebb falusi pletykákhoz. Szótlanul láboltam mellette a sarat és a gyilkosra gondoltam. Gyűlöltem a vérontó parasztot, de ártatlan kicsinyét szántam.
– Szegény ártatlan gyermek! Talán jobb is, hogy meghalt.
– Bizony jobb, – kapott a szón a kántor. – Mi lett volna belőle amellett a gazember apja mellett. Mióta hazaeresztették a tömlöcből, senki nincs biztonságban tőle. Azt se tudjuk kiféle, miféle. Négy esztendővel ezelőtt vetődött a faluba azzal a fehérnéppel. Áldott szerencse, hogy a mult esztendőben elpatkolt az is, bár meg kell adni, hogy szemrevaló, szépséges személy volt. Az a szerencsétlen Incze Feri szemet vetett rá. Tudja, csak úgy, ahogy az ilyen fehérnépre szokás, s az arra megölte. Nem is lesz addig nyugtunk, míg az előljáróság el nem takarítja a faluból… A leánkát valahogy kegyelemkenyéren tartották, de hazajött ez a tömlöc fenekin rothadt gyilkos, s magához vette. Szerencse, hogy elpusztult…
Az út hosszú volt és a kántor arról kezdett beszélni, hogy milyen ferbli-csata volt az éjjel az új gépésszel a szövetkezetben.
Végre megérkeztünk a halottas házhoz. Félig kőbevájt, barlangszerű odú, kemény vesszőből font alacsony falakkal, vályoggal kiverve, rothadt zsuppszalmával fedve. Hatalmas bükkök védik, hogy a szelek össze ne ontsák. Előtte kis irtás, az udvar. Az erdőn tallózott, hullott, vízzel teleszívott ágfa ég a tűzhelyen. A kántor bebúvik az ajtón és szenet mer a thuribulumba. A nyomorúlt kaliba előtt várom, míg az apa két, fejszével nagyolt fapadon helyet készít a kis koporsónak, mely még benn a sötét zúgban fekszik.
Mindössze hárman vagyunk a temetésen és az elhagyott erdő fölöttünk, a puszta mező lábainknál, a távolban pedig a falú, mely kivetette magából a gyilkost, ki hóna alatt drága terhével most előbukkan a „ház“-ból és elhelyezi a kis testet. A fehér karing megremeg rajtam a borzalomtól és ijedten ejtem el a kinyitott Rituálét, amint a koporsóra nézek. Pár szál félig korhadt, lopott deszkából, Isten nevében kapott „felslog“-ból rozsdás, görbe szegekkel van összeütve. Nagy fekete betűk fenyegetnek az oldalán, úgy, ahogy üveget szállítottak benne, mintha a gyenge gyermekholttest felirata volna:
„Vigyázat! Törékeny!“
A borzas, gyalulatlan deszkák résein át pedig teljes fehér merevségében látszik az élet keserüségeitől végleg megszabadult tiszta virágocska. Négy-ötéves mindössze. Egyetlen dúrva, háziszőttes kendering minden öltözete. A koporsó hasadékain át félve lábacskáira nézek és az ijedtségtől szívem a torkomba szökik. A kis lábak sárosak… Halálsápadt homlokomra keresztet vetek, ráhintem a szenteltvizet és a néma csendben feltör ajkaimon a gyászének:
„Sit nomen Domini benedictum!“
A felettünk alvó kopár faágakon hirtelen szél csap át és reánk hullanak a márciusi permetezés tiszta csöppjei. A végtelenségbe küldött szent kiáltástól felriad az erdő, s az avaron neszezés, vadak futása húz át. Nem merek a koporsó fejénél álló gyilkosra nézni és a szertartáskönyvbe mélyesztett szemeim előtt táncolnak az előírás vörös betűi, melyek azt parancsolják, hogy koszorút kellett volna homlokára helyezni virágokból, vagy illatozó, aromás füvekből a test és szüzesség érintetlenségének jeléül… Ujjaim között zizegve fújja a szél a Rituálé vékony leveleit.
Az egész szertartás alatt egyetlen jaj tört fel mindössze a gyilkosból és sohasem fájt jobban a jaj… Csak most látom, hogy míg koporsót lopott neki vagy sírját ásta halottjának, inas fagalyakkal torlaszolta el az ajtót, hogy kóbor ebek, vadak, hozzá ne férjenek a testhez. Nem is test ez, hanem testecske, melyre csak Isten és ezek az öreg bükkök vigyáztak.
Mikor az utolsó keresztjel is eltűnt felette, a kántor rászól a gyilkosra:
– Mehetünk!
Az ember ideges mozdulattal bedobja az ajtón kopott sipkáját, hatalmas karjaival átöleli közepén a halálhajócskát és vállaira emeli. Feje félrebillen és nehány tántorgó lépés után elindítja a menyországba vezető úton.
A furcsa, megrendítő, három emberből és egy halottból álló gyászmenet tovahalad a kietlen, vízmosásos, hólétől piszkos patakmederben. A kántor rázendít a kísérő gyászénekre és nagy időközökben el-elfúj belőle egy-egy strófát. Némán gázoljuk a sarat, vizet. Mögöttünk gyermekével vállain az árvízhordta kövek közt küzködik a gyilkos, csapzott haját a koporsóhoz veri a szél és könnyei beleperegnek a szőke, szennyes patakba. Néha loppal, megrendűlve, visszafordítom fejemet és nem csodálkoznám, ha könyörületből elnyelnék és eltemetnék a felettünk emelkedő part sivár falai.
A falu népe némán, ellenségesen nézte a temetést, s a férfiak keze nehezen mozdult a halottnak kijáró, utolsó föveglevételre, mikor elhaladtunk a zsuppfedeles viskók során.
A temető sarkában a kivetettek közt várt a megásott gödör. Sárgás, kietlen agyagfészek, dudvák, csalán, vadbürkök édesanyja, mely alatt éjjelenkint sírnak a halottak… Mindössze nehány pillanat, s a sokmázsás, köves rögöt rátaszítjuk ártatlan kis testére.
A gyilkos a sár peremén féltő gonddal helyet ásott a rozoga koporsónak a végső pillanatokra, míg a kántor áhítat nélkül parasztkiejtéssel darálta a nyakatekert latin beszédet. Alig ocsúdott reánk a pihenő temető, hogy mit cselekszünk – már nem volt több imádságunk…
Ekkor a gyilkos leugrott a sír mélyébe, hogy elhelyezze fekete üregében a drága gyermek testét; de hiába nyújtózott, kapaszkodott, a kis koporsót nem érhette el. Némán kimászott és az üreg felett kétrét görnyedve töprengett, hogy ne dobja-e le a koporsót, majd hörgő üvöltés szakadt fel elszörnyedt szívéből, mert arra gondolt, hogy a pár szál, rothadt, összetákolt deszkaházacska darabokra törne, s a lehajított puszta testecske a gödör mélyén szétzúzódnék. Újra visszaugrott tehát a sírocskába, s tehetetlenül az égre nézett. A kántor megvető, tiltakozó mozdulattal távolabb húzódott, hogy meg ne kelljen érintenie a koporsót.
Sohase büntetett súlyosabban embert Isten és a föld!…
Az én könnyeim is hullottak, mikor két karommal óvatosan átöleltem a borzas, szálkás deszkaalkotmányt és elhelyeztem a sötét, szűk mélységből felémtárt két gyilkos kar között. Megilletődve, kitágúlt szemekkel néztem, hogy hosszú percekig a gyilkos nem emelkedik fel, s csak zokogó hörgését hallottam. Ki tudja, milyen szavakkal vett búcsut gyermekétől odalenn, a gödör tanuknélküli ős sötétségében… A kántor ingerülten hajlott hozzám:
– Menjünk már a fenébe, plébános úr! – és csak vállatvont, mikor haragtól égő szemeimet belefúrtam.
Lajkó, a gyilkos nem is törődött velünk. Csak vörös, temérdek markai nyúltak ki és vájtak bele a gödör szélére hányt rögbe. Ásója nem volt. Igy hát puszta kézzel, reszkető finomsággal szórta rá a földet a koporsóra, hogy a dúrva hantok a kicsi testet meg ne sebezzék.
Lassan elkészült a dombocska. Cifrára faragott kópjafát szúrt fejtől és meg se köszönte a temetést, többé vissza se fordúlva, eltűnt a sírok között.
Reggelre feltörve találtam az irodát. Nem hiányzott semmi, csak a halottak anyakönyvéből tépte ki valaki az utolsó lapot. Más nem lehetett, csak a gyilkos, ki nem tudta elviselni, hogy nem az ő nevére írtam kis halottját, egyetlen gyermekét, kinek már nem fájt volna a föld alatt a megbélyegzett nevet viselni, de neki boldogságot, új életet, feltámadást jelentett volna.
Istenem, milyen nagy az ember!
*
Az emberek lassankint szépen hozzáédesednek a szívemhez és bennük találom meg boldogságomat. Figyelem csendes életüket, hogyan érik tragédiává. Látom, tisztán látom hova vezet az útjok, de nem segíthetek rajtok. Akármi szépet, jót akarnak: a végin baj lesz belőle, mintha már gyermekkorukban meg volnának babonázva. Itt van, teszem fel a György Emri esete. Szelíd, csendes, jó legény volt. Alig ütközött a bajsza. Örömem telt benne. Minden hívemet úgy ismertem meg, hogy valami rendkívüli dolog történt vele. Egyiket betegség verte le, a másiknak a tehene döglött meg, a harmadik levelet iratott velem a fogságba németül, a negyedik tanácsot kért, az ötödik temettetett… Mindenik megterhelt valamivel, csak ez a legényvirág, György Emri nem. Mindenkit szántam, őt egyszer irigyeltem. Ugyanezen a tavaszon történt, hogy az Emri legényben kihajtott a szerelem. Ezt onnan tudom, hogy esténkint végigment a falun és a hetykére taszított sapka alatt rágyújtott egy nótára, hadd hallja az egész falu. Az érzései bimbót hajtanak szeszélyesen, mint a szegfűbokor ága; ide egyet, oda a mást.
Esti sétám közben találkozom vele. Előttem halad az úton, s csak az ujján pislogó, égő szivart látom. Egy kis zsuppos háznál megáll. Vigyázkodik. Nem vesz észre. A ház árnyékába rejtőzve, csendesen kocog. Az ablak megnyílik s a zajtalan sötétségből fehér, csinos leányfej búvik elő, melyen még rajta van az első álom hamvas melegsége, kúszáltsága.
Kíváncsian várom első érzésüket, fiatalságuk első merészségét.
De csak susogás:
– Emri!
Emri és tovább semmi.
Ismét egy csendes
– Maris,
egy halk
– Emri
és ismét semmi.
Megzavarják. Nagyranőtt férfiárnyékok jönnek ki a sötétségből, csak úgy lábolják a fekete káoszt. Egyikük elmentében odaszól:
– Te vagy-e, Emri?
– Ez én.
Odébb állanak. A lány visszabúvik az ablak közé.
– Jaj, most megtutták!…
– S hát osztán!
Egymás kezét fogják szótlanul. Drága, halk érzések támadnak bennem is és a távolból megáldom őket…
Másnap a kislány kiteszi az ablakba a fuksziát, a muskátlit. Igy mutatja meg a falunak a szerelmét. Az emberek meglátják és mosolyognak.
– Netene! Szeretője van már ennek a kecskebéka leánkának is!
Harmadnap beveszi a leány a fuksziát, muskátlit az ablakból.
György Emrit elvitték katonának.
Nem telik bele három hét, egy reggel az édesanyám jelenti, hogy:
– A vén György Jánosné vár kinn a konyhában. Valami hivatalos írást hozott.
– Jöjjön be!
El is feledtem őket, pedig csak most volt, hogy a fiával eltipegett az erdő széléig és hallgatta, miket hagyogat Emri, hogy mit vettessen a földbe, a malacokból, borjukból mikor csináljon pénzt, s ha megszorúl, kitől kérjen kölcsönt… Mikor pedig senki sem látta, minden fehér kövön sírtak egyet. Mióta kihúzta a lábát a házból a fiú, minden élet összeesett benne. Az örökös csend, imádság, várakozás és könny, beteggé tett benne élőt, élettelent, mindent. A vén némber is a sírja felé ballagott. Fakó, duzzadt arcán rengeteg ránc, mély könnyárkok, piszkos, szürke haja árván lengett a szemébe, földfekete teste meggörnyedt. Az izgalomtól zizeg a papiros a kezében.
– Ha megolvasná, instálom… Idegen nyelven van írva, a faluban nem értenek hozzá.
– Szívesen, György néni.
Első tekintetre látom, hogy a katonai hatóság küldi. A nagy piros bélyegző virít: „K. u. K. Infanterire Regiment No. 51.“
– Ugy-i, az én Emrimről írnak?
Bizalmatlanul figyeli minden szemrebbenésemet.
Alig nehány sor az egész, de ha sűrün tele is volna írva a világ minden papirosa, akkor is ezt a két szót látnám meg rajta legelőbb:
Móhón futom át az írást. Igaz és bizonyos. Jól látok. György Imre hősi halált halt a hazáért…
Az anya arcom minden moccanását lesi. Áldott szerencse, hogy rosszak a szemei, nem látja megdöbbenésemet. A lelkem belül imádkozik a bizonyosság ellen: – Oh, bár ne volna igaz! – Tudom, hogy hiába; mégis megfordítom az írást, hátha nem ennek a szegény öregnek szól, de a betűk nem változnak meg:
„Frau Johann György.“
Az édes anya sürget.
– S mi jót írnak benne?…
Nem birom megmondani a valót. Ha százszor elkárhozom is, hazudni fogok. Hiszen alig pár év, talán annyi sincs és újból találkozni fognak. Addig csak reménykedjék…
– Eltalálta, György néni, elég jót írnak. A katonai hatóság értesíti magát, hogy Imre kitüntetést kapott hősi viselkedéséért…
Belepirulok és ellágyulok. Félek is, mert az asszony csak tovább néz és hogy igézetétől szabadúljak, minden szóra rámutatok:
– Nézze, ez azt teszi, hogy: „Értesítjük“, ez a „helden“ azt teszi, hogy „hősi…“
A megkönnyebbülés elönti szegényt és csókolja az írást, különösen, ahol a „held“ szót mutatom, de minden csókja a másikat, a „Tod“-ot, a halált éri… Bár le tudná csókolni róla!…
– Édes, drága, jó gyermekem! – suttogja boldogan.
Szerető gonddal gyönyörködik. Maga előtt símogatja a levegőt, mintha a fia arca volna. Lehet, hogy látja is. Ki tudja, mire képes egy édesanya? Lehet, hogy a semmiből újra szűlte.
– Hős fiam! Hős fiam!… Legyen hálá a Boldogságos Szűz Máriának!… Helden! Helden!… – mosolyog szüntelen.
– „Tod! Tod!“ – lüktet az én szívem.
Az ajtóban ijedtre rándul a vén asszony és visszatipeg. Körülnéz, hogy nem hallja-e valaki és rémülten kérdezi:
– Hány embert kellett ezért a kitüntetésért Emrinek megölnie?… Mert ha csak egyet is, inkább visszaküldöm. Vissza… Az én házamba be nem viszem.
– Imre nem öl embert – nyugtatom meg.
Az édesanya elpirul:
– Hogy is kérdezhettem ilyent? Az én fiam nem öl embert. Nem úgy neveltem…
Alig várom, hogy elmenjen.
Az úton mindenkit megállít és bodogan újságolja:
– Hallottad-e, Kari? Imre fiam kitüntetést kapott… Most olvasta el az írást a plébános úr. Nincs egy hete, hogy künn van a harctéren s már kitüntetést kapott. Nagy kitüntetést…
Van, aki örül neki, van, aki irigykedik. Csak én félek emberek elé kerülni. Vén György Jánosnénak még a háza felé sem merek járni. Mindennap elsőnek megyek a postára és átnézem a rózsaszín tábori lapokat, hogy nem írja-e meg valaki a György Imre halálát, mert azt a lapot el fogom lopni, akármilyen szívszorongva várják is a hozzátartozói… A halált nem engedem be a faluba… A halál maradjon a harctereken…
A lelkiismeretem nem hagy nyugodni. A halál erősebb, de tovább birkozóm vele. – Hazudtam… De szabadott-e megtennem?… Az édesanya szíve megszakadna, ha megtudná a valót… De szabadott-e a szegény halott lelkiüdvösségét megfosztanom az anya imádságától…
Másnap gyászmisét mondtam György Imréért. Ez sem nyugtatott meg. Az én imádságom kevés és bűnös, mert én hazudtam, amit előbb jóvá kell tennem. Hogy is mertem addig a szentmiséhez járulni? Hiába akartam magamban a tökéletes bánatot felindítani, nem volt tökéletes… Más megoldást kerestem. A legközelebbi vasárnap az istentisztelet után letérdeltem az oltár lépcsőjére és azt mondottam:
„Imádkozzunk egyik testvérünkért, ki hősi halált halt a harctéren!…“
Mosolyogtam magamban. Igy. Most az egész falu imádkozik szegény György Imréért.
„Isten, ki élet-halál ura vagy…“ – kezdettem, de csak asszonyi zokogás volt a válasz. A férfiak, öreg emberek erőtlenül reszkettek. Csak most vettem észre, hogy mindenki a maga fiára, férjére, apjára gondol és azt hiszi, hogy érte imádkozunk. A templom szentségében nem merték kérdezni, hogy ki a halott, csak a félelem, a balsejtelem és döbbenet igázott le mindenkit.
A halál bejött a templomba és én nem mertem kimenni. A szertartás után tovább imádkoztam, míg mindenki eltávozik, de senki el nem ment. A nép némán és fehéren várt a padokban, míg kilépek az ajtón. A templom előtt egyszerre rohantak meg:
– Ki a halott?…
Meg kellett mondanom.
– Szegény György Imre esett el, de jó emberek, tartsátok titokban az édesanyja előtt, mert megszakad a szíve, ha megtudja. Azt hiszi, hogy kitüntetést kapott… Ne legyetek kegyetlenek hozzá… Úgyis maholnap meghal ő is, s az égben találkoznak…
Az emberek eloszlottak.
Ettől kezdve az egész falu titkolta a György Imre halálát, csak valami csodálatosan szép dolog történt. A tehetetlen öreg asszony helyett ismeretlen kezek felszántották a kicsi földet, be is vetették. A szomszédok ellátták tehénkéjét. Ha valaki kenyeret sütött, tyúkot ölt vagy jobb falathoz jutott, radinát vitt belőle az öregasszonynak:
– Kóstolót hoztam, Mari néni.
És Mari néni boldog volt. Mútogatta a zsidónál berámáztatott halotti értesítést.
–… Kitüntetést kapott. Ide, az ágyam fölé akasztottam, hogyha meghalok, utolsó percemben is lássam…
Ismét nyugodt voltam. A halott fiú dolgozott itthon.
A halált legyőztem.
Az emberek még nagyobb bizalommal jöttek hozzám. Irtam tovább a leveleket a hadifogságba, hadisegélyekért veszekedtem a hatóságokkal, tanácsokat adtam, a szegényeket istápoltam, tehetetlen öregeknek dolgozni segítettem, bajuk, bánatuk ellen könyörögtem, minden hajlékban ott voltam, csak öreg György Jánosnétól rettegtem.
Hiába rettegtem, a halál mégis bejött a faluba, mint minden faluba.
A falu népe kint dolgozott a határon, mikor egyik sebesült katona szabadságra érkezett és a halál az ő mankóján szökött be. Elsőnek György Jánosnéba botlott.
– Nem találkoztál-e az én fiammal? Nem üzent valamit? Már hónapok óta nem küldött levelet.
A katona önkéntelenül is elárulta a tragédiát.
– Ne várjon több levelet, Mári néni. Nem ír Emri több levelet ebbe zánti világba.
– Mi történt? – sikoltott az öreg anya. – Tán csak nem hót meg? Mondj igazat te, mert nem segít meg az Isten, ha újból visszamégy a harctérre…
A katona lehajtotta a fejét, s a szegény asszony elgyengült az úton.
Másnap szemrehányó szomorúsággal elvánszorgott hozzám s letett egy koronát a megtört, szomorú vénasszony.
– Rosszul olvasta el, plébános úr az írást, mert szegény Emri fiam bizon meghót, nem kitüntetést kapott… Ezt a pénzt misére hoztam a lelkiüdvességiért…
Ez a könyv az ERDÉLYI SZÉPMÍVES CÉH negyvennegyedik kiadványa; IV. sorozatának 13–14. számú könyve. Nyomtatta a CONCORDIA-NYOMDA Garamond-antiqua betükkel. A szedést FUCHS IMRE, a nyomást MAROSÁN ISTVÁN vezette. Kötése ROHONYI ANTAL könyvkötő műhelyében készült.
E könyv első kiadása kizárólag az ERDÉLYI SZÉPMIVES CÉH tagjai számára készült.