Isten igájában I.

Ezen az éjszakán meghalt Adorján Ferenc negyedéves teológus, aki segített nekem a kék reverendát felölteni és azt tanácsolta, hogy tűkör helyett a Mária szemeiben nézzem meg magamat. Mindent elsöprő, hatalmas élmény volt az ő tragédiája.

Kemény testü, ragyogó, piros arcú csiki fiú volt Adorján Ferenc, mikor a theológiára jött, ahol a zárt, kis élet kinyílott. A magasságokba emelkedés örök vágya kínozta. Fénybeborult szemekkel még a harangkötélen is égbe mászott, s az életszentség négy év alatt megette a testét. Tüdővészes, száraz, szép fiú volt. A teste már életében halott, hideg volt, mint a szürke békáé, amely a saját lábain előbb földdé válik, s azután már csak félmarék porrá omlik. Mikor a spirituális közölte, hogy felszentelését el kell halasztania, s igérte a püspök nevében, hogy szanatóriumba küldik, többet senkihez sem szólt. Néha a betegszobában felugrott ágyában, s önkívületben úgy kiáltozott, hogy mind felriadtunk:

– Ott! Ott!… – lobogott a haja. – Ott a fekete messziben van Székelyföld… ahol villámok tüzesítik a levegőt, s az én testvéreim nyoma tündöklik a porban. Isten! Isten! Nekem haza kell mennem, mert ha nem, meghal ott az élet!…

Máskor nagy, méteres fekete keresztjét maga mellé tette az ágyba, s az ezüst Krisztus-korpuszhoz beszélt fennhangon:

– Élni akarok, Uram! Tizenkét esztendeje várják odahaza, hogy felkenjék ujjaimat. Sohasem játszottam. Szegény fiú vagyok. Rongyokban értem ennyire s könyörületből vagyok, aki vagyok. A fejem fekete a gondoktól, állandó retegésektől, nekem élnem kell, drága Jézusom, mert engem otthon várnak, Uram!…

Később az éjszakai önkinzások is megszüntek. Csendesen feküdt ágyában, s arcán némán folyt a könny. Ha kérdezték, csak felnézett, de nem felelt. A végzetes napon mintha ereje hirtelen visszatért volna. Estefelé felkelt és felöltözködött. Sovány, magas és komoly volt, mint egy viasszal ragasztott szép halálfő. Szemei körül beteg fény reszketett. Egyik ólom-körök közé vert ablaknál megpihent. Kék reverendáját elöntötte a holdfény, orcáját a halál. Érezte, hogy az alvilág kutyái marják már a sarkát, de mosolygott, mikor az estikönyörgés után nesztelenül, a szilenciumot őrizve, hálótermeinkbe vonultunk előtte. A buzgóságtól, stúdiumtól, túlságos lelki-benyomásoktól minden nap sorvasztva, hamar álomba merültünk.

Éjfél körül történt, amikor Krisztus nesztelenül megvizsgálja gyertyalelkű fiait, s közeledtére a kőkripták lakói kiugranak, az ablak vasrácsaiba kapaszkodó ördög pedig hanyattesik, vissza a pokolba.

Éj van, s az Isten nyugodt.

A beteg fiún nagy izgalom vett erőt. Szédülés fogta el, ahogy beletekintett az ég mélységeibe. Megrogyó lábait feszítve, betántorgott a kápolnába. Tapogató ujjai nyomán aranyfoltok maradtak a falon.

A rekedt, tömjénfüsttől fulladt oltáron felgyújtotta a gyertyákat. A félhomályból szobrok világítottak elő, az öröklámpa nyugtalan, piros virágokat nyitott a falon. A sokszemű kherubok lassan ébredeztek, s azon tűnődtek, hogy miféle viziókban részesül ez az oltár lépcsőjére zuhant gyermek. A kápolna misztikuma eltölt mindeneket. A szenteltvizes edényre egérke kúszik, s meghinti homlokát. Így gyógyítja a fájó fejét. A hófehér, drága oltárabroszon angyalok táncot lejtenek finoman, színesen. Szűzanya ölében Kicsijézus a gyertya lángjába mártja lábujját és saját csodájával játszik…

– Csak egyszer akarok misézni! – sóhajtja a beteg fiú.

Félelem borzongatja, hiszen tiltva van, de Szűzanya mosolyával biztatja, a hatszárnyú szeráfok is unszolják. Nem bir ellenállani a vágynak. Káprázva a reggeli miséhez előkészített szent ruhákhoz vánszorog és halálsápadtan felöltözködik.

Feje, szíve zeng és a belső varázsban végtelenné tárul a kis kápolna. A képek kékes fényt kapnak, s mikor az oltárhoz tántorog, Mária trónusa a magasságokba emelkedik, s lábainál a kettétiprott kígyó újra eggyé forrik. Jézus sebei vértől patakzanak, a pufók angyalkák introitust fújnak; a fiú-pap boldog és mosoly veri át hervadt ajkait…

Forró leheletétől reszket az arany paténán emelt hostia, de ekkor, a magasságokban valami zengve megszakad, karjai ernyedten lehullanak, mintha az emberiség láncai húznák alá, csontjai kihülnek, erőszakosan szétrántott szájába vér-buborék tör fel és sós vériszapban akad el a nyelve.

– Mi ez? – ijed meg.

A következő pillanatban elbűvölten belemered a kehelybe, amely szédülő tekintete előtt hirtelen mélyülni kezd, mintha minden kiontott emberi vérnek akarná öblét odatárni, s arany faláról a világ gyásza verődik vissza a mélységében nyugvó Isten szemeibe…

Még sejti, hogy most meg kellene csókolnia az oltárt, de feje tétovázik, homlokredői elsötétülnek, öklei az oltárasztalra dobbannak, s a végsőkig feszített gyermek-szervezet szép sugárban ráönti a vért a félig elmondott misére…

A gyertyák lassan lángot váltanak és szépen hozzá szállanak a halotthoz. Ismét csend lesz, s az alvó házat újra láthatatlan hatalmak őrzik. Az öles falak boltívei alatt patinás szentek talányaikon töprengenek, s a sűrűn függő feszületek kínjait glóriába vonja az éjszaka…

Hajnal felé a tépett felhőkön áttör a derengés, s a fák teteje lassan zúgni kezd. A dormitóriumokban szörnyen kopottak és sárgák a nép apostolkái, mintha mindeniknek ágya alatt volna már a koporsója.

Ijesztő latin szó kiált bele a félhomályba, a szokásos költögető forma:

„Laudetur Jesus Christus! Surgant omnes reverendi domini fratres!“ – Dícsértessék Jézus Krisztus! Keljenek fel mindnyájan, tisztelendő urak, testvérek!

Rémülten látjuk, hogy a Páter Rektor is a terem közepén áll, s kopasz fejét ingatva, nyugtalanul figyelmeztet:

– Isten jónak látta meglátogatni intézetünket. Adorján Ferenc testvérünk meghalt az éjszaka…

Félig énekelve, rákezdi az imát:

„Requiem aeternam dona ei Domine et lux perpetua luceat ei…“

A megdöbbenéstől kihült szívvel és szájjal folytatjuk a zsoltárt és a félelemtől reszket rajtunk a hálóing.

A véres kápolnát bezárták. Kilenc órakor hosszú szótlan sorokban fehér karingben átvonulunk a kathedrálisba.

A hatalmas kőoszlopok árnyékában tompán megszólal az orgona és újra kezdi a Requiemet. A történelmi falakról penészvirág hull reánk, s az ötven kék-fiú riadtan bukik a halottak officiuma fölé. A gótívek alatt romlott a levegő. A nagyprépost fogatlanul cikornyázza a gregoriánt. A többi stallumba-száradt, pergamentum-kanonokot nem érinti a halál…

Ekkor felcsap az orgonán a világ legszörnyűbb jóslata, a „Dies irae“, amitől kripta-köd és szürke por tölti be a mély templomhajót. Fizikailag, összes érzékeinkkel, minden izünkkel átéljük a zord fenségű igét. Testi szemeinkkel látjuk, miként omlik hamuvá a mindenség és a háttérben ott áll a pogány tanú, a hegyesorrú, véresingű, szikár Sybilla Dávid mellett… Szájunk kiszárad, ahogy kikárogjuk magunkból a világ nyomorúságának és bajainak nagy szavát, a „calamitas“-t… A vers rithmusával együtt lüktet könyörgő szivünk.

Az örök tűz visszfénye homlokomon játszik és meg vagyok rendülve…

Csak az orgonatest mögött kacag a félkegyelmű Fliki, a fuvónyomó, soványan és hülyén, mintha komájával, a halállal szórakoznék.

*

Mire hazatértünk, Adorján Ferencet már felravatalozták. Négyenkint, felváltva adoráltunk mellette. Már az ég lehellete borította fagyott alakját, s szálas gyertyák emelkedtek a fekete pompa fölé. Derékig térdeltünk a padlón terjengő hullaszagban, s tiszta imákat pergettünk… Titokban azonban mindenikünk önmagára gondolt és örült, hogy nem ő ül a Szent Mihály lován. Lelke mélyén mindenikünk kis Rómának érezte magát és meg volt győződve, hogy ha majd rá is sor kerül, pótolhatatlan világ rothad el benne.

Ártatlan és kedves volt ez a gyermek-együgyűség, ahogy komolykodva beszéltünk, idegen problémákat elintéztünk és belül büszke volt mindenikünk, mintha reggelenkint mi itatnók meg azt a szamarat, amelyen az Üdvözítő bevonult Jeruzsálembe.

A fellengző mámorból csak akkor ébredtünk a valóságra, mikor a temetésre megérkeztek a halott szülei. Két egyszerű, tusakodó, szegény székely. Sírva fakadtunk, mert mindeniknek eszébe jutott, hogy őket is ilyen édesanya vetette világra, s ez a hóttoshóttig szegény ember az ő apjuk is. A nép sivár sorsa reánk vetette árnyékát. Tájékozatlanul néztük egymást és gyermekként fogóztunk a meghasadt életű paraszt édesanya szőttes szoknyájába, aki sírni sem mert a püspök, méltóságos papok láttára. Félt, hogy könnyei bepiszkítják a kápolna ragyogó köveit. A temetés alatt mégis fel-feltört a zokogás, de vén párja minden jajdulásra elborultan rákiáltott:

– Ne sírasd, Ámáli! Nem a te fiad vót, az Isten fia vala!…

Kicsit ő is haragudott az Istenre. Lemondóan billentett a fejével a temetés végén:

– Heába nevelém a bornyut az első misédre!

Kinn a papépület sarkán aztán az asszony lerogyott a fia holmijából kötött batyura, de ezt már nem láthattuk, mert a folyosón végigharsant a csengettyűszó:

– Silencium!

Ismét súlyos, epesztő csend lett. A papok, szellemek, kisértetek helyükre oszlottak…

*

A püspök háromnapos lelkigyakorlatot rendelt el.

– A haláleset után fogékony, lágy a fiúk lelke, mint a viasz, – mondotta a nála tartózkodó P. Búsnak. – Most maradandóvá lehet tenni bennük az életszentséget és hivatást.

– Optime, Kegyelmes Uram! – helyeselt a szikár, vén lazarista, akinek a hírétől is előre fáztunk.

Hegyesorrú, titokette, egészségtelen arcú, magát szerényen sokratartó, püspökök kedvence, tudós barát volt P. Bús Felicián. Német egyetemeken szárított lelkű, szenvedélyes dogmatikus, tipikus könyvkeresztény, aki a szellemi hierarchia szféráit soha el nem hagyta és akire kitűnően talált a gnosztikusok mondása: „Ismerjetek meg mindenkit, de senki se ismerjen meg benneteket…“

Aznap este már megtartotta a bevezető szentbeszédet. Könnyű volt velünk elbánni. Olyan fáradtak és laposak voltak a fiúk, hogy feketedő füleiknél fogva mind az ötvenet bátran fel lehetett volna szegezni kép helyett a falra. Összeroskadva ültünk a padokban. A spirituális, hogy minden percet felhasználjon, míg a páter jön, a félhomályos kápolna sarkában térdelve, ránk szólott:

„Carissimi! Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

És mi kerestük a bűneinket, míg bekopogott Bús páter és röviden meditált az oltár előtt.

A kápolna zúgaiban még ott bújkált az Adorján Ferike ritkás hullaszaga. A szószékből szenvtelenül nézett P. Bús olyan öntudattal, mintha kegyelemből most ereszkedett volna a világ romjai fölé a közönséges emberek közé. Látszólag gyönyörködött a dermedt fiúkban, de látása hirtelen megvakult, szemöldöke gőgösen felhúzódott és ujjaival a padlóra mutatott:

– Halott testvéretek koporsójának árnyéka még el sem tűnt e helyről és ő már megítéltetett. Megvizsgáltatott, hogy tanítvány, vagy Judás volt-é…

Fakón, reszketve zsugorodtunk össze. Követni sem birtam az ellenállhatatlan beszédet, s csak az emelt igék vágtak végig öntudatomon:

„Pap akarsz-e lenni?… Van-e köztetek Judás?…“ – harsogott a barát.

Természetesen mind Judásnak éreztük magunkat.

„… mert most kell választani az erény és erszény között…“ – dörgött a lazarista és vörös nyaka kinyúlt a gallértalan talárból.

Respiriumokat tartott, hogy kemény szavait jól igya be a lelkünk. Lesújtottan emeltük fel fejünket a beszéd után. Egymásra sem mertünk nézni. Három napig kell ilyen hangtalanul, saját szivünkbe elásottan élni. Volt, aki a kápolnában sírt, mások a hatalmas épülettömböktől szűkre határolt kis négyszögű udvaron sétáltak nesztelenül. A nevek megszüntek és nem mertünk a szép estben gyönyörködni. Hiába lengtek a virágos, illatos ágak arcunk elé és hívták dalra egymást a tücskök, hunyorgott fejünk felett barátságosan a sok tiszta csillag…

P. Bús este szobájába temetkezett és várta, hogy lelki tanácsért hozzá forduljunk. Sokszor elmentem ajtajáig, de mindig visszaborzadtam és örültem, hogy mások nyitottak be hozzá. Egyetlen gyertyaszál világított a térdeplőn és nyakába vetett puszta violaszín stólával előtte ült a szerzetes. Fehér kezével némán helyet mutatott a belépőnek, majd felragadta a gyertyát és a kispap arcába világított, míg hideg, mozdulatlan szemekkel, hosszan végigfürkészte…

Úgy jöttek ki tőle társaim, mint a halálraítéltek. Ki tudja, miféle nagy, belső tragédiák zajlottak le a rideg cellában. Elhagyottnak és kivetettnek éreztem magamat, mint akinek a világon senkije nincs és minden perc közelebb sodort a kétségbeeséshez. Rémülten gondoltam mindenre, ami valaha az életben kedves volt, – nem használt. Az imádsághoz menekültem, – nem enyhített. Egész testem erőtlen és sárgaszínű volt a gyötrődéstől. Éreztem, hogy belepusztulok, ha valami nagyot nem cselekedhetem, le nem rázhatom magamról a fekete igézetet… Szörnyű sikoltás készült kitörni belőlem, majd zsebeimet tapogattam, hogy felgyújtsam a papneveldét, de nem volt gyufám. Egyetlen enyhítő, megértő, vígasztaló, jó szó meg tudott volna menteni, de nem emberek, csak néma árnyak tengtek-lengtek körülöttem vakon, belül betegen… Később annyira gyötörtem magamat, hogy gondolkodásom is megbénult, homlokom megvastagodott és nem tudtam, hogy mi történik velem.

– Lelki szárazság, – biztattam magamat leverten. Új szédülések, új rohamok jöttek és ma sem tudom, hogyan történt, de minden elhatározás, akarat nélkül bementem a zeneterembe, kezembe vettem a hegedümet és a sírok mélységén túli szent csendben elszántan felzendítettem…

Az első hangokra mintha szétszakadt volna bensőm: A vonó kiesett kezemből és megkönnyebbülten felkacagtam. Azután nem láttam, nem hallottam, csak játszottam és a fejem zsibongott, mintha arcom minden pórusán vércsepp reszketne, táncolna örömmel a hegedű hangjára. Elfagyott szivem újra dalolni kezdett. Megenyhültem, feloldódtam és boldog könnyeket sírtam a hegedű zengő, szép fájára… Nem törődtem sem jövőmmel, sem püspökkel, sem baráttal, csak éreztem, hogy hideg ujjaim átforrósodnak, testemet idegen ritmusok rázzák és nem az én, hanem valami ismeretlen erő játszik a sötét teremben az én testemen által…

Arra se tértem magamhoz, mikor megbotránkoztatott társaim reámgyújtották a villanyt és a főduktor magából kikelve, kérdőre vont:

– Tisztelendő úr! Megőrült? Mi ez? Azonnal hagyja abba!

Csak a szemem villámlott feléjük és nem mertek közelembe jönni. Én pedig játszottam tovább… A hegedüm mellébe temettem minden szenvedést, szegénységet, megalázást, bajt, bánatot és játszottam magamnak ifjúságot, boldogságot, álmot, otthont és virágot, egész új világot…

Akkor is játszottam, mikor társaim a spirituálist hívták, aki először szigoruan feddett: – Mi ez, Carissime? – Majd megfogta kezemet és ágyamba vezetett.

Hiába vette ki azonban a spirituális úr kezemből a hegedüt, ágyamban és álmomban is tovább játszottam. Verejtéket gyöngyözött a testem, de tűzben égő szemeim – mint mondják – egész éjszaka nyitva voltak, mosolyogtam, s felülve a párnák között, hegedültem puszta karjaimmal a rémült világnak és ajkamat illatosnak éreztem, két arcom piros volt, mint két boldog rózsa, a hús nehézsége lehullott rólam, s hiába fogta a félszemű doktor a pulzusomat, új dalokra vezettem a láthatatlan vonót, a vonó pedig engem és azon az éjjelen boldog, tiszta emberré szült engemet az idők szent, ismeretlen dala…

Másnap kissé kimerülten, de nyugodtan ébredtem. A doktor azt mondotta:

– Bámulatos szervezet!

A spirituális így intett:

– Adjon hálát a jó Istennek csodálatos megmeneküléséért!

A püspök kereszttel jelölte meg homlokomat:

– Különös kegyelemben volt részed…

Társaim, kik arra vártak, hogy a botrány miatt kicsapnak, irigykedtek; én pedig örültem, hogy senki sem sejti a bennem végbement valót…

*

E pillanattól kezdve hittem önmagamban. Felderült a lelkem és külön, rejtett világot alkottam magamnak. Már részem volt belső örömekben, az ég izgalmaiban. Észrevétlenül változtam meg. A sok szépség, az állandó kontempláció, a fenséges szimbólizmus, mely minden kis mozdulatnak, színnek, jelnek, szónak végtelen távlatokat adott; csendesen munkált bennem. A templom művészete, a megismert igék tisztasága, a hit természetfölötti világa, a mélységes vallásrendszer megismerése, a szellem és élet tökéletességének gyönyörű útjai most már boldoggá tettek. Szentségek fénye ragyogott homlokomon és a hostia íze tette illatossá naponkint szájamat. Az enyém volt, amit Aristoteles sejtett a θεωςίατῆς αλῆθειας a boldogság alapja. A falak sápadtra szítták arcomat, vonásaim megélesedtek, ujjaim hosszúak és hústlanok lettek, mintha sírból kölcsönöztem volna őket, de az ifjúság szépségét nem birta elhervasztani a sok bűnbánat és sűrű keresztvetések. Minden szelid és szép volt, még a halált is mosolygónak és jótevőnek láttam kedvenc szentjeim példája nyomán… Voltak pillanatok, mikor vágyódtam úgy kimúlni, mint ők. Különösen este lepett meg ez a hangulat, mikor a kápolnában egyedül visszamaradtam és a belopott papirosra felírtam frissen született gondolataimat a martyrologium különös halottairól. A vértanuról, ki szelidséggel becsmérelte a tiránnust, ki a Pontus mellett ülve szenderedett el, ki lábon állva alszik a Codex miniatürjében, ki vérszopó farkassal ásatta sírját, ki aranypaténán nyugszik, ki meghalt 41 himnusz után, ki kezét, mint viaszkfedőt keblére helyezte és ki szemével függesztette életét az égre: – Lux ecce surgit aurea – és felkél az aranyfény!…

Jól esett a középkori gyertyalobogás. Pergamentumforgató ifjú szerzetes voltam, kinek a láncos könyvek láncát a lábára lakatolták, vagy a boltív alatt meghajolni kényszerülő temérdek testű névtelen művész, ki lehelletével lehelte fel a viaszt, hogy eltalálja a Clara Santa arcszínét, a salétromot virágzó cellában. Életeket és embereket álmodtam és megtörtént, hogy éjféli órán az oltár előtt a kápolnában írtam hajnalhasadtáig sajátos történeteimet és ládám fenekén elrejtettem őket… Feledhetetlen boldogság volt. Megtörtént, hogy séta közben virágokat, füveket, lombokat szedtem, fák tövéről mohokat szakítottam, és a kápolna földjén gyermekesen elrendeztem, mert a tavaszt akartam leírni és ilyen kis primitiv világteremtéssel alkottam magamnak tavaszt, amely a valóságos tavasznál is szebbé lett az extázis lendületében. Hiú, romantikus, naiv, világi dolgok voltak bizony ezek, nem illettek Isten hajlékába, de csak itt írhattam zavartalanul. Nem volt legenda, csak kényszerűség. Hiába. Szegény embernek az Isten térde az asztala.

Különben látszólag eseménytelen volt az életünk. A szív és a mindennap pontosan megszólaló csengettyű egyformán elkophatott bele. Ha látogatók jöttek, – tudatlan, nekünk idegen világi emberek, – csodálkoztak is a mi életünkön, mert nem is sejtették zárt világunk titkait, nem ismerték az „actus internus“ a belső cselekedet nagyságát, gazdagságát, bőségét. Nem tudták, hogy a belső világ nagyobb a külsőnél és ebben van a boldogság titka is. Rám is úgy hatott ez a megismerés, mint a kinyilatkoztatás, mikor először elolvastam a száraz meghatározást, hogy miképpen oszlanak fel a cselekedetek külsőkre és belsőkre, természetes és természetfelettiekre és értelmét vettem, hogy a legegyszerűbb kis mozdulat, vagy gondolat ethikai értékét a végtelenségbe emelheti az útszélen rothadó koldus is az „intencióval“, a szándékkal és érzéssel, hogy miért, vagy kiért teszi. A csodatevők hatalmát kapja meg általa minden ember… A villám szép, de csak pusztít, az árvíz, tűzvész, vihar, bolygók kataklizmája, az elmúlás, születés, háborúk, az élet hideg külső effektusai mind nem érnek fel egyetlen közömbös emberi mozdulattal, melyet szeretetből végzünk. Egyetlen fáradt emberi kéz több és fenségesebb Salamon összes kincseinél, ha övéiért, azokért lett fáradt, akiket szeret. Felfoghatatlanul naggyá és természetfölöttivé válik pedig akkor minden moccanásunk, ha Istenért, a legfőbb jóért történik. Ahogy a jó és szép így megnemesíti a belső és külső cselekedeteket, éppen annyira beszennyezi a bűn… Mennyi tragédia és mennyi élet zajlik le minden emberben anélkül, hogy sejtenők…

Az ember is olyan, mint a madár, mely a félvilágot berepüli, míg valamelyik zúgban megleli fészkének helyét. Az én életem, boldogságom, hivatásom, emberi és szellemi értékének, világnézetének, földi életemnek fészke így lett minden emberi és isteni bölcsesség legnagyobbika, a szegények egyigaz kinyilatkoztatása, a belső cselekedet…

Boldogan szállottam rá az arany galyra.

*

Év végén elégedetten adta át a spirituális a dimissurialét, az elbocsátó levelet.

– Nyugodtan bocsátom magát haza, fiam. Maga már bensőleg pap.

Én is azt hittem akkor. Csak későbben eszméltem rá, hogy nem pap, hanem költő lettem, kifejezhetetlen világok és érzések költője.

… De csak most tudom, hogy papnak, vagy költőnek lenni ugyanazt jelenti.