HARMADIK FEJEZET
A fiúk örvendezve készültek haza. A szabadság gondolata felvídított mindenkit. Egész esztendőben az otthon álmaihoz menekültünk és most mindez megvalósul. Isten kedvenc suhancai voltunk, kik rossz nadrágban fáztunk jövőnktől, de az utolsó napon a legsápadtabb arc is megszínesedett. A szűrke, lázrágta, néma nyelvek feloldódtak, a vak folyosók is kivilágosodtak és minden azt zengette, hogy hazamegyünk. Ártatlan örömök várnak ránk és kis hiúságok boldogítanak.
Az utolsó napon megfagyott bennem az öröm. Úgy búcsúztam minden szöglettől, mintha sohasem látnám viszont és világosan éreztem, hogy hiábavaló volt minden eddigi küzdelmem. A theológia szépséges szent hajléka összeomlott bennem.
A vonaton le kellett hunynom a szemeimet, hogy ne lássam a nőket, de minél jobban küzdöttem ellenük, annál forróbban vágytam utánuk.
– Ha a nők nem volnának, – sóhajtottam, – én lennék a világ legtökéletesebb papja.
Hiába gondoltam a szent szűzekre, a kasztitász gyönyörű hordozóira, egyetlen szép leány látása lehúzott a mennyekből és pirultam magam fölött. Százszor elrontottam a képüket, de a vér mindig újra építette, láthatalan és tiszta szerelmek támadtak bennem és ábrándoztam a „szép leány“-ról, ki tökéletes és akinek nincsenek csunya testrészei. A hervadt emléknőcskék most újjáébredtek, mint a jerikói rózsa a harmattól.
Otthon az első napok örömei azonban tiszták és üdék maradtak. Mindenki szeretett, becsült, tisztelte a reverendát. Boldog voltam, mert boldog az együgyű, ki nem látja mások boldogtalanságát. Honnan tudtam volna, hogy ezek az egyszerű emberek mindennap a verejtékükkel ragadnak a földhöz és a rájuk mászó bogár elpusztul a szivök felett. Nem ismertem a rémes hatalmakat, melyek a kontyos fedelű, szegényes gerendaházakban, a hegyekben, tüzük táncos virágjában uralkodnak.
Később tisztán láttam a valóságot.
A székelyek átkozódva hajszolták barmaikat és magukat, szűkösen éltek és dúrván szeretkeztek. Az urak politizáltak, az asszonyok irigykedtek és megszólták egymást, a kisasszonyok rikítóan öltözködtek és az érettebbek titokban szerettek volna elbukni.
Idegen ritkán jött a faluba, az is vagy ügyvéd, vagy orvos volt. Egyik vasárnap a vármegyei urak vadászat ürügye alatt bolond dáridót rendeztek. Utána egyik tanító hosszasan szalmaözvegy volt. A vén plebános feje is sokáig zúgott és szégyelt velem találkozni, aki szintén brudert ittam az urakkal.
– Nagy kutyaütés volt, – mondották egymásnak az urak és tovább szidták a kormányt.
A könnyelműség észrevétlenül kapott el. A bőséges havasi élet megszínesített, a kék reverenda ragyogva feküdt testemen, széles mellemen és lepkék keringték körül fejemet. A lányok boldogan néztek utánam a függöny mögül.
Néha sétáltam velük és azzal áltattam magam, hogy csak nők között lehet finomodni. Ragyogóan és tüzesen mondottam az apjuknak: „Szervusz!“ és ártatlan bókkal traktáltam a leányukat.
Nappal jó fiú voltam, de este felborult a nyugalom. Üresség, céltalanság, névtelen vágyakozások leptek meg. Ilyenkor kimentem a falú fölötti kerek dombra sétálni és sokáig elidőztem. Két karomat fejem alá téve, hanyat feküdtem és bensőmmel küzködve, néztem a csillagos eget.
– Hogyan van az – vitáztam magammal, – hogy ki tudjuk jelölni az égen, hol jőjjön el a Megváltó, de magunknak nem birunk sehol nyugvópontot teremteni.
– Mit akarsz velem, Istenem? Tégy igazat! – lázadoztam. Miért érzem kitaszítottnak, magánosnak magamat, mintha szülőföldem is megtagadott volna? Alattam sír a föld, fölöttem szomorú a felhő, jaj és szerelem, élet, öröm, bánat, minden csak metafizika. Addig él, míg nyilvánítom. Értelmem tudta, hogy téves és kicsinyes ez a gondolkodás, de csak ez esett jól. Hiába ismertem a filozófiai és vallási rendszereket, egyik sem segített, idegen volt reám nézve.
Egyik éjszaka aztán elviselhetetlenné nőtt életszomorúságom. Fehéren, elcsigázva, emelt öklökkel állottam a falú fölé görbülten és rágondoltam Évára, első gyermekálmaim leánykájára… Milyen jó volna, ha most megsimítaná forró homlokomat, hogy megnyugtatna. Piros ködbe veszett józan látásom és mihelyt egyetlen lépést tettem feléje, többé képtelen voltam a romlás útján megállani.
Tudtam, hogy tiltott dolgot cselekszem, de nem tudtam uralkodni magamon. Rohantam a házukhoz. Névtelen, ellenállhatatlan vágy húzott és minden lépéssel újabb álom takarta el józan látásomat, az emberi ellenállás megtört bennem. Mindent feláldoztam a pillanatért.
– Haljon meg a világ, pusztuljon el minden! – kiáltottam hangosan, túlzottan és egész úton nem láttam senkit és semmit. Nem vettem észre, hogy emberek rohannak utánam és a házak előtti padokon csendesen ülők ijedten kérdezik egymástól, hogy mi történt. Rohanásommal a fél falút felébresztettem, de nem bántam, csak rohantam és forró kézzel belöktem a leány kapúját.
– Éva!
A zajra a szép leány előjött és rémülten megállott az ajtóban, a lámpa fénykörében. Feléje rohantam, de ő felsikoltott.
– Mit akar? Apáék nincsenek itthon. Azonnal menjen Jóska – didergett. – Én menyasszony vagyok. Istenem, ha valaki meglátta!…
Elrémültem, kínosan kijózanodtam, hebegtem valamit és bűnnel leöntött arccal elmenekültem.
Az éjjeli sikoltástól láthatatlan szomszédok mozogtak, utánam néztek, fejcsóválva lassan visszavonultak és magukkal vitték meghalt becsületemet.
Fejem fölött a fák között az ég alig birta tartani érett gyümölcsét, a holdat. Felzokogtam és szédülő tekintetem előtt inogtak a fehér parasztházak.
*
Tudtam, hogy mi következik. Élesen és ellenségesen figyeltem. Óvatosságból megkettőztem a buzgóságot és a papi szigort. Szemtől-szembe senki nem mert szólni, de az ítélet ott bújkált az arcok redőiben. Elsőnek a jegyző nyilatkozott a kuglizóban, ki rendszeresen verte a feleségét.
– Az ilyen erős, véres fiatal embereknek meg kellene engedni a házasságot.
A birtokos úrból, kinek az apja pálinkával csalta össze a szegény nép erdőjogait, áradt a jókedv és a trágyaszag.
– Gusztusa van a fiúnak.
– Rossz intézmény ez a célibátus – véleményezte jóakaratulag a tanító.
– Mi lenne akkor a gazdasszonyokkal? – kacagott a jegyző.
– Azoknak befellegzett, barátom – felelt szakértően a kántor, mint egyházi ember. – A zsinat úgy döntött, hogy negyvenévesnél fiatalabb nőt nem szabad felfogadni.
– Tart az ember két húszévest – torkolta le a jegyző.
Az úriasszonyok a botránytól újraéledve védték a leányt.
– Nagyon okosan viselkedett Éva.
– Csak az én Mancikám meg ne tudná! – fohászkodott egy édes emlékektől aszott hölgy.
– Most mi lesz a pártival?
– Azonnal megírom a kegyelmes püspök úrnak, – fogadkozott a jótékony nőegylet elnöknője. – Ki hitte volna egy apácáknál nevelkedett leányról?…
Csak az egyszerű nép, a föld barna fiai és leányai nem mondottak semmit. Szerettek tovább és a nézésükkel vígasztaltak.
Valamelyik irigy kislány névtelen levelet küldött.
„Szégyelje magát!“
Fáradtan mosolyogtam, az undor felkavarodott bennem. Hát ez a világ? Most már vágytam vissza a csendbe, magánosságba; de a becsület azt diktálta, hogy szakítsak a papsággal. Be is vallottam az öreg papnak.
– Szó sincs róla – tiltakozott rémülten, – hiszen nem tettél semmi rosszat.
Harmadnap kocsira ültetett és bevitt a városba a barátokhoz gyónni, a híres Páter Athanázhoz, aki sóvárgószemű, nagykezű barát volt. Gorombán és lassan ejtette ki a latin szót, mint egy napszámos. Szent híre volt. A kereszt szigorú árnyéka állandóan ott volt ábrázatán. Ördög-öltözetnek tartotta a nőt és pontosan úgy élt, mintha még mindig János Zsigmond volna a fejedelem Erdélyben. A hívek a hónaljáig értek és úgy uralkodott felettük, mint egy titkos püspök. Mikor a gyónás végén szeliden felmarkolt a földről, senkinek éreztem magamat ennyi erőhöz és hitszilárdsághoz képest. Sohasem leszek én ilyen bűnpusztító, egyházőrző, nagy pap-bíró!…
A falú szája elcsendesedett, de belső háborgásom ezután sem csillapodott. Az öreg pappal együtt jártuk a mezőket és néztük a dolgozó népet. Néha elfogott az erő láza és kivettem a szénacsináló villát a kezükből. Arcomon a nyári nap aranya bíborlott. Kibontott mellemen ragyogott a munka gyöngye. A csendes emberek jószándékkal nézték.
Estefelé mindig elszomorodtam. Hiába bújdostam a mezők áldásában. Az enyém volt a napimádó, pogány, hangtalan nép, aki telistele van nyugalommal, a mindenség halk zenéjével; és én irigyeltem az álomra fonnyadt kis virágot is, mert annak soha sincs rossz álma.
Ilyenkor szótlan haladtunk a pappal az úton, hátunk mögött szeliden követett a hold.
Egy ilyen holdvilágos estén találkoztunk dr. Bekével, ami végzetesen megrázott. Az útszéli sáncból felkönyökölve, züllötten, rongyosan, részegen röhögve állította meg a papot:
– Te még élsz, Álózi? Még mindig nem vagy kanonok?
A pap restelkedett a gyanús barátság miatt.
– Mióta fekszenek a királygyűrűs tudósok az útszéli árokban? – vág vissza ingerülten.
Meglepetten bámulok rá a papra. A csavargó észreveszi és tökéletes úri gőggel hozzám fordul.
– Tényleg igaza van Álózinak, dr. Beke vagyok.
A pap sietve hurcol tovább és el sem hangzik a csavargó gúnyos kacaja, kezdi mondani szomorú történetét.
– Napszámos emberek gyermeke. Itt született a falú végén egy lopott fából összehordott vityillóban…
Megtudom, hogy ruhátlanságtól fekete hassal, pofonnal terített asztal mellett növögetett. Egy kolduló franciskánus magával vitte. A zárdában odadobtak neki egy zsúp szalmát. Beállott barátok szamarának, pucolta a tanárok csizmáit, ezért tanították. Minden iskolában kitűnő volt.
… Mikor pappá szentelték, előljárói az egyházmegye reménységének tartották, nagy jövőt jósoltak neki, de Beke megszökött. Senki sem tudta, hol és hogyan tanult, miből élt. Csak akkor járta be ismét híre a vidéket mikor királygyűrűvel avatták doktorrá.
Úr lett, kit levett kalappal, költöttek fel kocsijában, ha valahová megérkezett és el talált szenderedni. Volt minden: rendőrkapitány, főispán, politikai bálvány, ki mosolyogva feledkezett meg kártyaközben híres asszonyok kegyeiről… Egyszer valami botrányba keveredett. Letört és eltünt. Nem lehetett tudni, hogy budai kocsmákban züllik-e, tömlöcben rothad-e, vagy valami tót megyét igazgat a Felvidéken; esetleg külföldön csavarog.
Nehány évvel ezelőtt teljesen lezüllve jött haza és valami borzasztót cselekedett. Kiment a temetőbe és felgyújtotta az apja sirját. Leégett a fél temető…
Ez volt dr. Beke.
És most, népének örök, szomorú tragikuma szerint, királygyűrűsen újra itt fekszik szülőfaluja útszélén. Egykori paptársa gorombán lerázza magáról, s a megalázott emberroncs fölött azt mondja tanulságul nekem:
– Látod, ez a sorsa az aposztata papoknak.
Így van. Elismerem. Az „eltörülhetetlen jegy“ megbosszulja magát…
A falú csendes. A járőrbe indult csendőrök szembe jönnek. Az öreg pap figyelmezteti az örs vezetőjét.
– Dr. Beke újból megérkezett. Ott fekszik a sáncban. Legyen gondja rá. Jó volna már az éjjel eltoloncolni.
Nincs időm kegyetlensége ellen fellázadni, mert éppen az Éváék háza előtt haladunk el. Megalázva, szégyentől sülyedezve, legörnyedek és nem merek a hajlék felé se nézni.
A hegyek köze elsötétedik. Távoli dörgés morajlik, mintha szörnyű száj kiáltana rám.
– Jaj a méltatlan papoknak!
Dr. Bekét nem birom feledni.
– Istenem, ments meg a sorsától! – fohászkodom magamban.
Szivemre szorított kezem hideg. Alig szólunk egymáshoz a pappal, aki tudja és engedi, hogy érjék a lelkem.
Mire hazaérünk, végérvényesen elhatározom, hogy nem, mégsem megyek vissza a theológiára.
Az elhatározás megnyugtat. Mindössze nehány nap a vakáció és új pályát tervezek. A reverendát azonban nem merem levetni. Majd visszaküldöm Kolozsvárról. Fölösleges, hogy addig megtudja mindenki. Édesanyámnak sem szólok, aki boldog és előre látja fényes jövőmet…
Már az utolsó napokat éljük és a holmikat készítik az útazáshoz. Anya szomorú és gondterhelt. Vajjon mi bántja? Őt nem hagyhatom bizonytalanságban.
– Mi baj van, édesanya? – fürkészem.
– Nem nagy baj – pirul el, – mégis féltem megmondani, de tudnod kell… El kellett adnom a házunkat is. Nem tehettem másképpen. Az árából az adósságokat kifizettem. Ami marad, az szűkösen elég lesz addig, amig végzel. Valahogy kihúzzuk azt a pár esztendőt. Ha felszentelnek fiam, minden másképpen lesz… Addig meg kell hoznunk ezt az áldozatot. Húgodnak is tanulnia kell, öcséd sem szakíthatja meg tanulmányait. Valahogy csak megsegít az Isten…
– Igen, anya, – mondom csendesen és összetépem a püspöknek írott levelemet…
*
Elrejtőztem, mint a virágbimbóba zárt csend. A szegénység elfanyarította szájamat és a sok belső gyötrelemtől megváltósan sárga lettem. Tiszta becsülettel végeztem kötelességemet és – megnyugtatott, hogy társaim sem különbek nálamnál. Hitem szilárd, imádságom forró, meggyőződésem tántoríthatatlan, életem tiszta és vért tudnék ontani azért, amit egyházam hírdet. A jóság, nemesség növekszik bennem, tudom, hogy becsületes lesz a munkám. Lelkileg, szellemileg lelkiismeretesen készülök rá. Minden megismert igazság újabb gyönyörűséget okoz és habzsolom az emberiség, a kultúra kincseit, hogy majd másoknak is adhassak belőle. Nincs semmi különösebb szenvedélyem.
Így emelkedem évről-évre az ethikai magaslatok felé és már természetesnek találom a szent környezetet. Néha a buzgóság majdnem extázissá fokozódik a lelkemben és ilyenkor himnuszokat szeretnék írni még a Mózes két kőtáblájára is. Ujjaim hegyén is csillagok fénylenek. Ilyenkor boldog vagyok és szomjuhozom a további békesség után… Csak, ha kissé őszintébben magamba nézek, látom, hogy valami egészen kis dolog hiányzik a tökéletességemből. Talán az a csöpp erő, amely a bogár szárnyát mozgatja, az a számba alig vehető belső melegség, ami leszárítja a galamb-verejtéket, egyetlen kis kegyelem-morzsa, ami még a vad liliomot is pártfogásába veszi.
Az esztendők telnek és mindent megtanulok, amit egy papnak tudnia kell. Tanáraim elégedettek velem, az alsóbbévesek tisztelettel emlegetnek. Semmi sem veszélyezteti jövőmet. Az izgalmak nedves szárnyú denevérei elvonulnak fejem fölött. Megszoktam már a papnevelőben, itthon vagyok és már nem riasztanak meg a belső félelmek. Már nyugodtan nézem a mások háborgását, hogy mint ragasztják egyik könnyüket a másikhoz a tintásujjú, meleg fiúk. A föld évről-évre távolodik tőlünk. Alig sejtjük bajait, folyását, az emberek idegenek. A transcendens világ gyertyagyujtogatói vagyunk. Lassan-lassan egyesülünk Istennel és elénekeljük dalunkat az oltár előtt. Ez az „unio mistica“ fenséges és a katholikum nagy nemzetköziségében anyanyelvünket is felcseréljük a halott latinnal. Nincs haza, nemzet, szülő, testvér, hitves, rang, király, vagy koldus, csak az egy üdvözítő Anyaszentegyház van. Élni nem tudunk, de átélünk mindent, szimbólumokban gondolkodunk és rajongunk Prohászka püspök diadalmas világnézetéért. A „Contemplatio Dei“ mindenünk. Evangéliumunknak látjuk minden sorát és valóságos érzéki gyönyörrel tanuljuk meg nagy szerelemvallomását Istenhez és a gondolat szuggesztiv valóságától lenyügözve szavaljuk a rithmusokban szárnyaló szó-zenét:
„Uram! Istenem! Mindenem! Szemem szereti a fényt; szereti, mert neki való, mert az ő eleme is rokon vele; szívem szereti az élet melegét, a piros meleg vért, mert a szív kis malmát ez a patak hajtja: én pedig szeretem az Istent, szemeim világát, szivem vígaszát, munkám erőforrását, kedélyem tavaszát, örömeim fakadását, megnyugvásom szikláját, életem célját s értem Assisi Szt. Ferencet, aki egész éjjel, mikor imádkozott, csak azt hajtogatta: én Istenem, én Mindenem! Kevés szó ez, de mindent mond, mert mialatt az ajka mondotta, azalatt szállt lelke ágról-ágra, mint a madár a fakadó bükkerdőben s egyet csiripelt, egyet énekelt, hogy amilyen szép ez mind, olyan szép az az Isten, akivel tele van, telistele a szíve; – majd megint repkedett, mint a méhecske, virágról-virágra s azt zümmögte bele minden virágkehelybe: jaj be édes, be édes, csupa méz és illat; olyan édes és fölséges az én Istenem, kitől a virágok áradoznak ki, s ki minden virágszirmot s minden lepkeszárnyat külön rajzolt és színezett, s minden madárnak külön elgondolta s megkomponálta menyegzős dalát. Ezt érzi minden Istent szerető lélek, ki egy vele; érzi, hogy nagy, szép, édes; s főleg érzi s örül neki, hogy ez a nagy és fölséges Isten, aki kezdettől az övé volt, a végtelenségen át is mindig övé lészen, s aki oly jó, hogy mindent arra használ, hogy a szerető lélekben is egyre több legyen belőle, több szellem és élet, több fakadás, több öröm és ének…“
Éreztem, hogy így van. A szín és szeretetpazarlás nagy szavai, a kiválasztottaknak ez a dús frazeológiája szárnyaimat megnövesztette és alig vártam ilyenkor, hogy a kiváltságos papi rendbe bejuthassak, a nagy lelkek közé, kik így hisznek, gondolkodnak és éreznek. Szentül meg voltam győződve, hogy ők már túlrepültek a föld minden szennyén, tiszták, szűzek, érintetlenek és a lelkiség arany horizontját a mennyekig látják. Nagy Kiáltó leszek én is a világ kálváriahegyén és omlani fog szavam nyomán az ilyen Isten elébe a sárosarcú, meggyalázott, bűnös emberiség. Sorvasztóan édes volt ez a tudat, orcám behorpadt a ráhullott égi fényességektől és a lelken kívül minden semmiségnek, szükséges rossznak tetszett. Csodálkoztam és nem hittem, hogy ilyen fenséges igazságok megismerése után emberek szenvedhetnek, éhezhetnek, boldogtalanok lehetnek. Jaj, ha ismernék a szenvedés gyönyörűségét, ahogy én ismerem, boldogtalanok lennének, ha nem szenvedhetnének… Világfölényes öntudat alakult ki bennem és a szent tanítások álmodója lettem. Megvetettem az anyagiasan gondolkodókat és sajnáltam a profán tudósokat, írókat, művészeket; az egész tudatlan emberiséget, mely nem látja, hogy már nem a régi égbolt feszül fölöttünk… Milyen kicsinnyé zsugorodik minden laikus tudomány Platótól Marxig mind emellett. Most már büszkén, emelt fővel, sugárzó homlokkal mentem be a spirituálishoz és dagadó szívvel jelentettem:
– Megtaláltam a lelkemet, atyám, ismerem hivatásomat!
– Örülök neki, fiam, csak tovább munkálni! Omne esse, minden lenni, – biztatott a spirituális.
A napok, hónapok repültek észrevétlenül. A finom lelki megszédülés kitartott, a Mózes tüskebokra lobogva égett lelkemben és csak akkor roskadt össze, mikor egy szép nyári napon a püspök elnöklésével összeült a „scrutinium“, a titkos tanács, hogy felszentelésünkről döntsön.
Nem mertük egymástól kérdezni sem, hogy vajjon mit határozott a titkos tanács. Lábujjhegyen rettentünk tova a spirituális ajtaja előtt. Neki kell közölnie, ha valakit méltatlannak ítéltek és csendben más pályára tanácsoltak. Sokáig tart a feszültség és bizonytalanság, míg végre megtudjuk, hogy négy nap múlva mindannyiunkat felszentelnek. A valóság olyan súlyos, hogy beledidergünk. Önmagamnak titokban megvallom, hogy reménykedtem, hátha mégsem kell oltár elé állanom. Igyekeztem áltatni magamat. Hiába kerestem az okot, ami visszahúz a világba, hiába vizsgáltam, semmit sem találtam magamban, ami eltiltana a szentségtől, mit sajnálnék otthagyni; csak féltem, idegenkedtem.
Ingadozásra azonban nem volt idő. Társainktól elkülönítettek és megkezdődött az utolsó lelki gyakorlat, a nagy exercitium, a háromnapos küzdelem lelkünk angyalával. Belesorvadtunk a gyötrelmes harcba és szerettünk volna fáradtan örökre elaludni a halálosan néma csendben. Csak az utolsó napon nyújtott bátorítást a páter, de már annyira aléltak voltunk, hogy szemünk sem birt felcsillanni tőle.
– Legyen, ahogy rendeltetett, – sóhajtottam és szédülve mentem szembe sorsommal.