NEGYEDIK FEJEZET
Már hajnalban felriadtunk a felszentelés napján. A dormitórium kékhomályos ablakából néztem, hogyan tör át a derengés a tépett felhőkön. Nagykésőre zúgni kezd a fák teteje, s a Maros völgyének virágain feltetszik a nap könnye. Az erdők vadjai emlőt nyújtanak kicsinyeiknek, a patakok újra mosni kezdik a sziklák lábát, az ég madarai elfújják himnuszaikat és a virágba öltöztetett természet üde, tiszta harmóniája elborítja a földet.
Csak mi vagyunk hajszoltak, nyugtalanok és rettegünk a reánk váró misztérium felelősségétől. Tudjuk, hogy másfél óra múlva visszavonhatatlanul lelkünkbe vésődik az eltörülhetetlen papi-jegy és örökre meghalunk a világra nézve; de bensőnk tiltakozik és nem akarjuk hinni.
Magunkonkívül, félig kábulatban vonultunk fel a vén kathedrálisba, melyet zsúfolásig megtöltött a kíváncsi közönség. Minden épkézláb pap ott zsibong és a templomhajó hosszában fehér és arany ornátusokban várja a püspököt. Az oltár már fényben úszik, tömjén, olaj és más keleti illatok töltik be a gyönyörű dómot. Az orgonán felzendül az „Ecce sacerdos magnus“. Egyszerre lila fény vetődik rá a papok alkotta fehér és arany falra: – Íme a püspök, a nagy Sacerdos, ki annakidején tetszett az Istennek. Apródszerű, kistermetű pap emeli utána kétméteres nehéz selyem uszályát, amint fehér, szikrázó, gyűrűs kezével szüntelen keresztekkel megáld mindenkit. A kórus viharzik, a térdek megtörnek, a tömeg feje alázattal hajlik… A szentélyben rajzanak a papok, de mi csak az arany, lila, vörös, fehér, ezüst színesőt látjuk, szívünk az izgalomtól fájón lüktet, minden csak bizonytalanul ködlik előttünk, alig vagyunk öntudatunknál…
De a püspök közeledik, vörös kapuciummal a fején, aranykankalékos pásztorbottal, diadémcsattos selyem cipellőben, száz pap szárnyán, öt világrész méltóságával.
Mindennel tisztában vagyunk. A püspök minden mozdulatát előre tudjuk… Most fényes cerimóniával felöltöztetik és dús asszisztenciával az oltárhoz vonul, megkezdi a misét és közvetlenül a szentlecke előtt kezdődik az ordinatio… Valami vígasztal belül, hogy ma még csak a szubdiakonátust kapjuk meg, a három magasabb rend elsejét, de nyomban tudom, hogy ezentúl már nincs visszalépés. Eszembe jut, hogy már Szent Cyprian említi leveleiben az alszerpapságot, az elvirai, laodiceai, karthagói zsinatok és az apostoli konstituciók határoztak felette, II. Orbán pápa óta a magasabb rendekhez számítják, amíg III. Incze definitive oda is emelte… Bár ne tette volna! – jön az önkéntelen gondolat… Mit gyötröd magad, lépj vissza! – sugja a józan ész, de ijedten űzöm el a tanácsot, nem is merek rágondolni. Minden hiába. Áltatom magam gyáván és szeretném elhitetni magammal, hogy akaratfosztottan állok itten hófehér albában, balkaromon hordván a tunicellát, jobbomban karcsú, égő gyertyát… Erőszakkal tartom vissza forró szempilláim mögött meggyült könnyeimet.
Szinte gépiesen állok fel a sorba és félek, hogy az orgona megszünt, hátunk megett ezer szem ránk mered… A szertartást vezető nagyprépost kigöngyöli a pergamentumot és nevünket belekiáltja a templom csendjébe:
Antal Joannes…
Barabás Martinus…
Boga Stephanus…
Finta Antonius…
Mindenki beteg, félig fogyott, fakó hangon feleli:
Állunk annak jeléül, hogy még szabadok vagyunk.
Most a püspök emlékeztet, hogy lépésünk visszavonhatatlan és egész életünkre elhatározóan dönt.
„Ismét és ismét gondoljátok meg jól, minő méltóságot kívántok önként. A tökéletes odaadás áldozata vagytok…“
Borzasztóan világos a püspök minden szava és teljes jelentőségében felfogom, de csak egyetlen szót tudok ismételni magamban görcsösen:
– Istenem! Istenem! Mit tegyek?… Mit tegyek?…
A főcerimonárius int és ekkor mind arcra borulunk a püspök lábai előtt. A papság rákezdi a mindenszentek litániáját. Fölséges pillanat. A nép a hátsó padokra állva figyel… Arcunk fakó, mint a halott Jézus lába nyoma. A fekvő testekre hull a gyertyák korma, felettünk Isten trónol és repdeső szivünk utolsó izgalmában veri a templom köveit…
– Nem! Nem! – kiált valami bennem és mintha halálos veszedelemben volnék, eszembe jut, hogy amíg a mindenszentek litániája tart, még mindig vissza lehet lépni… Volt eset rá, hogy a fekvő, félholt testek közül valaki felemelkedett és szó nélkül kiment a templomból… Hátha én is megtenném?… Érzem, hogy nincs se lelki, se testi erőm hozzá. Pillanatig titokban figyelem, hátha valamelyik társam felemelkedik és megoldja a feszültséget… Ők azonban halottként, mozdulatlanul fekszenek… Erre más segítséget keresek… Régebben felszólították a híveket, hogy emeljenek vádat a méltatlan jelölt ellen. Hátha most is valaki a templomi népből, vagy a papok közül, bárhonnan előlép és tiltakozik az én felszentelésem ellen? Kívánom is halálosan, de rettegek is tőle. Ekkor eszembe jut, hogy erre csak holnap kerülhetne a sor a diakonátus felvételénél és akkor késő!… Tovább fekszünk egymás mellett mind a tizenegyen, mint tizenegy sírdomb… A litániának vége van… Villámlásként járja át agyamat a gondolat: Most a püspök felemelkedik mitrával, pásztorbottal… Amíg ez megtörténik, még elmehetek, visszaléphetek, de… könnyeimet kell letörülnöm és szándékosan ezzel riasztom el a lehetőséget magamtól. Lassan és sokszor érintem meg szemeimet, hogy a végső pillanatokból kifogyjak… Szinte megkönnyebbülök, mikor a püspök finom, különös ízű latin énekét hallom:
„Ut hos electos benedicere… benedicere et sanctificare… benedicere sanctificare et consecrare digneris“. Hogy ezen választottakat megáldani… megáldani, megszentelni és felszentelni méltóztassál.
A kórus rádörgi…
– Te rogamus audi nos! – Kérünk Téged, hallgass meg minket!
Vége!…
Elvették a világot tőlünk. Félkörben a püspök elé térdelünk és fásultan hallgatjuk meg, hogy a szubdiakónus kötelessége az oltári szolgálatra a vizet előkészíteni, a diakónusnak szolgálni, az oltárterítőt és korporáliákat lemosni, kelyhet és paténát előkészíteni…
A püspök most a paténával lefödött üres aranykelyhet nyújtja oda. Két ujjunkkal egyszerre érintjük meg és szomorúan hallgatjuk a figyelmeztetést:
– Lássátok, kinek szolgálatára adatik át nektek… azért intelek benneteket…
Majd a kézmosó ezüsttálcát és lenkendőt érintjük meg. Végül a szent lecke könyvét vesszük át és megkapjuk sajátságos öltözetünket, Krisztus ékszereit, a teljes lemondást és élethossziglan szánt testi, lelki szűzesség súlyos, de gyönyörűséges igáját…
*
A szép kék reverendát megcsókoltuk és felvettük a feketét.
A kékben testvére voltam az égnek és a virágoknak, a tengernek és szelid emberi szemeknek. Az öröm és ifjúság színe volt rajtam, amelyet a nép is Mária gyászának nevez… A feketétől félek… hiszen nincsen fekete virág, fekete öröm, fekete kacagás, semmi sem fekete, mi az életet és boldogságot adja. Az élet árnyéka csak ez a szín, a szív és halál, szenvedés és tragédiák örök ruhája… Égette a testemet és lelkem szemfedőjeként hurcoltam. Az alsóbbévesek tisztelettel tekintettek ránk és félve kérdezték meg:
– Ugy-e boldog, tisztelendő úr?
– Boldog vagyok – feleltem és ez volt az első elbotlás a fekete reverendában…
Háborgó lelkiismerettel siettem kis kápolnánkba és egész délután kértem a bocsánatot a jó Istentől. Előljáróim és társaim az életszentség és isteni kegyelem különös kiválasztottjának hittek miatta és megvitték a hírét a püspöknek is, aki atyai jóakarattal arra gondolt, hogy kinevezésemnél különös figyelemmel lesz önkéntelenül megnyilatkozó bennső kiválóságomra. Így szülte egyik bün a másikat, egyik fekete féreg a másikat…
Éjszaka megnyugodtam. Az égi és világi élet nagy szakadékán átkeltem. A töprengés, ingadozás megszünt és a becsület határozottsága indított el az új úton.
– Pap lettem, állom…
A lélek viharzása lezajlott.
Másnap már emelt fővel állottam a püspök előtt, hogy megkapjam a második fokozatot, a diakonátust; bal karomon a dalmatikát, kezemben a stólát tartva. Mégis megremegtem, mikor a püspök fejemre tette kezét, hogy átvegyem az erőt ellenállani az ördögnek és kisértéseinek és legyek a püspök füle, szeme, szája, szíve és lelke…
A harmadik napon léptünk fel a sacerdotium világfölötti arany lépcsőjére. A gyönyörű szertartás valósága újból megrázott. Izgalmunktól az égő gyertya is nyugtalanul repesett kezünkben. Harmadszor mondottuk meg nevünket és térdeltünk a püspök elé. Az öntudat megdöbbentő világossággal égett. Percek mulva emberhez nem méltó isteni hatalomnak leszünk részeseivé. Elborzadt a lélek a gondolat szédületes nagyságától: Bűnöket bocsátani, egyszerű kenyeret és bort Istenné változtatni… Lábunk a rémülettől földbegyökerezett, a lelkiismeret felsikoltott: – Mit akartok ti itt huszonkét-huszonnégyéves gyermekek?…
S a szentség kiáradásának súlyos aktusa a néma kézrátétellel megkezdődött. Előbb a püspök puha jobb tenyerét éreztem, majd a jelenlevő papok terjesztették ki fölöttünk karjaikat. Megtörve hallgattam a főpap imáját, ki a Szentlélek áldását és a papi kegyelem erejét esdette ránk, legbennsőnkben megújította az életszentséget, hogy mindig csak a tökéletes igazság világítson nekünk… Éreztem, hogy elviselhetetlen a teher, amikor a papi méltóság legfőbb szimbólumát, a stólát mellemen keresztbe tette…
Most maga a püspök is térdre hullott az oltár előtt és minden zúgot bezengő hangon intonálta:
„Veni creator Spiritus!…“ Jöjjön el a teremtő Lélek, áradjon ki, tisztítson meg és megtermékenyítsen… Mindenki könyörgött, énekelte, mondta, gondolta, sirta, félig önkívületben…
Hírtelen csodálatos fűszeres, sohasem érzett finom illat töltötte be a templomot. Felnyitották a szent olajak edényét és a püspök a döbbenetes figyelem mellett megkente két ujjunkat és utána mementóvonalas tenyerünket, hogy Isten is konszekrálja, megszentelje… A felavatott kezekre keresztet jelölt, hogy amiket megáldunk velük, áldottak legyenek és valamiket megszentelünk, megszenteltessenek…
Kételkedtem, hogy ezek az én kezeim; amíg egymásra hajtotta a püspök, mintha nyitott könyvet csukna be és egyik pap fehér gyolccsal letörölte a ragyogó olajat róluk…
A felséges dráma azonban új fordulathoz érkezett. A püspök borral és vízzel töltött kelyhet nyújtott felénk és felszentelt ujjaink közé a paténát zárva megérintettük, hogy megkapjuk az isteni hatalom másik nagy erejét: ostyát és bort Krisztus testévé s vérévé változtatni, a világtörténelem legnagyobb áldozatát vérontás nélkül élőkért és holtakért bemutatni…
Tovább együtt folytattuk a misét a püspökkel, míg újból fejünkre tette kezét:
„Vedd a Szentlelket! Akinek megbocsátod bűneit, meg lesznek bocsátva, akinek megtartod, meg lesznek tartva…“
A bírói hatalommal teljessé vált minden, mit Isten embernek a magáéból adhatott.
A majdnem elviselhetetlenül súlyos szentség után csak enyhülés volt az engedelmességi fogadalom és az arcunkra kapott főpásztori csók.
Halálosan fáradtak voltunk, mire elhangzott fölöttünk a befejező gyönyörű áldás:
„Szálljon le rátok az Isten áldása, Atyáé, Fiúé és Szentléleké, hogy áldottak legyetek a papi rendben…“
Érzem, hogy többet nem birok el. Állok, vagy megyek, nézek, vagy hallgatok, bármit cselekszem, már nem én vagyok. A szenteltvizes edény tűkréből más arc tekint vissza. Magamban kimondom a nevemet, de idegenül hangzik. Az ősi katedrális ajtajában pillanatra megállok.
Dél van. A nap az égbe mélyed, a természet elkomorodik, a föld saját árnyékába rejti orcáját és a finom szédülésben érzem, hogy fájdalmak és boldogság megcsókolják egymást a lelkemben…