Isten igájában I.

A felszentelési ebédet a püspök adta. Derűsen és jóságosan nézte égbetartott orrú társaimat. Az asztalfőn trónolt, pirosgombos, drága reverendában, mint a túlvilág diplomatája és kedélyesen mulatott a nagyprépost megjegyzésén, aki a zavarában helyét elfoglaló papocskát így küldötte pár székkel lennebb:

– Várjon fiam a helyemre legalább addig, amíg meghalok. Ilyen haladást még nem láttam a hierarchiában. Nincs félórája, hogy felszentelték, s már egyenesen nagyprépost akar lenni.

Nevetve helyezkedtünk el. Az inasok körülhordozták a tálakat és bizalmasan megsúgták, hogy ne szégyeljünk sokat venni az ételekből. A nagy fény, előkelőség, a sok ezüst, pompa, szín elfogódottá tett és volt, aki zavarában megitta a gyümölcsmosó vizet. Nehéz rózsamáli bor gyöngyözött a poharakban, de nem mertünk hozzányúlni, nehogy rossz hajlamokat tételezzen fel bennünk a püspök. Félszegek, idétlenek voltunk valamennyien. Kis székely falukból került ki a legtöbb, hol ma is azt hiszik, hogy Jézus is földmives, s tele van az élet bajjal, mint a misekönyv piros betüvel. Egyik-másiknak úgy ragyogott a szeme a reáerőltetett buzgóságtól, mintha tekintetével fel akarná gyújtani a bűnös világot. Titokban arra gondoltak, hogy városba kerülnek érte káplánnak Kolozsvárra, Marosvásárhelyre vagy Brassóba. Egyikünk tudta is, hogy a püspök a kiváltságos dispoziciókat már ebéd után kiosztja.

A püspök a hozzá közelülőtől első miséje után érdeklődött.

– Hol tartod a primiciádat fiam?

Alázatos ravaszsággal felelt a fiú.

– Itt tartom, kegyelmes atyám, a kedves nővérek templomában. Zomora méltóságos úr volt kegyes a manuductorságot vállalni.

A püspök és a kanonok is megértette a furfangot. A főpásztor kedvenc kanonokját kérte fel segédkezésre, akinek, – ha van becsület benne – gondja lesz rá a kinevezésnél és nem küldi Csicsóba, ahol minden reggel neki kellene a csordába kihajtani a plébános malacait.

– És a tied, Josephus Hargithay? – fordult most hozzám a püspök.

– Az édesanyám kicsi falujában. Teljes csendben tartjuk, szegényesen, de hiszem, hogy bennsőségesen…

A jelzőket kár volt mondanom. Restelltem is, de az édesanyám levelére gondoltam, aki azt írta, hogy a költségekre már fel is vett a takarékból nehány forint kölcsönt; de ne búsuljak azért, mert az Isten kirendeli; hiszen az ő szent céljaira történt. Nem is fogja engedni, hogy én fizessem ki, akármilyen kitűnő, pénzes állásba is jussak, mert ez az én hozományom, a primicia pedig az esküvőm és ha csonkig kell is érte dolgoznia a két kezét, úgy is ő akarja kikeresni… Pillanatig meghatva rá kellett gondolnom az édesanyámra, ki boldogságában mától kezdve anyatársának fogja szólítani a Boldogságos Szűz Máriát.

Mintha a püspök is megértett volna bensőmből valamit, mélyen elgondolkozott és társaim irigykedve néztek, hogy milyen jól bebiztosítottam szavaimmal és kenetességemmel a jövendőmet. Csak most láttam, hogy meg sem száradt a felszentelés olaja ujjainkon és már a konc után nyulunk, az állásért, elismerésért, megkülönböztetésért; lelkileg egymás torkának ugrunk. A régi papi szójáték megismétlődött: – „Lélek, lélek, de miből élek!“ – Mindenki igyekezett valamivel magára terelni a főpásztor figyelmét. A jóhumorú, szókimondó nagyprépost mindenkire tett valami csípős megjegyzést s végül gúnyosan szólott oda a püspöknek:

– Két hónapig minden vasárnap lesz olyan füstölés a templomokban, hogy a szentek nem fogják győzni tüsszentéssel.

A buzgóbbak finoman felháborodott ábrázatot vágtak a szenteknek kissé tiszteletlen emlegetéséhez, de a prépost tüstént rájuk csapott.

– Ne menjetek haza édes öcséim ilyen külsőleg tökéletesen, mert szegény apátok nem mer bocskort húzni, hogy már pap fia van, aki minden reggel a felhőkre ül ki bréviáriumozni.

Jól esett, hogy megmondotta. Eltalálta a színigazat. A püspök igyekezett a vasfejű öreg papot eltéríteni a nem nekünk való témától, de ő nem hagyta magát.

– Úgy is van, kegyelmes Uram. Az én időmben is így volt. Mikor a felszentelésnél a püspök lábainál feküdtünk és a szentség lényegét kitevő szavak elhangzottak, az Istenben boldogult Barnabás pap azt súgta a mellette fekvőnek: „Habemus panem“ – Megvan a kenyerünk…; de ő legalább őszinte volt… Most csak a papnevelés formája más, a lényeg ugyanaz…

A püspök is jónak látta az anekdótán kacagni és mi szerényen segítettünk neki, de mindenki örült, mikor vége volt az ebédnek.

A pipázóban az inas cigarettákat, szivarokat szolgált fel, ami négy esztendeig meg volt tiltva.

– Mától fogva dohányozhattok, – kinálta a püspök, – de ne szokjátok meg. Árt a szervezetnek, nem is illik egy paphoz, különösen uccán. Látjátok, a ti püspökatyátok sem él vele.

Feszengtünk, szorongtunk az antik székeken és vártuk a meglepetést, a kinevezéseket. Ez azonban elmaradt. Csak a komoly főpásztori intelmet kaptuk meg, hogy dolgozzunk az „Úr szöllőjében“ az egyház javára és a lelkek üdvére.

Bortól kipirult arccal, fellengzős öntudattal, büszkén távoztunk és magunkban lenéztünk minden korábban született papot.

– Nincs igaza, kérlek, a nagyprépostnak – kritizálta az egyik.

– Nem leszünk afféle falusi paraszt-papok – vélte a másik…

– Meglátjátok, hogy a püspök becsap a kinevezéseknél, mint a szél a templomajtót – szemtelenkedett az osztály humoristája.

Aki nem szólt, arra gondolt, hogy bizalmasan ne jelentse-e fel, milyen véleményekkel mondottunk búcsut a papneveldének.

*

Végre megérkeztem.

A plébános hintót küldött elém az állomásra. A híres két szép lova volt befogva. Az ismerős székely kocsis bizalmasan üdvözölt.

– Netené! A temérdek-tüzit! Kit látnak szemeim? – Az én Istenem… kicsi tisztelendúr!… Azonban egy kicsit meghúzta az olaj. Sok bőjtöt ehettek Fejérváron… Csakhogy már szerencsésen végezhetett, a testyit mü es hejrehozzuk. Mü-e? Mü hejre osztán!

Örömében szóhoz sem engedett jutni. Mint egy gyermeket, úgy tett fel a kocsira.

– Ezt a csergét facsarja a lába köri, s jól csombojodjék belé!

– Nyár van, Álózi…

– Azétt méges hűvös az ájer Csíkban… Na büdösök! – indította a lovakat.

– Vártak-e nagyon, Álozi? – szakítottam meg a lovakra fordított figyelmét. Jól esett volna hallani, hogy ragaszkodik hozzám a falú népe.

– Reaértünk ettől a sok esőtől – hűtött le Álózi. – Nem kell a szénáért hátramenni a havasba, mind béhordta a faluba a víz. Ami az ajba volt, arra kiöntött a Fisák vize.

– Van-e valami újság a faluban?

– Hát e magának nem elég újság?… Ámbár a falunak újság, hogy hazajött, de nekem az sem, mert én má láttam. Fel es ződágazták a tisztelettyire az útat. Mondottam es a feleségemnek, hogy no Jozéfa, az új pap ződágat ehetik eleget, de kenyeret keveset az idén.

– Nem sokat eszem én a maguk kenyerét, – sértődtem meg. – Pár hónapon belül a püspök kinevez valami jobb helyre.

– Bár minket es kinevezne valahová. Legalább erre az inséges esztendőre.

– Olyan nagy a szegénység?

– Ingbe-gagyába járhatunk a télen, mert a sok eső miánn a juhok es megmételyesedtek, s a fél sereg elhullott.

– Hát a fa? Az erdők?

– Lopott fával még csak Koncsag Ignác tudott tanítót csinálni a fiából.

– De legalább krumpli lesz. Csíkban mindig híres pityóka termett.

– Meg es tanólunk tőle tótul – pökött a lovakra Álózi, s elkeseredésében meghajszolta őket. – Hogy a farkasok a beleiteket!…

Röpültünk. A havasok fenyőillatú köde csapódott arcomba. A gyér zabok erőtlenül fáztak az út mellett, távolabb a magasságokba torlódó fenyőóriások üde-zöld feje fölött felhők rohantak tova.

– Drága székely földem! – érzékenyedtem el.

– Má veres az orra, – kacagott rajtam a hátrasandító Álózi; de hallatlanná tettem és sötét komolysággal igyekeztem tekintélyt tartani. Erre aztán hátat fordított egyideig és magában morfondirozott.

– Mit beszél maga ott elől? – szigorkodtam.

– A bréviáriumot mondom – röhögött a saját ötletén.

– Hallja, azzal ne gúnyolódjék, mert lelegyintem a bakról!

– Hálá az Istennek, hogy eccer már a régi hangját hallom lelkem tisztelendúr! Azt hittem, hogy már egészen kiölték magából az életet, vagy igen nagy urat csináltak a kicsi papunkból!

– Mi nem tetszik rajtam? – enyhültem meg.

– Nekem a kék gúnyában jobban tetszett, mint a feketében. Mikor a gőzösről leszállott, egyszeribe észrevettem, hogy nem a régi. Olyan volt a képe, mintha Pilátusnál járt volna vacsorán. – No, kacagni a papok nem tanították meg, – gondoltam magamban eleinte, de mikor a nyomoruságunkat elésoroltam, s arra es úgy beszélt, mintha idegen földről való vóna, mindjárt tudtam, hogy a mi régi papunknak vége… Vihetem már haza magát… Vége… Az a…

– Igaza van… Bocsásson meg, Álózi. Nem szabad nekem így hazajönni.

– Azétt harag nincs – és meleg, szerető fény csillant meg a székely szemében.

– Kimerült, fáradt vagyok, testvér…

– Ammá más, – nyugodott meg a székely.

A szürke fehérségbe vesző horizont pereméről már ide látszottak a falú faházai a hegyek aljából, odaragasztva a Kárpátok sziklamellére, különös keleti formákban, mintha Attila húnjai építették volna. Fenyők zöld zászlója lengett fölöttük. A fűszálak esőcseppek alatt görnyedeztek, a föld barna és ázott volt, mintha új emberteremtésre készítette volna elő az Isten. Ezekből a sziklákból puhított, ebből a sárból markolt fel engem is. Szinte átéltem saját megteremtésemet. Ebből a völgyből áramló friss szél szította fel az élet szikráját bennem, hogy ki ne aludjék. A talpamon át ennek a földnek erői költöztek belém. Amit csak köröskörül látok, mindennek volt valami része a megteremtésemben akár alulról jött, akár felülről, napfény, eső, illat, felhő, köd képében. Az anyám és számlálatlan elődeim testén át érzem velük a közösséget, a végtelen magasságokba vezető tekintet sejtéses álmaitól kezdve az elharapott fű fanyar ízéig… És amire készülök, az oltár előtt csak a második primiciám. Az első ez, aminek misztériumát végig érzem attól a pillanattól kezdve, hogy az első székely virágot megpillantottam…

– Álljon meg, Álózi, hogy szakítsam is le!

Percek alatt bennsőleg kicserélődöm. Ezeket az embereket most látom először, de mintha időtlen idők óta ismerném. Mind testvéreim. Ha nem akarom is, szeretnem kell őket… A sötétségbe vesző havasok erdői fölött villámlik… Ni, a mi villámunk, a mi dörgésünk, a mi kutyánk, a mi madarunk, a mi fáink, a régi felhőnk, drága vén napunk, minden a mienk… Mintha forgószél kavarná bennem a szivet, olyan nyugtalan és különösen boldog.

– Mindjárt, mindjárt megyek, Álózi! Csak előbb…

Csak előbb el kell mondanom első misémet mindennek, ami körülöttem, fölöttem és alattam van… Csak előbb meg kell áldoznom magamat értük, hiszen én csak értük lettem pap, Álózi, nem a püspökök egyházáért, a fényes dómokért, Róma világhatalmáért, hanem azért a kicsi fecskefészekért, mit egy jóformán nevesincs, kis, testvértelen nép ide ragasztott Kelet kapujára. Azért a dalért, amit az a hegyoldalban dolgozó leány énekel, a mindenfelől rámbámuló életekért, a rongyokért, melyeket ezek a szegények viselnek, azért a füstért, ami ott az erdőben a sovány vacsora hírét megviszi az Öregistennek. A lehúlló falevélért, amely azért esik le, hogy esztendőre búzaszem, vagy egy tejcsöpp legyen értünk belőle…

– Mindjárt, Álózi!…

… de előbb meg kell tanulnom új theológiámat: a szegények, egyszerű, bűnös, megvert, árva székelyek theológiáját, az ő életükét, melynek egyik orcája angyal, másik orcája ördög…

– Mehetünk, Álózi…

Mehetünk nyugodtan, mert az én útamnak vége úgy sem leszen. Sok kocsi elporlik alattam, de én addig meg nem állhatok, míg az én testem is valamivel magasabbra nem emeli ezt a földet.

Mehetünk, Álózi. Az én primiciám megtörtént…

*

Nagy harangzúgással, fergeteges énekszóval vezettek a templomba. Elől-hátul hullámzott a nép, közbül fehér, arany sziget, a papok serege vett körül. Az izgalomtól reszketett mellemen a díszes ornátusra tűzött szép virágcsokor. Képtelen voltam gondolkodni, ködbe törtek szemeim és nem tudom, hogyan érkeztem meg az oltárhoz. Az öreg, ráncos főesperes dajkált, a papok buzgólkodtak, s mikor kifordultam az első „Dominus vobiscum“-ra, csak azt láttam, hogy négy fiúcska térdel égő piros ministráns ruhában, mintha négy piros eper nőtt volna az oltárlépcsőn…

Fásultan dadogtam a mise igéit és titokban arra gondoltam, hogy vajjon még ott vannak az eper-fiúk, vagy elmentek játszani. Az első padban édesanyám sírt és a jó falusi nénikék félhangosan áldázódtak:

– Óh, be boldog vagy, édesanya!…

A vendég-kántor kitett magáért. A siket, nagyothalló öregebbek félig a padból felemelkedve ellenzőt csináltak a kezükből a fülükhöz, hogy hallják az énekemet.

– Jó kiadása van, – ismerték el, s nyugodtan visszaereszkedtek, mintha azt mondanák, hogy megérem a nyolc ökör árát, amibe a taníttatásom belekerülhetett. A szónokot megkritizálták: – Milyen igazán mondja – és énekeltek olyan buzgón, hogy hangjukkal fújtak le az oltárról. Szorongásom nem múlt el és olyan hosszan tartott a mise, hogy a virágcsokor meghervadt a mellemen. Végre az áldásosztáshoz jutottunk. Mormoltam az imát, a nép felkent tenyeremet csókolgatta szakadatlan. Két pap az olcsó, Bécsből rendelt emlékképeket osztogatta, az apró Szentantal szobrocskákat.

– Milyen szép szentbálványkák! – csodálkoztak rajtuk. A szentképecskék hátáról pedig hangosan, akadozva sillabizálták:

Mennyi lélek, mennyi jóság áradt egyszerű lelkükből méltatlan fejemre. Szerettem volna föld alá sűlyedni. Nem éreztem az emelkedettség lendületét, karjaim fáradtak voltak, testem ólmos, agyam kábult és örültem, hogy végre vége volt a szertartásnak.

– Hát ez az? – tört ki önkéntelen belőlem, mikor egy pillanatra magamra maradtam.

A nép hazaoszlott, a vendégek az iskolába siettek, mert ott volt megterítve a másik asztal. A kacagás, jókedv felharsant. A tányérok csengtek, a bor kicsordult, a papi övek feszültek, felolvasták a püspök kenetes levelét, a gratuláló sürgönyöket. Utána órákig folyt a tószt, tréfák sziporkáztak, az urak mulattak, a nők kisírt szeme újból visszakapta régi fényét, a kisasszonyok kacéran mustráltak az asztalfőn és „Jóská“-nak szólítottak. Az órák teltek. Délután a legvékonyabb káplánkával három vénasszony részére elmondattak egy fáradt vecsernyét, de senki más nem mozdult, míg meg nem ettük, ittuk az anyám kölcsönvett húsz forintját.

Már sötétedett, mikor a vendégek tántorgó kocsikerekekkel elhajtattak.

A kert mélyébe szöktem megpihenni. Esteledett. A házak zsibbadt fővel merengtek. Az emberek a szép napot is felrótták a gerendára a sok szomorú mellé. Új életet kért enni a halhatatlan nyomor. A fák irtózva néztek rám. Állottam és tűnődtem alattuk, míg rámborult az éjszaka és egyformán sötét lett fennt, alant és bennem…